Újra megemlékeztek aug. 23–ról. Miután a kommunizmus évtizedeiben állami ünnepként, a Román Kommunista Párt diadalmas sikereként tartották nyilván 1944. aug. 23–át, idén – bár nem hivatalos ünnepként – az állami és önkormányzati intézmények Szatmárnémetiben is megemlékeztek a hatvan évvel ezelőtt történtekről. A politikai pártok közül egyedül a kormánypárt, a Szociáldemokrata Párt képviseltette magát a megemlékezésen, és koszorúzott. A megemlékezést egy szimpózium követte a Szatmár Megyei Múzeum nagytermében, ahol az előadók az 1944. aug. 23–án történteket elemezték. /T. L.: Ismét ünnep lett augusztus 23–a. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 24./ Az elnöki hivatal, a kormány és a parlament tagjai, valamint a politikai pártok és a diplomáciai testület képviselői részt vettek a román kiugrás 60. évfordulója alkalmából Bukarestben aug. 23-án rendezett ceremónián. Ion Iliescu államfő, Adrian Nastase miniszterelnök, I. Mihály király, valamint a parlament két házának elnökei jelen voltak az Ismeretlen Katona Sírjánál, valamint a Haza Hősei Emlékműnél tartott rendezvényeken. A rendezvényeket a Háborús Veteránok Országos Egyesületének kezdeményezésére szervezték. /Augusztus 23-i megemlékezés Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 24./

Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök felidézte életútját. Szülőfaluja magyarságát a második világháborúban kifosztották a Vörös Hadsereg katonái, azután megkezdődött a Kommunista Párt tagjainak toborzása. A Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakáról másodévesen kidobták, amikor apját kuláklistára tették. Mózes Árpád ezután a teológiát végezte el. Argay György püspök maga mellé vette titkárnak és segédlelkésznek. Óriási lelkesedéssel fogadták az 1956-os forradalom hírét. Mózes Árpád más evangélikus fiatalokkal megfogalmazott egy beadványt Argay püspöknek, hogy vonja felelősségre azt a két evangélikus professzort, akik éveken keresztül a baloldali eszméket hirdették. 1958. december 16-án Mózes Árpádot letartóztatták. Felhozták ellene az Argay püspöknek 1956 októberében átadott beadványt, a magyar forradalommal való szimpatizálást és azt, hogy a szovjet beavatkozás ellen fekete jelvényekkel tiltakoztak. A legsúlyosabb vád a hazaárulás volt. Tudniillik a forradalom előtt a debreceni Kossuth-egyetem egy csoportjának látogatásakor beszámolt nekik az erdélyi helyzetről. Naponta eljátszották vele, hogyan fogják felakasztani. Sorra tartóztatták le kollégáit, négy-négy evangélikus lelkészt és teológust, név szerint Antal Lászlót, aki már meghalt, Dani Pétert, Kiss Bélát, Gödri Oláh Jánost, Török Andrást, Bibó Lászlót és Veress Károlyt. Hat hónapi vallatás és halállal való fenyegetés után mindnyájukat a katonai törvényszék elé állították. Az utolsó szó jogán megkérdezte a tárgyalást vezető Valeanu őrnagyot: Uram, a szó igazi értelmében mit tettünk mi a Román Népköztársaság területi biztonsága ellen? Azt válaszolta: „Nem tettetek semmit, mert nem tudtatok, de ha tudtatok volna, tettetek volna.” Fővádlottként ezért kapott 18 évi kényszermunkát, a többiek 16, 15, 14, 9, és így lefelé, 6 éveket. Hat hónapot töltött a szamosújvári börtönben, és kereken öt évet a Duna-delta mocsaraiban. Az 1964. augusztus 3-án megjelent kegyelmi rendelettel a legutolsó, 106-os létszámú csoporttal szabadult. A börtönben olyan kiváló embereket ismerhetett meg, mint dr. Dobri János református professzor, dr. Erdő János, a későbbi unitárius püspök, Hajdó Leander, a csíksomlyói volt rendházfőnök, és sorolhatná tovább. A kis létszámú nagykárolyi gyülekezet lelkipásztoraként húsz évig szolgált. Nem voltak könnyű idők, hiszen két ember állandóan rá volt állítva, szüntelenül követték és zaklatták. Az egyházmegye lelkészi karának határozott kiállása révén 1978-ban aradi lelkésznek és esperesnek választották. Az evangélikus püspökség a legkisebb Romániában, közel 33 ezer lélek van szétszóródva Orsovától Nagybányáig. 1992-ben Szedressy Pál püspök halála után titkos szavazással utódjává választották, és a megbízatást hosszas rábeszélés után elvállalta. – Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egy-egy új templom, ezenkívül tizenkilenc felújított templom és imaház, vendégház fűződik a nevéhez, annak ellenére, hogy életfogytiglan választották püspökké, idén mégis lemondott, egészségi állapotára való tekintettel. Mózes Árpád nyugalmazott lutheránus-evangélikus püspök 1931. július 25-én született a barcasági Krizbán. A kolozsvári Protestáns Teológián 1956-ban lett lelkész. /Benkő Levente: „A magam történetét én írnám meg” Beszélgetés Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspökkel, önkéntes ’56-os politikai elítélttel. = Krónika (Kolozsvár). okt. 22./

Okt. 8–11. között Gyulafehérvár vendégül látta a Congresul spiritualitatii romane (A román szellemiség kongresszusa) elnevezésű kirakatrendezvényt, 1993 óta sorrendben a nyolcadikat. Huszonnégy ország román nemzeti kisebbségének, illetve diaszpórájának 300 képviselője egyhangú szavazattal nyilvánította ki egyetértését olyan javaslatokkal, mint a határok fölött átívelő érdekképviselet, a románok világszövetségének megalakítása, az anyanyelvű oktatás feltételeinek megteremtése, az autonómia, a nemzeti jelképek szabad használata. Mélységes elismeréssel és követendő példaként emlegették, hogy Besszarábiában, Szerbiában, Magyarországon élő testvérközösségek szobrokat, egyéb emlékműveket állítanak a román kultúra nagyjainak. A román média nem vett tudomást a gyulafehérvári eseményről, mert a kongresszust kisajátította a szélsőséges sovén-nacionalizmus. Már az 1993. évi első herkulesfürdői összejövetelén ott bábáskodott Adrian Paunescu szenátor, akkor még a Román Kommunista Párt hagyományait felvállaló Szocialista Munkáspárt 2. számú (Ilie Verdet után) élharcosa. Most, 11 év után, a VIII. kongresszuson az igazgatótanács elnökének visszaválasztott Adrian Paunescu mellett a vezetőségben helyet kapott a fia, Andrei Paunescu is. Jelen volt Raoul Sorban, a román sovinizmus veteránja, Mircea Chelaru, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) elnöke, Carolina Ilica, a Vatra Romaneasca alapító tagja, valamint Viorel Roman, a Iosif Constantin Dragan ex-vasgárdista milánói román hazafi, Vatra-díszelnök Natiunea című extrémista hetilapjának németországi munkatársa. Az 1993. évi első kongresszus elnöki asztalánál ott volt Gheorghe Funar, akkor még PUNR-elnök, ma a Nagy-Románia Párt főtitkára. 1993-ban Augustin Buzura író vezette Román Kulturális Alapítvány szervezte meg Mamaián A keleti románság konzultatív összejövetele című fórumát, és azóta azt évente megtartják. Paunescunak tehát állandó versenytársa van. /Barabás István: Jó anya? Rossz anya? Határon túli nemzetrészek örök dilemmája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./

Temesváron Tőkés László püspök, Barabás Zoltán az Egyházkerület tájékoztatási szolgálatának vezetője, valamint Balaton Zoltán fizikatanár beszámoltak a négynapos eseménysorozatról. Tőkés László püspök emlékeztetett, idejében figyelmeztette az RMDSZ vezetőit, hogy ne lépjenek szövetségre a szociáldemokratákkal, a hajdani kommunista párt jogutódjaival. Az RMDSZ az autonómia kérdését vegye komolyan. Tőkés László hangoztatta: ragaszkodik egy magyar állami egyetem alapításához, és a felekezeti oktatás állami szubvencionálását is javasolta. Tőkés László kijelentette: tervezik a különféle platformok együttműködését, sőt egy Erdélyi Magyar Állandó Értekezlet (ERMÁÉRT) létrehozását, amelybe az egyházi és civil szervezeteket is szívesen várják. /László Árpád: Összefoglaló a 15 éves megemlékezés után. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 20./

Nagyváradot szokták a tolerancia városának nevezni, azonban a város egyre inkább a gyávaság települése, írta Csűry István. Azok a “magyarok” voltak a “toleráns hazafiak”, akik segédkeztek beolvasztani Tisza Kálmán közeli bronzszobrát (1945-ben), melynek talapzatán Barbu Stefanescu Delavreancea szobra áll 1970 óta háborítatlanul. Barátságtalan magyar polgároknak bizonyultak azok, akik nem törődtek bele, hogy a kommunista párt inasiskolájává degradált Református Egyházkerületi Székház (épült 1937-ben) a katonaság, vagy az 1989 után állami egyetem karmai között maradjon. Egészen “kiváló” magyarnak bizonyultak azok, akik a Református Leánynevelő Intézetet még a közelmúltban is engedték átkeresztelni Andrei Saguna nevére, ahelyett hogy jogos tulajdonosának, a református egyháznak visszaszolgáltatták volna. Ippen nemcsak azt írják ki a bejáratoknál, hogy mártír falu, hanem a magyarok állítólagos bűnét kőbe vésve megörökítik. Hadd szégyenkezzen minden utód. Cserében Gyantán elnézik, hogy a magyarok megemlékezzenek áldozataikról. Sőt, a magyarokkal megértetik, hogy nem kell a magyaroknak saját mártírjaikról meg feliratokról beszélni. – Nagyváradon már ástak el szobrot, már öntöttek be szobrot, már vettek el templomot, és bontottak el templomot, megalázták számtalanszor a magyart... és nemcsak Nagyváradon. Meddig tolerálhatjuk? – kérdezte Csűry István. /Csűry István: Tolerancia többségi óhajra. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 1./

Stefano Bottoni Olaszországban élő történész terjedelmes tanulmányában a magyar értelmiségiek Marosvásárhely és Kolozsvár közötti ellentétét hangsúlyozta. A román hatalom több intézményt Kolozsvárról Marosvásárhelyre telepített, emiatt volt ellentét, a kolozsváriak féltek attól, hogy elvesztik a város központi szerepét. Marosvásárhelyen 1953-tól jelent meg az Igaz Szó irodalmi folyóirat, főszerkesztője Hajdu Győző karrierista, törtető ember volt. A kolozsváriak közül Földes László került kulcspozícióba, a kiadó kolozsvári fiókjának élére. Földes az Igaz Szóban 1954-ben közölt A nemzeti hős jellege című tanulmányában a kuláktulajdonságokat a magyar népnek tulajdonította, amit azzal magyarázott, hogy a magyarok évszázadokig uralkodó nemzetként viselkedtek Erdélyben. Stefano Bottoni szerint az 1956-os forradalom leverése után „nemzetiségre való tekintet nélkül” történt a megtorlás. Erősödött a Hajdu-Földes ellentét. „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa a Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő, aki 1958 áprilisától, miközben továbbra is szerepelt az Igaz Szó szerkesztői között, az Utunk szerkesztőbizottságába is bekerült, bár ebben a lapban nem találkozunk írásaival” – írta Bottoni. Stefano Bottoni szerint Hajdu csapdába csalta Földest: egy ismerőse közölte Földessel, hogy az Igaz Szóban egy Földest támadó cikk fog megjelenni. Erre Földes László, az Utunk főszerkesztője lapjában Irodalmunk tisztaságáért (1958. augusztus 7., 14.) címmel támadást intézett főleg Sütő András, Gálfalvi Zsolt és Hajdu Győző ellen. Földes hangsúlyozta: „Hazai irodalmunk a Román Népköztársaság kultúrájának szerves része.” Földes támadása után Hajdu Győző, Sütő András és Gálfalvi Zsolt külön-külön, majd Kovács Györggyel együtt fordultak a párt Központi Bizottságához. A hosszú levélben Földes bűnösségét bizonygatták. Hajdu Győző volt az egész támadás mozgatórugója, aki 25 oldalas irodalompolitikai vádirattal járult hozzá Földes „leleplezéséhez”. Hajdu és a többiek levele után, 1958. szeptember 4-én Földest felmentették az Utunk főszerkesztői állásából, majd 1959. január 7-én párt alapszervezeti gyűlést tartottak az Utunk szerkesztőségében. A gyűlésen többen bírálták Földest, köztük Gáll Ernő, Bodor Pál, Kacsó Sándor. Nagy István, Tompa István és Márki Zoltán, majd a Földest feljelentő marosvásárhelyi írók. Az ülés nyomán Földest kizárták a pártból. Csak 1970-ben vállalhatott újra lapszerkesztést, az A Hét hetilapnál. Bottoni szerint a Földes-ügy után hatolt be a román titkosszolgálat véglegesen a kisebbségi közösség mindennapi életébe. 1956 után rohamosan növekedett a magyar nemzetiségű ügynökök száma. /Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely) febr. 17./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya vitát váltott ki. A hetilap következő számában több reagálást közöltek: a/ Sütő András cáfolta Stefano Bottoni állításait. 1957-ben nem váltották le az Igaz Szóban viselt beosztásából, hozzátette: 1956-ban – „forradalom-pártiságért” – a letartóztatandó személyek listájára került, Fazekas János – akkori KB-titkár vállalt érte felelősséget. Sütő András visszautasította Bottoni állítását, hogy Hajdu Győzőt ő látta volna el folyamatosan információval Földes Lászlóról, Sütő ugyanis bekerült az Utunk szerkesztőbizottságába. Sütő ezt rágalmazásnak minősítette, mondván általános gyakorlat volt a tiszteletbeli szerkesztőbizottsági tagság. A hetilap testületében szerepelt, de gyakorlatilag semmi köze sem volt hozzájuk, mert 1956 elejétől kezdve már a Művészet című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott Marosvásárhelyt. „Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző „besúgójaként” működni Földes László ellenében” – írta. Sütő szerint Hajdu Győző véleményeket kért több, Földes által megtámadott írótól, ezt nevezte a tanulmány feljelentő levélnek. Sütő az emlékezetes gyűlésen védeni próbálta Földes Lászlót. /Sütő András: Traumát oldó emlék. Gálfalvi Zsoltnak. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ b/ Gálfalvi Zsolt az akkor történteket csapdahelyzettel magyarázta: „Földes tehát egy szorongató csapda-helyzetből úgy próbált kiutat találni, hogy másokat taszított csapda helyzetbe. Nemcsak helyzetmegítélése, eljárása is téves volt.” Gálfalvi Földes László hitelét és megbízhatóságát vonta kétségbe, de utólag úgy látja, hogy saját csapdahelyzetéből téves módon próbált menekülni. Ami akkor történt, az csak a diktatúra ismeretében ítélhető meg. /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzések egy esettanulmányhoz. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ c/ Bodor Pál hozzászólásában a diktatúra akkori korszakát elevenítette fel. A románosítás 1956-ra már egyértelmű volt. 1956 szeptemberében Miron Constantinescu, a párt KB keménykezű titkára Kolozsváron magyar értelmiségi gyűlést hívott össze, ahol a felszólalók óriási többsége nyíltan kritikus volt a pártvezetéssel és a kormánnyal, a magyar érdekeket sértő jelenségek tekintetében. Ezt látva Miron Constantinescu elmondta, a párt vezetése jóváhagyta a régi kérést az 1940-ben megszüntetett Korunk újrakiadására, egy új gyereklapra (ez lett a Napsugár), nem állítják le a szakszervezetek magyar nyelvű hetilapját, (Szakszervezeti Élet, majd Munkásélet), a KISZ ifjúsági lapját sem szüntetik meg (Ifjúmunkás), visszaállítják a kolozsvári Agronómia magyar tagozatát, megvizsgáltatja az utcanév-változtatásokat stb. Bodor elismerte, hogy felszólalt Földes László ellen, de hozzátette: ezt a szövegét szinte Földes László diktálta és heteken át kérte Bodor Pált, hogy olvassa föl. /Bodor Pál Diurnus: Stefano Bottoni! = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ d/ Hozzászólt a hetilap munkatársa, Sipos Géza is, aki nekirontott Sütő Andrásnak és ítélkezett, Sütő nem jelentős író. „Egyszerre volt a működtetője, haszonélvezője és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé” – minősítette Sütő Andrást Sipos Géza. Sőt, Sipos szerint az író „ellenzéki szerepben is megnyilvánult”, „átnyergelt”, „ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának”, „hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán”. Sipos szerint Sütőnek 57 kötete jelent meg, „tézisdrámái 1975-től a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában”. Sipos Géza megvonta Sütő András írói mérlegét: egyetlen jó könyve van, az Anyám könnyű álmot ígér. /Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ e/ Kuszálik Péter saját magára hivatkozott, ő már régebben sürgette a „kibeszélést”. Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket. Kuszálik két könyvcímet hiányolt Bottoni bibliográfiájából: Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról /Kriterion, Bukarest, 1982/ és Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák /Kriterion, Bukarest, 1983/. Huszár könyvéből kiderült, hogy a pártból kizárt Földes haláláig a marxista esztétika egyetemi előadótanára maradhatott. /Kuszálik Péter: Eljött (?) a kibeszélés ideje? = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./

Az A Hét közölte Stefano Bottoni A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmányát. Ehhez újabb hozzászólások láttak napvilágot az új számban: a/ Sebestyén Mihály kifejtette, hogy Földes László leváltása az Utunk hetilap éléről beletartozott a RKP ki nem mondott káderpolitikájába: eltávolították a zsidókat a vezetői-irányítói posztokról. Szülei annak idején háborogtak, hogy a zsidók megint kikerültek a hatalom berkeiből. Romániában a párt „aggályosan számon tartotta azokban a látszólag zsidókérdés mentes években is, hogy ki kicsoda.” /Sebestyén Mihály: Egyet s mást Földes leváltásáról. Szubjektív szempontajánlat. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ b/ Egry Gábor rámutatott, Sütő András állította, hogy nem követett el hibát, nincs mit megbánnia, Bodor Pál történeti fejtegetésekbe burkoltan próbálta magyarázni a történteket, Kuszálik Péter pedig filológiai pontatlanságokat, hibákat sorolt. Vajon segíthet-e a nyilvánosság, a múlt dokumentumainak megismerése, kérdezte Egry. A nyilvánosság mindenképpen hasznosabb, mint a további (el)hallgatás, adta meg a választ a kérdésre. /Egry Gábor: A múlt foglyai. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ c/ Stefano Bottoni tanulmánya nem írók műveit értékeli, nem kér számon semmit. Romániai magyar értelmiségi csoportok hatalomhoz való viszonyát elemzi, írta Oláh Sándor. Az ötvenes évekre emlékező erdélyi értelmiségiek közül keveseknek volt bátorsága leírni, amit Szabó Gyula megtett regényfolyamában: „színlelés, hamisság, álság, hazugság töltötte be az életet, sokszor tapsoltunk annak, amit szívünk mélyén gyűlöltünk, s lett általános társadalmi »vétek« a »morálvesztés«, odáig menően, hogy sok hatalomvágyó és törtető éppen a morálvesztés hágcsóján érvényesülhetett és boldogulhatott”. (Szabó Gyula i.m. IV. 438.) Az ötvenes évek kutatásánál felmerül a dokumentumok hitelességének problémája. Oláh Sándor terjedelmes írásában Szabó Gyula alapos munkájára hívta fel a figyelmet, idézve az összegző munkából. /Oláh Sándor: Írók a társadalomtörténet mérlegén. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ d/ Kántor Lajos leszögezte: a Bottoni-tanulmányt alapvetően jónak, fontosnak tartja. Sipos Géza vezércikke viszont tévedett, amikor Sütő András politikai-irodalompolitikai múltját, megítélését összekeverte a művek önértékével – ami viszont szintén nem független a kortól. Aki megélte a hetvenes-nyolcvanas évek Romániáját, az nem fricskázhatja le „szelep funkcióval”, Sütő történelmi drámáit és ezek Harag György rendezte óriási visszhangú, kiváló előadásait. /Kántor Lajos: Jár nekünk. Nyílt levél Stefano Bottoninak. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./

A Földes-ügyről eddig is sokan tudtak, legfeljebb hallgattak róla. Jött azonban egy Stefano Bottoni nevű polgár, és föllebbentette a fátylat az erdélyi közelmúltról. Lett erre nagy fejvakargatás. Pedig az ötvenes években csak annyi történt, hogy az egyik kommunista csoport leszámolt a másikkal. A román hatalom meg akarta szüntetni Kolozsvárnak az erdélyi magyar közművelődésben, irodalmi életben és tanügyben játszott központi szerepét. Erre jó volt első lépésként a marosvásárhelyi kártya. Marosvásárhelyre került a Bolyai Egyetem orvosi és gyógyszerészeti kara, a színművészeti egyetem, megalakult a Filharmónia, a Székely Színház, a Székely Népi Együttes, Bukarestbe vitték a Magyar Népi Szövetséget, a Falvak Népét, létrehozták a Művelődést, a rádió magyar szerkesztőségét, a Romániai Magyar Szót, majd az Előrét. Sütő András pályája ekkor kezdett felívelni, és kinevezték (1950-ben) a Falvak Népe főszerkesztőjének. Ugyanakkor, amikor szülei kuláklistára kerülnek, a lapban megjelennek a kulákellenes írások. Amíg Sütőt menti tehetsége és későbbi tettei, addig a Földest feljelentő másik kettő – Hajdu Győző és Gálfalvi Zsolt – ezt nem hozhatja fel mentségéül. Hajdu Győző három évtizedre lett az Igaz Szó főszerkesztője, hosszú évekig a kommunista párt központi bizottságának tagja, majd a diktátor főmagasztalója. Gálfalvi pedig az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója, az Előre főszerkesztő-helyettese, a Szocialista Művelődési Tanács nemzeti igazgatóságának vezetője, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának tagja, a Hét főszerkesztője, az Írószövetség, majd a Román Televízió vezetőtanácsának tagja. Az 1989-es változás után Gálfalvi Zsolt továbbra is a magas hatalmi szférákban maradhatott. Közben Kolozsvárnak mint az erdélyi magyarság központjának a leépítése folytatódott a fordulat után is. A román hatalom továbbra sem engedélyezte a Bolyai Tudományegyetem újraindítását. Az RMDSZ vezetését pedig kezdetben a bukarestiek ragadták magukhoz. Ma már a döntéshozó kétségen kívül a bukaresti elnökség és a szövetség vezetőségében túlnyomó többségben lévő marosvásárhelyi csoport – Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla. Kolozsvári nincs benne. /Román Győző: Az ellopott Kolozsvár. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 5./

Mint Erdély más városaiban annyi más értékes épületre, a kommunista párt Szatmárnémetiben levő vendégházára a rendszerváltás után a Vatra Romaneasca tette rá kezét. Vasile Mois szenátor később a Nagy-Románia Párt helyi szervezetének székhelyét is ide telepítette, de a sokszobás villát így sem sikerült belakniuk. Újabb két szervezetet hoztak ide, legalábbis a villa homlokzatára kifüggesztett hatalmas táblák szerint. Az egyik a Bécsi Diktátum által Elűzött Románok Szatmár Megyei Szervezete, a másik az Észak-Erdélyi Holokauszt, 1940–1945 Egyesület. Az év elején (kormányrendeletre) megalakult a Megyei Kulturális Hagyományőrző és Támogató Központ, a megyei tanács úgy döntött, hogy ezt a villát rendelkezésükre bocsátja, meghagyva a Vatrának egy 32 négyzetméteres irodát és az alagsori vendéglőt. Ez testületi döntés volt, az érintettek mégis Szabó István megyei elnököt és az RMDSZ-t okolják a kilakoltatásért, románellenességet emlegetve. Egy volt nomenklaturista, a kommunista párt megyei bizottságának volt titkára, nyílt levelet intézett Szabó Istvánnak, a megyei tanács elnökének és az RMDSZ-nek. Ebben dr. Ioan Corneanu sztálinistának, nacionalista méregkeverőnek, antiszemitának nevezte a címzetteket, mert kiűztek a villából egy zsidó szervezetet. Azonban Décsei Miklós, a szatmári zsidó hitközség vezetője leszögezte, hogy az említett Holokauszt Egyesület nem az övék, s nem vállalnak vele közösséget, mivel azt pártalapon hozták létre. A nyílt levél az 1940-es bécsi döntés „román elűzéseihez” hasonlította a kilakoltatást, valójában az egykori pártvillába a románok helyett nem magyar, hanem egy másik román szervezet költözött. A nyílt levél írója végül a magyarokat és származékait is elátkozta, és ennek helyet adott az Informatia Zilei című lap. A megyei tanács rendes ülésén kiállt a döntés mellett, hiába fellebbezett a Vatra, a román többségű tanács megvédte magyar elnökét. /(Sike Lajos): Kommunista- nagy-romániás támadás. A román többségű megyei tanács megvédte elnökét! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 2./

A levéltárak és a tudományos kutatás, a kutatók hozzáférhetősége a levéltári dokumentumokhoz – címmel tartottak június 20-án kerekasztal-megbeszélést az országos levéltár Maros megyei igazgatóságánál. Módosult az 1880 előtti iratok tanulmányozására vonatkozó előírás, míg korábban csak másolatban, mikrofilmen lehetett ezekbe betekinteni, jelenleg a levéltár igazgatója engedélyezheti az eredeti dokumentumok kézbevételét, ha azok megfelelő állapotban vannak. Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros szóvá tette, hogy változtatni kell a jelenlegi feltételeken. Túl kevés dokumentumot kap kézbe egy alkalommal a kutató, az 1800 előtti iratok tanulmányozására vonatkozó szabály meghozatalakor nem vették figyelembe az erdélyi helyzetet – vélekedett. Más kutatók a tematikus útmutatók kiadását hiányolták. Marosvásárhelyen a megyei levéltárban közel hét kilométernyi 1369-1989 között készült dokumentumot őriznek. Megtalálható Marosvásárhely város, Marosszék, Küküllő vármegye, Maros- Torda megye valamint Kis- és Nagy-Küküllő vármegye közigazgatási dokumentumanyaga. A XX. századból több mint 150 község levéltára, a bírósági és törvényszéki levéltárak, egyházi és iskolai (református kollégium, római katolikus gimnázium és más tanintézetek) levéltárai, a gazdasági szervek, vállalatok, gyárak valamint a Román Kommunista Párt, illetve az 1945 utáni szervek dokumentumanyaga, a Teleki és a Toldalaghi család levéltára. /(bodolai): Levéltárak hete. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

,,Ha nem sikerül a romániai magyarság egypártrendszerét megváltoztatni, az autonómiának nincs esélye” – szögezte le Szilágyi Zsolt, az MPSZ választmányi elnöke a polgári alternatíva esélyeit firtató előadáson. Szász Jenő, az MPSZ elnöke kifejtette, a ’89 előtti Román Kommunista Párt szerepét vette át a magyarság körében az RMDSZ, de a helyzet hamisabb, mert látszatdemokráciában élve sokkal nehezebb felfedni ezt a diktatúrát. Szász Jenő megfogalmazta, erősödik a hite, hogy az RMDSZ-nek alternatívát kell építeni, a polgári értékrend köré. ,,Meg kell teremteni a választás szabadságát, meg kell szabadulni a korrupt vezetőktől, meg kell tisztítani a közéletet” – jelentette ki. Szilágyi Zsolt előadásában az RMDSZ tavalyi eljárását, amikor megakadályozta az MPSZ választásokon való indulását, Kádár János ’56-os szovjet intervenciót kérő eljárásához hasonlította. ,,Az RMDSZ a magyar–magyar konfliktust román kormányzati segédlettel rendezte le” – fejtette ki. /Farkas Réka: Pluralizmus – esély az autonómiára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 19./ Az RMDSZ-szel közösen állított listákon venne részt az őszi előrehozott választásokon a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ), jelentette ki Szász Jenő A polgári alternatíva esélyei című beszélgetésen. Szilágyi Zsolt, az MPSZ választmányi elnöke úgy vélte, sem a távolmaradás, sem a román párt listáján való elindulás nemkívánatos alternatíva, így hát csak két lehetőségük maradt: vagy részt vesznek az előválasztásokon, és közös listát állítanak az RMDSZ-szel, vagy összegyűjtik a szükséges aláírásokat, és önállóan indulnak. Szilágyi szerint a magyar–magyar verseny lenne a garancia arra, hogy a közösség akarata érvényesül. „Bolsevik típusú pártegységre nincs szükség” – jelentette ki a politikus. /G. A.: Választásra készül a Magyar Polgári Szövetség. = Krónika (Kolozsvár), júl. 19./

Átvilágítási feladatokat is ellátó tudományos intézet létrehozását határozta el a kormány a kommunista rendszer idején elkövetett bűnök, visszaélések és jogtiprások feltárására – jelentette be december 21-én Tariceanu kormányfő. Az egykori Román Kommunista Párt különböző irattárai eddig nem voltak hozzáférhetőek a kutatók, a közönség számára. A részben állami költségvetésből finanszírozott intézetnek az lesz a feladata, hogy részletekbe menően feltárja a kommunista rendszert, annak hatalmi intézményrendszerét, egészen a megtorló apparátusokban dolgozó pártfunkcionáriusok, tisztek és bírák személyének és tevékenységének, visszaéléseinek, törvénytelenségeinek és emberi jogokat sértő akcióinak a feltárásáig és nyilvánosságra hozásáig. /Tudományos átvilágítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 22./

1990-ig nagy ünnepeket rendeztek január 26-án, Ceausescu születésnapján. A bukaresti Ghencea temetőben idén is összegyűltek régi hívei, hogy virágcsokrot vagy vörös koszorút helyezzenek a diktátor sírjára. Többen szervezetten jelentek meg a megemlékezésen a Romániai Munkások Szövetsége, a Munkás-Románia Egyesülete, a Szocialista Szövetség Pártja, a Szocialista Munkáspárt és a Román Munkáspárt képviseletében, ilyen alakulatok is léteznek. A Román Kommunista Párt nem képviseltette magát, lévén, hogy nem sikerült a bíróságon bejegyeztetni. /Kilin Sándor: Szellemidézés. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 28./

Valamikor 1968 júliusában, a prágai tavasz utáni bukaresti olvadás romániai magyar vezető értelmiségiek felvetették a Román Kommunista Párt vezetésének a romániai nemzetiségek jogait szabályozó statútum szükségességét. Bár a magyar értelmiségiek kérését Ceausescu elutasította, a Bodor Pált idéző Bárdi Nándor történész szerint az elhangzott javaslat nyomán jött létre a ma is létező kisebbségi intézmények java része: a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, a román televízió magyar szerkesztősége. Magyar államtitkárt neveztek ki a Közoktatási Minisztériumba, s a Művelődési Minisztériumba miniszterhelyettest. A kisebbségi törvénytervezet körüli vita tehát nem egy-két éves, hanem sok évtizedes múltra tekint vissza. A magyar értelmiségiek nyomásgyakorlása ilyen eredményekkel járhatott a nemzetiségeket elnyomó, totalitárius rezsim idején. A kisebbségi érdekvédelemre ma már nem értelmiségi csoportok hivatottak, hanem a magyar politikai elit. Ugyanakkor a politikumnak szüksége van értelmiségi rétegre, amely napirendre tűzi a reális problémákat, illetve terveket dolgoz ki ezek megoldására. /Salamon Márton László: Egymásra utaltan. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 27./

1954. december 17-én a Bukarest melletti Jilava börtön udvarán a kivégzőosztag sortüzében tizenhét fiatalember halt meg.  A tizenhét kivégzett fiatal a hírhedt Eugen Turcanu egykori vasgárdista és csapata volt. Ehhez fogható – tömegesnek is nevezhető – ítélet évekkel a háború befejezte és a háborús bűnösök kivégzése után nem született. Később, 1955-ben még egy társukat végezték ki, majd négy, szintén halálra ítélt legionárius életfogytiglani ítélettel túlélte közösen véghezvitt, hátborzongató tetteiket, amelyeket saját börtöntársaikon követtek el Pitesti és Szamosújvár (Gherla) börtöneiben, valamint a Duna-csatorna rabtelepein. Bűnlajstromukon legalább harminc rabtársuk meggyilkolása, többnek az öngyilkosságba kergetése és legalább 700 (!!) politikai elítélt módszeres megkínzása, fizikai és lelki megcsonkítása szerepelt.   A kínzások kézé tartozott a folyamatos botozás: háton, hason, talpon, az egész testen, csupaszra vetkőztetve. Az órákon keresztüli fél lábon állás, az éjjeli virrasztás szemmel az égő felé. Napirenden volt az ürülék megetetése, a hányadék visszatömése, a szájba vizelés, a kimerülésig tartó ,,tornáztatás”, a beadott ételbe hintett só és utána a víz megvonása, az evőeszköz nélküli, hason fekve evés stb.  Nem mindenki tudta ezt elviselni. Az így megalázott rabok többen maguk is beálltak az átnevelők közé. A ,,felvételi” vizsga a legjobb barát kegyetlen megverése volt.  Ezek a verést végrehajtók orvostanhallgatók, jogászhallgatók, mérnökjelöltek, valamennyien értelmiségiek, a Vasgárdának elkötelezett huszonéves ifjak voltak. Cselekedeteik mögött – természetesen – a Szekuritáté akciója volt. Ezekben az években a Szekuritáté legfőbb parancsnoka Nikolski tábornok volt. Már 1948-tól a büntető törvénykönyv előírta a munkatáborokba internálás lehetőségét, így azután 1950-től a munkatörvénykönyv alapján elvitték az ,,engedetlen” dolgozókat, a kollektivizálással szembeszegülő parasztokat, s ez 1952-ben tömegessé vált. 1949. március 2-án éjjel összeszedték a volt nagy­birtoko­sokat, kényszer­lakhelyre inter­nálták őket. Ugyanekkor, 1950-ben az 1154-es Minisztertanácsi Határozat intézkedett az ,,ellenséges elemek” deportálásáról. Egy év alatt (1951. március 15-ig) 43 899 személyt deportálnak az ország nyugati területeiről Románia déli megyéibe. 1952-ben újabb határozat alapján mintegy 6000 ,,kizsákmányolót” deportáltak a nagyobb városokból. A letartóztatott politikai ,,bűnözők” száma 24 826-ra rúgott 1952-ben. Ezekben az években Románia hegyei még fegyveresen ellenálló ,,partizánok” uralta terültek voltak. A Vasgárda neves személyisége, Horia Sima Nyugat-Németországban élt. Románia fegyverfordítása után a honi Vasgárda-vezér, Nicolae Petrascu és a németek ellen forduló szövetség ,,fegyvernyugvási szerződést” kötött. A vasgárdisták széles körű ,,szervezőmunkát” folytattak a román értelmiségi ifjak körében. Eugen Turcanu jogászhallgató, bár az 1941-es Vasgárda-akciókban részt vett, 1947-ben belépett a Román Kommunista Pártba, és felfelé ívelt karrierje. Azonban kiderült gárdistamúltja, ezért 1948. május 15-én letartóztatták. A suceavai szekuritátén társaival – látszólag – kommunista szimpatizánsok lettek. Turcanu Nikolski tábornokkal dolgozta ki az ,,átnevelés” módozatait. Ennek négy szakasza van. Első: a kintiek leleplezése a legfontosabb a Szeku­ritáté számára. Ebben a szervezési szakaszban megalakult a Turcanu vezette ODCC (Organizatia Deti­nutilor cu Convingeri Comuniste – Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete). Az említett kínzásokkal nyert adatokat Turca­nu juttatta el a pitesti-i börtön igazgatójához, Dumitrescuhoz, vagy a politikai tiszthez.  A második szakasz a bentiek, a rabtársak leleplezése. A harmadik és negyedik szakasz a legmegalázóbb: ,nyilvános erkölcsi leleplezés, amely során saját magát és hozzátartozóit kellett sárba tipornia a kiszemelt áldozatnak. Karácsonykor a vallásos rabtársaknak minden szentséggyalázást (különösen a teológusoknak) végig kellett csinálniuk.   Aki mindezt a tortúrát nem bírta ki, az beállhatott a csapatba, és ezt többen megtették.  Végül, bármennyire is titok volt a börtönök belső világa, kiszivárgott mindaz a szörnyűség, ami 1949. december 6. és 1952 augusztusa között a börtönökben végbement. A váratlanul betiltott tevékenység Tur­ca­nuék képzeletében már a jutalmat sejttette. Bukarestben a két évig tartó kivizsgálás során 22 kegyetlenkedőt vontak felelősségre.  Évek múlva négy szekustisztet és a szamosújvári orvost bűnrészességgel vádolva 5–7 év kényszermunkára ítéltek (1957. április 20.). Az a négy szerencsés ,,halálraítélt”, aki kegyelmi kérésére életfogytiglani kényszermunkát kapott, az 1964-es közkegyelemmel kiszabadult. Az egyik legkegyetlenebb, Popa Alexandru (Popa Tanu), Turcanu helyettese még 1990-ben Szeben­ben élt, és az Orvosi Társaság titkára volt. /Puskás Attila: Egy kegyetlen kísérlet emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./

Március 21-én a szenátus jogi és emberjogi bizottsága folytatta az átvilágítási törvénytervezet vitáját, amelyet a Temesvár Társaság szövegezett meg, és négy Temes megyei képviselő, illetve szenátor terjesztett be indítványként. Eckstein-Kovács Péter szenátor, a jogi bizottság tagja elmondta: a testület a kezdeményezők tudomására hozta, melyek azok a szakaszok, amelyeknél törvényességi és alkotmányossági aggályok merülnek fel. Leltárt készítettek továbbá a kényes kérdésekről, s a kezdeményezőkkel egyetértésben jövő hétre halasztották a végleges vitát. A szenátor szerint az átvilágítási törvény az RMDSZ képviselőit, szenátorait kevésbé érinti. Emlékeztetett arra, hogy Kolozs megyében, akik pályáztak helyi, megyei tanácsosi vagy parlamenti tisztségre fel kellett tüntetniük, milyen kapcsolatuk volt ’89 előtt a Securitatéval és a Román Kommunista Párttal. Sajtótájékoztatóján Markó Béla elmondta: már a 90-es évek elejétől az RMDSZ szabályzatában szerepel a temesvári kiáltvány 8. pontja. Ennek értelmében azok az RMDSZ-tagok, akik a kommunista nomenklatúra tagjai voltak, vagy közük volt az egykori titkosrendőrséghez, nem tölthettek be vezetői tisztséget a szövetségben. /P. A. M.: Megvitatták az átvilágítási törvénytervezetet. Eckstein-Kovács: az RMDSZ-t kevésbé érinti a kérdés. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./

Lassan halad az átvilágítási törvénytervezet tárgyalása. Több mint tizenöt évi kivizsgálás, tárgyalás, felderítés ellenére sem mondták még ki, hogy kik a felelősek az 1989. decemberi ártatlan emberáldozatokért. Az átvilágítási törvény megtiltaná, hogy közméltósági tisztséget töltsenek be olyanok, akik a kommunizmus alatt élvezték a pártvezetőségnek kijáró előnyöket, és kommunista elveket vallottak. Egyesek már elkészítették a volt kormánypárt feketelistáját azok névsorával, akik az új átvilágítási törvény szerint „tisztátalanoknak” bizonyulhatnak. Az első helyre Ion Iliescu került, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori tagja, propaganda titkár, ifjúságügyi miniszter, megyei pártbizottsági első titkár. Őt követné Nicolae Vacaroiu, aki az állami tervbizottságban volt igazgató. Octav Cozmanca a miniszteri tanácsban töltött be vezető tisztséget. Doru Ioan Taracila és Ion Solcanu jelentős állásokat foglaltak el a kommunista pártbizottságban. Ioan Talpes tiszt volt a Védelmi Minisztériumban, és egy katonai kiadvány főszerkesztője. Viorel Hrebenciuc megyei párttitkári tisztséget töltött be, Dan Ioan Popescu felügyelő volt a kommunista minisztertanácsban, Mircea Pascu volt védelmi miniszter a pártaktivistákat felkészítő akadémián (Stefan Gheorghiu) volt kutató és lektor, Vasile Puscas a kommunista egyetemisták szövetségében töltött be tisztséget, Ovidiu Banzan volt egészségügyi miniszter pedig ugyanitt az oktatási, művelődési osztály alelnöke volt. /Újvári T. Ildikó: Átvilágítás. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./

Jogerős ítélet született az 1989-es kolozsvári utcai tüntetés megtorlása kapcsán indított perben. A Legfelsőbb Bíróság a felpereseknek adott igazat, és elutasította a vádlottak által megfogalmazott fellebbezést. A tüntetők elleni fegyveres fellépés során 26-an vesztették életüket, 52-en pedig megsebesültek. A hat vádlott közül öt személy esetében a legfelsőbb bíróság megerősítette a börtönbüntetést. A tüntetés elfojtásában részt vevők közül elítélték Iulian Topliceanut, a negyedik katonai hadtest parancsnokát, Ioachim Mogát, a Román Kommunista Párt megyei bizottságának főtitkárát, Valeriu Burteát, az egyik szászfenesi kaszárnya egykori parancsnokát, Ioan Cocant volt hadosztályparancsnokot, Ilie Dicu őrnagyot és Marian Bolbos őrvezetőt. Ioachim Mogának nyolc évet, Iulian Topliceanunak pedig tíz évet kell rácsok mögött töltenie. Valeriu Burtea, Ilie Dicu és Ioan Cocan által megfogalmazott vádak jogi besorolását megválasztották, így Burteat és Cocant kilenc év börtönbüntetésre ítélték. A legsúlyosabb büntetést Dicu őrnagy kapta, akinek 15 évet kell börtönben töltenie. A legfelsőbb bíróság Bolbost felmentette. A bírák a vádlottakat több mint 36 milliárd lejes kártérítés kifizetésére kötelezte a Védelmi Minisztériummal együtt. Ezt annak a 80 családnak kell törleszteniük, akik magánjogi igénylést támasztottak. /Ítélet a kolozsvári forradalom perében. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./

A szenátus jogi, illetve emberjogi bizottsága döntése értelmében azok a személyek, akik az egykori Szekuritátéban, illetve annak keretében, dolgoztak, tíz évig nem tölthetnek be semmiféle köztisztséget. A szenátorok megvitatták az átvilágítási törvényt, amely bizonyos időre korlátozza a köztisztségekhez való hozzáférést azon személyek számára, akik tagjai voltak a kommunista hatalmi struktúrának, az elnyomó apparátusának. Teodor Melescanu (NLP) javaslatára a szenátorok ebbe a kategóriába sorolták a román diplomácia egykori képviselőit is: a nagyköveteket, a minisztereket és a külügyminisztérium központi apparátusának tagjait. Azok a személyek, akik a pártoktatásban vettek részt, a Stefan Gheorghiu pártakadémia rektorai és dékánjai voltak, valamint a megyei pártiskolákban vezető tisztségeket töltöttek be, nem választhatók, vagy nevezhetők ki köztisztségekbe. Az átvilágítási törvénytervezet szerint azok sem nevezhetők ki köztisztségekbe, akik a Román Kommunista Párt, a Román Munkáspárt, a Kommunista Ifjak Szövetsége, az Ifjúmunkás Szövetség keretében vezető posztokat töltöttek be, továbbá ha az Államtanács tagja, miniszterek, államtitkárok, a megyei, városi, regionális és kerületi néptanácsok végrehajtó bizottságainak elnökei, alelnökei és titkárai voltak. /Elkészült az átvilágítási törvény jelentése. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

Romániában a politikai-társadalmi közeg annyira a diverziókeltésre és a zűrzavar fenntartására szakosodott, hogy a valós problémák is diverziókként hatnak. A PSD-ben dúló bandaháború nyomasztó távlatokat kapott. Iliescu a vezér-atyuska népi lelkületben élő igényére építve, ébren tartja a bolsevik vonalat. Emellett Basescu államelnök talán nem önzetlenül igyekszik a még aktív, de öregedő Securitate-kopók kényelmes nyugállományba helyezését előmozdítani. A harmadik diverziót a néhai Kommunista Párt és az ortodox egyház frigyre lépése eredményezheti. Elég Bartolomeu Anania érsekre gondolni. /Ady András: Visszarendeződés? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 29./

A közvélemény-kutatás szerint Románia lakosságának mintegy 60 százaléka nem érzi különösebb szükségét annak, hogy megértse az egykori Szekuritáté 1989 előtti tevékenységét. Az interjúalanyok 13 százalékát pedig egyáltalán nem érdekli ez a téma. A felmérésből az is kiderült: a megkérdezetteknek csupán 50 százaléka támogatná azt, hogy az átvilágító törvény azonnal életbe lépjen. A megkérdezetteknek 65 százaléka véli úgy, hogy az egykori Szekuritáté valami rosszat jelentett a korabeli társadalom számára. Az emberek 72 százaléka meg van győződve, a Szekuritáté nem folytatott politikai rendőrségre jellemző tevékenységet, hanem az a Román Kommunista Pártnak (RKP) volt alárendelve. A kommunizmus rémtetteiért pedig nem a szekusokat (31%), hanem azokat terheli a felelősség, akik pártfunkciót töltöttek be (52%). A megkérdezettek többsége (63%) egyet ért azzal, hogy az RKP és a Szekuritáté archívumát tegyék nyilvánossá, a dokumentumok az interneten is legyenek megtekinthetők, és ezekhez bárki könnyen hozzáférhessen. Az átvilágítási törvénnyel kapcsolatban az interjúalanyok 50 százaléka vélekedett úgy, hogy azt azonnal életbe kell léptetni. A többség szerint Traian Basescu államfő nem kíván a titkosszolgálatokra támaszkodni hatalmának megőrzése érdekében. /Alacsony érdeklődés a Szekuritáté tevékenysége iránt. Kísért is meg nem is a múlt. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

Nyilvánosan is bocsánatot kért Aranyosi István brassói RMDSZ-es megyei tanácsos azért, mert a Román Kommunista Párt tagja volt. Bocsánatkérése a brassói 1987. november 15. Egyesület által szervezett kommunistaellenes rendezvényen hangzott el, amelyen részt vett Vladimir Bukovszki orosz és Doina Cornea román disszidens, valamint Lucia Hossu Longin újságíró és Werner Sommerauer brassói kommunistaellenes lázadó is. „Erkölcsi példának szántam a bocsánatkérésem. Remélem, többen is követik majd a példám. Főként azok, akiknek az enyémnél sokkal alaposabb okuk vannak erre” – mondotta el felszólalásáról a tanácsos. /Nyilvánosan kért bocsánatot kommunista múltjáért. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

Romániában a történetírást a kelet-európai átlagnál jóval nagyobb mértékben fertőzte meg a mítosz, az egyoldalúság, a manipulatív érdek. Amikor e mítoszok közül egyiket-másikat román tudósok megpróbálták lebontani, a felhördülés hatalmasnak bizonyult. Jó példa volt erre Lucian Boia Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a románság tudatában. Editura Humanitas, Bukarest, 1997.) című könyve, ugyanígy a romániai holokausztnak a román történelemírás által tagadott valóságait összegező ún. Wiesel-bizottság jelentése (Comisia Internationala pentru Studierea Holocaustului in Romania [A Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság], Raport final [Zárójelentés]. Editura Polirom, Iasi, 2005.). Ellentmondásos a román történetírásban dr. Petru Groza megítélése. Magyarul is remekül beszélt, Budapesten szerzett doktorátust, miniszter volt a Trianont követő időszak több román kormányában, képviselő a bukaresti parlamentben Dúsgazdag volt az 1930-as években. Később balra sodródott, az Ekés Frontnak nevezett, a kommunistákhoz közel álló parasztmozgalom vezére lett, baloldali és zsidókat pártoló tevékenységéért 1943-ban bukaresti börtönbe került, onnan 1945. március 6-án egyenesen „az első demokratikus román kormány” kormányfői székébe ült, majd 1952-től 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elnöke, azaz államfő lett. Két könyv jelent meg róla az elmúlt években a bukaresti Compania Kiadónál. Az első könyv (Petru Groza, Adio lumii vechi! [Agyő, régi világ!]. Editura Compania, Bukarest, 2003. – a következőkben: Groza, 2003.) Petru Groza memoárjait tartalmazza. A második könyv Dorin-Liviu Bîtfoi fiatal történész munkája, Groza politikai életrajza (Dorin-Liviu Bitfoi, Petru Groza, ultimul burghez. O biografie [Petru Groza, az utolsó nagypolgár. Egy életrajz]. Editura Compania, Bucuresti, 2004. – a következőkben: Groza, 2004.). A hatvanas években azt mondták, róla: kommunista. Később, a kilencvenes évek elején, pedig: nem volt kimondott kommunista. Petru Groza a Piskihez nagyon közel fekvő Bácsi faluban született 1884-ben, régi ortodox (görög keleti) papcsaládban. A szászvárosi Református Gimnáziumban magyar tanult, ahol 1903-ban érettségizett. Ezt követően jog- és gazdaságtudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Berlinben és Lipcsében, s 1907-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. Később az erdélyi románok autonómiájáért küzdő Román Nemzeti Pártban politizált, részvevője volt az Erdély Romániával történő egyesítésével végződő politikai akcióknak. Román nemzetisége miatt a magyarok sokszor megalázták, ezt soha nem tudta elfelejteni. Mégis vallotta, hogy a két nép megbékéléséért harcol. Groza 1919 végén utazott Bukarestbe, hogy az egyesülés utáni Nagy-Románia első, alkotmányozó nemzetgyűlésében képviselője legyen. Megdöbbentette a regáti korrupció, az erkölcstelen élet, a mocsok és a szegénység. Fő céljának tekintette, hogy a Regátot a „nyugatias” erdélyi szintre felemelje. Erőfeszítései sikertelennek bizonyultak, ezért kivonult a politikából, évekre visszavonult dévai ízlésű villájába. A baloldali eszmék híve lett, 1933-ban a dévai központú Ekés Front elnökévé választották, s így közelebb került a Kommunista Párthoz. Ion Antonescu marsall, a román diktátor idején őrizetbe vették, ezután lett az új rendszerben miniszterelnök. A kommunisták nem szerették: benne az osztályát eláruló nagypolgárt látták. Groza kijelentette: az erdélyi magyarok legyenek nyugodtak, mert Románia és Magyarország között nemsokára létrejön a vámunió, és a határokat el fogják törölni. Groza miniszterelnökként 1947 után aktívan részt vett a történelmi román pártok felszámolásában, a magyarokkal történt leszámolásban, a kommunisták választási csalása fölött szemet hunyt. A kommunista vezetők nem mozdították el Grozát, mert tudták, hogy az erdélyi tömegek tisztelik, ezért fölfelé, a pusztán dekoratív államfői székbe buktatták. Maradék befolyását az egykori polgári osztály azon exponenseinek börtönből való kiszabadítására fordította, akik iránt valamennyi tiszteletet érzett. Szobrait 1990-ben Románia-szerte ledöntötték, a dévait és a székelyudvarhelyit is, a róla elnevezett erdélyi város pedig visszakapta régi nevét: Stei (Vaskohsziklás). /Tibori Szabó Zoltán: A nagypolgárság kommunistája, a kommunisták nagypolgára. Petru Groza történelmi szerepének átértékelése. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12., folyt.:15., 16./

Az egykori Román Kommunista Párt Kovászna megyei szervezetének irattárából az 1976 előtti dokumentumok tanulmányozhatók. Az állami levéltár megyei fiókjában ezeket rendszerezték: négyszáz méternyi irat áll a kutatók rendelkezésére. A levéltári törvény értelmében csak harminc évnél régebbi RKP-s iratok tanulmányozhatóak. Igen érde­kesek az 1968-as megyésítéskor kelt, Kovászna me­gye kialakulása körüli iratok – mondotta Ioan Lacatusu, a levéltár igazgatója. Tárt karokkal fogadják a kutatókat és ügyfeleket. /(sz.): Tanulmányozható az RKP irattára, de csak részlegesen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 1./

A Szabadság három májusi száma (12., 15., 16.) két, nemrég Bukarestben megjelent könyvet ismertetett dr. Petru Grozáról, amelyeknek célja az őt körülvevő „mítoszok” lebontása és rehabilitálása. Az ismertetésnek csak kb. ötöde foglalkozik Groza „hőskorával”, az ország sztalinista-posztsztalinista szakaszával, amikor (1945–52 közt) Groza felelős miniszterelnök volt, majd (1952–58 közt) az ország protokolláris államelnöke. Groza pártja, az 1933-ban alapított Ekésfront, még az utolsó polgári, 1938-as választásokon sem mert indulni, bár a Komintern-parancsra szerveződött „erősen baloldali” MADOSZ-szal (a Magyar Népi Szövetség elődjével) társult. A háború után Sztálin a szovjet hadsereg által „felszabadított” államokat bolsevizálni akarta, noha (az illegalitásból) ezen országokban csak jelentéktelen számú bolsevista élt. Ezért bizonyos fokozatosságot tartott szükségesnek. Előbb mindenütt egy ideiglenes kormányt hozott létre élén egy „baloldali” politikussal, ügyelve, hogy ezekben a kulcspozícióban lévő miniszterek kommunisták legyenek. E kormányok alatt erőltetett tagfelvétellel megerősítette a kommunista pártot, majd 1946-ban vagy 1947-ben jól megszervezett-meghamisított választásokat rendezett. Az ekkor alakult kormányokat már bolsevisták vezették: ők voltak többségben. Csehszlovákiában az 1945-ben alakult ideiglenes kormány elnöke még a jól ismert Benes Eduard volt (1935–38 közt már volt köztársasági elnök). Az első választások 1946-ban voltak, a kormányelnök a pártfőtitkár Gottwald lett, a többi már gyermekjáték. Lengyelországban az ideiglenes kormány elnöke a londoni emigráns kormány elnöke kellett hogy legyen, Mikolajczik-nek hívták. Az 1947-es „választás” után – a recept szerint – már kommunista többség „alakult ki”. Bulgáriában az ideiglenes kormány elnöke egy bizonyos Georgiev volt, de csak a választásig (1946) mikor is a miniszterelnök a híres-hírhedt Dimitrov lett, kommunista többséggel. Magyarországon 1945-ben megpróbált Sztálin – kommunista szempontból előkészítetlenül – választást rendezni. A Független Kisgazdapárt 55 %-ot kapott, a kormány elnöke 3 hónapig Toldy Zoltán volt, majd Nagy Ferenc, aki az 1947. augusztus 31-i „választás” után – mikor is kommunisták győztek – kiszökött Svájcba. 1949 májusában a biztonság kedvéért még egy választásra volt szükség, hogy a sztálini recept gördülékenyen működjön. Romániában 1944. augusztus 23. és 1945. március 6. közt még két „polgári” kormány volt hatalmon (Stanescu versus Radescu), ezután jött Groza Petre, ő olyan jól bevált, hogy az 1946-os, durván meghamisított választások után is miniszterelnök maradhatott, 1952-ig. Groza vállalta a báb szerepét, sőt – amikor már 1952-ben megunta őt a párt – vállalta a másik báb, a köztársasági elnök szerepét. Így minden, ami 1952-ig történt – nemzetközi jogi szempontból – Groza lelkiismeretét terheli. Néhány kommunista emlékirat-író beszámolt ezen időkről is. Gáll Ernő kivételével nem dicsérik, sőt Balogh Edgár keményen bírálta Grozát. Sokan ma is elfeledkeznek Groza hangzatos kijelentéseiről a Duna föderációról, a vámunióról, a határok légiesítéséről, de ezek csak a békeszerződés megkötéséig hangzottak el. /Nagy L. György: Vannak-e a kompromisszumnak erkölcsi határai? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./ A Szabadság május 12–15–16. számaiban Groza Péterről megjelenő cikkeket olvasva írt a lapba Kiss Erzsébet 78 éves nyugdíjas tanítónő, felidézve találkozását Groza Péterrel. Táncversenyen voltak a magyarfenesi lányokkal Kolozsváron. Groza Péter miniszterelnök meglátta a színes leánycsoportot (kalotaszegi népviseletben), és elhatározta fényképet készít a lányokkal. Elbeszélgetett a lányokkal, közvetlen volt. /Kiss Erzsébet: Találkozásom Groza Péterrel. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

Andrei Marga felügyelte a Román Kommunista Párt részéről 1972–73-ban a kolozsvári diákrádió adásait. A Babes–Bolyai Tudományegyetem akadémiai tanácsának jelenlegi elnöke abban az időszakban több esetben cenzorként lépett fel az adások szerkesztőivel szemben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain májusban megírt, a Bolyai Kezdeményező Bizottság által Kolozsváron is ismertetett információt a magyar diákrádió egykori főszerkesztői erősítették meg. Gáspár Sándor a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa elmondta, 1972 őszén ő vezette a kolozsvári bentlakásokban hallgatható vezetékes diákrádió heti rendszerességgel sugárzott magyar adását. Egyik műsorban azt próbálta feldolgozni: miért nem lakhat négy magyar diák együtt egy négyágyas bentlakásszobában; miért kell vegyesen lakniuk a diákszállásokon a román és a magyar diákoknak? Az adás sugárzása másnapján Andrei Marga felelősségre vonta. Kérte a szalagot, hogy meghallgathassa az adást, de ők akkorra már letörölték, emlékezett vissza Gáspár Sándor. Az ügy nem maradt következmények nélkül, Gáspárt megfenyegették, hogy kirúgják a diákrádiótól. Ez azonban nem történt meg. Így Gáspár 1973-ban békés körülmények között adhatta át a stafétabotot utódjának, Patrubány Miklósnak. Patrubánynak már kötelező volt heti rendszerességgel előzetesen bemutatnia a műsortervet. Amint visszaemlékezett: az első évben Margával kellett jóváhagyatnia a műsorokat. Patrubány hangsúlyozta, a rádióműsor felügyelete többszereplős volt, és Margának minden bizonnyal felettesei is voltak ebben az ügyben. „Több cenzora is volt az évek során az adásnak – idézte fel Patrubány. Andrei Marga egyébként 1971-ben szerzett diplomát az egyetemen. Fiatal tanársegédként mind a magyar, mind a román nyelvű adásokért felelt a párt vezetősége előtt. Ez a ranglétra második fokát jelentette, ugyanis Gáspár Sándor visszaemlékezése szerint a magyar adás Kutasi Róbert tanársegéd közvetlen felügyelete alá tartozott. /Gazda Árpád: Cenzor volt Andrei Marga? = Krónika (Kolozsvár), jún. 29./

A Civic Media Egyesület kezdeményezését, melynek célja a romániai sajtó és a civil szféra átvilágítása, az Új Magyar Szó is felkarolta, s a „Tiszta hangok” elnevezésű akciót segítendő a jelenleg megjelenő magyar nyelvű napi, heti és havilapok felelős kiadóit, igazgatóit, főszerkesztőit és főszerkesztő-helyetteseit, esetenként vezető szerkesztőit, főmunkatársait és publicistáit, illetve a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) ügyvezető tanácsát javasolta átvilágításra. 1989 decemberében a Szekuritáté megszűnt, teljes iratanyaga a hadsereg felügyelete alá került. 1990 januárjában a Temesvári Nyilatkozat 5. pontja próbálta az átvilágítást életbe léptetni, de ez az akkori politikai légkörben teljesen lehetetlen volt. 1996-ig a kommunista párt örökösei megakadályoztak mindent, ezalatt a Szekuritáté volt tisztjei részben megsemmisítették, részben elrejtették és kiválogatták a szerintük érdekes dossziékat. A Demokratikus Konvenció 1996-os választási győzelme sem hozott igazi fordulatot. 1999-ben azután egy országos bizottságot hoztak létre /CNSAS/, melynek feladata a hírhedt Szekuritáté archívumát vizsgálni, magas tisztségeket betöltő embereket átvilágítani. A témával foglalkozó, úgynevezett Ticu-törvényt valósággal „kiherélték” a pártok a parlamentben, majd a bizottság liberális párti támogatást élvező elnökét, Constantin Ticu Dumitrescut volt politikai bebörtönzöttet is megbuktatták. A CNSAS-nak nem igazán sikerült lelepleznie senkit: öt esztendő alatt tizennyolc magas rangú szekus tiszt akadt horogra, közülük tizennégy halott… Cristian Parvulescu politológus szerint a tisztázás egyik legnagyobb akadálya, hogy a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ folytatta a megfigyeltekről a Szekuritáté által megkezdett követési dossziék bővítését, és a régi besúgók többségét 1989 után újra aktivizálták, ők viszont nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva nem elővehetők. Az átvilágítást nehezíti, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának iratanyaga a hadsereg birtokában van. Ezt ötven évre titkosították. Csendes László, az RMDSZ-támogatást élvező CNSAS-tag szerint az átvilágításra kapott dossziékat eleve szűrve kapják kézhez. Dossziéeltűnések is vannak. Marius Oprea történész, aki 1998 és 2000 között Constantinescu elnök tanácsadója volt, akkor látta is szekusdossziéját. Mikor a Ticu-törvény elfogadása után kikérte a dossziéját, azt a választ kapta a CNSAS-tól, hogy a rá vonatkozó iratok nem találhatók. /!/ /Jakab Árpád: Átvilágítósdi – a politikai zsarolás román eszköze. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 19./

Jogilag nem vonhatók felelősségre azok a politikusok, akikről megállapítják, hogy másoknak ártva, együttműködtek a kommunista hatalmat kiszolgáló Szekuritátéval, noha korábban ennek ellenkezőjét vallották, jelentette ki Frunda György, az RMDSZ szenátora, hozzátéve: őket csak a szavazópolgárok „büntethetik meg” a következő választásokon. A legutóbbi parlamenti választások előtt ugyanis minden törvényhozónak nyilatkozatot kellett tennie arról, hogy együttműködött-e az egykori Szekuritátéval, vagy sem. Augusztus 11-én a Gandul című napilap nyilvánosságra hozta annak a 29 politikusnak a listáját, akikről a titkosszolgálatoktól az elmúlt hetekben újabb dossziék érkeztek a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottsághoz (CNSAS). A neveket Cazimir Ionescu, a CNSAS szóvivője nem erősítette meg, ugyanakkor megállapítható, hogy az elmúlt napok kiszivárogtatásainak zöme hitelesnek bizonyult. Ezen a listán a politikusokat több kategóriába sorolták annak függvényében, hogy milyen viszonyuk volt az egykori politikai rendőrséggel. A megfigyeltek iratcsomójával rendelkezik az a személy, akinek minden lépését az egykori Szekuritáté nyomon követte. A hálózati típusú iratcsomóval azok rendelkeznek, aki nyilatkozatban vállalták, hogy jelentéseket írnak a politikai rendőrségnek. Ha valakiről megfigyelési dosszié kerül elő, az még nem garancia arra, hogy nem működött együtt a Szekuritátéval, hiszen a titkosszolgálat a megfigyelt személyek egy részét is behálózta. Így például a Gandul szerint Frundának a megfigyelési dossziéja mellett hálózati iratcsomója is előkerült. A helyzetet bonyolítja, hogy az iratok között sincs rend, s az átvilágítók sokszor a megfigyelési dossziékban egyértelműbb, besúgói múltról tanúskodó bizonyítékot találnak, mint a hálózati aktákban. Az RMDSZ-es vezetők közül eddig mind cáfolták azt a gyanúsítást, hogy együttműködtek volna az egykori politikai rendőrséggel. Korábban Markó Béla, Verestóy Attila és Frunda György is hangsúlyozta, hogy csak megfigyeltek voltak, Borbély László pedig tagadta, hogy aláírt volna nyilatkozatot a Szekuritáténak. Sógor Csaba is cáfolta, hogy együttműködött volna az egykori titkosszolgálattal. Közölte: Tőkés Lászlóval folytatott kapcsolatáról kellett három jelentést írnia, az első kettőt 1984-ben, a harmadikat pedig 1989-ben, a Román Kommunista Párt novemberi kongresszusa előtt, amikor nyílt levelet intézett Nicolae Ceausescuhoz, hogy a hatóságok hagyják abba Tőkés László zaklatását. Kelemen Hunor elmondta: két egyetemista társát fedezte fel besúgói közül az eddig rendelkezésére bocsátott iratokból. Garda Dezsőt sem lepte meg, hogy megfigyelték, szerinte a Szekuritáté utóda, a Román Hírszerző Szolgálat az ő telefonbeszélgetéseit még manapság is lehallgatja. /B. T.: Frunda: Csak a szavazók ítélkezhetnek a politikusokról. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./

“Nincs visszaút! Vagy megcsináljuk, vagy eltűnünk a süllyesztőben” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Lelik Mihály, a Szocialista Szövetség Pártja (PAS) aradi elnöke, országos alelnöke. A megyei alapszervezetekben már folynak a tárgyalások egy őszi kongresszus megszervezéséről, amelyen a párt a PAS nevet Újraalapított Kommunista Pártra (Partidul Comunist Refondat – PCR) változtatnák. Terveik szerint az Újraalapított Kommunista Pártba befogadnák a régi RKP-tagokat, sőt elismernék a párttagságuk folytonosságát. Lelikék kezdeményezését támogatja az európai baloldal 41 brüsszeli parlamenti tagja is. Ha a kongresszus megszavazza a névváltoztatást, akkor ezt bejegyzik a bukaresti törvényszéken, majd megkezdik az előkészületeket a 2008-as általános választásokon való indulásra. /(Irházi): Lelik újraalapítaná a kommunista pártot. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 25./