"Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke állásfoglalásában leszögezte: október 7-én kelt közleményében arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy egyfelől panasszal fordult az RMDSZ Szabályzat-Felügyelő Bizottságához, másfelől semmisségi kérelmet nyújtott be a fővárosi Bírósághoz a Szövetségi Képviselők Tanácsának az RMDSZ VII. kongresszusa összehívását kimondó, szeptember 21-i határozata tárgyában, és szorgalmazta ugyanakkor, hogy a nevezett törvényességi fórumok kötelezzék a Szövetséget a közel egy évtizede törvényellenesen elodázott belső választások megtartására. A tiszteletbeli elnök szerint Markó Béla szövetségi elnök durva, személyeskedő támadással válaszolt. "Az RMDSZ szövetségi elnökének tisztségéhez, erdélyi magyarságunkhoz és a demokratikus politikai kultúrához méltatlan, személyeskedő és rágalmazó vádaskodását ezennel határozottan visszautasítom. " Markó Béla elnök szerint Tőkés saját sorstársait feljelentett. A püspök sorstársainak nem az Iliescu-féle román utódkommunista párttal lepaktált Markó-csoport, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjait tartja. Markó szerint "Példátlan eset, hogy egy magyar ember a bukaresti bírósághoz fordul a magyar érdekvédelmi szervezet ellen" Valójában 2000-ben - kettős állampolgársága iránti kifogással - a román hatóságokkal maga az RMDSZ töröltette dr. Kincses Előd ügyvédet a parlamenti képviselőjelöltek listájáról; hasonlóképpen, az RMDSZ egyik minisztere indított peres eljárást az Udvarhelyért Polgári Egyesület székelyudvarhelyi és Hargita megyei tanácsosai ellen, másfelől a nevezett városi és megyei tanácsok RMDSZ-frakcióinak jogi keresete alapján a marosvásárhelyi Táblabíróság az UPE képviselőit éppen a minap zárta ki a helyi és megyei önkormányzati tanácsokból. A tusnádfürdői nyári szabadegyetem nemzeti eszmeiségét az RMDSZ-hez hasonlóan támadta Adrian Nastase román miniszterelnök, aki kijelentette: "Ha Corneliu Vadim Tudor magyarnak született volna, ő lehetne Tőkés László..." Lehetséges, hogy Markó Tőkés László tisztségéből való eltávolításának útját egyengeti. Egyébként a tiszteletbeli elnök meg- vagy újraválasztására nézve nincs rendelkezik. /Tőkés tiltakozik Markó kijelentése ellen. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./"

"A hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségeseként politizáló RMDSZ-ben újabb nyilatkozatháború bontakozott ki az elmúlt héten, nyilvánvalóvá vált, hogy az alakulatot kibékíthetetlennek tűnő belső feszültségek terhelik, gyakorlatilag a széthullás küszöbére juttatva, állapította meg Dénes László. Amikor 1989 decemberében megalakultak Erdély különböző településein az első magyar önszerveződések, "a Román Kommunista Párt és más hatalmi struktúrák gyorsan ocsúdó magyar másodvonalasai Bukarestben létrehozták azt az RMDSZ-t, amely gyakorlatilag órák alatt a szárnyai alá terelte a helyi kezdeményeket". Ezután már csak arra kellett ügyelnie "a magyar pártnak" az egymást követő választásokon, hogy egyedüli kínálatként jelenjen meg a romániai politikai piacon. Az RMDSZ potenciális vetélytársait. 2000-ben az RMDSZ már csupán a választójoggal rendelkező erdélyi magyarok felének a voksait tudta begyűjteni (a másik vagy román pártokra szavazott, vagy nem ment el szavazni). Az RMDSZ belügyeiben - struktúrák, szabályzatok, programok, stratégiák, funkciók, frakciók, platformok, körök, hivatalok, irodák, szóvivők, sofőrök és titkárnők - egyre kevesebben igazodnak el. A mindenkori hatalom kegyét kereső honi sajtóban pedig túlsúlyt kap a csúcson lévők retorikája. Pár hónappal ezelőtt maga a román miniszterelnök adott útmutatást arra nézve, hogy kit, kiket kell eltávolítani egy "szalonképesebb" RMDSZ-ből. 1989-ben, majd az Iliescu-érában Tőkés László volt a legnagyobb szálka a hatalom szemében, most megint azzá vált. De valójában nem csupán róla van szó, hanem az összes Tőkés Lászlóról. Dénes László szerint szinte már nincs semmi különbség aközött, amit Markó Béla és Adrian Nastase mond. /Dénes László: Kívülről még egységes, belülről már rég széthullott. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 15./"

"Minden jel arra mutat, hogy még magát a népnyomorító politikai rendőrség múltját átvilágítani hivatott testületet is a régi Securitate mai utódai ellenőrzik. Csakis az kerülhet napvilágra, amit a régi és az új rezsim titkosszolgálatai akarnak. A valahai szekusok (fizetett kémek, verőlegények, ügynökök, besúgók stb.) mindenütt jelen vannak. Van, akiből nagyhatalmú politikus lett, mások újgazdag vállalkozókká váltak, de közülük sokan a mostani a kormányberkekben, állami intézmények vezetőségeiben ténykednek. Sok volt szekus üzletet nyitott, vállalkozást, bankot, export-import céget alapított. Mint Hristea Priboi szekustiszt, aki a brassói munkások 1987-es kommunistaellenes felkelésének leverésekor vallató volt, most a képviselőház és a kormánypárt oszlopos tagja. Vagy Dumitru Jude, akinek az Amerikába menekült kémfőnök Ion Mihai Pacepát kellett volna eltennie láb alól, jelenleg pedig ismert cégvezető. Volt úgy, hogy a román főváros üzleti negyedében szinte csak kvietált tisztek voltak a cégtulajdonosok. Ők tudták, hogy milyen számlákon vannak a fegyverkereskedelemből származó valutaösszegek, hol vannak elrejtve a különböző titkos vagyonok, párt- és állami pénzek: el is osztogatták szépen egymás közt. Mind a mai napig nem tudja senki, hogy mennyi volt és hova lett az RKP, a KISZ, a szakszervezetek vagyona meg a különböző titkos és féltitkos számlákról a pénz. Romániában nem számolnak el az újsütetű multimilliárdosok. A Securitatéhoz valaha igencsak közel álltak a Paunescu-fivérek. Kétséges Sorin Ovidiu Vantu vagy Viorel Catarama vagyona is. Sokan állítják, hogy a kormánypárttal összefonódva haladó Román Humanista Párt nevű szervezet vezére, Dan Voiculescu sem keresztényi módon hozta össze a vagyonát. Végig kell futni a száz leggazdagabb romániai közkézen forgó listáján. Az első Iosif Constantin Dragan, a valahai vasgárdista. Ilie Ilascu szenátor, akit egy köztörvényes bűnözőknek fenntartott transznisztriai börtönből importált Románia a honatyai székbe, azért nem kaphat vízumot az Egyesült Államokba, mert a szovjet Vörös Hadsereg tisztjeként a robbanóanyagok gyártására és bevetésére szakosodott. A román közigazgatás kiskirálya, Octav Cozmanca valamikor a Ceausescu családot szolgálta. A kilencvenes évek elején Petre Roman miniszterelnök megkérdezte: ki ez a fickó? Cozmanca, Nicu Ceusescu volt fullajtára - jött a válasz. Azonnal menesszék! - zengte a kormányfő. Nem lehet, replikáztak a tanácsadói, ő ismeri a kódokat, telefonszámokat és irodakulcsokat. Hát akkor maradjon, de semmi tisztsége ne legyen - egyezett bele a miniszterelnök. És Cozmanca maradt. Annyira, hogy Petre Roman mára nincs sehol, Cozmanca viszont teljhatalmú miniszterként uralkodik. Romániát meghívták a NATO-ba. Egy olyan országot, amelyben virágzik a korrupció, a kulcspozíciókban pedig a diktatúra második vonalából jövő "pártkáderek" és egykori szekusok ülnek. /Román Győző: Szekusék a NATO-ban. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 3./"

"Dec. 4-én Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban könyvbemutatót tartottak. Bréda Ferenc Antracit című kötetét ismertette. Feltették a kérdést, hogy a szerző franciaországi tartózkodása alatt miért lett tagja a kommunista pártnak. Válasza: nem ő csatlakozott a párthoz, hanem a Francia Kommunista Párt csatlakozott hozzá. A szerző a Francois megszólítást kedveli, ugyanis sok időt töltött Franciaországban. Mózes Attila elmondta, kicsit túlzás a könyvnek az Antracit címet adni, elég lett volna a Tőzegmoha is. A szerző végül felolvasott egy önparódiának szánt verset, szerinte minden kötetben kellene lennie egy hasonlónak. /Adorján Botond: Mentális abrakadabra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./"

"A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget az egykori Román Kommunista Párthoz, a szövetség vezetőit pedig a Ceausescu-diktatúra magyar nemzetiségű kiszolgálóihoz hasonlította dec. 23-i nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés László királyhágómelléki református püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Sajtóértekezletén Tőkés püspök párhuzamot vont az 1989-es és az idei advent között. Úgy fogalmazott, hogy akkor temesvári állásából próbálták meg eltávolítani, most tiszteletbeli elnöki tisztségéből. Tőkés László az RMDSZ jövő évre összehívott kongresszusát a Román Kommunista Párt soha meg nem tartott, 1990-es kongresszusához hasonlította. Szavai szerint akkor a kommunistabarát egyháziakkal kellett megütköznie, most a "Markó-barát egyházi és közéleti emberekkel" kell hadakoznia. Jelenleg, akár 1989-ben, gyanús pénzügyi manőverekkel vádolják meg őt. Példaként említette, hogy "az ellenséges érzületű média nemtelen támadásokat" intézett ellene a Reformátusok Világszövetsége Nagyváradon idén nyáron megrendezett európai nagygyűlésének magyarországi kormánytámogatása miatt. Visszautasította, hogy az RMDSZ felügyelje azt a magyarországi támogatást, amelyet az egyházkerülete által irányított nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem kap a magyarországi költségvetéstől. - Szomorúnak tartom, hogy Tőkés László - református püspök létére - 2002 karácsonyán nem tud másról beszélni, csak a pénzről és nem tud mást üzenni az erdélyi magyar közösségnek, csak azt, hogy saját RMDSZ-es kollégáit rágalmazza - nyilatkozta az MTI-nek Markó Béla, az RMDSZ elnöke a tiszteletbeli elnök szavait kommentálva. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület 242,5 millió forintot kapott idén nyáron, Nagyváradon tartott európai református nagygyűlésre. A Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetem harmadik éve évi 400-500 millió forintot kap a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetemnek szánt magyarországi költségvetési támogatásból. Rockenbauer Zoltán volt kulturális miniszter az előző kormány utolsó munkanapján arról tájékoztatta Tőkés László püspököt: támogatja, hogy az egyházi kulturális alapból 2002-ben 320 millió forintot kapjon Tőkés püspöknek az a korábban benyújtott elképzelése, amely szerint a romániai Érmindszenten termálfürdőt, konferencia központot építsenek, és vallási-kulturális zarándokhelyet hozzanak létre. /Tőkés László sajtótájékoztatója. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 24./"

"Műhelyeket ad bérbe a Hargita-Kovászna Ortodox Püspökség, hogy fejleszteni tudja tevékenységét - mondta Ioan Salajan püspök. Négy évvel ezelőtt vásárolta meg az államtól az egykor a Román Kommunista Párt tulajdonát képező csíkszeredai műhelyegyüttest a püspökség. A püspökségnek összesen 2000 négyzetméternyi felület áll rendelkezésére, amelyet az évek során megvásároltak. A püspök reméli, hogy sikerül egy érdekelt vállalkozónak négyzetméterenkénti 1,5-2 dollár közötti áron bérbe adni a 2000 négyzetméteres felületet, ebben az esetben az egyházkerület bevétele havi 4000 dollárral megnövekedne. A püspökséget 1994-ben alapították, csíkszeredai székhellyel. A hozzá tartozó két főesperesség (az egyik Csíkszeredában, a másik Sepsiszentgyörgyön működik) területén összesen 115 plébániahivatal gondoskodik a mintegy 100 ezer hívő lelki gondozásáról. A püspökség területén 107 ortodox templom található, ezekben mintegy 75 pap dolgozik; a templomok közül 47-et nyilvánítottak az évek során műemlékké.A Hargita és Kovászna megyékben tevékenykedő ortodox papok egy évvel ezelőtt a prefektusokhoz és a kormányhoz fordultak, hogy politikai segítséget kérjenek államosított ingatlanjaik visszaszolgáltatásához. Az ortodoxok ugyanolyan mértékű restitúciót követelnek, amilyenben a magyar történelmi egyházak részesülnek. /L. J.: Jövedelmező az ortodox üzlet. = Krónika (Kolozsvár), jan. 9./"

"Az RMDSZ-kongresszus küldöttei megszüntették a tiszteletbeli elnöki tisztséget, ezután kérdezte az újságíró Tőkés László püspök véleményét. A püspök rámutatott: régi törekvése az RMDSZ egyes köreinek, hogy őt lejárassák. Mára már az RMDSZ egy romániai magyar posztkommunista párttá változott. Az egyháznak mindig is feladata volt erkölcsi kontrollt gyakorolni a társadalom, a világ, a politika felett. Szerinte az RMDSZ" előbb-utóbb kénytelen lesz átadni a helyét egészséges politikai erőknek, amelyek vagy az RMDSZ-en belül kerekednek felül, vagy az RMDSZ-en kívülről érkeznek." A kongresszuson nem olvasták azt az indítványt, amelyben az egyházkerületi közgyűlés tiltakozását fejezte ki a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésével szemben. A püspök szerint ez jelzi, hogy az RMDSZ hogyan viszonyul a demokráciához, egy demokratikus alapon megválasztott, több mint háromszázezer ember egyházképviseletét jelentő közgyűlés szavát semmibe veszi. /Fodor István: A református egyház továbbra is erkölcsi kontrollt fog gyakorolni a politika felett. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 3./"

"Tőkés László püspök sajtótájékoztatóján fejtegette: "Én felfüggesztettem a szövetségen belüli tevékenységemet a törvényes belső rend helyreállításáig, a Kongresszus pedig törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. A törvénytelenül összehívott Kongresszus határozatainak legitimitása azonban megkérdőjelezhető". Tőkés szerint 1996-ban feltehetőleg titkos egyezség született az RMDSZ vezetői és a hatalom között, amelyet 2000-ben már nem is titkoltak. Mindkét fél vállalta, hogy megszabadul a maga radikálisaitól. A püspök a cenzúrára is kitért. Igazolásként a Duna TV és a Bukaresti Rádió eljárását említette: az előbbi esetében a közgyűlésről tudósító munkatársat és a műsor szerkesztőjét érték retorziók, utóbbinál pedig már működik a szűrő. "Mindez bizonyítja, hogy a sajtó megfélemlítése zajlik. Budapesten és Bukarestben azonos szemléletet lehet kialakítani egy utódkommunista pártként viselkedő RMDSZ befolyására, amelynek olyan médiamonopóliuma alakult ki, amelyet igen nehéz megtörni" - jelentette ki Tőkés László. A jövőről szólva a püspök közölte: nincs szándékában politikai mozgalmat indítani, de a politikai önkifejezés, az önszerveződés, az önkormányzati képviselet felállítására szükség van. /-szed-: Tőkés László kiértékelő sajtótájékoztatója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 11./"

"Sztálin neve egyet jelent a huszadik század talán legtragikusabb fejezetével: a szovjet hatalom rémtetteivel előbb az orosz birodalomban, majd Európa keleti felének azon országaiban, ahol a Vörös Hadsereg nyomában a kommunizmus a második világháború után megvetette a lábát. A Korunk legfrissebb lapszámának a középpontjában nem a diktátor személye áll, hanem a korszak: a sztálinizmus Romániában. Az ismert szociáldemokrata vezető, Lakatos István kiadatlan emlékiratainak egyik fejezete személyes élmények alapján számol be a teljes hatalmat megszerezni készülő kommunista párt módszereiről, a két munkáspárt egyesítéséről, a mindennapokat átjáró félelemről. A korszak egyik kiemelkedő személyisége, Ana Pauker azok sorsában osztozott, akik a kommunizmust előbb hatalomra segítették, majd maguk is áldozatai lettek. Robert Levy amerikai történész tett róla közzé nemrég monográfiát; az ebből közölt részletek, valamint Michael Shafir recenziója a romániai "tisztogatások" működését tárják fel. A Magyar Külügyminisztérium levéltárából származó dokumentumok a romániai politikai légkörről tudósítanak a nevezetes év: 1956 előtt és után. /Sztálin 1953-2003. Sztálinizmus Romániában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 14./ "

"Az Irak ellen tervezett háború elutasításáért, a béke megőrzéséért febr. 15-én tömegtüntetéseket rendeztek szerte a világon. A világ hatszáz városában a szervezők szerint több mint tízmillió ember tiltakozott az amerikai háborús terv ellen: Londonban egymillió, Olaszországban hárommillió, Spanyolországban négymillió, Berlinben félmillió ember vonult az utcákra. Ázsiában is többezres tüntetéseket tartottak. Olyan tüntetésről, amelyen incidens történt, csak Görögországból érkezett hír. Athénban a rendőrség az amerikai nagykövetség épülete közelében összecsapott a tüntetőkkel, és könnygázt vetett be ellenük. A békésen tüntetők többezres tömegéről levált anarchisták több száz fős csoportja benzines gyújtópalackokkal, kövekkel dobálta meg a rendőröket. Az ország északi részén fekvő Szalonikiben a rendőrök szintén összecsaptak az amerikai konzulátus előtt tüntető anarchistákkal. Tokióban folytatódott az amerikai nagykövetség előtt egy hónap óta tartott ülődemonstráció. A legjelentősebb ausztráliai demonstráció a pénteki melbourne-i volt. A százezres tömeget a legkülönbözőbb korú résztvevők alkották. A hatóságok szerint a vietnami háború óta ez a legnagyobb háborúellenes megmozdulás Melbourne-ben. A tüntetés John Howard miniszterelnök ellen is irányul, aki korábban 2000 katonát és harci repülőgépeket küldött a Közel-Keletre. (Nagy-Britannia mellett Ausztrália az egyetlen ország, amely katonai erőt küldött az Arab-öbölbe az Irak elleni háborúra készülve.) 750 ezer és kétmillió közé tették a londoni tüntetők számát. Kétszázötven más brit városból is érkeztek tiltakozók. Lemondásra szólította fel Tony Blair miniszterelnököt Harold Pinter drámaíró a nagygyűlésen mondott beszédében, amit óriási üdvrivalgással fogadtak. Párizsban 250 ezer ember tiltakozott. Az osztrák fővárosban a rendőrség szerint 15 ezer, a rendezők szerint 20-30 ezer ember vonult fel. Brüsszelben több ezres háborúellenes tüntetéseket tartottak. Alig kétszáz ember tüntetett Belgrád főterén. Moszkvában közel ezer ember tüntetett a kommunista párt felhívására. Zágrábban tízezren tüntettek, Szófiában kétezren,. Prágában és Ostravában háromszáz ember tüntetett. A tömegtüntetések sorából az Egyesült Államok városai sem maradtak ki. A legnagyobb, több tízezer embert mozgósító demonstrációra New Yorkban került sor. Budapesten két békedemonstráció is volt. A Békelánc elnevezéssel tartott rendezvény résztvevői a Szabadság-hídon láncot alkotva békeüzeneteket tartalmazó papírhajókat dobtak a Dunába. A hídtól egészen a Kálvin térig folyamatos volt a sor a járdán, ahogy az Erzsébet tér felé vonultak. A Civilek a Békéért nevű tömörülés szervezésében az Andrássy úton vonultak végig az emberek, akik annyian voltak, hogy le kellett állítani az autóforgalmat. A Civilek a békéért mozgalom petíciót juttatott el az Országgyűléshez és az amerikai követségre, amelyben elítélték a Bagdad elleni katonai akciót. Bukarestben néhány tucat ember vett részt a rendezett tüntetésen. / Háborúellenes tömegtüntetések világszerte. Kolozsváron alig százan, Bukarestben harmincan tiltakoztak. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./"

"Kónya-Hamar Sándor, az RMDSZ parlamenti képviselője kiemelte, hogy van egy fiatal politikuscsapat, tagjai nem látják a helyüket, távlataikat az RMDSZ-ben, mert nem tudják elfogadni a szövetséget jelenleg jellemző szűkkeblű politizálást, például azt, hogy a vezetők klientúrájához tartozó MIÉRT nevű ifjúsági fantomszervezet nyomul és minden helyet elfoglal. A magyar fiatalok tisztább példákat keresnek annál, mint amit az egyszínűvé váló szövetségben találnak, ezért történhet meg, hogy a román pártokhoz csatlakoznak, ha egyáltalán itthon maradnak. Ma már csak Kolozsváron huszonhét fiatal magyar politikus tevékenykedik román pártokban. Egy részük a demokratáknál, a többiek a liberálisoknál találták meg a helyüket. RMDSZ-tisztségviselők gyerekei is vannak közöttük. A RMDSZ-vezetőség nem törődik ezzel. Tőkés püspöknek sok híve van Erdély-szerte. Nastase kormányfő tavaly nyáron sürgette a tiszteletbeli elnök félreállítását. A magyarországi választások után hatalomra került utódkommunista kormánypárt erre csak rábólintott. Ami a szövetség kongresszusán történt, azt két posztkommunista pártnak a vigyázó tekintete övezte. A csángóknál jelenleg az alapvető emberi jogok - mint az anyanyelv használata - sincsenek biztosítva, de erről hallgat az RMDSZ vezetősége. Kónya-Hamar Sándor hangsúlyozta, aggasztó, hogy Nastase kormányfő nyíltan kimondta: nem lehet szó autonómiáról, önálló állami magyar egyetemről, mindezt fergeteges tapssal "köszönte meg" a kongresszus. /Román Győző: A megköszönt kudarcok politikája. Beszélgetés Kónya-Hamar Sándorral, az RMDSZ parlamenti képviselőjével. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 25./"

"Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./"

"Ápr. 12-én Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetemen tudományos ülésszak keretében a Sapientia EMTE, a Színművészeti Egyetem tanárai, valamint hazai és magyarországi történészek és társadalomkutatók A hatalom, intézmények és társadalom az ötvenes években című rendezvényen a Maros Autonóm Tartomány közigazgatási, kulturális és iskolapolitikai szerkezetét vizsgálták. A rendezvény moderátora Gagyi József volt, a Sapientia Egyetem tanára, a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport tagja. A MAT-tal foglalkozó tanulmányokat nemsokára könyv formájában hozza a csíkszeredai Pro- Print Kiadó, a cím mellett római egyessel, ami jelzi, hogy a kutatások közreadásának folytatása várható. Vincze Gábor a vasfüggönyről, a két ország közötti vízumkényszer bevezetéséről, Lázok János a párt iskolapolitikájáról, Boér Hunor a mentális térképek átrajzolásáról, míg Novák Zoltán a Román Kommunista Párt Maros megyei térhódításáról tartott előadást. /(lokodi): Tanulmányok fura, álságos korokról. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 14./"

"A Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ éves jelentése újra tartalmaz a magyarságot elmarasztaló kitételeket. A jelentés 3.6 alfejezetének címe: "Alkotmányellenes mozgalmak: etnikai szeparatizmus, politikai szélsőségek, törvényellenes szervezetek, amelyek veszélyeztetik a nemzetbiztonságot". Az apolitikus szélsőségesek csoportjában szerepel a Vasgárda, a Mihály Angyal Légiója és a trockistának mondott Román Kommunista Párt, az etnikai szeparatizmust a következőkkel illusztrálják: egyes külföldi körök akadályozni akarják Románia euroatlanti integrációját, szabotázzsal igyekeznek érvényesíteni területi követeléseiket, alkotmányellenes struktúrák a magyarlakta vidékeken törvényhozási hatásköröket igyekeznek megszerezni /erre példa a Székelyföldi Konzultatív Tanács/, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés autonomista struktúrák létrehozásán fáradozik, Nagyváradon, Nyárádszeredáben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egyetemi és posztgraduális képzés folyik, külföldi egyetemek segítségével, ez törvény- és alkotmányellenes. A jelentésről szóló parlamenti vitában több kormánypárti képviselő, köztük Frunda György szenátor elítélte ezeket a megállapításokat. Virgil Magureanu, az SRI eddigi vezetője felszólalásában a kormány bel- és külpolitikáját támadta. Az ellenzéki pártok dicsérték a jelentést, az SRI tevékenységét, adott tájékoztatást a jelentés tárgyalásáról Eckstein-Kovács Péter szenátor. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 1./"

"A kommunista párt megszilárdította pozícióját a máj. 25-én megrendezett moldovai helyhatósági választásokon: a polgármesteri, illetve helyhatósági posztok 47 százalékára ők állíthatnak jelölteket a nem hivatalos végeredmény alapján. A 2003-as helyhatósági választásokat a szakértők annak tesztjeként értékelték, hogy a két éve kormányon lévő kommunisták milyen esélyekkel indulnak majd a 2005-ben esedékes országgyűlési választásokon. A Vladimir Voronin államfő által vezetett Kommunisták Moldovai Pártja már eddig is kényelmes többséget élvezett a parlamentben: a 101 képviselőből 70-et ők delegáltak. /Kommunista fölény a moldovai helyhatósági választásokon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./"

"A rettegett Securitate feljegyzéseket készített Gáll Ernőről, naplójának most megjelent posztumusz első kötetének budapesti bemutatásakor ebből idézett Pomogáts Béla irodalomtörténész: "Gáll Ernő, született 1917. április 4-én Nagyváradon, Jenő és Helén fia, magyar-zsidó nemzetiségű, román állampolgár, jogot végzett, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Társadalomtudományi és Politikai Akadémia tagja, az RKP (Román Kommunista Párt) tagja, kolozsvári lakos. Beszélgetéseiben, amelyeket Balogh Edgár nyugdíjas publicistával (...), Teleki Béla volt gróffal, Kányádi Sándor költővel, valamint más személyekkel folytatott, azt sugalmazza, hogy szükség volna bizonyos lépésekre az együttélő magyar nemzetiség megmentése érdekében, azzal indokolva, hogy az egy erőszakos románosítási és elnemzetietlenítési folyamatnak volna alávetve. Úgy véli, hogy az együttélő nemzetiségeknek ki kellene használniok bizonyos politikai konjunktúrát, amely különböző időkben adódik annak érdekében, hogy fel lehessen vetni a nemzeti jellegű sérelmeket. Különböző alkalmak során Gáll Ernő rágalmazza pártunk bel- és nemzetközi politikájának bizonyos vonatkozásait, és erre ösztönöz más, hozzá hasonló megnyilvánulású személyeket." Gáll Ernő volt a Korunk folyóirat főszerkesztője 1957 és 1984 között. 1977-től jóformán haláláig vezette naplóját. /Baracs Dénes: A kisebbségi lét, mint mentőöv: Gáll Ernő naplója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./"

"A kormánypárt júl. 7-én fúziós megállapodásokat írt alá a Szocialista Munkáspárttal és a Nemzeti Újjászületés Szocialista Pártjával. A megállapodások szerint a két párt képviselői helyet kapnak a párt országos és helyi vezetésében. /Balra! = Nyugati Jelen (Arad), júl. 8./ Minden, a kormánypártban, a Szociáldemokrata Pártban (PSD) viselt tisztségéről lemondott Cozmin Gusa, a szervezet főtitkára, sőt megvált pártbéli tagságától is. A központi sajtónak adott indoklásában Gusa elmondta: nem tartja előnyösnek a Szocialista Munkáspárttal (PSM) kötött egyezséget, mivel ezt a Kommunista Párt (PCR) utódjának tartja, és hibának érzi azt is, hogy Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea továbbra is a PSD alapembereiként dolgoznak. A volt pártfőtitkár szerint ezeket a politikusokat mellékvágányra kellett volna terelnie a párt vezetőinek. /Mert másképp képzeli el a PSD-t: Lemondott Cosmin Gusa. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 8./"

"Júl. 20-22. között zajlott Nagyszebenben a "Sztálinista kisebbségpolitika Románia és Magyarország" című nemzetközi konferencia. A szervező a Ludwig-Maximilian müncheni egyetem volt. A résztvevők sok helyről érkeztek: a Kelet-Európa Intézettől Németországból, a Tel-Aviv-i egyetem kutatóközpontjaiból, a bolognai egyetemről, a moszkvai egyetemről, Münchenből. A hazai kutatók Bukarestből (Román Jelenkor Kutatóintézet és Román Akadémia), Temesvárról (Harmadik Európa Alapítvány), Kolozsvárról (Babes-Bolyai Tudományegyetem) érkeztek. Az Erdélyi Múzeum Egyesület részéről Nagy Mihály adott elő, a Sapientia EMTE részéről Gagyi József. Marosvásárhelyt Novák Zoltán bolyais történelemtanár képviselte. A résztvevők összetételéből adódóan a magyar, zsidó és német kisebbségek szempontjából tárgyalták mindezt. Tatiana Pokivailova (moszkvai egyetem, Balkanisztika Intézet) beszámolója szerint a második világháború időszakában létezett egy olyan elképzelés, hogy Erdély szovjet befolyás alatt önálló országgá válik. A Groza- kormány megalakulása miatt a másik terv került előtérbe, nevezetesen Románia a Szovjetunió javára "lemond" Besszarábiáról és Bukovináról, helyette megkapja Erdélyt. Ehhez hozzájárult, hogy Magyarországon a választásokon nem a kommunisták győztek, így Sztálin jóindulata inkább a kommunista vezetés alatt álló Románia fele fordult. Ottmar Trasca (Román Akadémia, Történettudományi Intézet, Kolozsvár) az 1940- 44 közötti román-magyar kapcsolatokat tekintette át. Ezek gyakorlatilag a bécsi döntés miatt állandó ellenségeskedésből álltak, amelyeket időről időre német-olasz vegyes bizottság próbált rendezni, nem sok sikerrel. Virgiliu Tarau (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) és Novák Zoltán (Bolyai Líceum, Marosvásárhely) ugyanarról a tárgykörről értekeztek: a kommunista párt kiépítése és az ebben való nemzetiségi részvétel. Következtetésük hasonló volt: az első időszakban (1944-1949) a kisebbségek nagy számban iratkoztak be a pártba, míg a román lakosság magatartása inkább tartózkodó volt. Ennek oka, hogy a főleg zsidó nemzetiségűek számára az előző korszak kisebbségellenes politikája után a kommunizmus volt az egyetlen létező alternatíva amely felé fordulhattak. 1949-től egyre nőtt a román nemzetiségűek aránya a pártban, ők kerültek többségbe. Lönhart Tamás (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) előadása a Magyar Népi Szövetség 1946. évi romániai választásokban való szerepét mutatta be. Stefano Bottoni (bolognai egyetem) a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásáról beszélt. 1952-ben a készülő román alkotmány tervezetét Sztálin átjavította és - szovjet mintára - belefoglalt egy, a magyaroknak kijelölt autonóm tartomány megalakítását előirányzó cikkelyt. Ez ellen a legmagasabb szintről jövő határozat ellen nem volt apelláta, a román alkotmányba belefoglalták és végre is hajtották. Gagyi József (Sapientia EMTE) előadásában a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásának lakossági reakcióját mutatta be. A lakosság nagy része egy kis Magyarország feltámadását látta a tartomány megalakításában. Ennek megfelelően a román lakosság alaptalan félelemmel, a magyar pedig túláradó lelkesedéssel reagált a hírre. Egyik kiemelkedő előadás Marius Opreaé (Román Jelenkor Kutató Intézet, Bukarest) volt, aki "Nemzeti kisebbségek a Szekuritátéban" címmel tartotta előadását. Először az 1990 után megjelent szakirodalmat elemezte, bemutatva, hogy ezeket főleg volt szekuritátés tagok írták, akik azt próbálják bizonyítani, hogy a Szekuritáté kegyetlenkedéseit a nemzeti kisebbségekhez tartozó tagok követték el. Az előadó szerint ez nem igaz, ennek a szervezetnek a tagjai a párt utasításait hajtották végre, a nemzetiségi hovatartozás nem számított. Elhangzik az a vád is, mely szerint ebben a titkosrendőrségben a nemzeti kisebbségek tagjai túlreprezentálva voltak. Ezzel szemben a Szekuritáté személyi iratai szerint abban az időszakban, amikor a nemzeti kisebbségekhez tartozók aránya a legmagasabb volt, a Szekuritáté állományának túlnyomó része, kb. 83 %- a volt román nemzetiségű. A nemzeti kisebbségek aránya aztán gyorsan csökkent, főleg Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu pártból való kizárása után. /László Márton: A szebeni nemzetközi történelemkonferencia - összegzés. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./"

"Székelyudvarhelyen érettségi találkozóra jött el dr. Sass Huba főiskolai docens, csillagász, Komoróczy György /Székelyudvarhely/ nyelvész gyermekkori barátja. Mindkettőjüket kitelepítették, deportálták, Sass Hubát 1959-ben, Komoróczyt 1949-ben; mindkettőjük édesapja 54 éves korában meghalt. Dr. Sass Huba az 1956-os forradalom ürügyén hazaárulással vádolt, majd kivégzett érmihályfalvi református lelkipásztor, néhai Sass Kálmán legkisebb fia. Sokan összetévesztik az érmihályfalvi 56-osok perét a szintén 56-os Szoboszlay-perrel. Ma már van ennek a kérdésnek megbízható irodalma. Elég, Balaskó Vilmos, Péterszabó Ilona és Tófalvi Zoltán kutatásaira, könyveire gondolni. Balaskó Vilmos cellatársa volt Sass Kálmánnak. Az ő könyvében található az egyetlen hiteles dokumentum másolata Sass Kálmán kivégzéséről (Élet a föld alatt, Nagyvárad, 2002; kiadja a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Sajtóosztálya). A kivégzés dátuma: 1958. december 2. Sass Kálmánt az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, mint a csoport vezetőjét, a Szoboszlay-perben egy másik, bánsági csoportot ítéltek el. Az előbbit Nagyváradon, utóbbit Temesváron szinte azonos külsőségek mellett. És mindkét csoportnak egyforma bűne volt: az, hogy tagjai magyarok voltak. Semmi más. Az igazságszolgáltatás és annak végrehajtói elé egy célt tűzött ki a kommunista párt: minden olyan embert, aki az erdélyi magyarságot valamilyen formában össze tudja fogni, önazonosságtudatát ébren tudja tartani, el kell tüntetni, meg kell semmisíteni fizikailag.Sass Kálmánt 1957 februárjában letartóztatták le. A családja soha nem kapott értesítést arról, hogy hová vitték és mi történt vele. Sass Kálmán családját kitelepítették, csak 1964-ben jöhettek el a kényszerlakhelyről, a Baraganból. Sass Kálmán egyik gyermekét, Bélát szintén elítélték három év börtönre, agyba-főbe verték, megjárta Jilava, a Braila környéki hírhedt Duna-szigetének poklait. Dr. Sass Huba hangsúlyozta, hogy a mai napig tapasztalhatják a hátrányos megkülönböztetésnek bizonyos jeleit, ugyanis Romániában még nem volt igazi rendszerváltozás. Sok régi magas beosztású vezető ma is vezető. Ma is él a döntéshozók egy részében a gyűlölet például a volt történelmi osztály, a volt gazdagok, sőt az értelmiségi elit iránt is. A család például még nem kaptunk vissza semmit az elkobzott vagyonból, Sass Kálmán nincs rehabilitálva jogi értelemben. /Komoróczy György: A véndiák a küszöbről még egyszer visszanéz... = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 9./"

"A hazai kormánypártnak, akárcsak a többi kelet-európai, magát szocialistának, szociáldemokratának valló pártnak a gyökerei mélyen visszanyúlnak az egykori kommunista pártokba. Ennek ékes tanúbizonysága az a káderállomány. A Moldova Köztársaságban az egykori kommunista párti, KGB-és elit a "rendszerváltás" óta éli zavartalan életét. Úgy tűnik, Románia egyre inkább Moldova Köztársaság teljes visszarendeződésének útját járja. Nyílt titok, hogy a volt pártapparátus, az egykori Szekuritáté bennfentesei, a besúgók, a kommunista rezsim alsó, közép és felső szintű gazdasági vezetői lettek az ország leggazdagabb üzletemberei. Kapcsolatrendszerüket a kilencvenes évek törvény nélküli, zavaros időszakában tökéletesen kihasználhatták. Keveset tud róluk a közvélemény, és a helyzet mai állása szerint többé senki nem fogja őket elszámoltatni. Múltbeli tevékenységükért már nem megvetés, hanem nyilvános dicséret is jár, ahogyan az történt Temesváron is. A forradalom mártírjainak emlékét őrző civil szervezetek megrökönyödésére a kormánypárt megyei korifeusai a volt megyei és városi titkárokat, propagandistákat emléklappal, plakettel tüntették ki. Temesvár még létező lelkiismerete felháborodott. Mindez a kormánypártot Bukarestben és Temesváron sem zavarta. /Makkay József: A kommunista elit elismert érdemei. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 17/"

"Vasile Iancu hadtest-tábornokot, a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ igazgató-helyettesét tartalékba helyezték. Az SRI-t ellenőrző parlamenti bizottság tagjai főként arra kíváncsiak, a tábornok tartalékba helyezéséhez mi köze van ahhoz, hogy ki és milyen NATO-hadititkokhoz férhet hozzá. Radu Timofte SRI-igazgató korábban azt nyilatkozta, hogy 180 tisztje kért betekintési engedélyt, közülük 74-nek nem adtak hozzáférést a NATO titkos dokumentumaihoz. Vasile Iancu a Securitate 1-es főosztályát vezette 1989 előtt. A politikai rendőrség ezen testülete nyomozott és figyelt meg olyan politikusokat, akik még a Kommunista Párt egyeduralma előtt demokratikus pártokban munkálkodtak. Szintén az 1-es főosztály feladata volt követni a jelentősebb művészek tevékenységét, figyelték a román nyelven is sugárzó külföldi rádióadásokat. /Miért váltották le a helyettes főkémet? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./"

"Egyenlő esélyek a rendőriskolában? Nincsenek, szögezte le hozzászólásában Bedő Béla ny. ezredes. Felidézte a múltat. Románia állampolitikai rangra emelte az antiszemitizmust az 1940. aug. 9-én kiadott 2659. számú törvényrendelettel, amely meghatározta a Romániában lakó zsidók helyzetét. Ez a rendelet a román állampolgárokat szétválasztja "vér szerinti románokra" (romani de singe) és "román állampolgárokra" (cetateni romani). A zsidó megnevezést három kategóriába sorolta: vallási, rituális és vér szerinti kritérium alapján. Ezeket eltiltotta egyes állampolgári jogok gyakorlásától. Attól függően, hogy melyik kategóriába tartoznak, nem tölthetnek be közigazgatási állásokat, nem vehetnek részt az ügyigazgató, -intéző tanácsokban, vidéken nem vásárolhatnak ingatlan javakat, nem lehetnek hivatásos katonák. Ez a gyökere az etnikai, nem román elemekkel szembeni ideológiának, mely új fejlődésnek indul az 1965. évtől, N. Ceausescu hatalomra jutásának idején. Ceausescu 1978-ban a Központi Bizottság plenáris ülésén megadta az ,,értékes utasítást", hogy a hadseregben és belügyekben szolgáló ,,jidani, banghini" és mások legyenek eltávolítva. Bedő idézte Ion Mihai Pacepa Vörös horizontok című visszaemlékezéséből a következőket: ,,Ceausescu mindig is fanatikus nacionalista volt, és ez leginkább személyi politikájában nyilvánult meg. Csak fajtiszta románok, akik származásukat két generációig vissza tudták vezetni, és a román határokon belül születtek, tölthetnek be olyan párt- és állami tisztségeket, amelyek kapcsolatban voltak a titkosszolgálattal. A DIE-ben betöltött állásomnak a feltétele a három generációra visszavezethető tiszta román vér volt. Más etnikai származású románokat, még akkor is, ha családjuk már több nemzedéken át Romániában élt, szigorúan eltiltottak attól, hogy bizonyos állásokat töltsenek be a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának nemzetvédelmi osztályán, a DIE-ben, illetve a Securitate főhadiszállásán vagy a fegyveres erők vezérkarában. Miután Ceausescu hatalomra jutott, csendben még azokat is eltávolította beosztásukból, akik nem román származásúakkal házasodtak össze. Csak néhány zsidót, magyart és németet hagyott magas pozíciókban, elsősorban propagandacélból, de hangzatos címeik ellenére nem tudhattak semmit Ceausescu igazi titkaiból. Az az erőfeszítése, hogy vértisztítást hajtson végre a román kormányban, kísértetiesen emlékeztetett Hitlernek az árja nemzet létrehozására irányuló kísérleteire. A Romániában élő magyarokat utálta N. Ceausescu a leginkább nagy számuk és összetartozásuk miatt. (...) A hatvanas évek vége felé Ceausescu elkezdte az Erdélyben tömbben élő magyarokat csendben szétszórni Romániában."A hadseregben is ez az elgondolás lett úrrá már a hatvanas évek elejétől. A magyar vagy más etnikai származású katonatiszteket kezdték kihelyezni Moldvába, Munténiába, Dobrudzsába és Olténiába. Bedő is így került Nagyszebenből Pitesti-re, ahol 25 évig mindig kérte visszahelyezését, de csak mint nyugdíjas kerülhetett haza, Sepsiszentgyörgyre. Azok a más nemzetiségű aktív katonák, akik nem voltak hajlandók átköltözni családjukkal Erdélyből a fent említett vidékekre, a századosi rangnál nem sokan vitték feljebb, vagy egyszerűen találtak okot, és leszerelték őket. Itt-ott persze maradt belőlük propagandacélból, de jobb beosztást így sem kaptak tudásukhoz méltóan. Bedőnek van román származású kollégája, aki magyar leányt vett feleségül. Irodai munkára kényszerült, mert a tábornok felettese kérdésére - mikor akarja családi dolgait elrendezni, vagyis magyar feleségétől elválni? - nem reagált. A katonaiskolákba való toborzásra a megyékbe román származású tiszteket küldtek, akik nem írott, hanem szóbeli utasításokat kaptak az e célra való felkészítőn arra, hogy találjanak valamilyen okot a nem román származású jelentkezők elutasítására. Ezen elképzelés a román hadsereg fegyveres erőinek, a belügyiek tisztikarának tisztán tartására etnikailag és ezek tisztogatása még az 1989-es fordulat után is folytatódik. Diabolikus, tekervényes fondorlatokat találtak ki, ügyelve arra, hogy adott esetben tudják bebizonyítani a közvélemény (hazai és külföldi) előtt azt, hogy ,,nincs Romániában etnikai megkülönböztetés". Ezen ideológia áldozata lett az a kisfiú is, aki a Mihai Viteazul-szobor robbantásánál halt meg. A közvélemény előtt be kellett bizonyítani, hogy a sepsiszentgyörgyi belügyiek magyar származású főnökei nem képesek megvédeni a román jellegű műemlékeket, és el kell távolítani őket. /Bedő Béla ny. ezredes: Egyenlő esélyek? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 10./"

"Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./"

"Okt. 21-én Bukaresten, a magyar Kulturális Központban az 1956-os forradalomra emlékeztek, valamint bemutatták "A 7ek" című filmet az 1956-os kolozsvári diákmegmozdulások során börtönbe kerültekről. Az évtizedekkel későbbi találkozó jó alkalom volt az ezen résztvevő hét ember számára, hogy egy dokumentumfilmben a következő generációk számára elmesélhessék egykori élményeiket. A Román Kommunista Párt 1956-ban egy új statútumtervezetet szeretett volna elfogadtatni a diáksággal, erre az egyetemisták megfogalmazták követeléseiket (egyetemi autonómia, jóléti intézkedések, a külföldi kapcsolatok javítása, az orosz nyelv fakultatívvá való átminősítése). Ezek egybe estek az 1956-os budapesti eseményekkel. Később azután a magyarországi szervezkedésekkel akarták kapcsolatba hozni a kolozsvári törekvéseket azért, hogy néhány diák megbüntetésével, példát statuálva megfélemlítsék a lázadozókat. Az 1958 októberében összehívott bölcsészkari gyűlésen Vastag Lajos kissé merészhangú válaszaival kivívta kollégái rokonszenvét. Ezért a gesztusért az egyetemisták közül egyeseket kicsaptak nem csak a kolozsvári, hanem az ország valamennyi egyeteméről (mint a filmben szereplő heteket is). A november 4-én összehívott, második kari gyűlésen Koczka György (a filmbeli riporter) már ezt megelőzően bekövetkezett letartóztatása miatt nem vehetett részt. Ezután egyes egyetemisták végleg eltűntek, másokat letartóztattak vagy börtönbe zártak. Ezután jött a kolozsvári két egyetem, a Bolyai és a Babes egyesítése 1959-ben, ami tulajdonképpen a magyar egyetem megszűnését jelentette. A filmben szereplők elmondták: azokról sem szabad megfeledkezni, akik nem szenvedtek ugyan börtönbüntetést, de ezrek, tízezrek voltak, akik egyszerűen azért nem tanulhattak tovább, mert szüleik ún. kulákok voltak, esetleg lelkészcsaládból származtak, vagy külföldre emigrált rokonaik voltak Hogy kik voltak besúgóik, erre ma sincs bizonyíték, de sejteni lehet. A 7-ek: Csőgör Enikő, Lázár Erzsébet, Baranyi László, László Annamária, Metz Katalin, Vastag Lajos - aki távollétében csak kazettán lehetett jelen a találkozón - valamint Boros Zoltán. A film megtekintése után kerekasztal-megbeszélés következett. Dan Rusiecki elmondta: a budapesti forradalommal szimpatizálva a bukaresti egyetemisták is tüntetéseket szerveztek. Az első nagyobb tüntetésnek november 5-én kellett volna bekövetkeznie az Egyetem téren, de a besúgók által erről tudomást szerző és megfélemlítésül kamionokkal nagy számban kivonuló szeku ezt lehetetlenné tette. Így elmaradt a tüntetés, ennek ellenére elkezdődtek a letartóztatások. Kb. ötven egyetemistát tartóztattak le Bukarestben (többek közt őt is), másokat kicsaptak az egyetemről. /Gáspár Hajnal: In memoriam 1958 - Kolozsvár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 25./"

"Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./"

"A volt RMDSZ-szenátor Csapó József, az erdélyi magyar önrendelkezés egyik teoretikusa és élharcosa nemcsak a román nacionalizmus kereszttüzébe került, hanem magára vonta az MSZP-SZDSZ- RMDSZ finanszírozta balliberális média ellenszenvét is. Nyilvánvaló politikai lejáratási célzattal készült terjedelmes összeállítás jelent meg az Erdélyi Riport című hetilapban, amely Csapó doktornak az 1989 előtti romániai magyar sajtóban megjelent, a Román Kommunista Párt agrárpolitikáját népszerűsítő propagandisztikus írásaiból tallóz. Az összeállítás aláíratlanul jelent meg, de a szövegösszefüggésből kiderül: Csapó egykori pártsajtóbeli kollégái állnak a háttérben, akik 1990 után pár évig a politikusi karriert az akkori RMDSZ-vezérkar kérésére és támogatásával felkaroló agrárszakember kegyeit keresték, ma viszont felsőbb utasításra, politikai megrendelésre annak sohasem titkolt múltjában vájkálva igyekeznek "leleplezni". /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 18./"

"Péter Miklós lelkész-professzort 1959. márc. 22-én tartóztatták le és 1964. aug. 2-án szabadult. Az egész időt a szamosújvári börtönben töltötte. A többi börtönben embertelenebbek voltak a körülmények. Olyanokat hoztak vissza Szamosújvárra, akik vagy sárgaságba vagy tífuszba estek. Az utókezelésüket itt tudták megoldani. Péter Miklósnak letartóztatása után egy évig szintén része volt a borzalmas nyomorúságban, például hetekig nem láttak vizet. Nemcsak mosakodásra, de ivásra sem jutott. A börtönben a papokat elkülönítették, így ők valóságos intézetet hoztak létre. A különféle felekezetű lelkészek majdnem másfél évig voltak együtt. Külön csoportban voltak az ortodox lelkészek, de köztük is külön a szerzetesek. A másik csoportot a görög katolikusok képezték, köztük is külön csoportot, akik engedve a nyomásnak, áttértek ortodoxnak. ők valahol a kettő között voltak - egyik közösség sem fogadta be teljesen őket. Aztán voltak a római katolikusok és a protestánsok abban az ökumenében, ahogy a teológián voltak együtt. Mindenki a saját hite szerinti imádsággal, áhítattal, igehirdetéssel kezdte és zárta a napot. Napközben voltak kis csoportos foglalkozásaik is közös ülések is, amikor közös volt a téma. Az egyháztörténelmi előadásokat egy ortodox pap tartotta. A világirodalom történetével egy szász evangélikus lelkész foglalkozott. Voltak nyelvkurzusok, angolt, németet, franciát lehetett tanulni. A cellában megismétlődött az egyháztörténet: kirobbant egyik oldalon a reformátusok-evangélikusok, másik oldalon az unitáriusok részéről a vita. Később a református közösségen belül kezdődtek el a súrlódások, a hagyományos kálvinisták és a pietista irányzat követői között. A görög katolikusokat azért ítélték el, mert 1948 óta tiltott volt számukra az egyházi tevékenység, amelyet ők lelkiismeretük, meggyőződésük szerint titokban, illegálisan is folytattak. Az ortodox papok közül főleg azok kerültek be, akik az üldözött partizánoknak lelki vagy egyéb segítséget nyújtottak. Voltak akik a háború után hosszú-hosszú ideig bujkáltak a hegyekben. Időnként be-bementek egy-egy közeli faluba orvosi segítséget kérni. Az őket ellátó orvosok is börtönbe kerültek emiatt és a papok is, akik meggyóntatták őket. A katolikus és protestáns lelkipásztorokat, magyarokat és szászokat a lehető legkülönfélébb indoklással ítélték el. A cél talán fontosabb volt, mint az ok: "megverni a pásztort, és szétszéledjen a nyáj". Visky Ferenc könyvében megállapította, hogy szinte minden egyházból voltak börtönbe zárt püspökök, csak éppen a református egyházból nem. Péter Miklós szerint ennek az az oka, hogy két püspökük közül az egyiket már az a rendszer "teremtette", a másiknak, Vásárhelyi Jánosnak pedig akkora volt a tekintélye, emellett idős volt, hogy nem volt tanácsos "hozzányúlni". A papokkal való bánásmódban 1960-ban éreztek változást. Egy Párizsban tartott nemzetközi kongresszusnak volt erre hatása, és a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori kongresszusának is. Péter Miklós azon mérhette le a változást, hogy volt egy őr, aki pusztán azért, mert ő pap, minden alkalommal, amikor szolgálatban volt, megverte. Ennek 1960-ban lett vége. Akkor civilizáltabb körülményeket teremtettek a börtönben. Az ellátástól kezdve minden javult és emberségesebben viselkedtek velünk. A börtönben a magyar nyelv használatát igyekeztek korlátozni.Péter Miklóst szabadulása után Nagyváradon Buti Sándor püspök fogadta, az a Buti Sándor, aki annak idején személyzeti előadóként éppen az ő a letartóztatását segítette a szekusoknak megszervezni. Péter Miklóst Belényesre nevezték ki, ahol nagy szeretettel fogadták. Miután megtudták, hogy börtönből jött, a tenyerükön hordták és igyekeztek minden elképzelhető testvéri szeretettel kárpótolni őt. A börtönből szabadulásukkor a börtönparancsnok elmondta, hogy nagyon kiéleződik a nemzetiségi kérdés, és ha vitákba merülnek, könnyen visszakerülhetnek ide.A börtönből szabadultak minden lépését figyelték. /Fábián Tibor: Börtönévek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 16./ "

"Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./"

Életének 78. évében Budapesten elhunyt Fazekas János /Lupény, 1926. febr. 16. – Budapest, 2004. márc. 8./ politikus és történész. Fazekas János 1945 és 1980 között vezető állami és pártfeladatokat látott el előbb Székelyudvarhelyen, majd Brassóban, Marosvásárhelyen és Bukarestben. A román párt- és állami vezetésben volt KB-titkár, belkereskedelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes, de a nyolcvanas éveket már belső ellenzékben töltötte. „Ténykedésének legjellemzőbb jegye mindvégig a kisebbségi jogvédelem volt” – írta róla Sütő András. Az 1989-es decemberi változások után mint nemzetiségi politikusnak még többször kikérték a véleményét, de magyarságához, s egyúttal szocialista elképzeléseihez is ragaszkodó emberként nem jutott szerephez. Egy ideig az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapártban kereste a helyét, de amikor az 1992-es pártkongresszuson a magyar kisebbség védelmében szólalt fel és kifütyülték, kilépett e szervezetből. /Elhunyt Fazekas János. = Krónika (Kolozsvár), márc. 8./ Utolsó éveit Budapesten töltötte, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából végzett kutatómunkát. Fazekas János szülei szülőfalujában, Magyarandrásfalván nevelkedett. 1943-tól tagja a Kommunista Ifjak Szövetségének és részt vett az antifasiszta mozgalom megszervezésében a Székelyföldön. 1944-ben a Maniu-gárdisták letartóztatták, szabadulása csak a véletlenen múlt. 1945-ben Székelyudvarhelyen volt KISZ-titkár, majd Brassó és Maros tartományi KISZ-titkár lett. 1950–84 között nagynemzetgyűlési képviselő. 1954-től 61-ig a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára, 1965–82 között a kormány alelnöke, illetve a minisztertanács alelnöke volt, időközben az élelmiszeripari, illetve a belkereskedelmi tárcát vezette a kormányban. 1989 januárjában Fazekas Javier Perez de Cuellar ENSZ-főtitkárhoz fordult az Erdélyi Magyar Nemzeti Kisebbség Szövetsége nevében, felsorolva az erdélyi magyarságot ért sérelmeket, kérve a kisebbségi kérdés nemzetközi szintű rendezését. /Elhunyt Fazekas János. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 9./

Húsz éve hunyt el Kacsó Sándor. Tiszteletreméltó az 1937–45 közti időszakot magába foglaló életrajzi kötetének őszintesége (Nehéz szagú iszap alatt). Kacsó Sándor 1945 után beiratkozott a Kommunista Pártba, ezentúl engedelmeskednie kellett. A Magyar Népi Szövetség alelnökeként részt vett e szervezet "dicsőséges" szakaszában, mikor nagyrészt kiépültek a magyar tanügyi-kulturális szervezetek. Ez az időszak a békeszerződés aláírásáig tartott (1947 febr.). Utána megkezdődött a lassú leépülés; ennek következtében 1947 novemberében leváltották Kurkó Gyárfás elnököt, helyébe Kacsó Sándort ültették. Az MNSZ központját Bukarestbe költöztették. Végrehajtotta az utasításokat. E periódus megaláztatásai alighanem élete végéig bűntudattal tölthették el. Emlékirata 1985-ben csak Magyarországon jelenhetett meg, otthon csak 1992-ben. Bizonyos pletykák szerint őszintén megírta a dicstelen 1945–53 közötti éveket is. Jó lenne felkutatni és kiadni ezt az emlékezést. /Nagy László: Tehette parancsra? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./