Politikai nyilatkozat
A hadsereg meghamisítja saját forradalmi múltját
Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő tegnap a képviselőházban arra hívta fel a figyelmet, hogy a hadsereg meghamisítjasaját történelmét. A történelemhamisítás kivizsgálására parlamenti bizottság felállítását javasolta.
A képviselő arra a botrányra hívta fel a figyelmet, amelyet a hadsereg 1989. december 15-22. közötti időszakra vonatkozó naplója titkosításának feloldása váltott ki. Emlékeztetett, hogy ezek a hadinaplók sokáig titkosak voltak, ám a December 21. Egyesület nyomására az Európai Emberjogi Bíróság kényszerítette Romániát e dokumentumok nyilvánossá tételére.
Rámutat ugyanakkor: az említett katonai dokumentumokból kitűnik, hogy az aláírók már december 15. és 22. között diktátornak nevezték Nicolae Ceausescut, a rezsimet pedig totalitárius rendszernek. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a naplók utólag készültek, valamikor 1989 végén, 1990 elején. Hiszen nem tartalmazhattak kritikákat a diktátorral és rendszerével szemben azon egyszerű okból, hogy a katonaság december 15-22. között az RKP főparacsnoka parancsait hajtotta végre, hogy lőjenek a forradalmárok közé. Ezt a parancsot szó szerint teljesítették december 21-ig. Kivétel Temesvár volt.
Következésképp, jelentette ki Kerekes, a hadsereg botrányos módon meghamisítja saját forradalmi múltját. Figyelmeztet, hogy a hadsereg forradalmi múltjának megszépítésére irányuló kísérletbe jól illeszkedik az, hogy Marosvásárhelyen szobrot akarnak állítani Stefan Gusa tábornoknak. A kezdeményezők tartalékos tisztek, akik 1989. december 21-én aktív tisztek voltak Marosvásárhelyen, ahol a hadsereg hat forradalmárt lőtt le.
Történelmi igazság, hogy 1989. december 22. után a hadsereg egészen más szerepet játszott, ám az ezt megelőző napokban nem volt diktatúraellenes. Az ellenkezőjét bizonyító próbálkozás nem egyéb, mint kínos önigazolás, jelentette ki végül Kerekes Károly képviselő
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Puskás Attila: Szép szavakban forradalom

„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?
Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél
Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma

Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleménye
Emlékeztető Lakatos Péternek
a Temesvári Kiáltvány 8-as pontja és a szekus vagy nem szekus dilemma tárgyában
Március 15-e előtt a nagyváradi magyar körökben egy húsz évet késett vita borzolta a kedélyeket. Középpontjában az a Lakatos Péter állt, akit aránylag későn, „csak” 1999-ben kooptált az RMDSZ a megyei vezetésbe, de aki azután „meghökkentő, egyben gyanús” RMDSZ-es karriert futott be rövid idő alatt: 2001-ben a megyei szervezet elnöke, 2004-ben parlamenti képviselő, majd 2008-ban ismét parlamenti képviselő lett, immáron egyéni választó kerületben. Egyik emblematikus figurája, valóságos „brand”-je ő a Bihar megyei RMDSZ-nek. A vita azt követően robbant ki, hogy Tőkés László, EP-parlamenti képviselő a közelmúltban egyik, a kommunista múlttal való szembenézés fontosságáról tartott sajtótájékoztatóján azt „merészelte” mondani, helyi példával élve, hogy Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő tisztsége összeegyezhetetlen a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjával. Lakatos Péter kikérte magának, pro és kontra vélemények záporoztak ismét vele kapcsolatban, névvel és név nélkül, helyreigazítás címén illetlen mocskolódással és sértegetésekkel körítve, és van olyan internetes félbulvár portál is, amely hatékonyan válogatott, gyomlált (egyoldalúan persze, és bizonyára külső útmutatásra) az elhangzó vélemények között. A gusztustalan „felhajtás” annyit biztosan jelez, hogy egy közérdekű, ámde elvarratlan, a helyi kereteken jóval messzebbre mutató problémáról van szó. 
A Lakatos Péterrel szembeni, mondhatni állandósult „méltatlankodások” annak tudhatóak be, hogy Bihar megyében már a látszatra sem adtak abban a posztkommunista restaurációban, amely egyébként az egész RMDSZ-ben végbement valamilyen formában. Itt ugyanis 2002-ben egyenesen Ceauşescu egyik volt belügyis tisztjét „kérték meg” arra, hogy „áldozza fel magát”, és fogadja el a Bihar megyei RMDSZ elnöki tisztségét. A jogos méltatlankodások nem késtek elhangzani, többek között azt kifogásolván, hogy Lakatos Péter személyében egy volt szekus dirigálja a bihari magyarokat. 
A legújabb erőteljes média kampányra való tekintettel, de megvárva a március 15. ünnepségek elteltét, bekapcsolódunk a vitába, mivel úgy véljük, hogy ma már rendelkezünk az ahhoz szükséges rálátással, hogy tárgyilagosan, indulatoktól mentesen, tisztázó, nem pedig lejáratási szándékkal, érdemben fejtsük ki véleményünket. 
MPP kontra Lakatos – Parlamenti választások 2008.
A mostan zajló vitát megelőzően szervezett formában utoljára a Magyar Polgári Párt Bihar megyei szervezete mondott véleményt Lakatos Péterről, 2008. november 20-án, a romániai parlamenti választások előtt, amikor is egy Felhívás keretében arra szólítottuk fel a magyar választókat, hogy alkalmatlansága miatt ne szavazzanak Lakatos Péterre. Szó szerint idézzük a vonatkozó részt:
„Ne szavazzunk LAKATOS PÉTER-re, aki az RMDSZ parlamenti képviselő jelöltje a kettes számú (Székelyhíd-Szentjános-Telegd) egyéni választási körzetben, mivel: 
- Nincs kötődése az Érmellékhez, az RMDSZ vezetése ejtőernyőzte be ebbe a befutónak számító körzetbe. - Kifogásoljuk, hogy 2002-ben megyei RMDSZ-elnökként az Orbán-kormánytól Érmindszentnek megítélt, egy Ady-emlékhely kiépítésére pályázaton elnyert 320 millió forintot a Medgyesy-kormány segédletével, az eredeti szándékkal szemben egy jellegtelen nagyváradi gyűlésterem felépítésére, részben ismeretlen célokra használta. Etikátlan eljárásával súlyos kárt okozott a sorvadó Érmindszentnek, az Ady-kultusznak, és az Érmelléknek. 
- 2002-ben érmelléki szervezetek (Érmihályfalva, Székelyhíd, Margitta, Berettyószéplak) kezdeményezték a Szövetségi Képviselők Tanácsában az RMDSZ Érmelléki Területi Szervezetének létrehozását, a már működő székelyföldi modell (történelmi székek szerinti felosztás) alapján. Megyei RMDSZ-elnöki minőségében akkor ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott. Akciójával meggátolta, hogy ez a tájegység – a Székelyföld mellett az egyedüli, amelyben a magyarok még számbeli többségben vannak – mikrorégióként fogalmazhassa meg magát, és kihasználhassa ezáltal a magyar identitás megőrzésében és gazdasági téren azokat a lehetőségeket, amelyekre az időközben EU-taggá vált Romániában ma már lehetősége lenne.
- Belügyis múltja közismert. Sajnálatos és aggasztó, hogy a 180000 bihari magyar között Lakatos Péter helyett most sem találtatott egy olyan jelölt, aki mentes egy ilyen múlttól.” 
A politikai cinizmus „megkapó példája”, hogy pontosan abban az érmelléki egyéni választókerületben nyerte el második parlamenti képviselői mandátumát, amelynek „önállósodását” „tűzzel-vassal”, saját kezűleg hiusított meg. Amint a Felhívás is utal rá, belügyis múltján kívül vannak ám egyéb, „frissebb” „sötét foltok” is pályafutásában.
De maradjunk egyelőre a belügyis múltnál. Az erre vonatkozó eddigi hivatkozások (részünkről is) lakonikusak voltak, mintegy megelőlegezve az olvasók jártasságát a témában. Tévedtünk, a kérdés bonyolúltabb annál, mintsem, hogy „szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „ zsánerű leegyszerűsített és provokativ kérdésekkel tisztázni lehetne. A tisztázáshoz abból kell kiindulni, hogy mi is volt a valóságban Ceauşescu Belügyminisztériuma.
Ceauşescu Belügyminisztériuma
Nem lenne érdektelen a Groza-kormánnyal kezdeni, a kommunista diktatúra belügy, és titkosszolgálati gyakorlatát, időbeni változásait akkor követhetnénk nyomon igazán. Elégedjünk meg most az 1968-as kezdettel, amikor is az 1965-ben hatalomra került Ceauşescu, birodalma kiépítésének fontos állomásához érkezett, ekkor szervezi át első ízben egyidejűleg a Gheorghiu Dej-től örökölt két alapvető erőszak szervezetet: a 294/1968 számú törvényerejű rendelettel a Belügyi Tevékenységek Minisztériumát (Ministerul Afacerilor Interne), a 295/1968 számúval pedig az Állambiztonság Országos Tanácsát (Consiliul Naţional al Securităţii Statului), „ saját képmására” alakítva őket. Ma már tudjuk, hogy 1971-es kínai útja után, Ceauşescu elégedetlen volt ennek a két intézménynek a hatékonyságával (az általa közben „megálmodott” új típusú román állampolgár „létrehozása” hatékonyabb ráhatási rendszert követelt meg), ezért 1972-ben egy huszárvágással, a 130/1972 számú törvényerejű rendeletével (amelyet aztán törvénnyel erősített meg) a két intézményt összevonta, (sutba dobva az addig formálisan csak-csak megtartott jogállami látszatot). A létrehozott „új” Belügyminisztérium (Ministerul de Interne) lényege, hogy a politikai rendőrség, közismert nevén a Szekuritáté beköltözött (szó szerint értendő) az addig viszonylag önálló milíciákra, börtönökbe, levéltárakba, útlevél és személyi igazolványokat kibocsátó hivatalokba, és a tűzoltó alakulatokba, az addigi körülményesebb, közvetett parancskiadás és követés egyszerűsödött, közvetlenné vált. Ezt kiegészítve a Belügyminisztérium által szervezett, mozgatott, és felügyelt, az addiginak sokszorosára duzzasztott besúgói hálózattal (és a belügyminisztériumon kívüli többi hálózattal) összeállt az a diabolikus rendszer, amely lehetővé tette, hogy mindenről és mindenkiről mindent megtudjanak, és azok ellen, akikről úgy gondolják, hogy nem a rendszer által meghatározott irányba haladnak, a legváltozatosabb módon felléphessenek. Egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ennek a rendőrállami rendszernek a központja az 1972-ben létrehozott Belügyminisztérium volt, amelyen 1989-ig csak lényegtelen módosításokat eszközöltek. Humán erőforrás szempontjából (mai kifejezéssel élve) a rendszer alapját a Belügyminisztérium tiszti és altiszti állománya képezte. A különféle tevékenységi körök által meghatározott munkamegosztástól függetlenül „egy bogban tartott”, egységes elvek szerint mozgatott társaságról van szó, ez volt tulajdonképpen a rendszer működőképességének az alapja. Hamis az a félrevezetési szándékkal hangoztatott érvelés, miszerint volt belügyis tiszt, de volt annál belügyisebb tiszt is. A rendszer gerincét képező tiszti/altiszti állomány minden tagjának maradéktalanul, habozás nélkül (fără şovăire) kellett teljesítenie a kapott parancsot, annak milyenségétől függetlenül (másképp megnézhették volna magukat). Minőségileg homogén emberi közegről van szó (ahogyan a román szólás mondja: „au fost o apă şi un pământ”), amely alapos szelekció révén a rendszer iránt leginkább elkötelezett káderekből állt össze (cadre îndoctrinate). Az elnyomó gépezet kigondolói gondoskodtak arról, hogy a működési mechanizmusok, forgatókönyvek révén utólag lehetetlen legyen rekonstruálni az egyébként minőségileg homogén tiszti/altiszti közeget alkotó személyek mennyiségi részesedését az emberi jogok megsértésében. A felelősségre vonás elkerülése, az egyéni bűnök pontos meghatározásának lehetetlenné tétele volt a fő mozgató rugója annak is, hogy az 1989-es fordulat ellenére, a volt belügyis állománnyal összefüggő minden fajta adat, információ mai napig titkosítva van. A posztkommunista román hatalomnak maradéktalanul sikerült az elmúlt húsz éven át az ismeretlenség homályában tartani mindent, ami ezzel az intézménnyel kapcsolatos, elodázva ezáltal nemcsak a kommunizmus bűneinek feltárását, de a vétkesek felelősségre vonását is. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, mindazok, akik a rendőrállam fenntartásának, a 23 millió román állampolgár „kézbentartásának” legfőbb biztosítékát képező intézmény hivatásos tagjaként ennek kivitelezésében közvetlenül részvettek, erkölcsi értelemben legalábbis bűnösöknek számítanak.
De hogy a mi témánknál maradjunk, köztudott, hogy a tűzoltóságokat a szigorúan vett tűzrendészeti tevékenységük mellett leginkább információszerzésre, és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel, kihasználva azt az adottságukat, hogy feltűnés nélkül bárhol terepszemlét tarthattak, ellenőrizhettek, bárhova bejuthattak, gyakorlatozhattak, mindig ott lehettek feltűnés nélkül, ahol kellett, beleértve nemcsak az intézményeket, ipari és mezőgazdasági objektumokat, de a civil lakosságot is. Tömegmegmozdulások leverésének forgatókönyvében a tűzoltó egységek bevetése természetesen szerepelt. És rendelkezésükre állt a polgári tűzrendészet szám szerint sem elhanyagolható személyi állománya is (sokatmondó, hogy a polgári tűzvédelmi alakulatok vezetőinek (şef formatie civila PSI) kinevezése csak belügyis jóváhagyással történhetett. Az, hogy ennek a „sajátos” belügyminisztériumnak a keretében (1972-1990), egy tűzoltó tisztnek írásban és szóban kiadott parancsoknak mekkora hányada is lehetett nem a tűzrendészethez közvetlenül kötődő, „más jellegű”, azt csak az érintettek tudnák „felbecsülni”, nekik viszont elemi érdekük volt és az ma is, hogy tagadják, hogy 1972-1989 között „mást” is csináltak volna.
Amit az akkori törvény betűjére és szellemére alapozva teljes biztonsággal állíthatunk, az az, hogy kaphattak, kaptak más természetű parancsokat is, és amikor kaptak, ezeket végre is hajtották, vagy másképpen fogalmazva: egy tűzoltó tiszt olyan mértékben volt „szekustiszt”, amilyen mértékben szekus-jellegű (alapvető emberi jogok elleni) parancsok teljesítésében részvett.
Temesvári Kiáltvány 8-as pontja, Átvilágítási törvény, CNSAS
Mivel lehetetlen megállapítani utólag, hogy a szóban forgó csoportok, az azokat alkotó személyek közük ki mennyire „sáros”, kiről milyen mértékben bizonyítható be az alapvető emberi jogok megsértése, 1990-ben a legtermészetesebb az lett volna, ha a rendszert váltott társadalom egészséges önvédelmi reflexből törvény alkot a Temesvári Kiáltvány 8. pontja alapján, amelyben nyilvánosságra hozza a teljes belügyi állomány névsorát, megtiltva egyúttal nekik, hogy bizonyos ideig közszereplést vállaljanak. Ezt követően pedig, azok fölött, akikről bebizonyosodik, hogy bűnöket követtek el, az igazságszolgáltatásnak kellett volna ítélkeznie. Sajnos nem így történt, tudatosan nem így történt, az ún. rendszerváltás ezért is sikeredett felemásra, ennek a levét issza most is a román társadalom, amelynek nolens-volens mi is tagjai vagyunk. A Ticu Dumitrescu nevéhez kötött, nagy késéssel megszületett átvilágítási törvény az előbbiekben vázolt természetes szándékból semmit sem tudott megvalósítani, abból a „főbűnös” hivatásos belügyis tiszti (és altiszti) állományt szándékosan és teljesen kihagyták, az elővetett bűnökért a felelősséget a sok ezer, többnyire zsarolással és megfélemlítéssel beszervezett „besúgó”-ra hárították, de ezt is nagyon felemás, álságos formában. Így fordulhatnak elő azok a nagy média-felhajtást kiváltó anakronisztikus esetek, amikor közismerten kirívó szekusmúlttal bíró személyek simán megkapták a CNSAS-tól a feddhetetlenségi bizonyítványt (lásd például az egyik legkirívóbbat, Dan Voiculescu esetét, de sokatmondó a milicista őrnagy Aurel Agache esete is, akiről a fia éppen a közelmúltban kérte ki magának, hogy az apja a Szekuritátéval együttműködött volna).
A Temesvári Kiáltvány kisiklatása annyira „jól” sikerült, hogy a főbűnösök nemcsak hogy mindeddig mentesültek a leleplezéstől és az elszámoltatástól, de hatalmukat jórészt át is menthették és pénzzé, tőkévé konvertálhatták, hiszen most ez jelenti igazán a hatalmat. És azáltal, hogy „bogban, egy csoportban” tartva rejtegetik őket a leleplezés elől, azt is elérték, hogy objektív kritériumok alapján differenciálni lehessen őket. Ez nyilván a főbűnösöknek kedvez első sorban.
Teljes mértékben érthető és indokolt a Temesvár Társaság minapi, 20 éves évfordulós megemlékezésén elhangzott újabb Felhívása egy, a kommunizmus bűneinek leleplezését és megbüntetését ténylegesen szabályozó tényleges törvény megalkotására, amely végre normális mederbe terelhetné a kommunizmus idején elkövetett bűnök megítélését. Erre ma is, 1989 után húsz ávvel, nagy szükség lenne. De térjünk vissza Lakatos Péterhez! 
Lakatos Péter 1970-1989 között
Lakatos Pétert a nagyszebeni katonai főiskola (1970-1973) elvégzése után, 1973-ban az előbbiekben ismertetett Belügyminisztérium szerves részét képező Bihar megyei tűzrendészeti alakulathoz helyezték. Tudni kell róla, hogy nagyon fiatalon, már húsz évesen (1972-ben), mondhatni rendhagyóan korán, a Román Kommunista Párt tagja lett, Nagyváradra kerülése után pedig nem sokkal, szintén rendhagyó módon a nagyváradi tűzoltóság alparancsnoki tisztségébe nevezték ki. Mindkét „életrajzi adat” egy tehetséges, becsvágyó, a parancsokat habozás nélkül teljesítő, foglalkozását hivatásnak tekintő, elöljáróinak elismerését bíró fiatal belügyis tiszt alakját jelenítik meg, teljesen összhangban egyébként akkori ismerőseinek visszaemlékezéseivel. Az, hogy az itt eltöltött éveiről csak közvetetten terhelő adatokkal rendelkezünk, az előbbiekben elmondottak fényében magától értetődő. Nem azért volt az akkori Belügyminisztérium a politikai rendőrség által uralt csúcs-szerve Ceauşescu rendőrállamának, hogy onnan terhelő adatok szivároghattak volna ki, az 1989 utáni posztkommunista rezsimnek pedig nem hiába volt egyik legfőbb foglalatossága annak megakadályozása, hogy ennek a Belügyminisztériumnak a viselt dolgai nyilvánosságra kerülhessenek. De az említett közvetett „bizonyítékok” ahhoz mindenképpen elegendőek, hogy rávilágítsanak, hogy Lakatos Péter személyében Ceauşescu Belügyminisztériumának egyik meggyőződéses, hithű, a mundérhoz ragaszkodó tisztjével állunk szemben. Ezen a helyen kell vitába szállnunk egyik minapi kijelentésével, amikor is belügyis múltját kisebbítendő, azzal érvelt, hogy több nyugati (értsd: demokratikus) országban is a tűzoltóság ma is a belügyi tárcához tartozik. Ez így igaz, de (bizonyára szándékosan) elfelejtette azt hozzátenni, hogy az „ő” belügyével ellentétben ezeket nem a politikai rendőrség, hanem jogállami rendszerbe ágyazott civilek vezetik, a kettő között pedig legalább akkora a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között.
Lakatos Péter következő, 1985 utáni munkahelyéről, a Sintezáról már többet tudunk. Tudjuk, hogy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy magyar nemzetisége miatt kellett megválnia az általa annyira szeretett nagyváradi tűzoltó laktanyától. Az az állítása sem igaz, hogy „elbántak volna” vele, amikor megvonták parancsnokhelyettesi tisztségét, és „elölről kellett mindent kezdenie”. A valóság az, hogy egyik családtagja „elfelejtett” visszatérni Magyarországról, amit a rezsim nemcsak neki, de egyetlen hozzá hasonló tisztségben levőnek sem bocsátott meg. De főnökei iránta táplált „nagyvonalúságát” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a valóságban nem „lefokozták”, hanem „előléptették“ akkor, amikor a Sinteza vegyipari vállalatnál a tűzvédelem irányításával bízták meg (coordonator PSI). Erről, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, tudni kell, hogy szigorúan bizalmi, a belügytől függő beosztás volt, és nem is mondvacsinált főnökségről volt szó, hiszen 100 beosztott dolgozott itt a keze alatt. Ha baj lett volna a laktanyában magyar mivoltával, szóba sem kerülhetett volna ez a beosztás a Sintezában sem, és valójában semmit sem kellett újrakezdenie, mert gyakorlatilag a szakmájában maradt, azt folytatta tovább. Egykori munkatársai elmondásából világosan következik, hogy ebben a beosztásában, ha lehet még „megbízhatóbb és együttműködőbb” volt. Köztudott, hogy nem szerette, ha környezetében magyarul beszélnek, és gyakran előfordult, hogy ezt egyenesen megtiltotta. 
Ha igaz az, amit itt elmondtunk, akkor felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ilyen „előélettel” Lakatos Péter is „simán” megkapta a CNSAS-tól 2002-ben a feddhetetlenségi bizonyítványt (amit úton-útfélen lobogtat, és amely amúgy megérdemelne egy tartalom-elemzést, de lényege az, hogy a CNSAS birtokába került dokumentumok egyike sem tanúsítja, hogy szekusügynök lett volna, vagy hogy együttműködött volna a politikai rendőrséggel). Szegény CNSAS! Hogyan is mondhatna mást Lakatos Péter esetében is, amikor a nyilvántartásában egyetlen egy hivatásos belügyis tiszt vagy altiszt sem szerepel (sarkítva: a Ceauşescu-belügy verőlegényei is simán megkapnák, ha kérnék a feddhetetlenségi bizonyítványt, a jelenlegi átvilágítási törvény szerint, hiszen ők sem szerepelnek a Hivatal (CNSAS) nyilvántartásaiban).
„Restauráció" a Bihar megyei RMDSZ-ben 2001-ben
A Temesvári Kiáltvány már régen a süllyesztőbe került, amikor Lakatos Péterrel kapcsolatban először vetődött fel nyilvánosan, 2001 áprilisában az a „költői kérdés”, hogy vajon szekus volt-e, vagy pedig egy munkáját becsületesen végző tűzoltótiszt csupán? Az alkalmat az RMDSZ Bihar megyei szervezetének Küldöttgyűlése szolgáltatta, amikor is a küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy Kapy István után Lakatos Péter, vagy pedig Szilágyi Zsolt legyen-e az elkövetkezőkben a megyei szervezet elnöke. Nem térünk ki a küldöttgyűlés „nyalánkságaira”, tényként mondjuk el, hogy a többség akkor úgy vélekedett, nincsen abban kivetni való, ha a megyei érdekvédelmi szervezet élére a Ceauşescu-rendszer egyik volt belügyis tisztje kerül. Ha a tisztázó vitára nem ma, 2010-ben került volna sor, hanem tíz évvel korábban, valószínű, hogy sokan másképpen szavaztak volna, és az is lehet, hogy Markóék eleve nem mertek volna rábólintani Lakatos Péter jelölésére. De ilyesmi fel sem merült akkor: a szekus-téma még tabutémának számított, másrészt pedig Markóék Bihar megyében egy Tőkés Lászlóval határozottan szembeforduló RMDSZ elnököt akartak. Erre a célra – az azóta eltelt események ismeretében nem nagy kunszt kijelenteni – alkalmasabb személyt Lakatos Péternél keresve sem találhattak volna. Takács Csabának (aki az országos elnökséget képviselte) könnyű dolga volt, a „restauráció” minden nehézség nélkül megtörtént, a Lakatos Péter belügyis múltját kifogásoló felszólalások ellenére is. A tárgyilagos visszatekintés azt mondatja velünk, hogy Lakatos Péter megkoronázásáért legnagyobb „történelmi bűne” a látszat ellenére nem Markó Bélának, Takács Csabának, Kiss Sándornak és Bíró Rozáliának van, hanem Kapy Istvánnak (aki paradox módon akkor „áldozat” is volt egyben), hiszen megyei RMDSZ-elnökként 1999-ben ő „csempészte be” Lakatos Pétert a megyei szervezet vezetésébe. Egy kis rosszindulattal mondhatjuk úgy is, hogy „ő engedte be a farkast a juhakolba”(meg is bánta ezt sokszor azóta). De azok véleményében is lehet igazság, akik állítják, hogy nem Kapy István a „vétkes”, mivel a „ becsempészés” „külső” erők műve volt.
Lakatos Péter elvtársai
Tévednek azok, akik „mondva csinált” ügynek tekintik az egész Lakatos problematikát. Ez kiviláglik abból is, ahogyan a minap Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ másik tótumfaktuma képes volt egy egész választmányi ülést szentelni a témának, azt követően, hogy Tőkés László EP-képviselő a kommunista bűnökkel való szembenézés szükségességét szorgalmazó sajtótájékoztatójának keretében azt az egyszerű és logikus kijelentést „merészelte” tenni, miszerint Lakatos Péter RMDSZ-es közszereplése ellentmond a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának. Ha nem lenne egy komoly problémáról szó, mi indokolná azt a meglepő vehemenciát, amellyel „hősünk elvtársai”, nem csak Kiss Sándor, de Bíró Rozália, Szabó Ödön és Földes Béla is védelmükbe vették Lakatos Péter múltját, úgy állítva be a dolgot, mintha az nem is egy rendőrállami elnyomó szervezetnek, hanem egy angol üdvhadseregnek lett volna a kiszolgálója. De végeredményben ez sem meglepő, hiszen ezek az elvtársak is „ugyanannak a mundérnak” a becsületét védik, ha figyelembe vesszük, hogy ők is, Lakatos Péterhez hasonlóan, ugyanannak a posztkommunista román hatalomnak a „boszorkánykonyháiban” kotyvasztott RMDSZ-nek a kreatúrái, még akkor is, ha életkoruk különbözőségéből eredően, a kommunista „értékek” létrehozásában különböző mértékben vettek részt. Összegzés Az eddigieknél részletesebben foglalkoztunk Lakatos Péter belügyis múltjával, remélve, hogy minden érdeklődő számára érthetővé válik, hogy közszereplése erkölcsileg miért is elfogadhatatlan számunkra. Tiltó jogi szankciókat is megfogalmazó jogszabály hiányában és az „ugyanabban a hajóban úszó”, elvtársainak támogatását még mindig élvezve, egyedül csak a magyar választó polgárok vonhatják meg tőle a bizalmat a soron következő parlamenti választásokon, 2012-ben. 
Nem tértünk ki Lakatos Péter egyéb, már az RMDSZ-ben elkövetett „megvalósításaira”, mivel ezek áttételesen kapcsolódnak csak belügyis múltjához (ott szerzett tapasztalatainak felhasználása révén), annyit viszont tudnunk kell, hogy akár a Bihar megyei RMDSZ restaurációjában, akár az érmindszenti, Ady Endréhez kötődő projekt meghiúsításában, akár az érmelléki területi RMDSZ-szervezet létrehozásának megakadályozásában, akár sok más, kimondottan belügyis módszerekkel végrehajtott akcióban játszott áldatlan szerepe miatt is nagyon sok okunk van annak kijelentéséhez, hogy Lakatos Péter „visszavonultatása” a Bihar megyei magyar közéletből nagyon sokat segítene a tisztulási folyamat elindulásában, fölöslegessé téve a méltatlan töprengést olyan dilemmákon, mint: (1) „Szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „, (2) „Volt-e szerepe külső erőknek Lakatos Péter RMDSZ-be való telepítéséhez, vagy sem?”, (3) „Aktív-e Lakatos Péter ma is, vagy sem? „
Reményeink szerint végül csak megszületik Romániában is a kommunizmus bűneit az igazság és a jogállamiság szellemében elbíráló törvény, amely egy egészen más megvilágításba fogja helyezni a Lakatos-affért is.
Nagyvárad, 2010. március 15. 
A Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi szervezetének elnökségei. Forrás: Erdély.ma

Biztosak a megszorítások: az IMF csak a nyugdíj- és bércsökkentések alkalmazása után utalja ki a pénzt
Ugyan alternatívaként felmerült az adóemelés lehetősége is, végül elfogadta a kormány javaslatát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) romániai küldöttsége, így immár biztos, hogy 25 százalékkal csökken a közalkalmazotti béralap, 15 százalékkal alacsonyabbak lesznek a nyugdíjak, illetve a munkanélküli-segély, s a jelenlegi 705 lejről a magánszférában is alkalmazott 600 lejre csökken a közalkalmazotti minimálbér. Mindezt lapzártánkkor jelentette be Emil Boc miniszterelnök.
Mint részletezte, a megszorító intézkedések azért váltak elkerülhetetlenné, mivel 2007 második felétől a bérek és nyugdíjak növekedési üteme jóval meghaladta a munka termelékenységének bővülését, ami pedig súlyos egyensúlyhiányhoz, ezáltal költségvetési hiányhoz vezetett.
A kormányfő ugyanakkor a megszorítások mellett gazdaságfejlesztési programokat is ígért. Így egymilliárd eurós, a vidéki kis- és közepes vállalkozások támogatására irányuló munkahelyteremtő csomagot, kétmilliárd eurós beruházás-fejlesztési programot, és jelentős infrastruktúra-fejlesztési programokat és projekteket helyezett kilátásba, például 500 kilométernyi közút felújítását, Nagyvárad, Kolozsvár és Lugos körgyűrűjének befejezését, valamint az Első otthonhoz hasonló támogatási programok folytatását.
Emellett agresszív fellépést ígért az adócsalás ellen. Ez szerinte elegendő ahhoz, hogy tartható legyen az IMF-fel a napokban kialkudott 6,8 százalékos hiánycél. Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter közölte: az intézkedéseket június 20-áig életbe kell léptetni.
Băsescu: újabb hitel kellene
Ha a kormány nem csökkentené a közalkalmazottak béralapját, a nyugdíjakat, illetve a munkanélküli segélyt, akkor Romániának újabb külföldi hitelt kellene igényelnie, ami pedig az ország jövőjének és a polgárok millióinak „elzálogosítását” jelentené – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Traian Băsescu államfő. „Nem szabad áltatnunk magunkat, nem csaphatjuk be a választópolgárokat ahányszor csak választási kampányban vagyunk. Bosszút állnak most a korábban nyugdíj- és fizetésemelésekre, pluszjuttatásokra kiadott pénzek, s sajnos nem azok járnak pórul, akik fedezet nélküli kiadásokkal próbáltak szavazatokat szerezni” – hangsúlyozta.
Mint részletezte, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) Romániában vizsgálódó képviselőivel próbáltak olyan programot kidolgozni, amely lehetővé teszi a közkiadások csökkentését. Băsescu elmondta, a juttatások csökkentéséért nem az IMF-et kell hibáztatni, a kiadások visszaszorításának módozatáról a kormány döntött. „A kabinet fő célkitűzése az volt, hogy ne kelljen növelni az adókat” – tájékoztatott az államfő, aki szerint a Valutaalap képviselőivel kidolgozott program alkalmazásával a román gazdaság növekedési pályára állhat. Băsescu ugyanakkor azt is közölte, hogy a kormány tervezetére az IMF, az Európai Unió, valamint a Világbank illetékesei is rábólintottak, egyetlen feltételük az volt, hogy a kabinet ültesse is gyakorlatba elképzeléseit.
Elkerülhetetlen az adóemelés?
Kevés lesz a közalkalmazottak béralapjának 25 százalékos csökkentése, a 15 százalékkal alacsonyabb nyugdíjakkal és munkanélküli-segéllyel együtt is ahhoz, hogy rendbe rakja a román költségvetést, és csökkentse az államháztartás hiányát – nyilatkozta a Krónikának Ilie Şerbănescu gazdasági elemző. Szerinte mindenképp szükség lesz az adó és az általános forgalmi adó emelésére.
Şerbănescu úgy ítéli meg, e nyáron, de legkésőbb ősz elején meg is történik. Mint beszámoltunk, a szakértő korábban a Krónikának úgy nyilatkozott, a román gazdasági modell fenntarthatatlan, mert csak és kizárólag a fogyasztáson alapul, miközben nem termel és nem exportál eleget ahhoz, hogy meglegyen a fogyasztás alapja.
Összeomlás-ellenes szükségintézkedések
Szükségszerűek a drasztikus intézkedések, különben összeomlik az ország –fejtette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes is. Az RMDSZ elnöke elmondta, ebben a nehéz helyzetben, amikor az országra vetül a Valutaalap és a kormány megszorító intézkedéseinek árnyéka, rendkívül nehéz optimista beszédet tartani, de abban bízik, hogy a nehéz helyzet ráébreszt mindenkit arra, hogy komoly reformokra van szükség.
„Amit húsz éven át nem oldottak meg a kormányok, azt most meg kell tenni. Rendkívül központosított, pazarló és bürokratikus államban élünk, amit át kell szervezni, újra kell gondolni” – hangoztatta a szövetségi elnök. Markó szerint olyan országban élünk, ahol sikernek számít, hogy öt-hat év alatt elkészült 42 kilométer autópálya, holott ez bárhol a világon nevetség tárgya lenne.
Sürgetett lépések
Bár tegnap lapzártánkig nem került még nyilvánosságra a megállapodás pontos szövege, Jeffrey Franks, az IMF romániai küldöttségének vezetője sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a tavaly igényelt készenléti hitel ötödik, 850 millió eurós részletének folyósítása várhatóan késni fog, mivel csak akkor utalják a pénzt, ha a kormány teljesíti a vállaltakat. Mint mondta, sikerült megállapodásra jutniuk a román hatóságokkal.
A Franksszel folytatott tegnapi megbeszélést követően Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter elmondta, a Valutaalap képviselőivel a már említett megszorítások mellett a korábban becsült 5,9 százalék helyett 6,8 százalékos GDP-arányos hiánycélról, a korábban jósolt 1,3, majd 0,87 százalék helyett nulla százalékos gazdasági növekedésről beszéltek. A szaktárcavezető ugyanakkor leszögezte, immár biztos, hogy nem emelik sem az egységes adókulcsot, sem pedig az áfát.
Megakadályozni az „elgörögösödést”
Traian Băsescu államfő tegnapi sajtótájékoztatóján ugyanakkor nyugalomra intette a szakszervezeteket. „Azt javaslom a román társadalomnak, hogy próbáljuk közösen megelőzni az ország elgörögösödését. Ha egy újabb, nem 20, hanem 30 milliárd eurós hitelt igényelnénk, akkor odajutnánk, ahol a görögök vannak” – hangoztatta. A szakszervezetek azonban már péntekre válságtanácskozást hívtak össze, s tegnap, az államfővel folytatott egyeztetést követően is hajthatatlanok maradtak, leszögezték, betartják sztrájkmenetrendjüket.
Elégedetlenségük egyik fő oka, hogy nem sikerült rábírniuk az államfőt arra, hogy a fizetések csökkentése differenciált legyen, a legalacsonyabb bérek esetében ne kelljen 25 százalékkal csökkenteni az összeget. Băsescu leszögezte, ő a lineáris bércsökkentést preferálja, annak ellenére, hogy a szakszervezetiek rámutattak, egy hasonló intézkedés oda vezet, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatal közalkalmazott annyit fog keresni, mint egy takarítónő, egy mester és egy egyetemi tanársegéd pedig egyformán 600 lejt fog hazavinni.
Aurel Cornea, a Tanügyi Szabad Szakszervezet elnöke tegnap arról tájékoztatott, hogy tiltakozó akcióik sorát már a héten elkezdik, s amennyiben semmi sem változik, akkor a munkabeszüntetéssel járó általános sztrájkra is készek, erre szerinte a tanév végén kerülne sor. Marius Petcu, a CNSLR Frăţia elnöke eközben azt mondta, hamarosan egyeztet a szervezet területi vezetőivel, s közösen döntik el, hogy elfogadják-e a Traian Băsescu által bejelentett intézkedéseket, vagy tiltakozó akciókba kezdenek. Dumitru Costin, a BNS vezetője úgy vélekedett, csak akkor tud a továbbiakról beszélni, ha már látta az IMF-fel kötött megállapodás végleges formáját. A kivárás mellett döntött Bogdan Hossu, az Alfa Kartell vezetője is, aki úgy vélekedett, kedden határoznak arról, hogy folytatják-e korábbi tüntetéseik sorát. Sebastian Oprescu, a Közalkalmazottak Országos Szakszervezetének vezetője eközben leszögezte, a korábban leszögezett menetrend szerint folytatják tiltakozó megmozdulásaikat.
A kommunizmusban is jobb volt?
Határozottan ellenezték a Băsescu által bejelentett intézkedéseket a Krónika által megszólaltatott területi szakszervezeti vezetők. „A rabszolgatartásra emlékeztet, ahogyan Traian Băsescu elnök saját tulajdonának tekinti a közalkalmazottakat, és kedve szerint rendelkezik velük” – fogalmazott Ioan Ţenţ, a Szabad Tanügyi Szakszervezet Bihar megyei fiókjának elnöke, akit az is zavar, hogy a megszorítások felsorolásánál Băsescu „egy szóval sem említette az ország leggazdagabbjait, a 11 ezer tanácsost, a kormányügynökségeket, amelyeket ahelyett, hogy megszüntettek volna, öszszevontak, és az egész politikai klientúra a helyén maradt, sőt: 2009-ben 26 000 újabb közalkalmazottat állítottak munkába. Vajon milyen területeken?” – teszi fel a kérdést Ţenţ. Szerinte az egészségügyben azért nincs szükség leépítésre, mert az a rendszer „megtizedelte önmagát”.
„A tanügy 1990 óta alulfinanszírozott, ön pedig most teljesen tönkre akar tenni minket – intézi szavait az államelnökhöz a szakszervezeti vezető. – Minket folyton azzal vádol, hogy nem termelünk semmit, hogy azokon élősködünk, akik pénzt hoznak a konyhára… mire vár még? Szüntesse meg a rendszert, és eljutnak ahhoz a modellhez (tudjuk, hogy honnan ered), amely műveletlen és könnyen manipulálható emberekből áll, akiknek a szavazatait megvásárolhatja két töltött káposztával vagy újabban egy kolbásszal.” Ţenţ azt írja, ilyen rosszul még a Román Kommunista Párt sem bánt a tanügyi rendszerrel.
Felháborodott nyugdíjasok
Ugyanilyen felháborítónak tartja a megszorításokat, ezen belül a nyugdíjcsökkentést Jakab Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének alapító tagja. Mint hangsúlyozta, a kisnyugdíjasok többségének most sincs miből élnie, miközben szerinte a speciális nyugdíjakkal rendelkezők, a volt Szekuritáté-tisztek, rendőrök és mások juttatásából „volna mit levonni”. „Személyesen ismerek olyan betegnyugdíjas házaspárt, akik ketten összesen 720 lejt keresnek egy hónapban. Ebből tartanak el két gyereket, és fizetik a gyógyszereiket is. Ha tőlük levonnak 15 százalékot, nem marad semmi” – részletezte Jakab Ibolya, aki úgy véli, a helyes megoldás az lenne, ha a nyugdíjakat összegük szerint kategorizálná a kormány, és differenciáltan vonna le bizonyos százalékokat a legmagasabbakból.
Ötletek spórolásra
A Frăţia országos szakszervezeti tömb Maros megyei fiókjának a főtitkára, Maria Dăndărău szerint az a takarékossági csomag, amelyet Traian Băsescu a közvélemény elé tárt, elhamarkodott, át nem gondolt javaslat. „Véleményem szerint a közigazgatásban nem úgy kell spórolni, hogy csökkentjük a tanárok, az orvosok, a tisztviselők fizetését. Ez hibás elgondolás, és a gazdaságnak sem tenne jót, hiszen csökkenne az emberek vásárlóereje, ez fékezné a kereskedelmet, ami kihat a cégekre is. Strukturális reformra van szükség. Csak egy példát mondok: nem tudom, hogy miért kell párhuzamos struktúráknak léteznie például az állambiztonság, a hírszerzés terén.
Úgy értesültem, hogy az Európai Unióban nálunk a legfelduzzasztottabb ez a gépezet. Miért nem vonják össze a különféle SRI-ket egyetlen hatékony gépezetté? És az sem világos, hogy miért van szükség több, párhuzamosan működő környezetvédelmi hatóságra?” – fogalmazott a Krónika kérdésére Dăndărău. Mint hangsúlyozta, ezen hivatalok munkatársai sem tudják megmondani, hogy mi a különbség a két szakterület között.
„Ezzel arra szeretnék rámutatni, hogy az állami szektorban valóban nagy a pazarlás. Egy egész sor hivatalt, ügynökséget meg kellene szüntetni, és akkor valóban látványos lenne a megtakarítás. Ugyanakkor az egészségügyben is például túlméretezett a nem orvosi személyzet. Ott is ésszerűsíteni kellene a személyzeti összetételt. Csakhogy mindezt nem egyszerű végiggondolni, megtervezni. Ez mélyreható változás lenne. Ennél sokkal egyszerűbb az, hogy mindenkinek csökkentjük a fizetését. Ez a legkényelmesebb megoldás, de nem célravezető” – összegzett a szakszervezeti vezető.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Máthé Éva, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Húsz éves késéssel elfogadták a lusztrációs törvényt
Húsz évvel a rendszerváltást követően, négy évvel a jogszabály szenátusi elfogadása után szerdán nagy többséggel – 203 igen, 40 nem szavazat és 12 tartózkodás mellett – megszavazta a képviselőház is az átvilágítási törvényt, amelynek fő célja az, hogy megtisztítsa a politikai és a közéletet a kommunista rendszer működtetőitől és kiszolgálóitól.
A jogszabály értelmében öt évre kizárhatók a közhivatalok gyakorlásából mindazok, akik 1945 március 6. és 1989 december 22. között részesei voltak a kommunista rezsim hatalmi struktúráinak és elnyomó gépezetének.
A jogszabály felsorolja, mely tisztségek betöltői tartoznak ebbe a kategóriába. Így a törvény hatálya alá esnek mindazok, akik vezetői tisztséget töltöttek be a Román Munkáspártban, a Román Kommunista Pártban (RKP), a Munkásifjak Szövetségében és a Kommunista Ifjúsági Szövetségben (KISZ), illetve azok, akik ezen szervezetek fizetett aktivistái voltak akár országos, akár regionális szinten. Szintén vonatkozik az egykori államtanácsi, minisztertanácsi tagokra, valamint a volt államtitkárokra és néptanácsi vezetőkre is, de nem feledkezik meg a kommunista diákszervezeti elnökökről és alelnökökről sem. A pártakadémia egykori vezetői sem tölthetnek be köztisztséget a jogszabály értelmében, mint ahogy azon személyek sem, akik bizonyíthatóan tagjai voltak a Szekuritáténak, vagy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. A legfelsőbb bíróság, a milícia egykori vezetőire, valamint Románia külképviseleteinek korábbi irányítóira is vonatkozik a törvény.
A jogszabály második cikkelye értelmében az érintett személyek öt évig nem tölthetnek be sem államfői, sem képviselői, sem kormány-, sem polgármesteri vagy alpolgármesteri, sem önkormányzati képviselői, sem bíró vagy ügyészi, sem egyéb állami tisztséget.
Mindazok, akik valamilyen, a jogszabályban felsorolt tisztséget szeretnének betölteni, be kell nyújtaniuk egy nyilatkozatot is, amelyben saját felelősségre ki kell jelenteniük, hogy nem esnek a lusztrációs törvény hatálya alá. A jelentkezőkről a Szekuritáté Archívumát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) 90 napon belül igazolást állít ki. Ezt a Központi Választási Hatóság illetékese veti össze a jelölt nyilatkozatával, és amennyiben a kettő között eltérést talál, feljelentést kell tennie az illetékes igazságszolgáltatási szerveknél.
A jogszabály a jelenleg a benne megjelölt tisztségeket betöltő személyekre is vonatkozik, nekik a hatályba lépést követő harminc napon belül kell nyilatkozatot tenniük arról, betöltöttek-e valamilyen, a törvény által kizáró jellegűnek minősített tisztséget a kommunista rendszerben. A képviselőház – amely döntéshozó kamaraként tárgyalta a törvényt – ugyanakkor szelídített az eredeti változaton, a szenátusban elfogadott verzió szerint ugyanis az érintetteket tíz évre tiltották volna el a közügyektől.
A lusztrációs törvényt az 1990 elején elfogadott Temesvári kiáltvány alapján terjesztették be, a kiáltvány nyolcadik pontja ugyanis kimondja, hogy a kommunista hatalomban és elnyomó szerveiben szerepet vállaló személyek tíz évig ne tölthessenek be köztisztségeket. A jogszabály elfogadását Constantin Ticu Dumitrescu és George Şerban kezdeményezte a parlamentben 1994-ben, majd 1997-ben. A Nemzeti Liberális Párt javaslatára a szenátus 2006-ban elfogadta a jogszabályt, amely aztán négy évre elakadt a képviselőházban.
A jogszabálynak bírálói is akadtak. Adrian Solomon szociáldemokrata képviselő szerint a törvényt úgy alakították át, hogy az ne érintse Traian Băsescu államfőt. Álláspontja szerint azért fektették négy évig a szenátusban, hogy megóvják az elnököt, ráadásul egy képviselőházi módosítás értelmében a választott tisztségben lévő személyeket csak mandátumuk lejárta után lehet felelősségre vonni. A jogszabály beterjesztője, Eugen Nicolăescu liberális szenátor szerint az még ebben a formában is fontos, és nem tekinthető elkésettnek, mivel egy elvet képvisel. Emlékeztetett: 1991-ben Csehszlovákia, majd később Magyarország és Lengyelország is keresztülment ezen a folyamaton, és felidézte Václav Havel korábbi cseh elnök szavait, aki szerint évtizedekre van szükség, hogy az emberek elméjéből eltűnjön a kommunizmus.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Az EMNT nyilatkozata a kettős átvilágítás tárgyában
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöksége üdvözli a Temesvári Kiáltvány 20. évfordulóján megszületett romániai átvilágítási törvényt, melynek értelmében a volt kommunista nomenklatúra tagjai öt évig nem tölthetnek be sem államfői, sem képviselői, sem kormány-, sem polgármesteri vagy alpolgármesteri, sem önkormányzati képviselői, sem bíró vagy ügyészi, sem egyéb állami tisztséget.
A törvény hatálya alá esnek mindazok, akik vezetői tisztséget töltöttek be a Román Kommunista Pártban (RKP) és a Kommunista Ifjúsági Szövetségben (KISZ) valamint ezek jogelőd szervezeteiben, továbbá azok, akik ezen szervezetek fizetett aktivistái voltak akár országos, akár regionális szinten. Szintén vonatkozik az egykori államtanácsi, minisztertanácsi tagokra, valamint a volt államtitkárokra és néptanácsi vezetőkre is, de nem feledkezik meg a kommunista diákszervezeti elnökökről és alelnökökről sem. A pártakadémia egykori vezetői sem tölthetnek be köztisztséget a jogszabály értelmében, mint ahogy azon személyek sem, akik bizonyíthatóan tagjai voltak a Szekuritáténak, vagy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. A legfelsőbb bíróság, a milícia egykori vezetőire, valamint Románia külképviseleteinek korábbi irányítóira is vonatkozik a törvény.
A múlttal való őszinte szembenézés és a társadalmi megtisztulás jegyében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége javasolja, hogy a hivatkozott törvény szerinti átvilágítás terjesztessék ki magyar közösségünk összes meglévő, továbbá a jövőben létrehozandó társadalmi-közéleti és politikai testületeink tagjaira is.
Ez már csak amiatt is szükséges, mivel az anyaországban az új magyar kormány nemzetpolitikai rendszerváltozást készít elő. Ennek beszédes tanújele az állampolgársági törvény módosítása, valamint a Nemzeti Összetartozás Napjára vonatkozó törvényjavaslat is. Ezért az EMNT Elnöksége felkéri az új nemzeti kormányt, hogy az elszámoltatás gyakorlatát terjessze ki a határon túlra is, hiszen az elmúlt nyolc év támogatáspolitikája valós kormányzati és társadalmi ellenőrzés hiányában sokszor a közösségépítés helyett az egypártrendszer és klientúrájának építését szolgálta.
Trianon 90. évfordulóján, demokratikus jogállamiságunk 20. esztendejében csak így kezdhetjük el érdemben Trianon és a kommunizmus ütötte sebek gyógyítását. A kettős átvilágítás véget vethet az nemzetromboló testvéri szembenállásnak, külső és belső erőtartalékainkat felélő, de a felelősséget mindig elhárító posztkommunista kétkulacsos politikának.
„Minden magyar felelős minden magyarért” – ebben a szellemben kívánjuk a megújulást és a nemzeti együttműködés rendszerét szolgálni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöksége nevében
Tőkés László elnök, EP-képviselő
Toró T. Tibor ügyvezető elnök
erdon.ro

Búcsúzunk Buzás Lászlótól
2010. június 9-én elhunyt Buzás László, a romániai kommunista-ellenes harc egyik meghatározó alakja. Buzás László 1942. június 29-én született a Hargita megyei Csicsóban. Miután Marosvásárhelyt mezőgazdasági gépészeti szakképesítést szerzett és érettségizett, 1979-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakán végzett. Mint osztályvezető közgazdász, a Csíkszeredai Építkezési Vállalatnál, majd a Csíkszeredai Traktorgyárnál dolgozott. 1982. november 22-én elkezdődött meghurcoltatása, mely 1983. február 26-i letartóztatásával végződött. Azzal vádolták meg, hogy két „bűntársával” együtt – Borbély Ernő és Biró Katalin – merényletet készített elő Nicolae Ceauşescu román elnök, a Román Kommunista Párt főtitkára ellen. Több mint egy éves megfigyelés és meghurcolás után végül 1983-ban hat évre elítélték hazaárulás vádjával. Romániából kicsempészett információk szerint Buzást kegyetlenül megkínozták, körmeit több alkalommal is kitépték. „Államellenes tettei” kihatottak családjára is, ugyanis bátyját, Buzás Balázst arra hivatkozva mondatták le Csíkszereda polgármesteri tisztségéből, hogy László testvére „olyan dolgokról fantáziált, amelyek soha nem válnak valóra”.
Egy 1984-es kegyelmi rendelet büntetését harmadolta, minek következtében, négy év letöltése után, 1987. február 25-én szabadult. A Szekuritáté folytonos zaklatásai miatt 1989 végén Magyarországra települt át, majd 1990 márciusában visszatért Romániába, ahol megalapította a Romániai Magyar Kisgazdapártot, amelyet elnökként vezetett. A ’90-es években volt az RMDSZ Hargita megyei szervezetének elnöke, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának alapító tagja, Csíkszéki Szervezetének pedig elnöke volt. 2005-ben kiadott könyve, A Securitate karmai között világszerte ismertté tette őt.
Döntéshozók előtt a meghurcoltak ügye
A HHRF számos alkalommal felhívta az amerikai döntéshozók figyelmét az etnikai és politikai alapon meghurcolt baráti társaság helyzetére, ügyük éveken keresztül bekerült abba a tanúvallomásba, amelyet Alapítványunk a washingtoni Kongresszus előtt tett a Romániának megítélt legnagyobb vámkedvezmény megvonása érdekében. Szoros szövetségesünk, az azóta szintén elhunyt Lantos Tamás kongresszusi képviselő is több alkalommal tette szóvá Buzás fogva tartását. Egy 1984. február 20-i levelében arra szólította fel George P. Schutz amerikai külügyminisztert, hogy a soron következő Amerikai–Román Emberjogi Kerekasztal ülésén kérjen magyarázatot Borbély Ernő, Buzás László és Visky Árpád sepsiszentgyörgyi színész fogva tartásáért.
Emberi Jogi Kitüntetésben részesült
1990. november 24-én a Kolozsvári Magyar Színházban a HHRF Emberi Jogi Kitüntetésben részesítette Buzás Lászlót „a romániai magyarság önvédelmi küzdelmében szerzett érdemeiért, közösségéért való ragaszkodásáért, lelkiismeretes és kitartó szolgálatáért”. Buzás mellett a HHRF elismerését átvehette még Szőcs Géza költő, szenátor, az RMDSZ akkori főtitkára, sorstára Borbély Ernő RMDSZ-es képviselő és Páll Béla nyugalmazott matematika tanár. A kitüntetéseket a fentebb említett szövetségesünk, Lantos Tamás kongresszusi képviselő adta át „annak a négy embernek, akik felismertek egy történelmi pillanatot, a közösségükért és egy demokratikus folyamat megindításáért egyéni áldozatot hoztak”.
hhrf.org

Illúzió az erdélyi magyarságért
A Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón.
Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára.
Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak.
Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt.
Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket.
A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet.
Balla Sándor. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A pillanat alkalmassága
Miközben az ország és benne a szorongatott falvak-városok szügyig állnak vízben, házak, hitek, politikai erődítmények dőlnek, s a víz színén tojásdobálóktól és feldühödött valódi és műparasztoktól űzve egy vízi- és csoda-Boc szaladgál, miközben a világ tetőtől-talpig fociban tobz, brazilt sirat, németet éltet, a megtalált pillanatban meg vagy inkább még inkább: újjáalakult a Román Kommunista Párt.
Korábban – amolyan kéregalatti sekély illegalitásban – a Társadalmi Szövetség pártjának nevezte magát. Mára megizmosodott nyugdíjasként (micsoda nyugdíjakkal zsebükben, takarék- és pártkönyvekben!) kilépve a nyilvánosság elé, bátran hirdeti, hogy éljenek a kommunisták és a nemzetköziség!
Ez utóbbiról maga sincs meggyőződve, hiszen, ha a nagy elődpárt kinyírt főtitkárának nemzetköziségére gondol, eszébe jut, hogy csak a főtitoknok-elnök utazott a nemzetköziség tengerein, a honi komcsi a nemzeti nagyobbság érzeteinek tócsájában volt kénytelen papírhajókázni, már ha volt papír, írni, alféltekét törülni.
Szóval itt a párt, az aggmenház acélos élcsapata, vagy bicebóca alcsapata, amely kíméletlen harcot hirdet a megbukott kapitalizmus ellen, a dolgozók millióinak fog vörös reményt sugallni, szép jövőt, munkát kenyeret ad a mai párttagok főnökségre vágyó unokáinak mankójához. Érlelődik újra a szocialista munkaverseny és a velejáró nemzeti sorálló bajnokság, forr már a virtusokban a virtuális étel és ital, jönnek a végeérhetetlen gyűlések és a kudarcápoló szerek nagyvására.
De ha egy kevéssé eltekintünk a visszahúzóktól és arasszal feljebb emeljük szemünk, ott látjuk a húsz év alatt tökéletesen átfestett ócskákat, akik hallgatva az idők szavára átrétegződtek, asszimilálódtak, átfestették politikai jelmezüket, pártokba csoportoztak, befurakodtak a demokrácia lágy zsigereibe, a hézagokba, testrésekbe.
Mára a tegnapi arctalanok, kis stréberek, vidéki párttitkárok és tagdíjbeszedők, szakszervek, tisztes polgári technokraták, liberálisan ókonzervatívok, szekusan parasztdemokraták, kiszesen új degenerék lettek, jobboldalon viselik amúgy baloldali kardiovaszkuláris párt- és kormányszervüket.
Bár nincsenek ott az újjáalakulásnál, figyelnek. Ha ugyanis újabb fordulat jőne, amitől a történelem szellentése mentsen, akkor ugrásra készek. Visszaigazolnak.
Addig pedig hirdetik, hogy az RKP főtitkára Constantin Rotaru elvtárs, aki most odaállt a gátra – nem a Szeret és a Szeretet (a hatalmat szeretné) vagy az Olt gátjára, hanem a kapitalizmuséra – nem is román, hanem cigány, ne adj isten, Roth (áru-ló). Sőt ultrarőt.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megalázó felújítás: nem állítják helyre a magyar emlékeket Marosvásárhelyen
Nem állítják vissza a magyar történelmi személyiségeket ábrázoló vitrailokat a régi marosvásárhelyi városházára, és a megyei önkormányzatnak, illetve a prefektusi hivatalnak otthont adó épületet elcsúfító, magyarellenes szövegeket tartalmazó márványtáblákat nem távolítják el a javában zajló restaurálás során. Az egymillió lejre rúgó munkálatokat az tette elkerülhetetlenné, hogy az épület kocsifelhajtója és előcsarnoka egy öt évvel ezelőtt szakszerűtlenül elvégzett munkálat következtében megrongálódott.
Jelentős, egymillió lejt érő restaurálási munkálatokba kezdtek Marosvásárhely régi, tornyos városházán. A részleges helyreállítási munkálatok során az előcsarnokban és a lépcsőházban kicserélik a villanyhálózatot, kijavítják a plafonon megjelent repedéseket, majd sablonok segítségével festik újra a szecessziós motívumokat.
Megtisztítják továbbá a csillárokat, kijavítják a csempeburkolatot, felcsiszolják a márványpadlót. A bejáratnál ezzel párhuzamosan megerősítik a megsüllyedt boltíveket, illetve megjavítják a fölötte található erkélyt. A szakemberek szerint a hat hónaposra tervezett beavatkozást az idő és egy néhány évvel ezelőtt elkövetett hanyag felújítás tette szükségessé. Akkor úgy padlózták újra a díszteremből nyíló erkélyt, hogy az esőlevezetőket eltömítették, a magának egérutat nyerő víz pedig lényegesen megrongálta az épület szerkezetét.
A régi, szecessziós stílusban épült városháza Marosvásárhely szimbólumának számít, amely a múlt század elején Bernády György városépítő polgármester idején készült a lakosság pótadójából. A szecessziós épületet két budapesti műépítész, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Ottjártunkkor szorgos fiatalok ifj. Molnár Dénes, Kiss Lóránd és Pál Péter irányításával éppen az előcsarnok falait és plafonjait tisztították.
A helyreállítási tervet készítő marosvásárhelyi Proiect Rt. műépítésze, Keresztes Géza elmondta, az idei restaurálási szakaszban két fontos dolgot kell megoldani. „Az esővíz beszivárgása miatt a kocsiáthajtó egyik lába megsüllyedt, emiatt a boltív megrepedt. Mivel az a falat is húzza előre, az előcsarnok plafonján is megjelentek a repedések, mindez egy korábban, szakszerűtlenül végzett munkálatnak köszönhetően” – vélekedett a tervező. Építőmérnök kollégája, Csákány Dezső mára sem derítette ki, ki lehetett az, aki a boltívek fölötti erkélyen úgy cserélte ki a kőpadlózatot, hogy elzárta a vízlevezetőket. „A szakszerűtlen és engedély nélkül végzett munkálatnak nincs gazdája. Pedig alig néhány évvel ezelőtt végezték el” – tette hozzá.
Eredetiség – már csak az emlékezetben
A főbejárat feletti szecessziós vonalvezetésű attikafal díszítése több ízben is változott. Eredetileg a város régi címere színes majolika virágdíszek közé került, a Marosvásárhely szabad királyi város székháza felirattal. Ezt még Trianon után a bevonuló román hatalom lecserélte, majd Erdély visszafoglalása után néhány esztendeig semmiféle felirat nem ékesítette a falat. Az 1950-es évek végén a virágdíszek eltűntek, de felkerült a város új címere.
Ez sem bizonyult hosszú életűnek, mert 1965-ben az épületet átvevő Román Kommunista Párt jelvénye váltotta. Ekkor a főbejárat előtti kocsifelhajtó és nyitott terasz felépítményének kőből faragott mellvédjéről a város és a vármegye címerét is lefaragták. Hasonló sorsra jutott az előcsarnok oldalfalában lévő nagy emléktábla is, melyet összetörtek. A város egykori színes címere a főlépcső berakásos üvegablakából is kikerült, megürült helyét az ólomkeretben közönséges üveggel pótolták. A lépcsőpihenő két oldalán díszes keretben egy-egy rózsaszínű márványtáblát helyeztek el, melynek felirata örökítette meg a székház tervezőinek és kivitelezőinek nevét.
A kommunisták hatalomra kerülése után a két márványtáblát kalapáccsal törték darabokra. Nem úszta meg a magyarellenesség tombolását az emeleti gyűlésterem sem. Az öt színes ólomberakásos üvegablak közül valamikor a középső Ferenc József királyt ábrázolta Szent István palástjával, a többiekben Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Deák Ferenc és Kossuth Lajos portréi voltak. Ezeket még 1921-ben kiszedték. A vitrailok egy része néhány éve közszemlére került a megyei múzeumban. Állapotuk azonban lehetővé tenné, hogy bármikor visszakerüljenek a helyükre.
A sértő táblák maradnak
Kérdésünkre, hogy mi lesz a főbejárat körüli homlokzatra összezsúfolt, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák sorsa, sem Bartha József, sem Márton Katalin nem tudott pontos választ adni. A megyei önkormányzat gazdasági, illetve beruházási igazgatója nem tudnak arról, hogy a főbejárat restaurálása alkalmával szó lenne a táblák leszereléséről. Annak ellenére, hogy már évek óta felmerült valamennyi tábla eltávolításának lehetősége, erre nem valószínű, hogy az idei helyreállítási munkálatok alkalmával sor kerül.
„A táblák nem illenek egy ilyen jellegű épület főbejáratához. Ezt már többször is hangoztattam, és szorgalmaztam az eltávolításukat, de mindmáig nem találtam meghallgatásra. Ha jól tudom, annak idején még csak építkezési engedéllyel sem rendelkeztek azok, akik a feliratokat kifüggesztették” – nyilatkozta lapunknak a megyei önkormányzat gazdasági igazgatója. Kolléganője, Márton Katalin sem tud arról, hogy a restaurálás során a bejáratot visszaállítanák eredeti formájába. „Úgy tudom, nem volt szó a táblák eltávolításáról” – mondta. A pontos választ Lokodi Edit Emőkétől szerettük volna megtudni, ám a munkálatok leszerződtetését aláíró megyei tanácselnök nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. „Most nincs időm nyilatkozni, mert dolgozom” – fizetett ki kurtán-furcsán.
Az 1990 után, a kolozsvári Funar-modell szerint felkerülő román nyelvű márványtáblák a Maros megyét a „horthysta terror alól felszabadító” 15 ezer román hős halottnak, a trianoni döntést megelőző balázsfalvi nagygyűlés résztvevőinek, az első világháborúban elesett román katonáknak és a ’89-es forradalom helyi áldozatainak állítanak emléket. A forradalmárszervezetek már évekkel ezelőtt elkészíttettek egy kétnyelvű táblát is, de annak felszerelését a mindenkori prefektus akadályozta, mondván, hogy a régi városháza nem karácsonyfa, ahova mindenki kiaggathatja a tábláját. A feliratos márványdarab sokáig a kabinetfőnök irodájában rostokolt. Egy ötödik tábla, amelyet 2000 után a prefektúra hallgatólagos beleegyezésével és a megyei önkormányzat asszisztálása mellett, szintén a román nacionalista szervezetek a torony talapzatára helyeztek, azokról az állítólagos bebörtönzött román embereknek állít emléket, akiket a torony alatti pincében a magyarok tartottak fogva és kínoztak meg.
„Elvonatkoztatva a táblák szövegétől, ezeknek akkor sem lenne helyük a bejáratnál, főleg a jelenlegi, összezsúfolt formában. Kifüggesztői nem is kaptak rá engedélyt. Eltüntetésükhöz sajnos nem elegendő a műemlékvédelmi hatóságok véleményezése, politikai akaratra is szükség lenne” – fejtette ki Keresztes Géza. Megítélésében a márványlapokat múzeumban kellene közszemlére állítani.
A vitrailokról szó sem lehet
Míg a magyarságot sértő táblák valószínűleg a helyükön maradnak, sem az előcsarnok falára festett címerek, sem a lépcsőházi díszes ablakok ólomkristályos vitrailjai hatvan év után sem kerülnek vissza. A nacionalista-kommunista hatalom által eltávolított magyar történelmi címerek, illetve Kossuth Lajos, Deák Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor arcképei és Ferenc József koronázást ábrázoló képe továbbra is múzeumi tárgy marad.
„Műemlék jellegű épületről lévén szó, mi szerettük volna valóban eredeti állapotában visszaállítani, de a prefektúra közbenjárására a művelődési minisztérium nem hagyta jóvá a címerek visszahelyezését” – sajnálkozott Márton Katalin. Az üvegfestmények már korábban a helyükre kerülhettek volna, amikor egy magyarországi szakembercsoport elvégezte az összes díszablak restaurálását és a hiányzó elemek kiegészítését. A művelődési minisztérium azonban akkor is negatívan véleményezte a teljes helyreállítást. Kelemen Hunor kulturális tárcavezetőt lapzártánkig nem sikerült elérnünk, azonban a felújítási munkálatokat még elődje, Theodor Paleologu engedélyezte ebben a formában.
Főbejárat csak főbejáróknak
A fél év múlva elkészülő munkálatokat a nagyközönségnek aligha lesz alkalma megcsodálni. Az épületben működő két intézmény, mellőzve a civilizált államok gyakorlatát, húsz évvel a diktatúra megdöntése után is mindössze az oldalsó mellékbejáratot tartja nyitva az ügyfelek számára. A főbejárat a mai napig is csak a kiváltságos helyzetet élvező intézményvezetők, alkalmazottak és politikusok előtt áll nyitva.
„Bárhol Európában a személyzet az oldalsó vagy hátsó bejáratot használja, a főbejárat az adófizető állampolgároké. Úgy látszik, nálunk megrekedt az idő, vagy csak az épületben dolgozó vezetők cserélődtek, a pórnépet lenéző mentalitás maradt a régi” – panaszolta el lapunknak a város egyik jó hírnévnek örvendő nyugdíjas pedagógusa, akit ottjártunkkor éppen a szolgálatot teljesítő őr ellentmondást nem tűrő hangon a kiskapuhoz küldött át. Hasonló véleményt képvisel Keresztes Géza is, mondván, hogy ebből is kitűnik, mennyire tiszteli a politikai hatalom adófizető szavazóbázisát.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Partizánhamvakat keresnek Kolozsváron
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Illúzió az erdélyi magyarságért
A Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón.
Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára.
Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak.
Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt.
Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket.
A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ötölés-hatolás ellen: A Hét
Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas (...) főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el.
Amikor a Pro Minoritate című kisebbségpolitikai szemle tavaly felkért, hogy írjam meg a romániai magyar sajtó történetét, örömmel tettem eleget, hiszen számos jelentős lappal ismertethettem meg az Erdélyen kívüli olvasókat.
Az Erdélyi Múzeummal – amelyről feljegyezték, hogy Kazinczy Ferenc az első kötetét az utcán lapozgatva önfeledt gyönyörűségében orra bukott -, a Brassói Lapokkal, a Helikonnal, a Korunkkal, és sorolhatnám. Örömömbe csupán akkor vegyült üröm, amikor A Hét társadalmi szerepéről kellett szólanom.
Arról, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej halálával és Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével az RKP elfogadta, vagy inkább csak mímelte a kulturális nyitást, s ezzel lehetővé vált értelmiségieknek szánt lapok indítása is.
A szocializmus időszakának legjelentősebb folyóirata, A Hét első száma 1970. október 23-án (azaz negyven éve) jelent meg a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapjaként Bukarestben. Alapító főszerkesztője Huszár Sándor volt.
A romániai magyar sajtó történetében ez az első (és mindmáig utolsó) olyan hetilap, amely rendszeresen foglalkozott a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kísérte a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket a művészetek, a tudományok minden területéről.
Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása volt, ám évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménnyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg – vallotta Huszár Sándor főszerkesztő. Méliusz József, aki tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, a Román Televízió magyar nyelvű adásában úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudja találni a maga helyét a változó időben.
A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy az „a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője.”
A lap társadalmi szempontból legjelentősebb rovata a Fórum volt, amely az olvasói véleményeket közölte. A romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közölte az olvasói visszhangokat, amelyekből valós társadalmi problémákat felmutató, elemző és megvitató viták bontakoztak ki.
A Hét statisztikái szerint évente mintegy 1000–1500 levél érkezett a szerkesztőségbe! Szintén újdonság és példanélküli volt a szocializmus erdélyi magyar sajtójának a történetében, hogy a romániai magyar és a román szerzők mellett mintegy félszáz külföldi, köztük számos magyarországi munkatársat is foglalkoztattak.
A lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki egy olyan korszakban, amikor az RKP célja egyértelműen a magyar nyelvű felsőoktatási és értelmiségi képzés felszámolása volt.
Az RKP szemléletéhez mérten túlságosan is liberális lapot, előbb lefejezték, főszerkesztőjét leváltották, majd a nyolcvanas évek végére a pártpropaganda eszközévé züllesztették le.
Eddig a Pro Minoritatéban megjelent vonatkozó szövegrész, ami mint mondtam, némi szomorúsággal töltött el. Mert A Hét ma már nincs, noha lehetne. Mi több, lennie kellene, mert semmire sincs nagyobb szüksége az erdélyi magyar társadalomnak, mint egy olyan hetilapra, amely rendszeresen foglalkozik a társadalmi és politikai élet, a művészetek mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kíséri, levezényli, kanonizálja a legfontosabb értelmiségi vitákat, segít a társadalom(át)építésben.
Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas, a különböző társadalmi rétegek, generációk, gondolati irányzatok párbeszédét-vitáját kelteni és levezetni képes főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Az a csekély anyagi ráfordítás pedig jelentős szellemi tőkefelhalmozást jelentene, amelyre szüksége van az erdélyi magyar társadalomnak.
Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy váradi történész agitátori csúsztatásai
Egy bizonyos Gabriel Moisa, aki a történelemtudományok doktoraként a Nagyváradi (román) Egyetemen oktat, a minap politikai töltetű eszmefuttatást tett közzé az egyik helyi lapban A történelem nem ismeretének lehetséges következménye címmel. Bár ne tette volna. Mert egyrészt „tudós emberként és tanárként” nem tett egyebet, mint a román olvasókat a magyarok ellen hergelte, másrészt történészként sikerült lebőgetnie önmagát, kollégáit, az őt foglalkoztató és fizető intézményt egyaránt. Legkevésbé persze a cikkét közlő lapot, amely amúgy is naponta ontja a magyarfaló-gyalázó cikkeket. A legérthetetlenebb az, hogy miért kell egy fiatalnak mondható, a kommunista rezsim agymosodáit vélhetően koránál fogva is elkerült váradi román értelmiséginek azzal bizonygatnia „jó románságát”, hogy a manipulál, csúsztat, uszít? Miért érzi vajon önmagára kötelezőnek azt, hogy pl. Tőkés Lászlót írásban rugdossa s ezzel jó pontokat szerezzen magának... de ki előtt? Önkéntelenül is arra gondol a külső szemlélő, hogy ezek az önjelölt „publicisták” nem is önjelöltek, hanem talán fizetett szellemi agresszorok...
Mert mit csinált G. M.? Tudálékosnak, tanárinak, kioktatónak szánt, „akadémikus” mázba csomagolt írásában azt igyekezett bizonygatni a váradi román olvasónak, hogy a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem – noha nem szerepel a világ első ötszáz felsőoktatási intézményének minőséglistáján – egy kiváló, európai szintű és modellértékű intézmény már csak azért is, mert Angela Merkel német kancellár a minap ott járt. S ottjártában – miközben díszdoktorrá avatták – agyba-főbe dicsérte az egyetemet és annak „valódi” multikulturalizmusát. Nem is tehetett mást szegény Angela, hiszen a dísztoktori laudációt saját anyanyelvén, németül mondták el neki, mégpedig a zsidó származású Gyémánt László. Teljes multikulti: egy magyar zsidó németül a román egyetemen, quod erat demonstrandum. Moisa elsőként itt csúsztat. Elolvasva a német kancellár köszönőbeszédét – amit a cikkíró talán elmulasztott – kiderül, hogy Merkel ki sem ejtette a multikulturalizmus szót a száján, csupán a három erdélyi nemzet (német, magyar, román) békés együttélését dicsérte, miközben egy merőben protokolláris szöveget mondott el teljesen semleges történeti és kulturális utalásokkal megtűzdelve. Aztán hazautazott, és pár nap múlva előállt azóta is sokat tárgyalt, nagy botrányt kiváltó kijelentésével, miszerint a multikulturalizmus Németországban megbukott, mivel ennek a lózungnak az örve alatt pusztán arra törekedett a többség, hogy a kisebbségeket asszimilálja. Akárcsak a kolosvári egyetemen és szerte Romániában. (Lásd a keretes írást.)
Tőkés László erdélyi európai képviselő, az EP alelnöke – ismerve a német kancellár romániai útját és programját – jó előre sietett felvilágosítani őt levélben a BBTE hamis multikulturalitásáról, illetve emlékeztetni a volt erdélyi magyar tudományegyetem erőszakos felszámolására. Tudván tudta, hogy Merkelnek Kolozsváron a kozmetikázott képet fogják mutatni, a kirakatot, majd pedig a magyarbarátnak nem mondható Andrei Marga és a román sajtó őt magát is ebbe a kirakatba fogja pakolni. Tőkés levelét – hogy, hogy nem – csak egy hetes késéssel szivárogtatta ki a román média (vagy titkosszolgálat?), miután már a német kancellárral kifényeztették a BBTE-et. Utólag Tőkés László „szélsőséges sovinizmusának” bizonyítékaképpen kolportálták a levelet, mondván: képviselőnk be akarta feketíteni az egyetemet a rangos külhoni vendég előtt.
A váradi történész még ennél is tovább megy cikkében: szerinte Tőkés szavaira senki rá sem hederít, lám, Angela Merkel is valósnak látta a hamis multikultot. Majd a román nemzetpolitikai propaganda diadalát zengve tovább rugdossa Tőkést, mondván: történelemhamisítást követ el Merkelhez írt levelében. Erre már felkapja a fejét a román olvasó, hiszen egy történész mondja, aki csak ért hozzá, nem? Moisa szerint ugyanis Nicolae Ceauşescunak semmi köze nem volt és nem lehetett a Bolyai Egyetem beolvasztásához a Babeşbe, mivel 1959-ben csak bukaresti pártmunkával foglalkozott. Tőkés viszont azt írta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE »multikulturális« egyetem volna. Az annak idején Nicolae Ceauşescu néhai diktátor által levezényelt »egyesítés« óta ugyan valamelyest javult a helyzet, s a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén ugyan történt némi előrelépés – mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén. A román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a többségi – román – nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást. Erre nézve igen jellemző eset annak a két jeles magyar egyetemi oktatónak – Hantz Péternek és Kovács Lehelnek – az állásukból való jogellenes eltávolítása, akik a létező román feliratok mellé magyar és német nyelvű feliratokat próbáltak elhelyezni a tanintézetben.” Az idézet második felében szereplő látleletet politikailag lehet vitatni, de a két oktató kirúgása tény, továbbá az is – és ez Gabriel Moisa nagyváradi egyetemi tanárra, történészre nézve rettenetes blama –, hogy a Román Kommunista Párt központi bizottsága valóban az ifjú pártaktivista és egyben katonatiszt Ceauşescut küldte le Kolozsvárra 1959-ben az egyetemegyesítést nyélbe ütni. Ennek ma már alaposan dokumentált irodalma van, ez történeti tény. Ezt egy általános iskolai történelemtanárnak is tudnia kell. Ha nem tudja, mert annak idején nem tanulta, nézzen utána! Hogyan tanítja, ha rosszul tudja? Így?
G. M. akkor is „hibázik”, amikor Tőkés Lászlónak felrója a nacionálkommunista fogalom használatát, mondván, hogy az ötvenes években ez nem volt jellemző, hanem majd csak 1965 után. Egy történész ne tudná, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után nem sokkal már meg is kezdődött Romániában az ún. desztalinizáció és deszovjetizálás, amely 1958-ra gyakorlatilag lezárult? A „virtigli mezei román” Ceauşescu gyors felemelkedése épp ennek, azaz a honi nacionálkommunizmus szárba szökkenésének tudható be, ami a Csehszlovákiába való be nem vonulásban kulminál 1968-ban, majd ezt követően kezd paroxisztikus elemekkel telítődni egészen 1989. december 16-áig, amikor is a tőkési ellenállással szolidarizáló tömegakaratot meglovagolva a reformkommunisták és a Securitate patrióta szárnya fordulatot idéz elő. Megszabadulva a kommunizmustól, de átmentve a nacionalizmust. Ami, lám, történészi berkekben is máig virul...
Dénes László
Bíró Béla sepsiszentgyörgyi-brassói publicista Multikulti – sok vagy kevés? című nemrég megjelent cikkében kifejti: „Angela Merkel a CDU és a CSU fiataljai előtt egy héttel ezelőtt kimondta azt, ami a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már ott lappangott: megbukott az a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell ’integrálódniuk’. Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül! (...) Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet. (...) Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint ő, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint ő? (...) Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést. Hargita Népe (Csíkszereda)

Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megszületésénél ugyanazok bábáskodnak, akik három éve létrehozták a Magyar Polgári Pártot (MPP). Várhatóan Toró T. Tibor áll az új politikai alakulat bejegyzését „levezénylő” bizottság élére. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökének neve ritkán bukkan fel a magyarországi sajtóban. Pedig a Tőkés Lászlót árnyékként követő egykori RMDSZ-es törvényhozó már a kezdetektől jelen van romániai magyar politikában.
A román képviselőház honlapján olvasható önéletrajz szerint az 1957-ben született, eredeti szakmájára nézve kutató fizikus Toró számára egyenes út vezetett a néhai Nicolae Ceausescu irányította Román Kommunista Pártból az RMDSZ radikális szárnyába. (Az állampártba 1978-ban, még egyetemistaként vették be.) A Ceausescu-rezsim bukása után, 1990-ben első elnökévé választotta a frissen létrejött MISZSZ (Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége).
Akkori kollégái között megtalálni a mai EMNT csaknem teljes vezérkarát: Szilágyi Zsoltot,az Európai Parlament alelnöki posztját betöltő Tőkés László tanácsadóját, Mátis Jenőt, a két éve Csíkszereda polgármesteri székéért az MPP színeiben indult Papp Elődöt, valamint Borbély Zsolt Attilát. A MISZSZ radikális fiataljainak köszönhetően lett SzőcsGéza (ma az Orbánkormány kulturális államtitkára) az RMDSZ első főtitkára. Toró 1993-ig volt a MISZSZ elnöke. Vezetése alatt a szervezet fő fegyverténye Domokos Géza visszaléptetése volt. Főként arra hivatkoztak, az RMDSZ alapító elnöke póttagja volt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának. Később Toró a Reform Tömörülés elnökeként hívta fel magára a figyelmet. Ez volt az egyetlen platform, amely a Tőkés tiszteletbeli elnökségét eltörlő 2003. februári kongreszszus idején kiállt a püspök mellett a párhuzamosan zajló Láncos-templombeli rendezvényen. Előzőleg „diktatúra bevezetésével” vádolta az RMDSZ vezetőit, holott 2000-ben a Reform Tömörülés három új képviselője került be a parlamentbe, köztük Toró is. Nyolc éven át tűrte a „diktatúrát” az RMDSZ törvényhozójaként. Párhuzamosan az EMNT alelnökeként segédkezett az MPP megalakításánál. RMDSZ-es források szerint az új pártot hivatott támogatni az a próbálkozás, hogy a magyar állampolgársággal kapcsolatos romániai feladatokat az EMNT hatáskörébe vonják. November végén Budapesten Toró és Németh Zsolt külügyi államtitkár aláírt egy megállapodást, amely szerint az EMNT tájékoztató irodahálózattal segíti az egyszerű honosítást, és a magyar külképviseletekkel együttműködve gondoskodik „az „eskü-/fogadalomtételi napok előkészítéséről, megszervezéséről, helyiség rendelkezésre bocsátásáról”. RMDSZ-es források szerint ez a megállapodás lényege: összekapcsolni a magyar állampolgárság megadását az EMNT-vel, illetve rajta keresztül az újonnan létrejövő párttal.
Szőcs Levente, Bukarest, Népszabadság

Magyarságpolitikák a kommunizmus idején
Kettős könyvbemutató lesz csütörtökön (december 9.) 18 órától a Csíki Székely Múzeumban. Ismertetik a Pro Print Könyvkiadónál megjelent, Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston által összeállított kötetet, melynek címe Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953., valamint a szintén ennél a kiadónál megjelent Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? – A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974 című könyvet. A szerzőkkel Forró Albert és Orbán Zsolt beszélget.
A két kötet a kommunizmus különböző korszakaiban folytatott stratégiákat ismerteti. Amint Nagy Mihály Zoltántól megtudtuk, 2006-ban előkerült a Magyar Népi Szövetség irattára, gyakorlatilag ez ösztönözte a szerzőket, hogy mélyebben átvizsgálják a politikai párt történetéről fennmaradt iratokat, és a legfontosabbakat nyilvánosságra hozzák. Továbbá nagyon sok iratot válogattak be magyarországi irattárakból (Magyar Országos Levéltár, Politika Történeti Intézet Levéltára stb.), amelyek inkább a Magyar Kommunista Párttal ápolt kapcsolatokról szólnak. Romániai megyei levéltárakban talált iratokat is beválogattak, valamint a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság által hozzáférhetővé tett néhány dokumentummal foglalkoztak.
Érdekes következtetésekre jutottak: „valójában 1945–1947 között a Magyar Népi Szövetség égisze alatt egyesek úgy gondolták, hogy megvalósulhat a romániai magyarság jogegyenlősége. Szövetséget is kötöttek a Román Kommunista Párttal, melyben egyenrangú félként tüntették fel őket. Sokan ekkor még abban bíztak, hogy sikerül megmenteni a magyar intézményrendszert, legyen szó kulturális vagy gazdasági rendszerről, de 1947-től a román belpolitikai és a nemzetközi helyzet megváltozása következtében megbomlott a szövetség. Ezután a magyar politikai szervezet keretében mind olyan személyek kerültek előtérbe, akik az előbb említett vagyonok államosításán dolgoztak, és már nem a magyar érdekképviselet volt a lényeg.”
Mélyen tanulmányozták persze, a Román Kommunista Párt és nagyban az állam nemzetiségpolitikáját. Olyan személyekről is szó esik, akik a baloldali ideológia mentén próbálják védeni a magyar érdekeket.
„Valójában az derül ki ezekből az iratokból, hogy bármilyen korszakról is legyen szó, akár baloldali, akár jobboldali pártok irányítottak, a nemzetiségi sérelmek szinte azonosak. Persze, a pártok is az államtól független nemzeti intézményrendszer kiépítésén szorgoskodnak. Nekem ez a legfontosabb tanulság” – összegzett Nagy Mihály Zoltán.
Az Aranykorszakról szóló kötet esetében az előszóból idézünk:
„A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az ún. konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról, és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére.
Magyarságpolitikán az RKP nemzetiségpolitikájának azt a szegmensét értjük, amely közvetlen vagy közvetett módon kihatással volt a romániai magyarság életére. A magyarságpolitika szerves része volt a párt nemzetiségpolitikájának, ugyanakkor több partikuláris elemet is tartalmazott. Megnyilvánulásainak intenzitását az adott kül- és belpolitikai helyzet befolyásolta, emelte az RKP politikájának fontos tényezőjévé vagy éppenséggel mellőzött kérdésévé.
Elemzésünkben nem szándékoztunk megírni a romániai magyarság 1965–1974 közötti politika- és intézménytörténetét vagy épp sérelemkatalógusát. Ez, a tematikus, mikrotörténeti kutatások jelenlegi mozaikszerű állapotából kiindulva egyelőre nem is lehetséges. Elsődleges szempontunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján felvázoljuk az RKP magyarságpolitikájának alakulását, változásait, ok-okozati összefüggéseit, kihatásait a romániai magyarság társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életére. Pontosabban, az érdekelt, hogy milyen külső és belső tényezők alakították a pártnak a kisebbségekhez való viszonyulását, milyen reakciókat, viszonyulásokat váltott ki ez az érintett közösségekben, és ezen változó ideológiai, politikai hatások közepette, a mindenkori kisebbségi elit hogyan, milyen stratégiákkal próbált meg-, illetve újjászerveződni, megfelelni az újabb és újabb feladatoknak.”
A szerzőkről:
Nagy Mihály Zoltán 1999-ben szerzett oklevelet a Pécsi Tudományegyetemen. Ugyanott az „Európa és a magyarság a 18–20. században” Újkori és Modernkori Történeti Program doktorandusa. 2000-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézetének tudományos munkatársa, 2008-tól a romániai Vallásügyi Államtitkárság magyar szakreferense, 2010-től a Román Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese. Kutatási területe a romániai magyar nemzeti közösség második világháború utáni társadalmi, politikai integrációja, valamint a magyar történelmi egyházak és a román állam viszonya. Vincze Gáborral közös kötete: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). EME – Pro-Print, Kolozsvár-Csíkszereda, 2003.
Olti Ágoston 2003-ban végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán. 2004-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem doktori programjának doktorandusa. 2007-től EU és nemzetközi kapcsolatok tanácsadó. Kutatási területe a második világháború utáni romániai politikai rendszer kialakulása, társadalom- és politikatörténete, valamint a baloldali mozgalmak, életpályák a kisebbségek körében.
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen, 2007-től pedig tanár a BBTE jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok tanszékén. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro

Ászok tánca
Anno a Román Kommunista Párt kongresszusai előtt már hetekkel túlcsordultak az újságokban a különböző helyi szervezetek, vállalatok, mifenék szövegei, hogy támogatják Nicolae Ceauşescu elvtárs újraválasztását blabla ésatöbbi. Nem volt ellenjelölt, de bizti azért kellett, mert izgult szegény.
Most naponta olvasom, hogy az RMDSZ-szervezetek sorban jelentik be előre, a február végi kongresszus előtt, hogy Kelemen Hunor megválasztását támogatják. Most két ellenjelölt is van, csak tudnám, ki izgul jobban: Markó, hogy politikájának folytatója legyen az utódja, vagy Kelemen Hunort szeretnék megfosztani az álmatlan éjszakáktól.
Nem értem, mi haszna ennek a bejelentősdinek, ami az idősebb generációk hátán szerintem igencsak borzolja a szőrszálakat. Ha a kongresszust azért (is) kell összehívni, hogy új elnököt válasszon az RMDSZ, akkor miért nem ott dől el, a programbeszédek elhangzása után, ki örökli Markó székét? A megyei küldötteknek elég idejük lenne eldönteni, hogy egységesen szavaznak valakire, vagy mindenki saját belátása szerint dönt. Ha pedig előre tudni, ki lesz az új elnök, akkor minek kongresszus, hisz annak sava-borsa az elnökválasztás? Nem lenne olcsóbb egy belső, internetes szavazást szervezni? Vagy küldje be futárpostával minden megyei szervezet a borítékját a névvel. Vagy ne küldjön semmit, elég, ha a választmányi ülésen helyben, egyemberként megtapsolják kiszemeltjüket. Az pedig elolvassa a másnapi újságban, aztán ha lefutottak a gyűlések, helyet cserél Markó Bélával.
Szóval, nekem furcsa ez a módszer, emlékezetem szerint akkor sem volt ilyen, amikor két jelölt is indult a tisztségért. Azért hívták össze a kongresszust most (is), hogy a küldöttek OTT szavazzanak, döntsenek.
Szerintem az első ilyen túlbuzgóságra Markó vagy Kelemen vagy akárki a hájlájfból leszólhatott volna a megyei szervezeteknek, hogy gyerekek, már ne röhögtessük magunkat, legalább kifele ropjuk végig a tangót, ahogy kell, szorosan egymáshoz simulva. Persze, sejtem én, startból le akarták törni Eckstein vagy Olosz szarvát, nehogy azt képzeljék, egyáltalán letehetik a lasztit a tizenegyes pontra. Jobb előre biztosra menni, megkenni minden kenyeret vajjal, nehogy a meglepetések kongresszusa legyen az idei.
Kár, mert ezek nélkül is Kelemen Hunornak volt-van a legnagyobb esélye, Eckstein későn rajtolt, és az elmúlt években elásta magát a Szövetségben, Olosz pedig még ennyire sem aktivált, hangját sem hallatta.
Hát, akkor javaslom, legalább mi, kakasülőn táborozók játékból kezdjünk el izgulni, vajon ki lesz az RMDSZ új elnöke?
Mert majd március 1-jétől az új elnök számára vége a játéknak, és ha véletlenül bármit eljátszik, arra rámegy inge, gatyája.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

Heltait zsarolással kényszeríthette együttműködésre a Securitate
Öt éven át beszervezett informátorként tartotta nyilván Heltai Pétert a Securitate. A Magyarországon élő médiaszemélyiség állítja: 2009-ig fogalma sem volt arról, hogy hálózati személyként kezelték.
Öt éven keresztül beszervezett informátorként tartotta nyilván a neves tévés személyiséget, Heltai Pétert a Securitate. Heltai állítja, egészen 2009-ig, amíg ki nem kérte a róla összeállított dossziét, fogalma sem volt arról, hogy az állambiztonság hálózati személyként kezelte. A CNSAS-tól kikért jelentések arra utalnak, hogy a szekusok megzsarolták Heltait. A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval (Szeku). A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla íródott jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta. Gáll december elején a Hírszerző rendelkezésére bocsátotta a birtokába került két jelentést, melyek tanúsága szerint Heltai 1985-ben két alkalommal biztosan találkozott a Securitate két tisztjével, Valer Rusu és Gavril Neciu kapitányokkal, akik részletesen kikérdezték azokról a barátairól, ismerőseiről, akiket az állambiztonság az ellenzéki tevékenységük miatt megfigyelt. Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal.
A bukaresti archívumtól megkapott iratok: a személyi dosszié (dosar personal) valamint az informátor jelentéseit tartalmazó iratcsomó (mapa anexă) szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A feletteseiknek küldött, a személyi dossziéban olvasható értékelésekben több jel utal arra, hogy nem volt zökkenőmentes a kapcsolat. Ugyanakkor számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat.
A beszervezés körülményei
Heltai decemberben a Hírszerzőnek azt mondta, a román titkosszolgálat az 1980-as évek elején folyamatosan zaklatta, mert az érettségi után részt vett egy, a székelyföldi Szent Anna tónál szervezett bulin, ahol magyar zászlók is előkerültek, és a résztvevők elénekelték a székely himnuszt. Az egyik reggel a táborozókra rendőrök csaptak le, de Heltainak sikerül időben meglépnie. Ennek ellenére a Securitate tudott róla, hogy ő is ott volt, ezért többször beidézték és kihallgatták.
Heltai állításait alátámasztják a személyi dossziéjába bekerült, Neciu és Rusu által jegyzett értékelő jelentések. A feljegyzések szerint Heltait már 1981-ben kihallgatták a Szent Anna-ügyben. Ez adta az apropót, hogy próbálják meg rávenni, jelentsen egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétét csak találgatni lehet –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól. „Őszinte és korrekt együttműködésre törekszem az állambiztonsági szervekkel tudván, hogy segítő tevékenységemmel jóváteszem a magam dolgait” – olvasható abban a rossz románsággal megfogalmazott, kézzel írt beszervezési nyilatkozatban, melyet Heltai Péter 1982. szeptember 29-én szignált Neciu Gavril előtt. Beszervezése előtt a Securitate a szokásos eljárásrend által előírt környezettanulmányt készített az elsőéves, történelem-filozófia szakos hallgatóról, annak barátairól, szüleiről. Tudták, hogy milyen eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, milyen volt a magaviselete, hol volt katona, mikor iratkozott be az egyetemre, kik a szülei, hol dolgoznak, valamint hogy tagja a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezetének, az UTC-nek. A környezettanulmány azt is megállapítja, hogy a „jelöltnek” (candidat) nevezett Heltai szimpatikus, udvarias és jól kommunikál. A Szeku arra az esetre is felkészült, hogy Heltai nemet mond: a beszélgetést a Szent Anna-ügyre kellett volna terelni, mondván, hogy csak azzal kapcsolatban lettek volna kíváncsiak újabb részletekre. A beszervezést az értelmiség megfigyelésével megbízott ezredes, Florian Oprea hagyta jóvá.
Adtak a játékszabályokra
A beszervezésről szóló 1982. szeptember 30-i jelentés szerint a beszélgetés a kolozsvári egyetem egyik szobájában zajlott. Az állambiztonság tisztje jelezte Heltainak, tud arról, hogy milyen tervei vannak az egyetemmel kapcsolatban, miként a Szent Anna-ügyet is felemlegette. (Míg a beszervezési nyilatkozatot Neciu „ellenjegyezte”, a jelentést már Rusu készítette.) A nyilatkozat aláírását megelőzően arról is tájékoztatták, hogy az együttműködésről senkinek sem beszélhet, nem „dekonspirálhatja” magát. Bár a kapitány hivatali bikkfanyelven írta körül, hogy mi történt a találkozón, a 19 éves egyetemi hallgatót minden jel szerint megzsarolták: a jelentés szerint ugyanis Heltai azt mondta, már sajnálja (regretă), hogy részt vett az 1981-es székelyföldi bulin, és „reméli”, hogy ez nem lesz kihatással a tanulmányi előremenetelére. „Ennek a ’kulturált’ megfogalmazásnak nyilván az lehet az oka, hogy a törvények szerint a polgárokat nem lehetett erőszakkal rávenni az együttműködésre, és a formára a Securitate is adott” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. Ugyanakkor a beszervezésről részletesen beszámoló feljegyzésekben nincsen nyoma annak, hogy Heltai akárcsak megpróbált volna ellenállni.
„Hozza be az egyetemi jegyzeteit”
Az öt év alatt 17 találkozóra kerül sor, amelyek során egy külön vezetett tartalomjegyzék (Opis) szerint 28 jelentés született: gyakran előfordult, hogy egy találkozón több összefoglaló is készült a beszélgetésekről. A romániai állambiztonság bizonyos esetekben rendkívül precíz volt, máskor kifejezetten gondatlanul végezte a munkáját. Miközben a munkával járó költségekkel a tisztek az utolsó lejig elszámoltak, sőt még a számlákat is megőrizték, 15 feljegyzés hiányzik a hálózati dossziéból. Vélhetően elvesztődtek, legfeljebb arra lehet számítani, hogy idővel előkerülnek a megfigyeltek mappáiból. Ugyanakkor felfedeztünk egy olyan jelentést is, mely nincsen feltüntetve a jelentések tartalomjegyzékében, az Opis-ban.
Ötöt kézzel írtak: a beszélgetés összefoglalóját egyes szám harmadik személyben fogalmazták („a forrás azt mondta”, „a forrás megállapította”), majd a végére ott szerepel: „Hegel” szignó. Más jelentések a Heltaival való beszélgetések összefoglalói, melyeket a tartótisztek írtak alá. Több ilyen, a tartótisztek által írt jelentés gépelt formában van meg. Néhány gépelt példány alján feltűnik az s.s. Hegel felirat, ami arra utalhat, hogy Heltai láttamozta a másolatokat is. A Hegel-dossziéból kiderül, hogy Heltai Pétert a két tiszt időközönként berendelte, a találkozókat pedig a titkosszolgálat épületén kívül, konspirációs helyeken szervezték meg. Minden találka végén megegyeztek a következő időpontban, illetve a szüleinél lakó Heltait telefonon keresték. Ha nem volt éppen otthon, üzentet hagytak: „másnap hozza be az egyetemi jegyzeteit”.
„Nemtetszését fejezte ki”
Az 1984-ben, 1985-ben készült két „haladási jelentés” szerint a tisztek elégedettek voltak Hegellel, azt írták, hogy hasznosak a vele folytatott beszélgetések, amelyek során „érdemi információk keletkeznek” és mindig pontosan érkezik a találkákra. Érdekes, hogy már 1985-ben jelezte a tartótiszteknek: az egyetem befejezése után ki akar vándorolni Romániából, egy magyarországi lányt készül feleségül venni. (A fellehető jelentéseket bemutató cikkünket pénteken közöljük, bemutatva, hogy a jelentések és összefoglalók nagy része elsősorban általános, gyakran semmitmondó információkat tartalmazott.) A hálózati dossziét 1987. március 16-án lezáró jelentés már nem dicséri az országot időközben elhagyó Heltait, sőt megállapítja, „esetenként az informátor személyes okok miatt nemtetszését fejezte ki, szóvá tette elégedetlenségét a beszélgetések alatt”. Igaz, öt hónappal később egy belső használatra készült feljegyzésben már úgy emlékeztek rá, hogy „jó minőségű tájékoztató munkát végzett”. A nyilvántartás szerint Rusu és Neciu számos alkalommal pénzt igényelt a Securitate kasszájából, hogy „ajándékokat” vegyenek belőle Heltainak. A dossziéban mellékelt számlák alapján bort, pezsgőt, kínai tollat vettek. Ugyanakkor sehol nem szerepel Heltai aláírása az ajándék átvételét igazolandó, tehát nem zárható ki, hogy az egyébként nem túl jól fizetett szekusok „zsebre tették” azokat. Ezek a tételek pár lejtől 300 lejig terjedtek (egy gyári munkás akkori fizetése 1300-2000 lej között mozgott). Készpénzt is akartak adni neki, de Heltai nem fogadta el, mondván meggyőződésből teszi, amit tesz. „Ez a fizetett ügynök-státusz visszautasításának lehetett egy kódolt módja” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, aki azt is megjegyezte, hogy csak azok az informátorok részesülhettek fizetségben vagy más juttatásokban, akiknek a munkájával kifejezetten meg voltak elégedve.
Vártak rá az előadó előtt
„Nem voltam ügynök, nem állítottak rá senkire. Mikor hivatalos idézést kaptam, bementem az egyetemre, kihallgatásra. Az egyetemről vittek el, nem tudtam ellenkezni. Semmilyen konspiratív lakáson nem voltam, amikor kihallgattak, válaszoltam a kérdéseikre, de amint az anyagokból is kitűnik, érdemi információt nem kaptak tőlem. Határozottan állítom, hogy nem volt 17 alkalom, én 5 vagy 6 berendelésre emlékszem” – mondta Heltai Péter. Heltai állítja, a szekusok még attól sem féltek, hogy megjelenésükkel esetleg leleplezik, dekonspirálják az évfolyamtársai, barátai előtt. Egyébként a CNSAS nyilvántartása szerint Heltai 2009. november 20-án – tehát egy évvel a dekonspiráló okirat nyilvánosságra kerülése előtt – már belenézett a saját dossziéjába. „Többször is kérvényeztem, hogy megnézhessem, mit állítottak össze rólam, mit kezdtek azzal, ami a találkozókon elhangzott. Eleinte azt válaszolták, hogy nem találják, majd egyszer csak megkaptam az engedélyt. Elhűltem, amikor láttam, hogy informátorként kezeltek”. Heltai azt mondta, párszor szignálta az eléje tett dokumentumokat, de arra nem emlékszik, hogy aláíratták vele a beszervezési nyilatkozatot is, és soha nem érezte úgy, hogy ezek nem kihallgatások, hanem „információ-gyűjtés”. „Rusu még normálisabb volt, Neciu viszont egy vadállat volt, ütött” – beszélt a tartótisztek módszereiről. Azt mondta, az ajándékokról most hallott először, soha semmit nem kapott a Szekutól, még ha felajánlották volna, akkor sem fogadta volna el.
„Óvatosabb voltam vele”
„Nem szálltak le rólam, pontosan tudták, mikor hol voltam, kivel beszéltem, csak kérdeztek és kérdeztek” – mondta Heltai, aki állítja, Keszthelyit figyelmeztette, hogy ráállt a Securitate. Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta.
„Péter nem volt besúgó”
„Én is ott voltam a Szent Anna tónál, engem is négyszer behívtak, fenyegettek, kihallgattak, jegyzőkönyvet írtak, tudtam, hogy vele is ezt teszik, mint mindenkivel, aki a látókörükbe került. Minden beszélgetésről jegyzőkönyv készült, írásos nyoma volt mindennek, akár volt információértéke, akár nem. Biztos vagyok benne, hogy Péter nem volt besúgó, félelmetes, hogy ennyi év után a Securitate utána nyúlt és tönkretette – és ehhez a magyar sajtó, mint egy jámbor, gyanútlan eszköz a rendelkezésükre állt. Oknyomozás, tényszerű tájékoztatás, a források közlése helyett habozás nélkül belemásztak valakinek a becsületébe, – vélhetően politikai okokból – Péternek esélye sem volt kifejteni a saját igazát. A bűnösség vélelme – ez irányította a jobb és baloldali sajtót a Heltai ügyben. ” – mondta Kiss Csaba, aki az 1980-as évek elején a Heltai-családnál lakott albérletben.
Kányádi Sándor – akinek fia Heltai legjobb barátja volt és szintén említésre került a jelentésekben – azt mondta, a sajtó ugyanolyan sötét módszerekkel „leplezte le” Hegelt, mint amilyenekkel a Securitate dolgozott. „A körülmények, a háttér pontos ismerete nélkül ez puszta megbélyegzés” – állította Kányádi, akit az államvédelem évekig lehallgatott, Oprea pedig rendszeresen hívogatta telefonon, hol fenyegetőzve, hol hízelegve, hogy információkat próbáljon szerezni. Ám a megfigyeltek közül nem mindenki osztja ezt az álláspontot. Többen nem is akartak nyilatkozni, mások az ügy politikai vonatkozásai miatt – Heltai dolgozta ki tavaly nyáron a közmédiumok összevonásának tervét – nem vállalták névvel a véleményüket. „Nem értem, miért lepődött meg Heltai azon, hogy botrány lett az ügyből. Abban az időszakban a Securitate embereket tüntetett el, volt, akit véresre vertek egy kocsmai elszólás miatt. Akárhogy is öt évig együttműködött ezzel a szervezettel” – mondta a Hegel-ügy egyik érintettje, aki szerint hiba lenne „átesni a ló túl oldalára és mártírt kreálni Heltaiból".
Az anyag második részét pénteken közöljük.
M. L. F., S. Z.
Transindex.ro

„Banális témák": mit jelentett Heltai Péter a Szekunak?
A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy a most Magyarországon élő médiaszemélyiség kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait.
Öt év alatt 17-szer rendelte be a későbbi tévés személyiséget, Heltai Pétert elbeszélgetésre a Securitate (Szeku), amiből a nyilvántartás szerint 28 jelentés született, ám ebből csak 15-öt találtunk meg a bukaresti levéltárban. A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy Heltai kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait, és érdektelen dolgokat mondott a tartótiszteknek. Ám továbbra sem lehet tudni, hogy a Heltaitól kapott információkat mire és hogyan használta fel a Securitate. „Nem tudom, hogy miért tette ezt. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megzsarolták, és nem önként jelentett, de a rendszerváltás után egyszer sem keresett meg azzal, hogy ez volt, nem mondta el, miért tette” – mondta decemberben a Hírszerzőnek Gáll Tibor Berlinben élő képzőművész, hozzátéve: nagyon elkeserítette, amikor kiderült, hogy az 1980-as években régi ismerőse, Heltai Péter jelentett róla a román állambiztonságnak.
A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval. A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla készült jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő bukaresti levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta.
Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (románul: informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Hírszerző magyarországi hírportál és a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott hálózati dossziéban szereplő jelentések szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A két tartótiszt, Rusu Valer és Gavril Neciu az öt év alatt 17 alkalommal találkozott Heltaival, a beszélgetésekről a Szeku nyilvántartása szerint 28 beszámoló készült, igaz, ezekből csak 15 lelhető fel a hálózati dossziéban. Számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat, az államvédelem szempontjából érdektelen eseményekről számolt be, sőt gyakran megvédte az ismerőseit, hangsúlyozva, nincs kapcsolatuk az ellenzékkel.
„Civilizáltan bántak vele”
„Nagyon nehéz megítélni Hegel tevékenységét, csak a Securitate 1980-as évekbeli működését feltáró történeti kutatás deríthet fényt arra, hogy mire és hogyan használta fel a Hegel révén szerzett információkat” – mondta Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. A CNSAS által őrzött „hálózati dossziéban” fellelhető, a tartótisztek által készített összefoglalók szerint Heltait 1982. szeptember 29-én azért szervezték be, hogy egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétéről még nem tudni –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól szerezzenek minél több információt. A belső használtra készült jelentések arra is utalnak, hogy az elsőéves egyetemistát vélhetően zsarolással – egy 1981-es magyar zászlós, „nacionalista” székelyföldi bulin való részvételre hivatkozva – vették rá az együttműködésre. Furcsa, hogy miközben 1982 nyarán, ősz elején a Securitate kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy kik szerkesztik az Ellenpontokat – Keszthelyit többedmagával novemberben le is tartoztatták – a szeptemberben beszervezett, de korábban is kihallgatott Heltait csak a következő év januárjában rendelik be először jelentéstételre. A januári beszámolóhoz fűzött kommentár szerint „a forrás alaposan ki lett képezve arra, tudja meg Keszthelyiről, mivel foglalkozik, mik a szándékai, milyen a környezete”. A jelentésből annyi derül ki, hogy Keszthelyi és ifjabb Kányádi Sándor (a kolozsvári költő fia – a szerk.) meglátogatta Heltait, akivel filozófiáról és irodalomról beszélgettek. Keszthelyi távozáskor beszámol neki arról, hogy gondjai voltak az állambiztonsági szervekkel, azonban civilizáltan bántak vele. A jelentés így végződik: „Keszthelyi nem tett említést a szamizdattal kapcsolatos szerepvállalásáról, ezt a forrás más személyektől tudja”.
A forró kása
Visszatérő elem a jelentésekben, hogy Heltai igyekezett elterelni a szót a politikai témákról. Amikor 1983-ben egy évfolyamtársnőjéről kérdezik, azt mondja, a diáklány jelen volt 1981-ben azon a Szent Anna-tó melletti táborozáson, ahol az úgynevezett „nacionalista” megnyilvánulás történt, azonban Hegel szerint a politikai jellegű demonstráción nem vett részt. Amikor egy évfolyamtársáról faggatják, azt válaszolja: úgy tudja, a pszichológia iránt érdeklődik, politikai nézeteit nem ismeri. A tartótiszt megjegyzéséből kiderül, a diák iránt azért érdeklődnek, mert „nacionalista-irredenta” anyagokat hozott külföldről.
Keszthelyiről többször is azt jelenti, hogy nincs kapcsolata az Ellenpontok Magyarországra költözött szerkesztőivel, az esküvőjére készül, könyveit árusítja. Kiköltözése után néhány héttel, 1985 februárjában Heltai meglátogatja Budapesten – erről az utazásról készült a leghosszabb, 15 kézzel írott oldal kitevő jelentés, melyet nem Hegel írt saját kezűleg, hanem a tartótiszttel való beszélgetés alapján készült egyfajta összefoglaló az elhangzottakról. Úgy tűnik, hogy a tervezett útról előre tudott a Securitate, erre egy korábbi jelentésben utalás történik. A budapesti út előtti találkozón született jelentés végén a tartótiszt megemlíti a budapesti utat és feladatként jelöli meg egy találkozó előkészítését Tamás Gáspár Miklóssal, valamint Ara-Kovács Attilával. A jelentés szerint Keszthelyi folytatja a tanulmányait, ösztöndíjat kap, és egy szociológiai vagy néprajzi szótár összeállításán dolgozik. Egy „kisebb buli” során, Heltai szóba hozta a román állambiztonságnak sok bosszúságot okozó – a romániai magyarok elnyomásáról rendszeresen beszámoló, a Ceauşescu-rendszert bíráló – Erdélyi Magyar Hírügynökséget is. A témát Heltai úgy vezette fel Keszthelyi számára, hogy a hírügynökségről a Szabad Európa Rádióból hallott. A barátja szerint elképzelhető, hogy a hírügynökség a már Budapesten élő egykori Ellenpontok-szerkesztő, Ara-Kovács Attila ötlete volt. Ám Heltai szerint Keszthelyi nem ismeri azokat a romániai személyeket, akiktől a hírek származnak, mivel azokat Ara-Kovács rendszeresen, szinte havonta cseréli. Heltai szerint barátja az Ellenpontok másik szerkesztőjével, Szőcs Gézával (az Orbán-kormány jelenlegi államtitkára – a szerk.) sem tartja már a kapcsolatot, mert Szőcs „viselt dolgai korábban kihatással voltak rá”. Heltai kétszer is összefutott Ara-Kováccsal Budapesten az utcán, de csak „általános, banális” témákról beszélgettek. A megbeszélt harmadik találkozóra a hírügynökség szerkesztője már nem ment el, mert megbetegedett. Ebben a jelentésben szóba kerül az Ellenpontok-ügyben 1982-ben letartóztatott, de később szintén Magyarországra költözött Józsa Márta (jelenleg az Magyar Televízió szerkesztője) is, akiről Heltai megjegyzi: ártatlan volt, őt Ara-Kovács, Szőcs és Keszthelyi „csak kihasználta”. A szintén kivándorolt Kiss Csabáról, Heltai egykori albérlőjéről és barátjáról a jelentés annyit tartalmaz: anyagi nehézségei vannak, éppen válik, egy biztos, hogy a politika iránt már nem érdeklődik (a román hatóságok 1981-ben őt is kihallgatták a Szent Anna-ügyben).
TGM utópisztikus gondolatai
A budapesti látogatás során Keszthelyivel együtt meglátogatták a magyar fővárosban élő kolozsvári származású filozófust, Tamás Gáspár Miklóst is. A filozófus hidegen fogadta kettejüket: Heltaihoz egyetlen, romániai eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatos kérdést sem intézett, mint ahogy Keszthelyi iránt sem mutatott érdeklődést. A jelentésben Heltai kitér arra, hogy Tamás Gáspár Miklós munkáinak közlésétől elzárkóznak a kiadók, nyíltan kijelentve, hogy ellenzéki akciói miatt nemkívánatos személy. Heltai elmesél egy érdekes történetet a filozófusról: egy 6-7 oldalas recenzióért a szokásos 6-700 forint helyett szokatlanul sok pénzt, 10 ezer forintot kapott – amit Tamás Gáspár Miklós úgy értelmezett, hogy a hatóságok azért segítik, hogy „befogják a száját”. Ám TGM-et nem lehet eltántorítani: bár igen magas szintű beszélgetésre hívták, ahol felajánlották, hogy hagyja el az országot, a filozófus ezt elutasította, azt mondván, ő jól érzi magát Magyarországon.
TGM jellemzésekor Heltai Keszthelyit idézi: a filozófust utópisztikus gondolatok foglalkoztatják egy határok nélküli Európáról, egyetemi kurzusai ugyanakkor nagy népszerűségnek örvendenek.
Kockázatos információk
A román állambiztonság számára vélhetően nem túl izgalmas, legfeljebb háttérként használható adatok – melyik fiúnak melyik lánynál van esélye, milyen jó előadó Steiger Kornél filozófus, Ara-Kovácsnak vannak butikos, csencselő barátai, Kiss Csaba a fizika helyett inkább a színházzal foglalkozik – mellett két olyan jelentés van, melyre a beszámolókhoz fűzött kommentárok szerint a tartótisztek felkapták a fejüket. A Valer Rusuval való első találkozóján Hegel beszámolt egy Józsa Mártával folytatott beszélgetéséről. Józsa egy magyarországi, féllegális szamizdatról mesélt neki, és azt is elárulta, hogy Romániában is voltak ilyen irányú próbálkozások kolozsvári és nagyváradi fiatalok részéről. Józsa név szerint Szőcs Gézát és Kertész Attilát említette, majd kitért arra, hogy a Securitate ez ügyben már kihallgatta. Heltai hozzáfűzi, Józsa és Kertész nagyon jó barátok. (Az Ellenpontok-ügyet erre az időszakra már felderítette a Securitate, az említett személyek szerepe is világos volt.) Ezt követően Rusu megjegyzi: mivel Józsa Márta folytatja az Ara-Kovács Attilával és Kertész Attilával való „gyanús kapcsolatát, ugyanakkor segíti az előbbiek kapcsolattartását Szőcs Gézával és Keszthelyi Attilával (a szekus rosszul tudta a nevet, helyesen: András), azt javaslom, hogy engedélyezzék Józsa Márta nagyon komoly figyelmeztetését az egység székházában”. Józsa a Hírszerzőnek azt mondta, ebben az időszakban számos alkalommal idézték be és hallgatták ki. Úgy emlékszik, 1983 januárjában is volt ilyen figyelmeztetésben része.
Szőcs Géza, a Securitate embere?
A másik jelentés, amire felkapta az állambiztonság a fejét, a Gáll Tiborról szóló 1985. decemberi keltezésű dokumentum, mely szerint Heltai és Gáll egy szegedi egyetemi hallgatók által tervezett történeti folyóiratról beszélgettek. Az egyik tiszt által összeállított dokumentum szerint Gáll a találkozón azt mondta, hogy a szegedi fiatalok szeretnének romániai írásokat is közölni, és ehhez szerzőket keresnek a kolozsvári egyetem történelem szakos hallgatói között. Mivel ennél többet Gáll nem mondott, a tartótiszt arra utasította Heltait, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot képzőművésszel, és kérdezze meg, milyen profilú lesz a szegedi történeti folyóirat. Ám erről több jelentés nem született.
A jelentésekhez fűzött kommentárok szerint a tartótisztek újabb és újabb feladatokat róttak ki Heltaira. Többnyire megelégedtek azzal, hogy továbbra is figyelje Keszthelyit, próbáljon minél többet megtudni Ara-Kovácsról vagy TGM-ről. Ugyanakkor 1985-től egy újabb feladat is megjelenik a megjegyzésekben: terjeszteni kell ellenzéki körökben, hogy Szőcs Géza és Keszthelyi a román hatóságok ügynöke. Heltai például Budapesten megkérdezte Keszthelyitől, hogy vajon nem azért hagyják Szőcsöt békén a hatóságok, mert a Securitate embere? Keszthelyi azt válaszolta, nem hisz benne, csak arról lehet szó, hogy Szőcs egy ismert, Herder-ösztöndíjas költő.
„Értem jöttek”
„Felütötték, kiszínezték ezeket a beszámolókat. Soha semmiféle felkészítés nem volt, nem állítottak rá senkire. Pontosan tudták, hogy mikor hol voltam, kivel beszéltem, ez alapján időnként – meg kell mondanom, elég szertelenül – beidéztek és kihallgattak. Ha nem mentem, ők jöttek értem, nem tudtam megszabadulni tőlük” – mondta Heltai a Hírszerzőnek, hangsúlyozva, hogy átköltözéséig nem is ismerte Szőcs Gézát.
„Amikor 1987-ben áttelepültem Magyarországra, magam mögött akartam hagyni az egész borzalmat. Nem volt egy könnyű pillanat, amikor 2009-ben belenézhettem a hálózati dossziémba” – magyarázta Heltai, hogy az elmúlt 23 évben miért nem beszélt arról, milyen viszonyban állt a Securitatéval. „Miután megnéztem az anyagomat, úgy gondoltam, hogy nekem tisztáznivalóm csak az egykori és jelenlegi barátaimmal van, velük meg is beszéltem a dolgot.” Heltai szerint ő a szekusokkal való találkozókon csakis olyan dolgokat mondott, ami köztudomású volt, amit előzőleg hallott a rádióban, továbbá igyekezett érdektelen dolgokról „fecsegni”. „Tudom, hogy senkinek nem ártottam, senkinek nem okoztam kellemetlenséget. Azokért a saját kezűleg írt kihallgatási jegyzőkönyvekért vállalom a felelősséget, a szekusok beszámolói és kommentárjai az ő írói munkásságuk része. Amennyiben az anyag csak arról szól, amit én magam írtam, a szekusok magyarázatai nélkül bizonyosan egészen más megvilágításba kerül” – hangsúlyozta Heltai Péter.
„Információértéke nagyon csekély”
„Nem feltétlenül a Szeku műve, hogy Heltai ismeretlenül is felkeresett ismert erdélyi embereket budapesti utazása alatt” – mondta Keszthelyi András, miután megmutattuk neki az őt is emlegető beszámolókat. „Aki kijött látogatóba, igyekezett minél többekkel találkozni, akár ismeretlenül is, cserében meg mesélt arról, hogy mi van otthon. Ez szerintem jellegzetes emigráns szindróma, nem kell hozzá feltétlenül a Szeku.” Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. Kiss Csaba színházi rendező Heltai barátjaként, későbbi lakótársaként több jelentésben is név szerint szerepel. Kiss szerint a CNSAS-től megkapott, a Heltaival való szekus találkozókról készült beszámolók, valójában jegyzőkönyvek információértéke nagyon csekély, közismert tényeket, sajtóban is megjelent, mindenki számára hozzáférhető információkat tartalmaznak – mintha olyan személytől származnának, akit megzsaroltak valamivel, de semmilyen igazán fontos dologról nem tud vagy nem akar beszélni. Ezek a jegyzőkönyvek tartalmilag Heltai Péter mellett tanúskodnak. „Ha végigelemezzük a ’jelentéseket’, azt tapasztaljuk, hogy Hegel sok barátját lebuktathatta volna, ha készülő ’kitelepülési’ névházasságuk fiktív voltát felfedi. Heltai tudta ezeket, de nem tett még csak célzást se” – mondta Kiss Csaba. Szerinte hasonló „stratégiával próbálták megúszni a beidézett vagy, erőszakkal bevitt erdélyi fiatalok a Securitate kihallgatásait. „Ez vonatkozik a leghosszabb, kézzel írt 15 oldalas budapesti jelentésre is, amelyből egyetlen épkézláb terhelő információ sem olvasható ki senkire nézve, ami eléggé furcsa egy ellenzékiekre ’ráállított’, fedőnévvel ellátott, ételjegyekkel és kínai tollakkal honorált ’informátortól’ – mondta Heltai egykori lakótársa. Kiss meg van győződve, hogy amikor a „jelentések” birtokosai végre nyilvánosságra fogják hozni a náluk lévő teljes szövegét – és nem csak kontextusból kiragadott, tendenciózusan értelmezett mondatokat ismerhet meg a közvélemény– akkor ez utólag Heltainak is igazságot fog szolgáltatni.
-
Ami a Szekut is meglepte Piros Simona történész szerint a Securitate működésében jelentős változás következett be az 1980-as évek elején. A kisebbségi-nemzetiségi intézményrendszer visszavágása ellen ugyanis korábban a baloldali nézeteket valló, a Román Kommunista Pártban tevékenykedő magyar értelmiségiek és politikusok inkább a Ceauşescuhoz vagy a Központi Bizottsághoz küldött levelekben tiltakoztak. Az 1980-as évek elején viszont feltűnt egy új generáció, amely a nyílt tiltakozást választotta. Az állambiztonságot meglepte az Ellenpontok nevű nagyváradi szamizdat újság jelentkezése, amely szűk körben terjedt ugyan, de a nemzetközi szervezeteknek és a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően viszonylagos ismertségre tette szert.
Az Ellenpontok nyíltan bírálta a rendszert, a Ceauşescu-diktatúra kisebbségpolitikáját, az emberi jogok betartását követelte. Az állambiztonság viszont hónapokig tehetetlen volt, nem tudta, hogy kik szerkesztik, írják. A román titkosrendőrség végül 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit; többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt.
Ezt követően a román állambiztonság szorosabb felügyelet alá vonta a társadalmat, a megelőzés lett a kulcsszó. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a különböző értelmiségi körökben legyenek forrásaik, a legjelentéktelenebb információmorzsákra is odafigyeltek. Ugyanakkor jelentős nyomás volt a vezetőség felől az alacsonyabb rangú tisztekre, hogy produkáljanak eredményeket, akik igyekeztek is megfelelni az elvárásnak: időnként kiszínezték a jelentéseket, felnagyították a különféle információk jelentőségét.
M. L. F., S. Z.,Erdély.ma

Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Egy marosvásárhelyi történész dokumentumkötete a román diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatja be.
Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája” – ezzel a címmel gyűjtötte kötetbe Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész azokat a dokumentumokat, amelyek a diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatják be. Az első kötet az 1965-től 74-ig terjedő időszakot öleli fel, zömmel kiadatlan – román és magyar – levéltári anyagokra alapozva. A forrásértékű kötetet a napokban Magyarországon is bemutatták.
„Epoca de aur – Aranykorszak” – 1986-ban ez még nem egy történelmi dokumentumkötet címe volt Romániában, hanem a diktátor megalomániáját kiszolgáló propagandagépezet kedvenc kifejezése, amelyet a Ceausescu-éra jellemzésére használt.
A kollektív hazugságra és megfélemlítésre épülő neosztálinizmus kibontakozásához az egész ország asszisztált – a hatalom színfalai mögött zajló folyamatokat viszont hétpecsétes titkokként kezelték. Ceausescu bukása után is másfél évtizednek kellett eltelnie, amíg a társadalomkutatók előtt megnyíltak a Román Kommunista Párt és a hírhedt Securitate irattárai. Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Novák Csaba Zoltán egyebek mellett közzéteszi annak az 1966-ban lefolytatott vitának a jegyzőkönyvét, amellyel a kommunista párt propaganda osztálya, élén Ion Iliescuval, megalapozta Románia szocialista nemzetállamként való meghatározását, és meghirdette a homogenizációt.
A szerző – a dokumentumokat elemző – tanulmányában kifejti: a szocialista nemzet meghatározása során a párt tagadta a nemzetiségeknek az anyanemzetekkel való szoros kötődését és előrevetítette azok későbbi asszimilációját is. A román nép dák-romai folytonosságának dogmatizálásával pedig jövevénnyé, másodrangú állampolgárrá fokozott le minden más nemzetiséget. Duna Televízió – TÉRkép/hirado.hu
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
Erdély.ma

Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László EMNT-elnök a leendő néppárt céljairól
Már a jövő nyári önkormányzati választásokra együttműködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tőkés László, előválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát indítana. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Krónikának adott interjúban úgy véli: az általa ajánlott újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben, a bejegyzés előtt álló EMNP pedig a legmodernebb párt lesz Romániában.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapítását kezdeményező bizottság tagjai csütörtökön benyújtották a bejegyzéshez szükséges iratokat és aláírásokat az illetékes bukaresti bírósághoz. Mi indokolja egy új magyar politikai alakulat létrehozását ma, Romániában? Ön szerint mennyire van fogadókészség az erdélyi magyarok körében az új párt iránt?
– Az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozása nem öncél, hanem az új párt az erdélyi magyarok politikai eszköze kíván lenni. Ezelőtt kilencven esztendővel Kós Károly már „kiáltotta a célt”, a magyarság nemzeti autonómiáját, és a hozzá vezető utat is megmutatta: „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – írta teremtő nekifeszülésében. A Kiáltó Szó közel egyszázados évfordulóján mi ehhez a hagyományhoz nyúlunk vissza: élni akarunk, magyarként akarunk boldogulni szülőföldünkön, tehát dolgozni fogunk, munkára szerveződünk. Semmi többről vagy kevesebbről – erről van szó. A megmaradásunkhoz elengedhetetlen az önrendelkezés kivívása. Ennek kimunkálásához megítélésünk szerint egy új eszközre is szükség van – ezt pedig egy hatékony, kis költségvetésű, ám modern és európai néppártban látjuk. Az EMNP a legmodernebb párt lesz Romániában. Az iránta való igényről elég, ha annyit mondok, hogy közel harmincezer aláírást, fölös csinnadratta nélkül, rendkívüli gyorsasággal gyűjtöttünk össze – rövid idő alatt eleget tudtunk tenni Európa legkirekesztőbb párttörvénye előírásainak.
– A fogadtatáshoz tartozik az is, hogy az EMNP leendő politikai ellenfelei – vagy akár partnerei – nem várják tárt karokkal az új alakulatot. Szász Jenő MPP-elnök például megkésett, felesleges kezdeményezésnek nevezte az Ön pártalapítási szándékát, az RMDSZ pedig egy belső, részletesen nem ismertetett felmérésre hivatkozva állítja, hogy a romániai magyarság 80 százaléka nem akar újabb pártot, nem ért egyet a magyar közösség „megosztásával”. Ezekről mi a véleménye? – Mindenki a maga lovát dicséri – és ez önmagában így is természetes. Túl azonban az önös pártérdekeken, mégiscsak el kell tudnunk fogadni azt, hogy a sokszínűség, a politikai pluralizmus európai, sőt egyetemes érték. Mifelénk még mindig az a felfogás dívik, hogy csakis mások ellenében, mások puszta létjogának a tagadásával tudjuk megmutatni a saját erőnket. Mi nem valami vagy valakik ellen, hanem valakiért és valamiért: az erdélyi magyarságért, magyar közösségünk jövőjéért szervezkedünk – és ennek érdekében nem legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk a másikat. Egy olyan időszakban, melyben a tényleges megosztás már olyan mértékeket öltött, hogy erdélyi közösségünknek több mint a fele már el sem megy szavazni, vagy netalán román pártokra voksol – ebben a helyzetben végre már vegyük észre, hogy olyan plurális összefogásra van szükség, mely még azokat is megmozdítja, akik eddig távolmaradásukkal jelezték, hogy megundorodtak a politikától, elkeseredésükben pedig másokra hagyták, hogy sorsukról döntsenek. Az újfajta összefogás nemzeti korparancs, mely nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben. Ennek céljából mindenkivel a közös nevező megtalálására törekszünk.
– A legvehemensebben az RMDSZ bírálja az erdélyi néppárt létrejöttét. Hogyan kommentálja például európai parlamenti képviselőtársa, Winkler Gyula napokban tett kijelentését, miszerint az új alakulat alapítói veszélyeztetik az erdélyi magyarság egységét, és a közösség bukaresti parlamenti képviseletének felszámolásán dolgoznak?
– Winkler Gyula képviselőtársamnak joga van ehhez a véleményéhez, tiszteletben tartjuk az álláspontját, és reméljük, ő is tiszteletben fogja tartani, hogy nekünk erről egészen más az elképzelésünk. Megítélésem szerint csakis így alakulhat ki a párbeszéd, amire oly nagy szüksége van az erdélyi magyarságnak. Az egészséges, építő párbeszédre éppen azért van szükség, mert bukaresti parlamenti jelenlétünk, nem kevésbé pedig az önkormányzati, valamint európai képviseletünk is mindannyiunk közös érdeke. Legyenek bármely párt prominensei, nem a politikusok jövője a lényeges, hanem az erdélyi magyarok szülőföldön való megmaradása és nemzeti jövője. Ezért kell különbséget tennünk a pártegység és a nemzeti egység között. És ezért kell kiindulópontként elfogadnunk, hogy a politikai képviselet nem az önérdek terepe, hanem a köz szolgálatának a kérdése. Nem a politikusoknak kell gazdagodniuk, hanem a közösségnek kellene gyarapodnia.
– Már a pártbejegyzés előtt tapasztalható politikai iszapbirkózás is azt sejteti, hogy a három erdélyi magyar alakulat között nem lesz zökkenőmentes a kapcsolat, holott például a jövő évi romániai törvényhozási választásokra való tekintettel elengedhetetlennek tűnik az együttműködés. Milyen konkrét formáját és lehetőségét látja annak, hogy létrejöjjön az összefogás a magyar szervezetek között a parlamenti jelenlét megőrzése érdekében? – Én a helyhatósági választásokat sem hagynám ki, sőt véleményem szerint elsősorban ezekre kellene figyelnünk, hiszen a legtöbb, a mindennapjainkat legközvetlenebbül érintő döntést éppen az önkormányzatokban hozzák meg. Ami pedig az együttműködést illeti, nem kell feltalálnunk a „magyarviaszt”, van erre is megoldás, csupán az erdélyi magyar közösségen belül már a kilencvenes évek eleje óta megfogalmazott elvárásnak kell eleget tennünk. Javaslatom a következő: 2011 őszén népszámlálás lesz Romániában. Némi költséggel és többletmunkával ezzel párhuzamosan össze tudjuk állítani az erdélyi magyar választók jegyzékét, egyfajta erdélyi magyar nemzeti regisztert. Majd miután „megszámláltattunk”, szervezzünk az erdélyi magyarság kebelében előválasztásokat, amelynek rendjén az emberek eldönthetik, hogy kiket is látnának szívesen képviselőikként. Az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már az önkormányzati választásokon indítson közös listát. Ezt nyugodt szívvel tudnám magyar modellként elfogadásra ajánlani. Délvidéken tavaly léptettek életbe egy ilyen rendszert, mely ha nem is nevezhető tökéletesnek, de működőképes volt. Amúgy az ún. belső választások sajnálatosan meghiúsított, eredeti elképzeléséhez való visszatérésről is beszélhetünk. A magyar modell két lehetséges pozitív hozadékát emelném ki: egy ilyen „elővéleményezett”, közös lista jelentősebb számban megmozdítaná az embereket, másrészt a választási kampányban nem kiáltanának egymásra kígyót-békát a pártok és a jelöltek, hiszen közös munkára készülnek. Tehát a politikai sokszínűségünket is megőriznénk, és az erős, egységes képviselet elve sem sérülne… Könnyű elképzelni, hogy amennyiben ténylegesen módosulni fognak a választási törvények, és – példának okáért – a polgármestereket az első körben, egyszerű többséggel fogjuk megválasztani, összefogásunk milyen sok helyet biztosítana számunkra. Például visszanyerhetnénk Marosvásárhelyt, és jó eséllyel több elöljárót választhatnánk magunknak, mint amennyivel jelenleg együttvéve az RMDSZ és az MPP rendelkezik. Ráadásul az önkormányzati választásokon a koalíciókra érvényes magasabb küszöb megugrása sem jelentene problémát, azt még egy húszszázalékos lakossági arány esetében is könynyedén teljesíteni tudnánk; következésképpen tervünk megvalósításához semmi más, csak kellő politikai akarat szükségeltetik. Mindezeket szem előtt tartva, arra kérem a felelősen gondolkodó politikai szereplőket, hogy fontolják meg javaslatomat, mert ez az erdélyi magyarok érdekét szolgálná. A törvényhozási választásokra is van konkrét elgondolásunk, ám előbb azt kell látnunk, hogy az érdemi összefogásra megvan-e a szükséges közakarat.
– Megakadályozhatja-e a politikai összefogást az EMNT és az RMDSZ között az elmúlt időszakban kirobbant elszámoltatási vita? Ön szerint milyen következményekkel járna a romániai magyar közösség jogainak érvényesítése szempontjából, hogyha az RMDSZ egy ciklus erejéig esetleg elesne a bukaresti parlamenti jelenléttől? – Az első kérdésre azt tudom válaszolni, hogy a közpénzekkel való átlátható és nyilvános elszámolás, főként ha a mi nehezen megkeresett adólejeinkről van szó, nem csupán egyik vagy másik párt belügye. Az erdélyi magyarok közös érdeke és joga tudniuk, hogy pénzüket mire költik el. Nézze: a romániai politikai elit már mindenféle kombinációban vezette országunkat, de végtére mégiscsak odajutottunk, hogy országunk egy csődközeli állapotból iszonyú megszorítások árán, valamint a későbbiekben általunk visszafizetendő kölcsönökből tudott valamennyire kimászni. Ilyenképpen érthető tehát, hogy adófizető állampolgárként mindenkit érdekel, mire is ment el a befizetett pénzünk. Ráadásul a mi adólejeink RMDSZ-nek visszajuttatott része – amelyről most beszélünk – az erdélyi magyarság kultúrájának ápolására és identitásának megőrzésére szolgál. Erről szól az a törvény, amelyre a román politikusok „modellértékűként” szoktak hivatkozni. És lehet, hogy erre is költik. Akkor ellenben nem értem, miért oly nehéz tételesen közzétenni, hogy mire és mennyi pénzt fordítottak. A tényadatok nyilvánosságra hozatala nyomán jogos felvetésünk rögtön tárgytalanná válna... A második kérdésre az előbbiekben részben már válaszoltam. Az erdélyi magyarok érdeke, hogy ott legyünk Románia parlamentjében, de önmagában a parlamenti jelenlét még nem minden. Törvényi garanciákra, törvénysértés esetén érvényesíthető szankciókra, illetve önálló intézményrendszerre van szükségünk. Ezen túlmenően viszont még hadd tegyük hozzá, hogy miközben joggal várunk többet a parlamenti képviselettől, vagy akár a kormányrészvételtől, ezalatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mi magunk is sokat tudunk tenni saját sorsunk jobbra fordításáért. Autonómiát csak önigazgatásra képes közösség képes kivívni magának. Következésképpen téves az az álláspont, hogy a mi gondjainkat majd Bukarestben fogják megoldani. 1989 előtt volt az a szokás, hogy a Román Kommunista Párt helyettünk mindent megoldott, és helyettünk gondolkodott. Hogyha mi nem teszünk meg mindent a közösségünkért, akkor ezt a többségi nemzettől vagy a kormányapparátustól hiába várjuk. Saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, vagyis meg kell fogni a munka végét – ez a remélt jövendőnk titka.
– Ön vállalna-e tisztséget az Erdélyi Magyar Néppártban?
– Amint közismert, erre nem gondolok. Amiképpen előzőleg mondtam, az EMNP – minden más párthoz hasonlóan – nem több, mint egy eszköz. Én nem egyik vagy másik párt vezetésére, hanem magyar nemzetünk szolgálatára szegődtem. Hiszem és vallom, hogy Erdély és a Székelyföld, a Bánság és a Partium, de ugyanígy a Felvidék, a Kárpátalja vagy a Délvidék egy erős anyaország nélkül nem sokra megy. Vállat vállnak vetve kell megépítenünk a romokat, amint a Próféta mondja, és egységes nemzetként kell fellépnünk Európában. Az 1848-as forradalom 12. pontja, az „Unió Erdéllyel!” – amelyet 2007-ben, kissé átértelmezve, európai jelmondatommá választottam – ekképpen válhat 21. századi, európai megoldássá. Magyarán szólva: „Magyar uniót az Európai Unióban!” – így tudnám tömören összefoglalni a nemzetpolitikánk lényegét. Ennek szellemében dolgozunk az Európai Néppárt magyar delegációjában, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács keretében, a Magyar Állandó Értekezleten, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán, minden lehetséges formában és erőtérben.
– Az Orbán-kormány várhatóan még idén választójogot ad a kettős állampolgársággal rendelkező határon túli magyaroknak. Ön mit támogat: szavazzanak majd anyaországi pártlistára, vagy saját képviselőket delegálhassanak az Országgyűlésbe a külhoniak? – Tudomásom szerint ez még nem egy lefutott ügy. Hagyjuk, hogy a nemzeti kormány, illetve a kétharmados parlamenti többség a maga idejében döntsön ebben a kérdésben. Jó magyar szokás szerint: nem kellene a szekérnek megelőznie a lovakat. És ahogyan az alkotmányozás vonatkozásában is kikérték a külhoni magyarok véleményét, úgy a választójog témakörében is megkérdeznek majd bennünket. Akkor látni fogjuk, hogy milyen megoldások közül választhatunk, és esetleg ki is tudjuk egészíteni azokat. Ennek kapcsán viszont arra hívnám fel a figyelmet: alig másfél évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy nem csupán a magyar állampolgárság megszerzése válik mindennapjaink természetes részévé, hanem már a választójog elnyerésére is gondolhatunk?! A 20. századot ténylegesen lezárva, mi, erdélyiek is egyre inkább hihetjük és remélhetjük, hogy a 21. században „a magyar név megint szép lesz”, és magyarnak lenni végre újból jó lesz. És ez a legfontosabb.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla volt RMDSZ-elnök régi szokásához híven ismét az ÉS-ben jelentkezett egy dolgozattal, és – nem gondoltam volna – ennek most kifejezetten örülök. Ugyanis a látszattal ellentétben nem annyira nagy élvezet a Facebookon szájkaratézni Kovács Péter újonnan választott RMDSZ-főtitkárral, alig-alig szórakoztat, mert Kovács Péter főtitkár egy vonásában emlékeztet Petőfire: egy gondolat bántja. De az nagyon.
Markó Bélának viszont van stílusa, és ez ma már becsülendő erény, cikke elején a lírai felvezető egészen megkapó. Lófő őseire nem tudok rátromfolni, én a ványolós Demeterek közül való vagyok, nagyszüleim Lövétebányán éltek, mi Szentegyházán, akkoriban Vlahicának hívták, a tárgyszerető székelyekből éppen gyermekkoromban akartak sokoldalúan fejlett szocialista embert nevelni, hát érdekes kísérlet sikeredett, elvették tőlük, ami az övék volt, ők meg visszalopkodták az államtól darabonként, és aki nem ezt tette, arra azt mondták, hogy élhetetlen. Mai napig nyögjük ezt a pedagógiát, életerős férfiak mennek seregszám idő előtt betegnyugdíjba, majd világgá – régebb Magyarba’ – dolgozni, fiatalok várják a „sommert”, nézem a gyermekkori pajtásaimat, amint az utcasarkon állva éppen semmit tesznek, és nem visz rá a lélek, hogy megmondjam nekik: az én adómból teszik azt a semmit, sokba van nekem az az utcasarok.
Markó Bélával mégis van közös élményünk, azt a kenyeret az utolsó morzsáig meg kell enni figurát még én is éltem, nagyapám azt mondta, ne gazolj, fiam. Bár a jó öreg ritkán szólt hozzánk, unokákhoz, inkább a keze járt el, súlyos keze volt, meg kell hagyni, és néha én is örülnék annak, ha kinek-kinek a nagyapja a túlvilágról átnyúlna, és visszapofozná az unokát az „életbe”.
Markó Béla, Románia miniszterelnök-helyettese talán megbocsát nekem, ha egy triviális tétellel alapozom meg válaszomat: a politikai hatalom egyetlen legitimációja a választók akarata. Vagy legalábbis abban a politikai berendezkedésben, amit mind közönségesen demokráciának szoktunk nevezni, és ennél egyelőre magam sem tudok jobbat, így a XXI. században elég fura lenne, ha a miniszterelnök Istentől eredeztetné a hatalmát. De azt valamiért mégsem tartjuk annyira furának, ha valaki mondjuk az Ész felkent papjaként – a nagybötűs Igazság kizárólagos birtokosaként – formál igényt a vezetésre, pedig hát a XX. századra visszatekintve olyan nagyon nem győzött meg a teljesítményével ez a kaszt, hogyismondják, értelmiség. Tehát én eleve kételkedve fogadok minden olyan gondolatmenetet, amely indulásból lekezelő módon viszonyul azokhoz, akiket megcéloz, „egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, írja Markó Béla, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni”, hát, e mondat tartalmát Magyarországon egy szóban foglalják össze, „mucsai”, mucsai magyar politika, mintha ez köszönne vissza, Markó Béla író stilizál, pedig azt mondja tulajdonképpen, hogy bunkó mindahány. Nem szép, nem elegáns, hogy az igazságtartalomról ne is beszéljünk.
De térjünk vissza a választói legitimációhoz, mert ez roppant fontos. Markó Béla volt RMDSZ-elnök számokat is idéz, és én a számokat nagyon szeretem, megmutatják igazukat, nincs annyi baj velük, mint a szavakkal.
Nézzük tehát a számokat, most vegyük az országos választásokat: 1990-ben 991 601 szavazat jutott az RMDSZ-es parlamenti képviselőkre, 1 004 353 a szenátorokra, 1992-ben 811 290 magyar szavazott a képviselőkre, 831 469 a szenátorokra, 1996-ban 812 628 voks ment a képviselőkre, 837 760 a szenátorokra, 2000-ben 736 863-an járultak az urnák elé képviselőinket támogatván, 751 310-en a szenátoraink miatt, 2004-ben 638 125 erdélyi magyar adott felhatalmazást a képviselőinknek, 637 109-en a szenátoroknak, 2008-ban pedig 425 008-re fogyatkozott az RMDSZ-es képviselők, 440 449-re a szenátorok választóinak a száma. Az utolsó népszámláláskor, 2002-ben 1 434 377 lelket számlált a romániai magyar közösségünk, szóval én ezen az adatsorokon nagyon elgondolkodnék, még mielőtt bárkire rá akarnám kenni a parlamentből való kiesés ódiumát.
Továbbmennék: a miniszterelnök-helyettes úr felsorol néhány magyar, vagy magyarok lakta megyét, nézzünk körül hát saját portánkon, és itt most mutatónak a 2008-as helyhatósági választások RMDSZ-es eredményeit venném: a 223 750 lakosú Kovászna megyében, írja Markó Béla, 74 százalékos magyar többséget képez a 164 158 székely-magyar, na, 2008-ban ebből 37 648-en méltóztattak elmenni a megyei tanács RMDSZ-es elnökét megszavazni, 36 061-en szavaztak a megyei tanácsosi listára, helyi tulipános tanácsosokra 32 413-en voksoltak, a polgármesterekre 40 981-en. Hát ennyit talán az RMDSZ-ről, és hogy ne érje szó a ház elejét, vegyük ide a Magyar Polgári Párt eredményét is, példának okáért – mert ez a legmagasabb szám – a polgármesterekre leadott szavazatokat: 18 304. Az összesen annyi, mint 59 285 magyar szavazat.
Nem élnék vissza az olvasók türelmével, végig lehet venni a miniszterelnök-helyettes úr által említett megyéket, a 85 százalékos magyar többségű Hargita megyében, ahol 326 347 lakosból 2002-ben 276 038 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2008-ban 67 448-an szavaztak RMDSZ-es polgármesterre, 58 536-an tulipános helyi tanácsosokra, 63 551-en a megyei tanácsosi listára és 67 353-en az RMDSZ-es megyei tanácselnökre. És így tovább…
Ha mai fiatal lennék, akkor azt mondanám: ez nagyon gáz. Így csak csendesen hümmögök, ráment az életemből huszonegy év.
A másik felvetés, ami enyhén sántít Markó Béla ex-elnök sirámában, az az, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot azért hozná létre dróton rángatott bábukból az a sok alföldi mucsai politikus, hogy az RMDSZ-t „félrehajítsák”. Emlékeztetném a t. miniszterelnök-helyettes urat Tőkés László EP-alelnöknek – a Néppárt védnökének – a nyilvános ajánlatára, melynek értelmében előválasztások során kialakított közös listával lehetne indulni már az önkormányzati választásokon. És bár egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem ugyanazt értjük az „összefogás” szó alatt, szerintem ez a megközelítés inkább elvezet az „összefogás” lényegéhez, mint a kizárólagos egységretorika. Az összefogásra való felkérésre az RMDSZ érdemben nem reagált, megvitatni nem óhajtotta, horribile dictu: párbeszédbe bocsátkozni róla közvita keretében pláne nem volt hajlandó. Lehet ugyan az ÉS-ben tilitolizni a szavakkal, t. miniszterelnök-helyettes úr, a haverek aggódó és megértő bólogatásai között mutogatni a koporsót, de megjegyezném, innen kintről nézve nagyon hülyén néz ki, amint önkezükkel verik belé a szegeket.
A végére hagytam a kedvenc tételemet: „Nálunk is ez történne [mint Szlovákiában], ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.” Ilyenkor rápillantok a gazdasági mutatókra, aggódó szemeimet az IMF-re vetem, végigolvasom a parlamenti jegyzőkönyveket, majd megbogarászom a politikusok vagyonnyilatkozatait, az oktatási reformokat már nyomon sem tudom követni – és igyekszem nem megbetegedni. Ha Székelyföldön megállít a rendőr – már ha nem ejt foglyul valamelyik tankcsapdányi gödör –, románul beszélek vele, a hivatalokban románul töltöm ki a papírt Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában egyaránt. Ha ez az RMDSZ víziója – márpedig 1996 óta kormányon vagy legalább hatalomközelben van –, akkor bocs, de nekem annyira nem jön be.
Én például el tudnám azt képzelni, hogy azt a százötven milliárd régi lejt, amit évente kap az RMDSZ az erdélyi magyarság képviselőjeként, arra fordítsam, hogy példának okáért a román nyelv minél jobb elsajátítása érdekében speciális tankönyveket írassak, nyomtassak és juttassak el ingyen minden magyar iskolásnak, ha már önálló politikával elértem, hogy ez lehetséges legyen, és ne akkor álljak neki vakarózni, amikor hosszú-hosszú küzdelem után talán tényleg elértem. Vagy azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy az önálló vízió része legyen minden erdélyi régió összehangolt térségfejlesztési stratégiája, olyan, amilyent az ott lakók magukénak éreznek (gyakorlatilag a központ segítségégével alkotnak meg), mint ahogy az ellen sem tiltakoznék, ha a magyar vagy magyarok lakta településeinknek lenne kulturális stratégiája – egy sajátosan erdélyi kulturális stratégia integráns részeként. És bár lehet, hogy a bukaresti minisztertárs morogna, de több pénzt feccölnék az erdélyi vállalkozásfejlesztésbe, és az is egészségesebb környezetet teremtene, ha nem a helyesen írni sem tudó politikus elnökölne a szakmai kuratóriumban.
És bíznék az emberekben. Nem hülyék. Kis segítséggel óriási dolgokra képesek, tessék csak megnézni az izmosodó civil szférát.
És bíznék a magyarokban is. Nem csupán Erdélyből vagy Magyarországról, hanem szerte a világból. Van magyar tudástőke, egészen egyszerűen nyitottnak kell lenni, és lehetőséget kell teremteni arra, hogy egymást megtaláljuk – és tanuljunk egymástól. Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, azok a mucsai politikusok megcsinálták azt, amire a romániai politikum két évtized alatt nem volt képes: önálló magyar egyetem-hálózatot hoztak létre és tartanak fenn a magyarországi adófizetők pénzén. Adóforintokból képezünk magyar szakembereket Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában – azt azért illene legalább elismerni és megköszönni. Önök helyett dolgoztunk, bizony, a Sapientia–EMTE és a PKE rendszere nem csupán abban különbözik a Petőfi–Schiller Egyetemtől, hogy nem a hamis multikulturalitás égisze alatt szerveződött, hanem abban is, hogy létezik.
Kedves miniszterelnök-helyettes úr, elhiszem, hogy Bukarestben nem olyan könnyű, ha hiszi, ha nem, szurkolok Önöknek, ha másért nem is, de az én pénzemet is költik, és nekem nagyon nem mindegy, hogy mire, keményen megdolgozom érte.
Minden normális román állampolgárnak az az érdeke, hogy ez az ország fejlődjön, és ha Önök ennek az ígéretét hordoznák, akkor nem veszítettek volna annyit a népszerűségükből. De Önöknek részük és felelősségük van abban, hogy ott tart Románia, ahol, hiszen a kormánydöntéseket Önök ellenében aligha tudták volna meghozni. És a rossz kormányzást minden normális demokráciában büntetik a választók – nemzetiségi kérdéstől függetlenül.
És Ön sértődötten nekiáll védeni a védhetetlent. Saját kormánytársait csuklóból benyomja a sötét nacionalista – ellenség! – skatulyájába, ugyanakkor ugyanazzal a mozdulattal felülírja a demokrácia lényegét – a szabad társulás és a politikai véleményformálás jogát –, ráadásul mindezt belehelyezi valamiféle mucsai magyar összeesküvés-elméletbe.
Ennél azért többet várnék egy, a rajongói szerint a legnagyobb erdélyi magyar államférfitól. Például bíznék Erdélyben, ha már megidézte Kós Károlyt. Ki lehet lépni a görcsös Bukarest-paradigmából, és ki is kell – ami nem azt jelenti, hogy nem kellene ott lennünk; de nekünk Erdély az otthonunk, nem a Regát, hát helyezzük Erdélyt minden politikánk középpontjába.
Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, engem egyre inkább zavar, nem is zavar, kísért egy gyanú, főként, amikor ilyeneket olvasok Önöktől, szóval fel-felsejlik, hogy 1989-ben nagy nehezen megszabadultunk a Román Kommunista Párttól, és helyette mintha hosszú és következetes munkával megcsináltuk volna magunknak ugyanazt kicsiben, rommagyarban.
Kicsi, savanyú, de a miénk, vagy hogy is van ez.
És nagyon nem szeretem ezt az érzést.
Demeter Szilárd 
Erdély.ma

Székelyföldnek autonóm parlament és regionális kormány kell
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
– Elnök úr! Beszélgetésünk nyitányaként kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: hogyan alakult meg a Székely Nemzeti Tanács?
– A SZNT létrejöttének előzményei a kilencvenes évek derekára nyúlnak vissza: 1995-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult az RMDSZ Székelyföldi Egyeztető Tanácsa a Kovászna, Hargita és Maros megyei képviselők részvételével. Dr. Csapó I. József volt a terv elindítója, aki elsőként fogalmazta meg markánsan Székelyföld autonómiájának a megjelenítését. A rendszerváltás utáni években eufóriában éltünk, hogy végre van magyar közképviselet, de hamar szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy köreinkben is vannak előítéletek a székelyföldi autonómiatörekvésekkel szemben. A Maros megyei RMDSZ-ben szembesültem ezzel: amikor felvetettük a Magyar Autonóm Tartomány visszaállításának szükségszerűségét, általános elszörnyedés, elképedés volt a válasz. Volt, aki nem restellte kijelenteni, hogy nekünk ez a három megye is elégséges, amit Ceauşescu idejében alakítottak. Akkor kerültem összetűzésbe a székelyföldi autonómiát elutasító mentalitással. Rákérdeztem, persze, hogy mi volt a baj a Magyar Autonóm Tartománnyal? Azon túl, hogy a kommunista rendszerben az ország többi tartományához hasonlóan működött, közigazgatási megoldásként nem volt rendszerfüggő. A rendszerváltás után húsz évvel még mindig az 1968-as kommunista megyerendszer működik az országban. Ha a rendszerváltást úgy érjük meg, hogy nem került volna elfogadásra a megyésítést kimondó 1968/2-es törvény, ma sokkal könnyebb dolgunk lenne: a Magyar Autonóm Tartomány hatásköreit kellene kiegészíteni, és nem újrarajzolni egy közigazgatási térképet, amely a mai megyerendszernél is több veszélyt tartogat Székelyföld számára. Az autonómia gondolata tehát a rendszerváltással egy időben merült fel, de markánsan 1995-ben jelent meg, majd 2003-ban, az RMDSZ szatmári kongresszusa után, amikor létrejött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Ezen belül, a székelyföldi képviselőkből megalakult a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Végigjártuk Székelyföld városait és falvait, és 2003 októberében, Sepsiszentgyörgyön, a Gábor Áron teremben Székelyföld autonómiájának közképviseleteként megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Nem párt, és nem bejegyzett szervezet: a mai viszonyok között nem bír román jogi személyiséggel. Ez ellentétes lenne magával az autonómiatörekvéssel.
– Az RMDSZ a kétezres évek elején egyeduralkodó volt a romániai magyar közéletben. Miként fogadta az SZNT megalakulását?
– Az RMDSZ vezetése az SZNT megalakulásában politikai riválist látott, emiatt értetlenül fogadtak. Később megértettem, hogy a két szervezet között koncepcionális különbségek vannak. 2008-ban, amikor az RMDSZ kissé korrigálta a hozzánk és az autonómiához való viszonyát, és a szervezet elnökét, Csapó I. Józsefet, illetve jómagamat alelnökként fogadott, Markó Béla, Kelemen Hunor társaságában kifejtette: az SZNT Székelyföldben, mint autonóm entitásban gondolkodik, és székely népről beszél, az RMDSZ számára viszont egységes erdélyi magyarság létezik. Az a differenciált jövőkép, amelyet az RMDSZ programja is tartalmaz – az erdélyi magyarság különböző élethelyzetekben él, emiatt más-más megoldás tudja biztosítani Székelyföld vagy Közép-Erdély teljes egyenjogúságát –, ez az RMDSZ számára néhány évvel ezelőtt még elfogadhatatlan volt. Közben nálunk is változnak az idők, hiszen az RMDSZ-en belül ma már székelyföldi pártstruktúrát hoztak létre, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Kezdetben tehát ellenségesen, félve viszonyultak a Székely Nemzeti Tanácshoz, viszont megalakulásunk után egy évvel az SZNT-nek köszönhetően már módosították programjukat, és választási kampány-jelmondatukat. 2004-ben az RMDSZ Jó úton, Európába szlogennel ment bele a választási kampányba, és amikor észrevették, hogy az SZNT népszavazási kiírást kezdeményez – a sajtó és a közvélemény elsősorban ezzel foglalkozott –, félidőben, a kampány közepén visszavonták eredeti választási jelszavukat, plakátjaikat begyűjtötték, és egyik napról a másikra teljesen új jelszó és plakáterdő borította be Erdélyt Együtt az autonómiáért! címmel. Kevés emberben maradt meg ennek emléke.
– Hogyan alakult az SZNT kapcsolata a román közéleti és politikai elittel, és a sajtóval? Sikerült-e valamilyen párbeszédet kialakítani az évek során? – Utoljára egy román újságíró tette fel nekem ezt a kérdést egy marosvásárhelyi román televíziós műsorban. Akkor elmondtam: mindig pozitívan válaszoltunk a román média megkeresésére. Igazán jó együttműködést nem tudtunk kialakítani román pártokkal. Megkerestek román értelmiségiek, volt, aki nyitottságot is tanúsított, de a román politikai erők részéről semmiféle támogatást nem kaptunk autonómia-küzdelmünkhöz. A román közvéleményt azonban élénken foglalkoztatja mindaz, amit a Székely Nemzeti Tanács tesz. Mi természetesen a jó kommunikációra törekszünk, hiszen határozatainkat, közleményeinket eljuttattuk román fordításban a román sajtónak, a román közhatalom intézményeinek. Budapesti gyűlésünk határozatait megkapta a román államfő, a kormányfő, és a külügyminisztérium is. Ez utóbbitól érdemi választ is kaptunk, amire viszontválasszal éltünk. Pozitívumként lehet elmondani, hogy 2003-hoz képest jó irányú elmozdulás történt.
– Kronológiai sorrendben miként tudná összefoglalni az SZNT autonómia ügyben tett eddigi fontosabb lépéseit? – Elsőként említem a 2004 januárjában elfogadott törvénytervezetet, Székelyföld Autonómiatatútumát, amely a Székely Nemzeti Tanács legfontosabb dokumentuma, és az egyetlen létező törvénytervezet, amely Székelyföld autonómiájának intézményeit írja le. Ezt 2004 után 2005-ben másodszor terjesztettük be a román parla ment elé. A Szenátusnál akadt el, ahol immár hat éve nem tárgyalják. Ez a törvénytervezet azért is alapmű, mert Székelyföld autonómiájával kapcsolatban mindent tartalmaz: körülírja Székelyföld határait, az autonómia intézményeit és részletesen meghatározza azok működését.
– Melyik európai autonómia ihlette leginkább az SZNT székelyföldi autonómia-statútumát? – Az autonómia-statútum alapjául szolgáló törvénytervezet az Európai Unióban működő autonómiákra épül, azokat tekinti mintának. A dél-tiroli, a baszk, a katalán vagy a skót autonómia közös vonása, hogy regionális parlamentben, és regionális kormányban gondolkodik: ez az a közös elem, amely a székelyföldi autonómia-statútumban is fellelhető. Természetesen más közös elemek is vannak, hiszen Katalónia, Baszkföld vagy Dél-Tirol autonómiájához hasonóan a régió nyelvét – a Székelyföldön a magyar nyelvet –, hivatalos nyelvnek tekinti: a magyar nyelv Székelyföldön azonos jogállású lenne az állam hivatalos nyelvével, a román nyelvvel.
– A nyelvi jogok terén azért történt némi előrelépés Erdélyben, a létező törvényes kereteket azonban nem használjuk ki...
– A nyelvi jogokért folyó jelenlegi küzdelem arról szól, hogy a magyar anyanyelvű román állampolgároknak egyénenként biztosítsák az anyanyelv szabad használatának jogát. E logika alapján nem a magyar nyelvnek biztosítanak területhez köthető jogállást, hanem a magyar anyanyelvű román állampolgárok egyéni jogaira helyezik a hangsúlyt. A megközelítés eleve diszkriminatív: már a megfogalmazásba valótlan, hamis állítást építenek be, ami kétféle mércét takar, hiszen szabadon használhatjuk ugyan anyanyelvünket, a magyar nyelvnek még sincs hivatalos jogállása a Székelyföldön.
– Az autonómia-statútum volt tehát az alap. Mi következett ezután?
– Az autonómia-statútummal egy időben fogadtuk el a Székely Nemzeti Tanács jelképeit, amelyek az elmúlt nyolc évben Székelyföld jelképeivé váltak. Fontosnak tartom a jelképek és szimbólumok terén történő kommunikációt. Amikor egy önkormányzat vagy pártszékház épületén megjelenik a székely zászló, ennek politikai, közéleti üzenete van. Két évvel ezelőtt Marosszéken – ahol a székelység egyharmada él – egyetlen önkormányzat épületén sem volt székely zászló. Azóta nyolc önkormányzatra sikerült kitűzni. Maros megye prefektusa minden alkalommal nagy segítségünkre van a mediatizálásban, mert ő azonnal le szeretné vetetni, be akarja tiltatni, folyamatosan fenyeget, így fölkelti a közfigyelmet. Pascan prefektus akarata ellenére partnerünkké vált a székely jelképek terjesztésében. Az ő ellenkezése nélkül nehéz lett volna kitűzetni nyolc önkormányzatra zászlónkat. Nemrég törvényt javasolt a székely szimbólumok betiltására. Meggyőződésem, hogy ez újabb lendületet fog adni a székely zászló minél több helyen történő kitűzéséhez. Ma már nem csak a Magyar Polgári Párt székházain lehet látni, hanem több RMDSZ székházra is felkerült. Ez jelzi, hogy pártoktól független jelképről van szó. A székely zászló ma már minden, Székelyfölddel kapcsolatos eseménynek része. Legutóbb a brüsszeli székelyföldi iroda megnyitásán került közelképbe. Az évek során mindenhol ott szerepelt, ahol Székelyföldről szó esett. Tőkés László székelyföldi kampánya, székelyföldi plakátjai elképzelhetetlenek voltak a székelyföldi zászló nélkül. A kronológiai felsorolást a székelyudvarhelyi nagygyűléssel folytatnám, ahol tömegrendezvényen sikerült fölmutatni közösségünk akaratát, és ennek igen jelentős médiavisszhangja volt. Az ott elfogadott határozatok ma is időtállóak. A soron következő gyergyóditrói nemzetgyűlés a népszavazás-kezdeményezés elindítója és legitimálója lett.
– A székelyföldi népszavazást sokan az SZNT legfontosabb kezdeményezésének tartják. Mekkora volt ennek a hatása?
– Az akció 2006 és 2008 februárja között zajlott, és 250 ezer székelyföldi polgárt sikerült megszólítani: a megkérdezettek több mint 90 százaléka mondott igen Székelyföld területi autonómiájára! Ez ma és a jövőben is igen fontos hivatkozási alap a nemzetközi fórumok előtt. A népszavazás jegyzőkönyveit beköttettük, ezek bekerültek az SZNT archívumába. Ennek egy másolatát átadtuk a Magyar Köztársaság Elnöki Hivatalának, személyesen Sólyom Lászlónak, és felkértük, hogy a legmagasabb állami magyar közméltóságként erkölcsi és politikai védnökséget vállaljon fölötte. A köztársasági elnök úr, Sólyom László nagy empátiával fogadta munkánk eredményét. A Sándor-palota volt a legfontosabb hely, ahova jegyzőkönyveink másolatát eljuttattuk. A népszavazás végeredményéről részletesen tájékoztattuk az Európa Tanácsot, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet, de eljuttattuk a román állami hatóságokhoz is. Úgy gondolom, hogy az SZNT kezdeményezése a Trianon utáni nemzettörténet egyik kiemelkedően fontos eseménye: a trianoni határokon túl, magyar közösségek még soha nem szerveztek önrendelkezési kérdésről népszavazást. A nemzetközi figyelemfelkeltés másik fontos példájaként említhetem az SZNT tavalyi, budapesti gyűlését, amely elsősorban a magyarországi közvélemény figyelmét hívta fel a székelyföldi autonómia-törekvésre. Sikerként könyvelem el, hogy a magyar pártokkal sikerült megértetni: ez pártpolitika fölött álló törekvés. Elmagyaráztuk, hogy Székelyföld autonómiája közjogi megoldást, és nem ideológiát jelent. Az ellenzéki pártok is elfogadták törekvésünket. A Magyar Szocialista Párt ígéretet tett, hogy ha a magyar kormány a székely autonómia irányába bármilyen lépést tesz, törekvésében támogatni fogják. A Lehet Más a Politika (LMP) szintén támogatásáról biztosított. Nagy előrelépésnek tartom, hogy magyarországi önkormányzatokkal gyümölcsöző együttműködést tudtunk kialakítani, elsősorban olyan önkormányzatokkal, melyek területén székelyek élnek. A Kerepesi Székely Köröknek például 500 tagja van, de sok más települést is felsorolhatnék, amelyekkel jó kapcsolatot építettünk ki. Bízom benne, hogy amennyiben megteremtjük Székelyföld autonóm intézményeit, nagy számban fognak hazatérni a szülőföldjüket elhagyott székelyek.
– Az anyaországból és általában a Kárpát-medencéből többször fogalmaztak meg olyan véleményt az erdélyi magyar közélet felé, hogy alakítsunk ki egységes álláspontot az autonómia-statútumok ügyében, így azokat nem csak az anyaországban, hanem az európai intézményekben lobbizó magyar diplomácia könnyebben támogathatná. Kialakítható-e konszenzus ebben az ügyben? – 2004-ben, amikor az SZNT megszavazta saját törvénytervezetét, és azt Románia parlamentje elé terjesztette, RMDSZ-politikusok szájából ígéretként hangzott el, hogy az RMDSZ is ki fogja dolgozni saját, Székelyföldre vonatkozó autonómia-tervezetét. Ez azóta sem történt meg. Sokáig vártam rá, mert kíváncsi voltam arra, hogy az autonómia általánosan elfogadott intézményei az RMDSZ koncepciójában helyettesíthetők-e mással? Nem tudtam eldönteni, hogy mit takarhat az RMDSZ más fajta autonómia-koncepciója? Nos, hét esztendővel az elhangzott ígéret óta, sem az RMDSZ-nek, sem más politikai alakulatnak nincs az SZNT-től eltérő koncepciója. A Bakk Miklós-féle törvénytervezetről szokás még alternatívaként beszélni, de aki ezt elolvassa és összeveti a Csapó-féle tervezettel, rájön, hogy a Csapó-féle tervezetből indult ki, arra építette a sajátját, és ezt a szerző is elismeri. Lényeges, elvi különbség tehát nincs a két törvénytervezet között! Egy másik törvénytervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács személyi elvű autonómia-statútuma az egész erdélyi magyarságra kiterjedő autonómia-statútum részként magába foglalja a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájának lehetőségét, illetve a tömbben élő magyarság, Székelyföld területi autonómiáját is. A törvénytervezet a romániai magyar nemzeti közösséget egységes jogalanynak tekinti, és kiragadja a kisebbségi kérdéskörből. Az EMNT két törvénytervezete azokat a jogköröket fogalmazza meg, amellyel minden erdélyi magyar rendelkezhet, azonban a sajátságos helyzetekre nem tér ki, amellyel például egy magyar többségű önkormányzatnak lehetősége és joga lenne élni. Megfogalmazása szerint a személyi elvű autonómia-statútum által szavatolt jogok gyakorlója, képviselője, megjelenítője a magyar többségű önkormányzat területén maga a választott önkormányzat. Az EMNT törvénytervezetei az RMDSZ programjában is megtalálható háromszintű autonómia-koncepcióra épülnek. Az általános szint kiterjed egész Erdélyre: ez a romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiája. Ebben a megfogalmazásban lehetőség van a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára, és Székelyföld területi autonómiájára is. Minden olyan jogkört, amit a személyi elvű autonómia intézményei biztosítanak, Székelyföld esetében a regionális parlamentre és a regionális kormányra ruház. A Székelyföldön kívül lévő, magyar többségű települések esetében ez a feladatkör a helyi önkormányzatokra tartozik.
– Ehhez képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete messze áll mind az SZNT, mind az EMNT elképzeléseitől... – Az RMDSZ törvénytervezetével az a legnagyobb baj, hogy megtéveszti az embereket: sokan azt gondolják, hogyha itt-ott javítanának rajta, akkor talán elfogadható lenne a romániai magyarság számára. Ez nem igaz! Rossz maga az alapkoncepció: az erdélyi magyar nemzeti közösség és a többi romániai kisebbség egy szinten van kezelve. Az erdélyi magyar nemzeti közösség nem tartozik a romániai kisebbségek közé! Érdekességként mondom el, hogy 1988-ban jelent meg a magyar és román értelmiségiek közös nyilatkozata, a Budapesti Nyilatkozat, amely egy jövőképet vetített elénk. Lényege az volt, hogy Erdély a komplementaritás tere, az egymást kiegészítő kultúráké. Ezen belül a román és a magyar kultúra egyenrangú. Ehhez a felfogáshoz képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete hátrébb lép, és azt mondja, hogy van román többség és 18 kisebbség, amelynek egyike mi lennénk. Ez nem igaz! Katalónia kormánya, Katalónia parlamentje nagyon korrekt kisebbségügyi politikát folytat. Védi például az aráni nyelvet, és hivatalos rangra emeli azon a tíz katalóniai településen, ahol jelentős számban élnek. Vagyis a katalánok a maguk területén nem alanyai a kisebbség-politikának, hanem ők alkotják a kisebbség-politikát. Székelyföldön mi nem vagyunk kisebbség, 75 százalékos többséget alkotunk. A skótok nem tekintik magukat kisebbségnek, hiszen Skócia az ő hazájuk, ahol ők többségben vannak. Mi székelyek saját hazánkban, a Székelyföldön többségben vagyunk. Jobb kisebbségpolitikát folytatnánk, mint amit a román kormány jelenleg folytat. Az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét nem lehet javítani, mert az eleve rossz. Erről közleményt adtunk ki több erdélyi magyar szervezettel közösen. Amennyiben a román kormány elfogadná a törvénytervezetet, többet ártana a magyar nemzeti közösségnek, mint amennyit használna.
– A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized. Traian Băsescu román államfő magyar- és autonómia-ellenes vehemenciája a kilencvenes évek elejére emlékeztet. Úgy tűnik, az autonómia területén tapodtat sem haladtunk előre, hiszen az SZNT és az EMNT autonómiatervezeteit, a több évig tartó műhelymunkát az egymást követő román törvényhozások olvasatlanul seperték le az asztalról. Még az RMDSZ által benyújtott, vérszegény kisebbségi törvénytervezet minimális jogköreit is kiiktatná a román többség. Miben látja az autonómia teljeskörű elutasításának okait? – Romániában a központosítás gondolata sokkal erőteljesebben, markánsabban élte túl a rendszerváltást, mint bármelyik más kelet-európai országban. A központi hatalom decentralizációjával a román hatalom képtelen megbirkózni. Amikor 1989 decembere után az Iliescu-rendszer a megyei elsőtitkárok funkcióját átalakította, és bevezette a prefektusok intézményét, az ellenzéki pártok, a későbbi Demokratikus Konvenció pártjai igen keményen kritizálták. Rámutattak arra, hogy az Iliescu-rendszer fenntartja a Román Kommunista Párt egykori struktúráját. Az indítvány motivációja az volt, hogy ahol Iliescu pártja nem nyerte meg a helyhatósági választásokat, ott a kihelyezett kormánybiztos érvényesítse a helyi népakarattal szemben a központi kormányzat akaratát. Az 1996-os váltással hatalomra került a Demokratikus Konvencióba tömörült ellenzék, de a prefektusi intézményt ők sem törölték el, hanem megerősítették saját klientúrájuk számára. Az 1968-as Ceauşescu-féle alkotmányba bekerült a nemzetállam gondolata, amit a háború előtti régi román alkotmányból élesztettek újjá, és ezzel folytonossá vált az egységes román nemzetállam szintagmája. Ez voltaképpen a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg következett be, és nem véletlenül. Az egységes és oszthatatlan román nemzetállam doktrínája Európában egyedülálló partikularitás: nem tudok még egy olyan alkotmányt, amelyben ez a doktrína így szerepelne. Ez a román politikai osztály fejében mindennél fontosabb! Ma Romániában az egy főre eső nemzeti össztermék kisebb, mint a gaboni. Ez már nem annyira fontos a románok számára. A románság el tudja fogadni azt, hogy az életszínvonal még alacsonyabb legyen, csak az egységes román nemzetállam doktrínája érvényesüljön továbbra is. Az autonómia-elképzelések útjában ez a legfontosabb akadály.
– Ha a romániai magyarság közképviselete az utóbbi másfél évtizedben nem alkudott volna meg a román állami vezetéssel, vajon előbbre állnánk autonómiaügyben?
– A román hatalom mindenkori érdeke az volt, hogy az RMDSZ-szel valamiféle szövetséget alkosson. Romániában nincs vertikális, csak horizontális hatalommegosztás, így nyilván román érdek volt az RMDSZ-t szervesen beépíteni a rendszerbe. A két-három RMDSZ-es miniszter hatásköre az egységes román nemzetállam jegyében terjed ki az ország egész területére. Miközben lemondunk arról, hogy saját ügyeinkről döntsük, cserébe néhány magyar politikusnak megadják azt a lehetőséget, hogy országos ügyekben legyen befolyása. Az RMDSZ részéről ez teljesen elhibázott felfogás volt. Ma már az autonómiát nem csak a románok ellenzik, hanem nincs markáns magyar képviselet sem, amely az autonómiáért és a vertikális hatalommegosztásért fellépne. Az autonómiához kell egy központi hatalom, amely átad, és kell egy regionális akarat, regionális képződmény, amely hatalmi központtá válva a központi hatalomtól jogosítványokat kap. Nálunk hiányzik ez a regionális képződmény, amely követelni tudná a közösségi jogok képviseletét a Székelyföldön. A két fél nélkül nincs hatalomátadás, és hatalomátvétel.
– Ön szerint milyen szerepe volt az utóbbi két évtizedben az anyaország gyenge, vagy hosszú évekig hiányzó autonómia-támogatásának?
– Az SZNT budapesti gyűlésén, egyik határozatában azt kérte az anyaországtól, hogy a székelyföldi autonómia-törekvést, az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit tegye az államközi megbeszélések tárgyává, hiszen a román-magyar alapszerződés értelmében ezt megteheti. Az alapszerződés szerint jogaink védelme az államközi együttműködés tárgya, összhangban a nemzetközi joggal. Az autonómia nem más, mint ezeknek a jogoknak az intézményi garanciája. Mi elmondtuk, hogy nem a nyomásgyakorlás eszközét látjuk ebben, hanem éppenséggel a bizalomépítését. A dél-tiroli autonómia példája nem csak arról szól, hogy Ausztria lobbizott és nyomást gyakorolt, hanem hármas együttműködéssel jött létre: a dél-tiroli helyi közösség, Olaszország és Ausztria egyezett ki. Ebből Ausztria nem maradhatott ki: kimaradása gyengíti a bizalmat, hiszen nem világos, hogyan viszonyul az autonómia ügyéhez. Magyarországnak világos álláspontot kell kialakítania a székelyföldi autonómiáról, kormányközi együttműködés tárgyává kell tennie. Ebben a kérdésben a magyar politikát átláthatóvá kell tenni.
– Úgy tűnik, Brüsszelben is megtört a jég, hiszen a székelyföldi iroda megnyitása elmozdulás a holtpontról… – Bármennyire is sikeresnek tartom és üdvözlöm, néhány dolgot hiányolok belőle. Először is hiányzik a tartalom: önmagában a Székelyföldet jeleníti meg, de a nyilatkozók szerint Romániának akarnak pénzt szerezni. Ez Székelyföldnek kevés, de a román politikumnak túl soknak tűnt. Hiányzott az előzetes egyeztetés is. Az lett volna a természetes, hogy az iroda megnyitására a román külügyminisztérium is meghívást kapjon. Utána neki kellett volna megmagyaráznia, hogy miért nem ment el. Az autonómiatörekvés arról szól, hogy ezeket a törvényeket Bukarestben akarjuk elfogadtatni. Az SZNT budapesti nagygyűlésére Románia budapesti nagykövete is kapott meghívót. Ha nem jött el, az már nem a mi felelősségünk. Mi mindig nyitottak vagyunk a párbeszédre: rendezvényeinkre meghívjuk a román hivatalosságokat is. Ha nem reagálnak, minket felelősség nem terhel.
– A jövő évi választások fő témája ismét az erdélyi magyar autonómia-törekvés lesz. Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárt a közbeszéd tárgyává tenné a témát, ugyanakkor a választások előtt valószínűleg létrejövő erdélyi magyar politikai öszszefogás akár fordulópontot is jelenthet az autonómiaküzdelemben. Lát-e reményt az áttörésre?
– Az a kérdés, hogy egységesek tudunk-e lenni az autonómia kérdésében? Az összefogás lényege az volna, hogy egy világos autonómia-elképzelés mögé sorakozzunk fel mindannyian. A múlt keserű tapasztalatait csak így tudjuk megváltoztatni. Mondanék erre egy példát: 2009-ben a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést az SZNT azért kezdeményezte, mert a román politikum diplomatikusan teszteli az erdélyi magyar közösséget, a magyar kormányt, hogyan fogadna egy maihoz hasonló közigazgatási reformot. Akkor is felvetődött Székelyföld beolvasztása, felszámolása. Elképzelésünk az volt, hogy az önkormányzatokat vigyük szembe ezzel az akarattal. Ha ők tesztelnek, akkor legyen világos üzenet, hogy ez nem fog menni. Az önkormányzati nagygyűlésre előkészített dokumentumokban az első és legfontosabb határozat címe ez volt: Állásfoglalás a romániai közigazgatási reformról. A szöveg kulcsmondata így szól: Székelyföld fel nem osztható, és be nem olvasztható. Székelyföldnek egyben, önálló fejlesztési régióvá is kell válnia. Az egységes fellépés lett volna kívánatos. Ezzel szemben az történt, hogy az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács összehívott egy ellen rendezvényt Csíkszeredában, ahol úgynevezett Autonómia-memorandumot fogadtak el. Ebben a közigazgatási reformról nem vettek tudomást, ráadásul egy rendkívüli balsikerű mondattal spékelték meg a szöveget: Romániában jelenleg nincs olyan központi politikai akarat, amely a nemzetiségi arányok megváltoztatását célozná ott, ahol magyarok élnek. Ez döbbenetes kijelentés volt! Ha teszteltek Bukarestből, azt láthatták, hogy a székelyföldi önkormányzatoknak mindössze az egyharmada mondja ki, hogy szembe kell menni a veszéllyel, miközben a kétharmada ország-világ előtt arról beszél, hogy ilyen veszély nincs! Ez nagyon súlyos tévedés volt! Beszélhetünk egységről, de az egységnek az a feltétele, hogy amikor ilyen veszélyek vannak, senki ne szervezzen ellen rendezvényt a közös akarat gyengítésére. Természetesen elképzelhető az egységes fellépés, de csakis az autonómiának elkötelezett, koherens és világos álláspont körül. Ha ez az egység nem valósul meg, a közvéleménynek, sajtónak meg kell értenie, hogy e mögött nem személyi hiúságokat kell keresni.
– Ezt az egységet meg lehet-e teremteni immár három erdélyi magyar párt összefogásával?
– Én szkeptikus vagyok abban, hogy politikai versenypártokkal teremthető-e egység…A Székely Nemzeti Tanács azért nem alakul párttá, és nem határozta meg magát soha pártként, hogy az autonómiáért való együttműködésnek kerete, háttere lehessen. Ha a székelyföldi választásokon három versenypárt indul, azok mindent meg fognak tenni, hogy a létező helyeket megszerezzék. A választásokig nincs esélye az egységnek: a következő egy év a kampányról fog szólni, sőt a közéletben már be is indult a kampány. Persze van ennek pozitív hozadéka is, hiszen annyian beszélnek székelyföldi autonómiáról, mint az előző években még soha. Igaz, e mögött rendszerint az a szándék áll, hogy mindenki tőkét kovácsoljon magának az autonómiával. Mégis jó dolog, mert ez befolyásolja a közgondolkodást. Hogy a választások után sikerül-e egységet kialakítani, nem tudom megjósolni.
Magyarországon ma a nemzetpolitikában erős egység alakult ki, de ez nem úgy működik, hogy a választások előtti pártok valamiben megegyeztek volna, hanem a politikai palettáról egy párt eltűnt, és egy liliputivá zsugorodott. A nemzet egysége egy kétharmados többség égisze alatt valósul meg. Nálunk például az lenne a természetes, hogy a magyar politikai közszereplők a székelyföldi megyei tanácsok tagjaiként közös határozatokkal hozzák létre Székelyföld autonóm regionális parlamentjét, ahol lehetne vitatkozni közös dolgainkról.
– A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés utoljára tavaly márciusban ülésezett. Lesz-e folytatás? – Ez az önkormányzati résztvevőkön és a házbizottság akaratán múlik. Most, hogy Székelyföld fölött lebeg az országos közigazgatási reform veszélye, szükség lenne a nagygyűlés újbóli összehívására. A Székelyföldön 150 községi és városi önkormányzat működik. Ha a 150 polgármester, és helyi tanács a központi hatalomtól markánsan követelné hatáskörök átadását, eleve előrelépnénk. Akkor nem csak az SZNT követelné mindezt, hanem egység alakulna ki az önkormányzatok részéről is. Ezért van nagy szükség a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés újbóli összehívására.
– Önök is tiltakoztak az új román régió-elképzelések ellen. Úgy tűnik, végül is nem lesz belőle semmi, hiszen a kormánykoalíció tagja, az RMDSZ ezt nem szavazza meg. Vajon elkerülhető az ilyenszerű régiós átszervezés jövőbeli veszélye?
– Ha a románságban tudatosodik, hogy ez egy magyarellenes lépés, és a román pártok a következő választási kampányt is a magyarellenességre akarják építeni, akkor keveset számít, hogy az RMDSZ mit akar. Az RMDSZ által támogatott három megyés Székelyföld szintén elfogadhatatlan: Kovászna, Maros és Hargita megye nem Székelyföld! Ebbe a régióba a két megye mellett csak Marosszék tartozik. Maros megye megalakításakor 290 ezer románt csatoltak Marosszékhez. Maros megyét a Ceauşescu-rendszer kényszerítette ránk. Az a súlyos, hogy immár mi magunk kérjük a három megyét, holott tudvalevő, hogy azok nem képezik le a történelmi Székelyföldet. Azt akarjuk szentesíteni, amit Ceauşescu 1968-ban ellenünk megtett. Miközben mindenki azt mondja, hogy rossz a Ceauşescu-féle megyerendszer, úgy tűnik, az RMDSZ mégis erre építené a fejlesztési régiókat. Kérdés az is, hogy a mezőségi románság akarja-e ezt a régiót? Őket megkérdezték? A cseléd-mentalitás érhető tetten az RMDSZ viselkedésében: ők eleve a kompromisszumból indulnak ki. Azt mondják, a románság számára elfogadhatatlan a Székelyföldet kérni, akkor meg ne is kérjük. Az eleve kompromisszumos magyar kérést a többség nem érzékeli, nem látja az RMDSZ szolgai mentalitását. Nem tudja, hogy ez nem a helyi magyar közösség kérése, hanem a párté. Ezt a megfelelési kényszert senki nem kérte az RMDSZ-től. A három megye iránti igényhez a többség éppen úgy viszonyul, mintha az RMDSZ eleve a történelmi Székelyföldet igényelné vissza.
Makkay József
Erdélyi Napló
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Lipcsey Ildikó
Hatvanhat éves korában elhunyt szerdán Lipcsey Ildikó történész, az Erdélyi Szövetség elnöke – közölte a család csütörtökön.
Az erdélyi gyökerű történészt elsősorban a 20. századi magyar–román kapcsolatok foglalkoztatták. Kandidátusi értekezését a Román Kommunista Párt 1945 és 1989 közötti nemzetiségi politikájáról írta. Ebben a témában munkássága úttörő jellegűnek tekinthető – mondta el Vincze Gábor, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum történész-muzeológusa.
Lipcsey Ildikó az 1988-ban megalakított, az utóbbi években elsősorban magyar–román témakörű könyvek kiadásával foglalkozó Erdélyi Szövetség elnöke volt, és 2007-es megszűnéséig szerkesztette az Erdélyi Magyarság című folyóiratot.
MTI