A sikeres kiugrás
Romániában nem nagyon ünnepli senki augusztus 23-át, pedig a hetven éve e napon történtek megérnének egy misét. 1944-ben ezen a napon Mihály király elrendelte Antonescu marsall letartóztatását, és nemes egyszerűséggel átállíttatta a román hadsereget az oroszok oldalára.
Később – bizonyosan hálából – a királyt elűzték az országból. Kezdetben azt tanították, hogy e napon a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Később azt mondták, hogy fegyveres felkelés volt, majd az antikapitalista, antiimperialista, nemzeti felszabadító forradalom kitörésének napjává változott.
Tény, hogy ügyesen tették. Nem úgy, mint Horthy Miklós, aki később, október 15-én megkísérelte a kiugrást, amiből semmi nem lett. Horthy hadiparancsát az átállásról a vezérkar ki sem küldte a csapatokhoz. Ráadásul a nyilasok jutottak hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével. És aztán ők Kitartás! jelszóval a végsőkig ki is tartottak a németek mellett a vesztes háborúban. Rájuk is ragasztották az „utolsó csatlós” címkét. Igazából a magyarok az angolokat és az amerikaiakat várták, de helyettük is az oroszok jöttek. A román átállást nevezték árulásnak is, de milyen jó lett volna, ha a magyarok is egy ilyen árulást el tudnak követni! Ennek a fordulatnak köszönheti Románia Észak-Erdély idecsatolását.
A kommunizmus így is, úgy is bekövetkezett volna, mert az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Churchill és a szovjet vezér, Sztálin Jaltán (1945. február 4–11.) már megegyezett a kelet-európai országok sorsáról, amikor állítólag egy szalvétára írták fel, hogy ezeket nagylelkűen a Szovjetunió kezére adják. A papírszalvétát nem fűzték le a történelmi dokumentumok közé, de mégis az történt, amit az oroszok akartak. Aztán a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot is, és ott is maradt egészen a rendszerváltásig. Közben sikeresen leverték a forradalmat 1956-ban.
Romániában kezdetben sokkal jobban ment a kommunizmusra való átállás, mint Magyarországon. Ennek az is lehet oka, hogy itt igen sok magyar kommunista volt, aki vállvetve a román, zsidó és orosz kommunistákkal szorgalmasan küzdött ezért. Csak néhányat említsünk meg azok közül, akik a mostani szemlélet szerint is a legnagyobb szerepet játszották ebben: Fóris István (Ştefan Foriş), akit a Komintern a Romániai Kommunista Párt élére nevezett ki 1940 és 1944 között. Aztán kinyírták. Vagy ott volt Rángetz József (Iosif Rangheţ), Mogyorósi Sándor (Alexandru Moghioroş), Luka László (Vasile Luca) is. Nevüket helyes magyarsággal sorolja a jelenkori román sajtó, míg például Tőkés László vagy Markó Béla és más romániai magyar politikusokét még véletlenül sem. De ne feledjük Ana Paukert (Hanna Rabinsohn) vagy Valter Romant (Ernest Neulander, Petre Roman apja). És említsünk meg bár egy orosz nevűt is: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko). A sort különben lehetne folytatni.
A végén történészek még kiderítik, hogy Romániában a proletárdiktatúráért nem is a románok a felelősek. Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán BARÁTSÁGRA ÍTÉLVE Kádár János és Nicolae Ceaușescu viszonya 1. Ötezer kilométer távolságból mindketten csak kommunista vezetők voltak? Mi volt a két ország közötti feszültség legfőbb oka? Válaszok az eheti történelem anyagunkban.
„Teller Edének próbáltam megmagyarázni egyszer, mi a különbség Kádár és Ceauşescu között. Teller egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: Nézze, ez a maga szemében különbség. Ötezer kilométer távolságból az egyik is kommunista vezér, a másik is.” Popper Péter
Igaza van Teller Edének? Valóban „csupán” két, egymással nagyon sok közös jegyet felvonultató kommunista vezetőről van szó? Kádár János és Nicolae Ceauşescu az 1945-1989 közötti Magyarország, illetve Románia meghatározó politikusai voltak. A két ország kapcsolatát illetően látszólag valóban két, a szocialista tömbhöz tartozó baráti országról beszélünk, amelyeket elvileg közös gazdaságpolitika és ideológia kötött össze. Ha ezt a viszonyt felnagyítjuk és egy közelebbi optikával szemléljük, sokkal árnyaltabb képet nyerünk. A két ország és a két nemzet közismerten sajátos történelmi örökséggel bírt, ami értelemszerűen, az emberi, politikai személyiségjegyeken túl, meghatározta a két pártvezetés és politikus közötti kapcsolatot. Ebben a viszonyrendszerben az 1965-1988 közötti időszak számított meghatározónak, amikor is Nicolae Ceauşescu az RKP első titkáraként, 1974-től államelnökként vezette Romániát, Kádár János pedig az MSZMP első embereként Magyarországot. Milyen kapcsolatban állt egymással a két pártvezetés és a két vezető ebben az időszakban?
Előzmények Kádár és Ceauşescu kapcsolatához
Kádár János és Nicolae Ceauşescu legfelsőbb vezetői szintű kapcsolata 1965-ben kezdődött, amikor az utóbbit megválasztották az elhunyt Gheorghe Gheorghiu Dej utódjának. Kádár János az 1956-os forradalom leverése után került Magyarország élére és az ezt követő zűrzavaros és ellentmondásos korszakban kellett megszilárdítania hatalmát és nem utolsó sorban, helyrehozni az ország megtépázott bel- és külpolitikai imidzsét. Belpolitikai téren a kádári vezetés, igyekezve, hogy megszerezze és megtartsa a legitimációját, a kezdeti megtorlások, hatalmi konszolidáció rögös útján érkezett el a hatvanas évek első felében ahhoz a rendszerhez, amit a szakirodalom a „klasszikus kádárizmusnak”, a sajátos magyar modellnek is nevez: kiegyezés a társadalommal, az értelmiséggel, gazdasági reformok, a szocialista nemzet megfogalmazásával egy új típusú nemzeti integráció stb. Ekkortól kerülhetett sor arra is, hogy az ország az 1956 után megtépázott nemzetközi megítélésből fokozatosan kilábaljon felhagyjon a kimondottan defenzív külpolitikával.
Nicolae Ceauşescu 1965-ben viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókat örökölt elődjétől. Az RKP nem csak hogy sikeresen vészelte át az 1956-os magyar forradalmat, hanem meg is erősödött. A magyarországi eseményeket követve a román pártvezetés sikeresen zárta le mindazon társadalmi szelepeket, amelyek a legkisebb mértékben is veszélyeztethették a párt hatalmát. Jelentős mértékben erősödött az ideológiai szigor, a politikailag veszélyesnek tartott társadalmi, etnikai csoportok körében nagyméretű letartóztatási hullám zajlott le.
Helyzeti előnyét kihasználva a román pártvezetés jelentős külpolitikai sikereket is elkönyvelhetett. 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták az országot, 1964-ben pedig az úgynevezett függetlenségi nyilatkozattal a román pártvezetésnek sikerült kiharcolnia a szocialista táboron belüli „különutas” státust. Ennek köszönhetően felértékelődtek az ország nyugati kapcsolatai, amelyek jelentős gazdasági előnyöket jelentettek. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a román pártvezetés tehát nem csak, hogy túlvészelte a desztalnizációt, hanem biztos alapokon álló politikai rendszert épített ki, gazdasági reformokat vezetett be és ennek birtokában mérsékelt nyitást hajtott végre a társadalom irányába. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu a legtöbb szempontból követte a már kijelölt utat.
Ami a román-magyar kapcsolatokat illeti,
a román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország és párt vezetője politikai koncepciói közötti különbségek, a két nép történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-félelemből fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
1956-után Magyarországot és a magyar külpolitikát a hivatalos nyilatkozatok ellenére is gyanúsan szemlélte a román külpolitikai gondolkodás. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse mind a román és magyar közvélemény előtt, mind pedig a szocialista táboron belül is. A román tárgyalók a két ország közötti estleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták.
A hatvanas évek közepétől belpolitikai szinten mindkét vezető viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókból politizálhatott. A magyar-román kétoldalú kapcsolatok mindkét fél számára a minél ideálisabb bel- ás külpolitikái helyzet megteremtéséhez szolgáltattak terepet és eszközt, jól körülhatárolt stratégiai megfontolásokkal. Ceauşescunak fontos volt megfelelő terepet biztosítani a hatvanas évek végétől elkezdődött neosztálinista típusú rendszer működtetéséhez, és folyatni a sikeresen kidolgozott különutas politikát, ebben pedig elnyerni Magyarország támogatását vagy semlegességét. Nemzetiségpolitikai szempontból pedig fontos tényező volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben minimalizálják a mindenkori magyar vezetésnek a romániai magyarsághoz történő közeledését. Magyarország fontosabb stratégiai céljai közé tartozott a szocialista együttműködés (KGST, Varsói Szerződés) elmélyítése, a kedvező gazdasági kapcsolatok kialakítása, a nemzetiségi kérdés tematizálása (az ezen a téren a társadalom vagy az értelmiségiek részéről érkező kritikák kivédése). A magyar fél mindezt a kádári vezetés sajátosságából kiindulva a konfrontációmentesség, a jószomszédi viszony fenntartásával képzelte el.
Az eddig előkerült forrásokat elemezve úgy véljük, hogy Kádár és Ceauşescu politikai kapcsolatát három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban írhatjuk le. Az első szakasz a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek első feléig tartott. Ezt az időszakot a „terepfelmérő barátkozás” szakaszának is nevezhetjük. Ekkor a magyar pártvezetés, személyesen Kádár János vezetésével megpróbálta új alapokra helyezni a román-magyar kapcsolatokat. A hetvenes évek második felétől magyar részről az előző időszak kudarcainak számonkéréséről beszélhetünk. A nyolcvanas évek második felétől egy fokozatosan romló kétoldalú viszonyról beszélhetünk. Ekkor Kádár János, szembesülve az előző időszak kudarcaival, tudatosan kerülte a találkozást Ceauşescuval.
1.A „terepfelmérő barátkozás” konfrontáció nélkül
A hatvanas évek második felében Kádár azt remélte az új román pártvezetéssel való kapcsolatából, hogy Románia tekintetében is sikerül kilépni az 1956 utáni defenzív külpolitika árnyékából és az 1964-es román külpolitikai sikerek okozta lépéshátrányból. Kádár megpróbálta feltérképezni a romániai gazdasági és belpolitikai helyzetet, és ennek alapján megvalósítani a magyar stratégiát: szorosabbra fűzni a kétoldalú kapcsolatokat (egyezmény az orvosi, egészségügyi ellátásban a kulturális élet területén, cserekapcsolatok, rokoni kapcsolatok, kishatárforgalom, a külpolitika egyeztetése stb.).
A magyar remények szerint mindezek előnyt jelentettek volna az ország számára kül- és belpolitikai téren egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy Kádár azzal a szándékkal találkozott az új román pártvezetéssel, hogy a nemzetiségi kérdést leszámítva tisztázza a két ország viszonyát érintő legfontosabb problémákat. A magyar párt-és kormányküldöttség 1966. március 10-11. közötti romániai látogatása ennek a „politikai tapogatózásnak” a jegyében zajlott le. A találkozó két fontosabb téma köré szerveződött: a két ország belpolitikai helyzetének kölcsönös bemutatása, illetve a nemzetközi helyzet kielemzése. A kétoldalú kapcsolatok elemzésekor a magyar fél igyekezett túllépni 1958, 1959 árnyékán, először fogalmazott meg nyílt kritikákat. A két ország közötti talán legkényesebb kérdést, a nemzetiségi problémát illetően Kádár a kétoldalú kapcsolatok elmélyülésétől várta a megoldást.
Ceauşescu stratégiáját alapjában a hatvanas évek elejétől kialakult romániai viszonyok határozták meg. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától és, hogy ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit kétoldalú kapcsolatok során nem sikerült.
Ceauşescu a fent megfogalmazott stratégiai megfontolások szellemiségében cselekedett és tárgyalt Kádárral, illetve a magyar pártküldöttséggel. Remek taktikai érzékkel tért ki a konkrét válaszadástól. A kétoldalú kapcsolatokat alapjában kielégítőnek találta, konkrétumok megfogalmazása nélkül ígért bizonyos változtatásokat.
A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb áttörést, de Kádár feltérképezhette, milyen szinten áll a két ország közötti kapcsolat, melyek voltak az 1958-as találkozó után fontosabb változások, melyek azok a kérdések, ahol még pozitív változást lehetett remélni és melyek azok, amelyek nagyobb odafigyelést igényelnek. Kádár 1966-ban még illúziókat táplált abban a tekintetben, hogy az internacionalizmus szellemében közelebb lehet hozni az álláspontokat. A találkozóban és főleg az azt követő időszakban viszont ott lebegtek mindazon problémák, amelyek később összebékíthetetlennek számítottak a két vezető és a két ország kapcsolatában: a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének román részről történő szándékos halogatása, a nemzetközi helyzet megítélésében fennálló nézetkülönbségek, eltérő stratégiai célok.
Az 1967-ben lezajlott pártközi találkozó jó lehetőségnek bizonyult arra, hogy a felek felmérjék az előző évi párt- és kormányküldöttség találkozójának eredményeit. Egy év távlatából Kádár számára már világosabbak voltak a két ország kapcsolatára vonatkozó problémák. Ennek függvényében az alapcélok magyar részről, ha minimálisan is, de változtak: fenntartani az érintkezést, de nem legitimálni a különutas politikát, hatást gyakorolni Bukarestre, szóvá tenni a kétoldalú kapcsolatok stagnálását. Ezen a találkozón még inkább világossá vált, hogy a Ceauşescu-féle nyitás (kül- és belpolitikai) szándékaiban és mélységében nem azonosak a magyar fél által megvalósítottakkal. A belpolitikai különbségeknél sokkal komolyabb problémát jelentett egyes külpolitikai történések megítélése és a kétoldalú kapcsolatok alakulása. A román fél világosan jelezte, hogy teljesen másképpen értékeli és értelmezi a szocialista táboron belüli kapcsolatokat, mint a magyar fél.
Mint említettük, a kétoldalú kapcsolatok alakulása terén tapasztalható stagnálás jelentette a legnagyobb dilemmát Kádárnak. Az 1966-ban megfogalmazott és gyakorlatba ültetett stratégia, ami a kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédsági viszony elmélyítésére alapozott több kérdőjelet is felvetett. Ezt Kádár közölte is tárgyalópartnerével, ugyanakkor mélyebb szintű konfrontációt ezúttal sem volt hajlandó felvállalni.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro

1956-ra emlékeztek a PKE-n
Október 22-én, csütörtök délben a Partiumi Keresztény Egyetem és a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezésében az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek a kitörésének az évfordulóján.
A felsőfokú tanintézet belső udvarán összegyűlt diákokat, oktatókat és párttagokat Ráksi Lajos egyetemi lelkész köszöntötte. Ünnepi beszédében Illyés Gyula közismert költeményének első sorait idézve (Egy mondat a zsarnokságról) arra hívta fel a figyelmet: már az 1956-os októberi eseményeket megelőzően sokakban ott élt a tenni akarás vágya az idegen elnyomás ellen, mert szabadon akartak élni. A szabadságnak az örök érvényű igéjét el lehet ugyanis ideig-óráig tusolni vagy fojtani, de létezzen bárhol az ember ezen a világon, vágyik a szabadság, ennek megtapasztalása után a különböző élethelyzetekben, politikai rendszerektől függetlenül. Azt mondta: hisz abban, hogy akik 1956-ban felemelték a szavukat, vagy életüket áldozták, boldogan cselekedtek, mert tudatában voltak annak, hogy egy jó ügyért harcolnak. Nemzettársaink ugyanis megelégelték az igazságtalanságokat, ezért kezdetben a fiatalok, aztán szinte az egész ország utcára vonult, hogy kifejezze a szabadság utáni vágyát. Fegyveres harcokra került sor, egy 1993-ból származó érdekes adat szerint legalább 2600 magyar és 720 szovjet ember esett ezeknek az áldozatául, legalább negyedmillióan pedig később elhagyták az országot.
Kötelességünk emlékezni
Nekünk, az utódoknak kötelességünk megemlékezni az ő bátorságukról, hősiességükről, áldozatukról, erdélyi és partiumi magyarokként is, hiszen a forradalomnak itt is voltak tragikus következményei – nyomatékosította a lelkész. Annak idején az élő kapcsolatoknak betudhatóan és az általános társadalmi elégedetlenség miatt a forradalmi kezdeményezés Erdélyben is gyorsan terjedt, nem csupán a magyarság körében, hiszen a románságot is érték igazságtalanságok, például a görög katolikusokat. Feljegyzések szerint a Román Kommunista Párt már október 24-én aktivistákat küldött ki a gyárakba, hogy a „magyar veszélyről” értesítsék az ott dolgozókat, mert féltek azoktól, akik egyszerűen csak jogokat és normális életkörülményeket szerettek volna kivívni maguknak. Megtorlások, koncepciós perek ezért nem csupán Magyarországon, hanem Romániában is voltak. Egy másik adat szerint 1956 és 1962 között több mint 20 ezer letartóztatás történt, 1957 és 1959 között pedig legalább 10 ezer ítélet született. „Az ötvenhatos forradalom tiszta volt és méltóságos. Az ország annak idején néhány napra újjászületett, a nemzet visszanyerte önbecsülését, soha nem látott egység bontakozott ki”, fogalmazott a tiszteletes. Kiss Erzsébet Janka egyetemi hallgató elszavalta Wass Albert Magyar cirkusz című versét, majd a PKE, a PUPA, az EMNP és az EMNT képviselőinek koszorúzásával, valamint a Himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az 1956-os forradalom áldozatai Uzon községből
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok kö­rében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956 emlékezete
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a  magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor.  A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét. 
–r –a 
Nyugati Jelen (Arad)

Megnyíltak a levéltár kapui
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra. 
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes. 
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Több mint súlyos hiba
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hetének ünnepi ülése egy dokumentumfilmmel ért véget, az egyetem "megalapításának" 70. évfordulója tiszteletére szervezett ünnepi év nyitányaként. A magyar hallgatóság megdöbbenésére, a képmontázsokból álló film szövegében elhangzott, hogy a MOGYE ezelőtt 70 évvel a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem keretében jött létre. Az egyetem vezetőségének eddigi magatartásából sejthető volt, hogy megpróbálják elhallgatni a valóságot, de azt el sem mertük volna képzelni, hogy azt ennyire meghamisítják. Tapasztalhattuk már, hogy a történelmi események értelmezésében "megoszlik" a magyar és román fél véleménye, de hogy a jelenkor eseményeit ilyen módon átkozmetikázza egy magát akadémiai közösségnek tekintő vezetőség, több mint súlyos hiba. Hiszen élnek még szemtanúk, s a témáról vaskos dokumentáció áll bárki rendelkezésére.
Visszatérve a dokumentumfilmben elhangzott szarvashibára, hadd mondjuk el újra meg újra, hogy az erdélyi modern magyar nyelvű orvosi oktatás 1881-ben indult Kolozsváron Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem néven külön orvosi fakultással. A gróf Mikó Imre által ajándékba adott területen épültek fel az oktatást és a gyógyítást szolgáló jellegzetes sárga téglás épületek, amelyek ma is őrzik eredeti rendeltetésüket. 1919-ben az impériumváltást követően a magyar egyetem Szegedre költözik, s Kolozsváron I. Ferdinánd néven alapítanak román tannyelvű egyetemet, ahol beindul az orvosi oktatás is. Az 1940-es bécsi döntést követően Szebenbe telepítik a román egyetemet, s a visszatérő tanárokkal újrakezdődik a magyar orvosi oktatás. Az 1944-1945 közötti átmeneti időszakban a Kolozsvárra visszatérő román egyetem elfoglal valamennyi elméleti és klinikai épületet. 1945 májusában a 407-es királyi dekrétum nyomán alakul újra a magyar tannyelvű Állami Egyetem, amely folyó év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapja, első rektora dr. Csőgör Lajos. Mivel a magyar orvosi oktatás számára emelt épületeken a román fél nem kíván osztozni, felső szinten elérik, hogy a magyar orvosi kart költöztessék el Kolozsvárról. Kényszerből születik tehát a döntés, hogy Marosvásárhelyre, a dr. Bernády György idején épült Hadapródiskola épületeibe hurcolkodjanak át, s a három létező kórházba zsúfolják be azt a kevés felszerelést, amit magukkal hozhattak. Rendkívüli nehézségek közepette kezdődik újra Marosvásárhelyen a magyar orvosi, később a gyógyszerészeti és fogorvosi oktatás. Mire a hőskorszak véget ér, és normális kerékvágásba zökken az élet, 1962-ben az RKP utasítására elrendelik a román nyelvű oktatás bevezetését, sőt a gyakorlati órák, illetve egyes tantárgyak román nyelven történő tanítását is, ami a ’80-es évekre a magyar oktatás majdnem teljes elsorvadásához vezet.
A kolozsvári Victor Babes és a Bolyai Egyetemet a nacionalizmus és a szeparatizmus megszüntetésének jelszavával 1958–59-ben egyesítik Babes–Bolyai néven, a magyar tanári kar akarata ellenére. 1945-ben tehát még nyoma sincs. Ha a MOGYE-n a pontos dokumentációt mellőzve a tudományos dolgozatok is ilyen alapossággal készülnek, akkor nem csoda, ha plágiummal vádolják az egyetem vezetőit, még akkor is, ha egy hallgató doktorátusi dolgozatáról van szó. Ha az egyetem vezetősége nem törekedik a pontosságra, s az érvényben levő törvényekkel ellentétes politikájához akarja igazítani a múltat is, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy valótlan állítások hangozhatnak el egy nemzetközi részvétellel tartott ünnepi ülésen.
Annyi konkrét eredményt mondhat magáénak az új vezetés, annyira felduzzasztotta a román és a külföldi hallgatók létszámát, hogy most már igazán lehetne bennük a törvény tisztelete mellett annyi jóérzés, hogy a magyar tagozatot élni hagyják. Mert az évfordulós dokumentumfilmen túl, mindaz, ami a napokban a gyógyszerészeti kar akkreditálása körül történt, annyira felháborító, hogy kétségessé tesz minden további együttműködésre való törekvést.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Va­lamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Arcvonások – Király Károly – A legellentmondásosabb erdélyi magyar politikus?
Sükösd Levente, a Kossuth Rádió munkatársa annak a Király Károlynak a húgával beszélgetett, akit nagyon sokan Románia rendszerváltás előtti és utáni egyik legellentmondásosabb magyar politikusaként emlegetnek.
„Minden írást, levelet, amit nekem diktált vagy általa eljutott hozzám, mindent megőriztem öntudatlanul. Talán megérzésből cipeltem magammal, mint a sorsom, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Mígnem egy napon kinyitván az éjjeliszekrényem, kihullott belőle egy rakás papír, dosszié, rég eltemetettnek vélt emlék és fájdalom. Bevallom, nem egy szíven ütött. Mi lesz, ha én sem, ha ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem” – írja emlékirataiban Király Ibolya, az egykori marosvásárhelyi magyar-francia szakos tanárnő bátyjáról, az egykori romániai magyar politikusról, a ma 84 éves Király Károlyról.
A ma már Budapesten élő Király Ibolya beszélt a nyolcgyermekes erdélyi munkás-család történetéről, a sok viszontagságról, amit a viharos történelmi időkben gyermekként átéltek. Elmondta, hogy a bátyja, Károly ácsként dolgozott Konsztancán, itt került a Román Kommunista Párt mozgalmába, hogy aztán később Moszkvába kerüljön iskolába, illetve elvégezze a bukaresti pártiskolát. Király Károly a megyésítéskor került Kovászna megye élére, nagyon jól érezte magát a székelyek között, és mivel nem volt szűk látókörű ember, erre az időszakra bizonyára sokan pozitívumként emlékeznek – magyarázta a nyugdíjas tanárnő.
Király Ibolya kulisszatitkot is elárult: amikor bátyja 1972-ben észrevette, hogy őt „felfele akarják buktatni” és vele akarják elmozdíttatni Fazekas Jánost, lemondott magas állami és politikai tisztségeiről. Hozzátette: ez egy egyedülálló lépés volt, ezt senki nem tette meg.
Nem kis kockázatot jelentett a diktatúra belső ellenzékijének lenni – magyarázta Király Ibolya, aki beavatott és szenvedő alany volt a fivére mellett. Azért nem végezte úgy Király Károly, mint a többi ellenzéki, azért maradt életben, mert ő soha nem adta fel, mert végig biztos volt abban, hogy ő ezt a harcot végi tudja vinni – véli a tanárnő.
Király Ibolya szerint bátyja csak 1989 után számított ellentmondásos személyiségnek, mert ’89-ig, amíg Marosvásárhelyen élt, őt csak biztató és bátorító szavakkal illették Király Károllyal kapcsolatosan. Ha elolvassuk mi a véleménye Király Károlynak az autonómiával, az önrendelkezéssel kapcsolatosan, akkor megértjük őt – nyilatkozta Király Ibolya.
A nyugdíjas tanárnő beszélt arról is, hogyan élte ő át Pécsen 1989 decemberében a romániai eseményeket, majd elmesélte, hogy ’89 decemberében már milyen kalandos körülmények között érkezett Aradra egy segélyszállítmánnyal.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Újra lehet kutatni a nagyváradi levéltárban
2012-ben épült fel a Nemzeti Levéltár Bihar megyei igazgatóságának épülete, de szinte két évet vett igénybe az iratok áthozatala, a kutatómunka pedig csak néhány napja lehetséges ismét.
A költözés júniusban fejeződött be, de – amint Dulgău Bujorel Petru igazgató elmondta – ellenőrizniük kellett az iratok nyilvántartási eszközeit a törvény által előírt procedúrák betartásával, így a kutatómunka csak január 12-e óta lehetséges. Sőt, még mindig csak az iratok egy kis hányadát adják ki kérésre, de az elkövetkezendőkben bővíteni fogják a listát. Egyelőre a legkeresettebb dokumentumok kérhetők ki, azaz az anyakönyvi kivonatok és az egyházi dokumentumok, ezek mellett pedig a Bihar megyei Prefektúra működéséhez kapcsolódók, a sajtókollekciók, továbbá az egykori Román Kommunista Párt archívumához tartozó iratok, de a személyi dossziék nélkül, ezeket ugyanis csak a létrehozataluktól számított 75 év elteltével bocsáthatják a kutatók rendelkezésére. Ingyenes engedély
Bárki végezhet kutatómunkát, még csak a román állampolgárság sem feltétel, és 2011 óta az olvasóteremben mindenki korlátlanul használhatja saját digitális fényképezőgépét is, vagy fénymásolatot készíttethet az intézmény fénymásolójával. A fényképek készítéséért napi hét lejt kell fizetni, a fénymásolás pedig dokumentumonként egy lejbe kerül. Ottjártunkkor négyen-öten tanulmányoztak különféle iratokat az olvasóteremben.
Mint megtudtuk, az olvasóterem hétköznap fél kilenc és 15.30 között tart nyitva, a kutatáshoz szükséges engedélyt ingyen állítják ki egy helyben kitöltött kérvény alapján. A kért iratokat szintén kérvény alapján adják ki, a kérvények átfutási ideje pedig legfeljebb harminc nap.
A városi rendőrség épülete melletti, Traian Blajovici utcai három emeletes, korszerű épület felépítése 14 millió RON-ba került, a pénzt a belügyminisztérium biztosította, de az igazgató kiemelte Liviu Popa megyei rendőrparancsnok közbenjárását is ez ügyben. Intézményként ugyanis a levéltár a belügyminisztérium struktúrájához tartozik, de logisztikailag és pénzügyileg a Megyei Rendőrség fennhatósága alatt vannak. 1961 és 2012 között a levéltár a Nagyváradi Várban működött, az alkalmazottak fűtetlen, vagy alig fűtött helyiségekben, nedves falak között dolgoztak és a kutatómunka is ilyen körülmények között zajlott. A nagy hőmérséklet különbségek és a nedvesség mindemellett az iratokat is rongálta.
Iratkilométerek Az iratok átvitele az új épületbe sziszifuszi munka volt, főleg, mivel jobbára csak a levéltár alkalmazottai végezték a munkát, s nem kevesebb, mint kilenc kilométernyi dokumentumot és egy kilométernyi folyóiratot kellett rendezett körülmények között átvinniük. 2014-től viszont támogatást kaptak a nagyváradi ingatlanügynökségtől, valamint a szalárdi Constructorul cégtől. Huszonhárom teremben helyezték el a dokumentumokat, ezek mindegyikében plafonig érő polcokon sorakoznak a dossziék és regiszterek.
A teljes iratmennyiségnek jelenleg mintegy 10%-a kérhető ki. Részben azért csak ennyi, mert ahhoz, hogy kiadhassák, előzőleg a dokumentumok egy ellenőrzési folyamaton kell átmenjenek (bekötik és számozzák az iratokat), másrészt a különféle típusú dokumentumok csak egy meghatározott idő elteltével bocsáthatók kutatók rendelkezésére. A törvény előírja, hogy a bírósági archívumok iratait csak keltezésüktől számított 90 év elteltével lehet nyilvánossá tenni, a személyekhez kapcsolódó iratok pedig csak az illető személy elhalálozását követő negyven év múlva adhatók ki kutatási célokra, kivéve az anyakönyvi dokumentumokat, melyek csak a halált követő száz év leteltével vizsgálhatók. Viszont vannak iratok, amelyek esetében „csak” harminc esztendőnek kell eltelnie keltezésüktől.
Sok a munka
A kutatómunka ugyan szünetelt a költözés ideje alatt, azonban a közönségszolgálat fennakadás nélkül működött, mondta az igazgató. Az idei évre amúgy fél kilométernyi dokumentumot fognak átnézni és ily módon kutatási célból kikérhetővé tenni. A levéltárnak az igazgatóval együtt jelenleg tizenkét alkalmazottja van, tudtuk meg. A különféle dokumentumok rendezése mellett feladataik közé tartozik a különféle, iratokat előállító és birtokló intézmények ellenőrzése olyan szempontból, hogy a kiállítás, leltározás stb. rendben zajlik-e; szintén ők ellenőrzik a cégek elévült iratait és hagyják jóvá ezek megsemmisítését és ők adják ki a magánszemélyeknek a visszaszolgáltatások alapját képező dokumentumokat is.
Neumann Andrea
erdon.ro
Erdély.ma

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ágoston Hugó: A jótanácsok kincstárnoka
Induljunk ki a mából, a jelenből – amely számára immár múlt. Két bejegyzése maszol.ro-on megjelent cikkekhez.
„Büszke vagyok rá, hogy Venczel József tanítványa lehettem. Az általa vezetett Statisztikai Tanszéken diplomáztam Kolozsvári életszínvonal című szakdolgozatommal. Elnyertem elismerését, és ennek eredményeképp meghívott az egyetem elvégzése után, legyek a katedra munkatársa. Megköszöntem bizalmát, de más utat választottam, nem tudtam jól románul, és mivel ezt szükségesnek tartottam, Bukarest felé vezetett utam. Most sem tudom, jó választás volt-e ez. Megúsztam börtönbüntetés nélkül, ami biztosan várt volna reám Venczel József munkatársaként, volt Bolyai Diákszövetségi elnökként. "Csak" a Duna–Fekete-tenger csatorna építője lettem, akaratomon kívül, három és fél éven keresztül. Most, az életutam végén, állítom, életem minden szakában, akárhol és akármilyen tisztségben tevékenykedtem, biztos alapot adott a Bolyai Egyetem és annak kíváló tanárai, akik közül kimagaslodott Venczel József. Czédly József”
„Gratulálok Gyula. [Dávid Gyulát az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján 2013-ban tüntették ki a Magyar Érdemrend Középkeresztjével.] Távolról figyelem munkásságodat, és szívből örülök, hogy most is ugyanazzal a fiatalos lelkedéssel végzed a dolgodat, mint akkor tetted, amikor egyetemistaként együtt voltunk a barikádon. Nem találkoztunk kényszer-lakhelyeinken, én a Csatornánál, Te máshol, de sorsunk akkor is nagyon hasonló volt. Adja Isten, hogy még sokáig hallhassak és olvashassak Rólad. Szeretettel ölel, Czédly Jóska”
Büszkék vagyunk rá, hogy Czédly Józsefnek kollégái lehettünk. Elsősorban: nagyon sok mindenért hálával tartozunk neki. Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, számunkra kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást. Élete pedig maga volt a kaland. Aminek egyik rendszerváltás utáni mozzanataként még alprefektusa is volt a román fővárosnak!
Olvasom a Wikipédián, a Czédly névre keresve: „Czédly Károly (Arad, 1899. júl. 24. – 1954. márc. 19., Arad) – közíró, műfordító. A gimnáziumot szülővárosában végezte, 1920-ban szerzett jogi doktorátust Budapesten. Előbb bankban, majd az aradi cukorgyárban tisztviselő. Közgazdasági cikkei és tudományos fordításai az aradi Vasárnapban jelentek meg. Lefordította Carlo Collodi Pinocchio c. gyermektörténetét (Fajankó, a fából faragott Paprikajancsi tanulságos és vidám históriája, Arad, 1928); több előadást tartott a Kölcsey Egyesületben.” A szócikk megegyezik a Balogh Edgár főszerkesztette 1981-es Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkével. [Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F)] Czédly Károly, Arad nagy szülötte tehát a mi Czédly Józsefünk édesapja volt! Dédapja pedig, Tiszti Lajos – olvasható lapunk első búcsúzó írásában – „az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot.” Az utód, Czédly József pedig az RMDSZ szövetségi elnökének gazdasági tanácsadója, amikor a Szabadság-szobor, a magyarok szabadságvágyának jelképe börtönéből ismét a fényre szabadul...
Legidősebb kollégánkat nem csak ősei folytán lengte körül a történelem szele. Nagy események kereszttüzében lenni adatott meg neki. Legélénkebben arra emlékszem, amit a Groza Péterrel való találkozásáról, kapcsolatukról mesélt. Meg a Csatornáról... De sajtótörténetről is. Nem sokat adomázva, de fantasztikus lényeglátással, az összefüggések megvilágításával. Mondtam neki nem egyszer, naplóban kell ezeket megírni! Most a fiát, Czédly Károlyt feltétlenül meg kell kérdezni, nem írt-e valamilyen visszaemlékezést az édesapja. Reméljük, hogy igen – és akkor azonnal ki kellene adni.
Amilyen aktívan érdeklődött, dolgozott, viszonyult közéletünk, a magyarság dolgai iránt, amilyen fitt volt szellemileg, biztosak voltunk benne, hogy megéri a kilencvenet. Egy év és egy kevés hiányzott hozzá. De így is: élt két életre valót, dolgozott, szeretett és szerették, s becsüljük változatlanul, miután azt a keskeny küszöböt, amelyet mindnyájunknak át kell lépni, átlépte.
Végül még egy maszol-bejegyzése Czédly Józsefnek, a kollegiális egymást kiegészítés és empátia mentén: „Kedves Hugó barátom! Számomra, mint 66 éve bukaresti magyar lakosnak (ha beszámítom a Duna – Fekete-tengeri csatorna és Duna-szigeti kényszer-tartózkodásomat is) nagy örörmömre szolgált a cikked olvasása. Engedd meg, hogy néhány szóval kiegészítsem. A bukaresti magyar kulturális élet második világháború utáni kialakulásában jelentős szerepe volt az itt létrehozott központi magyar napilapnak, még akkor is, ha az a Román Kommunista Párt égisze alatt működő Romániai Magyar Népi Szövetség kezdeményezése volt. Akik létrehozták, azok – állíthatom, mert részese voltam – tisztes szándékkal a romániai magyarság érdekeit tartották szem előtt. Gondoljunk csak a hétfalusi csángó származású Révy Ilonára, aki akkor az RMNSZ kultúráért felelős alelnöke volt. Ezt a napilapot sok kíváló újságíró szerkesztette (ezek névsorát Te sokkal jobban ismered, mint én), de említsünk meg néhányat közülük: Gyarmath János, Kiss Zsuzsa, Cseke Gábor, Sike Lajos, Stanik István, Cseke Péter (a felsorolásnak nincs teljességi igénye), és még sokan mások, újságírói tevékenységükön kívül fontos szerepük volt a bukaresti magyar közéletben. Még valamit, említetted a Bukaresti Magyar Közlöny újramegjelenésének kisérleteit. Ide tartozik, hogy 2001 és 2003 között, a Communitas Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Szó heti mellékleteként jelent meg a Bukaresti Magyar Közlöny, erre büszke vagyok, mert én kezdeményeztem és szerkesztettem is. Szeretttel ölel, öreg barátod, Czédly Jóska bácsi.”
S ha már egy saját lapunkban megjelent saját írásról van szó, szerénytelenül idézném, amit azonnali válaszként írtam a fenti bejegyzésre szeretett barátomnak: „Drága Jóska bácsi! Ha már így levelezünk, volt – és számomra örök – kollégák... Hiszen abból a könyvből [a Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes rádiós sorozatából készült, Bukaresti magyarok című, 2013 végén megjelent kötetről van szó] Tőled is idézhettem volna mint legrégebbi bukarestitől! Ami késik, nem múlik, jó gazdag pályád volt, érdekes dolgokat mondtál – hát még milyen érdekeseket mesélsz, amikor beszélgetünk! Köszönöm a fontos kiegészítést, a Magyar Népi Szövetséghez is volt némi közöm áttételesen gyermekkoromban, de ha már a sajtót, Gyarmath Janót és Cseke Gabit említed, lehetetlen nem gondolnom az Új Magyar Szóra, amelynek első főszerkesztője voltam, és amelynek megszűnte – papíron – kissé még mindig fáj. Volt az ÚMSZ főszerkesztője Salamon Márton László és Vincze Loránt is, utóbbi vezérigazgatója is. És kollégáink között maga a mindenhez értés és a megbízhatóság szobra: Czédly József! Köszönjük, sok egészséget és az eddigihez hasonló csupaszív aktivitást kívánok szeretettel. És örülnék, ha leveleznénk közvetlenebbül is!”
Végül a mindennapi munka lázában, olykor hideglelései közepette „közvetlenebbül” nem leveleztünk. Nem baj, majd beszélgetünk ismét…
maszol.ro

Amikor a sajtó szítja a gyűlöletet – Vox Populi Sepsiszentgyörgyön
Sokszor, sokan elmondták, így már-már közhelynek számít, hogy az etnikumközi feszültségeket, az idegengyűlöletet voltaképpen szavazatokat vadászó politikusok gerjesztik. De vajon milyen szerepet játszik ebben az üzeneteiket a nyilvánosság felé közvetítő sajtó? Miként viszonyul a román média a mássághoz, a magyarokhoz, hogyan befolyásolja ez a két nemzetiség együttélését?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel az értelmes magyar–román párbeszédet szorgalmazó és annak helyet adó Vox Populi második rendezvényén kedd este a sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bibó István Termében. A körülbelül félszáz érdeklődő jelenlétében zajló vitán Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője és a marosvásárhelyi Marius Cosmeanu, a România liberă napilap munkatársa osztotta meg gondolatait, a fordítást a házigazda Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár biztosította.
Kik vagyunk mi és kik ők?
Bevezetés gyanánt Kozma Csaba egyetemi tanár doktori disszertációja egyik fejezetéből közölt néhány érdekes adatot. Azt vizsgálta, a romániai magyar sajtóban megjelent írások alapján milyen a közösség énképe, és milyen a másokról alkotott kép, az ellenségkép, illetve miként változtak ezek az idők során. Kutatásában az Előre és a Romániai Magyar Szó, illetve a Megyei Tükör és a Háromszék lapszámait tanulmányozta 1988-tól 2004-ig, választási ciklusok szerint. A közösség magáról, illetve másokról alkotott képét a tartalomelemzés módszerével vizsgálta a címekben előforduló szavakra fókuszálva.
A rendszerváltás előtt a mi fogalmához értelemszerűen a szocialisták, kommunisták, a kommunista párt, a munka társult, egyáltalán nem meglepő módon Nicolae Ceauşescu neve igen gyakran előfordult, lapszámonként legalább két címben. Az ellenségképhez olyan fogalmak társultak, mint a kapitalizmus, nyugat, tőke stb. Az 1989-es változást követően, 1990-ben a mi-tudathoz a magyarság, a demokrácia, a szabadság, a forradalom fogalma kapcsolódik, illetve a Nemzeti Megmentési Front és az RMDSZ, továbbá Tőkés László neve. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nyomán az ellenségképhez a magyarellenes, nacionalista, Vatra, Securitate, bányászjárás fogalmak kapcsolódnak.
1990 és 1992 között elkezd felfelé ívelni az RMDSZ címbéli előfordulása, mint a közösség énképének egyre meghatározóbb része, az ellenségképet továbbra is a Vatra, Gheorghe Funar, a román nacionalizmus uralja. 1992 és 1996 között tart a korábbi folyamat: az RMDSZ folytatja „előretörését”, Markó Béla, Tőkés László neve fordul elő gyakran. A negatív jelentésekhez egyre inkább társul a román, a nacionalizmus, a Nagy-Románia Párt, feltűnik a prefektus, illetve az olyan szociális gondok, mint a sztrájk stb. 1996 és 2000 között a korábbi irányvonalak erősödnek, fordulat a 2000-es és 2004-es választási ciklusban következik be: az énképhez elkezd társulni a Magyar Polgári Szövetség, illetve az ellenségképnél most először feltűnik az RMDSZ is.
Radikalizálódik a román média
Ambrus Attila szerint ismét rossz irányba tartanak a dolgok, nehéz időszakát éli a román média, korábban mérvadónak, befolyásosnak tartott lapok tűntek el az elmúlt években, a komoly sajtó visszaszorulóban, helyüket a virtuális térben kialakuló média és az úgynevezett hírtelevíziók veszik át, pszeudo-újságírók, agitátorok, adott esetben fedett ügynökök dolgoznak és avatkoznak be. A román média radikalizálódása egyik oka az utóbbi időben felerősödött magyarellenes megnyilvánulásoknak – szögezte le az előadó. Meglátása szerint az 1989-es változást követően számos újságíró, aki addig kénytelen volt betartani a rendszer által előírt szabályokat, nacionalista retorikát kezdett használni.
A román média politikai szólamokat propagált, és négy tévhitet, hamis mítoszt terjesztett, amelyeknek a magyarok is célpontjaivá váltak. Az összeesküvés-mítosz lényege, hogy valakik minduntalan ellenünk konspirálnak, az ellenség pedig csak az lehet, aki más. A megmentő mítoszához tartoznak a hamis próféták, akik e félelmeket eloszlatják, hamis reményt táplálnak – tipikus példaként említette a România Mare lapot, illetve a Nagy-Románia Párt vezetőjét, Corneliu Vadim Tudort. Az aranykor mítosza a román sajtóban a két világháború közötti időszakot jelenti, azt állítják be a román demokrácia fénykorának, megfeledkezvén arról, hogy ugyanabban az időszakban alakult meg például a Vasgárda. Az egység mítosza azt jelenti, hogy a román államnak minden időkben és minden körülmények között egységesnek kell maradnia.
Ambrus Attila szerint az RMDSZ kormányra kerülése után úgy tűnt, változott valamelyest a román média viszonyulása a magyarsághoz, ez azonban visszafordulni látszik. Közben a romák kerültek a középpontba: a román médiában a romaellenesség terjedt el, és most ugyanazokat az eszközöket a magyarok ellen vetik be. Sekélyes információk jelennek meg a másik közösség kulturális értékeiről, hagyományairól, kétpólusúvá redukálják a világot, jó és rossz oldalra, a magyarok ez utóbbira kerülnek, hiányos, ellenőrizetlen információkat terjesztenek – mindez megfigyelhető például a román média torzszülötteinél, a hírtelevízióknál, ahol híreket nem közölnek, csak félretájékoztatnak. A többséggel tart a román sajtó
Azért időszerű az emberekben kialakult sajtóképről is szólni, mert lám, a politikusokhoz hasonlóan újabban médiamogulok, médiatulajdonosok ellen is ügyészségi eljárás folyik, némelyikük rács mögé került – hívta fel a figyelmet Marius Cosmeanu, megjegyezve: Romániában valamiképpen összekapcsolódik ez a két világ, a politikai elit és a média. Ráadásul mindkettő magatartásában kontinuitás tapasztalható 1918-tól mostanáig a mássághoz való viszonyulását illetően.
A román állam például az Erdéllyel való egyesülés után számos nemzeti kisebbséget „kapott”, az ország lakosságának harmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozott – róluk gondoskodni nemcsak erkölcsi kötelessége lett volna, de ki is aknázhatta volna az etnikai sokszínűségben rejlő értéket. Az állam azonban az európai szinten is egyedi helyzetet nem tudta maga javára fordítani, az asszimiláció útját választotta, és ma a lakosság alig tizede valamely nemzeti kisebbség tagja, miközben több közösség eltűnt vagy az eltűnés szélére került: például a szász, a zsidó közösség, a törökök stb.
A homogenizálási törekvések kapcsán példaként említette a Román Kommunista Párt dokumentumát, amely Marosvásárhely elrománosításának tervéről szólt. Erről a román sajtó sem nagyon beszél, miként nem ismert számos nagy román történelmi és kulturális személyiség magyarokhoz való kötődése sem: hogy Lucian Blaga, Ioan Slavici kiválóan beszélt magyarul, hogy Avram Iancunak magyar szeretői voltak stb. A România liberă munkatársa – aki korábban a Cotidianul napilapnak is dolgozott – úgy látja, a román sajtó provinciális – hajlamos tudomást sem venni a világban zajló fontos eseményekről, nem foglalkozik a régió, Közép-Kelet-Európa ügyeivel –, szórakoztat, cirkuszt kreál. Ő azért nem megy el a hírtelevíziók stúiójába, mert amikor például magyar ügyről van szó, meghívják Gheorghe Funart vagy Vadim Tudort is.
A média másik problémája, hogy mindig a többséggel tart, mindig elutasítja a másságot. Ez nem csupán etnikai kérdésekben nyilvánul meg, de az élet minden területén, vallási ügyekben – a neoprotestáns, adventista románokról például tudomást sem vesznek – is. Némi derűlátásra ad okot, hogy a társadalom bölcsebb, mint a média és a politikum – erről tanúskodik az államfőválasztás, és az internetes világban is olyan projektek születnek, amelyek reményt keltőek lehetnek, vélekedett Cosmeanu.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Ambrus Attila: Lopakodó a célkeresztben
Lopakodva érkezett: az Önök engedélyével utolsóként a listán. Settenkedve távozott. Most látom csak, hogy immár hét éve. Közel két évtizedig tartott eredeti demokrataként a politikai karrierje, noha szíve és elhívatása szerint legszívesebben neokommunistaként vezette volna (félre) az országot. Szimpatikus hatvanasként tűnt fel 1989 decemberének forró napjaiban a szabad román televízió képernyőjén. Felvilágosult gorbacsovistának tűnt, hallhattak is valamit a forradalmárok arról, hogy ő a Mihail Szergejevics által kiszemelt Ceauşescu-utód, így nem is volt kérdés, hogy Ion Iliescu legyen a Nemzeti Megmentési Front, s később az ország elnöke. Nicolae Ceauşescu konvencionális öltönye, nyakkendője és sapkája helyett egyszerű pulóvert hordott, ami kihangsúlyozta értelmiségi státuszát. Ezen még az sem rontott, hogy ugyanúgy gesztikulált, mint a Kárpátok Géniusza, s testbeszédét elemezve ma már megállapíthatjuk, éppolyan diktatórikus jellem, mint elődje, korábbi harcostársa volt. Ma már határozottan cáfolja, hogy a 25 évvel ezelőtti forradalom egyfajta peresztrojka-kísérlet lett volna. Alighanem igaza van. Mert sem Ion Iliescu világképe, demokratikus elkötelezettsége nem mérhető Mihail Szergejevics Gorbacsovéhoz, sem az 1989-es események hatása a társadalomra nem hasonlítható ahhoz a rianáshoz, amelyet a peresztrojka a kelet-európai térségben okozott. Forradalom kezdődött Temesváron, forradalom volt Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, forradalomnak indult Bukarestben, ami aztán nem hozott igazi rendszerváltást. Hogy miért nem, annak Ion Iliescu lenne a megmondhatója. A sokak által nulladik évnek tartott 1990-es esztendő első hónapjaiban ugyanis fölöttébb furcsa, máig fel nem tárt események történtek. Amelyekhez Iliescunak feltétlenül köze volt. Úgy tűntek el egyik napról a másikra a volt pártaktivisták, a Szekuritáté emberei, hogy a Román Kommunista Pártot és a Szekuritátét feloszlatták. Eltűntek a szemünk elől, de a színfalak mögött ugyancsak dolgoztak. Volt, aki hatalmas vagyonát alapozta meg sikkasztással, mások az osztályharc és a román–magyar konfliktus felélesztésén munkálkodtak. Mit számított, hogy nincsenek is társadalmi osztályok, csak egy elszegényedett néptömeg várta a csodát, akinek semmije nem volt, legfennebb csak nemzeti büszkesége... Ion Iliescu ördögi szerepét mi, magyarok már 1990 márciusában megtapasztalhattuk. Noha megtehette volna, nem akadályozta meg az etnikai konfliktus kirobbanását, az utcai harcokat, s később is erősítette azt a hivatalos verziót, hogy a fekete márciusért kizárólag magyarokat és cigányokat lehet és kell elítélni. A konspirációk nagymestereként Iliescu így legitimálta a Román Hírszerző Szolgálat létrejöttét, noha a titkosszolgálatok működése egy demokratikus országban egészen természetes. Ez lehetett az a pillanat, amikor a Szekuritáté embereit előre elfogadott egyezség szerint át lehetett menteni az új szolgálatba. Lehet. Soha nem fogjuk megtudni, mert Ion Iliescunak minden bizonnyal soha nem kell választ adnia arra, mi történt az eredeti román demokrácia nulladik évének első felében. Arra van esély, hogy a forradalomtól eltelt időszakban elkövetett iliescui kompromisszumok és tévedések miatt, sőt, számos jel szerint maga Iliescu által kiprovokált bányászjárás miértjére és hogyanjára választ kapjunk. A bűnvádi dosszié újratárgyalásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság. A gyanúsítottak közt, Ion Iliescu mellett, ott találjuk Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat alapító elnökét, Victor Atanasie Stănculescut és Mihai Chiţac tábornokokat. Azokat, akiknek nem csupán a bányászjárásban, hanem a román demokrácia kisiklatásában is szerepük lehetett. Akik miatt ma ott tartunk, ahol: mindent átsző a korrupció, a titkosszolgálatokkal kapcsolatosan felmerült a gyanú – a volt államelnök bizalmasa állítja –, hogy beavatkoznak a politikai életbe, a volt kommunista aktivisták töltenek be vezető állásokat. (Románia az egyetlen kelet-európai uniós állam, ahol a lusztrációs törvényt, a temesvári kiáltvány 8. pontját soha nem emelték törvényerőre.) Ott tartunk, hogy az erdélyi magyarság elmúlt huszonöt éves történetének akár azt a címet is adhatnánk: A gyógyszertártól a gyógyszerészeti egyetemig. Mert egy gyógyszertár magyar felirata indította el a magyarfóbiát, ma pedig a MOGYE ügye borzolja a kedélyeket... Ion Iliescu felelősségre vonása a bányászjárásban játszott szerepéért alaposan megkésett. Nem okozhat senkinek elégtételt egy aggastyán bebörtönzése. Annak a bizonyítása azonban, hogy Iliescu miatt Románia rossz úton indult el és rossz úton jár, hogy a politikai újratervezés elkerülhetetlen, szükséges.
maszol.ro

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen
A Bernády Házban a fenti címmel tartott hétfő délután előadást Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézetének munkatársa. Ugyanitt került sor az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) tanulmánykötet bemutatójára, amelyet Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára ismertetett.
Az előadásról, illetve a kutatásokról Novák Csaba Zoltánt kérdeztük:
– 25 éves a romániai rendszerváltás. Ennek kapcsán átfogó kutatást szervezett a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 12 olyan településen, ahol a magyarság többségben van vagy nagy arányban van jelen: Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmáron, Máramarosszigeten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen. Főleg városokban vizsgáltuk meg, hogyan zajlott le a rendszerváltás az illető településen, illetve az adott magyar közösség hogyan szervezte meg önmagát. Minden településen egy helyi történész vagy történelemtanár készítette el a kutatásokat: egy dokumentációt az adott település rendszerváltásra vonatkozó történetében, a település eseményeinek kronológiáját, illetve minden településen öt-tíz személlyel készítettek életútinterjút. Ezek az anyagok megtalálhatók az intézet irattárában, de a honlapon is hozzáférhetők. A kutatás tehát föltérképezi, hogy hogyan szerveződött meg a romániai magyarság.
– Mi volt a közös vonás, melyek voltak a különbségek?
– Három típusú rendszerváltás-történetet lehet rekonstruálni Erdélyben magyar szempontból. Az első a Székelyföldön, vagyis a tömbmagyar vidékeken lezajlott rendszerváltás, ahol a magyarság aktívan részt vett a forradalmi eseményekben, és a számarányának megfelelő arányban került be a helyi vezetésbe. Van egy szórvány típusú rendszerváltás, ez általában a nyugat- vagy közép-erdélyi városokra jellemző, Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, de akár Kolozsvárra is, ahol a magyarság számarányát tekintve kisebb arányban volt jelen, és külön fejezet Marosvásárhely, ahol egy sajátos keveréke zajlik a két típusnak. Itt a magyarság kellő súllyal van jelen a városvezetésben, de erős ellenlépés kezdődik el az 1990. januári időszaktól folyamatosan, ami majd elvezet a fekete márciushoz.
– Beszélt a romániai magyar szervezetek megalakulásáról is.
– Romániában a ’80-as években az erőteljes diktatórikus elnyomás miatt nem alakult ki a magyarországihoz vagy a lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék, értelmiség. Ezért nehéz volt újraszervezni a diktatúra utáni új hatalmi szerveket, úgy fölállítani, hogy megkerüljék az egykori kommunista pártot. Az RMDSZ – és általában a magyar közösség – kemény szorítás után talált önmagára ’89-ben. Csodával határos módon egy 45-50 éves diktatúra után, szétvert intézményi hálózattal, szinte a semmiből, heteken belül a legelemibb szervezetektől egészen a politikai érdekképviseleti szervezetig megszervezi önmagát, új erővel töltődik fel, s olyan gyors volt ez az újjászerveződés, hogy sok románban azt az érzést keltette, hogy kívülről irányított és szervezett folyamat volt.
Nagyon nehéz volt érdekképviseleti szervezetet létrehozni, hiszen minden olyan intézmény, amely hátteret jelenthetett volna egy ilyen csoportosulásnak, a ’80-as években gyakorlatilag fölszámolódott. Egyetlen olyan értelmiségi kör működött Romániában 1989-ben, amelynek teljes Erdély-szintű lefedettsége volt, a Kriterion kiadó és a Domokos Géza által vezetett kiadói hálózat értelmisége, illetve a különböző helyi lapoknál működő értelmiségi csoportok. Ezekre épül majd az RMDSZ. Tehát a többnyire elszigetelt, de egymással informális kapcsolatban levő magyar értelmiségiek azok, akik megszervezik az RMDSZ-t, amely későbbi hetekben, hónapokban kiegészül egy nagyon jelentős szerepet játszó műszaki értelmiséggel.
– A romániai rendszerváltásnak az erdélyi magyarság szempontjából van egy másik nagyon fontos vetülete: az etnikai, nemzetiségi kérdés.
– Tudjuk azt, hogy a Ceausescu-rendszer utolsó időszakában az asszimilációra hajtott. Nagyon fontos volt, hogy a rendszerváltás után hogyan fog viszonyulni a kérdéshez a Nemzeti Megmentési Front. Úgy tűnt, hogy pozitívan viszonyul a kérdéshez, január elején ki is adtak egy nyilatkozatot, de valamikor január-február tájékán fordulat történt, amit úgy neveznek, hogy az ellopott forradalom. Ebben az Iliescu által vezetett új csoport – kénytelen vagy jószántából – alkut kötött azokkal a csoportokkal, amelyek tagjai az egykori nómenklatúrába tartoztak, vagyis a Román Kommunista Párt érdekszférájába tartozó csoportokkal. Ennek égisze alatt 1990 februárjában, majd később, a nyár folyamán a bukaresti bányászjárásokkal, Erdélyben a marosvásárhelyi eseményekkel gyakorlatilag átmentette a régi elit a pozícióit 1990-ben, és egy mérsékelt, amolyan peresztrojka típusú rendszerváltásról beszélhetünk Románia esetében.
Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990)
"Az 1989-es események magyar szemszögből való kutatása 2010-ben indul a kolozsvári NKI keretében. A kutatás lezárásaként készült el a 12 esettanulmány (…). A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát – tételesen a magyar kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést – szakszerűen, történeti kutatásokkal dokumentáljuk és értelmezzük" – olvasható egyebek mellett a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett, Gagyi József egyetemi tanár által bemutatott tanulmánykötet hátlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Végleges ítélet: örököseihez kerül az árkosi Szentkereszty-kastély
Tizenkét évi pereskedés után örökösei birtokába kerül az árkosi Szentkereszty-kastély, a benne működő kulturális központnak ki kell költöznie, pedig minden lehetőséget megragadott, hogy az ingatlan ne képezhesse visszaszolgáltatás tárgyát, s ne kelljen elhagynia a birtokot: így a korrupcióellenes hatóságnál jelentették fel azokat, akik közreműködtek az örökség odaítélésében.
Báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, gróf Haller Anna 1870 körül kastéllyá bővíttette az egykori árkosi udvarházat. Fiuk, id. báró Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja az 1890-es években újabb átépítéseket végeztetett, amely során a kastély elnyerte mai formáját. Az ingatlan öröklés útján ifj. Szentkereszty Béla birtokába került, aki 1944. július 28-án elhunyt. 1945-ben államosították: árvaház, mezőgépészeti iskola, termelőszövetkezet, utóbb agronómusház működött benne. 1982-ben átvette a Román Kommunista Párt, s protokolláris vadászkastélyt alakítottak ki a diktátorházaspárnak. A rendszerváltás után a művelődési minisztérium alárendeltségébe tartozó, 1990-ben létrehozott Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) kapott helyet benne.
Örökösök A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Három nővére közül a legidősebb, Johanna (Janka) pribéri, vuchini és dunaszekcsői gróf Jankovich-Bésán Endréhez, a középső, Marietta Kuno von Kettenburg báróhoz ment feleségül, Erzsébet hajadon maradt. Janka még öccse előtt, 1933-ban elhunyt, örököse fia, az 1908-ban a magyarországi Gicen született Jankovich-Bésán Elemér. (További négy keresztneve volt. Utódainak is számos keresztneve van. A könnyebb azonosítás érdekében riportunkban az elsőre szorítkozunk.) Utóbbinak Christine Hoenning-O’Carroll bárónővel kötött házasságából öt lánya és három fia született. A család a második világháborút követően a Dél-afrikai Köztársaságba költözött. A fiúk közül a legidősebb, Jankovich-Bésán András még Gicen született 1934-ben. Ő az, aki a 2001/10-es törvény alapján kérte a kastély és a birtok visszaszolgáltatását. András és Maria Adelisa Marques Matos Corte-Real házasságából három gyerek született: Jankovich-Bésán András, Elemér és Krisztina. Apjuk halálát követően ők folytatták a pereskedést.
Tulajdonképpen örökös még lenne, de a 10-es törvény alapján csupán Jankovich-Bésán András kérte az ingatlant. Testvérei, illetve leszármazottaik is jogosultak lettek volna, ahogy Szentkereszty Marietta lányának leszármazottai, a Droste von Vischering von Nesselrode-Reichenstein grófok is.
Per hátán per
A pereket vázlatosan írjuk le, közérthetőségre törekszünk, és kihagyjuk a zavaró elemeket. Így például a bírósági eljárásban az elején részt vett az állam képviselőjeként a Kovászna megyei közpénzügyi hivatal, továbbá Sepsikőröspatak község önkormányzata, ugyanis Árkos akkor még oda tartozott, 2004-ben nyerte el önállóságát.
Jankovich-Bésán András kérvényt nyújtott be a központhoz, melyben kérte az ingatlan visszaszolgáltatását. A központ 2002 márciusában ezt elutasította. Az örökös a Kovászna Megyei Törvényszékhez fordult, megtámadta az elutasító határozatot, és nyert. A 2004 júliusában meghozott ítélet kimondta, természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó 9 hektár területet. Az ítélet ellen óvást nyújtott be a központ. 
Az ügy a brassói táblabíróságra került, ott 2005 márciusában ellentétes ítélet született, ezt megfellebbezte az örökös. 2007 júliusában a Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék helyt adott a fellebbezésnek, és újratárgyalásra visszahelyezte az ügyet Brassóba. Ott a táblabíróság 2009 decemberében elutasította a központ óvását.
Ez újabb ítélet ellen fellebbezett a központ. 2012 novemberében a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék elutasította a fellebbezést, és helyben hagyta a Kovászna Megyei Törvényszék visszaszolgáltatásra vonatkozó ítéletét. A végzés visszavonhatatlan. A központ mégis két rendkívüli jogorvoslati kérelmet nyújtott be ez ellen, az ítélőtábla mindkettőt visszautasította.
Feljelentés
Ekkor már végleges és visszavonhatatlan volt az ítélet a kastély és a birtok visszaszolgáltatásáról. Ám a központ vezetősége Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvéd által büntetőjogi feljelentést tett az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen. Ebben hamisítás, hamis okirat tudatos felhasználása, hamis nyilatkozat és csalás vádjával kérik mindazok felelősségre vonását, akik elősegítették a Jankovich-Bésán család javára való végzést: azaz ügyvédekét, közjegyzőkét, helyi közigazgatásét, telekkönyvi tisztviselőkét.
A nagyon hosszú keresetben, melyben az örökösöket következetesen állítólagos örökösöknek titulálja az ügyvéd, többek között a következők állnak:
A felsoroltak alapos bűnügyi programot építettek fel. Igen komoly kételyek adódnak az örökösi minőség kérdésében. Aztán hosszasan boncolgatja, a visszaigénylő milyen fokú rokonságban áll a volt tulajdonossal. A „nepot” kifejezés románul egyaránt jelent unokát és unokaöcsöt. A feljelentő tévútra viszi a beadvány olvasóját. 
Boncolgatja, Jankovics-Bésán Endre hogyan lehet Szentkereszty Béla unokaöccse, amikor az „anya”, Janka 1933. október 13-án elhunyt, a „szegény Endre” meg 1934. augusztus 2-án született, tehát tizenegy hónappal később. Az ügyvéd hozzáteszi, valószínűleg a nemesi címerrel rendelkező családoknál abban az időben hosszabb volt a terhesség ideje, mint a közönséges halandóknál. Ez a rosszindulatú megjegyzés még logikájában sem áll, ugyanis, mint az ügyvéd is megjegyezte, a „fiú” később született. A másik csúsztatás az, hogy Endre nem Janka fia, mint ahogyan azt erőltetve állítja, hanem unokája. A Janka fia 1908-ban született, az ő fia meg 1934-ben nyugodtan megszülethetett nagyanyja halála után tizenegy hónappal.
A feljelentés hosszasan taglalja a Jankovich-Bésán Endrének kiállított közjegyzői örökösi bizonylatok hamisságát. (Az illetékes bíróságok a visszaigénylőre vonatkozó örökösi bizonyítványok törvényességét jogerősen megállapították.) Aztán arra a következtetésre jut, hogy itt egy teljes, visszaszolgáltatási iratokat gyártó hálózatról van szó. A cél az volt, hogy örökösnek adja ki magát azért, hogy a visszaszolgáltatási folyamatot megjátszva csalással megrövidítse a román államot, melynek tulajdonjoga volt – állítja az ügyvéd, hozzátéve, a valódi örökös Szentkereszty Erzsébet, aki viszont a horthysta Magyarország hadseregébe igazolt, s elhagyta az országot. Éppen ezért, mivel az ellenségnél szolgált, jogosan sajátította ki a román állam a birtokot, állítja az ügyvéd. (Nem tudunk arról, hogy az akkori Magyarország hadseregében nők is harcoltak volna.)
Aztán kifogásolják a birtok telekkönyvezését is. Mindazonáltal megállapítják, hogy a román államot tízmillió eurónyi értékkel károsították meg, és kérik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt az ügyet a korrupcióellenes ügyészség a brassói táblabíróságra helyezte. A tábla elutasította a vádakat. Aljas húzás
Annak illusztrálására, hogy milyen fondorlathoz folyamodott a központ által megfogadott ügyvéd, Ioan Sabău-Pop, idézünk a beadványából, mellyel 2014-ben a per Kovászna megyéből való áthelyezését kérte. (Különben Ioan Sabău-Pop a Vatra Românească alelnökeként szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben – szerk. megj.) Indoklásában az egykori Har–Kov-jelentéshez hasonló állításokat sorakoztatott fel. Precedensként felhozta, hogy a Kovászna megyei prefektus is áthelyeztette a föld-visszaszolgáltatási pereket. Közli, hogy Kovászna és Hargita megyében közszájon forog: székelyföld (így, kisbetűvel!) nem Románia, s ebből a feltevésből kiindulva ezekben a megyékben a román állam, a román állami hatóságok nem léteznek, így a igazságszolgáltatás sem létezik már. Hozzáteszi, említett térségben puskaporos a hangulat, fennáll a veszély, hogy megismétlődnek a március 20-ai marosvásárhelyi események. 
Azt állítja, hogy a megyei törvényszék volt elnökét és más két bírót Tőkés László kivitte Budapestre eligazításra. Ebből érthető, milyen viszonyok uralkodnak ott, egy bíró még ha román, akkor is nehéz helyzetben van. A megyei igazságszolgáltatásban hungarista és nemzetellenes pszichózis uralkodik a sokrétű összefonódások miatt, melyek bumerángként hatnak a visszaszolgáltatási perekben – áll többek között Ioan Sabău-Pop fejtegetésében.
A rágalmazó hallgat arról, hogy a visszaszolgáltatás törvényességét a Bukarestben székelő (nem har–kovi!) Legfelső és Semmítő- és Ítélőszék három döntésében is helybenhagyta.
Az utolsó akadály
Az örökösök bírósági végrehajtóhoz fordultak, a központ ismét az igazságszolgáltatáshoz, megfellebbezte a végrehajtást. A per végéig szóló felfüggesztés után alapfokon a Sepsiszentgyörgyi Bíróság, véglegesen a Kovászna Megyei Törvényszék utasította vissza a keresetet.
Kincses Előd, az örökösök ügyvédje érdeklődésünkre elmondta, a 10-es törvény alapján teljesen törvényesen juttatták vissza a Szentkereszty-kastélyt. (Kincses Előd szintén szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben, akkor is a másik oldalon – szerk. megj.) A Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben hozott ítélete óta mindenféle trükkel húzták az eljárást, amelyet csak 2012. november 23-án sikerült véglegesen megnyerni a legfelső ítélőszéknél. Utána perújítást és semmisségi kérelmet is benyújtottak, mindkettőt elvesztették, mert teljesen megalapozatlanok voltak.
Érdeklődésünkre, hogy időközben a német Dorste grófok hogyan kerültek a képbe, az ügyvéd elmondta, az akadékoskodás közepette kitalálták, hogy megkérdezzék a német grófokat, szeretnének-e örökölni. Pont olyan fokú örökösök, mint Jankovich-Bésánék, de a 10-es törvény jogvesztő határidejéig nem nyújtottak be igénylést, tehát nem is jöhettek szóba. Különben is nyilatkoztak arról, hogy nem tartanak igényt az örökségre.
Addig húzták az ügyet, hogy időközben elhunyt Jankovich-Bésán András, s a visszaszolgáltatás a gyerekek javára történt. De le kellett járatni a hagyatéki tárgyalást, mivel a legelső ítélet még az apa javára szólt. Bejegyeztették a tulajdonjogot. Azt is megtámadta a Központ. Az ügyvéd szerint törvénytelenül, hiszen jogalap nélküli használója az ingatlannak. Azzal védekeztek, hogy operatív kezelési joguk van. „Nagyon édes nekik ez a használat, hiszen egy fityinget sem fizetnek” – jegyezte meg. Most ki sem akarnak kiöltözni.
Az új perrendtartás gyorsított eljárást tesz lehetővé, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül használ egy ingatlant. Felszólították a központot, hogy harminc nap alatt ürítsék ki a kastélyt, s fizessék ki három évre a lakbért. Válaszra sem méltatták, teszi hozzá Kincses Előd.
Bizonytalanságban A központ igazgatója, Kopacz Attila, aki 2008-ban került az intézmény élére, érdeklődésünkre elmondta, örökölte az ügyet. A brassói ügyvéd visszalépett, újat kerestek. Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvédet ajánlották Bukarestből, mint olyan szakértőt, aki részt vett a visszaszolgáltatási törvény kidolgozásában. Az ügyvéd végezte a dolgát, a kivizsgálást azért kérte, hogy megbizonyosodjanak, jogos-e a visszaszolgáltatás, mert nagy a felelősség. Az én tisztem a rendezvények szervezése, nem a jogi gondok megoldása – hangsúlyozza Kopacz. Állítja, nem fordult hozzájuk senki bérleti szerződést kötni. Két felszólítást kaptak, hogy ürítsék ki a kastélyt, ellenkező esetben kártérítést számolnak fel. 
Egyrészt a végrehajtó kötelezi, hogy hagyják el az ingatlant, de nem teszi fel senki a kérdést: mi lesz az állami vagyonnal? Voltak beruházások, amelyek leltáron szerepelnek, továbbá ott van egy 78 alkotásból álló térplasztika-együttes, amelyet nem lehet elszállítani. Azt sem vették figyelembe, hogy itt művelődési intézmény működik. Hogy mi lesz a jövő, nem tudja Kopacz Attila. Hozzáteszi, a művelődési miniszter asztalán a helyzetjelentés. Ott születik meg a döntés. Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ne várd a májust…
Amióta az eszemet tudom, csupa ünnep volt május első fele nálunk Romániában is. Kezdődött május elsejével, a munka ünnepével, amelyet akkoriban inkább a munkásosztály ünnepének hívtak. Aztán másodikán az ifjúság napja volt, és rá egy hétre, május kilencedikén legalább három évfordulót kellett ünnepelni, emlékeim szerint a következő fontossági sorrendben: a Kommunisták Romániai Pártjának 1921-es megalakulása, Románia függetlenségének kikiáltása 1877-ben és a győzelem napja 1945-ben, amelyet leginkább a Szovjetunió győzelmeként, a Reichstag elfoglalásaként emlegettek, és nem nagyon került szóba a többi szövetséges hatalom.
Folytatni lehetett volna ezt a hosszú majálist tizedikén is, az volt ugyanis azelőtt a nemzeti ünnep, a monarchia napja, mivel 1866-ban ezen a napon érkezett meg Bukarestbe Németországból a dinasztiaalapító Hohenzollern-Sigmaringen Károly. Erről persze gyermekkoromban nem sok szó esett, hiszen akkor már augusztus huszonharmadika volt a legnagyobb román ünnep, az 1944-es úgynevezett fegyveres felkelés, vagyis tulajdonképpen az átállás napja. Amit a románok szinte egyetlen puskalövés nélkül hajtottak végre, csak a fővárosban volt némi csetepaté a meglepett németekkel. Nekünk magyaroknak viszont később, októberben nem sikerült ugyanez.
Joggal tartották ezt a románok történelmük egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb! – pillanatának, némileg vörösebbre festve a valóságosnál, hiszen mégiscsak a rá néhány évre kipenderített királynak volt ebben a legfőbb érdeme. Ráadásul az elején még nem is a felszabadulás, inkább a felszabadítás napja volt ez. Hamar megtanulhattam én is, talán még kisiskolásként, hogy
ünnepkor felénk semmi sem pontosan az, aminek mondják. Egymásra torlódik pártalakítás, függetlenségi kiáltvány és a fasizmus fölötti győzelem, lehet válogatni tetszésünk szerint. Illetve a hatalom tetszése szerint.
Az ünnep nem az, ami látszik belőle: fehér ing, vörös nyakkendő, mosolygós arcok, főemberek a tribünön, az Internacionálé mindent túlharsogó jóslata, hogy „a győzelem napjai jönnek”, majd hatalmas sertésflekken – fatányéros – három lejért valahol a zöldben. Meg sör is a felnőtteknek, természetesen. Egy pillanatig úgy érezhették sokan, hogy mégis megérte, de számomra bizony csupa szorongás már idestova hat évtizede minden ünnepnap, és nem is hiszem, hogy másképpen lesz ez valaha. Azzal kezdődött talán, hogy november hetedikén évről évre kötelezően felvonultunk szülővároskám, Kézdivásárhely főterén, kicsutakolva, felöltözve annak rendje-módja szerint, és éltettük a nagy októberi szocialista forradalmat.
Novemberben októbert. Tudtuk természetesen, hogy itt a régi pravoszláv naptár és a később Oroszországban is elfogadott európai időszámítás közti különbségről van szó, de akkor is nevetséges volt ez az egész. Csak éppen nevetni nem volt tanácsos rajta. Utólag úgy látom, az oroszok egyébként is szívesen élnek saját idő szerint, hiszen győzelem napja is azért van kettő, mert a német hadvezetésnek a szövetségesekkel aláírt kapitulációja május nyolcadikán, a közép-európai időzónában este tizenegykor lépett érvénybe, de akkor már Moszkvában május kilencedike volt. Így aztán a nyugatiak nyolcadikán, mi pedig kilencedikén ünnepeltünk. Addig, ameddig. Mert lassan-lassan kikopott ez is, meg a novemberi októberezés is, amikor a Ceausescu-rendszer eltávolodott a szovjetektől.
Értetlenséget és ellenkezést váltott ki belőlünk Romániában minden állami ünnep, ami inkább munka volt, mint pihenés, inkább kötelesség, mint jog, hiszen fegyelmezetten fel kellett vonulnunk, nem volt apelláta. Ha rossz idő lesz, nem kell, mondta a tanító néni, és reggel kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy a csepergés rossz idő-e. Mindig csepergett az ilyen ünnepek reggelén, mindig úgy ébredtem, hogy hátha nem lesz, aztán mégis lett felvonulás. Ezért nem tudok ma sem tiszta szívből kacagni azon az anekdotán, amelyet Marosvásárhelyen a majálishoz szokás kötni, de valószínűleg máshol is megvan a helyi változata, miszerint így plakátolták ki a soros ünnepet hajdanában: ,,Vasárnap a Somostetőn majális lesz. Ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.
Ünnepek jöttek, ünnepek mentek, nyolcadika kilencedikén volt, október novemberben, semmi sem úgy volt, ahogy volt.
És főleg: nem volt felhőtlen ünnepünk, mindig ,,csepergett” az ég. Igaz, lett volna nekünk magyaroknak március tizenötödike, de kokárdát tűzni még a felöltő alatt sem lehetett, börtön járt volna azért is. Aztán úgy adódott, hogy 1990-ben, ha jól emlékszem, valamikor ősszel, a román parlamentben mi is véleményt mondhattunk arról, mikor legyen Románia új nemzeti ünnepe. Nincs ebben semmi meglepő errefelé, új rendszer, új szimbólumok, mindig így volt. Szerencsés népnek kell ahhoz lenni, hogy kétszáz év múltán is ugyanaz legyen az ünnep, mondjuk, a Bastille lerombolása.
Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Bár magyarokként, ha képesek lennénk meglátni a jót is, nemcsak a rosszat, összeköthetne minket akár az az elégtétel is, hogy legalább a himnuszunk nem változott már régóta. Én viszont Erdélyben eddig három állami himnuszt ,,fogyasztottam el”, illetve a legutóbbit még hallgatjuk most is türelmesen, úgy kezdődik, hogy: ,,Ébredj, román...” Az is igaz, hogy az ötvenes években az akkori román himnusz, amelyből egyébként nem hiányzott a felszabadító szovjet népre való utalás sem, még magyar fordításban szerepelt az olvasókönyvek első oldalán. Máig nem felejtem el: ,,Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Hát igen…
Szóval nem francia, nem is amerikai a mi tájainkon a múlt: gyorsan változik, hogy mi a fontos, mi nem. Az új nemzeti ünnepről való szavazáskor is foggal-körömmel próbáltunk ragaszkodni ahhoz a javaslathoz, hogy 1989. december huszonegyedikét, esetleg huszonkettedikét, tehát a diktatúra bukásának évfordulóját válasszuk, mert mindenki magáénak vallhatta volna, senkinek sem volt kétsége, hogy a forradalmakban egyébként nem bővelkedő román történelemnek kiemelkedően fontos momentuma ez. Később már erről is viták voltak – államcsíny versus népfelkelés –, de állítom, ettől függetlenül egy olyan társadalmi szolidaritást lehetett volna ezáltal biztosítani, amely – az én életemben mindenképpen első alkalommal – tényleg ünneppé tett volna egy hivatalos munkaszüneti napot.
Aztán végül is lett ilyen, a karácsony és a húsvét, de ezek vallásos ünnepek. Summa summarum: voltak még hívei a javaslatnak, nem is mi találtuk ki tulajdonképpen, de végül is alulmaradtak, akik erre szavaztak. A parlamenti többség 1918. december elsejét, az Erdély egyesülését kimondó gyulafehérvári román népgyűlés napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Azt a napot, amelyet nemhogy nem tudnak ünnepnek tekinteni a Romániában élő magyarok, de a piros-sárga-kék trikolórok csattogása közepette minden évben újraélik a trianoni drámát. Akkor már jobb lett volna meghagyni nemzeti ünnepnek augusztus huszonharmadikát, a németekkel való szembefordulás napját, ami mellesleg Erdély hovatartozása szempontjából is jelentősebb esemény volt, mint a gyulafehérvári népgyűlés.
Ha pedig 1989. december huszonegyedike vagy huszonkettedike lett volna a román nemzeti ünnep, talán ma egy szolidárisabb Romániában élhetnénk.
Így viszont legfeljebb csak arra volt ez a „nemzeti ünnep” alkalom, hogy ünnepi beszéd helyett én magam is szinte minden évben elmondjam a román parlamentben: nekünk ez nem ünnep, minket ez a nap többek közt a románok akkori, máig be nem váltott autonómiaígéreteire emlékeztet, de ennek ellenére tiszteletben tartjuk az érzelmeiket, és cserében mi is elvárjuk ugyanezt. Görcs, szorongás, félelem, harag, meghasonlás, ennyi volt nekünk az, amit mások ünnepnek neveznek. Ilyen volt a március tizenötödike is, igen.
Mert óriási fordulatot jelentett, hogy 1997 tavaszán meggyőztük az akkori román miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, akivel egy kormánykoalícióban voltunk már fél esztendeje, intézzen üzenetet a szabadságharc évfordulóján a romániai magyarokhoz, de máig szégyellem a meghökkenésemet, amikor kezembe adta az üzenet fogalmazványát, és nem akartam hinni a szememnek, hogy azzal fejezte be: „kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepeket kívánok”. Boldog ünnep? Mitől boldog? Soha nem jutott eszembe, hogy az ünnep valamiféle boldogságról szól. Nekem csak küzdelmet jelentett, kokárdáért, himnuszért, lobogóért, valójában a boldogság jogáért is, de a boldog ünneplésig még nem jutottam el. Victor Ciorbea jobban tudta, mint én, hogy mire való az ünnep.
Akkor megtudtam, vagy megtudhattam volna én is végre valahára, de már késő volt: Magyarországon a politikai pártok évek óta külön-külön utcasarkokon szónokoltak, Petőfit tűzték mind a zászlójukra, de más-más Petőfi volt az, más-más szabadságharc.
Az egyetlen napon, amely arról szól, hogy eleink hajdanában legalább ideig-óráig összefogtak mindannyian, még ezen a napon is hátat fordítanak a mai magyarok egymásnak. Ki kezdte? Ma már szinte mindegy. A kérdés: ki fogja befejezni?
Itt van ez a május nyolc. Vagy kilenc. A győzelem napja. Robert Schumann, egykori francia külügyminiszter 1950-ben május kilencedikét választotta, nyilván nem véletlenül, hogy felhívást tegyen közzé egy európai szén- és acélközösség megalakítására, amit aztán 1951-ben a párizsi szerződés szentesített, és ebből lett az Európai Unió. Ma már Európa-napként ünnepeljük ezt a napot, amikor az európai összefogás gondolata fontosabbnak bizonyult a nemzetállami rögeszméknél, mivel egy közös Európában talán a nemzetek is szabadabban létezhetnek majd, mint saját hübriszükbe zárva. Így lesz-e? Nem tudhatom. De így kellene lennie.
Markó Béla
Népszabadság

Temesvári vitafórum a bukaresti bányászjárás 25. évfordulóján
„Nemzetközi bíróság ítélkezzen a kommunizmus bűnei fölött!”
Tőkés László EP-képviselő irodája és a Temesvár Társaság június 13-án, szombaton, a bukaresti bányászjárás negyedszázados évfordulóján „Ugyanazon üldözöttek, ugyanazon üldözők” címmel rendezett vitafórumot a kommunista bűntettek ügyében megkövetelt igazságtételről. Az eseményen részt vett Tőkés László európai parlamenti képviselő, Európai Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Dan Voinea ny. vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség Katonai Részlegének volt helyettes főügyésze és Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke. A vitafórum résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy kommunizmus romániai áldozatainak csak egy nemzetközi bíróság szolgáltathatna igazságot.
A Toró T. Tibor EMNP alelnök moderálta beszélgetés kisebb incidenssel indult: egy utólag Romulus Iancu néven bemutatkozó férfi felpattant és a román himnuszt kezdte énekelni, állítólag azzal a szándékkal, hogy emlékeztesse a jelenlevőket: Romániában élünk. A rendezvény vezérszónoka, Tőkés László azzal nyugtatta meg a kedélyeket, hogy emlékeztetett rá: 1989 decemberében először a református parókia előtt énekelte el a tömeg az Ébredj, román! kezdetű nemzeti dalt. Az EP képviselő hozzátette: Strasbourgban külön bizottság alakult, amelynek feladata az „európai történelem egyesítése”. és nagyon aktuális lenne az egymásnak gyakran ellentmondó román és magyar történészek álláspontját is közelíteni egymáshoz.
Megalkuvás nélkül című politikai nyilatkozatában Tőkés László felidézte az 1990-es év első felének történelmi eseményeit, amikor Ion Iliescu és társai megakadályozták a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának alkalmazását – az egykori kommunista nomenklatúra és a hírhedt román titkosszolgálat tagjai három törvényhozási ciklus idejére ne vállalhassanak köztisztséget, magas állami funkciókat –, majd a marosvásárhelyi „fekete március” és a június 13–15. közötti bukaresti bányászjárás alkalmával, tipikus kommunista módszerekkel kegyetlenül leszámoltak a jogokat követelő magyarokkal és a posztkommunista rendszer politikai ellenfeleivel. A félrevezetett tömegek 1990. május 20-án elsöprő többséggel segítették győzelemre a Román Kommunista Párt helyébe lépő Nemzeti Megmentési Frontot. „Alig fél évvel a »bukása« után »pártunk és kormányunk«, valamint a volt Szekuritáté szinte zökkenőmentesen térhetett vissza a hatalomba.” – emlékeztetett Tőkés László. Az EP képviselő Václav Havel szavait idézte: második rendszerváltozásra van szükség; az áldemokratikus posztkommunista rezsim is bukásra van ítélve. „Mai konferenciánk vetületében ez azt jelenti, hogy szabadságharcunkkal együtt és azzal párhuzamosan tovább kell folytatnunk igazságharcunkat – mondta Tőkés László. A történelmi és a társadalmi igazságosság – egyebek mellett – megköveteli, hogy szembenézzünk a kommunista múlttal, a nácizmus megítéléséhez hasonlóan ítéletet mondjunk a totalitárius kommunista diktatúra által elkövetett, emberiség elleni bűncselekmények, valamint tetteseik fölött, és igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak és utódaiknak.” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idén májusban Brüsszelben rendezett konferenciát Nemzetközi igazságtétel a kommunizmus bűntettei ügyében címmel. „Az Európai Parlament 2009 áprilisi határozatának köszönhetően létrejött nemzetközi szervezet tanácskozásán egy olyan európai büntetőbíróság létrehozását szorgalmazták, mely a kommunista diktatúrák által az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és háborús bűnök számonkérését, illetve a még életben lévő tettesek felelősségre vonását volna hivatott intézni. A Platform – egyebek mellett – azt is számba vette, hogy Alexandru Vişinescu és Ion Ficior volt börtönparancsnokok törvény elé állításával, bár nagyon megkésve és igen lassú ütemben, de Romániában mégiscsak beindulni látszik egyfajta igazságtétel. A sorban a következő talán éppen Ion Iliescu volt államelnök lehetne – tette hozzá Tőkés László, aki bemutatott a jelenlevőknek egy, a kommunizmus bűneinek kivizsgálását szorgalmazó európai kiadványt. „Diktatórikus módon meddig tartható még fenn, hogy egy európai uniós országban, szinte változatlanul, még mindig ugyanazok maradjanak az üldözöttek hátrányos szerepkörében, akik egykor ugyanazon régi-új üldözők részéről szenvedtek hátratételt?!” – tette fel a kérdést az EP-képviselő.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzászólásában azt furcsállotta, hogy Romániában gőzerővel beindult a korrupt politikusok felelősségre vonása, ugyanakkor a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi események és a júniusi bukaresti bányászjárás kapcsán lefolytatott ügyészségi vizsgálatok eredményét a mai napig nem hozták nyilvánosságra és a felelősöket, köztük Ion Iliescu volt államelnököt és Virgil Măgureanu SRI főnököt nem állították bíróság elé. „Vajon milyen hatalom védelmezi ezeket az embereket, hogy 25 év után sem lehet őket felelősségre vonni? – tette fel a kérdést Florian Mihalcea, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a temesvári forradalmárok holttesteinek elégetése csak a náci haláltáborok áldozatainak elégetéséhez hasonlítható, a kommunista rendszer bűnei vetekszenek a fasizmus bűneivel.
Ha valaki sokat tud a kommunizmus bűneiről, az Dan Voinea ny. tábornok, volt katonai főügyész, aki részt vett a Ceaușescu perben, a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi véres események és a bukaresti bányászjárás ügyében indított vizsgálatokat vezette, de a kommunista rezsim által a rendszerváltás előtt elkövetett bűnök számba vételével foglalkozó bizottságnak is tagja volt. Döbbenten hallottuk, hogy a temesvári forradalom, a fekete március és a bukaresti bányászjárás valódi felelőseire régen fény derült, a periratok elkészültek, de az ügyészségen elfektették őket, és nem emelnek vádat az elkövetők ellen. „A román kommunista rendszer áldozatainak a száma, az 1945–1990 időszakban, több millió volt. Ezek az emberiség elleni bűntettek, amelyek nem évülnek el, a kommunista rezsim politikai ellenfeleinek a fizikai megsemmisítésére törekedett. Az 1950-es években letartóztatott politikai foglyok közül sokan teljesen eltűntek, a holttestük a mai napig nem került elő, ezt a hozzátartozók igazolhatják” – mondta Dan Voinea. A katonai ügyészség annak idején még a hírhedt nemzetközi terrorista, Carlos és a román titkosszolgálatok közötti együttműködés részleteit is feltárta, amelynek célja a külföldön élő, a rendszer számára kényelmetlen román ellenzék fizikai megsemmisítése volt, de ez a perirat is a süllyesztőbe került. „Ezek egy rendszer bűnei, amelyeknek feltárására nincs meg a politikai akarat, ezért van szükség arra, hogy semleges, nemzetközi bíróság ítélkezzen a bűnösök fölött.” – mondta Dan Voinea, aki nagyra értékelte Tőkés László ilyen irányú kezdeményezését.
A vitafórumon több temesvári jogász is részt vett, köztük Alexandra Mihalcea, a Temesvár Társaság tagja, aki arra hívta fel a figyelmet: az igazságtétel ma már „unalmas” dolog, a félrevezetett, manipulált tömegeket nem érdekli ez a téma, a sajtó is alig foglalkozik a temesvárihoz hasonló vitafórumokkal. „Tapasztalatból tudom, hogy az iskolában a gyerekek szinte semmit nem tanulnak a kommunizmusról és a román forradalomról, ez a felszínes történelemoktatás megengedhetetlen” – mondta Alexandra Mihalcea, aki szerint a kommunizmus bűneiről minden iskolás gyereknek tudomást kell szereznie.
A vitafórum befejező részében Dan Voinea és Tőkés László a jelenlevők kérdéseire válaszoltak. Az a javaslat is elhangzott, hogy a temesvári forradalom, az 1990-es márciusi és júniusi eseményekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményeit, amelyek ma már törvényesen hozzáférhetőek, könyv formájában kellene megjelentetni, ily módon tárva a nyilvánosság elé az igazságot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Lakat kerülhet a kastélyra (Árkos)
Minekutána tizenkét év pereskedést követően báró Szentkereszty Béla örököseinek jogerősen visszaítélték az árkosi Szentkereszty-kastélyt, amelyben az Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) működik, a tulajdonosok nem tudják birtokba venni az ingatlant.
Kincses Előd ügyvéd, a tulajdonosok általános képviselője lapunknak azt nyilatkozta, mivel a jogcím nélküli használó sorozatosan jogalap nélküli perekkel akadályozza a birtokba vételt, és az intézmény párbeszédre nem hajlandó, végrehajtójuk lakatot tesz az ingatlanra. A kastélyt nem akarják eladni, szándékuk szerint bérbe adnák, de a kulturális központ képviselőinek viselkedése alapján minden bizonnyal egy más intézménynek. Kincses Előd ügyvéd, a tulajdonosok megbízottja tegnap ismét Sepsiszentgyörgyön járt, mivel a központ panasszal élt a végrehajtás ellen, és kérte a kilakoltatási ítélet végrehajtásának felfüggesztését. Hangsúlyozta, az új perrendtartás szerint erre nincs lehetőség: nem függeszthető fel azoknak a pereknek a végrehajtása, amelyben a jogcím nélküli használót lakoltatják ki. A központnak nincs jogcíme – magyarázta –, mert a 10-es törvény csak azoknak a kulturális intézményeknek biztosítja a jogot, hogy még öt, illetve tíz évet használják az ingatlant, amelyek 1989. december 22-én léteztek. A kastély akkor a Román Kommunista Párt vagyonaként szerepelt, csak 1990 februárjában került át a művelődési minisztériumhoz, s a központ csak azután jött létre. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle lakbért nem fizetnek – fűzte hozzá az ügyvéd. A Kovászna Megyei Törvényszék 2004 júliusában hozott ítélete szerint Jankovich-Bésán András felperesnek természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó kilenc hektár területet. A központ fellebbezése nyomán az ügy húzódott, végül 2012 novemberében a Legfelső Ítélőtábla végleges ítéletével helyben hagyta az első döntést. Időközben, 2010-ben a felperes elhunyt, a pert három gyereke vitte tovább, számukra ítélték meg az ingatlant. Kincses elmondta: a központhoz írt levelét válaszra sem méltatták, hanem megfogadták Ioan Sabău-Pop ügyvédet, és sorozatosan különleges jogorvoslati lehetőségekkel éltek, olyannyira jogalap nélkül, hogy a román államot képviselő pénzügyminisztérium is kérte ezek elutasítását. Miután az eljárások véget értek, tavaly augusztusban a végrehajtó felszólította a központot, harminc napon belül mint jogcím nélküli használó hagyja el az ingatlant, és a végleges ítélet kihirdetésétől számítva visszamenőleg fizessenek lakbért. Csakhogy azóta is különböző rendkívüli jogorvoslati kérelmekkel kísérleteznek. Az ügyvéd május 15-én levélben fordult a központhoz. Figyelmeztette, hogy a végrehajtás visszautasítását három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtják. Jelzi, hogy a visszaszolgáltatás csupán az ingatlanokra vonatkozik. Ezért a tulajdonos hajlandó megvásárolni a bútorzatot, miután egy közös megegyezéssel megbízott szakértő felértékeli azt. A megállapodáshoz szükséges megfelelő légkör kialakításához kéri, a központ vonja vissza a telekkönyvezéssel szemben benyújtott keresete ellen hozott visszautasító ítélet fellebbezését. Június 10-i, Kopacz Attila igazgató által aláírt válaszában a központ megkérdőjelezi Kincses Előd tárgyalási jogosultságát, továbbá kijelenti, az ügy jelenlegi helyzetében nincs kivel párbeszédet folytatniuk. A levél hangnemét sértőnek tartja az intézményre nézve, és a levélíró jellembeli hiányosságát hangoztatja. Közli, hogy a művelődési minisztérium megkérdezése nélkül nem dönthetnek a felszerelés sorsáról, tehát nem bocsáthatják áruba, még csak becsüs szakértőt sem fogadhatnak. Végül jelzi: lépéseket tettek az intézmény vagyoni és nem vagyoni jellegű jogainak védelmére, és arroganciának tartják a kérést, hogy álljanak el a fellebbezéstől. Kincses Előd kikelt, hogy Kopacz Attila nem hajlandó tiszteletben tartani a tulajdonjogot, szóba sem hajlandó állni, levelére rendkívül pimasz választ adott. Ezek után hogyan gondolja, hogy a tulajdonosok bérleti szerződést kötnek egy olyan intézménnyel, amely perek sorozatával próbálja megakadályozni tulajdonjoguk érvényesítését? – tette fel a szónoki kérdést. A Jankovich-Bésán család nem akarja eladni az ingatlant, de bérbe szeretné adni, ám a kulturális központ felelőtlen viselkedése nyomán Kincses nem hiszi, hogy velük kötnének szerződést a tulajdonosok. Lapunk érdeklődésére Kopacz Attila megismételte: az állami vagyonról ő nem tud dönteni. Jelezte a helyzetet a minisztériumnak, ahol még nem született döntés. Őt meghaladja ez az ügy, mondotta, s csak annyit tud hozzátenni, legyenek türelemmel, keresik a megoldást. Kincses Előd lapunknak még elmondta, ha másképp nem megy, a végrehajtó lakatot tesz az ingatlanra. Ha leütik a lakatot, mi történik? – vetettük fel, mire azt válaszolta: akkor a tettest bezárják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi is voltunk homogének
Valahányszor megkérdik tőlem, hogy mit tartok legfontosabb nemzeti sajátosságunknak, kézenfekvő közhellyel válaszolok a közhelyes kérdésre: maga a magyar nyelv kötött össze minket eddig is, és így kell ennek lennie ezután is. Ha pedig dilettáns származáskutatókkal és délibábos nemzetvédőkkel szembesülök, dühömben még azzal is megtoldom, hogy magyarok tulajdonképpen nincsenek is, csak magyar nyelv van.
Ne tessék félreérteni, én is felhördülnék, ha más mondana ilyesmit, egy román vagy szlovák például, de legalább magunk közt megegyezhetnénk, hogy az elmúlt évszázadokban sokszor tényleg csak „nyelvében élt a nemzet”, semmi másban. Kárpát-medencei történelmünknek immár nagyobb része úgy telt el, hogy nem élhettünk közös államban mindannyian, és gyakran még közös érdekeink sem voltak. Csak közös grammatikánk.
Vonzások bonyolult rendszere, ragok, jelek, képzők kapcsolódási módja, hasonulások, hajlítások, ige nélküli igekötők, ki, be, le, fel, el, meg, és természetesen közös szavak tízezrei, a szóalkotás többféle lehetősége, saját vagy hozott anyagból. Nem is értem, miért nem jövünk rá, hogy a magyar történelem valójában nyelvtörténet. Egy csodálatos együttlét története, amely több, fontosabb bőrünk, hajunk, szemünk színénél, mindenféle etnikai blődségnél. Van-e nagyobb csoda annál, hogy mindenféle határokkal szétszabdalva, az őrségi, csallóközi, vajdasági vagy székelyföldi magyarok minden nehézség nélkül megértik egymást?
Joggal gyászolva Trianont, ezt kellene közben ünnepelnünk, ezt a nyelvtani mirákulumot, a magyar–magyar kommunikációnak ezt a legyőzhetetlen erejét. Még a sok évszázada elszakított csángók is tagjai egy ilyen működő nyelvi közösségnek, még őket is nehézség nélkül meg lehet érteni, csak az archaikus kiejtéshez, a hasonulások és illeszkedések régebbről megőrzött, itt-ott más irányba mozdult rendszeréhez kell hozzászoknia az erdélyi vagy magyarországi fülnek.
Tetszenek nekem is, miért ne tetszenének a különböző teóriák a székelyek eredetéről, a baj csak az – dehogy baj! –, hogy amikor először jártam a Dunántúlon, máris úgy éreztem magam, mintha otthon lennék Háromszéken: lépten-nyomon felkaptam a fejem a nyílt és zárt e hangok váltakozását hallgatva. Szakasztott olyan, mint nálunk. Szeged környékén pedig az a különös ö-ző nyelvjárás, hát az bizony egyáltalán nem volt számomra furcsa, hiszen az e hang helyett ott van ö a szavakban, ahol a Székelyföldön zártan ejtik ugyanazt az e hangot.
Ki honnan származik, székelyek, palócok, kunok, ma már csak kuriózum. De egy a nyelvünk, egységes, összetartó és megtartó, és ez sok mindennél fontosabb. Persze újabban azt is érzem, hogy mintha kezdenénk lassan más-más nyelvet beszélni, és nem a szavakkal van gond, nem a jelekkel, hanem a jelentésekkel.
Valamikor a kilencvenes évek legelején, amikor nem győztük élni és élvezni a hirtelen szabadságot, Budapesten jártam kamaszfiammal, és dél körül betértünk a Kossuth téren egy grillbárba. Sor volt a pénztár előtt, de az egyik sarokban találtunk egy szabad asztalt, leültettem oda a fiamat, hogy el ne foglalják mások, és miután megbeszéltük, hogy mit eszünk – grillcsirkét természetesen –, beálltam a sorba.
Lassan araszolgattunk előre, és láttam közben, hogy izeg-mozog a fiam a széken, sűrűn tekinget felém, valami gondja van. Aztán egy alkalmas pillanatban, amikor úgy mérte be, hogy éppen nincs veszélyben a magára hagyott asztal, felugrott, odaszaladt hozzám, és a fülembe súgta:
„Apu, itt a szalmakrumplinak úgy mondják, hogy hasábburgonya.”
Majd visszasietett a helyére. Ismertem persze ezt a különbséget, és értettem a fiam szorongását, hogy nehogy megszégyenüljön az apja, nehogy kiderüljön, afféle göregáborok vagyunk mi is Pesten.
Gyakran eszembe jut azóta ez a kis történet, és jól tudom, valóban képesek vagyunk a nyelv segítségével megszégyeníteni egymást, de lehetséges ennek az ellenkezője is: a tájnyelv túlhajtott romantikája, sőt gőgje, amit szintén tapasztalok mostanában egyik-másik székelyföldi értelmiséginél, íróbarátaimnál is időnként. Ám végül is ettől a nyelv, vagyis a nemzet semmiképpen sem lesz szegényebb. Miért is kellene félni attól, hogy más-más szavakat használunk ugyanarra a fogalomra, akár a románból, szlovákból, szerbből, ukránból átvéve, mint régebben olyan sokszor a németből.
Hogy a tasak vagy zacskó, netán szatyor mellett használjuk azt is, hogy punga? Nem örülök neki, de nem is bánkódom miatta. Erős a magyar nyelv – erősebb talán, mint mi –, kibírja.
Ennél sokszorosan nagyobb baj, ha ugyanazokkal a szavakkal más-más valóságot illetünk, és más-más jelentést tulajdonítunk nekik. Ettől esik szét a nyelv, és ettől lesz üres demagógia a Nemzeti Összetartozás is, amelyet éppen Trianon évfordulóján akarunk úri kedvünkben megidézni minden esztendőben.
Mert hát nincsen ugyan a nemzetnek egy közös, általánosan elfogadott meghatározása, nem olyan ez, mint például a közlekedőedények egzakt törvénye, de azért a különböző definíciókísérletek között lapozgatva látom, szinte mindenki beleszámítja a nemzeti sajátosságokba a közös történelmet, néha közös múltként aposztrofálva. Nos, a múlt lehet közös akkor is, ha nem ugyanaz történt velünk egy bizonyos időszakban, mert nem ugyanazokkal a kihívásokkal kellett szembenéznünk, de tudtuk, értettük, sirattuk egymás nyavalyáit, és örültünk egymás jólétének vagy szerencséjének.
Száz éve lassan, hogy más a múltunk nekünk, erdélyi – és felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyaroknak, mint a magyarországiaknak. De ebben a száz évben folyamatosan figyeltünk egymásra, olykor együtt haragudtunk, máskor együtt örültünk, és mindenképpen próbáltuk megérteni egymás helyzetét, bár nem volt ez olyan könnyű. Mostanában viszont úgy érzem, távolodunk, miközben közeledni látszunk, kettős állampolgárságostul, mindenestül.
Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát. Tudom, ne is tessék figyelmeztetni, lerágott csont ez, magam is elmondtam többször. Jó, rendben, de akkor van itt egy újabb csont, azt is rágjuk néhány hete: a homogenizálás. Hogy azt mondja derült égből villámcsapásként a magyar miniszterelnök: „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat.”
Értem én ezt is, kicsi ország, ennyi maradt nekünk, ne akarják már ezt is multikulturalizálni.
Csakhogy… Van itt is egy hatalmas csakhogy! És megint kiráz a hideg. Hiszen összetartozás ide vagy oda, ilyenkor derül ki, hogy tényleg nem ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. 1971 júliusában hirdette meg a Román Kommunista Párt főtitkára Románia társadalmi, gazdasági és etnikai „homogenizálásának” a tételét, és attól kezdve érezhetően felgyorsult az erőszakos etnikai asszimiláció, a magyar kultúra, oktatás, nyelvhasználat visszaszorítása, majd felszámolása.
Hányszor meg hányszor hallottuk ezt a kifejezést a hetvenes és nyolcvanas években, és nem csupán hallottuk, de megszenvedtük nap mint nap. A „falurombolás”, amely aztán végre-valahára Európa-szerte felháborodást váltott ki, csupán az egyik eszköze volt a nagy célnak: a homogén román állam megvalósításának. Prokrusztész-ágyba kényszerítettek mindent és mindenkit az egy ország, egy nyelv és – akkor már – egy vezér örökkévalónak tűnő ideológiájával. Szorult a nyakunkon a hurok, a homogén jövő rémképe egyre fenyegetőbb volt, ezért választotta számos magyar – hivatalosan vagy a zöld határon át – a Magyarországra való menekülést.
Nem szeretem az erőltetett analógiákat, és nem gondolom, hogy a mai Magyarország és az egykori Románia között titokzatos időalagutakon át eszmék közlekednének ide-oda. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy ismernünk kellene egymás múltját, egymás tapasztalatait, egymás félelmeit, és lehetőleg ugyanazzal a jelentéssel kellene használnunk ugyanazokat a szavakat.
Akasztott ember házában „homogén országot” emlegetni nem ildomos.
Nem a kölcsönszavaktól, nem az iktelen ragozástól esik szét sem a nyelv, sem a nemzet, hanem attól, hogy megszűnik a múltról, a történelemről való közös tudásunk.
Ebben, de csakis ebben lehetnénk tényleg „homogének”. Mert egyébként isten őrizz mindenfajta homogenizációtól! Mellesleg tőlünk, erdélyiektől is lehetne ezt-azt tanulni: például a szalmakrumpli szerintem sokkal szemléletesebb kifejezés arra, ami a grillcsirke mellé a tányérra szokott kerülni, mint a hasábburgonya. De megesszük úgy is, természetesen.
Markó Béla
Népszabadság

Mégis kiürítik a kastélyt
Érvényben maradt a határidő
A sepsiszentgyörgyi bíróság elutasította az Árkosi Művelődési Központ keresetét, amelyben azt kérték, hogy halasszák el az intézménynek helyet adó Szentkereszty-kastély kiürítését addig, míg az általuk beadott fellebbezést meg nem vizsgálják. A kastélyt eszerint ki kell üríteni.
Ioan Sabău-Pop, a művelődési központ ügyvédje azt kérte, a kiürítés végrehajtását függesszék fel szeptember 8-ig, amikor tárgyalni fogják az általuk benyújtott fellebbezést, de elutasították. Az ügyvéd szerint több per van a különböző bíróságok napirendjén az árkosi kastély tulajdonjogának visszaállításával kapcsolatban, egyebek között kétségbe vonják az örökösödést bizonyító dokumentumok hitelességét is. Ugyanakkor azt mondják: a román államnak visszajárna az a 4,5 millió euró, amivel átalakították és modernizálták a kastélyt és a környező épületeket. Az egykor báró Szentkereszty tulajdonában lévő újbarokk kastélyt a kommunista hatalom államosította, előbb árvaház, majd a mezőgépészeti iskola kapott benne helyet, utána a termelőszövetkezetet költöztették az épületbe. 1982-től a Román Kommunista Párt tulajdonába került, és az államfő számára tartották fenn az épületet.
A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Távoli, a Dél-afrikai Köztársaságban élő rokonai a 2001/10-es törvény alapján kapták vissza a tulajdonukat, és az épület elhagyására szólították fel a központot.
A kilakoltatás hírére a központban május óta felfüggesztették a tevékenységet, így került például a Széchenyi-bál Zabolára. Ezen utólag módosítottak, mert most épp javában folyik a Román kultúra és identitás című tábor a besszarábiai középiskolásoknak.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Búcsú Nemes Antaltól
Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely közelében, a szép fekvésű Nagyernyén született 1924. június 22-én népes református családban – nagyapjáék kilenc, édesapjuk nyolc, ő pedig hét testvérrel büszkélkedhetett –, szüleit, testvéreit tisztelte, szerette és támogatta.
Elemi iskoláit szülőfalujában járta, majd a marosvásárhelyi, Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő polgári iskolában folytatta, ahol jó tanulmányi eredménye segítségével egy év alatt két évet végzett, és 1944-ben tanítói diplomát szerzett. 1949-ig tanítóként tevékenykedett, Péterfalván ismerte meg jövendőbeli feleségét, Kőrössy Gabriellát, akitől két fia született: Tibor 1952-ben, belőle orvos lett, Zoltán 1953-ban, informatikusként dolgozik, majd a második nejétől 1984-ben Ibolya nevű lánya. 1953-ban Kolozsváron tanári képesítést nyer pedagógia–lélektan, majd magyar nyelv és irodalom szakon. 1953 és 1955 között Sepsiszentgyörgyre kerül, a fémipari iskola aligazgatója lesz, majd a híres Székely Mikó Kollégium igazgatója 1955 és 1957 között (nehéz időszakban), illetve az 1958–1960-as években. 1960 és 1968 között tanár a Mikes Kelemen Líceumban, 1974-ig tanfelügyelő, ezt követően 1984-es nyugdíjazásáig a Mikes Kelemen Líceumban tanít. Jól felkészült pedagógus volt, gyermekeit jó magyar szellemben nevelte, Tibor fia – habár Magyarországon végezte orvosi tanulmányait – hazatért Erdélybe, ma Sepsiszentgyörgyön családorvos. Kiváló sakkozó volt, szabad idejében magas szinten művelte e sportágat. Amikor Bukarestből egy ellenőrző bizottság jött Sepsiszentgyörgyre, és felelősségre vonta az egyházi neveléssel kapcsolatban, bátran megjegyezte: ,,Hogy van az, hogy a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu apját hat román pópa (ortodox pap) temette el!?” 1991 és 1997 között az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, az első szabad március 15-i ünnepséget ő szervezte meg (azóta sem szervezték meg azt olyan ügyesen, mint ő). Szoros barátság fűzte Bene József festőművészhez. Nemes Tóni is hozzájárult, hogy a Bene Galéria létrejöjjön a Székely Nemzeti Múzeum hátsó épületében, amikor több képet ajándékozott Bene József Sepsiszentgyörgy városának.
Most megszűnt szorgalmas, bő tevékeny életére kegyelettel emlékezünk. Nyugodj békében, Tóni barátom.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Elhelyezték az emlékezés koszorúit
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek, s a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán elhelyezett emléktáblát koszorúzták meg a péntek délelőtti ünnepélyes megemlékezésen.
A Szózat eléneklésével vette kezdetét az ünnepség, majd Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta, Pesten, a Kossuth téren is épp zajlik a megemlékezés, melyet Nagyváradon annál a táblánál tartanak, melyet 1956 emlékére, annak ötvenéves évfordulója alkalmából állítottak az egyházkerület vezetői.
Mártírok – csillagok
Bár a foradalmat leverték, mégsem volt sikeretelen, s 56 kapcsán 1989 is eszünkbe jut – azok a napok, amikor Tőkés László köré gyűltek az emberek, s ez szikrája volt a kommunizmus elleni foradalom kitörésének.
Varga Vilmos színművész szavalata következett, Márai Sándor Mennyből az angyal című verse hangoztt el.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszóllalása során kihangsúlyozta: a magyarok megemlékezései mindig a szabadságharchoz kötődnek, meg elbukott mártírjainkra – csillagokra, amelyek szabadságunk egén fénylenek. Az 1956-os eseményeknek eleinte nem volt etnikai élük, de mire a megtorlás szelleme Erdélybe ért, már volt, hangzott el. Milyen ez a demokrácia, tette fel a retorikus kérdést, ha még az akkor meghurcolt egyetemistákat sem rehabilitálták? Van-e igazság abban a rendszerben, mely mindeközben igazságosnak, demokratikusnak és szabadnak hirdeit magát? Elfeledhetjük-e az évek múltán beköszöntő tragédiákat – a csángó oktatás és a Bolyai egyetem megszűnését, a Sass Kálmán perében ártatlanul eltélteket?A szabadság utáni vágy nem racionális dimenzióban születik, olyan mint a légszomj és az éhség, nem tudjuk befolyásolni, hangzott el.
Kis csapat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke kifejtette: kár, hogy egyesek pártos célokra használják fel nemzeti ünnepeinket. Az a kis csapat, mely részt vesz a megemlékezésen, nem más, mint „a nyáj maradéka”, ők azok, akik tovább viszik a fáklyát és éltetik az eszmét. És épp ezért minden jelenlét örvendetes, a tanároké és diákoké egyaránt. Ilyenkor emlékezünk a 48-as márciusi ifjakra, az 56-os pesti srácokra és a szabadságra vágyó nagyváradi ifjakra is, akik mindvégig élen jártak a szabadságért való harcban. Sajnos nagymértékben kioltották bennünk a szabadságszeretetet, ez tükröződik e találkozón is, tette hozzá.
Cselekedni kell
Változásra van szüksége Európának, de nem úgy, hogy mások diktálják az ütemet, migráns áradatok veszik kezükbe Európa sorsát – nekünk kell a cselekvés élére állnunk. Akárcsak annak idején, amikor a magyar kezébe vette a sorsát, s nem hagyta, hogy a szovjet kommunista hatalom diktáljon. Mert ha nem, régi új elvtársak fognak diktálni megint, s fullajtáraik arra hajtják a magyarságot, amerre a roman hatalom akarja.
A Partiumi Keresztény Egyetem épülete hosszú éveken át a Román Kommunista Párt székhelye volt, ennek az épületnek a sorsa tükrözi az azóta megtett utat jóban-rosszban. Fontos, hogy itt lehetünk egyházunk és egyetemünk központjában, tudván, hogy azok az idők nem fognak soha visszatérni. Tőkés László a migráns-üggyel kapcsolatban kihangsúlyozta: nem hasonlíthatók össze az 56-os menekültek a mostaniakkal, akik többszázezren vannak, de vajon akad-e közöttük akár egy foradalmár. Egyúttal a nyugati nagyhatalmaknak a keleti tűzfészekhez való felemás viszonyulásáról is szólt – mint mondta, nagymértékben nekik tulajdonítható, hogy ilyen helyezt alakult ki. Hasonlóképpen, mint az 56-os forradalom idején, amikor Magyarországot is sorsára hagyták, csupán koldusalamizsnában részesítették.
Egyek vagyunk
A pártos irányvonalat sérti, ha lármafákat gyújtunk, ha nem a hivatal hozza fonyadt koszorúit, sérti őket az igazság és a szabadság szeretete, mondta Tőkés László. „Ne hagyjuk, ez a mi szabadságharcunk, önrendelkezésért folytatott küzdelmünk. Ezért is csatlakoztunk a Székely Nemzeti Tanácshoz – sajnos egyes hangok szerint zavarják a partiumiakat a székely autonómia kezdeményezések, ám ezt csak a roman titkosszolgálat terjesztheti, egyek vagyunk a nemzeti tanáccsal, hátrébb állunk ugyan, mint a székelyek, de ez nem szégyen, s arra sarkall, hogy csatlakozzunk hozzájuk, szolidaritást vállalva a székely testvérekkel”– mondta Tőkés László, majd elhelyezte a tábla előtt az emlékezés koszorúját.
Koszorúk
Tőkés Lászlót követően János Szabolcs rektor, majd ez Erdélyi Magyar Néppárt nevében Szilágyi Zsolt, Csomortányi István és Moldován Gellért koszorúzott, az EMNT nevében Kálmán Balázs partiumi elnök és Török Sándor Bihar megyei elnök, a MINTA ifjúsági szervezet nevében Székely Beáta és Dénes Andrea, az egyetem nevében pedig Tőkés Tamás és Körtvélyesi Kinga helyezett el koszorút, majd mások is virágcsokrokat, koszorúkat helyeztek el. A megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult.
Neumann Andrea