Nyereg alatt a székelység
A szélsőséges román nacionalizmus célja kormányprogrammá emelni a nyakas székelyek megpuhítását, akik a magyarsághoz való csatlakozásuktól kezdve – azonos nyelvük ellenére – közel ezer évig saját hagyományaik és törvényeik szerint területi önkormányzat, területi autonómia keretében szervezték meg sajátos, a magyartól különböző társadalmukat. Ennek fejében hűségesen védték Magyarország (Erdély) keleti határait, és gyakran harcoltak Moldva és Havaselve védelmében is.
Most Romániában szeretnének területi autonómiában élni, Románia megbízható állampolgárai lenni! Az állandóan váltakozó román kormányok csupán egyben értenek egyet: ellenségként kell tekinteniük az ország s egyben Európa egyik legnagyobb kisebbségére. Ha már javaikat eltulajdonították, egyéni állampolgári jogokat ugyan kénytelenek biztosítani, de területi autonómiát már nem, mert az alkotmányban kinyilvánított egységes román nemzetállam nem tűrheti egy külön igazgatású, más nyelvű kultúra létét. A szélsőséges, nacionalista politikai elit nem tudja elfogadni, hogy belátható időn belül ne váljék valósággá Székelyföld elrománosítása!
A napokban nyilvánosságra került, hogy az etnikai autonómia követelésére a belügyi tárca és a hírszerzési szolgálat úgy tekint, mint aminek a megakadályozása a legfőbb cél. Ezt már korábban is felvállalták. A Román Hírszerző Szolgálat korábbi igazgatója, George Maior 2014-ben kijelentette: „azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát”. Elgondolkodtató, hogy N. Ceauşescu 1977-es Tiszta Románia programja is előírta, hogy két évtized alatt fel kell számolni az erdélyi magyarságot, és annak sikerre vivését az akkori elnyomó apparátusra, a Securitatéra bízta. Most az autonómia megakadályozása nemcsak a belügy, de a hírszerző szolgálat feladata is! Nekik kell tehát a székely-magyarságra tenniük a nyerget, hogy addig is, míg eltűnik, puhuljon.
Erdély magyartalanításában elért páratlan méretű sikerei után érthető az uralkodó elit háborgása a székelyek csökönyös magatartása miatt. Önkéntelenül megfogalmazódik az a gondolat, hogy a románok boldogabbá válnak-e majd az egynyelvű, egy nép lakta ország kies, de román térségében? Vajon boldogabbak-e, hogy nincs számottevő szorgalmas szász, sváb és zsidó lakosság? Magasabb lett-e az életszínvonal azáltal, hogy a nagy magyar és szász városokat elrománosították? Örömük lesz-e abban, ha feledtetik Székelyföldet?
Nem érdekel senkit, hogy az őshonos székelység mit akar. Saját szülőföldjén akar-e jövőt? Minket 1920-ban sem kérdezett senki, hogy az önrendelkezési jog alapján akarunk-e Románia állampolgárai lenni? Akarunk-e saját különstátusú régióban élni Romániában? Mert mindig is féltek az egyértelmű választól. Akkor oda lenne az ellenségkép, mely nagy szolgálatokat tett minden eddigi poltikai küzdelmükben. Így közösségi jogaink megkérdezésünk nélküli felszámolásának fű alatti, sunyi, de következetes szándéka mostantól az elnyomó apparátus nyílt, kendőzetlen feladatává lépett elő.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek al-Idriszi 1154-es térképén
A Kárpátokon túli Székelyföld regisztrálása
1154-ben Muhammad al-Idriszi világtérképet rajzol II. Roger szicíliai királynak, arab nyelven, a művét ma Tabula Rogeriana néven emlegetik. Ebben valahol az Al-Duna és a Dnyeszter között, a Gebel Frido nevű hegy mögött szerepel egy Saklah nevű város. Az alábbiakban ezt a települést próbálom azonosítani, amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a székelyekkel.
Al-Idriszi élettörténete maga is megérne egy misét: Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja, a Fez városát alapító és uraló Idríszida-dinasztia sarja volt, 1100-ban született. Fiatalon került a korabeli tudományos élet egyik központjába, Córdoba városába, innen indult észak-afrikai és kis-ázsiai utazásokra, melyeket azután is folytatott, hogy a szicíliai király, II. Roger szolgálatába állt.
Kora legjobb térképe
1154-ben neki készítette el a Tabula Rogeriana néven ismert, ezüst mappa mundit (világtérképet), méghozzá két nép: az arabok és a normannok tudását ötvözve. Hogy az arab utazók tapasztalatait felhasználta, érthető; a normann kapcsolat onnan jön, hogy II. Roger király normann (viking) volt, apja, I. Roger 1071-ben foglalta el Szicíliát, a király udvarában meg al-Idriszi a viking utazókat szépen kikérdezgette, az általuk használt térképeket, jegyzeteket felhasználta.
Al-Idriszi könyvben is leírja térképének tudásanyagát, címe A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése. Ennek megmaradt kézirataiban a térképen levő Saklah leírásánál a Saklay és Saklahi formák szerepelnek, más olvasatban Sekläsi és Saklähi.
A Tabula Rogeriánát általában eléggé visszafogottan használják a történészek (annak ellenére, hogy mindenki elismeri, elsőrangú műről van szó), ugyanis nagyon nehéz egy európainak az arab írásból az eredeti hang- és képalakot kikövetkeztetni. Al-Idriszi térképét és könyvét latin betűsre áttevő, illetve németre lefordító Konrad Miller ezt a várost a mai Chișinău környékére teszi (saklähi oder sekläsi, etwa bei Kischenevv). A moldvai Constantin Cihodaru a Saklay, Saklah, Seklasi, Seklahi formát átjavítja Saklav-ra, és innen azt a következtetést vonja le, hogy Suceava városáról lehet szó.
Összelapított Kárpátok
Al-Idriszi térképével (mai szemmel nézve) az a baj, hogy a Föld nagyon össze van lapítva a valós helyzethez képest, így például a Duna és a Dnyeszter nagyon közel kerül egymáshoz, szinte Duna–Dnyeszter közről beszélhetünk. Ennek következménye, hogy a Kárpátok vonulata is összelapul, és Lengyelországtól kezdve a bulgáriai Bidenun alólig (Vidin) egyetlen hosszan tartó csík lesz. Hogy ezt javítsam, a térképet egy kicsit (illetve nagyon) széthúztam, 180 fokkal elfordítottam, és a biztosan megállapítható mai neveket beírtam. Ezek közül a Baluac (Polovec? Palóc?) hegyet kell külön megmagyaráznom: ez a hegylánc a térkép nem látható részén, messze Lengyelországból jön le, ugyanezen a néven, és igazából a mai teljes Kárpátok hegyvonulatot takarja.
Erre a csíkra jön rá merőlegesen, annak közepe táján a Gebel Kark (Kárp, Kárpátok-hegy), aminek a Nyugati-Kárpátoknak kell lennie, amelynek három fő csoportja az Erdélyi-középhegység, a Ruszka-havas és a Bánsági-hegyvidék (ez más, most nem tárgyalandó térképekkel való összevetésből következik). Miller erről csak annyit állapít meg, hogy ez is a Kárpátok.
A Baluac (Kárpátok) hegylánc Vidintől jóval keletre ér véget, és nagy a gyanúm, hogy a mai Székelyföld ennek a hegynek a legvége lenne, teljesen összenyomva, ugyanis a szép kerek Kárpátokból mindössze egy csík lett.
A Frido-hegy
Sekläsi vagy Saklähi városa, amely után kutatunk, a Kárpátok és egy Gebel Frido között van, a Frido-hegyen túl pedig a Fekete-tenger található. Milyen hegy van a Kárpátok és a tenger között, a Duna felett? – kaphatjuk fel meglepetten a fejünket. Nos, erre a megoldást egy későbbi térkép adja meg.
A Codex Latinus Parisinus – 7239 nevű, hadtudományi kéziratban maradt fenn egy 1396 előtt született térkép a mai Románia területéről, amelynek van egy nagy erőssége: magyarázatokat is fűz a képhez (magára a térképre). Ezen szerepel Zorio (Giurgiu), Vicina (pontos meghatározás nélkül) és Monchastro (Dnyeszterfehérvár) felett egy hegy, a következő megjegyzéssel: „Monti picholi versso el danubio ch(e) sse desparte i(n) molte vie” (Kis hegyek a Duna fölött, melyek sokféleképpen választódnak el).
A rajzon e hegyek mellett háromszor is szerepel a Vlachia név. Már többször bemutattam, hogy Havasalföld (Valachia) ebben az időben (14. század) jóval nagyobb volt, magában foglalta Dél-Moldvát és a Budzsákot is. Ezen a részen található a Moldvai-dombság (Dealurile Moldovei), másképp Moldvai-fennsík (Podișul Moldovei). Ez átnyúlik Moldova Köztársaságba is, legmagasabb pontjai elérik az 5-600 métert. Több mint biztos tehát, hogy Idrisi térképén is ugyanez a hegység/dombság szerepel, ez az, amit ő úgy nevez, hogy Gebel Frido. Hogy miért teszik rá a térképre ezt a jelentéktelen dombságot, annak is megvan a magyarázata: merthogy hadi szempontból nagyon is jelentős – ez az egyetlen hely, ahol a mai dél-ukrán sztyeppékről előretörő lovas népeket meg lehet fogni.
Szaklah, székelyek
Saklah, Sekläsi vagy Saklähi városa tehát a Moldvai-fennsíktól nyugatra van, de még jóval a Kárpátok előtt. Moldvában még csak valamennyire is hasonló nevű települést nem ismerünk, a Cihodaru által javasolt megoldás, Suceava egyértelműen zsákutca. Az azonosításhoz érdemes tovább keresgélni a 15–16. századi térképek, elsősorban azok között, amelyekről rossz a véleményük a mai szakembereknek – ugyanis ezeknek a hibája általában az, hogy a régiek nem megfelelő átdolgozását nyújtják.
Sebastian Münster 1540-es, Polonia et Ungaria Nova Tabula nevű térképe elég különös szerkesztmény, ugyanis megvan benne a Kárpátok szép köre, írja is benne, hogy Transilvania, ám Ceculia, azaz Székelyföld e körön (Erdélyen) kívül fekszik, attól északra. Az Olt folyó pedig a körön túli másik hegyből, a mai Suceava vagy Neamț megyék területéről ered, majd kétszer is áttöri a körhegyet. Ha azt nézzük, hogy miért rajzol Münster úgy, ahogy, a térképábrázolások szép fejlődését láthatjuk, méghozzá al-Idriszi alapvető, nagy hatású térképéből kiindulva. Pontokba szedve így néz ki:
– a későbbi térképészek rájönnek, al-Idriszi nagyon összelapította a Földet, és a Duna–Dnyeszter „közén” bizony emiatt sok minden kimaradt, például Erdély
– Münster széthúzza az összelapítást, az al-Idriszi-féle Baluac-hegyvonulat, a Kárpátok jóval fennebb kerül, alája pedig berajzolja Erdély szép körét
– a Baluac-hegyvonulat felvivése miatt jóval fennebb kerül a Kark (Nyugati-Kárpátok) is, amelynek viszont egészen a Dunáig le kellene mennie
– Münster tudja, hogy Havasalföldön és Moldvában semmi hegy nincs a Kárpátok után, így al-Idriszi Frido-hegyét (amely azóta hadi jelentőségét elveszítette, mert minden török kézen van) közelebb húzza a Kárpátokhoz. És miért teszi ezt az utolsó lépést? Azért – és itt fogózzon meg a kedves olvasó –, mert Münster úgy tudja: al-Idriszi Saklah, Sekläsi vagy Saklähi nevű városa a mi Ceculiánkkal, azaz Székelyföldünkkel azonos.
Mielőtt a kedves olvasók azon része, akik azt tartják, a Csíki székely krónika egy nagy marhaság, lecsapná e tanulmányt, hadd emlékeztessek arra, hogy bizony ezen, méltatlanul hamisítványnak kikiáltott, ám kutatásaim szerint egyetlen nem védhető szót sem tartalmazó krónikánk szintén a Kárpátokon túlra, Dacia Alpestris területére (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák) teszi a székelyeket a 12. századig. Azaz nagyon is meglehet, hogy al-Idriszi a székelyeket tünteti fel a térképén. Münster csetlése-botlása ebben az esetben nem egyéb, mint próbálkozás arra, hogy egyeztesse a 12. századi tudást a 16. századi helyzettel, azzal, hogy bizony a székelyek beköltöztek a Kárpátokon belülre.
Még egy kapcsolatról ejtek szót, amit szinte félek leírni, annyira passzol ahhoz a feltevéshez, hogy al-Idriszi 1154-ben éppen a székelyeket rajzolja be a térképébe. Ismeretes, hogy a székelység „fővárosának”, Marosvásárhelynek az első írásos említései Novum Forum Siculorum (székelyek új vásárhelye) néven történnek. Tudtommal senki fel nem tette a kérdést, hogy 1300-ban mihez képest új a székely főváros. Nos, itt a megoldás: talán éppen al-Idriszi Saklah-jához képest...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

próka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szagos illatainkról mélységes szeretetvel
A szagokra voltam örök életemben a legérzékenyebb. Az első tanévet gyakorlatilag végigszédelegtem Moldvában. Késő ősszel szembesültem gyengélkedő mivoltommal, városi létem letagadhatatlan hátrányaként. Legelőször egy kislányhoz hajoltam közel, míg a füzetében írtakat néztem. Kicsi konyha zsírban sütött hagymás tojásrántottájának szaga csapott meg. Bizonyára akkorra már a konyhába gyűlt össze és lakott a család, hideg volt már.
Az ezt követő télen minden létező étket be tudtam azonosítani egy-egy tanóra alatt. A sült szalonnát, a csípős túrót, a tojásrántotta hagymás vagy foghagymás fajtáját, a zsírban sült húst. Nagyon jó szaglásomat rossz napjaimon átokként fogtam fel, de továbbra is közel hajoltam a gyerekekhez, körém ülhettek, óráimon egy bogban voltunk, ahogy mondani szokás. Az istállószagot nehezebben viseltem, míg egyszer úgy nem hozta az élet, hogy részese voltam beszívódásának… Korán kel a gyermek, kitakarítja az istállót, megeteti az állatokat, majd reggelizik, megmosakszik, kimosódik, ahogy erre mondják, és magára ölti az iskolai ruháit. A hajában, bőrében ott reked a reggeli munka szaga. Megbecsülésre sarkall.
Az egyik gyimesi tánctáborban csoportosan dőltünk ki egy istállószagú piros bőröndtől. Egy kicsi osztályban volt a szállásunk, folyton csak szellőztettünk, de mégiscsak volt egy egyre fokozódó alapszag. A harmadik kánikulai napon egyszercsak beazonosítottam a lószag forrását. Tőlem egy lépésre állt egy piros bőrönd.
– Magda, honnan van ez a veres táskád? – Az enyim. – A csűrben tartottátok a télben? – Ott, há! Így történt, hogy a tornácra került a piros bőrönd. Fellélegeztünk. Emlékszem legelső valódi undoromra. Az egyik magyar tantárgyversenyen az összes gyerek ,,márkás” parfümcsomagot kapott a részvételért ajándékba, a fiúk férfias illatszereket, a lányok parfümöket. Azóta is ez a módi, gondolom, ez a legkönnyebben beszerezhető ajándék, bármennyire is degradáló. Szerencsére a gyerekek nem használják. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha mindezen illatforrások egy tanulóra kerülnének. Az istállószag, a tojásrántotta és a Celine Dion parfüm nem férnek meg egy gyerekecskén. Sokadik éve tanítok itt. Mostanra elillant a gyengeségem. Már megbecsülöm, hogy néha, mert nem minden órán, de néha mégiscsak szembesülök a fent említett illatokkal. Már nem zavar. Lelkemet melengeti a száraz fa füstjének illata a ropogós téli havas útjaimon az iskola fele, a tavaszi virágcsokrok, melyeket a gyerekektől kapok, majd olykor szomorkás néniknek továbbadok, bajaimra balzsamok. A nyári tűzforró nap pedig leírhatatlan illatot varázsol a kicsi magyar ház oszlopainak fáiból. Mindezt hiányolom már most is, mert tudom, sehol a világon nem vesznek majd körül ilyen szagok, illatok, melyek itt és most.
(2015. április 21.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Hazahozott misztériumjátékok
Kétszázötven év után érkeztek haza Csíksomlyóra a Szűzanya életéről szóló misztériumjátékok. Az eredeti csíksomlyói ferences iskoladrámák alapján összeállított, magyar nyelvű liturgikus előadásokat gödöllői és piliscsabai előadók a kegytemplomban mutatták be április 26-án, húsvét negyedik vasárnapján.
Amikor meghirdették az 500 éves kegyszobor előtt tisztelgő jubileumi évet, akkor ötletként felmerült: újra elhívják a piliscsabai színtársulatot, hogy bemutassanak egy-egy részletet azokból a kincsekből, amelyek ott lapulnak a csíksomlyói ferences kolostor könyvtárában. „Csíksomlyó nemcsak a hitnek, hanem a kultúrának is az őrzője volt, és ezeket a kincseket közkinccsé kell tenni. Így kelt életre ezen az ünnepen a történelemnek egy kis részlete” – válaszolta kérdésünkre Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
Az Angyali üdvözletről, illetve Szűz Mária és Erzsébet találkozásáról szóló, középkori magyar nyelvű misztériumjátékot a gödöllői premontrei Szent Norbert Gimnázium egyházzenészei és a gödöllői Kántorátus tagjai vitték színre.
„Ez a liturgikus játék az angyali üdvözletnek és Mária Erzsébetnél való látogatásának az evangéliumi történetét meséli el. Könnyű gregorián dallamokat fűztünk egymás után, így kerekedett ki egy kis negyedórás misztériumjáték. Egy pici dramatizált mozgással adtuk elő, hogy érthetőbbek legyenek a szerepek” – mondta Kocsis Csaba kórusvezető, gödöllői egyházzenész az előadással kapcsolatosan. A kórusvezető azt is kiemelte: nagy jelentőségű az egész Kárpát-medencei magyarság számára a csíksomlyói kegyhely. Azért is hozzák el ide diákjaikat, hogy ők is átérezzék azt az élményt, ami megtapasztalható ezen a helyszínen, ahogyan az egyházzenei képzésben tanult népi énekek, gregorián tételek, többszólamú darabok, orgonaművek itt „kézzelfogható módon jelennek meg”. A gödöllői középiskolai, ötéves egyházzenés képzés diákjai „ebben a korban a legfogékonyabbak mindenféle lelki élményre” – mondta Kocsis Csaba.
Az előadókat a gödöllői egyházzenei képzés vezetője, Balogh Piusz premontrei perjel is elkísérte, és az előadást megelőzően szentmisét celebrált a kegytemplomban. „A gregorián énekek, valamint azok a népénekek, amelyek a Boldogságos Szűz Máriáról vagy éppen most a húsvét öröméről szólnak, nemes hagyományai az egész Magyarországnak, magyar kincsünknek. Bár háromszáz, ötszáz vagy ezeréves énekekről van szó, ezeknek az éneklése nem ódon dolog, hiszen ifjak és frissek ezek a dalok, és ezt mutatja az is, hogy nem csak öregek, hanem ifjak és minden korosztály ezeket zengi és énekli. S az, hogy magyar nyelven tudunk gregoriánt énekelni, nemes népénekeket zengeni, iskoláinknak, például a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak és az egyházzenei képzésének is köszönhető. Tananyagunk, és liturgiai gyakorlatként ezt használjuk és visszük mindenfelé, s lám az egykori régi magyar területeknek az egyik végétől a másikig mindenhol zengeni tud és mindenhol a hitnek a teljességét tudja közvetíteni” – mondta a premontrei perjel.
Az előadás második részében a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának Boldog Özséb Színtársulata tartott előadást. Ők immár a harmadik iskoladrámát „hozták haza” Csíksomlyóra. 2009-ben 18. századi passiójátékot, 2013-ban pedig a csíksomlyói ferences úrnapi játékot mutatták be a kegytemplomban. Ezúttal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének növendékeivel együtt, az első pünkösd után történteket és a Szűz Mária mennybevételéről szóló liturgikus előadást mutatták be. Ez a misztériumjáték egyetlen a magyar irodalom lelkiség-zenetörténetben, a 18. században egy ferences szerzetes paptanár írta, akinek egyelőre nem tudni a nevét. Az iskoladrámát annak idején Nagyboldogasszony ünnepén mutathatták be a ferences gimnázium diákjai. „Az 1990-es évek közepén Kedves Csaba irodalomtörténész foglalkozott vele. Ő készítette az első leiratát, a kézirat alapján gépelt formát, és abból egy-két versszak kiemelésével gyakorlatilag 99 százalékban, szövegében, dallamaiban, énekeiben az eredeti Csíksomlyói Mária mennybevétele misztériumjátékot hozta haza a Boldog Özséb színtársulat Csíksomlyóra” – mondta Medgyesy S. Norbert, az előadás szövegének összeállítója. Az egyetemi adjunktus szerint a csíksomlyói misztériumjátékoknak az a titkuk, hogy a legmélyebb, legfontosabb teológiai tényeket és üdvtörténeti eseményeket népi módon, hétköznapi módon, de emelkedett stílusban mondja ki. Szent térben, szent időben való szent szövegek ezek, olyan módon, hogy ezt mindenki mind a mai napig megértse. Benne volt a Szentháromság teológiája, a Szűz Mária mennybevételének dogmája, a végén pedig himnikus és litániázó részek foglaltak helyet, amelyek nyelvezete Kájoni János működésére, a 17. századra vezethetők vissza. Az elhangzott énekeket is kivétel nélkül a Csíksomlyón 1676-ban kiadott Kájoni Cantionaléból vettük, és láthatjuk, milyen könnyen megeleveníthetők ezek az ősi szép kincsek: elég hozzá egy orgonakíséret és egy kivetítő, és az egész ünneplő közösség együtt énekelte a szereplőkkel. Izgalmas volt még a darab első jelenete, amikor pünkösd után a tizenkét apostol elmegy a világ tizenkét tájára, felveszi ennek a cikkelyét és közben tizenkét részre osztva elmondja a Credót, a Hiszekegyet, korabeli nyelvezettel. Ennek az előképe Domokos Pál Péter szerint egy dramatikus Credo, amit a 15. században a Kárpátokon túl, Moldvában, a szereti püspök, Nicolas Renato, Vadász Miklós udvarában, az ő iskolájában mutattak be. Ez a dramatikus Credo a középkorból származik, barokk jelmezekkel és barokk nyelvezettel himnikus magasságokban jár, és mind a mai napig érthető” – hangsúlyozta az előadás végén készített interjúban Medgyesy Norbert egyetemi adjunktus. Az elhangzott énekeket Farkas Domokos orgonajátéka kísérte, az előadást pedig Barta Árpád rendezte, a nyelvészeti tanácsadó Huszthy Bálint volt. A Boldogasszony szerepét Kucséberné Farkas Mirtill játszotta.
„Nehéz szavakba foglalni azt, hogy milyen érzés, élmény volt számomra – mondta a főszereplő. – Már évekkel ezelőtt befejeztem az egyetemet, és ebben a színjátszóban is már nagyon sok szép évet töltöttem el, de befejeződött számomra ez a korszak és iskolában tanítok. Kislányom született tavaly, és azt hittem, hogy nekem már nem adatik meg újra visszatérni a színjátszóba. Ennek ellenére megkerestek, és nagyon-nagyon örültem, hogy még egyszer eljuthattam ide. Két évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor itt, a Szűzanyánál kértem, hogy édesanya lehessek. És ez megadatott egy évvel ezelőtt, úgyhogy ezért is volt nekem nagyon fontos, hogy visszajöhettem, és itt lehetett a kislányom is. Ez különösen nagy töltetet adott nekem ahhoz, hogy átéljem ezt a szerepet.”
A csíkszeredai hívek ezúttal is örömmel és meghatódva fogadták a „hazahozott” iskoladrámákat. Mindkét előadást vastapssal jutalmazta a közönség. Csíksomlyót a magyar nyelvű diákszínjátszás bölcsőjének is tekintik a műfaj szakértői. Az 1980-as években a kegyszobor alatt, elrejtve találták meg a 104 magyar nyelvű középkori iskoladráma szövegét tartalmazó könyvet. Ezeket a misztériumjátékokat több száz évvel ezelőtt a neves csíksomlyói gimnázium tanárai írták, és a diákok egy-egy ünnep keretében mutatták be.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet

„A balladás ember” kiállítása a szentendrei Skanzenben
Kallós Zoltán érdeme, hogy Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg, valamint Moldva néprajzi és népzenei hagyományai széles rétegek számára váltak ismertté. A Kossuth-díjas erdélyi kutató mintegy 14 ezer dallamot gyűjtött össze, de a táncházmozgalom kialakulásában is jelentős szerepet játszott. Az életművét bemutató tárlat szeptemberig látogatható a Skanzen Galériában – mondta a kiállítás kurátora a Rádió Orienten.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese szerint Kallós Zoltán legnagyobb érdeme munkásságának komplexitása, amelynek során másfajta attitűddel közeledett a néprajzkutatáshoz. „Nemcsak a gyűjtést tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy az anyagot eljuttassa a fiatalokhoz, így biztosítva a generációról generációra való továbbélését” – emelte ki. A kutatónak, akit „balladás embernek” is neveztek mintegy 14 ezer archivált dallama található a Népzenetudományi Intézetben – mondta Bereczki Ibolya.
Kallós Zoltán népzenei érdeklődése és gyűjtőszenvedélye már gyerekkorában kialakult, amely annak köszönhető, hogy általános iskolai tanulmányai során a tanárai arra hívták fel a figyelmét, hogy az otthonról hozott néprajzi ismeretanyaga olyan hatalmas érték, amit gyűjteni érdemes.
Háborúban hallgatnak a múzsák
Átmeneti időszakot jelentett Kallós Zoltán életében a II. világháború időszaka, amikor szülei – hogy megóvják a háború viszontagságaitól – Kolozsvárról Budapestre küldték. 1944-ben az ostrom időszakát Budapesten vészelte át. Besorozták, de végül kalandos körülmények között hazajutott és folytatta tanulmányait Kolozsváron.
Más volt a helyzet, amikor már hivatalos katonai szolgálatát teljesítette Romániában, amit ismertségek szerzésére és néprajzkutatásra fordított. Feladata, hogy összeírja a katonákat, nagy segítséget jelentett az adott tájegységek zenei kultúrájának felderítésében.
A kiállítás részei
Mint azt Bereczki Ibolya elmondta, a tárlat hat nagy vidéket mutat be, ezek közül a négy legfontosabb: Válaszút és a Mezőség, Kalotaszeg, Moldva és Gyimes. Emellett Kallós Zoltán megfordult Biharban, de gyűjtött székelyföldön is. „A legnehezebben elérhető helyeken kutatott leginkább, a Mezőség mellett Moldva jelentett számára meghatározó élményt, a tanítóképző befejeztével is ide helyeztette magát” – mondta a főigazgató-helyettes. Kiemelte: ebben az időszakban végezte legtöbb néprajzi gyűjtését egészen 1956-ig, az ottani magyar iskolák bezárásáig. Kapcsolat a magyar kutatókkal
Kallós Zoltán munkáját hamar felismerték Magyarországon is, amely nagyban köszönhető annak, hogy viszonylag hamar elkezdte eljuttatni hazánkba gyűjteményét. A közös kutatásban az áttörést 1961 hozta meg, amikor is Andrásfalvy Bertalannal és Martin Györggyel elkezdték közös munkájukat. Ennek eredményeként Válaszúton és a Mezőség falvaiban táncokat fotóztak és filmeztek, hanganyagokat rögzítettek.
Bár ebben az időszakban már szinte temették a balladákat, újabb áttörést jelentett 1970, amikor Bukarestben megjelent a Balladák Könyve, amely nagy hatást gyakorolt az értelmiségi rétegre. Innen már csak egy lépés volt az első táncház megszületése.
A Kallós Zoltán Alapítvány
A családi kúria visszaszerzésével 1992-ben megalapította a nevével fémjelzett alapítványt Válaszúton, amelynek célja a mezőségi szórvány magyarság gyerekeinek anyanyelvi és kulturális oktatása bentlakásos rendszerben. „Az induláskor mindössze 4 gyermek tanításával foglalkozó intézménynek ma már több mint száz diákja van, s valóságos komplex kulturális központtá alakult” – emelte ki Bereczki Ibolya.
Készül az Erdélyi tájegység a Skanzenben
Bár már 1998-ban elindult a gyűjtés Erdélyben, támogatás híján csak az utóbbi évben gyorsult fel. Mint azt a főigazgató-helyettes elmondta, már 13 porta épülete és több mint hatezer néprajzi tárgy várja a tájegység felépítését.
„Elsősorban Erdélyt is a kis vagy közepes tájakkal fogjuk bemutatni, nemrég Hunyad megyéből és a Fekete-kőrös völgyéből is vásároltunk épületet, de természetesen lesznek olyanok, amelyeket csak másolatban fogunk felépíteni. Idén a sóvidéki házat bontjuk le Felsősófalván, de kiválasztásra vár a moldvai épület is. Emellett az életformához kapcsolódó gyűjtést szeretnénk még erősíteni ” – mondta Bereczki Ibolya.
Kiemelte: ma már nem elég egy egykori életvilágot bemutatni, hanem a modern technológia eszközeivel a látogatók számára interaktív módon könnyebben befogadhatóvá kell tenni.
Az „Indulj el egy úton…” című, Kallós Zoltán életművét bemutató kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Skanzen Galériában.
orientpress.hu -

Erdőpusztítás – Nem a törvényekkel van baj, hanem a törvényesség betartásával – véli Becsek-Garda Dezső, volt Hargita megyei képviselő
Az erdővédelemről szóló politikai televíziós vitasorozat, amelyben azok az újságírók, tévériporterek és politikusok szólalnak meg, akik semmit sem értenek az erdőgazdálkodáshoz, számunkra azért kellemetlen, mert ők legtöbbször mint az erdővisszaadás ellenségei szólalnak meg, akik a tulajdon-visszaszolgáltatással hozzák kapcsolatba az erdőirtást. Ebből aztán „magától adódik” a kérdés, hogy miért juttatták vissza a magyaroknak az erdőt – vélekedik Becsek-Garda Dezső, az RMDSZ egykori gyergyószéki képviselője, aki több évig volt tagja a romániai fakitermelést és fafeldolgozást ellenőrző parlamenti bizottságnak.
– Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a romániai erdőirtásról, egyes „összesítések” szerint óránként három focipályányi erdőt pusztítanak el az országban. Mekkora felületekről van szó?
– Az erdőirtás Romániában, de főleg Székelyföldön felmérhetetlen károkat okozott és okoz. Az információk pontosak, valóban ilyen méretű jelenségről van szó. 1998 és 2000 között tagja voltam a romániai fakitermelést és fafeldolgozást ellenőrző parlamenti bizottságnak. Akkori tevékenységem során az erdészeti igazgatóságok és az erdészeti hivatalok vezetői által irányított kullancscégek sokaságának a legkörmönfontabb erdőirtó módszereivel találkoztam. Ellenőrzéseim során, az 1995-ös évi széltöréssel kapcsolatos visszaéléseket kutatva csak Hargita megyében négymillió köbméter fa elhallgatását és törvénytelen kitermelését sikerült bebizonyítani.
Törvénytelenségek sorozatát tapasztaltam a Târâţă Culiţă által Székelyföldön folytatott fakitermelések esetében is. A kár ebben az esetben is több millió köbméter törvénytelenül kitermelt faanyag volt, ami Moldva irányába vette útját. A korrupció mértékét bizonyította az a tény is, hogy az 1998 és 2000 közötti időszakban a 43 megye közül csak nekem sikerült leváltatnom Hargita megye korabeli erdészeti igazgatóját. A bizottság 2000-ben elfogadott határozata szerint az erdőirtásért felelősöket bűnügyi és bírósági felelősségre kellett volna vonni. A romániai igazságszolgáltatás azonban a korrupció védelmezését szolgálta. Sőt még a parlamentben is eltűntek a bizottsági akták.
A 2001 és 2008 közötti időszakban a korrupciót és a kéréseket kivizsgáló bizottság tagjaként számos ellenőrzést vezettem Székelyföldre, főleg pedig Gyergyó vidékére az erdőirtások megfékezésére törekedve.
A 2001-es évi kivizsgálás alkalmával Gyergyószentmiklós egykori rendőrfőnöke megkereste a kivizsgálóbizottság többi tagját, akiket arról akart meggyőzni, hagyják abba a fatolvajok keresését, mert én egy szélsőséges, nacionalista politikus vagyok. 2003-ban kétszer vezettem ellenőrzést. Ekkor meggyújtották a csutakokat és az erdőt, hogy ne fedezhessük fel az erdőlopás nyomait. Hiába bizonyult eredményesnek munkánk, a rendőrség részben, az ügyészség és a bíróság viszont teljes erejével mindent megtett a több milliárd euró értékű károk elkövetőinek a megmentéséért. 2005-ben újabb kivizsgáló bizottságot vezettem. Utolsó kivizsgálásaimra 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban került sor. Hiába bizonyítottam be az erdő-panamákkal kapcsolatos törvénytelenségeket, az igazságszolgáltatás emberei megvédték az erdőirtókat. Az általam vezetett kivizsgáló csoportokban a mezőgazdasági és a környezetvédelmi minisztérium kiváló erdőmérnökei mellett az országos rendőrkapitányság legjobb szakemberei vettek részt.
– Milyen környezeti hatása van máris ezeknek a pusztításoknak?
– A Székelyföldön folyó erdőirtás, melyhez hozzájárul a sorozatos széltörések hatása is, súlyos és visszafordíthatatlan következményekkel jár erdeink ökológiai egyensúlyára, és környezetünk egészségére nézve.
A lekopaszított és be nem ültetett hegyoldalakról rohamos ütemben mosódik le a termőtalaj, ezeknek a nagy dőlésszögű hegyoldalak egy része belátható időn belül nem lesz újraerdősíthető. Ennek következtében helyenként többé nem fog megvalósulni az erdő csapadék-visszatartó szerepe, így minden nagyobb méretű csapadékmennyiség árhullám megjelenését vonja maga után medencénk folyóvizein. Magyarán mondva állandó árvízveszélynek lesz kitéve a vidék. Ugyanígy nem valósul meg az erdők mikroklímát szabályozó szerepe, már helyi szinten is fokozódik az éghajlat szélsőségessé válása.
A hegyi patakokon történő fahúzatás, amely szintén bizonyíték a fakitermelési szabályok figyelmen kívül hagyására, teljesen tönkreteszi az élővilágot. A növények és állatok, az egyedi tájképi értékekkel együtt képezik régiónk stabil és fenntartható gazdasági fejlődésének zálogát, amelyben fontos szerepet kell kapnia a jövőben az öko-, és agroturizmusnak. A jelenlegi vandalizmus, amely az erdeinkben folyik, mindent veszélyeztet, akár ökológiai és gazdasági katasztrófába sodorhatja Székelyföldet.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

„Érezzék csángó testvéreink is, hogy a Szűzanya várta őket”
A moldvai csángók számára idén a csíksomlyói kegytemplomban tartották meg a több éves hagyományra visszatekintő liturgiát. A csángó misét, akárcsak a tavaly, ezúttal is Berszán atya celebrálta.
Bár a csángó szentmise helyszíne a Szent Péter és Pál plébániatemplomhoz kötődik, annak néhány éve tartó restaurálása miatt, idén a csíksomlyói kegytemplomban tartották meg a liturgiát. „Imádkozzunk együtt azért, hogy mihamarabb legyen a plébániatemplom újra kultikus hely, hogy újra ott köszönthessük csángó testvéreinket” – kérte Kovács Attila plébános a szentmise kezdetén, majd hozzátette: a perselyes adományokat is erre a célra fordítják, hogy mielőbb befejezhessék a templom felújítását.
Berszán Lajos, a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium alapító igazgatója, a szentmise celebránsa elmondta, a világon több Mária kegyhelyen járt, és mindenütt érezte a Szűzanya jelenlétét. „Segített, várt, mint édesanyja a gyermekét” – fogalmazott az atya.
Éppen azért, aki a kegytemplomba jön el, vigasztalást, lelkierőt meríthet a nehézségek elviselésére is. „Köszönjük meg a Szűzanyának, hogy szeret minket. Érezzék meg a mi csángó testvéreink is, hogy vár itt a Szűzanya. Őseik nyomán, ezután is jöjjenek ide, mert itt elmondhatja az ember az örömét, bánatát, elsírhatja a könnyeit és elénekelheti: nem vagyunk árvák, édesanyánk a magas mennyekből , gondot visel ránk” – idézte prédikációjában az egyházi ének sorait a liturgia vezetője.
Az egyházi énekeket a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium kórusa adta elő.
A moldvai csángók számára az 1990-es évektől kezdődően kezdtek szentmisét tartani a csíksomlyói pünkösdi búcsú alkalmával, merthogy Moldvában nincs rendszeres magyar nyelvű liturgia.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölet nélkül Székelyföldön
Fiatalabb és kevésbé fiatal barátaimmal évek óta próbálunk minél több kommunikációs csatornát megnyitni a Székelyföldön kisebbségnek számító románok és az itt többségben lévő magyarok között, akár kulturális, sport-, környezetvédő, akár politikai tevékenységekről van szó.
Egyszerűen a normalitást, a jó együttélést és a multikulturalitást hirdetjük Sepsiszentgyörgyön, ahogy azt, szerintem minden épeszű embernek tennie kellene.
Több száz ilyenfajta tevékenységet említhetnék, a téli ünnepek környéki eseményekkel kezdve, a városnapokon, közös kirándulásokon, az angol nyelvű vitákon, a környezetvédő akciókon keresztül egészen a kizárólag magyar tannyelvű és román tannyelvű iskolák diákjai közötti találkozókig, koncertekig, feliratozott színielőadásokig.
Az interneten egyszerű kereséssel számos példát, fényképet és filmecskét találhatunk olyan eseményekről, mint a Povestea din Ajun/Mesés Karácsony, Cortul de Tineret/Ifjúsági Sátor, Saint George, City of Debate, 3M Talks, Shortcut, Saint George Earth Hour, Vox Populi, Let’s do it, Atelier, színházi fórum, Nu puteţi voi urî cât putem noi iubi (Nem tudtok annyira gyűlölni, mint amennyire mi szeretni – a szerk.), multikulturális budapesti és krakkói kirándulásokról – Prága következik –; román és magyar előadásokról és filmbemutatókról, román és/vagy magyar művészek koncertjeiről, például Luiza Zan fellépéséről a Snaps Vocals Banddel vagy Sárik Péterrel, a városi gyermekkórusokból verbuvált Madrigál Kórusról, a katolikus templomban fellépő Gheorghe Zamfirról stb.
Több száz ilyen példa van az utóbbi tíz évből, több ezer résztvevővel, és rendkívül pozitív reakciókkal. Tudják, hány ilyenről számolt be az országos sajtó?
Szórványosan néha, hogy ne mondjam, egyáltalán... Nyilvánvaló, rendezvényeink nem „vonzóak” számukra. Hogyan is írhatnák meg, hogy a román és magyar fiataloknak közös programjaik vannak? Miként írhatnák, hogy jól megértik egymást, közös rendezvényeket szerveznek és azokon együtt vesznek részt? Hogyan tehetnék meg, amikor ők, onnan Bukarestből, Moldvából vagy Olténiából „jobban tudják, mi a helyzet itt”?
Voltaképpen ez a „hagyd csak, én jobban tudom” hozza az ostoba ember legjobb leírását, ahogy azt remekül megfogalmazza az Osonó–Ecou legújabb együttműködésében készült Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadás egyik szereplője. Hogyan is tudnád jobban, te, a kívülálló?
Minek kérdeznék meg tőlünk, hogyan boldogulunk itt, a „székelyek között”, ha ők amúgy is „jobban tudják”? Hogyan tudnák jobban nálunk, akik itt élünk? Naponta több tucatszor találkozunk magyar szomszédainkkal, munkatársainkkal, barátainkkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, akikkel együtt élünk ezen a vidéken. Természetesen itt is vannak jó és rossz dolgok, mint a világ bármely más térségében. És ők mégis azt hiszik, hogy jobban tudják. Persze ez a „jobban” azt jelenti, hogy szerintük mi biztosan rosszban vagyunk egymással, veszekszünk, talán még verekszünk is, egyáltalán nem tudunk megegyezésre jutni. Sőt, meg vannak győződve erről. Ráadásul senki sem képes meggyőzni őket az ellenkezőjéről, akármennyi példát mondanánk vagy érvet hoznánk fel. Kár.
Persze, az egyszerű tudatlanok mellett sok veszélyes ostoba is van, akiknek érdekük szítani vagy időnként felpiszkálni a konfliktust térségünkben, főleg akkor, amikor a központi hatalom valamilyen disznóságát kell elfedni…
A manipulálás „szakemberei” ők, akik rendszeresen fel kívánják korbácsolni a kedélyeket, legtöbbször politikai, e térségen kívüli szavazatszerzési okokból, mert a „magyar veszély” még mindig képes választókat mozgósítani másfelé. Ha tényleg így lenne, akkor itt lehetne ezzel szavazatokat szerezni, nem?
Akkor Székelyföldön csak a román ultranacionalisták képviselőit szavaznák meg. Ennek ellenére, a mindenféle vergődések dacára, az ultranacionalizmus itt marginális. Persze, néha összejön a másságot elviselni nem képes néhány dinoszaurusz, azok, akik „vadrománnak”, vagy „vadmagyarnak” tartják magukat. Néha tüntetgetnek a magyarok vagy románok ellen, de az általuk csapott zajban is rendkívül kevesen vannak, és nem reprezentatívak. Mindegy, mások hogyan vannak vele, de mi folytatjuk az általunk szabott irányt, melynek célja a románok és magyarok közötti jó kapcsolatok, az együttműködés és összefogás hirdetése. Tudjuk, hogy a kölcsönös bizalomért még rendkívül sokat kell tenni.
A végeredmény most kevésbé releváns és valószínűleg csak a Fennvaló ismeri azt biztosan, de Istenem, nagyon szép ez a magadfajtákkal járt út, akár különböznek tőled, akár hozzád hasonlóak!
Mădălin Guruianu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tévés újságírót filmjei illusztrálják (Csáky Zoltán Háromszéken)
Ismerős idősebbeknek még a bukaresti magyar adás első időszakából, később a Duna Televízióból, melynek indulása óta munkatársa, meghatározó televíziós újságírója – egészen a közelmúltig. Csütörtöki baróti, tegnapi sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozóján életéről, munkásságáról beszélt a mindkét helyszínen nagy számban összegyűlt érdeklődőknek Csáky Zoltán.
A háromszéki felmenőkkel is büszkélkedő Csáky Zoltán a Zala megyei Sümegen született, véletlen folytán hamar visszakerült a családja Erdélybe, Marossárpatak, majd Marosvásárhely vált életének állomásává – vezette fel életútját. Egyetemet Kolozsváron végzett, az egykori Marianum utolsó publicisztikai évfolyamán vezető tanára Balogh Edgár volt – egyike mestereinek, Bodor Pál és Sára Sándor mellett. A bukaresti magyar adáshoz annak alapításakor hívták meg, a román televízió magyar nyelvű adása szerinte azért jöhetett létre 1969-ben, mert „volt akkor egy jó széljárás a magyar kultúra felfuttatására”, valamint az alapító főszerkesztő, Bodor Pál jó politikai érzékének köszönhetően. Beszélt a magyar adásos időkről, a csíki bicskásokról készített dokumentumfilm kálváriájáról vagy olyan visszás helyzetekről, mint amikor a magyarul énekelő csángók lemehettek a Kaláka egyik élő adásában, de az adás filmtekercsét azonnal megsemmisítették. A magyar adás megszüntetése után a kollektívben dolgozott, orvos feleségét Moldvába helyezték ki, a menekülést a kilátástalannak tűnő helyzetből a magyarországi kitelepedés jelentette. 1989 elején nem volt könnyű az életet újrakezdenie, fizikai munka után rádiózott egy ideig, majd az 1992-ben Sára Sándor vezetésével alakult Duna Televízióhoz került, mely „fénykorában nemzeti intézmény volt”. A Dunánál az évek során szinte minden televíziós műfajt kipróbálhatott a közéleti és politikai műsoroktól a szórakoztató műfajig. A Kívánságkosárban volt utolsó szereplése, fél éve is egy műsorba kellett volna belépnie, amikor közölték vele, nem hosszabbították meg a szerződését.
A tabuk feszegetése, kényes témák boncolgatása már a bukaresti magyar adásnál érdekelte, ennek folyománya, hogy tizenöt esztendeje elkészítette a Hagymakupolás honfoglalás című filmet. Az egy tömbben élő székelyföldi magyarság felrobbantása végett indított ortodox térhódítást bemutató filmet a Duna Televízió csupán egyszer mutatta be, és „kaptam is érte hideget, meleget”, folytatni is szerette volna, de sosem adtak rá pénzt, és meg sem indokolták, miért. A film alapján azonos címmel könyvet adott ki, az Arcélek portrésorozata interjúiból A Jóisten politikája címmel szintén kötetet állított össze, s bár azt vallja, „a tévés újságírót filmjei illusztrálják”, a könyvekre is szükség van, mert „a termést be kell takarítani”, mondotta.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
– Ejszen egyszeres nem volt még ilyen szip beszéd Frumószáról, tonárnini – állít meg az útszélen egy anya. – Láttam a tegnap a televizorba, ej, be szipen beszélt, erős szip volt, erőst! Történt ugyanis, hogy ismeretlenül érkezett hozzánk Bartha Ágnes és Kacsó Sándor. Rólunk forgattak a Létkérdések című műsorukhoz, amit a 2015. június 29-i Magyaradásban sugároztak az RTV 1-en. Miért kiemelendő az ismeretlenségünk? Nagyon sok filmes ismerősünk van. Így meglepő, hogy ismeretlenek érkeznek. Több napra. Többször ,,bemikrofonoznak”. Furcsa egy érzés, ruha alatt fel a mikrofon, hátul valahova csatolni. Zavarba ejtő közelség. Közben kezdődik a szavalóverseny. Figyelmemet elvonja a sok teendő. Az idő is követeli főszerepét szigorú keretekbe zárva engem. S előttem, utánam Kacsó Sándor és a kamerája. A mikrofonról gyakran elfeledkezem, mondok, mint mindig. Tán törlik egyszer... Lejár a szavalóverseny, hátradőlök. Finom húsgombócleves, nagy tál galuska, kedvenc tészta, s már kezdek magamra ismerni, lánykámmal elvonulok, fárasztó nap volt ez számára is, belealszom az altatásba. Ébredek. A riport...
Leülünk a padra egymással szemben, ismeretlenül. Én mesélek. Az elmúlt kilenc évről. Mosolyogva, néha filozofikusan elmerengve a nagy semmibe, de a szavak, mondatok szépen, körkörösen érkeznek, fonódnak egybe oly varázslattá, ahogy a betűk, szavak szoktak kunkorodni írásaimkor. A végére megismerkedünk. Meglepő élethelyzet adta kapcsolat.
Másnap séta a piacon. Igyekszem nem zavarban lenni a kamera által követett egyén fontosságára való tekintettel. Két kis kávéspoharat vásárolok, mégiscsak megzavart a kamera, állapítom meg utólag. Barátsággal búcsúzunk egymástól. Látszik, elbűvölődtek az életünktől, munkánktól, ránk is ragad ebből az elismerésből.
A héten többször eszembe jutnak. Vajon milyen lesz a film? Átjön a varázs? Vajon mit is mondtam? Nem, nem kérek előre anyagot. Ezek vagyunk, ilyenek, ez az életünk. Vállalom.
– 45 perc – írja Ágnes.
Vadnarancsolajas kávémmal a kezemben kucorodok a tévé elé. Ma rólam, rólunk szól a műsor. És átjött a varázslat, és jönnek közben az üzenetek. Volt osztálytársaktól, ismerősöktől, volt kollégáktól... Szemembe könny szökik. Tovább nézem magunkat, az életünket. Meghallom a múlt hónapban ronggyá hallgatott vers dallamát. Meglep és megrendít ez a szokatlan figyelem. Dörgedelem van...
– Szebb, mint valójában! – nyugtázom magamban.
Visszatérünk Moldvába. Táborokat szervezünk, szülőértekezletet, sok a dolog. De ahányszor kilépek a kapun, mindig szól valaki, hogy látott, s ej, be szip es volt. Köszönöm, nagyon köszönöm.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kerekasztal a székely eredetről – Szabadegyetem Baróton
Baróton javában zajlik a II. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor, amelyen neves előadók a székelység őstörténetének kulcskérdéseit taglalják, ezzel is közelebb juttatva az érdeklődő hallgatóságot a tisztánlátáshoz, eredetünk még sokak számára homályos részleteinek a feltárásához. A tábor második napján Demeter László múzeumigazgató-történész moderálásával az előadók közül többen kerekasztal-beszélgetésen vettek részt, az alábbiakban az ott elhangzottakból szemelgetünk.
A beszélgetést Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, kutató indította, elmondva érdekes nézetét, miszerint Attila halála után a hunok egy Campo Chigla nevű, védhető helyre húzódtak vissza, ahol már nem hunoknak, székelyeknek nevezik őket a krónikák. A névváltozás a korabeli bizánci íróknál is megjelenik, ők még egy szklavin nevű népről tesznek említést, akik mindegyre betörnek a bizánci birodalomba, majd aztán 800 körül a szklavin elnevezés helyét a szkíta váltja fel.
– Maguk a székelyek is szkítáknak nevezték magukat a középkorban, ezért meggyőződésem, hogy a szklavin nép maga a székely nép volt, akik Attila halála után a mai Havasalföld és Moldva területén éltek egészen 1000–1150-ig, amikor aztán átjöttek a Kárpátokon és elfoglalták a mai Székelyföldet.
Elméletét dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista is elfogadja. Mint mondta, Attila halála után a hun birodalom részekre szakadt, egyik lehetséges hely, ahova menekülhettek a hunok, lehetett a Sántha által említett Moldva és Havasalföld is. Másrészt meggyőződése, hogy a mai Erdély területe 450 után sem került idegen uralom alá, az is tény, hogy a hunok egy része itt maradt. Bizonyítékok erre az Attiláról fennmaradt legendák, történetek, a hun hagyományok.
Dr. Darkó Jenő történész a történetíró Jordanes szemléletéről beszélt, mely más megvilágításba helyezi egy másik ókori nép, a dákok történetét is, míg Czeglédi Katalin nyelvész azt foglalta össze, milyen nyelvi bizonyítékok igazolják, hogy a magyar nyelv nem az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, hanem a szkíták és hunok által beszélt egykori nyelvvel van kapcsolatban, mely kapcsolat láncszemei itt Erdélyben lelhetők fel a legnagyobb számban.
Dr. Kovács J. Attila biológus szintén más szemszögből közelítette meg a történelmi tényeket. A fennmaradt dűlőnevekből, vagy növények, fák elnevezéseiből is sok mindenre lehet következtetni szerinte: mint ilyent, megemlítette a napos, száraz élőhelyet kedvelő cserefát, azzal a párhuzammal, hogy elődeink sokáig élhettek egy olyan helyen, ahol ez a fa tömegesen előfordult, ezt bizonyítja „csere” előtagú szavaink gyakorisága is.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Intolerancia a hegyek ormán?
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Gyökeret verő csángómentők
Bár az elmúlt időszakban stabilizálódni látszik a moldvai csángó falvakban oktató pedagógusok csoportja, még mindig van fluktuáció, így a következő tanévtől is új nevelők jelentkezését várják. Idén kilenc állást hirdetett meg a moldvai csángó magyar oktatási programot működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Márton Attila, az oktatási program koordinátora a Krónikának elmondta, hogy elsősorban a megürült állásokat próbálják betölteni, azonban több olyan helyszín is van, ahol évek óta ott dolgozó pedagógus mellé keresnek kollégát.
Csíkfaluban és Diószénen egyenesen két oktatóra van szükség, ezekre a helyszínekre akár párban is lehet jelentkezni, hívta fel a figyelmet. Emellett Bahána, Bogdánfalva, Diószeg, Lábnyik, Lujzikalagor, Pokolpatak, Szitás és Újfalu településekre keresnek a csángó gyerekeket magyarul írni és olvasni tanító pedagógusokat.
Szakképzett magyartanárok, néprajzosok, magyar tanítók, más szakképesítésű pedagógusok, illetve olyan fiatalok jelentkezését várják, akik szeretnének gyerekeket magyar nyelvre, hagyományőrzésre tanítani.
Az érdeklődők július 24-éig jelentkezhetnek, a szükséges iratcsomót (beiratkozási ív, Europass szakmai önéletrajz, végzettséget igazoló oklevélmásolatok, személyiigazolvány-másolat, kézzel írott motivációs indoklás, ajánlólevél) az RMPSZ csíkszeredai székhelyén (Petőfi utca 4. szám) lehet személyesen benyújtani vagy szkennelt formában elküldeni a titkarsag@rmpsz.ro e-mail címre.
Stabil tanítógárda
A havi fizetés és étkezési jegyek mellett az oktatók 700 lejes juttatásban részesülnek, amiből a lakhatási feltételeket biztosíthatják. Márton Attila szerint a szegény moldvai településeken ez az összeg anyagi biztonságot ad, így ha valaki jól gazdálkodik, javítani is tud a körülményeken.
Mint elmondta, bár az elmúlt években magyarországiak részéről is tapasztaltak érdeklődést a program iránt, és volt, aki be tudott illeszkedni, megtanulta a helyi nyelvjárást, ajánlott a románnyelv-tudás, hiszen az oktatónak helyi szinten kommunikálnia kell a hatóságokkal. Többnyire a tanítóképzőt végzett fiatalok váltak be, közülük sokan már évek óta részesei a moldvai magyar oktatási programnak.
Az állandó fluktuáció ellenére az oktatók kétharmada stabil, a 9 helyi pedagógus és 8 hagyományőrző mellett 14 olyan oktatójuk van, aki „gyökeret vert" a Csángóföldön, mesélte Márton Attila, aki lészpedi tanítóként maga is tagja a 43 fős pedagógusi csapatnak.
Az anyagi lehetőségek függvényében újabb helyi hagyományőrzőket is bevonnának a rendszerbe, mesélte az oktatási program koordinátora. Ezek a helyi viszonyok és a csángó hagyományok ismerőiként elsősorban a délutáni foglalkozások keretében tanítják a gyerekeket őseik kultúrájára, népzenére, -táncra, tevékenységük azonban az iskolai foglalkozásokra is kiterjed, hiszen a különböző ünnepélyekre is ők készítik fel a diákokat. Jelenleg Külsőrekecsinben, Magyarfaluban, Pusztinán, Klézsén és Forrófalván fejtenek ki hatékony tevékenységet.
Az állami oktatás a cél
Az RMPSZ által felügyelt oktatási program keretében jelenleg 29 moldvai településen zajlik a magyar nyelv oktatása 2070 moldvai gyerek részvételével. Az anyanyelvi oktatás 19 helységben az állami oktatás része, a többi településen pedig délutáni foglalkozások keretében tanítják magyarul írni-olvasni, oktatják a csángó hagyományokra a gyerekeket. „Azok a közösségek, ahol jó a nyelvi állapot, le vannak fedve" – jelenti ki Márton Attila, amikor a bővítési tervekről kérdezzük.
Mint mondja, lehetne ugyan terjeszkedni más, rosszabb nyelvi adottságokkal rendelkező települések irányába, jelenleg azonban arra összpontosítanak, hogy a meglévő helyszíneket „hivatalosítsák", a délutáni foglalkozásokat is bevigyék az állami oktatási rendszer keretei közé. Ez nemcsak amiatt lenne fontos, mivel jelentős anyagi terhek alól mentesítené a program működtetőit, hanem amiatt is, mivel nagyobb presztízst, folytonosságot biztosítana a magyar nyelvű oktatás számára, magyarázza a koordinátor.
Normalizálódó viszonyok
A pedagógusszövetség által felügyelt helyszíneken kívül két településen, Máriafalván és Lujzikalagorban a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) biztosítja a magyar nyelvű oktatást hetente tartott délutáni foglalkozások keretében.
Márton Attila elmondta, azt remélik, hogy a 2015–2016-os tanévtől az érintett 15 gyereket is sikerül beíratni az állami oktatásba, a környező településeken ugyanis hivatalosan is biztosított a magyar nyelvű oktatás. Az oktatási koordinátor szerint a korábbi nézeteltérések ellenére ma már folyamatos az egyeztetés a két szervezet között. A hatóságokkal is enyhült a korábbi, feszült, már-már ellenséges viszony, mondta az oktatási koordinátor, bár, mint fogalmazott, „ezeket a harcokat mindig helyileg kell megvívni".
A normalizálódás elsősorban annak köszönhető, hogy idén januárban együttműködési szerződést írtak alá a Bákó megyei tanfelügyelőséggel és az oktatási minisztériummal, mely legális hátteret biztosít a programban részt vevő oktatók számára, és elfogadásra ösztönzi a helyi hatóságokat. „Ez már félsikernek tekinthető" – jelentette ki Márton Attila.
Csökkenő civil támogatások
A program finanszírozása a 2012-ben történt átszervezés után ma már stabilnak mondható, jelentette ki lapunknak Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Mint mondta, ez két pilléren áll, egyrészt a magyar kormány támogatja a nemzetpolitikai államtitkárságon és a Bethlen Gábor Alapon keresztül, másrészt a civil adományokat összefogó alapítványokon, a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesületen és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványon (AMMOA) keresztül érkezik a pénz. Emellett az Amerikai Egyesült Államokbeli Pillangó Alapítvány felvállalta a csíkszeredai bentlakás fenntartásának teljes költségeit.
A civil támogatás megcsappant az utóbbi években, Márton Attila szerint a törés 2012-ben, a program körüli botrányok idején következett be, és azóta a két alapítvány már nem tudja ugyanolyan mértékben összefogni az adományokat, mint korábban. Mint mondta, „a közös kalap" elve már nem nagyon működik, a keresztszülők szeretnék célirányosan támogatni a különböző helyszíneket, gyerekeket.
Honorált lojalitás
Burus-Siklódi Botond szerint a megcsappant civil támogatások ellenére a program nincs veszélyben, mint mondta, a magyar kormány biztosította őket arról, hogy pótolja az alapítványoknál bekövetkezett kiesést.
A kormányzati támogatás révén a 2015–2016-os tanévtől differenciált bérezést kívánnak bevezetni és honorálni az oktatók program iránti lojalitását, mesélte az RMPSZ elnöke, aki szerint ősztől átlagban ötszázalékos béremelést biztosítanának a pedagógusoknak, hagyományőrzőknek.
Bővítésre nehezen futja
Bár a program működtetése biztosított, annak bővítése, illetve az öt–nyolc osztályt végzett diákok továbbtanulása már az anyagiak függvénye, véli Márton Attila, aki szerint elsősorban a tehetséges gyerekek számára kellene biztosítani a továbbtanulás kivételes lehetőségét. A programban részt vevő több mint 2000 gyerek közül jelenleg 64-en tanulnak tovább csíkszeredai középiskolákban, ahol külön bentlakást működtetnek számukra.
Bár a bákói oktatási központ iránti igény még mindig megvan a csángó szervezetek részéről, Márton Attila szerint arról megoszlanak a vélemények, hogy érdemes-e „a román tengerbe egyet cseppenteni", itt magyar kollégiumot létrehozni, vagy ennek inkább egy kisebb csángó településen lenne meg a helye a lészpedi oktatási központ mintájára, ahonnan a programot is működtetik.
Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök szerint bár a bákói központ ügyében vannak fejlemények, konkrét lépések nem történtek, egyelőre a helyszínkeresés zajlik, ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, hogyan lehetne fenntartani az intézményt, de egy hozzáértő ügyintézőre is szükség lenne, lehetőleg egy csángó személyében. Az oktatási központ a csángó szervezetek kerekasztalának számító Csángó Tanács július 24-ei ülésének a témája, tájékoztatott az elnök.
Az oktatási program működtetése a stabil anyagi háttérnek köszönhetően biztosított, hangsúlyozta Burus-Siklódi Botond, hozzátéve ugyanakkor, hogy látványos növekedésben nem gondolkodhatnak. Kifejtette: jelenleg legfőbb céljuk a nem hivatalos délutáni foglalkozásoknak az állami oktatási rendszerbe való bevitele.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Hazát kaptak, népsorsot vállaltak
– interjú dr. Száva Tibor Sándorral –
Valóban így volt és ma is így van. Az üldözött, ma is üldözés alatt álló s élő örmények a magyar nép sorsát vállalták rezzenéstelenül, panasz nélkül. A Fogolyánok, Gajzágók, Szávák, Patrubányok s annyi más család, nemzetség magyarrá, székelymagyarrá vált, jó részük ma is őrzi katolikus vallását. Ismeretlen viszonyulásokat és ismeretlen megaláztatásokat ismerhetünk meg dr. Száva Tibor Sándor) könyveiből. De az is igaz, hogy sokkal könnyebb volt a török, Habsburg elnyomatásban magyar–örményként élni, mint a románokéban. Beszélgetésünket közöljük, hogy örök tanulságul szolgálna s figyelmeztetőként.
– Ismerhetünk olyan írót, néprajzost, orvost, akinek második hivatása volt az írás. Hiszen a hivatást nem lehet egy-egy diplomához kötni. Hogyan kezdte a „mellékállást”?
– Kisgyerekként a könyv szerelmese voltam, és mindent elolvastam, ami a kezembe került. Azonban a tényleges írásra egyetemista koromban került sor, amikor az anyagi gondok miatt kényszerültem beszállni.
– Tudom: Brassóban a Brassói Lapok elődjéhez, az Új Idők egyik rovatához, amelynek témája a „magyar műszaki nyelv” megtartása volt.
– Az egyetemi ösztöndíj mellett semmilyen jövedelmem nem volt, de özvegy édesanyám is csak 40 lejt kapott a kollektívtől. Így hát ő is rászorult a támogatásra. Így kezdtem írogatni az újságnak, ahonnan kapogattam 80 vagy 100 lejt a beadott írásokért. Az egyetemistákat ilyen tekintetben Madaras Lázár támogatta igen önzetlenül. A későbbiekben valóban a foglalkozásom és a műszaki írásaim mellett a családkutatási írások töltötték ki életem egy jó részét. Már gyermekként sokat olvastam, aztán egyre többet hallottam az apai ághoz kötődő örményekről, de róluk, főként a székelyföldi örményekről könyvekből keveset lehetett megtudni. Közben a gondviselés akaratából nálam egyre gyűltek és gyűltek a székelyföldi magyar-örményekre vonatkozó értékes dokumentumok, és rájöttem, hogy ezek írásos közlés nélkül elvesznének a népközösség számára. Lelkiismereti kérdésnek tartottam kiadásukat. Sajnos, a szocializmus éveiben Erdélyben erre nem is lehetett gondolni, így csak 1995-ben sikerült kiadnom az első ilyen tárgyú könyvemet. A későbbi köteteim forrásanyagát sok éven keresztül gyűjtöttem szerencsével és nagy kitartással, miután már hazalátogathattam Bécsből. Könyveim dokumentáltságát a semmiből kellett előbányászni, mert például Csíkszépvíz esetében sosem készült hivatalos összeírás vagy demográfiai felmérés a családokról. Itt a vezérlő elv az volt, hogy hagyjunk valami értelmes dolgot az utánunk következő nemzedékre, és eltűnésünk után ne mondhassák, hogy na, ez is hiába élt.
Feltáratlan múlt
– Igaz, a Romániához odaloccsantott magyar területeken még az is politika, ha egy magyar gyerek megszületik. És itt az örmény–magyarok, a székellyé vált örmények is osztoznak a sorsunkban!
– A Kárpát-medencei magyarság felszámolása csak idő kérdése, hiszen a gyerekszületések olyan arányban csökkennek, hogy ennek hatása eltűnésünkhöz vezethet. Ennek kiinduló pontja az a politika, amely a határon túli magyarságot érinti. A székelységet megalázó módon kisebbségként tüntetik fel még a jelenlegi erdélyi magyar pártok is, de mások is, ahelyett, hogy az őshonos nép megnevezést használnák, mert ezzel már egész másként lehetne érvelni a nemzetközi fórumokon. A székelység őshonos nép a Kárpát-medencében, és ha ez így van, akkor az ENSZ alapokmánya szerint joga van az önrendelkezéshez és a saját nyelvhasználathoz. Jelenleg csak erre a mindenki által elfogadott két alapokmányra lehet hivatkozni (sajnos erre a legkevesebbet hivatkoznak az elhivatottak, pedig jogilag az egyetlen járható út lenne), amely a megmaradást és a jövőt jelentené az erdélyi s benne a székelyföldi családok számára.
– Örménységi kutatásaiban milyen területeken találkozott eddig ismeretlen adatokkal, irányulásokkal?
– A családnevünket tekintve magyarörmény családban születtem, de ebből 350 év távlatából csak a származástudat maradt meg. Én székelynek tartom magam, hiszen a négy nagyszülő közül csak egy volt örmény származású. Édesanyám családja, a csíkdánfalvi Albert család 1638-ban I. Rákóczi Györgytől nyert felvételt a székely lófők rendjébe. Az erre vonatkozó dokumentumot maga Rákóczi és Márkosfalvi Márton szertartásmester látta el kézjegyével. Balázs Teréz apai nagyanyám szintén „primor“ székely családból származott. Amíg gyermek voltam, egyáltalán nem tudtam az örmény felmenőkről, ez a kérdés csak 1959-től, apai nagyapám halála, de mélyebben főleg az apám halála után, az 1960-as évek közepétől kezdett foglalkoztatni. Bizonyos korok történelmének tisztánlátására idő kellett, hogy kialakulhasson egy szilárd kép a jó irányú meggyőződés felé. A mindenkori hivatalos történelmi szemlélet és irodalom felületesen nyújt ismereteket az avatatlan szemlélőnek. Elfelejtett erdélyi nagy történészek munkái ritkán kerülnek nyilvánosságra, munkásságuk homályban marad a mai fiatalság számára. Csak példának említem a szépvízi Balás Bélát, akiről szülőfalujában nem is hallottak, pedig kiemelkedő munkássága volt a két világháború között. Nem ismeretes pl. a Cziráky-féle összeírás sem, amely 1821-ben jelent meg, pedig ez olyan ismereteket adott Erdélyről, amelyeknek napjainkban is figyelemreméltó helyet kellene adni. A gyergyói és a szépvízi örmény családok kutatását nem lehet elvonatkoztatva, külön vizsgálni. Sőt, a kutatások sajátos részterületén a diaszpóra-kutatásban mind az erdélyi, mind a galíciai örmény diaszpórák is, mint katolikus vallásra áttért újkori örmény diszpórák, lényegében azonos kutatási egységet alkotnak. Ehhez hasonlóan ugyanígy nem lehetne az erdélyi örmények történetét se elkülönítve vizsgálni pl. a galíciai örmények hagyatékától, vagy a Moldvában maradt hagyatéktól sem.
Az eltüntetett temető
– A brassó–bolonyai könyve ismét mérnöki pontosságú, nemzetiségi és egyben népességüldözési és bűnözési könyv, szintén Romániában.
– Néprajzi, népességrajzi is. Ez több mint tisztelet egy szintén üldözött népesség, istenhit el-kiirtásáról. 1995-ben jelent meg nyomtatásban az első könyvem, és most, 2015-ben a nyolcadik, amelynek címe Az eltüntetett brassó–bolonyai evangélikus temető. Az internetes oldalakat böngészve sok brassói vonatkozású egyháztörténeti írás van közölve, viszont egyetlen sort sem találtam a Brassó központjában 1987-ben megsemmisített magyar evangélikus temetőről. Pedig ez a kommunizmus egyik legnagyobb bűne volt egy magyar egyházi közösség ellen, és nem is magyarázható ez a szörnyű tett, mert a mai napig nem építettek semmit az eltüntetett temető helyébe. És akkor feltevődik a kérdés: miért is kellett eltüntetni ezt a régi pantheon temetőt? Csak! Csak úgy. Mert most magyarok nyugszanak itt a föld alatt ismeretlenül, meggyalázva holtukban is. Ezért tartottam fontosnak megírni az elhunytak neveit, hogy az utókor neveiken keresztül méltón emlékezhessen rájuk! A könyv felhozta 100 év elhunytainak neveit, mikor és hol születtek, foglalkozásaikat, Brassó régi utcaneveit, mikor és milyen betegségben haltak el. Közvetlenül is érintett vagyok itt, hiszen a feleségem édesanyja és nagyszülei is itt nyugszanak jeltelenül, valahol.
– Hogyan látta és látja az örménység sorsát, jövőjét ma?
– Az Erdélybe betelepült örmények mai utódai már nem örmények, és ez minden kulturális, szellemi és nyelvi argumentummal alátámasztható. Ami megmaradt, azt úgy hívják, hogy származástudat, de ezen kívül semmiről sem lehet beszélni. Az idegen területen töltött 700 év, amely embert próbáló önfenntartó küzdelmekkel járt, az anyanyelv feladásával is párosult. Erre lehet mondani: népek sorsa! A jövőt illetőleg valósnak kell elfogadnunk azt a visszafordíthatatlan folyamatot is, amely szerint az erdélyi magyarörmények a kunok, besenyők és jászok sorsára jutottak az élő közösségi hagyományok feladásával. Ami pedig utána bekövetkezett, azt úgy nevezik, hogy teljes asszimiláció.
– És a magyarságét ugyanitt?
– Az erdélyi magyarság jövőjére vonatkozólag lényeges megállapítás lenne, hogy csatolt területeken élő etnikai népcsoportoknak területi önrendelkezést és nyelvhasználatot kell biztosítani. Ez igazságosabban oldaná meg a sokat emlegetett autonómia fontos kérdéseit. Mit jelent a székelységnek a jövő a Kárpát-medencében, s benne a székelyföldi családoknak? Pillanatnyilag a legnagyobb kihívás a megmaradás, és ebben nagy szerepet játszik az a tény, hogy az elkövetkező évek népességi adatai hogyan alakulnak. Ha ez igen nagy negatív elmozdulás lesz, akkor a jövő egészen másképp alakul. A számszerű fogyatkozás következményeit előrevetíteni igen tragikus dolog lenne egy nép számára!
Czegő Zoltán
Száva Tibor Sándor /sz. Csíkszereda, 1944. jún. 14./ ma Bécsben élő gépészmérnök, műszaki szakíró, helytörténész, az MTA köztestületi tagja. Könyvei:
A csíkszépvízi Száva család - erdélyi családtörténet (Győr, 1995; új, bővített kiadása Csíkszereda, 2000); Szépvízi magyarörmények nyomában (Győr, 2003); Magyarörmények az első világháborúban (Budaörs, 2004); Erdélyi magyarörmények az első világháborúban (Csíkszereda, Alutus, 2005); Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában (Csíkszereda, Alutus, 2008), Székelyföldi magyarörmény családok /Csíkszereda, 2012/,
Biblioteca Barcensis - Az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temető
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Román néplélek és önsztereotípia
Történelmi tapasztalataik folytán a románok rendkívül bizalmatlanok az idegenekkel szemben, a munkára pedig az emancipálódás eszközeként tekintenek – vázolta a román néplélek legfontosabb jellemzőit a Krónikának Daniel David kolozsvári pszichológiaprofesszor. A nemrég megjelent, szakmai berkekben korszakosnak nevezett tanulmányában az általa vezetett kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a romániai társadalom pszichológiai potenciálja azonos a nyugati népekével, ezt a teljesítőképességet azonban különböző okokból nem képes átültetni a valóságba.
– Kinek szánták A románok pszichológiai profilja elnevezésű tanulmányt: a romániai társadalomnak vagy a külvilágnak? Egyszóval a cél az, hogy ez a nép jobban megismerje önmagát, vagy hogy másokban pontosabb kép alakuljon ki a románokról?
– Azt mondanám, hogy is-is, de a fő célunk mindenek előtt tudományos. A pszichológiai szakirodalomban jelenleg nagyon sok információ szétszórva fellelhető. Több száz tanulmányt találni, amelyekben a románokat más kultúrákkal, népekkel hasonlították össze pszichokulturális ismertető jelek alapján. Viszont mivel ezeket az információkat soha nem gyűjtötték öszsze, gyakorlatilag ismeretlenek, ebből kifolyólag rengeteg, tájékozatlanságból fakadó vélemény látott napvilágot a közbeszédben. Tehát elsődleges célunk az volt, hogy egyetlen monográfiában összesítsük a könyvek, tanulmányok formájában megjelent kutatásokat. Persze abban reménykedem, hogy kutatómunkánk hozzájárul a románok alaposabb önismeretéhez is, általa pedig mások is jobban megismerik és megértik ezt a népet. Ez a tanulmány abban segíthet még bennünket nemzetként – előrebocsátom: én nem etnikai értelemben említem a románokat, hanem román állampolgárokról beszélek –, hogy meghatározzunk bizonyos ideális kulturális modelleket. Hová akarunk tartani, mit akarunk csinálni, melyek az alapvető értékeink. Márpedig csak akkor leszünk képesek meghatározni ideális értékeket, abban az esetben dolgozhatunk ki érdekes közpolitikákat, ha tudjuk, hol tartunk most. Egy ország kulturális, pszichokulturális fejlesztési projektjének megvalósításához elengedhetetlenül ismernünk kell az illető lakosság lélektanát, hiszen bármilyen nemzetstratégia hasznavehetetlen, ha nem talál az emberek pszichológiájával.
– Milyen módszert alkalmaztak a kutatás során?
– Az általunk felhasznált adatok több forrásból származnak. Egyrészt már publikált tanulmányokat összesítettünk, másrészt másodlagos adatfeldolgozást végeztünk a nemzetközi adatbázisok alapján. Például rendelkezésünkre állt bizonyos pszichokulturális ismertető jelek romániai, magyarországi, amerikai átlaga, amely alapján statisztikai elemzést folytattunk a hatásméret megállapítása érdekében, tehát hogy mekkora a különbség a különböző országok között. Mindezeken túlmenően elvégeztünk három teljesen új tanulmányt is.
– Ha arra kérném, nevezze meg a románok leglényegesebb jellemvonását, melyikre esne a választása?
– A monográfia alapján nagyon nehéz tömören megrajzolni a románok alapvető jellemvonásait. De ha a legreprezentatívabbat kellene kiválasztanom, akkor az emberek iránti nagyfokú bizalmatlanságot emelném ki, ami a románok esetében nagyon magas a nyugati kultúrákhoz képest. Ez a tulajdonság azért lényeges, mert alapvetően befolyásol más ismertető jeleket. Hiszen ha nem bízol másokban, akkor nem tudsz együttműködni velük, nem fejlődik a társadalmi tőke, nem lehetsz hatékony és eredményes a többiekkel folytatott kooperáció tekintetében.
– Mivel magyarázható ez a bizalmatlanság? Hogyan alakul ki ez a viszonyulás egy népnél?
– Mindenekelőtt annak meghatározására szorítkoztam, hogy milyenek vagyunk, és megpróbáltam távol tartani magam a komplex magyarázatoktól. Persze önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy miként jutottunk el ide, és konkrét adatok híján is megfogalmaztam bizonyos feltételezéseket. A legvalószínűbb hipotézis az, hogy a történelem folyamán ez a régió mindig is birodalmak találkozási pontja volt, ahol az emberek nem részesültek a jobban szervezett és védett nyugati államok nyújtotta biztonságból. Éppen ezért ennek a területnek a lakossága nem barátként, hanem ellenségként tekintett egy idegenre, aki általában el akart venni valamit tőle. Ez a történelmi tapasztalat roppant szkeptikussá tett bennünket az idegenekkel, az ismeretlenekkel kapcsolatban, akikkel szemben nagy társadalmi távolságot tartunk fenn, és csak bizonyos bizalmi tesztek nyomán kerülnek be a baráti körünkbe. Az amerikaiak másképp gondolkodnak: számukra egy idegen rögtön a baráti szférájukba tartozik, amelyből csak akkor zárnak ki valakit, ha eljátssza a bizalmukat. Egy amerikai számára egy ismeretlen potenciális együttműködőnek számít, egy román ellenben potenciális veszélyként kezeli.
– Melyek a románok első számú igazodási pontjai? A család, a munka, a pénz közül például mit tartanak a legfontosabbnak az életben?
– A családot, a vallást és a munkát. A család szerepe valamennyi kultúra és ország esetében fontos helyet tölt be, e tekintetben nem sokban különbözünk másoktól, de a munka például azért különösen fontos számunkra, mert emancipációs eszközként tekintünk rá. A románok egyenjogúvá próbálnak válni a munka révén. Sőt ha ennek segítségével emancipálódnak, és jelentős javadalmazásban részesülnek, a románok teljesítőképessége, hatékonysága is magas. E téren jó példaként említhetőek a nyugat-európai országokban dolgozó román vendégmunkások. Ha viszont itthon keveset keresnek, és egyik hónapról a másikra tengődnek, a munka nem segíti az emancipációjukat, teljesítőképességük hanyatlik, és ilyenkor azt szokták mondani: „hagyd, mert menni fog úgy is”.
– És milyennek képzelik magukat a románok, melyek a legjellemzőbb önsztereotípiák?
– Vendégszeretőnek, barátságosnak, ugyanakkor intelligensnek és kreatívnak képzeljük magunkat. Ezzel egy időben beismerjük, hogy fegyelmezetlenek vagyunk.
– Ezzel ellentétben nem vendégszeretőek a románok?
– Nem az általuk képzelt mértékben. Amikor a románok előítéleteket építenek fel magukról, korlátozott a viszonyítási alapjuk, elvégre közvetlen környezetükben találkoznak ugyan magyarokkal, németekkel, de nem tudják, milyenek valójában a franciák vagy a spanyolok. Ilyenkor igyekeznek pozitív önsztereotípiát kivetíteni magukról. Márpedig melyik a legkönynyebb előítélet egy birodalmak ütközési övezetében élő, számottevő hatalommal sohasem rendelkező nép számára, amelyet az évszázadok során mindenki maga alá akart gyűrni? A vendégszeretet.
– Mindig is ilyen tulajdonságok jellemezték ezt a népet, vagy esetleg változtak a történelem folyamán a társadalmi-kulturális szokások?
– Erre nem sikerült választ találnunk, mivel az általunk végzett pszichológiai, intelligencia- és személyiségi tesztekre eddig nem volt precedens, így nincs mivel öszszevetnünk őket. Személyes feltételezésem szerint – és ezt a kötetben is megfogalmaztam – azonban a románok alapvetően individualista, autonóm és független emberek, csakhogy az állandó veszélyek közepette a történelem folyamán arra kényszerültek, hogy közösségi struktúrákban éljenek. Ezek viszont a család szintjén épültek ki, a román közösségek nemzetségek halmazát alkották, és nem társadalmi szerződés alapján működtek, mint a szász vagy sváb közösségek esetén. Meggyőződésem, hogy amint a biztonság már nem jelent problémát, a románok pszichokulturális vonása közösségiből autonómmá, függetlenné fog átalakulni. A mai diákokon és egyetemistákon végzett kutatások arról árulkodnak, ők már magukon hordozzák ezeket a nyugati ismertetőjeleket. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, a lényeg az, hogy ezeknek a tulajdonságoknak az ismeretében eldöntsük, mit akarunk. Monográfiánk alapvető következtetése, hogy a romániai társadalom – beleértve románokat, magyarokat, sőt a romákat is – pszichológiai potenciálja azonos a nyugati népekével. Kreativitási és intelligenciapotenciálunk nem különbözik a hollandokétól, franciákétól, britekétől. Velünk a gond az, hogy a nyugati országoktól eltérően nincsenek erős társadalmi intézményeink, amelyek segítségével gyakorlatba ültethetnénk ezt a teljesítőképességet. Gyermekeink például hiába rendelkeznek magas értelmi és kreativitási potenciállal, ha a túlhaladott romániai tanterv nem ösztönzi ezt a teljesítőképességet, emiatt a PISA-teszteken elért teljesítményük, valamint az ország innovációs hányadosa rendre alacsony. A románok másmilyennek képzelik el magukat, mint amilyenek valójában: azt látják, amilyenek lenni szeretnének, a saját potenciáljukhoz viszonyítják magukat. Ez nem illúzió, hanem realista derűlátás, ám a megvalósításokhoz kellenek az erős intézmények is. Versenyképességben a románok az amerikaiakat és a németeket is maguk mögé utasítják, viszont a teljesítményük gyengébb, mivel itthon nem fizetik meg a munkájukat, és nem léteznek a fegyelemhez vezető szabályok. A külföldön élő román állampolgárok többsége modellnek számít az ottani társadalmakban: pontosak, túlóráznak. A lényeg az, hogy a munka képes-e a társadalmi emancipáció eszközeként szolgálni, márpedig mindez a pénztől függ.
– És mi a helyzet a történelmi régiókban élők eltérő értékítéletével? Egy erdélyi mindig megkülönbözteti magát a moldovaitól, oltyántól, egyáltalán a Kárpátokon túliaktól.
– A pszichokulturális jellemvonások aspektusai közül csak a fontosabbakat vizsgáltuk: a munkát, az autonómiát, az emancipációs értékeket. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat (World Value Survey) alapján folytatott másodlagos adatelemzésünk során nem találtunk lényeges különbségeket a lakosság eme értékítéleteit illetően a történelmi régiók viszonylatában. Bármennyire is úgy gondoljuk mi, erdélyiek, hogy emancipáltabbak és úgymond érdekeltebbek vagyunk a munkában, ez a tényező a bukarestiek számára sokkal fontosabb. Másrészt a moldovaiak jelentős hangsúlyt fektetnek az önállóvá, függetlenné válásra. Tehát nincsenek lényeges különbségek az alapvető értékek terén a különböző régiók között, ez persze nem jelenti, hogy mi nem vagyunk meggyőződve ennek az ellenkezőjéről. Az eltérés ott érhető tetten, hogy mi a valóság, illetve miben hiszünk a történelmi tapasztalatok alapján. A regionális különbözőségek száz-százötven évvel ezelőtt valószínűleg helytállóak voltak, ám az elmúlt ötven-hatvan év alatt végbement társadalmi mozgások során annyi moldvai költözött Erdélybe, és annyi erdélyi telepedett meg Bukarestben, hogy a homogenizáció felszámolta ezeket az eltéréseket.
– Miben különbözik a román néplélek más nemzetekétől, például az országban élő nemzeti kisebbségekétől?
– Alacsony lélekszámuk miatt a romániai németeket nem sikerült mélyrehatóan vizsgálnunk, a magyarok esetében viszont nagyon érdekes következtetéseket sikerült leszűrnünk. A romániai magyarokat például a többségi társadalomhoz, valamint a magyarországi magyarokhoz képest is nagyobb ellenszegülés jellemzi, kevésbé tűrik, hogy rájuk erőltessenek valamit. Nagyobb mértékben keresik a kihívásokat, és fokozottan hedonisták, de ez jó értelemben vett élvhajhászás, ami például a természet szeretetében nyilvánul meg. Miközben mindhárom kategória esetében fontos szerepet tölt be a hagyomány és a konformizmus, számos olyan közös jellemvonást képviselnek a romániai magyarok és románok, amelyek markánsan megkülönböztetik őket a magyarországi társadalomtól. Előbbiek közösségi emberek, míg a magyarországiak – a nyugati kultúrákhoz hasonlóan – individualisták, ugyanakkor nálunk nemzetiségtől függetlenül a vallásosság is erősebb. A genetikai aspektusokat figyelembe véve az erdélyi magyarok az egykori magyar királyság területén élő magyar közösségekhez állnak közel, pszichokulturális tekintetben viszont – részben a több száz éves közös történelemnek betudhatóan – a románokhoz. Ezeket a közös alapokat figyelembe véve szerintem számos projektet tudunk megvalósítani együtt, hiszen ha ismerjük mások értékeit, nézeteit, képesek vagyunk befolyásolni egymás kölcsönhatását. Mindeközben el kell ismerni a bennünket megkülönböztető jellemvonásokat is. Aláhúznám viszont, hogy ezek az eltérések nem tesznek összeférhetetlenné bennünket.
Daniel David Egyetemi tanár, a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem klinikai pszichológiai és pszichoterápiai főosztályának alapító igazgatója 1972. november 23-án született Szatmárnémetiben. Helyettes professzor a New York-i Icahn School of Medicine at Mount Sinai egészségügyi intézményben, a New York-i Albert Ellis Intézet kutatási programjának igazgatója.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

„Próbára tette” a nagy szárazság az idei termést
Kétmilliárd eurós kárt okozott eddig a szárazság idén a mezőgazdaságban, ami a következő időszakban éreztetni fogja hatását az árakon is – jelentette ki tegnap Laurenţiu Baciu, a Mezőgazdasági Termelőegyesületek Ligájának (LAPAR) elnöke.
A nagy hőség leginkább a kukoricatermést „tette próbára”, de sokat ártott a szójának, a búzának, a repcének, a napraforgónak és a zöldségeknek is. A legnagyobb károkat Moldvában, Konstanca megyében és a Bánságban jelezték. Egyes vidékeken a kukorica 30-50, de akár 100 százalékos termésveszteséget is elszenvedett. Moldvában például bizonyos helyeken április óta nem esett csapadék, és ott minden terményt súlyosan károsított a szárazság.
A mezőgazdasági minisztérium ez idáig nem készített felmérést az aszály okozta károkról. Baciu szerint a LAPAR-nak sincs pontos kimutatása erről, de becslések alapján a veszteség már most meghaladja a kétmilliárd eurót, és ha folytatódik a magas hőmérsékletű, vízszegény időjárás, akkor a helyzet súlyossága csak fokozódhat.
A nagy szárazságból kifolyólag várható, hogy drágulnak a gyümölcsök, zöldségek és gabonák, amit tetézni fognak a környezetvédelmi minisztérium által bevezetett új illetékek. A kétmilliárd eurós kár a már elvégzett, és soha vissza nem térő befektetések összegét jelenti.„Láncreakció indul be” – mondta az elnök.
Nyugati Jelen (Arad)

Háromszéki hagyományőrzők Nagyszebenben
Tíz kézműves mester, a felsőrákosi hagyományőrző női dalcsoport, a Százlábú Néptáncegyüttes és a bodzafordulói Cununa Carpaţilor néptáncegyüttes képviseli Háromszéket mától a nagyszebeni XIII. Nemzeti Hagyományok és Szokások Fesztiválján.
A hagyományok és szokások nagyszebeni fesztiválját 2001-től szervezi az Astra Nemzeti Múzeum Központ, célja, hogy lehetőséget nyújtson a különböző tájegységek élő hagyományainak bemutatására és népszerűsítésére. A népzenei, néptánc- és mesterség bemutatókat, valamint a sajátos gasztronómiai különlegességek ismertetőit a nagyszebeni Fiatal erdőben kilencvenhat hektáron elterülő szabadtéri néprajzi múzeum­együttesben tartják, amely 1963-ban nyitotta meg kapuit, és a világ négyszáz tájegysége népművészeti értékeinek reprezentatív gyűjteményét tárja a látogatók elé. A fesztiválra a háromszéki kulturális ajánlatot a Kovászna Megyei Művelődési Központ válogatta össze. Az említett csoportok, mesterek mellett a megye természeti és kulturális örökségét bemutató kiállítással, hagyományos népi mesterségekről szóló dokumentumfilmekkel is népszerűsítik Háromszék értékeit.
A háromszékiek Erdélyből egyedüliként vesznek részt a seregszemlén, mellettük Moldva és Munténia képviselői, valamint a határon túli románok egy-egy szerbiai, moldovai, bulgáriai, magyarországi és ukrajnai csapata mutatkozik be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyáva népnek...
A bevándorlási hullám kapcsán nekünk, egyszerű embereknek el kell gondolkodnunk a közép- és hosszú távú perspektívákról.
Senki nem vitathatja, hogy az európai (ős)lakosság száma évtizedek óta csökken (a magyarok „élenjárnak” e kategóriában...), Ázsia és főként Afrika lakossága növekszik.
Minden mérvadó előrejelzés szerint jó ideig ez marad a trend. A tekintélyes olasz napilap, a Corriere della Sera nemrég azt írta, a következő húsz évben 200 millió bevándorlóra számíthat a most kb. félmilliárd lakosságú Unió (máshol nagyobb számokat is láttam). Ha az EU-vezetők kicsikarják, hogy őket egyenletesen osszák el, akkor majdnem négymillióan jöhetnek Magyarországra és hét-nyolcmillióan Romániába (amely Johannis egyik tanácsosa szerint 1800-ra is alig van felkészülve).
Lokálisabban: Kolozsváron cirka 120 ezer, az ezer lakosú Bivalyröcsögén még négyszáz bevándorló jelenhet meg. (Nem riogatás, matematika.) A bevándorló nők pedig jóval több gyereket vállalnak, mint a „modern” európai társaik (ez tény). Végeredmény? „Moldva nem a tiétek, hanem a gyerekeiteké és a gyerekeitek gyerekeié” – mondja Barbu Ştefănescu-Delavrancea ismert színművében István vajda (Ştefan cel Mare). Az olvasó cserélje ki Moldvát arra, ami neki fontos. Ha valaki azt gondolja, hogy emberöltő után nem változik meg a települése, az téved.
Ezek után élek azzal a nyilván hamis, ultraoptimista feltételezéssel, hogy minden egyes bevándorló jóindulatú, (magasan) képzett, be akar illeszkedni X. európai országba, sok a pénze (kérdezzék csak az embercsempészeket), nem szorul segélyekre stb. (Cinikus mosoly: a valóban ilyen bevándorlók neve külföldi befektető.) Kérdéseim: hogyan tanulnak meg a bevándorlók rövid idő alatt legalább középszinten beszélni magyarul/románul stb.? A gettósodást milyen módon lehet kezelni? Az olcsóbb munkaerő mennyire viszi le a béreket? A legnagyobb népsűrűségű kontinens miképpen bírja el a 40 százalékos népességnövekedést (pl. mezőgazdasági termelés, lakásállomány)?
Válaszoktól függetlenül elegendő egyetlen tétlen, a kor kihívásait megoldani nem akaró generáció, és hiábavaló lesz a(z erdélyi) magyarság elmúlt ezerszáz évi, felsorolhatatlan emberi és anyagi veszteséggel járó küzdelme a fennmaradásért. Ha nem cselekszünk, a „gyáva népnek nincs hazája” önbeteljesítő jóslattá válhat.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A befogadó Székelyföld
Nem festjük az ördögöt a falra, mert megjelenik. Ugyanis az ördög nem alszik. És ami az emberi társadalmakban egyes ártatlan népcsoportok ellen lavinaként elindul, az az ördögtől való. Szóltam arról, hogy a következő Nagy-Románia-egyesítés – Bukovina, Moldávia, vagy amit akartok – óhatatlanul Székelyföld újbóli és erőszakos átnépesítését jelentené. Most meghozták félig titkos hatalmak Európa ázsiai beözönlőkkel való „felfrissítésének” katasztrófáját. Előbb Băsescu, volt román államelnök óvta Romániát az idegen áradattól, igen helyesen. Minap Johannis mostani államelnök tagadta az Európai Unió elosztási rendszerének teljesítését, igen mérsékelten. Lesz kvóta, vagy nem lesz kvóta? Ez a kód. Ám a kormány bekérte a három székelyföldi megyétől – Maros, Hargita, Kovászna – a szír vagy nem szír, baskír vagy afgán, pakisztáni és másmilyen sok ezer menekült elszállásolására szolgáló székelyföldi lehetőségeket. Mondom, mi sem alszunk nyugton, de az ördög röhögve virraszt. És mentek a szállásolási lehetőségek Székelyföldről, kivéve Kovászna megyét! Elképesztő, hogy több ezer helyet jelentett Marosvásárhely és Csíkszereda. És itt is, újból is megkérdezhetem: állva alszanak azok a székelyföldi vezetők?
És máris követhetjük a hatványozást, Bukarest szellemében. Ha ennyi helyet vallanak be amott meg amott, akkor lehet több hely is ám!
Akkor pedig tereljük az ázsiai turista, idegen pénzen átriasztott emberáradatot Székelyföldre, Erdély más területeire! Minek szennyeznének a bangladesi vendégek (onnan jöttek a romák, más néven cigányok ezelőtt sok évszázaddal) levegőt Moldvában, Havasalföldön, Bukarestben?!
Aki akkor is térdet s fejet hajt itt nálunk, amikor nem éppen kötelező, attól jót nem várhatunk. Hogy mindig is voltak zsebelő fajtársaink? Igaz, talán igaz. De ez nem turáni átok. A széthúzás mellett többen voltak, akik kardot ragadtak, nem bocskortalpnyalók voltak.
Apológiával, szóbeli önvédelemmel nem megyünk sokra. Az ördög pedig nem alszik, röhögve virraszt.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)