Régészek tartottak rendhagyó történelemórát Csíkszeredában
Mi a vesztegintézet? Hol van Kustaly Vára? Kik voltak a csíksomlyói gótok? – e három kérdést feszegette péntek délelőtt Csíkszeredában az adott helyszíneken 2015-ben kutató régész. A Rendhagyó történelemóra című rendezvény Hargita Megye Tanácsa támogatásával zajló kutatásokat tártak fel a közönségnek.
Közel kétszáz középiskolás diák és Hargita megyei szakemberek jelenlétében tartották meg Hargita Megye Tanácsa aulájában a Rendhagyó történelem című előadássorozatot pénteken. A hagyományossá vált bemutatókhoz a közös nevezőt a megyei önkormányzat programja adja, mely révén régészeti kutatásokat támogatnak – ez alkalommal a 2015-ben folytatott munkálatokról számoltak be a szakemberek. Házigazdaként a jelenlévőket Borboly Csaba elnök és Barti Tihamér alelnök köszöntötte.
Elsőként a Gyergyószentmiklós melletti, „piricskei vesztegintézet” régészeti kutatásait részletezte Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum régésze. Megtudhattuk: 2009-ben feltárás zajlik Piricskén a gyergyói múzeum szakemberei vezetésével. Itt körülbelül 50 évig – Gyergyótölgyesre költöztetéséig – üzemelt az az egészségügyi tábor szervezésű „vesztegintézet”, megállóhely. Itt történt a Moldvából Erdélybe érkező, illetve innen Moldvába tartó kereskedők ellenőrzése, illetve a járványos betegségek megfékezése érdekében az átutazók vesztegeltetése.
A régész elmondta: eredeti tervtől eltérően kellett kutatnia, mert a terület tulajdonosával nem tudtak megegyezni a kutatáshoz szükséges fák kivágásáról. A megyei önkormányzat minden évben támogatta a feltárást, ahol nyaranta folytatják az ásatásokat az 1806-ig működő vám és vesztegzár területén, ahol az erődítmény a 17. század végén épült. Írott források szólnak arról, hogy az erődítményt 1694-ben kezdték el építeni az osztrákok. A munkacsapat diákokat is bevon a feltárásba, akik egy hetet a feltárás helyszínén törtnek, belekóstolva a régész-életbe.
Kustaly váráról kevesen tudnak, és maguk az udvarhelyiek is alig ismerik – jelezte ismertetőjében Sófalvi András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső múzeum régésze. Mint elmondta: projektjükben a turisztikai hasznosításán gondolkodtak az Udvarhelyszék és Bardócz-szék között, a Rika-erdő gerincének nyergében található Kustaly várának.
Egy olyan feltárásról lévén szó, melyről egyáltalán nem léteznek írásos források, a talált cserepek nyomán igyekeztek megfejteni a titkát. „Még nem vagyunk felnőve ahhoz, hogy a romokat ripsz-ropsz helyreállítsuk” – figyelmeztetett a régész. Mint mondta, ha szakma a régészeti munkálatot el is végzi, annak a fenntartása, gyakorlatilag a falak kezelése, karbantartása, nem történik nagyon sok esetben meg Erdélyben. Mint rámutatott: ők a „köztes megoldást” választották, háromnyelvű turisztikai táblákkal jelezvén a feltárás jellemzőit.
A csíksomlyói, Fodor-kerti ásatások eredményeit bemutatva Botár István, a Csíki Székely Múzeum régésze gyakorlatilag elmagyarázta a diákközönségnek, hogyan zajlik egy régészeti ásatás, miért távolítják el eleinte a termőtalajt. A felügyelete alatt évek óta zajló csíksomlyói kutatások eredményei bizonyítják: a gótok folyamatosan és sűrűn lakták ezt a települést. 
G. E. maszol.ro

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Két világháborúban harcolt
„Édesapámék utolsóként hagyták el Nyujtódot” 
Csütörtökön a 87 éves, nyujtódi születésű Dani Béla kereste fel szerkesztőségünket, hogy megossza olvasóinkkal édesapja hadifogságának történetét. Mint mondta, az ötlet egy régebbi lapszámunkban közölt, veteránokról szóló cikk olvasása közben merült fel benne, Dani János ugyanis mindkét világháborúban hadifogoly volt.
Dani Bélát, az 1995 óta a magyarországi Vecsésen élő nyugalmazott történelemtanárt, volt iskolaigazgatót elmondása szerint évente három–négyszer „hazahozza Nyujtódra a honvágy”. Beszélgetésünkkor a Magyar Nemzet tíz évvel ezelőtti példányát szorongatta, benne egy 1945 februárjában készült, magyar fogoly honvédeket és civileket ábrázoló fotóval, amelyen édesapjára, Dani János honvédre ismert, akinek háborús kalandjait 2006-ban megosztotta a neves magyarországi napilap olvasóival. Most elérkezettnek találta az időt, hogy a háromszékiek is megismerjék ezt a történetet.
Fogság, katonaság, munkaszolgálat
– Édesapám mindkét világháborúban hadifogságba került. Első ízben 1916-ban, amikor a románok a betörést követően falunkat, Nyujtódot is megszállták. A magyar hadsereg visszavonulásra kényszerítette őket, de apámat, aki akkor 14 éves volt, és egy földbirtokosnál szolgált, a visszavonuló román katonák muníciószállításra kényszerítették a földbirtokos elkobzott ökörszekerével – ecsetelte. 
Dani János Moldva fővárosában, Jászvásárban került fogolytáborba, ahonnan hamarosan megszökött, de mivel nem tudott a Kárpátokban húzódó fronton keresztül hazajutni, egy gazdag moldvai juhásznál szolgált 1921-ig, amikor végre hazatérhetett. Hamarosan háromévi szolgálat következett a román hadseregben.
– Mivel ismerte a román nyelvet, hónapokig őrt állt a román hadügyminiszter, Averescu tábornok irodája előtt, ő keresett a tábornoknak Nyujtódról főszakácsot – részletezte Dani Béla.
1939–1940-ben, a Károly-féle román királyi diktatúra alatt munkaszolgálatot teljesített, tankcsapdákat mélyítettek a Besszarábia–Oroszország vonalon, mígnem 1940-ben az oroszok hazakergették őket.
A nyujtódi hatok
Miután Észak-Erdély 1940-ben felszabadult, a nyujtódi Dani János, Csiki Mihály, Jakabos András, Jakabos György, Kádár Gáspár, Máté László pótcsendőröket 1942-ben kéthónapos átképzésre hívták Ungvárra, ahonnan egy részüket a 2. hadseregbe osztották be, a többieket hazaküldték. A front közeledtekor, 1944 nyarán végül őket is mozgósították Bereck–Ojtoz védelmére. Részt vettek az ojtozi és a berecki–lemhényi harcokban, a beszivárgott partizánok felszámolásában. Máté László Ojtoznál életét vesztette, míg parancsnokuk, a vitézül harcoló Fekete János csendőr alezredes Bereck mellett esett el.
1944. szeptember 8-án, feladva Háromszéket, a nyujtódiak Pest felé vonultak, miközben többször is összecsapásokba keveredtek. Nyujtódot utolsóként hagyták el 1944. szeptember 8-án 10 órakor. 
– 11 órakor már az orosz előőrs géppuskával és egy ló vontatta páncéltörő ágyúval a kapunk előtt állt meg. Apámék szakaszából – habár megvolt erre a lehetőség – senki sem szökött meg – mesélte a honvéd fia.
Peches sorban állás
1944 decemberében Budapestre vezényelték őket, karácsonykor az oroszok gyűrűjébe kerültek. Előbb a pesti, majd a budai oldalon védték a fővárost, aztán 1945. február 7-én, a Sashegy oldalában lévő épületet körülzárva, az oroszok foglyul ejtették őket. Mindannyian a Farkasréti temetőbeli fogolygyűjtőbe kerültek, ahol a szovjet tiszti küldöttség felszólította őket, álljanak át a szovjet hadsereg oldalára, és felfegyverzetten járuljanak hozzá Budapest felszabadításához a német fasiszták és nyilas magyar ellenállók uralma alól, majd hazabocsátják őket.
– Édesapám nem volt azok között, akik rövid gondolkodási idő után a szovjetek oldalára álltak, sőt erélyesen rákiáltott a falujabeli Jakabos Lajos hivatásos csendőr őrmesterre, hogy ne tegyen ilyet.
Nem talált meghallgatásra, Jakabos részt vett az egy hétig tartó orosz ostromban. Ennek ellenére később egy kaukázusi útépítő fogolytáborban találkoztak, ugyanis, amint azt Jakabos 1950-ben Nyujtódon elmesélte egykori bajtársának, a budai harcok befejezése után az oroszok lefegyverezték és belökték őket is a német és magyar foglyok közé, így öt évig Jereván mellett, a Kaukázusban törte a követ.
– 1947-ben kivitték az állomásra azzal, hogy hazaviszik. Felsorakoztatták őket, és édesapám épp maga elé állította a gyomorbajos Csiki Misit, hogy együtt szálljanak fel a vonatra, amikor megjelent egy terepjáró, amelyből kiugrott egy orosz tiszt, aki Csiki háta mögött »elvágta a sort«. Előbbieket felterelték a vonatra, apám meg még egy évet fogságban maradt, 1948-ban engedték csak haza” – fejezte be a történetet Béla bácsi. 
Dani János 1902-ben született Nyujtódon. Mindössze tíznaposan veszítette el édesanyját, miután az asszonyt húsvéti locsolkodáskor a szomszéd a kút melletti vályúba dobta, és a tüdőgyulladás három nap alatt végzett vele. Mostohája elűzte otthonról, egy cigányasszony szoptatta. Tizenketten voltak testvérek, minden jussából kisemmizték, ingatlan javait csak a fogságból való hazakerülését követően, 1949-ben kaphatta meg. Három gyereket nevelt és taníttatott. 1967-ben, 65 évesen, bélcsavarodásban halt meg szülőfalujában.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az Erdély-zászló mellett
Kikelt Sabin Gherman transzilvanista újságíró a március 15-én Kolozsváron történt hatósági fellépés ellen, amellyel bevonatták Erdély történelmi zászlaját. Minden rendben zajlott, amíg közbe nem léptek a rendőrök. Az ünneplők arra is gondosan figyeltek, hogy a magyar, a székely zászló mellett a román trikolór is ott legyen – ecsetelte Gherman. 
A rendőrök az Erdély zászlajával való vonulást tiltották meg arra hivatkozva, hogy az etnikai gyűlöletet szít, mert 1918 előtti. Miképpen lenne törvényellenes a történelmi Erdély történelmi zászlaja?! Az a zászló, melynek jelképei ma is ott vannak Románia címerében? Miképpen lehet törvénytelen az a zászló, amelyet Iuliu Maniuék is elismertek, és amely – jól látszik az eseményt megörökítő Samuil Mîrza fényképész felvételein – az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen is ott volt, az odasereglett románok vitték oda. Mert akkor is Erdély történelmi zászlaja volt, az után is az maradt – magyarázta Gherman, aki szerint „ott tartunk, hogy engem erdélyi románként diszkriminálnak: miért ne vonulhatnék én a saját jelképeimmel, ha például Victor Ponta Moldva zászlajával pózol?” Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere tegnap fényképpel és bejegyzéssel tudatta, hogy a rendőrségi fellépés elleni tiltakozásul hivatalában kitűzte Erdély zászlaját. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Kelet-kanadai összefogás a frumószai csángó gyerekekért
– Van egy jó hírem! – ennyit üzent Krisztián. 
Majd hamarosan hozzátette:
– Összegyűjtöttünk nektek 500 000 forintot. 
Ennyi volt. 
Később Kovács Kata írt, a gyakorlati részletek kerültek egyeztetésre, hogy miként jusson el hozzánk, a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft. számlájára a támogatás.
Frumósza három éve önálló moldvai magyar helyszín, sem politikai, sem semmiféle más nézet szerint nem részesül támogatásban. Egyedül a keresztszülők támogatnak minket anyagilag, azok a civil emberek, akik hisznek a munkánk fontosságában. 
A mindennapi megélhetőségünket az egyetlen bejövő, a román államtól kapott tanári fizetésem biztosítja. 
Tíz éve élünk és tanítunk Moldvában. Jómagam a helyi iskola szakképzett magyartanára vagyok, heti 18 órában tanítom hivatalosan a magyar nyelvet a csángó gyerekeknek. 
A párom, Neagu Adrián, a magyar házban tanít az iskolán kívüli magyarórákon. Kétségtelen, hogy ezek az órák a színesebbek. Csak a nagy érdeklődésre való tekintettel nem volt helyünk a sok gyerek számára. Így szépen, lassan Adrián felépített egy termet, egy nagy magyar termet a kert végében. A terem épült, kezdetben színpad volt, majd lett teteje, lassan az egyik oldala lett meg, végül a többi, a tető befedése nagydolog volt, majd lettek ablakok, ajtó. Karácsony tájékán gyűjtést szerveztünk, abból lett kész a padló és a kályha. Minden egyes lépéskor egyszerű emberek támogattak. Akkora kitartással és mindig a legjobbkor érkezve. Mikor meglett a terem, s be kellene rendezni egy kicsit, akkor ír Kovács Krisztián (Feraru Cristian), hogy van egy jó híre! 
Így, aprókán kinyílik egy terem, egy nagy belterű helyiség a frumószai magyarul tanuló csángó gyerekek részére. 
Az iskolai magyarórák számának fenntartása, a teljes magyar nyelvű katedra megmaradása évente nagy harcba kerül itt Moldvában, hiszen amint végeznek a nyolcadik osztályos gyerekek, kiesnek a rendszerből, máshol folytatják tanulmányaikat, így annyi kicsi, előkészítő osztályos és elsős gyerekecske kell érkezzen, amennyi nyolcadikos kirepült. 
Ehhez kell nagyon az iskolán kívüli foglalkozás, a nagy terem, a sok és színes foglalkozás, az óvodások rendszeres oktatása, hogy legyen akikből jövőre kezdő legyen. A következő tanévben Frumószán 77 szülő kérte a heti négy magyarórát a gyereke számára. Tudom, biztos vagyok benne, hogy amint megnyílik az új terem, ez a létszám stabilizálódik és még nőni is fog. Ez pedig egy kimondottan nagy megkönnyebbülés számunkra. 
Krisztián, mit is írhatnék egyebet, minthogy nagyon köszönjük! Neked és mindenkinek, aki támogatott téged, s veled minket, s így a frumószai gyerekek magyar nyelvű oktatását.
Feraru Cristian Facebook-bejegyzése: Hálás köszönet Kovács Katának és Szilágyi Szabolcsnak, hogy összejött ez a gyűjtés, és ugyanakkor hálásak vagyunk az ottawai, torontói és montreali közösségeknek az adományokért.
(2016. 03.02).
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Régiós viták újratöltve
A román szakértői kormány vezetője, Dacian Cioloş idén januárban Temesváron nyilatkozott arról, hogy kormánya napirendre tűzné a régiósítást, de sietett leszögezni, hogy erről „politikai” döntés kell. Összeállításunkban a román régiós viták eddigi 150 évét mutatjuk be. Az írásból kiderül: Romániában soha nem működött igazi önkormányzati rendszer.
Nagyon is gyakorlati okok miatt mindig támogattam a régiósítási terveket. A kormány újraindíthatja a vitákat – és ha igény lesz rá, valószínűleg meg is teszi –, de meg kell értenünk, hogy bizonyos döntéseket a politikumnak kell meghoznia. Egy szakértői kormány nem vállalhatja ezeket magára. A nép által megválasztott politikusoknak kell dönteniük: a pragmatikus, gyakorlati részein túl a regionalizáció elsősorban politikai döntés. Túlságosan fontos ahhoz, hogy csak rövidtávú politikai célok elérésére használja valaki – szögezte le Dacian Cioloş temesvári sajtóértekezletén.
Február végén a kormányfővisszatért a régiósításra. Elmondta, újra kellene gondolni a helyi adók és illetékek rendszerét – példaként a tulajdonadót hozta fel –, és beszélt a jelenlegi megyék alacsony hatékonyságáról. Megoldási lehetőségként felvetette nyolc régió létrehozásának a lehetőségét és a megyei tanácsok felszámolását. A jelenlegi területi-közigazgatási rendszernek a miniszterelnök szerint három nagy baja van: különösen faluhelyen, de regionális szinten is erős a fragmentáció; emiatt súlyos hiányosságokkal küzdenek a fejlesztési programok. A helyi közigazgatási egységek pénzhiányban szenvednek, soknak nincs jövedelme, így csak a leosztásokra, a transzferjövedelemre támaszkodhatnak. A kormányfőtörvénnyel szüntetné meg azokat a közigazgatási entitásokat, amelyekhez kevesebb, mint 3–5 ezer lakos tartozik. Mint fogalmaz, ezek az egységek szegények, működési költségeik nagyok és alacsony szintű szolgáltatásokat nyújtanak.
„A megyei tanácsok rendszerint csak területi feladataikra és érdekeikre összpontosítanak: túl kicsik ahhoz, hogy ösztönözni tudják a gazdasági fejlődést. A regionális fejlesztési tanácsok sem képesek teljesíteni azokat a feladatokat, amire létrehozták őket, az erőforrásokat és a munkát sok elszigetelt projektre fecséreljük el, amelyek hatása csekély. Ez történik az úthálózattal, a víz- és a csatornarendszerekkel, de néha az iskolákkal is” – összegezte a bajok főforrásait a miniszterelnök. Cioloş szerint, ha minden marad a régiben, 2020 után még nagyobb lesz az ország leszakadása, mert a kétezerhúszas évek elejétől az európai uniós pénzeket versenyben lehet majd elnyerni, ehhez pedig felkészült és kompetens, valamint versenyképes helyi adminisztráció kell.
Egy kis történelem
A romániai régiósítási tervek idén matuzsálemi korba lépnek, ugyanis 154 éve zajlik a vita arról, hogy kemény, központosított vagy a decentralizációra épülő, a történelmi tájegységeknek megfelelő, erős államigazgatás felel-e meg Romániának. E tárgyban rengeteg írás, cikk, tanulmány íródott több nyelven is, de mivel közülük sok politikai „meghajtó motorral” született, érdekesebb elolvasni Bajtalan Hunornak az Erdélyi Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóiratban megjelent rövid összefoglaló tanulmányát, amelyik érzelemmentesen leltározza fel a történteket (www.erdelyitarsadalom.ro).
A fejedelmi vérből származó Barbu Catargiu – felmenői közt volt Constantin Brâncoveanu és Barbu Vãcãrescu – Párizsban tanult többek közt jogot, filozófiát és gazdaságtant, amikor szokatlan feladattal találta szembe magát: egyeztetni kellene a frissiben létrejött állam – Románia két különböző összetevőjének, Moldvának és Havasalföldnek a – területi-közigazgatási rendszerét. A jeles román szakember felszámolta volna Moldva vidékekre (þinut) épülő rendszerét, hogy kiterjessze a havasalföldi megyerendszert. Elképzelése szerint széles jogkörökkel felruházott, négy történelmi tájegységre épülő régiót kellett volna létrehozni. Javaslata a politikai-hatalmi elit kemény ellenállásába ütközött, hiszen úgy vélték, hogy bizonyos régiók gyors megerősödése veszélybe sodorhatja a fiatal román állam integritását. Barbu Catargiu részletesen kidolgozott javaslata ellenére az 1864. április 2-án elfogadott törvény a havasalföldi megyerendszert terjesztette ki Románia akkori területére. Ez Trianon után is érvényben maradt 1925. június 14-ig, de bizonyos előírásai a mai romániai közigazgatást is meghatározzák. Barbu Catargiut pár hónapos kormányfői munka után agyonlőtték.
Az első világháborút követő területszerzés komoly kihívások elé állította az új Romániát, hiszen Besszarábiával, Bukovinával és Erdéllyel nemcsak területeket kapott, hanem egy módosított vidékrendszert (þinuturi), osztrák körzeti (bezirk) rendszert és a magyar vármegyerendszert.
Ismét győzött az erős régióktól való félelem: 1925-ben vezették be az adminisztratív egyesítési törvényt: Romániának 71 megyéje és 429 járása lett. A tarthatatlan helyzet miatt 1929-re ismét fellángolt a központosítás-régiósítás vita. A liberálisok erősen központosított, centralizált államot akartak, a konzervatívok viszont régiókra tagolták volna az országot. A vitából a Maniu-vezette konzervatív Nemzeti Parasztpárt került ki győztesen: az 1929. augusztus 3-án megszavazott új közigazgatási törvénnyel a történelmi régiók mentén hét minisztériumi igazgatóságot hoztak létre, de működésüket a bukaresti hatalomnak rendelték alá. A felemás megoldás nem volt jobb az addigi megyerendszernél: 1938-ben eltörölték a megyék jogi személyiségét és tíz új tartományt jelöltek ki anélkül, hogy figyelembe vették volna a történelmi tájegységeket.
A kommunizmus hozta el a gyökeres átalakulást: az 1950-ben elfogadott úgynevezett „rajonálási” területrendezési törvény felszámolta az évszázados román megyerendszert és szovjet mintára 28 tartományt hozott létre, ezek 200 járásba (rajonba) tagolódtak. 1952-ben 18-ra csökkentették a tartományok számát, 1956-ban 16-ra, de mindez semmit sem változtatott a központi hatalom és a helyi közösségek viszonyán, a Maros–Magyar Autonóm Tartományban sem lehetett önrendelkezés.
1965-ös hatalomra kerülésével Nicolae Ceauşescu hadat üzent az addigi közigazgatási rendszernek: az 1968-ra kidolgozott új területi-közigazgatási reform keretében 39 megye született. Ezt a megyerendszert toldották meg 1981-ben még két megyével.
1989 utáni esélyek
E rövid történelmi visszapillantóból is jól látszik, hogy másfél évszázad alatt Romániában mindig a centralizáció hívei győztek, valós önkormányzati modell nem alakulhatott ki. Veress Emőd, a Romániai Magyar Jogtudományi Közlönyben megjelent írásában feleleveníti, hogy a prefektus intézményének romániai bevezetése az 1800-ban létrehozott francia napóleoni mintára alapozott, de az 1989-es rendszerváltás után merítettek a két világháború közötti romániai modellből és hagyományokból is. A rendszer lényege, hogy a prefektus a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbe decentralizált közszolgálatait. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadhatja meg a megyei és a helyi tanácsok vagy polgármesterek döntéseit, amennyiben ezeket törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.
A román alkotmány 122. szakasza tisztán kimondja, miért nem működhet az önkormányzati rendszer: „Romániában az önkormányzatok államigazgatási felügyeletét a prefektus végzi.”
Az átöröklött megyerendszerről és a prefektusi túlkapásokról már a kilencvenes évek elején kiderült, hogy nem beszélhetünk a szó nyugati értelmében vett önkormányzatokról. Ez újra elindította a regionalizációs vitát, amelyet most már az uniós csatlakozás is motivált. Az EU-hoz való közeledés felvetette a statisztikai célú területi egységek (röviden: NUTS) nómenklatúráját, amely nyugat-európai mintára lehetővé teszi az összehangolt regionális statisztikák elkészítését. A NUTS-osztályozás a tagállamok gazdasági területét osztja fel. A regionális statisztikák összehasonlíthatósága megköveteli, hogy a földrajzi régiók a népesség tekintetében összehasonlítható méretűek legyenek. Egy-egy közigazgatási egység NUTS-szintbe történő besorolását a népesség-küszöbértékek alapján határozzák meg: a NUTS1 szint 3–7 milliós, a NUTS2 800 ezer–3 milliós, a NUTS3 150–800 ezres lakost feltételez.
Lesepert magyar elképzelések
1989 után elsőként az Adrian Năstase által vezetett kormány hozakodott elő a regionalizálással, de 2011-ig jegelték a tervet, amikor Traian Bãsescu és az Emil Boc vezette kormány ismét elővette. Megvalósítására – a parlamenti többség birtokában – az igazi esélyes a Szociálliberális Unió (USL) volt, de a körülötte kialakult viták miatt a kezdeményezés 2013 végén elhalt.
Michel Barnier uniós biztos 2002-es romániai látogatásán fogalmazódott meg az az európai uniós elvárás, hogy Romániát európai mintára kellene fejlesztési régiókra felosztani. A román és magyar értelmiségiekből álló Provincia-csoport által közzétett memorandum – amelyben a romániai politikai régiók nyilvános megvitatását javasolták – váratlanul heves ellenreakciót váltott ki a román politika és sajtó képviselőiben, az Adrian Năstase-vezette román kormány a régiósítást levette napirendről.
Az RMDSZ 2007 októberében mutatta be a fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát. Tervezetében Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. A szövetség által elkészített hatástanulmány 16 fejlesztési régiót ajánlott, azonban a román politikai elit érdemben nem foglalkozott vele.
Az Erdélyi Magyar Néppárt régióterve szerint Erdélynek 6 régiója lenne: a Bihar, Szatmár és Szilágy megye területeiből álló Partiumi régió, Kolozsvár központtal az észak-erdélyi régió, Marosvásárhely központtal a Székelyföld régió és Nagyszeben központtal a Szászföldet magába foglaló dél-erdélyi régió. Temesvár lenne a Bánsági régió fővárosa, amely Arad megyét is igazgatná, Brassó pedig a Barcaság régióközpontjaként van feltüntetve.
Liviu Dragnea kormányfőhelyettes 2013 februárjában jelentette be, hogy a kabinet év végéig szándékszik létrehozni az új régiókat. A bukaresti rádiónak így fogalmazott: „nem biztos, hogy nyolc régió lesz, csak az, hogy székely régió biztosan nem lesz”.
2013 novemberében a Ponta-kabinet felelősségvállalással elfogadta a decentralizációs törvényt, 2014 januárjában az alkotmánybíróság egészében alkotmányellenesnek minősítette. A törvényt megtámadó Demokrata Liberális Párt (PDL) egyik kifogása az volt, hogy a jogszabály megkérdőjelezi a román állam egységes jellegét.
Úgy tűnik, a kör ismét bezárult.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen: választási évben mindig fel lehet korbácsolni a „gyilkos ösztönöket”
Az RMDSZ elnöke szerint az utóbbi időszakban megnyilvánuló kisebbségellenesség 2016-ban sem gyakoribb, mint korábban, csak most jobban figyel a közvélemény.
Csütörtökön néhány szenátor előterjesztett egy törvénytervezetet, amely szerint börtönbüntetésre ítélhetőek azok a személyek, akik gyalázzák Romániát és a román nemzetet, a hét elején pedig a legionárius mozgalom mellett állt ki a parlament mikrofonjánál több törvényhozó. A március 15-i kolozsvári ünnepen Erdély zászlójának bevonására szólították fel a rendőrök azokat a résztvevőket, akiknél ilyen zászló volt, öt nappal azelőtt Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján több mint 80 személyt megbírságoltak. Azelőtt Bogdan Diaconu magyarnyelv-használat ellenes törvénytervezetétől volt hangos a sajtó. December elején pedig Románia nemzeti ünnepekor terrorizmussal vádolták meg a HVIM kézdivásárhelyi vezetőit, amelyről egyes sajtóorgánumok áthallásosan tudósítottak], a teljes magyar közösségre ráhúzva a terrorizmus vádját. Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt arról kérdeztük, hogy mi okozza ezeket a nacionalista, szélsőséges és kisebbségellenes, az utóbbi időszakban nagy gyakorisággal előforduló megnyilvánulásokat. 
Az RMDSZ elnöke szerint ezeket a megnyilvánulásokat korántsem kell új, 2016-os jelenségként felfogni, az történt csupán, hogy idén ezekre a történésekre jobban odafigyelt a közvélemény. A kisebbségellenesség évek óta jelen van a román politikai életben. "Számtalanszor figyelmeztettük erre nemcsak a mi közösségünket, vagy a román közvéleményt, hanem a nemzetközi közvéleményt és a partnereinket is. Néha itthon kicsit cinikusan, kicsit lekezelően újságírók, politikai elemzők úgy próbálták ezt beállítani, mintha sa érelmi politizáláshoz tértünk volna vissza, mintha ez egy olyan típusú siránkozás, nyafogás lenne, ami valamit helyettesít. Most nem azt akarom mondani, hogy nekünk lett igazunk, de érdemes a dolgokat alaposan, minden egyes alkalommal megnézni, és érdemes a diagnózison túl a kiutat is keresni" - mondta. 
Hozzátette, hol egyéni, hol csoportos kezdeményezések révén beterjesztett, tucatnyi törvénytervezet van a parlamentben, amelyek a megszerzett jogok megcsorbítását, visszavonását célozzák és azt, hogy megbüntessenek mindenkit, aki nem úgy viselkedik, ahogy egyik vagy másik nacionalista politikus gondolja vagy elképzeli. 
"Az etnikai képviseletet beszüntetnék, és a magyar képviselet vezetőit eltiltanák 10 évre a képviselet lehetőségétől. Szóval butábbnál butább és veszélyesebbnél veszélyesebb kezdeményezések vannak, amelyek visszavetik Romániát a 1950-es évek kommunizmusának sötét korszakába. Ez elfogadhatatlan, és én szeretném azt hinni, hogy ahogy eddig meg tudtuk akadályozni az ilyen típusú törvénytervezetek törvénnyé válását, ezután is meg fogjuk tudni ezt tenni. Azon leszünk, hogy meggyőzzük a román politikusokat, hogy nem lehet ilyesmit támogatni 2016-ban" - mondta. 
Kérdésünkre, hogy ez a nacionalizmus összefüggésbe hozható-e valamilyenféle bizonytalansággal, Kelemen úgy vélekedett, tetten érhető valamilyen korreláció. Úgy véli, a gazdasági válság után, annak közepette, hogy egy óriási menekültáradat tart Európa felé, amikor az emberek jelentős része nem lát hosszútávon javulásra lehetőséget, a zsigeri, ösztönszerű félelmeket könnyen fel lehet korbácsolni, és könnyen lehet olyan célpontokat, indokokat keresni, amiket, vagy akiket ki lehet kiáltani a baj okozójának. 
"Ez mindig feszültségekhez, és nagyon gyakran kisebbségellenességhez vezet. Mivel Romániába Szíriából, Kis-Ázsiából, Afrikából nem jönnek tömegesen, ezért a félelem a nemzeti kisebbségek és elsősorban a magyarok irányába csapódik le, bennünk találják meg a célpontot. Másrészt vannak, akik tudatosan szítják a hangulatot, gondolván, hogy így tudnak szavazatokat szerezni. 2012-ben és 2008-ban is, és előtte is volt erre példa" - mondta az RMDSZ elnöke, azzal példázva kijelentését, hogy Vadim Tudor valamikor az államelnöki választás második fordulójába került, és pártja, a PRM több mint 20%-os támogatottságot élvezett a parlamentben. 
Emellett választási esztendőben vagyunk. "Ilyenkor mindig fel lehetett korbácsolni ezeket az ösztönöket - idézőjelben mondom, de nagyon gyakran, a történelem folyamán idézőjel nélkül is lehet használni -, gyilkos ösztönöket" - mondta. 
Szerinte ezek ellen a megnyilvánulások ellen harcolni kell a magyar közösség biztonságának garantálása érdekében, és sokszor ez nem könnyű feladat. 
"Az a feladatunk, hogy eszközeinknek és tudásunknak függvényében maximalizáltan próbáljunk meg a közösség szolgálatában állni a parlamentben, és a parlamenten kívül" - nyilatkozta Kelemen. 
A március 15-i incidensekkel kapcsolatosan elmondta, az egy vicc, hogy egy történelmi régió zászlóját a rendőrök egy rendezvényen eltetetik, nem fogadják el, ez olyan, mintha megtagadnák, hogy Erdély egy történelmi régiója Romániának. "A történelmi régióknak, Moldvának, Havasalföldnek, Erdélynek vannak régi, történelmi zászlói. Románia így állt össze különböző történelmi régiókból, amelyeknek erős identitása volt, és ezeket az identitásokat a kommunizmus sem tudta felszámolni. Ezekre az identitásokra szükség van, ezeket meg kell erősíteni, ezért szinte az abszurddal határos, amit Kolozsváron csináltak a rendőrök. Szerintem ez rendőri túlkapás, butaság, nem is tudom, minek lehet nevezni, de racionális döntésnek semmiféleképpen" - mondta. 
Elmondta, felszólították a rendőrséget, hogy nyilvánosan is indokolja meg, miért büntetett Marosvásárhelyen. Szerinte a marosvásárhelyi hatósági fellépés súlyos túlkapás, mert a bírságolással bizonyos szabadságjogokat akarnak korlátozni, például a gyülekezési vagy a szólásszabadságot, olyan körülmények között, hogy sem rendbontás nem történt, sem olyan cselekedet nem ment végbe, ami törvénybe ütközne. 
"Ahhoz, hogy rendőrség a hitelességét meg tudja őrizni, meg kell hogy indokolja a fellépését. Tudomásom szerint ezt mindeddig nem történt meg" - mondta az RMDSZ elnöke. 
Arra a kérdésünkre, hogy hivatalos kérést iktattak-e a rendőrségen, Kelemen elmondta, ennek gyakorlati hasznát nem látja. Ha egy politikai szervezet a rendőrség felé a nyilvánosság előtt egy ilyen kérdést megfogalmaz, akkor a rendőrségnek kellene válaszolnia. "Ha írásban leadjuk a kérést, akkor borítékolható, hogy a formális válaszban tucatnyi törvényt sorolnak fel, és azzal az ügynek pontot is tesznek a végére, tehát azzal nem érünk semmit. Sokkal fontosabb az, hogy a nyilvánosság előtt elmondjuk a véleményünket, minthogy elküldjünk egy levelet, amiről nekünk és a rendőrségnek van csupán tudomása, és erre kapjunk egy törvénycikkek felsorolásából álló választ" - válaszolta a politikus. 
Elmondta, hivatalos levelet számtalanszor küldött már az RMDSZ, és ezekre rendre semmitmondó válasz érkezett. Szerinte a közvéleményt és a magyar közösséget kell érzékennyé tenni a problémára. Egy demokratikus jogállamban akár egy politikai szervezet, akár egy civil szervezet jelzésére a rendőrségnek választ kell adnia. Azonban az a mód, ahogy a rendőrség eljár, a demokratikus jogállamot kérdőjelezi meg. 
Az RMDSZ elnöke elmondta, sok megbírságolt ember esetéről van tudomása az RMDSZ-nek, követik ezeket az eseteket, tartják a kapcsolatot az érintettekkel, de nem mindenkiről van tudomásuk, mert a megbírságoltak közül sokakat furcsa és elfogadhatatlan módon videofelvételek, fényképek útján azonosított a rendőrség, és a lakcímükre küldte a büntetést. "Ez azt jelenti, hogy őket követték, figyelték, beazonosították, tudják a címüket, személyi számukat, ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel" - emelte ki a szövetségi elnök. 
Arról, hogy gondolkodnak-e a kisebbségek képviselőivel vagy a civil társadalom képviselőivel egy összehangolt fellépésben ezek ellen a megnyilvánulások ellen, Kelemen elmondta, a kisebbségek parlamenti képviselőivel volt közös fellépése az RMDSZ-nek, de elképzelhető, hogy nem fognak tudni minden esetben közösen fellépni. 
Amikor oktatási kérdésekről van szó, akkor bizonyos szintig tudnak közös frontot alkotni, de van, amikor erre nincs lehetőség. A kisebbségi törvényt hozta fel példának: "A kisebbségi törvényt el tudnák fogadni a parlamenti kisebbségi képviselők is, de csak a kulturális autonómia fejezete nélkül, azonban ez számunkra nem megoldás. Amikor a legionárius mozgalommal szimpatizáló beszéd hangzik el a parlamentben, és amikor a két világháború közötti időszak antiszemita és kisebbségellenes politikusait dicsőítik, akkor mi a zsidó közösség képviselőjével egyféleképpen viselkedünk, a többiek viszont közömbösen nézik, hogy mi történik. Tehát 18 kisebbség érdekeit összehangoltan megjeleníteni hihetetlenül nehéz. Van, amiben egyet tudunk érteni, és együtt lépünk fel, de van, amikor nincs lehetőségünk várni rájuk" - mondta a szövetségi elnök.
Kertész Melinda. Transindex.ro

Erdélyben dolgozik a legtöbb traktor és kombájn
A hazai gazdák 80 százalékának semmilyen munkagépe nincs. Az 1 millió nyilvántartott mezőgazdasági termelő évente 2000 új traktort vásárol.  
193 ezer traktor és valamivel kevesebb, mint 24 ezer, kalászosok betakarítására alkalmas kombájn van Romániában a Mezőgazdasági Minisztérium adatai szerint. Mivel a nyilvántartott mezőgazdasági termelők száma 1 millió körül mozog, ez azt jelenti, hogy átlagosan minden ötödik gazdaságnak van csak munkagépe. A valós arány ennél is rosszabb, hiszen a farmok egy részének egynél több traktora van. A mezőgazdaság gépesítése évek óta enyhén emelkedő tendenciát mutat, 2011-ben például még csak 183 volt a nyilvántartott traktorok száma.
A teljes járműparkhoz képest az eladott új mezőgazdasági munkagépek száma elenyésző. A fő forgalmazók által nyilvánosságra hozott adatokra támaszkodva, a Ziarul Financiar gazdasági napilap úgy becsüli, hogy 2014-ben 1800, tavaly pedig 2000 vadonatúj traktort vásároltak a hazai mezőgazdászok.
„Ez egy katasztrófális szám. Szerintem a valóságban kevesebb traktor van Romániában, mint papíron, de ha csak 100 ezerrel számolunk is, évi 2000 újjal 50 év alatt újul meg az állomány” – mondja Monika Puiu, az egyik fő forgalmazónak számító NHR Agropartners vezérigazgatója. A piacot a külföldi márkák uralják: New Holland, John Deere, case és Claas. Az ország egyetlen traktorgyára Régenben működik. Az Irum Rt. licensz alapján szerel össze belorusz traktorokat.
Géczi Sándor értékesítési igazgató elmondása szerint a vállalat legkelendőbb traktora a 95 lóerős, melynek ára, az agrointel.ro szakportál szerint 16 ezer euró. A nagy nyugati gyártók azonos kategóriájú termékei lényegesen drágábbak, használtan 16-20 ezer eurónál kezdődik az áruk, a gyártási évtől függően. Ugyancsak az agrointel.ro információi szerint az idehaza kapható legolcsóbb új traktor  25 lóerős, és 6400 euróba kerül.
Temes megyében van a legtöbb traktor
A mezőgazdasági munkagépekkel való ellátottság tekintetében az erdélyi megyék állnak a legjobban. Valamennyi megye közül Temesben van a legtöbb traktor, 10592 darab, a legtöbb kombájn pedig, 1561, Biharban. Magas fokon gépesített megyének minősül Szatmár is, mely a maga 7377 traktorával és 1111 kombájnjával olyan, kiterjedt termőterületekkel rendelkező megyéket előz meg, mint Olt (6658 traktor), Teleorman (7258 traktor), Giurgiu (3561 traktor, 978 kombájn), Călărași (5009 traktor, 914 kombájn), Ialomița (3503 traktor, 433 kombájn) és Brăila (3062 traktor, 599 kombájn).
Moldva a mezőgazdasági géppark tekintetében is a legelmaradottabb régiónak számít. A térségben nincs egyetlen megye sem, ahol a traktorok száma elérné az ötezret, a listavezető Suceava 4651 munkagéppel. A legtöbb kombájn Botoșani megyében van, 504 darab, ami alig valamivel több, mint ahánnyal a nem a kedvező mezőgazdasági adottságairól ismert Hargita megye gazdái rendelkeznek.
maszol.ro

Egy 1702-es levél több ezer budzsáki magyarról
Újabb bizonyíték arra nézve, hogy székely eleink honnan érkezhettek mai lakóhelyünkre
1702. március 2-án az erdélyi katolikus nemesség levelet ír a jezsuita rend generálisának, Michele Angelo Tamburininak, amelyben lelki támogatást kérnek az Európa szélén, a Budzsákban élő magyarok számára. (Budzsák a történelmi Besszarábia déli részét jelenti, amelyen ma Moldova Köztársaság és Ukrajna osztozik). Elmondják, a régi magyar királyok több ezer magyart raktak ide határőrnek, akik az idő változásával török uralom alá kényszerültek, de katolikus vallásukat megtartották. Már régebben is kérték, hogy küldjenek közéjük magyar papokat, de eddig a háború akadályozta azt. Most, hogy ezen a vidéken helyreállt a béke, kérik a jezsuita rend generálisát, írjon az ausztriai rendtartományi főnöknek, küldjön közéjük feddhetetlen életű jezsuita szerzeteseket.
Hogy ez a levél nemigen keltette fel a kutatók figyelmét, talán annak „köszönhető”, hogy a budzsáki magyarok nagy, több ezres létszámáról szóló információ kitalációnak tűnhet(ett), mivel más adatok ezt nemigen erősítették meg. Ugyanakkor érdemes körüljárni, vajon az erdélyieknek nem volt-e igazuk a levélben. Egyáltalán, az alapkérdés az, hogy tudhattak-e többet a székelyek/erdélyiek Budzsák felekezeti viszonyairól, mint a Sancta Congregatio de Propaganda Fide hitterjesztő atyái, akik sokat járnak 1623-tól kezdődően Moldvában.
Székely foglyok a Budzsákban
A 17. században a bucsáki (budzsáki) tatárok és erdélyiek között gyakori az érintkezés, és nem a legjobb értelemben: ezen időszak tatárjárásai éppen a budzsákiakhoz kötődnek. 1658-ban ők azok, akik Tordát porig égetik.
A legnagyobb, legemlékezetesebb tatár támadás 1694-ben történt, amikor a Mirza kán vezette 1200 bucsáki lovas körülbelül hétezer székelyt hurcolt el, köztük jelentős székely elöljárókat. Arra, hogy a székelyek jócskán megülik magukat a Budzsákban, tanulságos a Sándor család tagjainak története: Sándor János, akkor csíki alkapitány, fogságba esik, vele együtt feleségét, Angyalosi Erzsébetet és testvérét, Sándor Mihályt is elvitték a tatárok. Elsőként Sándor Mihály szabadul, hogy összeszedje a váltságdíjat testvére számára, majd Angyalosi Erzsébet, legvégül Sándor János, aki egyes feltételezések szerint 1695-ben tér haza, augusztus után.
Ezek szerint akkora székely (magyar) tömeg járta meg akaratán kívül a Budzsákot, és töltött ott huzamosabb időt, hogy azt kell mondanunk: ha ők úgy tudják, hogy ott több ezer régi magyar él, akik a régi magyar királyok alatt kerültek oda határőrnek, akkor az úgy is van.
Budzsák története
Ahhoz, hogy tisztábban lássuk, miért is tudnak az erdélyi (volt) hadifoglyok többet Budzsákról, mint a de Propaganda Fide atyái, a térség történetét kell megismernünk. A legfontosabb tudnivaló az, hogy a Budzsák nem tartozott Moldvához. A Duna, Prut és Dnyeszter közötti vidéken 1484-től kezdődően a törökök egyre nagyobb területeket foglalnak el, amelyeket azonnal a törökök segédnépe, az úgynevezett nogaji (krími) tatárok laknak be. A Fekete-tenger partján levő, a városok/várak melletti részek (Dnyeszterfehérvár, Chilia, Ismail, Reni) közvetlen török fennhatóság alatt vannak, a többi pedig a törökök segédnépeként a krími tatárok kezén.
A területet egészen a 19. századig a moldvai (és általában a nyugati) kancelláriákban Besszarábia néven említik, a törököknél és tatároknál Budzsák néven szerepel, ami tatár nyelven ‘sarkot’ jelent (mint ahogy azt maga a tatár származású Dimitrie Cantemir írja híres, Descriptio Moldaviae című munkájában, 1714–1716 között).
Mekkora volt a Budzsák kiterjedése? Valamiféle automatizmusból következően sokan úgy tartják, a tatárok/törökök által uralt terület csupán a ma Ukrajnához tartozó, Dnyeszter és Duna közötti területet jelentette. Ez az elképzelés teljesen hibás: a 16. század elejétől a 18. század végéig (technikailag az 1812-es török–orosz békekötésig) török/tatár kézen levő Budzsák ennél jóval nagyobb volt. A Dnyeszter partján felnyúlott egészen Csöbörcsökig, amelyet hat másik faluval együtt 1595-ben kapott meg a krími tatár kán – ugyanakkor Csöbörcsök és környéke már nem a budzsáki, hanem a krími tatároké volt. Innen egy nagyjából egyenes kelet-nyugati vonal mentén tartott a budzsáki–moldvai határ a Prut felé, egészen a moldvai Bârlad/Barlád magasságáig. Igaz, egy csík a Prut mellett, a Codrii Tigheciului/Tigheci erdőség a moldvaiak kezében maradt – erről Dimitrie Cantemir azt mondja, hogy ez a legjobb védelem a „szkíták” (tatárok) ellen.
„Fővárosa Smoila”
Az 1600-as évek legelején a Budzsákban élő tatárok önállósodnak, „autonómiát kapnak”, a Krími Kánság részfejedelemségévé válnak, saját vezetővel, Cantemir pasával, aki nem más, mint a későbbi moldvai fejedelem, Dimitrie Cantemir nagyapja. A 40 ezer harcosból álló budzsáki tatárhorda jelentős tényező volt a térségben, hisz folyamatosan rabolta Moldvát, Erdélyt, Lengyelországot és Oroszországot.
Bandinus 1648-ban így ír a Budzsákról: „2. Helyénvaló itt egyet-mást feljegyezni szomszédainkról, hogy belássuk, mekkora veszedelemnek teszi ki magát, aki a Moldvában szétszóródó katolikusoknak lelki táplálékot akar szolgáltatni. A török szomszédsága kelet felől a Puruthnál kezdődik. A legközelebbi város Rhene [Reni], fal nem veszi körül, a Duna mentén, a másik Kilie [Kilia], fallal körülvéve a Duna déli részén. Rhenénél óriási puszták kezdődnek, melyeket Bucsaknak hívnak a Duna s a Dnyeszter között. Béke idején 60 falu van ott. Fővárosa Smoila [Ismail]. 3. E pusztaságra húzódnak a tatárok, valahányszor a szomszéd keresztény vidékeket pusztításaikkal nyugtalanítják. Itt néhány évvel ezelőtt tanyát vert a nevezetes tatárvezér, Kantamir, és mintegy 15 éven át pusztította Lengyelország vidékeit gyakori s félelmetes betöréseivel, s a lengyel csapatokat egy szálig levágta. Hadiszerencséjétől elbizakodva már-már az egész kereszténység megsemmisítésén gondolkodék. Ő ugyanis az erő, vadság s gyorsaság tekintetében kiváló 40 000 katonáját Bucsakban mindig kéznél tartá, s ezeket napról napra szaporítgatá Tatárország minden vidékéről, s azok seregestől jövének a keresztények szabad prédálására. Felbátorítá erre a keresztény fejedelmek között dúló egyenetlenség és viszálykodás.”
A „látható Csöbörcsök”
Nézzük, mi a helyzet Csöbörcsökkel, amely magyar lakossággal rendelkezett. Ennek a helyzete teljesen speciális: tatár kézen van, ám nem tartozik a Budzsákhoz. 1639-ben úgy írja le Niccolo Barsi de Lucca, mint amely település Moldvához tartozik, ám mégis a krími tatár kán egyenes fennhatósága alatt van. Talán ezen különleges helyzete miatt kerül/marad meg a hitterjesztők látókörében – és talán ezért van, hogy „mély” Budzsákban található, a keresztény Moldvához egyáltalán nem kötődő más katolikus településekről semmi hír nincsen, az erdélyi nemesek levelén kívül.
Ugyanakkor az iratok Csöbörcsököt említve azt is elmondják, hogy környékén (vagy inkább ez Budzsákra értendő?) nagy számú katolikus falu található. A csöbörcsöki magyar katolikusokról az első említés 1632-ből való, Paolo Bonnici ferences misszionárius szerint Huși/Huszvárosból kiindulva, a Pruton és a Dnyeszteren túl (hiba: a Dnyeszteren nem kell keresztülmenni), a tatárok pusztáinál található Csöbörcsök 12 faluval, Csöbörcsökön 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak. A már idézett Niccolo Barsi de Lucca 1639-es jelentése szerint Csöbörcsök szomszédságában hét másik falu van (hogy katolikus-e vagy sem, nem világos), Csöbörcsökön 30 házban magyar katolikusok élnek, s nemrég épült a templomuk.
A lengyelországi jezsuiták moldvai missziójának 1654. április 6-i jelentése szerint Csöbörcsökön és körülötte mintegy 20 faluban nagyobbrészt katolikus magyarok laknak. Damokos Kázmér, a csíksomlyói ferences kolostor főnöke 1657-ben hat vagy hét katolikus faluról tud Csöbörcsök környékén. A cári szolgálatban álló Turkoly Sámuel 1725. Szentgyörgy hava 10-én levelet küld Asztrachán városából, a Káspi-tenger mellől, amelyben leírja, hogy „Most is Krimben a’ Tatár kám protectioja alatt hét magyar faluk vagynak, a’ mellyekben Magyarul beszélnek. Én azon hét falukban voltam is”. A fentiekből teljesen nyilvánvaló, hogy Turkoly itt Csöbörcsökről és a mellette levő hat faluról ír, amit a Zöld Péter szövegével való szinte szó szerinti egyezés is erősít (a tatár kán védelme alatt állnak/ a tatár kán alattvalói, ezért senki se meri bántani őket).
1767-ben Zöld Péter szinte pedánsan pontosan fogalmaz, mikor azt mondja, „Csöbörcsök városa a krími Tatárország széleiben van, és mellette három másik katolikus falu is található. A város és a három falu a krími kán első feleségének az alattvalói, azért senki se meri őket bántani.” A fentiekből úgy tűnik nekem, Zöld egyáltalán nem túloz, mikor azt állítja, néhány nap alatt 7139 személyt gyóntatott és 2512-t keresztelt meg. Hogy valamiféle következtetést is levonjunk, ők lehetnek azon többezres budzsáki magyarság leszármazottai, akiket az 1702-es levél említ.
A Budzsákban élő magyarokról utolsóként Gegő Elek ad hírt 1838-ban: „A bennmaradtak többnyire neszterfehérvári körzetben laknak [azaz a Dnyeszter mentén, mint Csöbörcsök], s ámbár eloláhosodtak is, a kilii és az iszmaili oláhoktól (a magyar nyelv sajátságát az oláhba átöntvén) igen különböznek. Ezt P. Sándornak s a többi más moldvai magyar rokonainknak, kik Bessarábiát beutazták, tapasztalásaikból.” Talán egyszer majd őket is megtaláljuk...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyi gyárak akkor és most
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro

Apróka eszponka
Hétköznapi barátságunk
Összebarátkoztunk. Lassan rájöttem, hogy nem lát. Hogy cipőm kopogásából érzékeli jöttömet.
Hétköznaponként háromszor, van úgy, hogy négyszer is köszöntjük egymást. Ő ül a kapu előtti padon, én rendszerint sietek az iskolába, iskolából. Mindig váltunk egy pár kedveske szót.
Sokáig azt hittem, hogy neki fontos ez, lassan rájöttem, hogy leginkább számomra. Leszoktam az útközbeni folytonos telefonálgatásról, azért a pár mondatért cserében.
– Mások a papucsai! – mondta nemrég.
– Igen, szellősebbre cseréltem! – köszöntem figyelmét.
Ennyicskék ezek a rendkívül kedves beszédek.
– Jó napot! Amondó vajok, hogy kend azért ül ide ki, hogy engem..., velem beszélgethessen! – viccelődök néha.
– Megeshet, megeshet, lelkem, mit lehet tudni! – mondja ilyenkor mosolyogva.
Néha siettemben csak köszönök.
– Szógálatba, szógálatba? – mondja ilyenkor.
Néha nem látom. Olyankor benézek a kapun, hátha tapogatózva találom valamerre. Ilyenkor nem szólok.
A tegnap is belestem. S mit látok? Az ablakban az egy hónapja adott virágomat. Elmosolyodok.
Történt, hogy aznap, mint minden egyes március 8-án, szétosztottam a virágaimat. A bácsi a padon ült. A kezébe adtam az egy szál becsomagolt szegfüvet.
– Veres szegfű, az asszonyának! – mondtam.
S úgy mosolygott. S indult is befelé.
– Megsegítsem?
– Ne, ne, még meg találom szokni, s akkor mi lesz velem? Hagyja el, bétapogatózok, ahogy szoktam.
Várom a hétfőt...
(2016. április 8.)
Amikor én is szinte keresztet vetek
Szokás Moldvában, hogy ki-ki a maga vallása szerint keresztet vet akkor is, amikor valami nagy meglepetés vagy megdöbbentő látvány tárul elé. A katolikusok egyszer vetnek keresztet, az ortodox vallásúak háromszor. Meglátásom szerint akkor, amikor én csak magamban mondom a jajistenemet….
Ma épp a piacról bandukoltunk haza a lánykámmal, amikor látom, hogy a kanyarban egy nagy szekér parkol, mondjuk jóindulattal, hogy inkább az út szélén, mintsem majdnem a közepén. Előtte autó, mögötte autó parkol. A szekér elé fogva egy nagyobb ló, s a szekéren egy 10 év körüli kislány, mögötte sok- sok portéka, zsákok halomra.
Erőst rossz helyen állnak, állapítom meg magamban. A kislány egykedvűen nézelődik.
Az előtte álló autó hirtelen elindul, régi Dacia, püffök, nagy füstöt hagy maga után.
A kislány megfogja a kantárt, s a világ legtermészetesebb módján előbb hajtja a lovát. Úgy négy, öt lépéssel előbb. Így már nincsenek a kanyarban…
Csak én állok meg s bennem a szusz is. S most először szinte keresztet is vetek.
(2016. április 3.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki pacsirták
A középiskolások kategóriájában Erőss Réka és Szabó Réka Fruzsina első díjat nyert a vasárnap Székelyudvarhelyen tartott VI. Székelyföldi Népdalvetélkedőn, amely Háromszék, Csík, Gyergyó, Barcaság, Udvarhelyszék, Marosszék, Moldva és Aranyosszék régiós nyerteseinek döntője. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum két X. osztályos népdalénekese nem először mutatja meg tehetségét és felkészültségét, mindketten kiskoruktól énekelnek, a helyi népdalvetélkedők többszörös győztesei. A székelyudvarhelyi megmérettetésen, a VI–VII. osztályosok II. díjával tért haza a nagyajtai Boda Szabina Tekla, aki szintén több alkalommal nyert helyi, háromszéki népdalvetélkedőn.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukott törvény, bukott jogok
45. (1) "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és képzéshez… (3) A kisebbségek felsőfokú oktatásában az egyetemi képzés I. ciklusán, a diplomavizsgán, a képzés II. mesteri ciklusán, a képzés III. doktorátusi ciklusán valamint az egyetemi utáni képzésben biztosított az anyanyelvű oktatás."
Ha valaki azt gondolná, hogy a 2011. évi 1-es tanügyi törvény idézett cikkelyeit – és egyáltalán a törvények betűjét – komolyan kell venni Romániában, akkor a fővárosi legfelsőbb bíróság e heti döntésének ismeretében rájön, hogy tévedett. Ebben az országban a törvényeknek is két arca van. Egy vigyorgós kifele, hogy milyen széles körű jogokat biztosítunk a nemzetiségeknek, a másik befele néző, szigorú, ami mindig a többségieknek ad igazat. No persze, ha ütni kell, ha be kell fogni a kisebbségiek száját, azonnal életre kel az elfelejtett holt betű, s úgy hullnak el tisztségviselőink, mint az áprilisi fák szirmai a szélben. Eközben haja szála sem görbül azoknak, akikről közismert, hogy se szeri, se száma az általuk elkövetett visszaéléseknek és törvénytelenségeknek.
A hosszúra nyúlt bevezető után igen keserűen kell kimondanunk, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen "megbukott" a tanügyi törvény. S ezzel együtt az törvény biztosította jogunk, hogy önrendelkezéssel bíró, önálló főintézetként működjön a magyar oktatás. De megbukott a fővárosi legfelsőbb bíróságon is, ahol nyílt többségpárti döntéssel jóváhagyták a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság előírását, miszerint a multikulturálisnak csúfolt MOGYE-n továbbra is román nyelven kell tartani a gyakorlati órákat és a kórházi gyakorlatot. A döntés megerősíti az egyetem kisebbségellenes chartájának előírását, amelynek kedvező igazságügyi elbírálása ellen a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület, majd a később csatlakozó diákszervezet és az EMNT és EMNP nyújtott be fellebbezést a legfelsőbb bíróságra. A fellebbezésnek nem adtak helyet, holott a tanügyi törvény 5. szakasza kimondja, hogy az oktatásügy és a szakmai képzés terén a 2011. évi 1-es törvény minden más szabály fölött áll. Kincses Előd ügyvéd kitartása és igyekezete ellenére a romániai igazságszolgáltatás másképpen gondolja, így hát marad az út a strasbourgi emberjogi bírósághoz. Addig is védve van a csak románul beszélő tanársegédek, gyakornokok hada, akiknek az érdekei fölülírják a törvényt. A MOGYE-n pedig, ahelyett hogy bevezetnék a magyar nyelv oktatását, hogy a román orvosok is szót értsenek a magyar beteggel, azt előírni, hogy a magyar orvos románul szóljon a magyar beteghez, a legócskább diszkrimináció. Bezzeg az elmúlt rendszerben jól fogott a tanulmányaikat csak magyarul végzett orvosok és gyógyszerészek serege Moldvában, Dél- Romániában, ahova kényszerűségből kihelyezték őket és becsülettel gyógyították a színromán lakosságot! Kit érdekelt akkor, hogy magyarul tanulták az elméletet és a gyakorlatot is?
Ami pedig a mát illeti, kétségtelen, hogy sokan belefáradtak a küzdelembe, de egymásnak feszülve, összefogás nélkül sajnos nem lehet elérni semmit.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Moldvai Csángó-Magyar Nap Beregszászban
A minap nem mindennapi eseményre került sor városunkban: Moldvai Csángó-Magyar Napot tartottak. Az esemény megálmodója dr. Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató, több könyv szerzője, aki arra gondolt, Erdély után Kárpátalját is felkeresik. Bereczki Istvánnal, a Beregvidéki Falusi Turizmus Szövetség képviselőjével vette fel a kapcsolatot, helyszínt kerestek az eseménydús nap megszervezésére.
Végül a római katolikus plébániára esett a választás (az egyház ezzel társszervezővé vált), ott került sor a könyvbemutatóra, az előadásokra, moldvai étel-, és italkóstolásra stb. Mivel Molnár János atya is fontosnak tartja a Kárpát-medencei magyarságot összetartó programokat, örömmel adott helyet a kulturális programoknak. S miután tudomást szerzett arról, hogy náluk nincs magyar mise, a szombati nap nem is kezdődhetett volna mással, mint nyitó liturgiával, közös imával a magyar miséért Moldvában.
Számos program következett ezután. Elsőként a Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész képeiből készült kiállítás a megnyitójára került sor, majd dr. Nyisztor Tinka könyveit mutatták be. A néprajzkutató előadást tartott a csángók életéről és hagyományairól.
A kezdeményezésnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézet lett a támogatója. Részükről dr. Bali János, az Intézet igazgatója volt jelen az eseményen. Beszédében elmondta, azt látja, eddig főként Magyarország gondoskodott a külhoni régiókról, ám azok egymással kevésbé tartották a kapcsolatot. Ezért példaszerű, és unikális, hogy a kárpátaljai magyarság arra gondolt, hogy nem az anyaországiakat, hanem egy másik külhoni, méghozzá a leginkább elszakadt régió képviselőit, a moldvai magyarokat hívja meg magához.
A résztvevők az ebéd során megízlelhették a csángó ételkülönlegességeket, amit a Heit Lóránd érmelléki borász által kínált nedűkkel öblíthettek le.
– A moldvai magyarok egy olyan közösség, akikről a legkevesebbet tudunk. Sok téves információ kering arról, hogy kik is ők valójában, hogy élnek stb. Ma ide tizenketten érkeztek Pusztinából, és nagy örömünkre szolgált, hogy általuk egy kis betekintést nyerhettünk a mindennapjaikba, kultúrájukba. S az sem mellékes, hogy az itteni egyszerű embereknek is volt alkalmuk megismerkedni velük, beszélgetni, hiszen sok problémánk közös. Ide sorolhatók a gazdasági, a megélhetési nehézségek, nekik is úgy, mint nekünk, kisebbségben kell élniük – mondta Jakab Annamária, a beregszászi római katolikus egyházközség programszervezője, majd hozzátette, augusztusban egy kárpátaljai csoport látogatná meg a moldvaiakat.
Az eseménydús nap népzenei és néptáncbemutatóval, moldvai hagyományőrzők által vezetett táncházzal ért véget.
tiszanews.org.ua

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Moldva és Székelyföld az emlékekben
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatták Csinta Samu kötetét Kallós Zoltán néprajzkutatóról
Bemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvét tegnap a budapesti Hagyományok Házában. A kötetben Kallós Zoltán (fotó) mellett tanítványai, munkatársai, kortársai beszélnek az erdélyi néprajzkutatás és népzenegyűjtés legjelentősebb egyéniségéről.
„Kallós Zoltán legenda, bennünk élő történelem, aki gyönyörködött a folklórban és tudását átadta másoknak” – mondta Kelemen László, a könyvet kiadó Hagyományok Háza főigazgatója a bemutatón. Mint fogalmazott, Zoli bácsi a népből vétetett, Erdélyben a rendszerváltás előtt alulról látta a nép összes nyomorúságát és szenvedését, és ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek tagjai ezt mélyről és mélyen átélték. Felidézte, hogy Kallós Zoltán első gyűjtését még középiskolásként végezte, a második világháború után Moldvában tanított, onnan küldte el a legnagyobb gonddal és pontossággal elkészített feljegyzéseit Kodály Zoltánnak, aki ezeket nagyra értékelte. „Miközben számos megaláztatás érte és börtönben is volt, lépésről lépésre, kemény munkával végezte a gyűjtését, amelyhez magyarországi segítséget is kapott” – hangsúlyozta Kelemen László. Csinta Samu újságíró, író kiemelte: csodálatos időszak volt számára az a néhány hét, amely a Hagyományok Házától kapott felkéréstől, 2015 decemberétől a kézirat leadásáig, február végéig tartott. Mint megjegyezte, civil kíváncsisággal végezte a feladatot, amely során olyan világ nyílt ki előtte, amely a könyv megírása nélkül valószínűleg soha nem került volna közel hozzá. „A kötet címe nemcsak Kallós Zoltán néprajzos életútját szimbolizálja, hanem azt a tevékenységet, amelyet napjainkban is végez Erdélyben, válaszúti birtokán a mezőségi szórványmagyar gyerekek visszamagyarosítása érdekében” – mondta Csinta Samu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Inspekció
Vannak barátaim, akikkel ha csak tehetjük, találkozunk. Általában kétévente.
Május volt épp, szóltak, hogy jönnének.
– Ide Moldvába? – kérdeztem enyhén csodálkozva.
– Hova, ha Te ott vagy? – jött a válasz.
Péntek volt, koradélután, amikor megérkeztek. Annyira, de annyira örvendtem jöttüknek! Hamar telt az idő, nekem még volt egy tanórám az iskolában.
– Leviszlek autóval – mondta a barátnőm.
– Ne viccelj, tíz perc lábon…
De legalább beszélgettünk azalatt is. Behúzott a fekete Škoda Octaviajával az iskola elé az üres parkolóba, még egy kicsit nevetgéltünk, közben csengett a telefonja, intettem, hogy vegye fel bátran, úgyis mennem kell, puszit nyomtam az arcára, s kiszálltam az autóból.
A takarítónőt az ajtóban találtam. Egyik kezében a seprű, félig felemelve a levegőbe, a másikban a lapát, szinte az arca elé tartva. Érdekes látványát csak a mozdulatlansága tetőzte.
A beszélgetésünk román nyelven zajlott.
– Jó napot! – köszöntem.
– Jó napot! De hát ilyenkor inspekcióba jönni. Hát nincs benn senki vagy csak két tanár még. Szegény feje, szegény feje…Mi lesz most?
– Semmi, fogadják! – mondom, s lépnék tovább, de nem enged.
– De mivel kínáljuk meg?
– Én nem tudom, de ha segíthetek valamit, szóljon.
– De mi lesz most?
Látom, hogy sűrűn pillogtat a parkolóban telefonáló barátnőm fele. Nagykésőre elér hozzám is a félreértése.
– Ő nem inspektor, a barátnőm.
– De hát temesvári az autó jelzése.
– Igen, a temesvári barátnőm.
Keresztet vet, hármat. A színe visszatér az arcába, engem is elenged. Én még intek egyet, s nevetek is közben.
(2016 májusa)
A valódi inspektor
Bukarestből jön, onnan legfelülről. Meglepve tapasztalom, hogy ismerem, amikor az iskola folyosóján szembe megyek vele, hogy fogadjam. Végigüli az óráimat az apró kis termemben. Szól, hogy a szünetben találkozna az igazgatóval. Keressük egyszer, kétszer, de nincs bent. Aztán letelik az utolsó óra is, kint nagyon hideg eső esik. Ő ragaszkodik az iskolaigazgató megismeréséhez. De nem tudják előkeríteni.
Én sem látom értelmét ott álldogálni, nagyon fázok, s csábít az otthon hagyott nagy fazék gőzölgő galuska.
– Inkább menjünk! – javaslom.
Megegyeznénk, bár megjegyzi, hogy soha nem történt meg vele, hogy egy iskolában úgy vegyen részt óralátogatáson, hogy az igazgató ne tisztelje meg a jelenlétével. Nincs a beszédében semmi fennhéjázó, semmi sértő. Egyszerű tényközlés.
– S hogy menjünk, lábon? – kérdezem fáradt szórakozottságomban.
Kint nagyon hideg eső esik, a szél is fúj...
– Lábon! – érkezik a válasz.
És indulunk. Az akkor járda nélküli út hossza tízperces volt. Teljesen eláztunk, csonttá fagytunk. A sofőr, aki nálunk otthon, a Magyar Házban várta, hogy hívjuk, ha értünk kell jöjjön, majd kiejtette a kezéből a kávéscsészét, amikor meglátott minket beesni az ajtón. Mert nem volt ott nagy udvariassági sorrend, aki érte, lépett befele az ajtón, hogy melegbe érjen.
– Egy életre megtanultam, hogy mit jelent az, hogy lábon! – nevetett a valódi tanfelügyelőnő, onnan legfelülről, egyenesen Bukarestből.
(2016 májusa)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

A terhek Moldvában súlyosabbak
Iancu Laura. Költő, író, teológus, óvodapedagógus, politológus, néprajzkutató. Szerkeszti a Moldvai Magyarság című folyóiratot, tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar Írószövetségnek. Egy alig több mint ezer fős kis moldvai településen, Magyarfaluban született, Csíkszeredában végezte a középiskolát, majd egyetemi diplomáit Budapesten szerezte. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa. József Attila-díjas. Csángó. Nő.
– Milyen volt a gyerekkorod? Hogyan telt?
– Nagyon kevés emlékem van gyermekkoromból, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt válaszolom: munkával telt. Még a vasárnap is. Az állatok legeltetésével, a kisebb testvérek gondozásával. Édesapám több száz kilométerre dolgozott, ritkán volt otthon, édesanyám a téeszben dolgozott, mikor reggel felébredtünk, már nem volt otthon, mikor estére hazaérkezett, mi már aludtunk. Volt, hogy napokig nem láttuk egymást, pedig egy szobában aludtunk. Ilyenkor mi, a gyerekek gondoztuk az állatokat, láttuk el magunkat, végeztük a ház körüli munkát. A gyermekkornak egyetlen ismérve volt: a gyereknyelv. A felnőttek minden szót kicsinyítő képzővel láttak el, „igyál vizecskét”, „nyújtsd ki a lábacskádat”, ebből tudtuk, hogy szeretve vagyunk, gondoskodnak rólunk. Játékidő, sőt, tanulásra fenntartott idő sem igazán volt. A ruhát a nagyobb testvértől örököltük, a játékszerek a leselejtezett munkaeszközök, konyhaedények voltak. Írással is nagyon későn, egyetemista koromban kezdtem el foglalkozni. – Számos végzettséged, hivatásod van. Te minek tartod magad?
– Középiskolás korom óta a néprajzos pálya vonz és a vallás, az emberi létezés okával és céljával kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak a leginkább. A kanyarokat, a mellékutcákat az élet tette hozzá ehhez a „tervhez”. Néprajzkutatónak szeretem hinni magam, hiszen tanulni sok mindent lehet, sok diplomát lehet szerezni, de ez az a terület, amiben elmélyedtem, ez az a szakma, aminek a művelése kitölti az életemet, és mérhetetlen örömöt okoz. Teológiával, politológiával nem foglalkoztam, csak tanultam. Mindegyik szakot azért végeztem el, mert ismereteket akartam szerezni az előbb említett kérdésekről. A költészet ebből a sorból kilóg, de itt is a megértés és a megismerés a cél.
– Bár Budapesten van a főhadiszállásod, néprajzosként a moldvai magyarságot kutatod. Tudsz kétlaki lenni? Hiányzik Moldva?
– Ez nem egyszerű kérdés... Annak idején, 11 és fél éves koromban valósággal elmenekültem otthonról, tehát akkor is másra vágytam, mint amire születésemnél fogva predesztinálva voltam. De elszakadni soha nem akartam a világtól, ahová születésemnél fogva tartozom. Ezért választottam „kutatási területté” Moldvát, Magyarfalut, azaz a szülőföldemet. Fizikailag nem tudok egyszerre két helyen lenni, de – tudom, sokak szerint álságos gondolat – az igazság mégiscsak az, hogy Moldva „itt van” velem, egész életem, a mindennapjaim Moldváról szólnak.
– Mi fontos neked Moldvában, és mi Budapesten?
– Moldva az a világ, amit meg akarok ismerni, meg akarom érteni, hogy mi történt a múltban, és miért úgy történt, ahogyan, mi zajlik a jelenben. Ehhez felkészültségre és szakmai környezetre volt szükség, amit Budapesten megkaptam. És Magyarországon megkaptam azt is, amit Moldvában megtagadtak tőlünk. Identitást, anyanyelvet, nemzeti közösséget. Ezt az ezer kilométert, a kettészakadást nem vállaltam volna akkor, ha ezek a dolgok nem volnának számomra létfontosságúak. Azok.
– Könnyű vagy nehéz nőnek lenni Moldvában?
– Nehéz ezt a kérdést erre a két jellemzőre szűkíteni, mert ilyen is, meg olyan is... A megérzéseimet, tapasztalataimat tudom megosztani, ami szubjektív. Leginkább a kötelezettség, a kiszolgáltatottság, a szigorú erkölcs a nő osztályrésze. Alapjában véve a gyermeknek illik tisztelnie szülőanyját, de ezt az illem kívánta tiszteletet idővel felváltja az érdem szerinti tisztelet. A férj is inkább akkor tiszteli feleségét, ha az megérdemli. Magyarfaluban hierarchia van, a kereső férj szava dominál, de a család szíve az anya. Ez kelti az emberben azt az érzést, hogy talán van valamiféle egyensúly a hierarchiában.... – A versírásban ki kell tárulkozni, lelkileg lemeztelenedni. Hogyan viseled, amikor ezt elemzik, esetenként kritizálják?
– A versben általában egyes szám első személyben fogalmazok, de nem feltétlenül én vagyok a vers alanya, tárgya. Általános emberi kérdéseket, érzéseket, fájdalmakat próbálok a költészet eszközeivel megfogalmazni. A kritikai szempontok nagyon sokfélék. Irodalmi körönként, ízléskörönként változó, hogy melyek a jó vers kritériumai. Megtisztelő, ha egy szakember időt szentel az irományaim értékelésére, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Az alkotó és a kritikus szempontjai, ízlése és célja gyakran egymással ellentétes. Az ember, ha akarna, sem tudna másnak megfelelni. Költészetet, verset kell olvasni, abból az ember megtudja, hogy minek kell megfelelni, milyen a jó vers.
– Min dolgozol most?
– A kutatói és az írói munka is olyan számomra, mint a földműves munka. Az ember egyrészt állandóan dolgozik, másrészt éppen azzal foglalkozik, amit az élet hoz. Olvasok egy cikkhez, írok egy másik cikket, két, műfaj és tartalom tekintetében egymástól teljesen különböző kötetet szerkesztek, népköltészettel kapcsolatos szócikkeket írok. És belebújtam egy 12 éves fiú bőrébe, akit a szülei az 1920-as években beírattak egy papi szemináriumba, és akinek hat év alatt az utolsó sejtjét is kicserélték. – Azzal, hogy tanultál, köteteid jelentek meg, számos díjat kiérdemeltél, tudsz segíteni a moldvai nőknek? Tudsz példakép lenni?
– Közvetlen, személyes kapcsolatom nincsen a moldvai nőkkel, még a magyarfalusiak sem tudnak arról, hogy írok, nem olvastak tőlem semmit. Kétlem, hogy bármiben is tudnék számukra minta lenni. Én viszont nagyon sokat tanulok tőlük, és irigykedve szemlélem kitartásukat, csodálom munkabírásukat. Sok helyen megfordultam, mindenütt láttam dolgozó nőket, de a terhek Moldvában súlyosabbak. – Bántottak valaha a származásod miatt?
– Történtek kellemetlen esetek. Ezeket baleseteknek éltem és élem meg. Tudomásul kell vennem, hogy miután „elhagytam” szülőföldemet, amíg élek, erre emlékeztetni fognak. Tegnap is felszólítottak: menjek haza. Angliában élő testvéreimet nem küldik haza. A Zala megyeieket nem küldik haza a fővárosból. A Zala megyei nem veszi el a lehetőséget a Heves megyei elől, én igen, mindkettejük elől. Ezek balesetek. Levegőt veszek, elfordítom a fejem, és azokra tekintek, akik nem az ellenséget, hanem az embertársat látják bennem. Ők többen vannak, ők a többség, róluk szívesebben beszélnék. Egyébként is kötelességünk a jóról beszélni, a csodákról, a csodálatos emberekről. Mert nekik köszönhetően „áll” még a világ, forog a föld, és ember az ember.
Sipos Betti, Nőileg
Erdély.ma

A csíksomlyói kegyszobor Barátból származó legendájának nyomában
Általánosan ismert a moldvai csángók körében a csíksomlyói Mária-szobornak a Bákó melletti – egykor Lujzikalagorhoz tartozott – Barátból való eredeztetése. Idős emberek még ma is emlékeznek a történetre, amelyet ők maguk is úgy hallottak annak idején. Többek között erről mesélt a 79 éves Csernik Antal, amikor felkerestük lujzikalagori otthonában.
A csíksomlyói Szent Péter egyházközség azért kapta Bálványos-havasát a moldvai vajdától a 17. század elején, hogy ennek fejében a csíksomlyói búcsúra évente érkező moldvai katolikus híveket élelemmel és szállással ellássa. A havasra vonatkozó hagyomány a népi tudatban jelentősen átalakult, a mondai történetekben egészen más „tranzakció” részeként bukkan fel: a csángók úgy tudják, hogy az értékes havast eredetileg a magyarok adták cserébe a Barátból elvitt Mária-szoborért, de később a falu haszonleső vezetői csalárdul „visszaárulták” azt a magyaroknak, amiért el is nyerték égi büntetésüket – olvasható Tánczos Vilmos néprajzkutató Csíksomlyó a népi vallásosságban című, a Nap Kiadónál nemrég megjelent kötetében.
A legenda
Csernik Antallal és feleségével, Máriával Lujzikalagorban beszélgettünk. „Hadd mondjam el a történetet: jöttek a terekek (törökök) s a Barát hegyén volt akkor ez a somlyói Szűzanyamária. Itt magyarok voltak, de nem csak hogy magyarok voltak, hanem magyarok voltunk mük, az egész. Jöttek a terekek, azok hitetlenek voltak, s hogy ne törjék össze a Szűzanyát, két katona elvette, s vitte a hátán. A harangokat egy nagy, mély gödörbe bédobták a terekek. És a Szűzanyamáriát elvitték a katonák. Két katona vitte a hátán, mert könnyű volt, megcserélődtek még, kiváltották egyik a másikát. Amikor odaértek, ahol most van, nem tudták onnét megmozdítani. Próbálta hat katona, nem lehetett onnan elvinni. Tettek egy pár ökröt, nem lehetett onnan megmozdítani, tettek két pár ökröt, nem lehetett onnét megmozdítani, tettek hat pár ökröt, nem lehetett megmozdítani abból a helyből. S akkor elmentek, a királynak megmondották, ne király úr, a somlyói Szűzanyamáriát nem tudjuk onnét megmozdítani. Akkor a király mondotta, hagyjátok el ott, mert ott van a Szűzanyamáriának a helye. Kell építsetek egy templomot reája. Azonnal csináltak egy templomecskát, aztán utoljára csinálták azt a nagy kegytemplomot.”
Salamon Mihály esete
Szorosan hozzátartozik a történethez a település egykori elöljárójának, Salamon Mihálynak is az esete. „Volt egy polgármester itt Kalagorban, Salamon Mihály, úgy hívták. A régi temetőben meg is van a keresztje. Ő kiment a magyarokhoz, hogy fizessék meg a szobrot, mert innét volt kivéve. Odaadták a Bálványos-havasait. Tizenkét esztenatér, akkora helység volt, azt adták neki, megfizették a magyarok a szobrot. S aztán ő visszaárulta a magyaroknak, mert mind magyarok voltak, itt is, ott is. Visszavették a Bálványos-hegyét, elárulta Salamon Mihály nekik, dékára (vékára) mérték a pénzt. Nem tudom, mennyi dékát adtak neki, de úgy volt megegyezve, hogy abból ő kellett építsen három templomot. S ő nem csinálta meg. Ő adott a templomhoz a miénkhez valamennyi pénzt, s vette Bákóban a házakat, fürdőköt, s elköltötte a pénzt, s nem csinálta meg a templomot. Ej, mikor odaért, hogy kellett haljék meg, akkor nagyon baj volt, mert kínozták az ördögök erőst őt. Jöttek az ördögök, s táncoltatták a házban. S amelyikek voltak ott emberek, asszonyok, mondták: Mihály bácsi nu mai (többet ne) táncoljon. De ő csak kellett járja az ördögökkel a táncot. S meghalt, elvették az ördögök a lelkét, mert nem csinált három templomot.”
Ellenbúcsú Barátban?
Tánczos Vilmos rámutat, a helyi néphagyományt természetesen a moldvai katolikus egyház is ismerte. Az 1980-as évek elején létrehozták Barátban a csíksomlyói pünkösdi búcsú mását, kialakítva egy regionális vonzáskörű búcsút. Az „ellenbúcsú” szervezésével meglehet, szándékaik közt szerepelt elvonni a híveket a csíksomlyói pünkösdszombati búcsún való részvételtől. Ugyanakkor Ferencz István csíksomlyói fafaragó mesterrel elkészíttették, „és a templom főoltárára helyezték a csíksomlyói kegyszobor másolatát, amelyhez ma már a csíksomlyóihoz hasonló lépcső vezet fel, és amelyet a Moldvából érkező búcsúsok ugyanúgy különböző tárgyakkal érintenek meg, mint az eredetit. A helyi egyház felemás hozzáállása miatt a moldvai csángó búcsúsok 1990 után is saját egyházi jelvényeik, lobogóik nélkül kénytelenek a csíksomlyói búcsún részt venni. A helyzet valamelyes orvoslására több magyarországi civil szervezet elkészíttette és 1992. május 24-én a csíksomlyói kegytemplomban átadta a moldvai csángómagyarok zászlaját, amely alatt felvonulhatnak a körmenetben. A zászlót, amelynek nyelén kis fémlemezeken 170 olyan moldvai település neve szerepel, ahol csángók laknak, a Szent Péter és Szent Pál-plébániatemplomban őrzik. A zászlóval a moldvai csángók innen indulnak a pünkösdszombati nagy körmenetre, majd ide is térnek vissza, ahol ún. „csángómisét” végeznek számukra” – írja Tánczos.
Hitben megerősödni
A moldvai csángó búcsújárók régen gyalog tették meg az esetenként három napig is eltartó zarándokutat Csíksomlyóra a Csíki-havasokon keresztül. Csernik Antal édesapja is szervezett ilyen utakat, majd Anti bácsi felesége, Mária is toborozta a búcsújárókat. „Voltunk sokan, olyan is volt, hogy három busszal mentünk. De most nem nagyon mennek. Az öregek elöregedtek, meghaltak, a fiatalok el vannak többnyire menve” – mondta Mária. Férje hozzátette: „Az édesapámék mentek lábon Csíkszeredáig keresztekvel. Ő vezette a csoportot. Három nap volt keresztül az erdőkön, megálltak közben, imádkoztak, ettek. Nekem is van keresztem, én is csináltam keresztet, vittem én is az enyémet. Sokszor jártam oda. Imádkozni megyünk, hitben megerősödünk, Isten megsegít.”
Meg kell gyónni
A lujzikalagoriak is tartják, hogy a bűnös ember nem részesülhet a búcsú kegyeiben és a szentségekben, nem léphet megszentelt helyre. Csernik Antal elmesélte annak az embernek az esetét is, aki mivel korábban nem gyónt meg, nem tudott kimenni a keresztúton. „Amikor ért volna a kereszthez, amelyikkel kezdik az olvasót, nem tudott kimenni. Rúgták vissza, látatlanként, nem érhetett oda. Mondták az emberek, menjél vissza a paphoz s gyónjál meg. Amikor meggyónt, ki tudott menni. Amikor az én édesapám élt, látta, volt egy ember, s amikor a pap adta a szentséget neki a templomban, akkor a szentség kiszökött a pap kezéből s felszökött a jobb vállára az embernek. A pap nem tudta beadni. Akkor mondta a pap, gyónjál meg hétszer, s utána gyere, adjak szentséget. Elment, meggyónt, ahogy mondotta a pap, s utána be tudta adni a szentséget. Ilyen jelek voltak.”
Mi látható a felkelő napban?
A szombati virrasztás után pünkösd vasárnapjának hajnalán vonulnak ki a csángók a Salvator-kápolna mögötti hegyoldalba, hogy ott a felkelő napba nézzenek. A néprajzkutató szerint ez a csíksomlyói búcsú egyik legismertebb és legtöbbet vitatott jelensége. „Ez a népszokás a helyhez és időhöz kötődő ritualizált közösségi látomások sajátos formája. Kétségkívül igen archaikus és egészen ritka népszokásról van szó, amelyet a legarchaikusabb vallásos kultúrával rendelkező etnikai csoportok gyakorolnak. A csángók a felkelő napban a Szentlelket vélik felfedezni, és azt tartják, hogy aki arra érdemes, egyéb szent dolgokat is láthat a napban, de az erre érdemteleneknek csak rémképek mutatkoznak meg.”
Csernikék is minden alkalommal kimennek a hegyoldalba, mert az egy szent hely, mivel ott jöttek le az angyalok létrán, imádkoztak és énekeltek. „Virrasztáskor, amikor jó reggel kimentünk és a napba kellett nézni, a nap mutit (mutat). Láttuk a szentséget, ahogy mutitódott meg. Nagy kereszt volt, sok színből. Három kereszt volt, a két latoré s Krisztus Urunk keresztje középen, az egyenes és nagyobb volt. Láttam, a Szentlelket a kereszt felől. Sokat láttam Krisztust báránykával az ölében. Amikor a nap ment fel. Nem csak én láttam, hanem látták többen is. Amelyik hites volt. Ha nem vagy hites, nem látsz semmit. Más, amelyik nagyon bűnös volt, látta a sátánt, a gonoszt.”
„Ilyen a hit – megyünk”
A kalagoriak mindig „hitesek” voltak. Csernik Antal és családja az idei búcsún is részt szeretne venni. „Ha az Isten megsegít, megyünk. Mit csináljunk? Ilyen a hit, a nagy-magyarországi hit. Szent István Szűzanyamáriára reábízta a népit, az ő karjára, hogy az ő palástjával takarja, őrizze” – hangsúlyozta látogatásunk végén Anti bácsi.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Előbb-utóbb felrobbantunk valamit” – kezdődik a végső leszámolás a vármegyésekkel
Jobbikos politikus próbált segíteni a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi elnökén és társán, akiket merényletkísérlettel vádol a román ügyészség. Szőcs Zoltán és Beke István játékbombáról beszél, ám védekezésük kevéssé meggyőző. A bukaresti vádhatóság papírjaiba a Népszabadság is betekinthetett: nem maradt ki belőle Szőcs Zoltán véleménye, hogy autonómia vér nélkül nem lesz.
Előbb-utóbb felrobbantunk valamit – jelenti ki Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi elnöke egy beszélgetésen, amelyet egy vélhetőleg külföldi „tanácsadó” jelenlétében folytatott „harcostársaival” 2015. augusztus 19-én. A román szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) szerint a lehallgatott találkozó leirata a bizonyíték arra, hogy az erdélyi szélsőséges fiatalok nem vicceltek, és valóban robbantást terveztek 2015. december elsején.
A Népszabadsághoz eljutott vádirat szerint az ominózus találkozón a hatvannégy vármegyések beszéltek az Erdélyből Moldvába és Bukarestbe vezető földgázvezetékek levegőbe röpítéséről is, valamint arról, hogy „az oroszoktól” szerezzenek támogatást. Szőcs Zoltán javasolta, hogy karácsonykor robbantsák fel azokat a gázvezetékeket, amelyek Székelyföldön is áthaladnak, többnyire a föld alatt, de a patakok mellett a levegőbe emelkednek. Szőcs kételkedett abban, hogy az oroszok valóban adnának pénzt a HVIM-nek, azonban a leiratban névvel nem szereplő beszélgetőtársa megnyugtatta: kaphatnak finanszírozást az akcióikhoz, ha bizonyítják, hogy „erős szervezetről” van szó, amely „fel is mutat valamit”. A román nemzeti ünnepre, december elsejére időzített bombatámadás a HVIM komolyságát bizonyította volna, a szervezet bekerült volna a világsajtóba. Erről már Beke István beszélt egy későbbi, 2015. október 10-i, szintén lehallgatott találkozón, amelyet követően a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) feljelentést tett a terrorizmus elleni ügyészségen. Bekét egy nappal a tervezett robbantás előtt letartóztatták, az ekkor külföldön tartózkodó Szőcs Zoltánt december 29-én vették őrizetbe.
Az ügyészség szerdán emelt vádat Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi vezetője ellen közösség elleni merényletkísérlet, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérlete vádjával. A „felettesét”, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
Az erdélyi magyar politikai vezetők egyelőre nem kommentálták a legújabb információkat, és a sajtó sem reagálta le véleménycikkben. Mindenesetre amikor a HVIM-es Hodor István tavaly decemberben elismerte, hogy az ominózus októberi beszélgetésen valóban szóba került „egy játék bomba elkészítése”, látványosan megcsappant a tüntetők száma, akik estéről estére utcára vonultak Kézdivásárhelyen Beke István ártatlanságát hangoztatva.
Drákói szigor, tiltólista
A Szűcs Zoltán és Beke István elleni vádiratban a román ügyészség azt is kéri a bíróságtól, hogy a fasiszta és szélsőséges szervezetek működését tiltó 31/2002-es rendelet alapján tiltsa be az országban egyébként be sem jegyzett HVIM tevékenységét. A jövőben a szervezethez való tartozás vállalása vagy jelképeinek a használata is hat hónaptól öt évig terjedő börtönnel büntethető Romániában. Kíváncsiak voltunk a szervezetet vezető Toroczkai László álláspontjára a tárgyban, ám ő időt kért a tájékozódásra.
Az egyetlen kvázi országos magyar nyelvű napilap, a Krónika az ügyről közölt legutóbbi cikkében igyekszik komolytalannak beállítani a terrorcselekmény vádját, felsorolva, hogy Beke otthonában „petárdákat, airsoft optikai segédeszközt, egy airsofthoz használt szirénát és csillagszórót találtak”. Csakhogy az ügyészség szerint lefoglaltak egy elektromos időzítőberendezést is, amelyet az elektromérnök Beke barkácsolt össze. A vádirat szerint le is filmezte magát eközben. A dokumentumhoz csatolt szakértői jelentés szerint pedig a Beke által készített robbanószerkezet működőképes volt, és hatása korántsem korlátozódott volna a félelemkeltésre.
A vádlott védőjének jelenlétében február 19-én elvégeztek egy próbarobbantást a petárdák tíz százalékával. A szakértő szerint a hatás egyenértékű volt egy kézigránátéval, használata pedig a kézdivásárhelyi Gábor Áron téren – ahol az épületek közötti legnagyobb távolság 40 méter – halált is okozhatott volna.
A vádirat szerint az érintettek utólag megállapodtak, hogy a hatóságoknak azt vallják, hogy vicceltek a beszélgetésen, amelyen „játék bombáról” volt szó. Hodor István több lapnak is azt nyilatkozta tavaly decemberben, hogy az airsoft nevű katonai játékban használatos, műanyag golyókat szétszóró bombáról tárgyaltak, erre „harapott rá a Román Hírszerző Szolgálat”. Az ügyészség szerint az erdélyi HVIM-eseket a Jobbik volt országgyűlési képviselője, Zagyva György Gyula látta el „jogi és kommunikációs tanácsadással” a Beke letartóztatását követő napokban, többek közt Hodorral is beszélt telefonon.
A román sajtó többnyire tárgyilagosan ismerteti az ügyészség vádjait, de sokszor az objektív írások szalagcímei is általánosítanak. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke korábban levélben jelezte az európai uniós nagyköveteknek: a kézdivásárhelyi történéseket a román média nagy része a kollektív bűnösség elve alapján tálalta, aminek „könnyen belátható eredménye lehet, hogy a jogos magyar követeléseket is veszélyként könyveli el a román társadalom”.
A Székely Nemzeti Tanács úgy véli, a román hatóságok a Beke-ügyet ürügyként használva próbálják ellehetetleníteni az autonómiamozgalmat. Tény, hogy a Népszabadság birtokába került vádirat többször említi negatív kontextusban a „kis lépések politikáját”, amelyet a román közvélemény egyértelműen az RMDSZ-szel asszociál.
A vádirat alapján az is sejthető, hogy a HVIM vezetőit olyan bűncselekménnyel akarták elkapni, ami miatt hosszú időre leültethetők, és amely nyomán megnyílik a lehetőség a mozgalom felszámolására. A dokumentum említést tesz arról, hogy a 2014. márciusi székely szabadság napja alkalmával Szőcs halálosan megfenyegetett egy rohamrendőrt. Noha a bűncselekmény elkövetéséről tévéfelvételek készültek – ezeket a HVIM büszkén terjesztette az interneten –, nem indult eljárás. Ugyancsak megússza a felelősségre vonást az a HVIM-tag, aki a Beke által rendelt pirotechnikai eszközök egy részét tárolta. A román hatóságok célja magának a szervezetnek a törvényen kívül helyezése.
„Vér nélkül nem lehet”
Az elmúlt években Erdély-szerte tucatnyi HVIM-szervezet alakult, de csak néhány igazán aktív. A legerősebb a kézdivásárhelyi, amelyet Beke István vezet. A 40 éves mérnök és vállalkozó a BIA Electronic Kft. tulajdonosa és ügyvezetője.
Az 1999-ben alapított cég az Átlátszó Erdély portál szerint kezdetben rádiók és televíziók javításával foglalkozott, később biztonsági rendszerek tervezésére, felszerelésére, karbantartására szakosodott, de évek óta veszteséges. Az erdélyi HVIM-et is irányító Szőcs Zoltán a mezőgazdaságban dolgozik, többnyire külföldön. Lapunknak tavaly januárban elmondta, hogy otthon próbálja megvetni a lábát gombatermő zsákok értékesítésével. Úgy látszik, az üzlet nem ment jól, mert Beke letartóztatása idején is Franciaországban dolgozott.
A HVIM az utóbbi két-három évben vált igazán radikálissá. Nemcsak nyilvános akcióik lettek agresszívabbak, de Szőcs Zoltán meg is fogalmazta a Transindexnek: miközben a fősodorbeli politika Székelyföld autonómiáját csakis békés eszközökkel kívánja kivívni, szerinte „a tettek mezejére kell lépni, fizikailag ki kell harcolni mindent, vér nélkül nem lehet”. Ez a mondat a DIICOT vádiratába is bekerült.
Szőcs Levente
nol.hu

„Szólásszabadságból elégtelen” diplomával „tüntette ki” a Maros megyei csendőrséget egy civil szervezet
Szólásszabadságból elégtelen diplomával tüntette ki az ActiveWatch bukaresti civil szervezet a Maros megyei csendőrséget azért, mert „hazafias bírságot” rótt ki a Marosvásárhelyen március 10-én tartott székely szabadság napja mintegy száz felvonulójára.
Erről Adrian Szelmenczi, a szólásszabadság romániai helyzetével foglalkozó civil szervezet aktivistája számolt be szombaton egy, a regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen. Elmondta, a diplomát egy székely zászlóval együtt postázták a csendőrségnek. Az aktivista kijelentette: szervezetét nem az autonómia érdekli, hanem az, hogy lehet-e róla vitát folytatni. Hozzátette: a román hatóságok az alkotmány megmásíthatatlan 1. cikkelyére hivatkozva – mely Romániát szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg – gyakorta már az autonómia követelését is alkotmányellenesnek tekintik. Megjegyezte, hogy kettős mércével mérnek az autonómiakövetelések ellen fellépő hatóságok, mert ugyanúgy megváltoztathatatlan az az alkotmányos cikkely is, amelyik Romániát köztársaságként határozza meg, a királyság visszaállításáról viszont lehet vitát folytatni. Úgy vélte, nemcsak a magyarságra érvényes a Trianon-komplexus, hanem Romániára is, amely 98 évvel az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nagygyűlés után is „háborúban legyőzött félként” kezeli a magyarokat. „Mintha az állam a kisebbségek ellen alakította volna az alkotmányt és a törvényeket, pedig ezeknek minden állampolgárra tekintettel kellene lenniük” – jelentette ki az emberi jogi aktivista.
Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke kijelentette: Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és állampolgárai közül csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizált struktúra megőrzésével a jobb élet esélyéről mondanak le. Az Erdély autonómiájáért fellépő szervezet azért küzd, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Lucian Constantin kijelentette, a nagy pártok bizonyították, hogy nem vállalják a régiós érdekek képviseletét. Örvendetesnek mondta, hogy Erdélyben és Moldvában is regionális pártok jelentek meg.
A Demokratikus Erdély Liga egyik alapítója, Tudor Duica úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy Bukarest a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Emil Aluas, a Pro Vest Alapítvány elnöke szerint az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat. Azt is hozzátette, hogy a „senkit ne sértsünk meg” elven alapuló érdekérvényesítés mindeddig nem vezetett eredményre, ezért határozottabb fellépésre van szükség.
A rendezvény szervezője, Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje azért tartotta fontosnak a kerekasztal-beszélgetést, mert szerinte megkerülhetetlen a nyílt és őszinte párbeszéd a két közösség között.
„Ismernünk kell egymás történelmét és hagyományait, és közelíteni kell álláspontjainkat. Nem »pártbeszédre«, két párt egy mandátum idejére érvényes megegyezésére van szükség, hanem alulról jövő közösségi kezdeményezésekre” – jelentette ki Fancsali Ernő.
MTI

Erdély.ma

Árvízveszély a Feketeügyön
Több folyóra, köztük a Feketeügyre, valamint a Tatros Hargita és Bákó megyei szakaszára is harmadfokú (vörös) árvízvédelmi riasztást adott ki az országos hidrológiai szolgálat tegnap, mivel a térségben hullott nagy mennyiségű csapadék miatt a hegyvidéki folyók kiléphetnek medrükből. A harmadfokú árvízvédelmi készültség a Feketeügyön és a Tatroson tegnap este 22 órától ma 18 óráig tart. Másodfokú (narancssárga) riasztás lépett érvénybe tegnap 16 órától az Olt teljes székelyföldi szakaszára, a forrásvidéktől Brassó megyéig, valamint a Háromszéken eredő Bodzára.
A riasztás szombat délig lesz érvényben, és a mellékfolyókra is vonatkozik. Elsőfokú (sárga) viharriadó is több megyében van még, zivatarok, felhőszakadások, a szokásosnál nagyobb mennyiségű csapadék várható Székelyföldön is. Tegnap estig megyénkből sehonnan nem jeleztek árvizet. Bákó megyében azonban már 29 települést öntött el az ár, néhol a víz másfél méter magasságot is elért, és várhatóan tovább emelkedik, mert a Tatros, a Beszterce és a Putna folyókra – Moldva nagyobbik felére – vörös jelzésű árvízriadót adott ki a meteorológiai intézet.
Több tucat lakost már kitelepítettek házából, két vonat is elakadt – 110 utast a tűzoltók segítségével szállítottak a bákói állomásra –, egy országúton is megszakadt a forgalom.
Háromszék
Erdély.ma

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száztizenhárom embert kellett kimenekíteni az árvizek elől
Összesen 113 személyt kellett kimenekíteni otthonából az árvizek által érintett 115 településről az elmúlt 24 órában Moldovában – közölte szombat délben a belügyminisztérium. Hargita és Kovászna megyében szombat délutánig még vörös jelzésű árvízriadó van érvényben.
Monica Dajbog belügyminisztériumi szóvivő tájékoztatása szerint a DN 2-es jelzésű országút három kilométeres Vrancea megyei szakasza járhatatlan, emellett lezárták a DN 13C jelzésű országutat a Maros megyei Héjjasfalva kijáratánál. Az árvizek több szakaszon akadályozzák a vasúti közlekedést is
Hargita megyében a katasztrófavédelmi bizottság pénteki összesítése szerint Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyergyócsomafalván Maroshévízen, Tölgyesen, Bélborban, valamint több felcsíki településen pincékbe, udvarokra, mezőgazdasági területekre hatolt be a víz, amely kutakat is elárasztott.
Gyergyócsomafalván pincéket és csaknem ezer hektárnyi szántóföldet öntött el a víz. Gyimesközéplokon kidöntött fákat és iszapot hordott a vasúti pályára, és egy hidat is megrongált a hegyekből lezúdult áradat, ezért csütörtök este óta nincs vasúti összeköttetés a Székelyföld és Moldva között. A napok óta szakadó eső miatt a Csíki-medencében is több patak kilépett medréből, és a megyeszékhely Csíkszereda alacsonyabban fekvő utcáiban is összegyűlt az esővíz, amelyet a csatornahálózat nem tudott elnyelni.
Pénteken reggel azonnali tanácsülést tartottak Csíkcsicsóban a helyi tanácsosok a heves esőzések miatt megáradt Olt folyó egyik átkelőjénél, ahonnan a megduzzadt folyó elsodorta az ideiglenes fahidat. Elhangzott, hogy minél hamarabb biztosítani kell Oltfalu és Csaracsó felé az átjárhatóságot.
maszol.ro

Csapnivaló szavazókedv, sereghajtó magyarlakta megyék
Csaknem két órával az önkormányzati választások urnazárása előtt is alacsony részvételi adatokat jelez a központi választási iroda által működtetett internetes nyilvántartási rendszer.
A nem sokkal 19 óra előtt jelzett adatok szerint a választói névjegyzékben szereplők 42,5 százaléka adta le a szavazatát. A jelentős magyar lakossággal rendelkező megyék közül 47,7 százalékos részvétellel Bihar megye, 45,5 százalékos részvétellel Maros megye haladja meg az országos átlagot. Szatmár megyében 42,3, Hargita megyében 38,5, Kovászna megyében 38,1, Kolozs megyében 38,8 százalékos volt a részvétel.
Az idei helyhatósági választásokon is Bukarestben a legrosszabb a részvételi arány; a fővárosban két órával urnazárás előtt a választóknak mindössze 27,5 százaléka élt a szavazati jogával. A legnagyobb részvételi arányt 19 órakor a Kárpátokon túli régiókban, Giurgiu (54,7 százalék) Olt (54,1 százalék), Teleorman (53,4 százalék) és Vâlcea (50,9) megyében mérték.
Egy órával az urnazárás előtt országos szinten 46,5 százalékos részvételi arányt mértek, a legmagasabbat, 60,3 százalékosat Giurgiuban. Hargita megyében 20 óráig a szavazópolgárok 42,08, Kovászna megyében 42, Biharban 52,08, Marosban 49,83, Szatmárban pedig 46,23 százaléka adta le voksát. Bukarestben továbbra is rendkívül alacsony, 31 százalékos a részvételi arány.
A részvételi adatokat elemezve Barna Gergő szociológus már a kora délutáni órákban megállapította, hogy a korábbi évekhez hasonlóan az erdélyi megyékben ezúttal is alacsonyabb a szavazási hajlandóság.
„ Munténiában és Moldvában továbbra is nagyobb a választók hajlandósága, Erdélyben pedig kevesebben szavaztak, ezen belül láthatjuk, hogy a magyarlakta megyékben nagyon alacsony a részvétel, Hargita, Kovászna, Szatmár, illetve Kolozs megyében is kevesebben mentek el szavazni" – közölte a szakértő. A szociológus szerint mindez azt jelenti, hogy a magyar politikai szervezetek eredménye is gyengébb lehet a végső számláláskor, hozzátette ugyanakkor, hogy a tapasztalat szerint a részvételhátrányt a magyar megyék ledolgozzák az esti órákra.
Egyébként a választói apátia közepette máris heves bírálatok érik Klaus Johannis államfőt amiatt, hogy rendkívül későn, 18.30-kor járult az urnák elé Bukarestben. A fővárosi Jean Monnet Gimnáziumban kialakított szavazóhelyiségben az elnök nem válaszolt a késlekedése okát firtató újságírói kérdésre. A magas rangú közméltóságok – államfők, miniszterelnökök – az elmúlt két és fél évtizedekben rendszerint már a reggeli vagy a délelőtti órákban éltek szavazati jogukkal.
Vasárnap egyébként 3200 település és 41 megye élére választanak önkormányzati vezetőket az országban bejelentett lakcímmel rendelkező román és európai uniós állampolgárok. A választói névjegyzékben szereplő 18 millió 320 ezer polgárt 7 és 21 között várják az ország területén berendezett 18 ezer szavazókörzetbe. Mindenütt megválasztják a polgármestert, valamint a települési önkormányzati testület és a megyei tanács tagjait.
Krónika (Kolozsvár)

A Szent László Társaság (1861) és Rend
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)