Emléket állítottak a moldvai Lészpeden két névtelen hősnek
A moldvai Lészpeden Csoma Gergely szobrászművész bronzból domborművet készített Fazekas József és Puskás Anna emlékére, akik sokat tettek a magyarságért, a csángó gyermekek taníttatásáért, illetve a csodálatos népdalkincs megőrzéséért, és továbbéléséért.
Benkei Ildikó az alkotóval, Csoma Gergellyel szobrászművésszel beszélgetett. A művész elmondta, hogy a moldvai világ tele van névtelen hősökkel, ilyen volt Fazekas József és Puskás Anna is. Hozzátette, hogy a Lészpedi Magyar Ház falán felavatott bronz dombormű a Győri Apáczai Csere János főiskolai kar, és a Fiatalok a Moldvai Csángókért Alapítvány anyagi támogatásával készülhetett el.
Csoma Gergely, aki személyesen ismerte Fazekas Józsefet és Puskás Annát, elmondta, hogy a ’90-es évek elején Józsi bácsi dacolva az ortodox egyház, és a rendőrség megfélemlítéseivel, a gyermekeket az udvarára gyűjtötte, ahol naponta énekekre, magyar nyelvre, és az alapvető higiéniai szabályokra tanította őket.
Puskás Annának, a nagy tudású lészpedi énekesasszonynak, aki Lészped és környékének az összes dalát ismerte, Márton Attila tanár javaslatára állított emléket a kettős dombormű által – magyarázta Csoma. Ezt követően Csoma Sándor arról a rettenetes félelemről beszélt, ami még mindig jelen van Moldvában, és amiért csak nagyon kevés ember meri vállalni azt a megpróbáltatást, hogy kiálljon a magyar érdekekért. „Ők még gyengék, még félnek, és a gyengék mellé kell állni, mert egyszer ők is rádöbbennek, hogy honnét származnak, és miért kell éljenek, azt kell elérjük, hogy a fiatalok vállalják ezt a szép nyelvet, ami a miénk” – fogalmazott a művész a beszélgetés végén.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Hol van „Csiglamező”? (II.)
Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben.
A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben.
Létezett-e Kilia Kézai korában?
Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből.
Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa.
2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település.
Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei
A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”.
Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból.
Jordanes és a magyar hagyomány
Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után.
Jordanes Kézai Simon
Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön
extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn)
Csaba Görögországba vonul
Csaba onnan visszamegy Szkítiába
Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak.
Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat.
Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket.
Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg
Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki:
„A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.”
Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“.
Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew.
Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével.
Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része.
Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött a közvita az RMDSZ autonómiatervezetéről
Semmit sem venne el a románoktól a Székelyföld autonómiája vagy a kulturális autonómia kerettörvénye: ezekkel az erdélyi magyarság csak identitása megőrzésének feltételeit próbálja megteremteni, nem erőszakkal, hanem ésszerű párbeszéd útján – hangoztatta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke hétfőn azon a bukaresti fórumon, amellyel megkezdődött az RMDSZ által kezdeményezett közvita a szövetség autonómiatervezetéről.
    A bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen rendezett Az én Romániám politikai tabuktól mentes erős ország című fórumon Kelemen Hunor kettős minőségben, államfőjelöltként és a székelyföldi autonómia-statútum előterjesztőjeként válaszolt az érdeklődők kérdéseire.     A csaknem háromórás fórumon a román médiában leggyakrabban szereplő politikai elemzők többsége jelen volt, többen kifejtették véleményüket, illetve tettek fel kérdéseket.     A fórum meghívott előadóinak egyike, Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió korábbi munkatársa aggodalmának adott hangot, hogy az RMDSZ autonómiatervezetét éppen a skót elszakadási népszavazás napján tette közzé. Szerinte az ukrajnai fegyveres konfliktusok, a skót és katalán függetlenségi törekvések közepette nehéz elhitetni, hogy a Székelyföld autonómiaigénye nem szakadár kezdeményezés. Az elemző erre hivatkozva visszafogottságra és óvatosságra intette az RMDSZ-t, azt állítva, hogy a románság hálás lenne azért, ha egy ilyen feszült helyzetben a magyar kisebbség önmérsékletet tanúsítana.     A másik meghívott újságíró, Luca Niculescu a francia közszolgálati rádió román részlegének főszerkesztője megkérdőjelezte, hogy a magyar–román viszonyt terhelő tabukat és előítéleteket fel lehet számolni. Azt azonban a – későbbi felszólalókkal egyetértésben – a jogállamiság megsértésének nevezte, hogy a Legfelső Bírói Tanács be akarta tiltani a közvitát a Székelyföld autonómiájáról, alkotmányellenesnek minősítve azt.     A moderátori szerepre vállalkozó Cristian Parvulescu politológus, a politikatudományi kar dékánja rámutatott: semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes, Romániának pedig érdemes fontolóra vennie, hogy az egységes nemzetállami forma helyett nem lenne-e jobb visszatérnie föderalista gyökereihez. Emlékeztetett: a Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése révén kialakult román királyság szövetségi állam volt, a Nagy-Romániát megalapozó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés pedig olyan autonómiát ígért Erdély kisebbségeinek, amely nagyon jól összeegyeztethető a föderális államformával.     Dan Tapalaga, a jobboldali Hotnews hírportál elemzője azt firtatta, mit keres még az RMDSZ a szociáldemokrata Victor Ponta kormányában, amikor az gyakorlatilag „ajtót mutatott” az RMDSZ-nek az autonómiatervezet közzététele után, és a románok nemzeti büszkeségére építi választási kampányát. Kelemen Hunor válaszában rámutatott, a jobboldali ellenzék is autonómiaellenes nyilatkozatokat tett, de az RMDSZ nem is akarja „megnehezíteni” a román politikusok életét azzal, hogy az autonómiához kér támogatást, amíg nem sikerül a társadalomban jelenlévő zsigeri ellenkezés legalább egy részét megváltoztatni.     Gabriel Andreescu, ismert emberjogi aktivista azt javasolta, hogy az RMDSZ ne ragaszkodjék a létező európai modellekhez, hanem újító szellemiséggel arra alapozza autonómia-statútumát, ami megkülönbözteti a székelység helyzetét más közösségekétől.     Kelemen Hunor az alkotmánymódosító elképzeléseit firtató kérdésekre válaszolva azt mondta: új alaptörvényre van szükség, de azt csak egy olyan parlament dolgozhatja ki, amelyet a 2016-os választásokon felhatalmaznak erre. Egy másik kérdésre válaszolva az RMDSZ elnöke rámutatott: a maga részéről a liberális demokrácia híve, de ez nem befolyásolja a magyar kormányhoz fűződő kapcsolatát. Hozzátette: az autonómiatervezetről sem konzultált Orbán Viktor miniszterelnökkel. Az RMDSZ korrekt partneri, nem pedig valamiféle gyámsági viszonyt ápol a mindenkori magyar kormánnyal – magyarázta.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Erdély kicsit más
Persze, mély sebet ejtett rajta a fél évszázados kommunista diktatúra, alaposan átrajzolta gazdaságát, társadalmát, homogenizáló igyekezetében az államvezetésnek majdnem sikerült eltüntetnie hagyományait, egyik nemzetiségét, a szászságot gyakorlatilag eladta, másikat, a magyarságot tűzzel-vassal próbálta beolvasztani, betelepítettek százezreivel igyekeztek arcát átformálni, az ország többi részéhez hasonlatossá tenni. És sok mindent elértek, túl sok mindenben sikerrel jártak.
Ma már sokunkban inkább egyfajta emlék, afféle családi ereklye az erdélyiség élménye, valami olyasmi, amiről bizonyosan tudjuk, hogy ősidőktől a mienk, de megélni már csak ritkán adódik alkalmunk. Mert túl gyakran megfeledkezünk a másság, a más nemzetiség iránti tiszteletről, a toleranciáról, a párbeszéd fölöttébb szükséges voltáról, mintha kevésbé hinnénk már, hogy a tudás mindennél fontosabb érték, hogy a tisztességes munka nem váltható ki ügyeskedéssel, mert óhatatlanul is alakítja gondolkodásunkat mindaz, ami folyik ki a bukaresti tévécsatornákból, amivel mindennapjaink során szembesülünk, mert megfertőzi vezetőinket, közösségünk tagjait a mindent behálózó korrupció, mert előbb csak beszüremkedik, majd mindent elural az igénytelenség, a Balkán, és mi nem teszünk ellene, hagyjuk, talán észre sem vesszük.
És mégis, olykor megállíthatatlanul felszínre tör e másság. Gyakorta a leghétköznapibb dolgokban vagy a legváratlanabb pillanatokban mutatkozik meg. Például amikor a befizetett és visszaosztott adólejekről készülnek kimutatások, melyekből egyértelműen kiderül: minden Bukarestből irányított kizsákmányolás ellenére ma is Erdély viszi a hátán az országot. Vagy amikor választások zajlanak Romániá­ban, és Erdélyben mindig más a helyzet, mint a vörös bárók, szociáldemokrata kiskirályok által uralt megyékben. Itt nem rohannak mindent elsöprő lendülettel leváltani az államfőt, ha a jogállamiság elleni merényletre készülő, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzést megkaparintani igyekvő posztszekus hatalom ezt kéri tőlük, és íme, az eddigi választások után a legfrissebb felmérések is jelzik: Moldvával és Havasalfölddel, de még Bukaresttel szemben is Erdélyben a többség nem Victor Pontát, hanem legesélyesebbnek tartott jobb­oldali kihívóját, Klaus Johannist támogatja. Erdély kicsit más. De mikor döbben rá arra, hogy mássága érték, amire nem elég olykor-olykor büszkének lenni, amit nem elég óvni, őrizni – de amiből építkezni is lehet.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai holokauszt napja
A jövő nemzedék felelőssége az emlékezés
Tegnap délben Marosvásárhelyen az Izsák Márton szobrászművész által készített emlékműnél a romániai holokauszt napja alkalmából emlékeztek a második világháborúban elkövetett népirtásra. Mint ismeretes, 1941 októberétől 1942 augusztusáig mintegy 150.000 zsidót deportáltak Románia északkeleti részeiből, Bukovinából, Moldvából és Besszarábiából, akik több mint 150 helységben kialakított munkatáborokban, lágerekben dolgoztak a végelgyengülésig, vagy egyenesen kivégezték őket. Az elhurcoltak több mint 22%-a (mintegy 20.000-en) 8 éven aluli volt.
Miután Dub László, a marosvásárhelyi zsidó hitközség vezetője rövid imát mondott az elhunytak emlékére, Sandor Vasile, az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnázium történelemtanára az eseményről tartott rövid előadást. S bár az akkori romániai holokausztról emlékeznek meg októberben, szólt azokról a marosvásárhelyi áldozatokról is, akiket 1944. május 3-án és 4-én gyűjtöttek össze a volt téglagyár udvarán (ma a Dimitrie Cantemir Egyetem campusa), majd bevagonírozták és Auschwitzba küldték őket. A közel 7000 deportált közül alig 1500-an tértek haza. Többek között a holokauszt eredménye az, hogy ma Marosvásárhelyen a hitközségben alig több mint 100 tagot tartanak nyilván.
A megemlékező felszólalásokat Vasile Oprea prefektus kezdte, aki a jelen levő diákokhoz fordulva hangsúlyozta, hogy az állami intézmények feladata az is, hogy minden évben megemlékezzenek az áldozatokról, s ebben nagy szerepe van a nevelésnek is, hiszen vannak fiatalok, akik nem is hallottak azokról a borzalmas eseményekről. Dorin Florea polgármester kifejtette, fel kell vállalnunk a múlt tévedéseit. Sajnos a mostani politikusok közül nagyon sokan nem tanulnak ebből, mert továbbra is gyűlöletet, ellenségeskedést szítnak a különböző etnikumok között. Persze, nem felejtette el kiemelni, hogy ő a harmónia és a tolerancia harcosa, aki egyes politikusok áskálódása ellenére a civilizált párbeszédet, a békés együttélést szorgalmazza a kultúra városában. Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke azzal kezdte beszédét, hogy bár sokat tudunk a holokausztról, még mindig van mit felfedezni. Nemrég a lengyelországi Sobibor mellett találtak rá egy másik haláltábor helyére. A megyei tanács elnöke szerint a holokauszt politikai események következménye volt, amelyek azzal kezdődtek, hogy megtiltották a véleménynyilvánítás szabadságát. Ha valóban demokratikus kormányok vezették volna a holokausztban részt vállaló országokat, akkor nem történhetett volna meg a népirtás. Ezért a politikusok ma is felelősek a demokráciáért, a többpártrendszerért, a szabad véleménynyilvánítás jogáért.
Dub László román és magyar nyelven szólt a hallgatósághoz. Feltette azt a szónoki kérdést: hogyan történhetett meg mindez? A tudatlanság, a közöny és a félelem vezetett a holokauszthoz. Azt mondja a Talmud, hogy "nem vörösebb a te véred azokénál, akiknek az árával megmentetted a tiédet". Sajnos, akkor sokan nem vették ezt az intelmet figyelembe – mondta válaszként a kérdésre, majd Goyát idézve hozzátette: "Ha az értelem elalszik, előjönnek a szörnyek." Az akkori államok valóban cinkosok voltak a holokauszt elkövetésében, amely az emberiség legértelmetlenebb tette volt. Dub László azt is elmondta, hogy a hóhérok lassan 90 év körüliek, a fiatalabb túlélők is már a 80. életévükhöz közelednek, néhány év múlva senki nem marad, ezért a mostani nemzedéknek kell felvállalnia azt, hogy megemlékezik azokról, akiket elhurcoltak, kivégeztek a második világháború koncentrációs táboraiban, az arrafelé vezető úton…
– Megengedhetetlen, hogy annyi évvel a szörnyű esemény után a vallási intolerancia jegyében az ún. Iszlám Államban ártatlan keresztényeket gyilkolnak le – mintha a történelem megismételné önmagát –, s nem tanulunk belőle.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Vérnyomok között, csatazajban
Hogyan lehet a szórványban hosszútávon megtartani a református lelkipásztori állásokat, fenntartani a gyülekezeteket? Szórványokat és missziós egyházközségeket gondozó lelkipásztorok tárgyaltak Algyógyon a témáról, amelyben az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége is program kidolgozására készül.
A szórványlelkész-találkozó hagyományai immár több mint húsz évre nyúlnak vissza: 1993-tól 2005-ig évente találkoztak a lelkipásztorok. Támogatás hiányában 2013-ig szünetelt a folyamat, a tavalyi találkozó sikerességén felbuzdulva viszont Erdélyből és Moldvából idén már több mint hatvan lelkipásztor gyűlt össze Algyógyon. Kiértékelték az elmúlt év eseményeit, munkáját, megosztották egymással a gondokat, megbeszélték az elvárásokat.
Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőinek beszámolójában Kató Béla püspök ismertette a kerület szórványlelkészeket is érintő döntéseit. „Fontos, hogy biztosítva legyen a lelkipásztorok anyagi biztonsága, különben hamar otthagyják a gyülekezetet. Ahol lehet, meg kell tartani a lelkészi állást, de tudni kell, hogy az egyházkerület nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezetet akarja megerősíteni, hogy képes legyen a lelkipásztorát eltartani” – fogalmazott a püspök.
Hogy mit jelent ez? Kató Béla szerint azt, hogy nem a lelkipásztornak kell segítséget nyújtani, az egyház nem a lelkész családját akarja eltartani, a lelkipásztorok ugyanis képzettségüknél fogva máshol is szerezhetnének állást. A gyülekezetet kell segíteni a megerősödésben, hogy képes legyen fenntartói járulékot fizetni, kigazdálkodni a lelkipásztori állás fenntarthatóságát biztosító pénzt. „Kiszámoltuk: ha egy közösség nem tud évente legalább 8000 eurónyi összeget befizetni, veszélybe kerül a lelkészi állás. Persze vannak olyan kicsi gyülekezetek is, ahol ingatlanok bérbeadásából, egyéb jövedelmi forrásokból sikerül előteremteni a szükséges pénzt” – magyarázza a püspök. Ha nincs meg az említett összeg, ki kell egészíteni. Úgy tűnik, a magyarországi kormánnyal sikerült megértetni: ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul egy településről, a közösség menthetetlenül a pusztulásba tart. A püspök által vázolt tervek szerint a magyar állami támogatást pályázati formában osztják el, a támogatásnak ugyanis vannak teljesítendő kritériumai.
Más helyzet, ha egy gyülekezetből elfogynak az emberek. Ezért az egyházkerület vezetősége a gyülekezeti központokat szeretné megerősíteni – a parókia felújításával, szolgálati autó biztosításával –, ahonnan a lelkipásztor öt-hat, akár tíz kisebb szórványba is el tud járni.
Felvetésünkre, miszerint nem kínálkozik-e megoldásként hogy a nagyobb, tehetősebb gyülekezetek felvállalják a kisebbek gondjait, segítsék őket nemcsak imádságban, de anyagilag is, Kató Béla kijelentette: ahogy a társadalomban sem, úgy az egyházban sem működik a javak egyenlő elosztásának elve. Léteznek ugyan Erdélyben hasonló jellegű, esetenként példaértékű kezdeményezések, kényszeríteni azonban nem lehet senkit sem. És ez a fajta emberi szolidaritás egyre kevésbé működik.
 Zsúfolt imaház vagy üres templom?
Kétségbevonhatatlan tény, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek lélekszáma drasztikusan csökken. Míg Szász Domokos püspöksége idején, az 1800-as évek utolsó tizedében készült jelentések arról szóltak, hogy évente hatezerrel nőtt a lélekszám, addig az elmúlt években az erdélyi püspökök ennek az ellenkezőjéről számolhattak be a gyűléseken. „Hiába harcolunk sokszor az ingatlanjainkért, ha nem tudjuk élettel megtölteni azokat. A legutolsó kicsi imaház, amely megtelik, sokkal értékesebb számomra, mint az őraljaboldogfalvi templom, amely már régóta üresen áll. Őraljaboldogfalván már nincsenek magyarok. A lélekszámcsökkenés az egyház legnagyobb gondja. Ha nincs ember, nincs közösség sem” – állítja Kató Béla.
Márpedig ez elsősorban nem pénz kérdése. Ezért jó, hogy az átlaghoz képest Erdélyben a református lelkipásztoroknak van a legtöbb gyermekük. Így amikor a nagycsaládról beszélnek, saját életükkel állíthatnak példát. Ez azonban nem elegendő: rengeteget kell foglalkozni a fiatalokkal, beszélni, megértetni velük az élet értelmét, célját, megismertetni velük a keresztyén értékrendet, a nagycsalád boldogságának titkát. Mindezeket pedig nemcsak az igehirdetés révén, sokkal inkább a velük való állandó foglakozások, táborozások során.
 Ifjak: jönnek, mennek, maradnak
Az algyógyihoz hasonló találkozók során elsősorban egymás beszámolóit hallgatják meg a jelenlevők, eszme- és tapasztalatcsere folyik, újabb ás újabb ötletek bukkannak fel. Beszélgetések zajlanak, hogy melyik gyülekezetben mit kell tenni annak érdekében, hogy jobban menjen a munka. „Egész napot szántunk arra, hogy mindenki elmondhassa panaszát, amelyet az egyházkerületi vezetők természetesen meghallgattak. Az együttlétek alkalmával előadásokra is sor kerül. Nem dogmatikai jellegű fejtegetések, hanem a szolgálati munkával kapcsolatos előadások, ezekre a szórványban levők egyszerűen ki vannak éhezve” – magyarázza Vetési László szórványügyi előadó, a találkozók ötletgazdája. Úgy tartja, 15-20 évvel ezelőtt sokkal nehezebb volt a helyzet, mint most, a lakhatási és életkörülmények ugyanis ma már lényegesen jobbak, a szolgálati autókkal, az egyre modernebb kommunikációs technikával egyszerűbb a kapcsolattartás.
Pozitív diszkrimináció
„Korábban nyolc éven át a mezőségi Melegföldváron és Feketelakon szolgáltam, de csak most van lehetőségem részt venni az algyógyi találkozón” – meséli Barticel Kiss Krisztián, a maroshévízi gyülekezet lelkipásztora. Szerinte több szempontból is hasznos ez a találkozó, éjszakába nyúlóan beszélgettek a „hasonló cipőben járó szórványkollégákkal”, problémákra kerestek közös megoldásokat. Maroshévízhez tíz kisebb szórvány tartozik, egy részük ortodox tömbben, másik része katolikus vidéken él. A két legközelebbi kollégához, Ratosnyára és Gyergyószentmiklósra rengeteget kell utazni, a helyettesítés kérdése ugyanis nem volt megoldott. Az algyógyi beszélgetések során körvonalazódott, hogy az esperesi segédlelkész tudna bizonyos esetekben segíteni. „Most úgy érzem, nem vagyunk magunkra hagyva, pozitív hozzáállást tapasztaltam az egyház vezetősége részéről. Feltöltekezve jöttem el Algyógyról” – mondja Barticel Kiss Krisztián. „Mintha pozitív diszkriminációban részesültünk volna” – teszi hozzá mosolyogva.
Vetési szerint a szórványban nagy problémát okoz a lelkipásztor családtagjainak sorsa: a feleségnek nincs munkahelye, a gyerekeket nem lehet magyar iskolába íratni. Ezért aztán nagy volt a mozgás e területen, akadt rá példa, hogy fél év alatt három lelkipásztor is váltotta egymást egy missziós gyülekezetben. Uzdiszentpéteren 20 év alatt 32 lelkipásztor szolgált, Bákóban valamivel jobb a helyzet: ott az elmúlt 40 évben 17 pap fordult meg. A gyülekezetekben többnyire elvárják, hogy a papnak legyen tapasztalata, de a fiatalnak is örülnek, aki nagy lendülettel veti bele magát a munkába. Sok helyen tapasztalható, hogy ha egy fiatalabb lelkész több időt marad egy gyülekezetben, ott nagyobb a pezsgés: bibliaórákat tart, gyülekezeti találkozókat szervez, foglalkozik a fiatalokkal, kirándulni viszi őket, amire az idősebb korosztály már ritkábban vállalkozik. Elgondolkodtató viszont, hogy sok esetben olyanok kerülnek gyülekezetbe, akik a vegyes vidékeken nem tudnak vagy egyenesen nem akarnak elmondani néhány szót románul is – például temetés alkalmával.
A céltalanság magányossága
További problémát jelent a lelkipásztorok hiányos felkészültsége a szórványmunkára. Megszokott életterükből kiszakadva, speciális kihívások elé kerülve sokan kiégnek, leépülnek, elmagányosodnak. Az idősebbeknél ez sok esetben alkoholizmushoz vezetett, a fiataloknál inkább a számítógépfüggéshez. „Ez a lelkészi kategória nagyon leterhelt életformát folytat, hiszen a szórvány nagy csatatér, ahol vérnyomok látszanak, csatazaj hallatszik” – fogalmaz Vetési. A lelkipásztoroknak tisztában kell lenniük saját, illetve az intézményes távlati és közelebbi céljaikkal, saját mindennapi programjukkal. Úgy nem lehet szórványban szolgálni, mondja Vetési, hogy az ember sodródik az árral, és csak a holnapot nézi. „Nem csak szólam szintjén kell hinni és vallani, hogy azon a helyen Jézus Krisztus jó vitéze vagyok. Stratégiát kell kidolgozni minden területen, az a regenerálódásban is segít. Például az oktatás területén: van-e iskola, kell-e iskolabusz, hova mennek a gyerekek továbbtanulni, tudok-e segíteni a tanítónőnek pályázni az ingázásra, és hasonlók” – sorolja szórványügyi előadó.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emlékőrző Galícia
Ha a hangrögzítés technikájának bár töredékével rendelkeztünk volna ifjú korunkban, sok részletet menthettünk volna meg nagyapáink-apáink első világháborús emlékeiből – osztottuk meg véleményünket Balázs Antallal, akinek abban a szerencsében volt része, hogy magyarországi barátaink meghívták Galíciába meglátogatni a magyar katonai emlékeket őrző vidékeket, az első világégés véráztatta háborús színtereit. S mert egyre fogy az évfordulós esztendő, arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is lengyelhoni élményeit.
– Bedécs Gyula régi barátomnak megígértem, hogy ha Galícia felé mennek, emlékkopját faragok a brassói huszonnégyes honvéd gyalogezred emlékére, és személyesen elviszem velük oda – kezdett a történetbe. – 2012-ben voltunk mi már együtt, ugyancsak a huszonnégyesek emlékeit keresve, Olaszországban, eljutottunk Doberdóig, az Isonzóig, viszontláthattuk a Pó-síkság magyar vér áztatta harci színtereit. Ebben az évben Galícia következett, ide szervezett emléktúrát a győri székhelyű Isonzó Baráti Kör. Ismerkedni mentünk a galíciai harcterekkel-emlékekkel, főt hajtani ott nyugvó hőseink sírhantjánál.
Itt közbevetem: mifelénk is élt egy hivatásos haditudósító, aki a huszonnégyesek nyomában bejárta Galícia és az olasz front színtereit, s megrázó eseményeit könyvben rögzítette. Ádám Éva író a lengyel származású Kamenitczky Etelka volt, aki bányafelőr lányaként született Köpecen. Könyvének hasonmás kiadása régi feladata a hazai magyar könyvkiadásnak. Síremléke a Fehér megyei Kulcs temetőjében áll, múlhatatlan érdemeiért nem emelt neki emléktáblát Köpecen az utókor.   – Én Rymanówban találkoztam barátaimmal – folytatja Balázs Antal. – Első megállónk Salis Soglio volt. Ott áll Galícia legnagyobb erődje, az akkor épített 15 közül! Ezeket bekerítették az oroszok. Kiéheztették az erődök katonáit, akik fűrészkorpával keverték a lisztet, hogy mindenkinek jusson egy darab kenyér, majd fogságba hurcolták a legyengülteket Oroszországba. Emlékezetes marad számomra, mert itt hajtottak főt a Harangozó dédunokák felmenőjük, Harangozó István síremléke előtt. Emlékbeszédet mondott Harangozó Bertalan, Vas megye jelenlegi kormánymegbízottja, imát Harangozó Vilmos kőszegi plébános, felhangzottak Kulcsár Béla harmonikaművész katonadalai. Megható volt. Másnap eljutottunk Galícia egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumába, megtekinthettük annak nagyon gazdag gyűjteményét, ez a város volt Przemyśl. Magyar katonák-kiskatonák vére áztatta itt a földet, megrázó élmény volt látni, ahogy a sokat szenvedett és szabadságszerető lengyel nép mennyire őrzi-gondozza a magyar hősöket befogadó temetőket! Koszorúztunk. Az első világháborúban magyar katonák ezrei haltak hősi halált az itt álló romos erőd egykori orosz ostromakor. Nekik állított emléket a költő Gyóni Géza a Csak egy éjszakára című versében. Egyike volt az erőd védőinek, itt került orosz fogságba, ahonnan soha nem tért haza. Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Bodosban nyugvó Egyed Géza tanító a krasznojárszki fogolytáborban kötött barátságot Gyónival, aki felett halálakor lévita képzésű református kántortanítóként mondott emlékbeszédet – csavargatva az emlékezés gomolyáját, ezt is felelevenítjük Balázs Antallal. A magyar nép külön emlékművet szentelt a przemyśli vesztett csatának. A Margit híd budai hídfője mellett áll az oroszlános emlékmű, rajta ennyi: Przemyśl. És ha magunkat keressük, van még érdekes dolog, ami minket, sepsiszentgyörgyieket ehhez a galíciai városhoz köt: a megyeszékhely szívében, a Szent József-plébániatemplom tornyában naponta megszólal egy szép hangú harang, melyet ebben a városban, Lengyelország egyik nagyobb harangöntödéjében öntöttek! – Augusztus 6-án Luznára igyekeztünk, ahol bemutatták a Pustki-dombon fekvő hősi temető magyar részlegét – sorolja Balázs Antal. – Menet közben fejet hajtottunk a Gorlicei-domb előtt is, a második sorsfordító galíciai ütközet színhelyén. A Pustki-domb temetőjét nemzetiszín szalaggal vettük körül, és minden magyar katonasíron meggyújtottunk egy mécsest. Tábori misét tartottak a csoport magyar papjai, ministráltak a Harangozó fivérek, az Isonzó Kör bemutatta műsorát. Számunkra emlékezetes meglepetés volt, hogy a misén tiszteletét tette a luznai önkormányzat képviselőete. Tarnówba siettünk, Bem apó szülővárosába, és útközben igazi élmény volt megállni Limanówban. Itt van a Limanovai Magyar Hősi Temető. Felolvastuk Muhr Ottomár limanovai hős ezredes emlékművének megrázó feliratát, amelyen a 9. császári és királyi huszárezred magyar katonáinak neve sorakozik. A magyar nyelvű felirat így hangzik: „1914 december 11–12-én ezredes urunkkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. Fergeteges harc alakult ki itt annak idején, az ezred leszállt a lóról, és kézitusára került  sor. Az ezredes sortüzet és rohamot vezényelt, s ennek során hősi halált halt... Nincs olyan szó, amellyel ki lehetne fejezni, hogy mit éreztem én, a csehétfalvi székely ember, amikor Tarnówban megláttam annak a Bem tábornoknak a díszes és szép síremlékét, aki életét az utolsó percig veszélyeztette a magyar szabadságért, és örökre összekötötte a barátság fonalával a magyar és a lengyel nemzetet.
Azt már a nem Háromszéken és Erdélyben élő olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy Bem tábornok Háromszék földjén is többször megfordult. Petőfivel egy moldvai útjáról hazatérőben nagyon letörten találkozott Bereckben, és elmondta a költőnek, hogy szívesen jönnének fegyverbe Háromszékre a moldvai csángó magyarok, de akkor oda vissza soha nem tudnának térni, hiszen mit mondanának az ott élő románok, hogy ők Erdélyben a románok ellen harcolnak! A Bem–Petőfi találkozó emlékműve Bereck főterén áll, szobra Kézdivásárhely szívében, nevét felvette a lemhényi iskola. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, úgy gondolta, a török–orosz viszályban szerepet kaphat még, így beállt a török seregbe. Ám ahhoz, hogy abban harcolhasson, fel kellett vennie a muzulmán hitet. Így lett Bem Józsefből Murad pasa, aki a szíriai Aleppo városát megmentette a pusztítástól. Ott szerzett sérüléseibe halt bele. 79 évig pihentek földi maradványai az aleppói temetőben, majd 1929-ben szülővárosa kezdeményezésére exhumálták hamvait és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezt igen leleményesen Szyszko Bohusz szobrász-építész úgy oldotta meg, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezte Bem szarkofágját, a tábornok végső nyughelyét. Az égbe temették Bem József maradványait!
– Utunk utolsó emlékezetes állomása Tuchów volt, számomra a legfontosabb település, mert ennek a városkának hadi temetőjében nyugszanak a sokat szenvedett magyar királyi brassói 24-es honvéd gyalogezred hős katonái, a mi vidékünk férfiai. Ebben a temetőben a meghatódottságtól megszállva helyeztük el zuhogó esőben az általam faragott kopját azoknak az emlékére, akik soha nem láthatták meg székelyföldi szülőfalujukat. Amire bedöngöltük a kopjafát, megérkezett a városka polgármestere. Látni lehetett arcán a megilletődöttséget, pedig egy szót sem értett abból, ami ott elhangzott! Mire a kőszegi plébános megszentelte a kopjámat, kisütött és ránk mosolygott a Nap. Szerethette az Úristen a huszonnégyeseket – mondtam a plébánosnak, mert megsiratta őket. Végezetül pedig egy nagyon megható dolog történt: az a polgármester, aki szemtanúja volt az emlékállításnak, odajött, és megsimogatta a kopjafát! Hirtelen hazagondoltam, és azt mondtam magamban, hogy micsoda nemes gesztus lett volna, ha a mi megyénk prefektusa is megsimogatott volna legalább egy emlékkopját azok közül, amelyeket felszenteltünk Gábor Áron síremléke mellett az eresztevényi temetőben. Mennyire más érzéssel távozott volna onnan az a pár száz résztvevő, aki jelenlétével megtisztelte a szabadságharcos hős születésének bicentenáriumát! A lengyelek szeretetét felülírni nem lehet. Most hiszem, hogy mennyire igaz az a négysoros, miszerint „lengyel s magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!” Azt is világgá kiálthatta volna Balázs Antal, hogy a lengyelek is megértsék, hogy a távoli Háromszéken, a Rétyi Nyír előterében szépen felújítva áll a huszonnégyes honvéd egész alakos szobra, amelynek újbóli avatóünnepségét jeles személyiségek jelenlétében tartottuk 2010. augusztus 20-án. Ezek a fiúk bámulatra méltó haditettekkel, hősi eseményekkel írták be nevüket az első világháború történetébe.
Kilencvenhat esztendeje annak, hogy Galíciában és az olasz fronton elnémultak a fegyverek, s már azok is hantok alatt pihennek, akik hazatérhettek a harcmezőkről. Galíciában estek át a tűzkeresztségen, védték a Kárpátokat, az Uzsoki-szorost. 1918 januárjának kemény telén parancsszóra átvitték őket az olasz frontra. Assiago alatt, a Piavé lankáján vívták lankadatlan küzdelmüket egészen az összeomlásig.
„Galícia véráztatta mezőin A szellő is csak susogva szálljon, Hősök nyugszanak ott, fiatal fiúk, Hősök álmát ne zavarja meg senki  a világon!” Bíró István fiatal önkéntes sorai ezek, amelyek a korabeli hírlapokban láttak napvilágot. 1914 októberében 285 halottat, 759 sebesültet jegyzett a statisztika, 853-an eltűntek! Ők voltak a muszka áradat fenntartói, a magyar bánat és hősiesség jelképei.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Multikulturálékos kezelés
Elmúlt a nyár, már messze jár, dúdolhatjuk bátortalanul a régi éneket, mert bizony a sok jó barát és alkalmi szerelem is fölporzott az égre az első hideg szélfuvallattal. Azokról nem szól ez a sor, akik igenis, ezen a nyáron találták meg az igazit, egész életre szólót. Mert párban repülni, az az igazi!
Az írók, költők is megkapták az első behívókat találkozókra, mert a nyár nem terem babérokat, hiszen mindenki nyaral, tengeren, őserdőkben... Szóval majdnem mindenki.
Itt van a szemem előtt a meghívó, hogy aszongya: tisztelettel meghívnak interaktív beszélgetésre, az íróolvasó-találkozó a tolerancia, a multikulturalitás jegyében fog lezajlani.
Különösebb gondot nem okoz ez a meghívó, azonnal telefonáltam, hogy ilyen találkozókra nem szoktam járni. Mert ötven éve írok és közlök, de interaktív beszélgetésre nem jártam. Lehet ez valami súlyos idegbajt kezelő eljárás is, vagy esetleg kölcsönös testi sértések osztogatása egy terem négy fala között, ahol az aktivitás köztem és a kiválasztott hallgató között zajlik. De nem közlik az interaktív felek súlycsoportját! Akkor meg?
És mi az, hogy a tolerancia jegyében zajlok én magam? Mert a türelemről néha írok, számtalan alkalommal köszönhettem meg több országban a hallgatók türelmét. De tolerancia? És nem vállalhatom a multikulturális fel- meg kihívást. Ugyanis többek között nem értek a moldvai román hímzéshez például. Csak gyönyörködöm abban. És nem többet az óceán szintje alatti építkezéshez.
Amit vállalhatok, nem bizonyos, hogy ezen a találkozón sorra kerülne, ugyanis az ellenségeimhez nem vagyok türelmes. És az ilyen merő és merev interaktív, multikulturálékosan toleráns, káromkodékony találkozók – anyanyelvem és népem kultúrájának ellenségei, hát arrafelé se mehetek. Mert az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni. Pá-pá, kedves meghívók!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban

Szilágyi Zsolt: Bukarest diszkriminálja Erdélyt
Erdély gazdasági felemelkedése elleni merényletként jellemezte Szilágyi Zsolt Románia napokban bemutatott hosszú távú infrastrukturális tervét (master plan), amely szerint az autópályák elkerülnék a Partiumot, és még a meglévő szakaszokat is visszaminősítenék gyorsforgalmi úttá.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, már eddig is azt érezték, hogy Bukarest nem „viseli szívén” a térség infrastruktúráját, ám a fejlesztési minisztérium legfrissebb elképzelése egy koherens, középtávú fejlesztési koncepció hiányára utal.
„A zsákmányszerzés és nem a realitás szabályai szerint fejlesztenek. Javasoljuk, hogy lopjanak kevesebbet” – üzente Szilágyi, felhívva a figyelmet arra, hogy az észak-erdélyi autópálya nélkül Románia nem lesz a schengeni övezet tagja.
Úgy véli, az amerikai cég által készített szakmai vélemény politikai megrendelésre készült, megdöbbentőnek tartja ugyanis, hogy a kolozsvári és temesvári helyett a craiovait tekintik az ország második legforgalmasabb repterének.
„Szégyen, hogy a brassói reptér máig nem kapott központi forrásokat, szégyen, hogy az ígéret ellenére máig nem épült meg a Romániát Nyugat-Európával Nagyváradon keresztül összekapcsoló autópálya” – mutatott rá a néppárti alelnök, hozzátéve, hogy Erdély mellett hasonlóképpen hátrányosan megkülönböztetik a moldvai térséget is.
A vasúthálózat fejlesztési tervét kritizálva Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének vezetője „Erdély jövőjének felszámolását” látja abban, hogy a terv szerint a meglévő vonalak 45 százalékát megszüntetnék.
„Resicabánya és Zilah összeköttetés nélkül maradna, de hatékonysági címszó alatt Belényes, Margitta vagy éppen Szilágysomlyó is vasúti közlekedés nélkül maradna” – mutatott rá. Az elképzelés 70 százalékban az erdélyi másodrendű vonalakat érinti, Temesvár környékén pedig a vonalak 80 százaléka megszűnne. Az állomások 65 százaléka bezárna, a 2020-ig tervezett sínfelújítások pedig teljes mértékben mellőzik Erdélyt.
Szilágyi hétfőn Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével is találkozott, akivel egyetértettek abban, hogy mind az országos, mind az európai politikumnak jobban oda kellene figyelnie az egyházi javak továbbra is akadozó restitúciójára. A néppárti jelölt szerint az egyházak autonómiáját is meg kell erősíteni, és csökkenteni kell az egyházi pályázatok és pénzügyek politikától való függőségét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A Báthoryak és a székely címer
Báthory-címerrel ékesített erdélyi műemlékek címmel tartott vetített képes előadást egyetlen magyar résztvevőként Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a múlt hétvégén Iaşi-ban rendezett, idéntől nemzetközivé fejlődött, Műemlék – hagyomány és jövő című konferencián. A bemutatott nyolcvan előadáson főleg moldvai, havasalföldi és besszarábiai műemlékekről esett szó, akadt ukrajnai és bulgáriai témafelvetés is, de mindössze négy erdélyi vonatkozású előadás hangzott el.
A műemlékek történetével, feltárásával, védelmével és restaurálásával foglalkozó konferencián Szekeres Attila István vázolta a Báthory család történetét, bemutatta a nyírbátori református templom kőbe faragott Báthory-címereit, és érintette az ecsedi láphoz, valamint a szilágysomlyói Púposhegyhez kötött sárkányos legendákat, amikor Bátor Opos, illetve Bátor vitéz legyőzte a sárkányt, s bizonyságul elvitte annak három fogát, melyek bekerültek a család címerébe. Elmondta, hogy a címerben levő agyarak tulajdonképpen farkasfogak, s ismertette a mesteralakból címerképpé való átváltozás folyamatát. Az előadó a Báthory-címeres emlékek kapcsán elkalandozott Krakkóba és Kassára is, de fő témaként erdélyi emlékeket mutatott be: a szilágysomlyói római katolikus templomban levő, Báthory István erdélyi vajda (a fejedelem és lengyel király István apja) címerét, valamint a szilágysomlyói vár kapuján levő Báthory–Bebek házassági címert. Utóbbi István (András bíboros, fejedelem és Boldizsár testvére, id. András fia, István erdélyi vajda unokája) és pelsőczi Bebek Zsuzsánna egymás mellé helyezett címere, melyet az idő vasfoga nagyon megrongált. A fogarasi várban Báthory Boldizsár emlékét őrzik címerek. Egyik kőből faragott ajtókeret timpanonjában két angyal által tartott pajzsban jelennek meg a farkasfogak. Egy másik domborművű és festett az alsó loggia boltozott mennyezetén látható. Több ablakkeretet is megjelöltek a farkasfogas címerrel. A radnóti várkastély bejárata fölött II. Rákóczi György és Báthory Zsófia házassági címere volt látható kőbe faragva. A heraldikus azért használta a múlt időt, mert ismeretlenek leverték a címeres kőlapot, mely el is tűnt. A címerek érdekessége, hogy Erdély címerének elemeit tartalmazó ovális pajzsba írták, s annak szívpajzsában jelenik meg a fejedelem, illetve felesége családi címere. Ami az uralkodó Rákóczi esetében helyénvaló, ám feleségének nem állt jogában a fejedelemség címerét használni. Minden bizonnyal anyósa, I. Rákóczi Györgyné Lórántffy Zsuzsánna szolgáltatta a példát. Ugyanis több, Erdély címerének elemivel körülvett Lórántffy-címeres emléket ismerünk. Az előadás fonala Háromszékre is elvezetett. A köpeci református templom nyugati karzatának mellvédjét fejedelmi címersorral díszítette Keöpeczi Sebestyén József 1926-ban. A múlt rendszerben szódás oldattal lesúroltatott kazetták halványak, de még kivehetőek rajtuk a címerképek. A Báthory-címer mellett, a mellvéd közepén látható a „Nemes Székely Nemzet” címere. A rendezvényen bemutatták az előző évi konferencia anyagát tartalmazó kötetet, valamint a Mihai Dimitrie Sturdza herceg, genealógus 80. születésnapjára kiadott emlékkönyvet. Mindkettőben egyetlen magyar szerzőtől jelent meg tanulmány. Szekeres Attila István előbbiben a házassági címerrel ékesített háromszéki műemlékeket mutatta be, utóbbiban Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia 1921-es címerének alkotóját. (m. i.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elismerés a szórványszolgálatért
A parajdi református templom volt a helyszíne az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány 2014-es díjkiosztó ünnepségének. Az október 11-i bensőséges istentiszteleten a Czelder Márton-díjat Zöld György nyugalmazott székelyvajai lelkipásztor, a Földes Károly-díjat Bálint Árpád magyargyerőmonostori nyugalmazott tanító, volt gyülekezeti és egyházmegyei gondnok vette át.
A szolgáló szeretetet nem pótolja semmi – hangzott el Zöld György lelkipásztor igehirdetésében, amely a János evangéliumából vett tanításra épült. A Székelyvajából nyugalomba vonult lelkész, aki pályája során hosszú éveket töltött a szórványban, s aggasztó adatokat említett az erdélyi református gyülekezetek apadásáról, prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy ahol hit van, ott háttérbe szorulnak az önző érdekek, megtelik a szív, és megszületik a csoda. Isten félelme, szeretete, követése adott erőt "a törékeny emberi szóval igét hirdető" lelkésznek is az apadó kicsi gyülekezetek erősítésére, a szórványban vállalt feladat elvégzésére.
A vendéglátó Kántor Csaba parajdi lelkész-esperes, püspök-helyettes köszöntője után a díjazottakat Vetési László, az erdélyi szórványgondozás feladatát ellátó Diaszpóra Alapítvány elnöke mutatta be. Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díj alapítója Ézsaiás prófétát és Bethlen Gábor fejedelmet idézve kiemelte, hogy akiben hit van, az kicsi helyen is nagy dolgokra képes, s elszánt építő munkával tündérkertet tud varázsolni a romokból.
A díjak ismertetése során elhangzott, hogy a szórványgondozásban példát mutató református lelkészek munkáját elismerő Czelder Márton-díj a 19. század közepén a Kárpátokon túli (moldvai és havasalföldi) szórványmissziót megszervező, Sárospatakon tanult lelkész tanárról, misszionáriusról kapta a nevét. A szórványmunkában részt vállaló gondnokok, világiak munkáját értékelő Földes Károly-díjat a két világháború között a mérhetetlen szegénységben is építeni tudó, Mezőújlakon szolgáló lelkész tanítóról nevezték el, aki a szórványlét jajszavát megfogalmazta.
A dolgok érdekes egybeesése, hogy a Földes Károly- díjjal és -díszoklevéllel jutalmazott Bálint Árpád nyugalmazott magyargyerőmonostori tanító, népoktató, a Kalotaszegi Református Egyházmegye volt tanácsosa, majd főgondnoka 88 éve Parajdon született. A kalotaszegi településen, ahol életre szóló otthonra lelt, a vendéglátó parajdi lelkész-esperes, Kántor Csaba tanítója volt, akinek az édesapja Magyargyerőmonostor lelkészeként szolgált. Bálint Árpád életútját, küzdelmes népnevelő, közösségépítő tevékenységét, egyház- és magyarságszeretetét Kiss Tibor, az Erdélyi Református Egyházkerület külügyi tanácsosa méltatta. "Példamutató, hogy a fogyatkozó lélekszámú kalotaszegi falvakban a legnehezebb időben is hű maradt egyházához, népéhez", s bölcsessége, humora lelkesítő erő ma is – áll a díszoklevél szövegében, amit Vetési László olvasott fel.
Zöld György "a Mezőség közepén, Mezőköbölkúton és szórványaiban kezdte lelkészi szolgálatát, Földes Károly életáldozatának nyomában". Szolgálata egész ideje alatt hűséges maradt Földes Károly szelleméhez, s a pusztulónak hirdetett Mezőséghez, sohasem feledte el azt a népet..., ahonnan indult – ismertette a díszoklevél szövegét Vetési László.
Személyes élményeit felelevenítve Zöld György lelkipásztor tevékenységét dr. Juhász Tamás, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott professzora méltatta. "...Akár Mezőköbölkúton, akár Rettegen, akár Székelyvajában szolgált, ...szeretete, másokat jóságra indító egyénisége az elhagyott mezőségi emberek számára pótolta azt, amit a nagypolitika elmulasztott" – hangzott el a laudációban, amely kiemelte azt a páratlan szeretetszolgálatot, amit lelkészként a köbölkútiakkal végzett. Juhász professzor méltatásához hadd tegyük hozzá, hogy lelkészértekezleti vezetőként sikerült felhívnia paptársainak figyelmét Mezőújlakra, Földes Károly egykori szolgálati helyére, ahol értekezletet szervezett, majd két alkalommal lelkészkollégáival együtt kalákát is. Ennek során felújították a gótikus ablakkeretekkel, reneszánsz ajtóval rendelkező templom födémszerkezetét, az idén szeptemberben pedig faboltozatot készítettek.
Bár szülőfaluja híveihez szeretett volna szólni, a gyülekezet hiányában a résztvevőkhöz intézte köszönő szavait Bálint Árpád, aki tanítódinasztia leszármazottjaként választotta a népnevelői hivatást. Amikor 1950-ben megérkezett Kalotaszegre, nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy Magyargyerőmonostort többségében románok lakják, ahol nyugdíjazásáig az osztatlan elemi osztályban tanított. Tevékenysége első napjaitól a "magyar identitásunk, anyanyelvünk, vallásunk, népszokásaink, gyönyörű kalotaszegi viseletünk" megőrzéséért való küzdelmet vállalta a Mócvidék közvetlen szomszédságában, s teszi ma is. Hogy jól végezte dolgát, az is bizonyítja, hogy 70 éves korában is visszahívták tanítani. A rendszerváltás után részt vett a kalotaszegi egyházmegye újraszervezésében, jövőké-pének kialakításában.
A mezőkövesdi származású Zöld György szerénységére jellemző, hogy magát utolsó helyre sorolva először Istennek, majd szüleinek mondott köszönetet, akiktől, a nehézségek ellenére, nem a gyűlöletet, hanem az elesettek iránti megértést tanulta, s ez a lelkület tette lehetővé, hogy szolgálni tudjon a szórványban. Majd társához szólt, aki zokszó nélkül követte a legmostohább körülmények közé is, ahol sem út, sem víz, sem gáz nem volt, de az esti ének-, imádság- és verstanítás az osztatlan iskolába járó gyermekeiknek soha nem maradt el. Köszönetet mondott köbölkúti híveinek, akik megmutatták számára a Mezőség szép arcát, amit nagyon kevesen látnak meg, s amit a szívében őriz ma is. Az említettek mellett a díj barátait is megilleti, akik traktoron utazva felkeresték, vállalták vele a közösséget, megkönnyítve a mezőségi szolgálat éveit.
A díjazottakat Dézsi Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka saját versével köszöntötte.
Bodolai Gyöngyi

Bemutatták a moldvai magyarokról szóló kiadványt
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében Oláh-Gál Elvira A moldvai magyarokról – riportok, interjúk, tudósítások című könyvét mutatták be csütörtök délután a csíkszeredai Lazarus-házban.
A szerző elsősorban egy CD-t szeretett volna kiadatni, mivel 1990-től máig rádiósként nagyon sok beszélgetést, interjút készítettet a moldvai magyarokkal. Szövegben szerinte ugyanis nehezen lehet az ízes csángó-magyar nyelvet visszaadni, erre azért van szükség, mert 1989 után felerősödött a nyelvvesztési folyamat. Ezt lehet kitapintani a kötetből, amelyben ahogy a bemutatón megtudtuk  zömében a Moldvai Magyarság folyóiratban megjelent írásokat gyűjtötték össze, továbbá van néhány új anyag is.
Kiadták viszont a könyv mellett a Moldvában készült interjúk, riportok hanganyagát is CD-n. Ezt azért látja fontosnak a szerző, mivel ha napjainkban a nyelvvesztés némiképp mérsékelődött is, immár a csángó oktatási program keretében a moldvai magyar gyermekek megtanulhatják a magyar nyelvet,  ez már nem az az archaikus csángó-magyar nyelv, amit csak az idősek ismernek. Ezek a beszélgetések tehát nyelvi szempontból érdekesek.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve. 
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen  megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi  kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár.  Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna  a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

Újat hozó, igazi érték: a moldvai csángó magyarokról?;;;A moldvai csángómagyarokról készült átfogó kötetet, Oláh-Gál Elvira: A moldvai magyarokról című könyvét mutatták be Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán október 16-án. Az esemény házigazdája Zsigmond Barna Pál főkonzul volt, de a szerzőnőt köszöntötte Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár is.
„Oláh-Gál Elvirát nem csak szerzőként, de a Kossuth Rádió tudósítójaként is ismerjük. Általában mi szoktunk izgulni, amikor kérdez, de most ez picit fordítva van. Ahogy a könyv előszavában Halász Péter néprajzkutató írja, egyre több könyv foglalkozik a moldvai csángómagyarokkal, de egyre kevesebb köztük az újat hozó, igazi érték. Oláh-Gál Elvira a lényegre, a valóságra kíváncsi, nem sajnálja a fáradságot, hogy közel hajoljon a témához. Ez a könyv is a lényegről szól, a valóságot kívánja bemutatni" – fogalmazott a főkonzul, majd gratulált az átfogó, a csángómagyarok szokásait, nyelvét, hagyományait, egész életét bemutató íráshoz.
Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár arról beszélt, hogy míg 2010 előtt a moldvai csángómagyarokat nem tekintették jogosultnak a magyar állampolgárságra, mára ez megváltozott, és rengeteg csángó településről érkezik honosítási kérelem, sokan tesznek állampolgársági esküt. „Én azt kívánom ne legyen apály, mindig csak dagály legyen, mindig legyen benne a gondolatainkban a csángó magyarság. Számtalan jó kezdeményezés volt és van, ami a csángómagyarokat illeti – ha csak a magyar oktatási programot említjük -, de sok még a tennivaló annak érdekében, hogy a moldvai magyar társadalom még koherensebb legyen" – hangsúlyozta.
A könyvben szereplő írások nagyrésze megjelent a Moldvai magyarság című folyóiratban, amelynek a főszerkesztője, Mirk Szidónia úgy vélekedett, habár mára az egyik legkutatottabb népcsoport a moldvai csángómagyar, és bár sokat tudunk a népköltészetükről, kultúrájukról, történelmükről, megértésükhöz tudnunk kell, hogy ők kimaradtak a nemzetépítésből, számukra nem az a fontos kérdés, hogy ki magyar vagy ki román, hanem az, hogy milyen vallású. „Fontos lenne megtalálni a megértésükhöz vezető utat az idealizálás és az elutasítás között" – mutatott rá.
A kötetet Halász Péter néprajzkutató méltatta, kiemelve, habár sok író foglalkozik a moldvai magyarokkal, ezek nagyrésze felszínes, nem ritkán rosszindulatú, ezért kell megbecsülni a tisztességes szándékú írásokat. „Elvira írásai úgy kiegyensúlyozottak, hogy felháborodik azon, ami felháborító, ám örülni is tud minden eredménynek, kedvező jelenségnek" – mondta.
A könyvben szereplő írások nagyrésze megjelent a Moldvai magyarság című folyóiratban, amelynek a főszerkesztője, Mirk Szidónia úgy vélekedett, habár mára az egyik legkutatottabb népcsoport a moldvai csángómagyar, és bár sokat tudunk a népköltészetükről, kultúrájukról, történelmükről, megértésükhöz tudnunk kell, hogy ők kimaradtak a nemzetépítésből, számukra nem az a fontos kérdés, hogy ki magyar vagy ki román, hanem az, hogy milyen vallású. „Fontos lenne megtalálni a megértésükhöz vezető utat az idealizálás és az elutasítás között" – mutatott rá.
csikszereda.gov.hu
Erdély.ma

Potápi Árpád Lészpedre látogatott
Október 18-án, szombaton Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár és dr. Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke nem hivatalos látogatás keretében ellátogattak a moldvai Lészpedre. A lészpedi elemi iskolában Márton Attila lészpedi Bilibók Jenő pusztinai tanítók fogadták a küldöttséget. A tanítók megmutatták a régi „magyar iskolát", ahonnan átmentek a „nagy” iskolába is, ahol a csupasz falakon egyelőre csak az aktuális tanév három rendezvényéről árulkodnak képek. A kellemes hangulatban zajló látogatás Rácsilában, a nemrégiben saját erőből kialakított kis magyar oktatási központban folytatódott.
Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár meggyőződése, hogy több ilyen és hasonló iskolát kell kialakítani Moldvában, hogy az oktatók még eredményesebben dolgozhassanak, és ebben a pedagógusok aktív segítségére is számít. Úgy gondolja, hogy az elképzelést és az oktatási programot magasabb szintre kell emelni, annak érdekében, hogy ne csak amolyan tűzoltás és szélmalomharc legyen, hanem egy olyan erős program, ami nem csak, hogy a jelenlegi nyelvi állapotokat képes megőrizni, hanem akár a kétnyelvű iskolázást is lehetővé teszi.
Távozáskor a tanítók egy olyan dossziét adtak át az államtitkárnak, amely tartalmazza az oktatási helyszínek listáját, az oktatók és hagyományőrzők elérhetőségeit, illetve a tervezett elvárásokat és feladataikat. A pedagógusok átnyújtották az AMMOA és KEMCSE hivatalos levelét is, amelyben egy hivatalos találkozóra invitálják Potápi Árpádot.
Márton Attila lészpedi tanító
AMMOA: Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány
KEMCSE: Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület
Erdély.ma

Szilágyi: Erdély önálló parlamenttel
Az EMNP államfőjelöltjének választási programjával ismerkedhettek meg a csíkiak vasárnap este. A csíkszeredai városházán tartott lakossági fórum az elnökjelölt székelyföldi kampánykörútjának második állomása volt.
„Romániát a történelmi régiók szövetségévé szeretnénk átalakítani, három nagy régióval: Erdély, Moldva és Dél-Románia régiókkal. Erdélyen belül pedig öt kisebb régióval, az egyik az Autonóm Történelmi Székelyföld lenne” – osztotta meg elképzeléseiket Szilágyi Zsolt. A föderális Romániában a régiók adójuk egyharmadát juttatnák Bukarestnek, kétharmada pedig helyi, illetve regionális szinten maradna.
„Erdélynek önálló parlamentje lenne és a regionális tanácsok vezetnék a régiókat. Az általunk javasolt elképzelések szerint Bukarest foglalkozna a monetáris politikával, azaz a pénzkibocsátással, a külüggyel, hadüggyel, valamint a biztonságpolitikával, minden más pedig a történelmi régiók kompetenciájába tartozna: ilyen például a tanügy, a szociális ügyek, az egészségügy, az infrastruktúra-fejlesztés, az egyházakkal való viszony, illetve a kultúra” – sorolta az államfőjelölt.
A vasárnap esti rendezvényen Szilágyi Zsolt jelöléséről beszélt Toró T. Tibor, az EMNP elnöke is, az atuonómia-mozgalom helyzetét pedig Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke vázolta.
Székelyhon.ro

Gasztrokiállítás és csángó táncház
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Kézdiszékért Egyesület az egy hónapig, október végéig tartó hagyományőrző napok részeként szervezett gasztronómiai kiállítást a Nők Egyesülete közreműködésével szombat délután a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben.
Imre Sándor, a helybeli Mi-Tu-Ház Kft. tulajdonosa a cég legfrissebb termékét, a csípős Badi mustárt, Gyurka Valentin külsőrekecsini tanító pedig a moldvai csángó magyarok egyik hagyományos ünnepi ételét, a szőlőlevélbe tekert geluskát mutatta be. A nőegyesületi tagok többek között meggyes és almás tésztát, különféle aprósüteményt, lekvárt, mézet, savanyúságot, hidegtálat, szörpöt és tortát állítottak ki, amit a jelenlevők meg is kóstolhattak. Este a külsőrekecsini Naputánjáró Néptánccsoport mutatkozott be hagyományos moldvai csángó táncokkal, majd csángó táncház következett. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Zsolt: ez nem transzilvanizmus
 "Szilágyi Zsoltnak miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet." Parászka Boróka írása.
Ritkán szembesül azzal az ember (választó), mennyire nem érti a politikus azt, amit hirdet. Nem csak hogy nem érti, de cáfolja, lejáratja önmagát, saját programját. Így járt/jár Szilágyi Zsolt, aki az idei államelnöki választási kampányban modern, európai transzilvanizmust ígér. Mit ért alatta? Itt van például az Alexandru Căutișnak adott interjú, e szerint Románia transzilvanizálását. De mit jelent ez valójában? Azt, hogy aki ezt tűzi ki célul, nem akar mást, mint hogy a háború utáni román önkényuralmi rendszerek hibái megismétlődjenek: összemosódjanak, elvesszenek a régiós határok, arra kényszerítsük különböző térségek lakóit, hogy másokhoz hasonlítsanak, máshol és máshogy élőket tekintsenek példaképnek, saját önazonosságukat pedig kidobandóként, levetkőzni valóként tartsák számon. Idézzük fel kicsit a megyésítés időszakait, az adminisztratív átalakítás során lezajló tömegmozgatást, a ki- és betelepítéseket. Akkor nem Romániát akarták transzilvanizálni, hanem Transzilvániát „romanizálni”.
Az egységes román nemzetállam lecserélése egy másik homogén entitásra: ennyit jelent ez a kampány-jelszó. Feltételezzük, hogy a javaslat mögött mégsincs rossz szándék, csupán az a sok szempontból megalapozatlan vélekedés, történelmi berögződés, hogy Erdély jobb, több, szebb, gazdagabb, zsebre vágja Romániát. Ha így lenne, akkor az életképes transzilván gondolat mégsem elégedhet meg azzal, hogy az erdélyi sajátosságokat terjessze ki, kérjen számon. Ennek a térségnek az ereje, lendülete mindig abból fakadt, hogy határvidékként működött: számtalan, egymástól nagyon eltérő régióval állt kapcsolatban, és prosperált ezeknek a másságából. Erdély érdeke ma nem az erős Erdély önmagában, egy kiskirályság a nagy kudarc tengerén. Erdély elsüllyed, ha Moldva, Olténia és a többi régió modernizációja sikertelen és befejezetlen lesz. Ha a régiós politikát komolyan gondoljuk, ha van némi, nagyon halvány ismeretünk arról, hogyan működik a sok évtizeden át érlelt román nemzetállami logika, akkor látnunk kell: semmilyen regionális reformnak nincs esélye akkor, ha a regionális öntudat, méltányosság nem erősödik általánosan, Románia szerte. Szilágyi Zsolt nem gondolja komolyan, mint ahogy miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet.
Sajnos ez a program, amit most transzilvanista kampányként megismerhetünk, nem más, mint a nemzetállami reflexek átmaszkírozásra, ugyanolyan elnyomó, kisebbségellenes logikára alapszik, amely a valódi transzillvanizmus sorvasztja évtizedek óta. Ma egy magát erdélyinek mondó politikus nem engedheti meg magának, hogy kijelentse: a baj a “balkanizálódás”. Mert ezzel annyit állít: szembe megy a történelmi térségekkel, semmibe veszi őket. A Balkán nem szitokszó, nem a megbélyegzés kéznél lévő eszköze.  Csak a slendriánul, igaztalanul fogalmazók mosnak össze egy-egy tájegységet negatív jelentésekkel, egyszerűsítik le jelzővé emberek otthonát, hazáját. A Balkán Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katarzisok és katasztrófák földje. Ha Erdély az évszázadok során nem ékelődik Közép-Európa és igen, a Balkán közé, ha nem tanulja meg e két világ nyelvét egyszerre, soha nem válhatott volna azzá, ami. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.
Miről beszélne ma egy valóban transzilvanista politikus? Arról, hogy az Erdélyről dédelgetett illúzióink sajnos hamisak, és nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy a valóság megközelítse szerényebb álmainkat. Erdély korántsem egységes sem gazdaságilag, sem társadalomszerkezetileg, sem kulturálisan. Szétfejlődik, lecsúszik, bajban van. Prosperáló szigetek, látványosan fejlődő városok (ne túlozzunk, város: Kolozsvár) és elsivatagosodó vidékek néznek farkasszemet egymással. És mindezért nem csak a túlközpontosított állam a felelős. Legalább ennyire felelősek az önállóságra (vö. autonómiára) fel nem készült önkormányzatok, amelyek nem látnak tovább saját közigazgatási határaikon. Sokszor még azon belül is elveszettek. Nem alakult ki a települések, térségek közötti szolidaritás, nincs regionális együttműködés, nincs ötlet, akarat arra, hogy a leszakadókat hogyan lehetne megtartani, hogyan lehetne összefércelni valóban egy Erdélyt, amely nevében érdemes beszállni a politikai versenybe.  Amivel most szembesülünk transzilvanizmus címén, az az elhazudott regionalizmus. Semmi köze ennek sem a modernséghez, sem Európához. Erdély ellenes.
(A Balkán
Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katasztrófák és katarzisok földje. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.) Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Nevelni, sokáig éltetni a Búzavirágot
Beszélgetés Engi Márta egyesületi elnökkel
Engi Márta pedagógust, a pécskai Búzavirág néptánccsoport művészeti vezetőjét a Búzavirág Egyesület közelmúltban megtartott tisztújító ülésén a civilszervezet elnökévé választották. A vele folytatott beszélgetésben a terveiről, a jövőbeli elképzeléseiről faggatjuk.
– Gratulálok a megválasztásához. Vannak-e újszerű tervei, elképzelései?
– Mint ahogy a leköszönt is, az új vezetőség is legfontosabb feladatának tekinti a néptánccsoport működési feltételeinek a biztosítását, az ehhez szükséges anyagi alapnak az előteremését.
– Mi az, amire biztosan számíthatnak?
– Pécska Város Polgármesteri Hivatala és a Városi Tanács rendszeresen támogatja a munkánkat. Ami a pályázati lehetőségeket illeti, az utóbbi időben annyira összetett elszámolási rendszer lépett életbe, hogy igen beszűkíti a lehetőségeket. EU pályázati lehetőségről csak akkor álmodhatnánk, ha valamilyen csoda folytán szert tehetnénk egy saját székházra. Akkor más egyesületekkel összefogva, komolyabb pályázatokban is gondolkodhatnánk.
– Hány táncossal foglalkoznak manapság?
– A négy csoportban összesen 80 táncos gyermekkel, illetve fiatallal foglalkozunk. Mivel oktatókból és csoportvezetőkből is szükség van utánpótlásra, a nagycsoport egyes tagjai foglalkoznak a kicsikkel. Remélem, a nagy táncosok közül ki tudunk nevelni egy-két olyan lelkes oktatót, akik továbbviszik a stafétát.
– Mekkora mértékű a táncos-elvándorlás?
– Régen a fiúknál a katonaság volt a vízválasztó. Manapság nem viszik őket katonának, csakhogy az érettségi után alig táncolnak tovább. Ez nem csak nálunk, más néptánccsoportoknál is hasonlóképpen történik, hiszen a művészeti vezető kollégákkal folytatott beszélgetéseken kiderült: náluk is hasonló a helyzet. Az óvodás korban elkezdett táncot az általános iskolában, sőt a középiskolában is folytatják, de érettségi után csak akkor működik tovább, ha helyben van az egyetem. Pályaválasztás után már a próbákra vagy a fellépésekre nem tudnak eljönni.
– Tánctáborokba járnak-e?
– Természetesen, a nyáron is két tánctáborban jártunk. Ehhez a legnagyobb összeget általában az útiköltség teszi ki, éppen ezért, ha autóbuszt bérlünk, megpróbálunk minél több gyermeket elvinni. Bevált szokás, hogy a táborozási költségeket rendszeresen a szülők állják, akik folyamatosan támogatják a tánccsoportot. Megéri, mert egy-egy táborból sok új tánccal térünk haza. Az október 23-i ünnepi műsoron is a tánctáborban tanult táncokkal léptek fel a gyermekek.
Táncházat szeretnének
– A nagyok, akik ugye a legjobb táncosoknak számítanak, hány táncot tudnak?
– Mielőtt válaszolnák, meg kell állnunk egy pillanatra. Az, hogy táncot vagy koreográfiát tudok, két különböző dolog. Mert a táncot akkor tudom, ha bárhol megszólal, felismerem a zenéjét, amire néhány lépést el tudok táncolni. Ami a koreográfiát illeti, ha a gyerek hallomásból ismeri is a táncot, nem biztos, hogy a koreográfiát elő képes adni. Volt egy olyan tendencia, hogy minél több koreográfiát tanuljunk be, amelyekkel fel tudunk lépni bárhol. Mondjuk, a nagycsoportnak van legalább hat olyan tánca, amelyekkel fel tud lépni kisebb rendezvényeken, ezen kívül az óvodásoknak kettő, a középcsoportnak ugyancsak kettő, de külön is van kettő-kettő. Tehát jó kétórás vagy annál hosszabb műsort elő tudnánk adni. Most arra szeretnénk törekedni, hogy a gyerekeink tanulják meg a táncot is. Mivel Aradon is láttunk kezdeményezést, Pécskán is szeretnénk beindítani a táncház mozgalmat, hogy a gyerekek aktívan be tudjanak lépni a táncba, miközben részt vesznek egy jó bulin, ahol jól érzik magukat.
– Pécskán hol szeretnék beindítani a táncházat?
– Elindításához a helybeli gyermekeknek tudniuk kell olyan táncokat, mint a széki táncrend, mezőségi táncrend, sóvidéki táncrend, kalotaszegi táncrend. Mert a felcsíki és a moldvai körtáncokat a legkisebbektől a legnagyobbakig tudják, merik táncolni.
– Mennyit próbálnak hetente a pécskai tánccsoportok?
– Elmondom a heti próbarendet: kedden 17–18 óra között az óvodások, 18–20 óra között a Kisboglárka, vagyis az elemis csoport próbál. Csütörtökön 18–20 óra között a Nagyboglárka, 19–21 óra között a Búzavirág próbál. Azért így, hogy a két próba közötti egy órában az utánpótlást próbáljuk kialakítani. Tehát a Búzavirág táncaihoz csatlakozik a Nagyboglárka, amelynek tagjai valamikor majd belépnek a nagy táncosok soraiba. Nagyon szeretnénk feleleveníteni egy-két táncot a régi Búzavirágnak a helybeli táncokból összeállított koreográfiájából, ami helybeli táncként új színfolt lehetne a műsorunkban.
– Nem próbálták kialakítani a Búzavirág Baráti Kört, amelyiknek a tagjai rendszeresen támogatnák az oktatómunkát?
– Mint már említettem, a szülők rendszeresen támogatnak, méghozzá az Egyesület tagjaiként. Rájuk komolyan lehet számítani, támaszkodni. Hozzá kell tennem, hogy a Búzavirág Egyesületet kilencfős csapat vezeti: a két alelnök, Kecskés Irénke és Szép Zita; a kasszás szerepkört Sisa Edith tölti be; további tagok Ordódi Szidónia, Țâmpu Mária, Kurunczi István, aki valamikor zenésze volt a csoportnak; illetve Ludmaj Anikó és Bartok Deborah, az aktív táncosok részéről. A Búzavirág Egyesületnek az Alapszabályában az szerepel, hogy tag csakis a 18. életévét betöltött személy lehet, ezért ilyen korukban a táncosok is belépnek.
– Kívánok további sok sikert, hogy újabb táncokkal, színesebb programokkal megajándékozva a közönséget, Pécskán még sokáig viruljanak a Búzavirág generációi.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Október 31-én volt a Román Országos Levéltár napja
1864. október 31-én lépett életbe Romániában az Állami Levéltár szervezeti szabályzata, amely előírta, hogy az Állami Levéltárba helyezendő a minisztériumok hivatalai, tisztviselői és azok alárendelt egységei által létrehozott minden közérdekű dokumentum, amelyek konzerválása hasznos lehet az elkövetkezendőkben.
Habár az Állami Levéltár a román vajdaságok szervezeti szabályzata értelmében Havasalföldön 1831. január 1-jén, Moldvában pedig 1832. január 1-jén létesült, a levéltár napjának október 31-ét választották, mivel gyakorlatilag a már említett rendelet fektette le annak a modern intézménynek az alapjait, amely biztosította a dokumentumok konzerválását és használhatóvá tételét.
Az intézmény fejlődésének fontos állomása az 1925-ben elfogadott levéltári törvény, amely az iratmegőrzés mellett feltételeket biztosított a levéltár tudományos tevékenységének kibontakozására is.
Az 1996. évi 16. sz. törvény megjelenéséig az intézmény neve Állami Levéltár volt, azóta Országos Levéltárnak hívják.
Megyénkben a levéltár mint intézmény 1952. január 1-jén kezdte meg tevékenységét az Országos Levéltár Maros Tartományi Hivatala megnevezéssel, és hatáskörébe tartozott a mai Hargita, Kovászna és Maros megye. Azelőtt a levéltárakat a létrehozó intézmények őrizték, amelyektől az újonnan létesült intézmény fokozatosan átvette a fontosabb iratokat.
Jelenleg a Maros Megyei Levéltár a Maros vidékén élő lakosság 1369–1989 közötti időszakból való anyagi és szellemi életére vonatkozó, latin, magyar, német és román nyelven írt, 7000 irat-folyóméternyi dokumentumot őriz.
Ezt az örökséget hazai és külföldi kutatók tanulmányozzák a levéltár kutatótermében, és a kutatómunkából kiveszik részüket az intézmény munkatársai is, a levéltártant és a történelmet jól ismerő szakemberek, a levéltárban található iratok nyelvét és írásmódját ismerő munkatársak.
A Nemzeti Levéltári Alap tudományos bemutatása szakdolgozatok és A levéltár és a történetkutatás című konferenciákon tartott ismertetők révén történik, amelyeket a Petru Maior Egyetemmel és a Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézettel közösen tartanak. Ezen megnyilvánulásokkal párhuzamosan 2001 és 2005 között A marosi levéltár évkönyve címmel a levéltár négy kötetet is közzétett.
2012-ben a levéltár újraindította az évkönyvkiadást, amelyből eddig két kötet látott napvilágot, a 2014. évi pedig nyomdában van. Ugyanakkor kiadás előtt áll Az erdélyi levéltáros életrajzok című kötet, amelyben 40 néhai kolléga munkásságát ismertetjük.
A napokban Kolozsváron került bemutatásra Az 1918/1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei címmel – a Magyar Országos Levéltár és Románia Országos Levéltára közös kiadványaként – a kétnyelvű (magyar–román) levéltári útmutató sorozat első két kötete. Az első, amely mintaként is szolgált, a Maros Megyei Levéltár fondjegyzéke, Pál-Antal Sándor ny. levéltáros munkája. Ez a kétnyelvű kötet részletes útmutató a levéltárunk raktáraiban található 1918 előtti időszak anyagát kutatók számára.
Levéltárunk a közönség szolgálatában áll, évente több száz igazolást, másolatot és kivonatot adunk ki az általunk őrzött iratokról az igénylők számára.
Az állampolgárok jobb tájékoztatása érdekében az Országos Levéltár megkereshető az interneten is a www.arhivelenationale.ro címen, ahol az érdeklődő megtalálja az országban lévő levéltárak által őrzött levéltári fondok és gyűjtemények lajstromát, a fondok megnevezésével, évkörével és a leltári egységek számával együtt. Ugyanott megtalálható a levéltárak címe, valamint a kérvénymodellek és a kérvényezőket eligazító magyarázó szövegek is.
A Maros Megyei Levéltár e-mail címe: mures.an@mai.gov.ro.
Prof. dr. Liviu Boar, az Országos Levéltár Maros megyei fiókjának igazgatója Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széljegyzet a szegénységünkről
A bukaresti lapok, de még inkább a politikusok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a székelyföldi megyék az ország legszegényebb megyéi. Grafikonok jelennek meg, bemutatva az adatokat, amelyek igazolják állításaikat, legutoljára például azt, hogy az országos nettó kereset Hargita megyében a legalacsonyabb! Ami igaz is. Hogy milyen céllal írják mindezt, tudjuk. Viszont az okokról, hogy ez miért van így, már keveset írnak. A napokban például kisebb botrányt okozott, amikor kiderült, hogy a kiflit és tejet egyenesen Tordáról hozzák. Emlékeznek még a híres „borvíz útja” programra? Mit gondolnak, ott ki volt a főpályázó? Talán Hargita megyei cég? Vagy egy olyan megyéből való, ahol borvizet sem láttak? Döntsenek önök, kedves olvasóim. Szinte törvényszerű, hogy a legtöbb ilyen pályázatot olyan cégek nyerik meg, amelyek az ország más megyéiből kerülnek ki. Ők megnyerik a pályázatokat, lefölözik a pénzt, majd újabb pályázatot hirdetnek az alvállalkozók számára, amelyek majd elvégzik a munkát. A pénz töredékéért. És ezek vagyunk mi! Vagyis a Hargita vagy Kovászna megyei cégek.
De ott van például a borvíztöltők ügye is. A borszéki tulajdonosi köre ismert. Többnyire bukarestiek.  Kevésbé ismert viszont a Kovásznán lévő borvíztöltöde tulajdonosi köre. Mit gondolnak, ott ki a tulajdonos? Nos, a kovásznai borvíztöltő bérlője vagy tulajdonosa a Moldovai Köztársaságból érkezett. Ahelyett, hogy Kovászna városa lenne a tulajdonos. Ezt jelenti, ha nem rendelkezünk saját erőforrásainkkal. És persze az 500 ezer lejes évi forgalmat lebonyolító cégek Bukarestbe adóznak. Hogy az olyan stiklikről ne is beszéljünk, amilyenek a privatizáció idején történtek. Amíg a nagyprivatizáció zajlott, egy kormányhatározattal kötelezték a közjegyzőket, hogy a privatizáció során keletkezett bevételeiket állami számlára utalják...
És lehetne sorolni napokig az ilyen történéseket. Pedig én nem is vagyok „szakmabeli”. Vagyis vállalkozó, aki nap mint nap ilyen törvényekbe ütközik. A nagyobb cégek, amelyek „adtak magukra”, bukaresti irodákat tartottak s tartanak fenn. Mert másképp nem boldogultak, boldogulnak. Ezernyi csatornán folyik el az itt megtermelt jövedelem. És így lett Ilfov megye meg Bukarest az ország leggazdagabb vidéke. A nyugati megyék pedig azért, mert a magyar infrastruktúrát használják. Magyarország határ menti megyéi a legszegényebbek, mert az olcsóbb munkaerő okán mindenki itt telepedik meg. Belső-Erdély pedig stagnál. S ha azt hiszik, hogy véletlenül történik mindez, akkor ki kell mondani, nem. Tudatosan történik, ahogy már történt a két világháború között is. Amikor az erdélyi megyék a moldvaiakénak vagy havasalföldiekének többszörösét adózták. Voltak megyék, amelyek a tízszeresét. Huszonöt év elteltével ott tartunk, ahol a rendszerváltás előtt is voltunk, itt a legrosszabbak a közlekedési viszonyok. Az autópályák – amelyek a fejlődést jelentenék – elkerülnek, ahogy az országos fejlesztések is. Ráadásul a szemünkbe is mondják, hogy szegények vagyunk! Mintha mi tehetnénk róla. Mintha mi ezt nem tudnánk
Lőrincz György
Székelyhon.ro

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély a jobboldalra, az ország többi része a baloldalra szavazott
Erdély és Bánság ismét a jobboldalra szavazott, míg Olténia, Munténia és Moldva (a Kárpátokon kívüli térségek) ezúttal sem tagadták meg a szociáldemokratákat - írta kedden a liberális kötődésű román Adevarul című lap a romániai elnökválasztás vasárnap lebonyolított első fordulójának eredményeit értékelve.
Több román hírtelevízió, portál és nyomtatott lap is térképen mutatta be, melyik elnökjelölt végzett az élen Románia 41 megyéjében. A grafikákon az látszik, hogy Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő a Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Hunyad és a Krassó-Szörény megyében előzte meg ellenfeleit. A két magyar többségű székelyföldi megyében (Hargita és Kovászna) Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RDMSZ) elnöke kapta a legtöbb voksot, míg Erdély többi megyéjében Klaus Johannis végzett az élen.
Romániában a korábbi választásokon is bebizonyosodott, hogy a jobboldalnak inkább Erdélyben, míg a baloldalnak inkább a Kárpátokon kívüli térségekben, a korábbi román királyság területén vannak támogatói.
A most is visszaigazolt jelenséget az Új Magyar Szó (Maszol.ro) portál úgy tálalta, hogy Erdély egy szász és egy magyar jelöltet támogatott.
Az Adevarul az IRES közvélemény-kutató cég által (az exit poll készítésével párhuzamosan) végzett szociológiai felmérést ismertetve arról írt, hogy Victor Pontára elsősorban az idősebb korosztály és az iskolázatlanabb, falusi emberek szavaztak, míg Klaus Johannis szavazótáborában több a fiatal, tanultabb, városi ember.
A Digi 24 hírtelevízió azzal egészítette ki a második fordulóba bekerült két elnökjelölt szavazóinak "portréját", hogy a Victor Ponta azokban a megyékben volt népszerűbb, ahol az országos átlagnál magasabb a munkanélküliek és nyugdíjasok aránya, ezzel magyarázva a szociáldemokrata jelölt győzelmét a - munka nélkül maradt bányászok és kohászok szociális gondjával küzdő - dél-erdélyi Hunyad, illetve bánsági Krassó-Szörény megyében.
Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) miniszterelnök mintegy tízszázalékos előnnyel zárta az első fordulót Klaus Johannis nagyszebeni polgármesterrel, az ellenzéki Keresztény-liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltjével szemben. Ők ketten jutottak a romániai elnökválasztás november 16-án megrendezendő második fordulójába.
A magyar szavazók előtt álló dilemmáról cikkeznek az erdélyi magyar lapok
A magyar szavazók előtt álló dilemmáról, és a magyar jelöltek gyenge szerepléséről cikkeznek az erdélyi magyar lapok a romániai elnökválasztás első fordulója után.
A Krónika című erdélyi magyar napilap vezércikkírója úgy véli, Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) jelölt, kormányfő az első fordulóban elért tíz százalékos előnyével sem érezheti biztos győztesnek magát a második fordulóban a jobboldali Klaus Johannissal szemben.
A cikkíró szerint az első fordulóban a magyar szavazókat megszólító Kelemen Hunornak és Szilágyi Zsoltnak csak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ,,kemény magját" sikerült szavazásra bírnia. A Krónika szerint ez mindkét párt számára kudarc. A cikkíró szerint nem biztos, hogy a magyar pártoknak el kell kötelezniük magukat valamelyik második fordulós jelölt mellett.
A székelyföldi Háromszék cikkírója szerint ,,szégyenteljesen alacsony volt" a magyar szavazók részvétele a választáson.
,,Kudarcot vallottunk, mindannyian. Nemcsak a politikai pártok, az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor, aki 50 ezerrel kevesebb voksot kapott, mint öt évvel korábban. Nem csupán az EMNP és képviselője, Szilágyi Zsolt, akinek alig több mint 50 ezer szavazatot sikerült összegyűjtenie" - állapította meg a cikkíró. Hozzátette: ,,miközben ujjal mutogatunk Bukarestre, miközben Székelyföld másságára hivatkozva harcolunk az autonómiáért - éppen jövőnk és közösségünk iránti felelősségérzetből, demokrácia iránti elkötelezettségből szerepelünk le egyre gyakrabban".
A kolozsvári Szabadság vezércikkírója szerint nem lehetetlen, hogy Klaus Johannis a választások második fordulójában legyőzze Victor Pontát, hiszen 2004-ben Traian Basescunak is 7 százalékos lemaradást sikerült győzelemre fordítania a második fordulóban Adrian Nastaséval szemben.
A cikkíró úgy vélte, a magyar szavazatok aligha dönthetik el a győztest, ezért elsősorban ,,a kommunikáció és a megkötött alkuk" szempontjából fontos az, hogy mit tanácsol az RMDSZ a választóinak a második fordulóra.
,,Ha az RMDSZ nyíltan kiáll Johannis mellett, akkor azt kockáztatja, hogy Ponta győzelme esetén nehezebbé válnak számára a tárgyalások és az alkuk. Ha viszont Pontát támogatja, akkor szembefordul szavazói egy részével, de talán olyan alku származhat a PSD-vel való megegyezésből, amelynek akár kedvező hozadéka is lehet a magyarságra nézve" - fogalmazta meg a szövetség előtt álló dilemmát. Úgy vélte, bárhogyan is döntsön az RMDSZ, a magyar szavazók többsége a jobboldali jelöltre adja a voksát.
A Népújság című Maros megyei napilap vezércikkírója úgy vélekedett, az erdélyi magyarság megint két rossz közül választhatja a kisebbiket a második fordulóban.
,,Egyik jelöltről a kormányfőként mutatott eddigi teljesítménye, a másikról pedig az eddigi nyilatkozatai alapján nem mondhatnánk, hogy maradéktalanul méltó a bizalmunkra" - állapította meg a Népújság cikkírója.
hirado.hu

A vörös sarló
Az elnökválasztások első fordulójának térképe az elmúltakat idézte fel hallucinatórikus erővel, Erdély kékbe borult – itt nyerni tudott Johannis –, az ó-királyság, Moldva és Dobrudzsa viszont változatlanul vörös – s ez a vörös sarló körbefogja Erdélyt –, a szociáldemokrata vörös bárók, a párt klientúrája (saját jól felfogott érdeké­ben) mozgósítani tudta a helyi hatalmasságoknak kiszolgáltatott „híveket”.
A másik felismerés ugyancsak az előző választások első fordulójának képét idézi: igen, a két nagy tábor, a jobboldal és a baloldal között dől el minden. Nem szívesen használjuk a jobb- és baloldalt – hiszen a romániai politikai pártok ideológiája nem sokban különbözik, céljuk is ugyanaz: ki kerül közelebb a nagy országos húsosfazékhoz –, de jobb momentán nincs.
A „független” jelöltek – Monica Macovei vagy Teodor Meleşcanu – láthatólag labdába sem igen rúgtak, s nagy kérdés, volt-e értelme megosztani az amúgy is eléggé szétszabdalt, egymással is harcban álló jobboldalt? Láthatólag Elena Udrea – akinek személye, ha nyer, biztosíthatta volna Traian Băsescu politikai túlélését – vagy a volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu – aki abban bízott, hogy sikeres kormányzását még nem felejtették el, de hát a választók memóriája rövid, s a hála igazán nem politikai kategória – sem tudta túllépni árnyékát, ám ők Johannistól vettek el voksokat.
Ez az első forduló, amelyet beárnyékolt a diaszpórában folyó szavazási kutyakomédia. A helyzeten jobb szervezéssel lehetne ugyan változtatni, de kérdéses, a diaszpóra szavazói mennyiben dönthetik el a végeredményt. A nagy talány tehát, mi történik a második fordulóban, kékül-e itt-ott ama bizonyos vörös sarló. (A kalapácsról most nem beszélünk, azzal majd az új elnök fog a fejünkre ütni, s minden úgy marad, ahogyan mindég is volt Levantéban!)
Leszámítva az Iliescu által óriási fölénnyel megnyert első elnökválasztást, Romániában a második fordulóban sokszor fordult meg az eredmény. Năstase, ne feledjük, 2004-ben több mint tíz százalékkal vezetett, Băsescu mégis győzni tudott. A kérdés tehát az, hogy ismétlődik-e a protesztszavazás, tud-e fordítani Johannis, aki meglehetősen merev, nem tipikusan román politikus, láthatólag nem háttéralkukban gondolkodik, azt reméli, a józanság és a realitás feltárása elég lehet a győzelemhez. De most elkerülhetetlenek lesznek a két jelölt közötti tévéviták, kissé fel kellene pörögnie Pontával szemben, aki gátlástalan. Johannist a liberális pártot szétziláló és önmagát a politikából kiíró Crin ANtonescu találta ki, nem biztos, hogy a legjobb döntés volt, de ez van. A romániai szavazónak mindig a kisebbik rosszat kell választania.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zaklatják a csángókat
A csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának ellehetetlenítésére törekszenek moldvai önkormányzati tisztségviselők és szervezetek, ráadásul a magyarellenes hadjárathoz a Norvég Alap támogatását is felhasználják.
Dragoş Benea, a Bákó megyei önkormányzat elnöke nemrég csángóföldi iskolákból összválogatott gyerekek csoportját fogadta, és arra figyelmeztette őket, hogy sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelven tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás.
Lapunknak több forrásból is megerősítették, hogy a megyei képviselő-testület szociáldemokrata vezetője október 23-án látogatás ürügyén a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Katolikus Főgimnázium számos diákját. Benea a találkozón arról beszélt, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A történtekről Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató számolt be egy közösségi oldalon, felháborodásának adva hangot a gyerekek megfélemlítése miatt, akik közül egyébként többen magyar állampolgársággal is rendelkeznek.
„Hát hogy jön ahhoz a megyei tanácselnök, hogy rusnyának, haszontalannak nevezze a csángó nyelvet? Amelyről ráadásul nem is mondta ki, hogy magyar, hiszen az tabunak számít Moldvában, viszont a magyar állam támogatását megalázónak nevezte a románok szempontjából” – nyilatkozta lapunknak a magyar nyelvű misézésért kitartó küzdelmet folytató pusztinai Szent István Egyesület elnöke, aki az egyik diák édesanyjától szerzett tudomást a tanácselnök megnyilvánulásáról.
Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) keretében zajló moldvai magyar oktatási program koordinátora és Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke érdeklődésünkre közölte, ők is értesültek az incidensről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, nehéz kideríteni, pontosan mi hangzott el.
„Moldvában mindennapos jelenség, hogy nem látják szívesen a magyar nyelvet” – állapította meg Duma András. Hozzátette, három olyan csángó diákról is tud, aki korábbi érdeklődése ellenére végül elállt a bákói magyarórák látogatásától, és Duma mindezt a hatósági fellépéssel magyarázta. Különben jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanul magyarul iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében.
A csángó közösség képviselői szerint a megyei tanácselnök fellépése azzal a kísérleti programmal állhat összefüggésben, amelyet a román és a norvég kormány képviselői nemrég indítottak Bákóban. A helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára.
A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió, a UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja az országban egyedül Bákó megyében útjára indított programot.
Egyébként a projektért felelős megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Mărtinaş Katolikus Egyesület társulása nyomán idén tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Dumitru Mărtinaş-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő februári ülésen kerek-perec kijelentette: szerinte semmi hasznukra nem válik a csángó diákoknak a magyar oktatás.
„Miközben egyesületünk a moldvai római katolikusok román származását vallja és hirdeti, sajnos nálunk több magyarbarát szervezet is működik. Nem mondjuk, hogy nincs szükség a magyar nyelvre, hiszen mindenki olyan nyelvet tanul, amilyet akar, viszont figyelembe véve, hogy mit képviselő Románia az EU-ban, fiataljaink ennek semmi hasznát nem látják” – szögezte le Bejan. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Iulian Bucur, a bákói múzeum néprajzi részlegének csángó származású vezetője lapunknak leszögezte: az intézmény keretében nem történt semmilyen incidens a tanácselnök és a katolikus gyerekek között. „Téves az információ, nálunk nem volt ilyesmi. Esetleg máshol...” – jegyezte meg az etnográfus.
Pogár László, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, az RMDSZ Bákó megyei vezetője viszont értesült arról, hogy Dragoş Benea „lehordta” a csángó gyerekeket. „Tudomásom szerint nem a magyar állami támogatás ellen emelt szót, és nem is a magyar oktatást bírálta, hanem azokat, akik csángó nyelven tanulnak” – nyilatkozta kérdésünkre Pogár, hozzátéve: az államfő-választási kampány miatt még nem tudott magyarázatot kérni a szövetség bukaresti koalíciós partnere, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Bákó megyei szervezetét is irányító tanácselnöktől.
A Krónika ugyancsak állásfoglalásra kérte az önkormányzati vezetőt, aki viszont titkárnője ígérete ellenére nem hívta vissza munkatársunkat. Különben a szociáldemokrata politikus az idei tanévkezdéskor nagy visszatetszést keltett azzal, hogy Bákó megye mintegy 40 ezer kisdiákját olyan iskolatáskákkal látta el – természetesen közpénzből –, amelyen a finanszírozó önkormányzatén kívül az ő neve is szerepel. Dragoş Beneát ugyanakkor idén augusztusban többször is kihallgatta a korrupcióellenes ügyészség egy közbeszerzésekkel kapcsolatos bűnvádi eljárás keretében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megnyíltak a levéltár kapui
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra. 
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes. 
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„A csángó gyerekek tényleg tanulnak magyarul?”
Határozottan tagadta a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke, Dragoș Benea, hogy a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével fenyegette meg a csángó gyerekeket. A csángószövetség elnöke, Pogár László inkább a diákoknak hisz.
„Ha valaki bizonyítani tudja, hogy csángó gyermekeket fenyegettem meg a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével, azonnal lemondok tisztségemből. Ez égbekiáltó hazugság” – jelentette ki a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke.
Dragoș Beneát azért kerestük meg, mert a Krónika korábban arról cikkezett, hogy a Szociáldemokrata Párti (PSD) politikus a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Római Katolikus Főgimnázium számos diákját, és arról beszélt nekik, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A politikus lapunknak elmondta, október 23-án valóban jelen volt a bákói Iulian Antonescu Történelmi Múzeumban, de „nem gyűjtött oda senkit”, hanem egy nyilvános eseményen, a „Román hadsereg a második világháborúban” című tárlat megnyitóján vett részt. Benea azt állítja, a rendezvényen még csak fel sem szólalt.
A magyaroktatásról sem tud?
„Ha valakinek van fotója arról, hogy a mikrofonnál állok vagy hangfelvétele a beszédemről, én azonnal önként távozok az hivatalomból. A szervezők meg is sértődtek, hogy nem tartottam beszédet” – mondta Benea. Határozottan cáfolta azt a felvetésünket is, hogy nem nyilvánosan hangzottak el a szavai, hanem odament a tárlaton részt vevő gyerekekhez, és fenyegetőzni kezdett. „Nem beszéltem egyetlen gyerekkel sem a rendezvényen” – nyomatékosította.
A megyei tanácselnök határozottan cáfolta, hogy megszűntetné a magyar oktatási programot Bákó megyében. Sőt azt állította: most hallja először, hogy a csángó gyerekeknek évek óta szervezett formában zajlik már a magyar nyelv oktatása. Cáfolta azt a neki tulajdonított állítást is, miszerint sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelvet is tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás. „Erről a támogatásról sem tudtam” – jelentette ki.
Pogár: én a gyerekeknek hiszek
A Krónika arról írt, hogy a Moldvában működő csángó civil szervezetek vezetői valamennyien értesültek Dragoș Benea fenyegetőzéseiről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, csak közvetett forrásból tudják, hogy mi hangzott el a múzeumlátogatás idején.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke is hallotta a történteket. „Több diákkal és az MCSMSZ kulturális felelősével, a pusztinai Nyisztor Ilonával is beszéltem. Én nekik hiszek, nem a tanácselnöknek” – mondta a maszol.ro-nak Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a bákói katolikus oktatási intézményt az ortodox egyház is rossz szemmel nézi. „Tehát el tudom képzelni, hogy Dragoș Benea kampányolt egyet az elnökválasztás első fordulója előtt” – magyarázta.
Az MCSMSZ elnöke megosztotta velünk azt a levelet, amelyben Nyisztor Ilona beszámolt a szövetségnek a történtekről. A pusztinai pedagógus úgy tudja, hogy a Norvég Alap és az UNICEF támogatásával 50 bákói faluban indul program hátrányos helyzetű gyermekek számára, ám ennek hátterében a moldvai csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának az ellehetetlenítésére irányuló hatósági törekvések állnak.
A moldvai Bákó megyében jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanulja a magyar nyelvet és irodalmat iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében. A gyermekek a magyar állam részéről oktatási nevelési támogatásban részesülnek. Többen közülük a magyar állampolgárságot is igényelték.
Olasz nyelv a magyar helyett?
A Krónika ezzel szemben úgy tudja, hogy a helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára. A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió euróval, az UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja a Bákó megyei programot.
 A lap szerint a Bákó megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Martinas Katolikus Egyesület társulása nyomán tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Martinas-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő önkormányzati ülésen kijelentette: nem válik hasznukra a csángó diákoknak a magyar nyelv oktatása. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Csángóügy: hazugságot kiált a bákói tanácselnök
Nevetséges és nyilvánvalóan valótlan érvekkel igyekszik cáfolni Dragoş Benea, a Bákó Megyei Tanács elnöke a Krónikában leírt információkat, miszerint a csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának ellehetetlenítésére törekszik.
A moldvai megye önkormányzatának szociáldemokrata vezetője a Maszol.ro portálnak tagadta, hogy csángó gyerekeket fenyegetett, sőt azt állította: eddig nem is hallott a csángó gyerekeknek nyújtott magyar nyelvű oktatásról, valamint a magyar állam által folyósított oktatási-nevelési támogatásról.
Mint arról lapunkban csángóföldi illetékesektől származó információk alapján beszámoltunk, Benea nemrég arra figyelmeztetett csángóföldi iskolákból összeválogatott gyerekeket, hogy sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelven tanuló diákoknak nyújtott támogatás, továbbá előrebocsátotta, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
Lapunknak Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató, Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) csángó oktatási koordinátora és Pogár László, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke egyaránt megerősítette, hogy valamennyien értesültek a tanácselnök kirohanásáról.
Dragoş Benea a Maszol.ro-nak nyilatkozva égbekiáltó hazugságnak nevezte a lapunkban közölt információkat. Elmondta, október 23-án valóban részt vett a bákói Történelmi Múzeumban rendezett eseményen, de szavai szerint egyetlen gyerekkel sem beszélt. Benea a portálnak azt állította, mostanáig nem is hallott a csángó gyerekeknek nyújtott magyar oktatási programról.
Ez azonban már csak azért is nehezen hihet, mivel maga a tanácselnök vezette a bákói önkormányzat ama februári ülését, amelyen a képviselő-testület megszavazta a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Mărtinaş Katolikus Egyesülettel kötött társulást.
A nyilvánvalóan a magyar oktatást ellensúlyozni hivatott program keretében képzési központokat létesítettek fiataloknak a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angolnyelv-tanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Az ominózus tanácsülés jegyzőkönyve szerint maga Benea adta meg a szót Gheorghe Bejan tanácsosnak, a Dumitru Mărtinaş Egyesület elnökének, aki történelmi, néprajzi és vallási adatokkal fűszerezett kiseladás keretében adott hangot a „magyarbarát” szervezetek működése miatti sajnálatának, kijelentve: „semmi hasznukra nem válik a csángó diákoknak a magyar oktatás”. Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)