Az az egy utca
Az áldásos tudat, hogy a tudomány „fogyasztója” lehetek, nem késlekedett a lendületadással az örömteljes folytatáshoz. Úgy tudom, valamennyi moldvai hallgató sikeresen elszámolt elmúlt idejével.
Többen diplomáznak idén. Nagyszerű történelmi eseménynek tartom azt, hogy legtöbben a moldvai magyarsággal kapcsolatos témában írják a diplomamunkájukat. Ez az út, a megírás folyamata egy biztos önismerethez vezet. Csak mély és alapos kutakodás árán találkozhatunk azzal a tükörrel, mely a valódi énünk visszajelzője. A jelen zűrzavarok és ál-liberális toleranciák csak a mélység ismerete által érthetőek vagy cáfolhatók meg. Hasonló igazság ez a lelkiismeret-vizsgálathoz: a bajok a mélyről, a régiből származnak. A gyökerekből. A jelen, néma Moldvát csak a múlt ismeretében beszéltethetjük. Merem gondolni, hogy az egész magyar társadalom valódi betegsége, politikai kiszolgáltatottsága az önismeret hiányából származik. A történelmi önismeret (tudat) hiányából. Nem mintha a történelem-tudás talaján virágzanának a közjó erényei és gyümölcsei, de hogy kóborló, szerteszálló utak ezrei ellenségeskednek egyazon vérben, igen elgondolkodtató és szomorú. Nem egységes vértípusúak a nemzet alkotói, de erre hivatkozva nemzetet megszüntetni: önmegtagadás, hontalanság, hitetlenség.
A nemzet megszüntetésének első jele a nemzeti kérdések elhallgatása. Mi azonban korlátokban gondolkodunk, elvekhez ragaszkodunk, és hiszünk a múltban. Szerencsésen. A múlt a legnagyobb kincsünk. Mint egy mennyei börtön, védett biztonság, oly szilárd a múltunk. Az ön-őrlő jelent látjuk a legkevésbé, ami feketén homályos. Amilyen volt, úgy volt a legnagyobb a múlt. S mennyire igaz ez Moldvára!
Apáink nem globalizálódtak, azaz otthon voltak az univerzumban, még csak Tamásit sem kísérték Amerikába. Most egyikük sincs sehol, csak a szív gazdagságában. Nagyanyámnak nem voltak empirikus tapasztalatai arról az örök igaz mondásról, ami nyolcvannégy évig éltette, csak mormolta monotonon, mint agyviselt a mondókáját: „Ha legbelül üldözött az ember, tőle a más világot (Moldván kívülit), én nem sajnálom.” Egy utcán ismerte meg a világ dolgait s az élet értelmét: a kunyhójától a templomig vezető úton. Ez utca neveltje, ez utcán adta magát az elmúlásnak. Nyomát sütötte ösvénnyé a saras úton a napsugár, s ha hófúvás rekesztett a házba, nem fázott bocskorában útra kelni. De indulni csak otthonból indult. Fájdalmasan egyszerű a bölcsesség. S csak a szenvedni tudók kapják vállukra e felelősséget.
„Magyarfalut, tudom-e – mesélte anyóm –, két legény teremtette! Volt nyolcszáz táján egy nagy verekedés (háború), s onnét a két legény megmenekült, ide ebbe a gödörbe, itt talált búvóhelyet. Akkora fák voltak, fiam, hogy a tetejét nem láttad, s hogy megkerüld a törzsét sem volt mulatság, olyan vastag volt. Egy farkas éppen hogy elvégez, míg egyszer megkerülöd. Én azt a két szál legényt nem egyszer álmodtam meg! Mikor felderült az idő (megtisztult, béke lett), származásukra mentek, Klézsére, vettek maguknak asszonyféleséget, ide ebbe a gödörbe visszajöttek, s onnantól megszaporodott a világ (a falu). Sokan vagyunk, s megmaradunk!” Majd sírásnak indult beszéddel valami idegen nyelven éneklésbe fogott. Pesten tudtam meg, hogy a moldvai kántorok latin nyelvű szertartásokat is végeztek, vezettek.
Miért is fontos a haza, az otthon? Mert van, születési adottság. S mint többszörösen ráfázott már a történelem, ha elveszítjük, akkor leszünk árvák. S nem az akkor létező generáció, de minden volt feledve lesz. Csak a „hogyan lett” tudatában kell s lehet mozogni a legújabb világokban is. Köszönöm Fabó Laci bácsinak és a Domokos Pál Péter Alapítványnak a tandíjtámogatást! A lehetőségek támogatás és biztatás hiányában aligha érnek valamit manapság.
Iancu Laura
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román kormányfék, magyaroknak
A románok mindig rettegtek valamitől.
A vándornépek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.
Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig tükörsima, onnan pedig siralmas. – Miért, kérded ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz, még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.
Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turizmussal a szórványért Bethlen Gábor útján
A dél-erdélyi szórvány megmaradása a cél
Az alvinci református templom, amely szinte összeomlott, juhakol is volt benne, de magyar állami támogatással felújították; a mellette levő Kemény-kúria, amelyet román vállalkozó hozott helyre; s a romos Martinuzzi-kastély közös megjelenítése lenne az egyik látványossága Bethlen Gábor útjának.
A dél-erdélyi, a szórvány megmaradását segítő turista útvonal az erdélyi fejedelem szülőhelyéről, Marosilyéről indulna, s Nagyenyedig tartana. Célja a tervezett Bethlen Gábor útja mentén élő szórvány közösségek megtartása. Gudor Botond gyulafehérvári történész, református lelkész, esperes, a Fehér megyei szórvány kutatója elmondta:
”Van egy olyan terv, amely a Bethlen Gábor életútvonala mentén azokat a településeket kötné össze – műemlékek, a civil élet, az egyházi közösségek kulturális turizmusa, az oktatási intézmények mentén – amely erőt, lehetőséget és perspektívát adna egy olyan összefüggő szórvány koncepciónak, amely összehangolná a szórvány munkát, fejlesztené és megtartaná a közösségeket.”
Kiállításon mutatják be az elképzelést
A Bethlen Gábor útja a Székelyföldre tartó turistákat csábítaná Dél-Erdélybe, ha majd meglesz az autópálya is. A koncepciót még idén kidolgozzák, jövőre pedig egy kiállítás keretében bemutatják Alvincen, a felújított református templomban, amelyet Szent Katalin református templomként is szoktak emlegetni, mivel a reformáció előtt Szent Katalin volt a védőszentje. Gudor Botond szerint:
“Ezerkilencszázötvenötben a templom a Maros áldozata lett. Otthagyták bedőlt tetőszerkezettel, kitört ablakokkal, kifosztva, juhakolként használták. Ez a templom most istentiszteleti célokat szolgál. Rövidesen kiállítóterem is lesz a hajója. A Kemény-kúria is felépült, egy román befektető megvásárolta a telket és fejlesztette. Reményeink szerint a római katolikus érsekség is a Martinuzi-Bethlen kastélyt rendbe rakja, és sikerül összecsiszolni a három elképzelést.”
A Martinuzzi-kastély
A leghíresebb építtetőjéről elnevezett Martinuzzi-kastély romjai a Maros hídja mellett, alacsony dombon láthatók. Fráter György 1546-ban kezdte el a 14. századi domonkos kolostor reneszánsz várkastéllyá való átépítését. A szerzetesek már 1530 körül elhagyták, ezután az uradalom egymást követő birtokosai, Kosári (Kocsárdi) Miklós, Majláth István és Radu Paisie havasalföldi uralkodó kastélyukként használták. Az építkezés befejezésében Martinuzzit 1551-es halála megakadályozta. 1553 nyarán a Georg Keisder királybíró vezette szászsebesi szászok erőszakkal elfoglalták. A kastély későbbi birtokosai sorában szerepelt Nádasdy Tamás, Báthory András, Majláth Margit, Báthory Kristóf, Jósika István, Barcsay András és a Török család. 1573-ban Bekes Gáspár embereitől Báthory István fegyverrel foglalta el. 1597-ben itt ölték meg Zsarnok Áron moldvai vajdát. A déli szárny, amelyet az 1930-as években lebontottak, Bethlen Gábor fejedelemsége idején készült el, Giacomo Resti tervei alapján, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony számára. A hatszögletű, mocsárral körülvett erődöt (a helyiek később „sziget”-nek nevezték) 1658-ban a tatárok gyújtották fel. 1696-ban romos állapotban volt. 1708-ban Károlyi Sándor kurucai foglalták el, akiktől a császáriak 1709 őszén vették vissza. Sorger Gergely erdélyi püspök 1733 körül felújította, ekkor készült a ma is látható barokk főkapu. Az erdélyi püspökök kedvelt tartózkodási helye volt. 1792-ben leégett, déli szárnya lakhatatlanná vált. Az északi szárnyban született és ott élt kilenc éves koráig Kemény Zsigmond. 1848-ban több hétig az alvinci és borbereki nemesség menhelyéül szolgált. Egy részét 1900 körül csendőrlaktanya céljára állították helyre. A kastély előtti téren tartották akkoriban az éves állatvásárokat. A megmaradt épületeket a szocializmus idején a kollektív gazdaság használta
kolozsvariradio.ro

Már nem kell erőszakkal románosítani, beindult a passzív asszimiláció –
Erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével.
Az idén augusztusban elindult Petőfi Sándor programnak az a célja, hogy segítse a kárpát-medencei szórványmagyarságot, támogassa a közösségek identitását, azokat a fiatalokat, akiknek fontos a hagyományok életben tartása.
Milyen az erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével? Nos, sokkal nehezebb, mint Moldvában, ahol századok óta tart az erőszakos beolvasztás, de ahol önként mondanak le a magyarságukról, ott még szomorúbb a helyzet – derült ki a Bogdán Tibor ösztöndíjassal készült beszélgetésből.
Bogdán Tibort, aki a Bákó megyei Magyarfaluból indult, Budapesten élt, dolgozott, tanulta meg a magyar betűvetést, és a Petőfi program ösztöndíjasaként visszatért Erdélybe, Oláh-Gál Elvira kérdezte. Bogdán elmondta: szeptember elsején érkezett Máramaros megyébe, Nagybányára, ahol a Teleki Ház vállalta a mentorálását, és máris felvázoltak egy feladatsort, amelyhez a Főtér Fesztivál megszervezése is hozzátartozott.
Az ösztöndíjas szomorúan tapasztalta, hogy Máramaros megyében, ahol van lehetőség magyar papokra, magyar misékre, magyar iskolákra és tanárokra, mégis rohamosabban fogy a magyarság, mint Moldvában. Hozzátette: ennek oka az, hogy Máramaros megyében a gyermekeket egyre többen íratják román iskolába, a megoldás pedig néhány iskola és óvoda elhelyezése, illetve összevonása lenne. Az erdélyi szórványban már nem erőszakkal románosítanak, mert beindult az úgynevezett passzív asszimiláció, önként mondanak le a magyarságukról – magyarázta Bogdán Tibor, aki arról is beszélt, hogy nagyon nehéz a fiatalok „befogása” a magyar programokba.
A beszélgetés végén szó esett egy úgynevezett értékleltár elvégzéséről is a megyében, illetve a Magyar Szórvány napjának megrendezéséről Máramarosszigeten.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Címertörténeti előadás
250 éves Erdély nagyfejedelemségi címere
250 évvel ezelőtt, 1765. november 2-án Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, ami a – mai szóval élve – régió címerének bővítésével együtt járt. Az évforduló alkalmából – napra pontosan – dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke tart vetített képes címertörténeti előadást.
A szervezők, azaz az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület és a Székely Nemzeti Múzeum hétfőn 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében várják az érdeklődőket. A belépés díjtalan. Dr. Szekeres a címer történetéről előzetesként elmondta:
Címertani értekezésekben Erdély címerének kialakulási folyamatát, azaz az alkotóelemek együttes megjelenését Báthori Zsigmond uralkodása idejére teszik, sok esetben évszámot is közölnek, mégpedig 1590-et. Báthory Zsigmond szóban forgó pecsétje csak 1595-ből származik. Erdély címerének alkotóelemei mellett Moldva és Havasalföld címerét, valamint a »nova plantatio« jelenetet összesítő címer korábbi nem lehetett, mivel ebben az évben vált a két román fejedelemség Báthori Zsigmond vazallusává. Továbbá a pecsétábra Báthorinak a szent római birodalmi hercegi címerét is tartalmazza, a rangemelés is ebben az esztendőben történt. A növekvő sas, nap és holdsarló, valamint a hét bástya együttes alkalmazása korábban kezdődött. Báthori Kristóf vajda 1580-ban készült ólom emlékérmén az előlapon a helytartó arcképe látható a következő felirattal: CHRIST[oforus] BATH[ori] DE SOMLIO, a hátlapon a Báthori-címer pajzsából növekvően a jobbra néző, kiterjesztett szárnyú sas, a pajzsot jobbról sugaras naparc, balról megszemélyesített, csökkenő holdsarló veszi közre, alatta félkörívben hét, csúcsán bástyával ellátott hegy helyezkedik el, s folytatódik a felirat: PRINCEPS TRANSYLV[aniae] 1580.
A sas és a hét bástya, pontosabban hét hegy már korábban is megjelent. Egy német címerkönyvben 1531 és 1556 közötti időszakban, majd egy 1567-ben kiadott térképen.
250 évvel ezelőtt Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, s címerét nagyfejedelemségi süveggel látta el. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. Az 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert: a sas az erdélyi vármegyéket, a nap és holdsarló párosa a székely rendi nemzetet, a hét bástya a szász közösséget jelképezi.
Erdély címerét beszerkesztették az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe, negyedik mezőként. A királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Archaikus imádságok Pusztinából
Mindenszentek estéjén a pusztinai Magyar Házban mutatták be Nyisztor Tinka Magyarul imádkoznak Szent István gyermekei a templomban című imádságos szöveggyűjteményét. A kötetbemutatón archaikus magyar nyelvű énekek és imádságok hangzottak el, majd a résztvevők a gyertyákkal és lámpákkal kivilágított pusztinai temetőben imádkoztak anyanyelvükön őseik sírjánál.
Az anyanyelvű vallásosság és az imádságok szerepéről, kapcsolatáról Pozsony Ferenc egyetemi tanár beszélt. Kiemelte: a Keleti-Kárpátok soha sem jelentettek átjárhatatlan határt a Moldvában és az Erdélyben élő magyarok között, évszázadokon át nemcsak az emberek, hanem velük együtt a szellemi és a tárgyi javak is folyamatosan közlekedtek. A Moldvában élő római katolikus magyar falusi közösségek életében jelentős egyházi és társadalmi szerepet játszottak a deákoknak nevezett kántorok, akik korábban Csíksomlyón és a Kézdivásárhely melletti Kantában tanultak, majd imádságos- és énekeskönyveikkel együtt életük végéig hűséggel szolgálták egy-egy csángó falu népét. A szerző a Bethlen Gábor Alap támogatásával válogatta, szerkesztette azt a magyar nyelvű, archaikus imádságokból álló szöveganyagot, amit pusztinai kegyes asszonyok és férfiak egészen napjainkig használnak advent és nagyböjt idején, valamint a halott melletti virrasztókban. Pozsony Ferenc elmondta, mivel ezek a vallásos szövegek rendre kiszorultak a hivatalos templomi szertartásokból és gyakorlatból, csak a privát térben, a szájhagyományozódás és az írásbeliség révén maradtak fenn nemzedékről nemzedékre. Éppen ezért a Csíkszeredában megjelentetett imádságos kiadvány nagyon fontos hiányt pótol. A Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és a pusztinai Szent István Egyesület által kiadott kötet Ádám Gyula 1980–1990-es években készített drámai fotóit is tartalmazza.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Belső migráció
A „multikulturális” kifejezés kulturális vagy nemzeti sokszínűséget jelent, míg a „multikulturalizmus” olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget és elismeri az etnikai kisebbségeket. Ám a romániai hétköznapok azt bizonyítják, a gyakorlat igen messze esik az elmélettől.
Manapság, amikor valóságos népvándorlás indult el Európa irányába és az idegen kultúrákból, más életkörülmények közül érkező bevándorlók egyre nagyobb kihívás elé állítják a civilizált országok döntéshozóit, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 60-as 70-es évek Romániájában országon belüli – igaz, a hatalom által kikényszerített és irányított – migráció zajlott le, ami nem kis változást okozott az addig magyar többségű települések mindennapjaiban.
A vándorlás tudatosan egyirányúvá sikeredett: Moldvából és Havasalföldről Erdély nagy és kis városaiba tartottak tömegestől a sokszor félanalfabéta román munkások és parasztok. Nem beszélnénk manapság úton-útfélen multikulturalizmusról, ha az etnikumok jól kitervelt, tudatos keverése nem történik meg, ha az évszázadok óta többségében magyarok által lakott vidékeket nem sikerül etnikailag teljesen átrajzolni. Több tízezer román anyanyelvű egyént költöztettek be – elsősorban a falvakról – az erdélyi városokba rohamléptekkel épült tömbházrengetegekbe. Kolozsváron – ahogyan más nagyvárosban is – ma már második, harmadik generációs bevándorlókról beszélünk, akiknek semmi közük az egykori kincses városhoz, és akik ma sem ismerik el és nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy a város épített és szellemi öröksége az egykor itt élő magyarság keze nyomát viseli. Uralkodásuk érdekében mindent megtesznek: román zászlók lengenek a legváratlanabb helyeken, a törvény által is biztosított kétnyelvűség a legtöbb esetben csak papíron létezik. Ugyanakkor minden talpalatnyi helyet beépítenek ortodox templomokkal, ami szintén a „mi vagyunk itt az úr” elvet hivatott alátámasztani.
A romániai multikulturalitás pusztán szemfényvesztés, a hatalom nagyon jól tudja: ha komolyan venné a kulturális és nemzeti sokszínűséget, és mindent megtenne, hogy egyenlő alapokon bírálja el a nemzetiségeket, megszűnhet a társadalom egysége. A nagyvilág felé persze mindent elkövetnek, hogy úgy tűnjön, Romániában a kisebbségek paradicsomi körülmények között élnek. A határokon belül viszont minden eszközzel a nemzetállam megerősítésén ügyködnek: ezért nem akarnak hallani semmiféle autonómiáról, ezért vonnak fel hatalmas nemzeti trikolórokat majdnem színtiszta magyar településeken, ezért nem engedélyezik a kisebbségek szimbólumainak használatát, és ezért veri ki őket a verejték, ha felcsendül a Himnusz. Ahogyan Angela Merkel német kancellár fogalmazott még 2010-ben: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”. Szerinte „az álom, amely szerint a multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerűen nem működik Németországban”. Romániában sem.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A történelmi régiókért
A történelmi régiók visszaállítását, az anyanyelvhasználati jogok biztosítását és a bevándorlási kvóták elutasítását kérte Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke Dacian Cioloş kijelölt miniszterelnöktől tegnapi nyílt levelében.
A pártelnök úgy vélte, a politikai rendszer megváltoztatása csak egy átfogó strukturális reform útján valósulhat meg, ami elsődlegesen Románia regionalizációját jelentené. Szerinte a három történelmi országrészt, Erdélyt, Havasalföldet és Moldva nagyrégiót a történelmi régiók alapján kell újraszervezni. Szilágyi Zsolt szükségesnek tartja a nemzeti vagy regionális zászlók szabad használatának biztosítását azokban a régiókban és helységekben, ahol őshonos nemzeti kisebbségek élnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kriza János-verseny
Díjeső a háromszéki diákoknak
Kitűnően szerepeltek a háromszéki diákok az élő népköltészet, a magyar nyelv ünnepeként számon tartott Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán. Négy első, három–három második és harmadik díjat, hét dicséretet és két különdíjat kaptak.
A hétvégi színvonalas rendezvényen Erdély, Partium és Bánság 14 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 179 diák vett részt. Mindannyian „fellegajtó nyitogatók”, akik keresik az igazságot, ebben a „hazugsághalmaz” világban, fogalmazott Zsigmond Emese, a Napsugár gyereklap főszerkesztője a sepsiszentgyörgyi díjkiosztó gálán.
A zsűrinek nehéz dolga volt, az ország legjobb mese- és balladamondóit, valamint balladaéneklőit kellett rangsorolja.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzeti összetartozás bizottság erősítené a csángómagyarság identitását
Csángóföldön magyar középfokú oktatási intézmény, kulturális, módszertani központ és új közösségi házak létrehozását vetették fel csángómagyar szervezetek az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága hétfői ülésén.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetség elnöke elmondta: szervezetük 24 millió forintos támogatást kap a Miniszterelnökségtől és további 10 millió forintot az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Kiemelte: Moldvában összetartó, erős csángó magyar közösség van, és fontos, hogy identitásukat, erősítsék. A támogatást a hagyományőrzés, a nyelvápolás és a kultúra segítésére fordítják, ifjúsági, szociális és sportprogramokat valósítanak meg, illetve nyári táborokat szerveznek – sorolta. A jövőre nézve jónak tartaná, ha Erdélyből és Magyarországról érkező gyerekek közösen táboroznának csángó társaikkal. Kiemelte a már meglévő közösségi házak fejlesztését és kitért újak létrehozásának a szükségességére is.
Kétezer gyermek 29 helyszínen
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke közölte: a csángó magyar oktatási programban közel kétezer gyermek vesz részt iskolai és azon kívüli formákban 29 helyszínen. Kitért arra, hogy 45 munkatársuk van, közte tíz hagyományőrző.
Problémaként említette, hogy a tanárok román oktatási rendszerhez igazodó béremelését nehezen tudják követni. Szeptemberben az ötszázalékos növekményt még meg tudták adni, de a decemberre előirányzott 15 százalékos, majd márciusi 7 százalékos emelést már nem fogják tudni biztosítani – mondta. Ismertetése szerint a Bethlen Gábor alapon keresztül 87,5 millió forintos támogatást kapnak, ehhez jön A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány 18,3 millió forintos segítsége és a Pillangó Alapítványtól mintegy 21 millió forint. Megjegyezte: jó lenne, ha költségeket teljes egészében az állam tudná vállalni.
Középfokú oktatási osztály Csángóföldön
Szavai szerint a program további bővítése finanszírozás kérdése. Újabb lehetőségként említette középfokú oktatási intézmény létesítését Csángóföldön, akár egyházi, akár magán formában. Erről szeretnének széleskörű konzultációt tartani – jelezte, és kitért egy kulturális, módszertani központ létrehozásának szükségességére is.
Kérdésre Pogár László a honosításról elmondta: külön felkészítőket kell tartani az embereknek Csángóföldön a magyar állampolgárság felvételéről, hogy ne féljenek tőle, és bátran álljanak ki magyarságuk mellett.
MTI
Erdély.ma

A titokzatos Carbonaro versei
Szőcs Géza újabb verseskötetét, jobban mondva a titokzatos Carbonaro hátrahagyott verseiből összeállított, 6–106 című, az Irodalmi Jelen kiadó gondozásában megjelent kiadványt mutatták be szombaton a kolozsvári Bulgakov kávéházban.
Carbonaro első, kétkötetes műve Ha polip szuszog Kolozsvárott címmel jelent meg, és a kincses városhoz kapcsolódó történeteket tartalmazott, az újabb kötet „kisversei" azonban az előszó szerint százegynéhány helyszínhez kapcsolódnak, jobbára olyan helyekhez, ahol Szőcs – illetve Carbonaro – maga is megfordult, de olyanokhoz is, ahol még nem járt, mint például Alaszka vagy a Purgatórium.
Carbonaro mindkét művét Jánosi Andrea kolozsvári grafikus illusztrálta, aki maga is jelen volt a kötetbemutatón.
Szőcs Géza elmondta, a Koinónia Kiadónál megjelenő „város-sorozat" Kolozsvár, illetve Marosvásárhely című köteteiben találkozott először Jánosi Andrea munkáival, és „megragadta az a zsenialitás, ahogy egy-egy város lelkét, személyisége magját megragadja az illusztrációkban", és úgy gondolta, ez a fajta látásmód azonos azzal, ahogyan ő látja a világot.
A költő hozzátette, egybe írta a kisvers megnevezést az előszóban, szerinte ugyanis ez nem ugyanaz, mint a kis vers: olyasféle szóösszetételnek szánta, mint amilyen a kispolgár megnevezés.
A kötetet ismertető Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, akad azért néhány nagy vers is a kötetben, például a Moldváról szóló kétsoros („Magyar föld volt egykor Moldva / ma már másképp van megoldva), amely számára nagyon emlékezetes maradt. Szőcs ezzel kapcsolatban felidézte azt is, hogy gyermekkorát Marosvásárhelyen töltötte, és akkoriban a boltokban még mindenki magyarul beszélt, későbbi látogatásai alkalmával pedig volt alkalma megfigyelni, „hogyan vonul vissza védekező állásba egészen a falig a magyar nyelv" a városban.
Lövétei Lázár László azt is elmondta, az általuk megjelentetett Székely Könyvtár sorozat 45. darabja Szőcs Géza válogatott verseit adja majd közre Fekete Vince szerkesztésében. A könyvismertető után Szőcs Géza, illetve Jánosi Andrea dedikáltak az érdeklődőknek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ninel Peia: Ponta az ország feldarabolását akadályozta meg lemondásával
Victor Ponta volt miniszterelnök a lemondásával az ország feldarabolását, Erdély és Moldva elszakítását akadályozta meg, amit külföldi titkosszolgálatok készítettek elő – állítja Ninel Peia szociáldemokrata (PSD) képviselő, akinek az összeesküvés-elméletét kedden ismertette az Adevarul című román liberális lap.
Bár a tekintélyes hírportál azt gyanítja, hogy Peia csak Pontát próbálja „mosdatni", vagy azért találta ezt ki, mert semmi mással nem tűnt ki a parlamentben, mégis részletesen ismertette a képviselő okfejtését, amelynek korábban több más portál, és a PSD-hez közeli Romania TV hírcsatorna is tág teret szentelt. Ninel állítása szerint „egy budapesti egyetem laboratóriumaiban" született az az ördögi terv, amellyel egy spontán tömegdemonstrációt eltérítve akarták előkészíteni Románia három különálló köztársaságra szakítását. Elmélete szerint november 3-án, amikor a bukaresti Colectiv-klubban történt tűzvész nyomán 30 ezer ember vonult utcára tüntetni a román fővárosban, német állampolgárok vegyültek a tömegbe, amelyet a belügyminisztérium és a parlament „megrohamozására" uszítottak.
„Kolozsváron már készenlétben állt – és áll most is – egy értelmiségiekből és üzletemberekből álló csoport, amely még aznap éjszaka kész volt kiadni Erdély függetlenségi nyilatkozatát, amely egy magyar irányultságú, német és orosz protektorátust élvező Erdélyi Köztársaság létrehozását jelentette volna" – idézte az Adevarul a PSD Ilfov megyei képviselőjét, aki szerint egy hasonló csoport állt készenlétben a moldvai Jászvásáron (Iasi), hogy kikiáltsa Moldva függetlenségét, de csak azért, hogy egy-két éven belül egyesüljön Moldova Köztársasággal, „Moszkva 100 százalékos befolyása" alatt.
Mivel miniszterelnökként Ponta megkapta a szükséges információkat, „felelősségteljes gesztusával", azonnali lemondásával sikerült kifognia a szelet az összeesküvés vitorláiból – állította a PSD képviselője, aki a Nemzeti Információs Egyetem harmadéves doktoranduszaként írta alá sorait.
MTI
Erdély.ma

Bukovinában lehet
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a Romániában alkalmazott kettős mércére hívják fel a figyelmet közösségi oldalaikon, ami a regionális jelképek használatát illeti. Antal Árpád Facebook-oldalán osztotta meg a svnews.ro portál hírét, miszerint Gura Humorului város központjában felvonták Bukovina zászlaját. „Ha Bukovinában fel lehet húzni a régió zászlóját, akkor Székelyföldön is lehetséges kell legyen!” – írta Antal Árpád. A városvezető lapunk érdeklődésére kifejtette, nem ez az első alkalom, hogy Románia valamelyik régiójának a zászlaját valakik büszkén lengetik, hiszen legutóbb Victor Ponta volt miniszterelnök Moldva régió zászlójával készített fotókat. „Én teljes mértékben egyetértek azokkal, akik büszkék a saját régiójuknak a szimbólumaira, de ugyanakkor azt várjuk el, hogy Székelyföldön se üldözzék ezeket a szimbólumokat, és azt szeretnénk, hogy ebben az országban mindenki szabadon használhassa regionális szimbólumait”, hangsúlyozta Antal. Hasonló álláspontot fogalmazott meg Tamás Sándor megyei tanácselnök is, aki a közösségi oldalán a következő üzenetet tette közzé: „Ami még nincs, de lesz, az már van! Arra kérek mindenkit, osszuk meg minél többen ezt a híradást Bukovina zászlójáról, így tiltakozzunk a bennünket ért kettős mérce ellen!”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Biztató jövőkép Csángóföldön, keresztszülői támogatással
Gyermekkoruk óta magyarországi „keresztszülők” támogatásával tanult általános és középiskolában s jutott egyetemre több csángó magyar fiatal. Botezatu Izabella és Kovács Krisztián hálás a segítségéért, és visszatér Moldvába, amint megszerzi diplomáját. Támogatni akarják az otthoni gyerekeket, és hasznosítani a megszerzett tudást.
– Nemhogy diplomám, talán még érettségim sem lenne, ha nem kaptam volna segítséget a keresztanyámtól, Kiss Melittától – jelentette ki Kovács Krisztián, a keresztszülői program talán legsikeresebb pártfogoltja. A fiatalember a tanulmányait moldvai szülőfalujában, Pusztinában kezdte, majd Csíkszeredában járt középiskolába. A népi furulyaművész végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen idén szerzett diplomát. Most mesterképzésre jár, de már félállásban tanít. – A keresztszülői program elindulása előtt ismertem a keresztanyámat, aki már Pusztinában segített engem, de támogatta a későbbi tanulmányaimat is. Nagyon sokat köszönhetek neki, hálával tartozom azért, hogy bízott bennem – mondta el Kovács Krisztián, aki haza szeretne térni Moldvába, amint végez a tanulmányaival. – Segíteni akarok az otthoniaknak, azt a tudást, amit az évek alatt megszereztem, tovább akarom adni – mondta erről lapunknak a fiatalember.
A klézse-budai származású Botezatu Izabella az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanul anglisztika szakon. – Nekem több keresztszülőm is van, egy házaspár tíz éve támogat, egy másik pár pedig három éve állt mellém. Sajnos utóbbiak közül már csak a keresztanyám él – mutatott rá Izabella. A fiatal nő jelezte: az első keresztszüleinek azt köszöni, hogy ennyi ideig támogatták és mellette voltak. Mindig biztatták azzal, hogy amit csinál, az nagyon jó, és érdeklődtek a családja felől is. – A második keresztszüleim befogadtak, szinte a gyermekük lettem – fűzte hozza a moldvai lány. Izabella megjegyezte, hogy ha befejezi tanulmányait, akkor hazatér, és segíti a moldvai gyermekeket. Már most is sok ilyen programban vesz részt.
Mint azt korábban megírtuk, Böjte Csaba ferences szerzetes biztatására 2005-ben hirdették meg Magyarország-szerte a „Legyen ön is keresztapa, keresztanya!” mozgalmat. A programban jelképesen vállalni lehetett – és azóta is lehet – egy-egy csángó gyermek keresztszülőségét. Mindazok a természetes és jogi személyek, akik annak céljával egyetértenek, anyagilag támogathatják csángó magyar gyermekek oktatását, tanítási költségeiket. Ezt többféleképpen tehetik meg: évi hatvanezer forinttal fizethetik egy nevesített falusi csángó gyermek oktatását, de adhatnak ugyanekkora támogatást úgy is, hogy nem szeretnének kapcsolatot fenntartani keresztgyermekükkel.
A keresztszülők hozzájárulhatnak évi 150 ezer forinttal egy fiatal kollégiumi lakhatásához, aki középiskolai tanulmányait Csíkszeredában vagy Gyimesfelsőlokon folytatja. Eddig tíz év alatt csaknem 400 millió forintot fizettek be a keresztszülők. A Moldvai Magyar Oktatási Alapítvány újabb keresztszülők jelentkezését várja.
Borsodi Attila
magyaridok.hu
Erdély.ma

Mikor szakad a cérna?
Kedves bíróság, az egész úgy kezdődött, hogy a székely visszaütött. Azaz nem ütött vissza, pedig bezgettük mi eleget – képzelem el a mostani megfélemlítési hadjárat aktív gerjesztői, úgymint a SRI, az ügyészség és a csendőrség tanúvallomását a bírósági tárgyaláson egy távoli, ideális jövőben. Hadd magyarázzam meg, miért is gondolom, hogy államilag kivitelezett magyarellenességről van szó. A sok beszélgetéssel újra és újra a fejünkbe próbálják vésni, amit szabad Jupiternek (akik vagy a román állam vagy csak úgy a románok egy csoportja), nem szabad az ökörnek. Az állam megteheti, hogy tojik saját ígéretei, jogi dokumentumai betartására (lásd a gyulafehérvári nyilatkozat szövegét az autonómia megadásáról a kisebbségeknek), ám mitőlünk azt is elvárják, hogy lelkesen tapsoljunk ehhez, illetve fogjuk be a szájunkat, kuss. Moldvának és Bukovinának lehet külön-külön regionális zászlaja, felhúzhatják azt Gura Humorului központjában, nekünk, székelyeknek ez tilos.
A Temes megyei Újszentesen valakik a nyáron összetörték a Petőfi képmását ábrázoló domborművet, a rendőrség szépen kimosdatta őket, és futballozó gyermekekre fogta az egészet (pedig ajaj!). Ha Sepsiszentgyörgyön a román zászló eltűnik a helyéről, és senki sem tudja, hogy azt a szél tépte le, vagy emberek, abból azonnal románellenes cselekedet lesz. Mi több, a rendőrségi közleményben már az is megjelenik, hogy helyére valakik székely zászlót tettek (azóta is várom, hogy erről legalább egyetlen fényképecskét közzétegyenek, mivel, gondolom, az esetet dokumentálták).
De ez még mind nem elég, a székelyek továbbra sem akarnak fellázadni. Mit tesznek ilyenkor a magára valamit adó erőszakszervezetek, úgymint SRI, ügyészség és csendőrség? Meggyártják az ügyek ügyét, a robbantó terroristát (merthogy erre most nagyon vevő a világ és a tévénéző közönség), és szívszorongva várják, hátha elkészít a kipécézett személy legalább egy játékrobbanószert. Igen ám, de az még annyira sem hajlandó velük együttműködni, hogy ezt megtegye. Börtönbe vele, pfuj!
Ám nem kell ezeket az erőszakszervezeteket félteni. Tudják ők jól, az is a javukra dolgozik, ha még nagyobb gyűlöletet keltettek magukkal szemben. Merthogy valakiknél majd csak elszakad a cérna, nem lehetnek a székelyek sem mind angyalok. És ők éppen erre játszanak…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Románia elrománosodása — Lucian Boia könyve
Újabb román történelmi esszé fordítása látott napvilágot a Koinónia gondozásában, a kolozsvári kiadó arculatához immár szorosan hozzátartozik az is, hogy román gondolkodók, történészek műveit hozzáférhetővé kívánja tenni a magyar olvasóközönség számára. A történelmi témájú könyvek közül az első Neagu Djuvara A románok rövid története című tömör összefoglaló munkája volt (idén a harmadik kiadást érte meg magyar nyelven), az utóbbi években pedig Lucian Boia olvasmányos nagyesszéi következtek: aMiért más Románia?, A Nyugat hanyatlása után a Románia elrománosodása szintén izgalmas kérdéseket vet fel. A kötet 1859-től, Alexandru Ioan Cuza fejedelemségétől kezdődően napjainkig mutatja be a román nemzetállam kialakulásának folyamatát, ezen belül pedig a kisebbségek sorsának alakulását. Bár a magyar olvasóközönséget elsősorban a magyar közösségre vonatkozó megállapítások érdekelhetik, nagyon sok érdekes adattal ismerkedhet meg arra vonatkozóan is, hogy a többi kisebbség — tatárok, németek, zsidók, törökök, bolgárok, ukránok — sorsa miként alakult, illetve miként vesztettek végleg talajt mindössze néhány évtized alatt ebben az országban. Lucian Boia számos statisztikai adatot sorol fel a könyvben úgy, hogy közben pillanatra sem veszíti el az olvasót lebilincselő mesélőkedvét, a könyvből világosan kirajzolódik az a folyamat, ahogyan a rurális Románia teret nyer, és a románság lesz a térség legjelentősebb etnikuma, pedig egy évszázaddal ezelőtt a városokban — legalábbis Erdélyben és Moldva egy részében — még kisebbségben volt.
Az esszét Marosvásárhelyen többek között a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban lehet megvásárolni, valamint meg lehet rendelni a www.konyvter.ro internetes oldalon.
Berke Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális fővárosi cím: Szentgyörgy a nagy vesztes
Négy romániai város, Bukarest, Nagybánya, Kolozsvár és Temesvár pályázhat az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben – jelentették be pénteken a kulturális minisztériumban.
2021-ben ismét egy romániai város lesz Európa kulturális fővárosa, miután 2007-ben Nagyszeben viselte egy éven át ezt a címet. A bukaresti kulturális minisztériumban pénteken tartottak sajtótájékoztatót, amelyen a zsűri tagjai kihirdették azon városok listáját, amelyek eséllyel mérettethetnek meg a cím elnyeréséért.
Romániából összesen tizennégy város pályázott, most ezek közül választották ki a négy jelöltet, amelyek tovább versenyeznek. Az előválogatáson továbbjutottak nevét Steve Green, a zsűri elnöke jelentette be. A négy városon kívül Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Arad, Bákó, Brassó, Brăila, Craiova, Jászvásár és Suceava pályázott még.
Az előzsűrizés eredményét azt követően jelentették be, hogy az előző két napon meghallgatták a pályázatok szóbeli bemutatását. A tizenkét tagú bizottság tíz tagját az Európai Unió különböző intézményei jelölték. A zsűri arra kérte a versenyben maradt városok képviselőit, hogy egészítsék ki és tegyék jobbá pályázataikat, hiszen a következő megmérettetés augusztus és szeptember között lesz. Így várhatóan 2016 szeptemberében hirdetik ki a győztes romániai várost, amely 2021-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselheti. Abban az évben Románia mellett egy görög város, valamint az EU-tagságra pályázó Szerbia és Montenegró egyik települése viselheti a címet.
Szakáts István, Kolozsvár pályázatíró csapatának tagja a Transindexnek elmondta, az elkövetkező időszakot a pályázatuk feljavításával fogják tölteni. „Pár napon belül meg fogjuk kapni a zsűrinek az ajánlásait, hogy mivel érdemes foglalkozni. Aztán a következő fél évben nekifogunk feljavítani a pályázatot, elvégezzük az előkészülettel kapcsolatos teendőket: a kulturális tevékenységek, promóciós kampány, közpolitikák kidolgozását és a pénzügyi mechanizmusok kiépítését” – mondta Szakáts István.
A rövid listával kapcsolatban elmondta, hogy nagyon furcsállja, hogy Iaşi kiesett, ugyanis a moldvai városnak nem volt rossz pályázata. A Székelyföld kiesése az egyik szívfájdalma, hiszen nagyon számított arra, hogy bejön a pályázat, mert, ahogy fogalmazott, legalább anynyira drukkolt Sepsiszentgyörgynek, mint Kolozsvárnak. Viszont szerinte Craiova megérdemelten esett ki a versenyből.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a háromszéki megyeszékhely volt a megmérettetés legnagyobb vesztese. Szerinte az, hogy Marosvásárhely kihátrált a közös pályázási kezdeményezésből, mindkét pályázat erejét gyengítette. A városvezető különben arra számított, hogy hat pályázó marad versenyben, és ezek között lesz Sepsiszentgyörgy is. Átnézte a pályázatokat, és úgy véli, Bukarest és Temesvár után a sepsiszentgyörgyi volt a legjobb.
A polgármester a Háromszék napilapnak úgy nyilatkozott, az elbíráló bizottság kételkedett abban, hogy Sepsiszentgyörgynek lenne kapacitása egy ilyen méretű rendezvény megszervezésére. „A verseny nagy kihívás volt, 13 Sepsiszentgyörgynél nagyobb várossal méretkeztünk meg, ezért a mellettük való versenyzést már építő jellegűnek ítéljük meg. A pályázás ténye számos pozitív kezdeményezést hozott felszínre, új szintre emelte a régió kulturális szereplői, intézményei közti együttműködést” – mondta a polgármester, aki ígéri, az előkészítés során megfogalmazott kezdeményezéseket folytatják.
Megköszönte mindenkinek, aki a Székelyföldön támogatta a kezdeményezést. Rámutatott, „a pályázat előkészítése szembesített azzal, hogy képesek vagyunk felsorakozni, erőnket egyesíteni, erőfeszítéseket hozni, és falakat ledönteni egy közös cél érdekében”.
A közösségi oldalon felvetődött, hogy a döntést befolyásolta-e a kézdivásárhelyi terrorügy, ám a csapat egyik tagja úgy fogalmazott, ódzkodna attól, hogy akár egy gondolat erejéig is összekössék a két dolgot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A SRI volt tábornoka cáfolja, hogy Ceauşescu rakétákat akart bevetni Magyarország ellen
Románia egykori védelmi minisztere és egy volt titkosszolgálati tábornok cáfolja, hogy Nicolae Ceauşescu 1989 nyarán a paksi atomerőmű elleni rakétatámadást készített volna elő, ahogyan azt Szőczi Árpád újságíró Temesvár - A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvében leírta.
Az Adevarul című lap mai számában Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter és Aurel Rogojan, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt tábornoka reagált a könyvben leírt állításokra.
Szőczi Árpád kanadai születésű magyar újságíró - aki maga is szerepet játszott annak a diktatúrát bíráló interjúnak a megszervezésében és külföldre csempészésében, amelyet Tőkés László akkori temesvári református lelkész adott 1989 elején egy kanadai tévéstábnak - a budapesti történeti levéltárban bukkant egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Nicolae Ceausescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti szászfenesi (Floresti) katonai egységbe, amelyeket a paksi atomerőműre állíttatott rá. A rakétákat állítólag arab közvetítéssel Kínából vásárolta, ugyanis attól tartott, hogy a magyarországi reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.
Az újságírónak Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök is megerősítette az információt. A volt magyar kormányfő arról is tájékoztatta, hogy a fenyegetés hatására Magyarország az Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.
Az Adevarulnak nyilatkozó Stanculescu - akit a történészek a Ceausescu-diktatúra megbuktatása egyik kulcsfigurájának tartanak - cáfolta, hogy Szászfenesre Magyarországot fenyegető rakétákat telepítettek volna. Romániának csak a moldvai Tecuciban voltak 300 kilométeres hatótávolságú, déli célpontok felé irányított orosz gyártmányú rakétái, Szászfenesen csak 17 kilométeres hatótávolságú légvédelmi lövegek voltak - magyarázta.
"Érdekes, okos emberként ismertem meg Németh Miklóst. 1989 decemberében Magyarország miniszterelnöke felajánlotta segítségét Romániának. Kérdezte, hogy szükségünk van-e vérkészítményekre, de azt mondtam neki, boldogulunk egyedül is. Csak azért mondták rólunk, hogy barátok vagyunk, mert a Balatonon nyaraltam. Sosem állt fenn annak a veszélye, hogy háború törjön ki Románia és Magyarország között" - idézte a volt védelmi minisztert az Adevarul.
Aurel Rogojan titkosszolgálati tábornok szerint a Szőczi Árpád által megtalált magyar titkosszolgálati jelentést egy a bukaresti nagykövetségen dolgozó tiszt juttathatta Magyarországra ellenőrizhetetlen híresztelések alapján.
"Olyasmi csak az országot lejáratni akaró (Amerikába menekült volt Securitate-vezető) Pacepa tábornok fejében fordulhatott meg, hogy Romániába arabok szállítottak fegyvereket, és semmi szükségünk nem volt kínai fegyverekre, akkoriban talán nekik lett volna szükségük a mieinkre" - mondta Rogojan az Adevarulnak. (mti, adevarul) .
Transindex.ro

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látogatás a moldvai csángómagyaroknál 
A téli szabadság ideje alatt meglátogattam Moldvában Nagy Bence és Tremmel Ákos PSP-ösztöndíjasokat, akik a lészpedi Csángómagyar Oktatási Központban, vagyis a Magyar Házban fogadtak. Jó volt látni, hogy a sok segítő szándéknak hála milyen szépen berendezett otthon fogadja a magyarul tanuló gyermekeket, és mennyi sok ajándékkal teli doboz került kiosztásra az ünnepek alkalmával.  Egyik délután a zord havazásban és rideg északi szélben felkerestük a Forrófalva és Nagypatak közt fekvő legalább 500 éves magyar temetőt, abban a fatemplomot, benne a minorita szerzetes, Petrás Incze János által édesapjának faragott fakeresztet. A nagy hidegségben nagypataki asszonyokkal találkoztunk össze a faluban, akik várták a házszentelésre körbejáró katolikus papot. Egyikük, Kati néni, második embere után Salamon Péterné invitált minket, hogy vegyünk részt az ő tiszta szobájukban a szentelésen. Így kerültünk a portájukra, ahol az esztenázástól kezdve, a disznóvágáson át, a halott siratásáig sok mindenről beszélgettünk, és Kati néni megörvendeztetett minket néhány csángó vallásos énekkel. A deákoknak, vagyis kántortanítóknak hála emlékeznek még a moldvai csángók néhány magyar nyelvű énekre és imádságra, de a kötelezően román nyelvű szentmisében ezeknek nincsen hely. A zárt kerítések és porták mélyén, az otthoni és a szívekben lakó tűz mellett – a megfélemlítések ellenére is – szerencsére még olykor elbeszélnek egy-egy történetet, életutat, tanítást, melyeket mindenkor érdemes és értékes meghallgatni.
Nagypatakon Kati néni megmutatta a tiszta szobában a ládába letett varrottasait, a nagy szegfű mintás ingujjakat, szőnyegeket, a kézzel szőtt bernyéceit. Ma már sajnos a faluban senki nem maga szövi a ruháit, de az idős asszonyok szobáiban még fellelhetők ezek, és az utcán is össze lehet futni ilyenekkel. Itt még hagyomány a halottakat fehér vászoningbe öltöztetni és úgy temetni el, mint, ahogy azt aznap Kati néni nővérével is tették. 
A klézsei Hodorog András bácsitól és feleségétől, Mari nénitől érdekfeszítő történeteket hallgattunk a csángók természetközeli életmódjáról, az erdő szeretetéről, de beszéltek a mindennapok olyan kézzelfogható nehézségeiről is, mint a vízhordás a kútról, vagy a hószórás. András bácsi játszott nekünk kedvenc sűtűjén, vagyis pásztorfurulyáján, és felelevenítette magyarországi tánctáboros élményeit. Miközben a fiúk ellestek néhány fogást, addig Mari néni megmutatta a féltve őrzött saját maga által szövött és varrott ingeit, katrincáit, kendőit – és elmondta, hogy manapság már csak ünnepek alkalmával viselik a leányok, asszonyok a templomban ezeket, azt is azért, mert a románul beszélő katolikus pap a prédikációban kérte őket, hogy vegyék elő ezeket, becsüljék meg és hordják újra, hagyományuk továbbéléseként. A nagyra becsült András bácsi az egyik olyan utolsó furulyás, aki lélekből fakadó belső nyugalommal szólaltatja meg az eredeti moldvai dallamokat, és meg tudja mondani, hogy mi a különbség a szomszédos falvak táncdialektusában.
A csángó emberek egyszerűségét és leleményességét mi sem példázza jobban, mint a magyarfalusi Tálas Lajos élete, aki ezermester: kályhát épít, fát fűrészel, koporsót vagy kerítést ácsol, farag, hordót készít, méhészkedik, és még sorolhatnám. A csángó ember a jég hátán is megél, mondhatnánk, és ez így van rendjén, miután keresztül mentek, túléltek, és megkeményedtek annyi sok évszázadnyi elnyomásban, üldöztetésben, megfélemlítésben – és ezek közepette a szívük mélyén és a nyelvükben is megmaradtak annak, akinek születtek: magyarnak. 
petofiprogram.hu. Erdély.ma

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

„Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!” (2)
Még mindig tabu, mi történt 1944–45-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy, az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és a magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944–45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16-a és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944 októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet szállítanak a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokáig nem beszéltünk a történtekről, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
– Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni, miként bagoly mondja verébnek, nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ezzel a témával nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Hetven évvel a történtek után oda jutottunk, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal ujjal lehet mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.
– Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben?
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni, és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Ezért hamarabb léptek, mint Magyarország, így 1944. augusztus 23-tól Románia már nem ellensége volt a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben, miközben Magyarország még ellenség maradt.  Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Úz völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. 
Itt szembesülnek tehát először konkrét ellenállással úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Az idegen területen a lakosság fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, amely a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, s az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amelyet nagyon gyorsan meg kellett oldani. Már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdik a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyarok elhurcolása rögtön a frontátvonulás után zajlik, sőt, vannak olyan esetek is, ahogy átment a front a falun, már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomra vezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul, valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, figyelve az észak-erdélyi magyarság azon értelmiségi rétegére, amely az 1940–44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt. Így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángókutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségiek is, akik meghatározóak lehettek a következő  generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével, elősegítve azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon és a szétbomlás felé haladjon. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, persze sokkal több volt ennél. 
– Hogyan viszonyult a román hatóság, illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához?
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy „casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudta volna ezt megtenni, mint a magyarságon? 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli román sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe ott a magyarok ellen.
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy gondolta, eljött a bosszú ideje. Sajnos, nagyon kevés toleráns ember volt, aki arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. „ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó románság élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondván, a magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Többen úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, s 1944-ben, amikor ismét fordult a kocka, akkor a románok viszonozták ugyanazt. 
– Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el?  – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt élt a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el. A város összlakossága a frontátvonulás után 73 000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondanunk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak: szovjet tekintetben az egyik ilyen a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal ért a háborús győzelemhez, így a nyugati területei holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kézre volt szükség. Tehát munkaerőként is számítottak erre a több ezer emberre.
SIMON MÁRIA TÍMEA
(Transindex) (folytatjuk)
Előző: Transindex.ro, 2016. február 16.
"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!" Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)