XV. MAGYARFALUSI NAPOK A PETŐFI SÁNDOR PROGRAM ÖSZTÖNDÍJASAIVAL
017. augusztus 12-13. között immár tizenötödik alkalommal került megrendezésre a moldvai Magyarfalusi Napok, melynek megvalósításában Bogdán Tibor mellett a Petőfi Sándor Program több egykori és jelenlegi ösztöndíjasa is szerepet vállalt.
Bogdán Tibor – aki 2015-ben a Petőfi Sándor, majd 2016-ban a Kőrösi Csoma Sándor Program keretén belül teljesített szolgálatot – jelenleg is komoly identitásőrző munkát folytat szülőfalujában és Moldva egész területén.
Idei rendezvénye a XV. Magyarfalusi Napok Márton Áron emlékművének felszentelésével vette kezdetét a magyar iskola udvarán. A műalkotás sikeres kivitelezésében és átadásában közreműködött a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt, a Fiatalok a Moldvai Csángókért Egyesület, a Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor Program, Csoma Gergely szobrászművész, Bálint Dorinel asztalos, Bátor Botond pálos atya, valamint Kovács Ákos budapesti jótevő és háttér ügyintéző.
Az idei rendezvény különlegességeként kiemelendő, hogy a délutáni gálaműsorban és az azt követő táncházban a helyi “Kerek alma falapi”, “Kalászka” illetve a forrófalvi “Tavaszi szél” hagyományőrző csoportok mellett a Nemzetpolitikai Államtitkárság több egykori és jelenlegi ösztöndíjasa is meghatározó szerepet vállalt. Népzenészként közreműködött: Molnár Balázs (furulya), Hunyadi Péter (hegedű), Garamvölgyi Anett (koboz-ének) és Nagy Bence (tapan). Mellettünk táncosként bekapcsolódott a programba Brum Alejandra, Bódi Viktória, Varga Kincső, Varga Emese és Tóth Tamara is, akik a Magyarfalusi Napok után Pusztinára utaztak tovább, hogy egy különlegesen szép tábort tartsanak az ottani csángó fiataloknak.
A XV. Magyarfalusi Napok rendezvényét hang- és képanyagban egyaránt gyönyörűen megörökítette Boér Károly, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa.
Úgy érzem, mindannyiunk nevében írhatom, hogy csodálatos élményekben volt részünk. Ez az alkalom megerősítette bennem azt az érzést, hogy ösztöndíjasnak lenni hivatás és az ebből fakadó feladatok nem érnek véget kilenc hónap után, hanem egy életen át tartanak.
Garamvölgyi Anett / Erdély.ma

Tizedik tanévét kezdte a tordai Jósika-líceum
Tizedik tanévét kezdte meg ma a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum. A tanintézet, amelynek létrehozását több éves küzdelem előzte meg, ma 264 gyermeknek nyújt második otthont. Józan Erzsébet igazgatónőtől megtudhattuk: a Tordai Református Egyházközség tervei között szerepel, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület jóváhagyásával a tordaiak által csak piros iskolaként emlegetett épület udvarára új épületet húznak fel, amelyben óvodai és bölcsődei csoportok kapnak majd helyet.
Az ótordai református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten Józsa Lajos unitárius lelkész hirdetett igét, és buzdította a fiatalokat sportszerűségre, becsületes munkára. Józan Erzsébet iskolaigazgató lapunknak adott nyilatkozatában elmondta: az iskola eleget tett eredeti küldetésének, azaz biztosítja a színvonalas anyanyelvi oktatáshoz a feltételeket. Kihívásnak az eddigi eredmények megőrzését és fejlesztését tekinti az igazgató.
Józsa Lajos unitárius lelkész hirdette az igét az ótordai református templomban a Jósika-líceum tanévnyitó ünnepségén.
– Küzdelmünk nem volt hiábavaló. Öröm és Isten iránti hála tölti be ma szívemet, mivel megsegített bennünket az úr. A mai fiataloknak, diákoknak a Sámuel könyvében és Pál apostol leveleiben megfogalmazottakat ajánlom a figyelmébe, miszerint küzdjenek állhatatosan, a szabályokat betartva, tiszta erkölcstől vezérelve. Érdemes tisztességesen tanulni, küzdeni, mert csak így lesz Isten áldása munkánkon, így lesz valódi az önbecsülésünk. Nem tudjuk, mit tartogat számunkra ez a tanév, de bízzunk Istenben! – összegzett Józsa Lajos unitárius lelkész.
Barabás János magyar konzul arra emlékezett, hogy erdélyi konzuli szolgálata során első közszereplése ezelőtt kilenc évvel, a tordai Jósika-líceum első tanévnyitóján volt. – A Jósika-líceum létrejötte a magyar közösség összetartozásának fontossága. Amit elértünk az iskolaalapítással Tordán, nagyon fontos, becsüljük meg, és fejlesszük tovább – buzdított Barabás János konzul. Batiz Elly tanfelügyelő az együttlét öröméről, az egymásnak való segítségnyújtásról értekezett.
Felolvasták az RMDSZ Kolozs megyei szervezete elnökének, Csoma Botondnak a beszédét, aki arra figyelmeztette a gyerekeket, hogy a tanulással saját életüket alapozzák, álmaikat valósítják meg.
Csép Leylla, az RMDSZ tordai szervezetének elnöke az elért megvalósítások fejlesztésének fontosságát hangsúlyozta.
Az előkészítő osztályos gyerekek hagyományos tordai pogácsát kaptak, szavalat és ének következett.
– A sikeres munka feltétele az összefogás, a bizalom és a felelősségteljes munka. Olyan iskolát hoztunk létre, ahova a gyerekek szívesen járnak, mert egyéni képességeiket kibontakoztathatják. Kérem a szülőket, bízzanak bennünk – mondta Józan Erzsébet iskolaigazgató.
Az ünnepséget követően a tordai Jósika-líceum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta: az ótordai református egyházközség az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségének segítségével új épületet szándékoznak felépíteni, ahol óvodai és bölcsődei csoportokat hoznának létre étkezdével a tordaiak által piros iskolaként emlegetett épület udvarán. Az épületben a Jósika-líceum elemi osztályai működnek. Ha ez a terv megvalósul, akkor az elemisták, akik részt vesznek a délutáni foglalkozásokon, ott is ebédelhetnének. Az engedélyeztetés most van folyamatban.
Az igazgató beszámolt egy, a Világbank által finanszírozott négyéves lejáratú ROSE-projektről is, amelynek keretében a 70 ezer eurós támogatásban részesülnek. – A fentebbi összeg 20 százalékát iskolafejlesztésre költhetjük, ami lehet építkezés is, de mi tanfelszerelés vásárlására, a jelenlegi laboratóriumok korszerűsítésére, szaklaboratórium fejlesztésére fordítjuk. További 20 százalékot extracurriculáris tevékenységre használhatunk fel, és a szülőket is bevonhatjuk ezekbe a tevékenységekbe. 2018-ban nyári tábort szervezünk Nagyváradon, 2019-ben Bukarestbe, Moldvába és Havasalföldre látogatunk kirándulás keretében, 2020-ban Kalotaszentkirályon újabb tábort szervezünk, ahol a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem BBTE oktatói tartanak előadást tanulóinak, 2021-ben pedig hasonló táborra kerül sor Torockón. A megpályázott összeg felét a diákok fejlesztésére fordítjuk: a foglalkozások során felkészítjük őket az érettségire. A lebonyolítási, menedzsmenti költségekre 10 százalékot fordíthatunk – tájékoztatott az iskolaigazgató.
Józan Erzsébet szerint a tordai Jósika-líceum betöltötte kilenc éve megfogalmazott küldetését, azaz biztosítja a tordai és környéken – Tordatúron, Szentmihályon, Sinfalván, Aranyosgyéresen, Aranyosegerbegyen – lakó gyermekeknek az anyanyelven való tanulás lehetőségét, a magyarságtudat ápolását. Kihívásnak az eddigi eredmények megtartását és fejlesztését tartja Józan Erzsébet, amelynek sarkalatos pontja a diáklétszám biztosítása. Az igazgató hozzátette: többször előfordult, hogy tordai vagy környéki gyereket Kolozsvárra írattak a szülők, mert így látták jónak, de olyan esetre is volt példa, hogy a vidéki tanintézet helyett, ahol összevont osztályok működtek, a tordai Jósika-líceumot választották a szülők. Az iskolák közti elszívó hatás létezik, ám nincs semmilyen mód, amivel azt szabályozni vagy megszüntetni lehetne.
Szabadság (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége
1. Általános vonatkozások
Az átfogó képhez én az erdélyi magyar nyelvű közoktatás néhány sajátos jellegzetességét szeretném hozzáilleszteni. Olyanokat, mint a törvényhozás, az iskolahálózat és a beiskolázás mutatói vagy az oktatás szervezésének tartalmi vonatkozásai.
Induljunk ki abból, hogy az erdélyi magyar nyelvű oktatás szerkezete nagyjából megegyezik a román nyelvű oktatáséval, de a tanítás nyelve a magyar. Ez a lényeges különbség a két oktatási forma között. Sajátos tantárgyai pedig az anyanyelv, a kisebbségi történelem és hagyományok, az ének—zene és az állam nyelvének az oktatása (Lásd erről bővebben az 5671/2012-es miniszeri rendeletet. Monitorul Oficial al României. Partea I. /Románia Hivatalos Közlönye. Első rész/ 657/2012). Ezeket a tantárgyakat sajátos, magyar nyelvű tantervek alapján tanítják, amelyeket erdélyi magyar szakemberek dolgoznak ki. Csak a román nyelv és irodalom tantervek koncipiálói között vannak román ajkú pedagógusok is. A sajátos tantervek alapján sajátos tankönyvek látnak napvilágot, amelyeket az iskolák számára, akárcsak a többi tankönyvet, az oktatási szaktárca biztosítja. A többi tantárgyat (matematika, fizika, földrajz stb.) egységes,román nyelvű tantervek alapján tanítják. A tankönyvek ez esetben lehetnek anyanyelven írottak vagy a román nyelvű könyvek fordításai. A tantervek és tankönyvek kérdéskörére később még visszatérünk.
2. A törvény és vonzatai
Ez az oktatási forma a Kárpát-medencében a versailles-i békediktátum közvetlen hatásaként jött létre. A törvényhozást Románia államiságának kialakulásától, azaz Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésétől számíthatjuk. Az első román tanügyi törvény 1864-ben jelent meg.
Az oktatási szerkezet kialakulását időben a XX. század második—harmadik évtizedére tehetjük. A román oktatási törvényhozásban a nemzeti kisebbségi oktatás szabályozásáról először Az állami elemi iskolai és az elemi szintű pedagógiai oktatás 1924-ben kihirdetett törvényében olvashatunk hét szakaszt. Lényeges, hogy a törvény engedélyezi a kisebbségi iskolák létrehozását és működését az ország azon területein, ahol nemzeti kisebbségek (is) élnek. A két világháború közötti időszakban, abban a négy kihirdetett oktatási törvényben, amely a kisebbségi oktatást szabályozta, az engedményeket csak a tiltások múlják fölül. Példának okáért: iskolákat lehet indítani, de kötelező a román nyelv tanítása, bizonyos tantárgyakat csak románul szabad tanítani. Széleskörű negatív hatást fejtett ki az a szabályzó, amely a magyar pedagógusok kötelező román nyelvvizsgájáról rendelkezett (1/7-es cikkely). Eszerint, azok a magyar pedagógusok, akik nem tettek sikeres román nyelvvizsgát, elvesztették állásukat. Ennek a rendelkezésnek az eredményeként sok pedagógusnak búcsúznia kellett a tanügytől, sőt Erdélytől is. Hányan tudtak/tudhattak a húszas-harmincas években pl. a székelyföldi vagy a pártiumi pedagógusok közül olyan szinten románul, hogy sikeres nyelvvizsgát tehessenek? Legtöbben az első román szavakat az érkező román állami alkalmazottaktól hallották.
Az 1944-es hatalmi változás után az ország oktatásának „szocialista” átalakítását az 1948-ban kihirdetett Dekrétum (Decret nr.175 pentru reforma învăţământului, 1948. - a 175-ös Dekrétum, a tanügy megreformálására, 1948.) tartalmazta. Az 1989-es rendszerváltásig még 1968-ban, illetve 1978-ban hirdettek ki új oktatási törvényt. Demokratikus fejlődési folyamatot egyik sem indukált. Ellenkezőleg: a tanügyre ideológiai és politikai nyomást gyakoroltak. Főleg az 1978-ban kihirdetett törvény az oktatás erőltetett politechnizálását szorgalmazta. 1948-tól 1977-ig a romániai középiskolai oktatás nagyobb méretű átszervezést nem szenvedett. Azonban ettől az évtől kezdve a reál és a humán gimnáziumok sorra ipari, technikai iskolákká alakultak anélkül, hogy az anyagi alapjuk, humán erőforrásaik erre megfelelőek lettek volna. 1977-ben a szaktantárgyak tanítására még tankönyvek sem voltak. A Tankönyvkiadó a szakprofiloknak megfelelő politechnikai egyetemek tanárait kérte föl a tankönyvek megírására. A fölkért mérnök tanárok, természetesen a saját „egyetemi” jegyzeteiket „alakították át” tankönyvekké. Így készültek a 400—500 lapos „szaktankönyvek” a szakközépiskolások számára. Természetesen tele olyan elméleti ismeretekkel, amelyeket nem az iskolában tanítanak. 1977 szeptember 15-én úgy indult a tanév, hogy több középiskolában csak a cégtábla változott.
Az általános trend érvényesülésén túl a sajnálatos vonatkozás ebben a periódusban az volt, hogy az ötvenes évek végén a magyar tannyelvű középiskolákba egy, sőt esetenként két párhuzamos, román tannyelvű IX. osztályt telepítettek, amelyek aztán szép lassan, de biztosan mind az iskolán belül, mind országos viszonylatban, gyarapodtak. Ez azt jelentette, hogy a tanórákon kívül a legtöbb iskolai vagy iskolán kívüli tevékenységet román nyelven kellett szervezni, mert azokban román és magyar tanulók egyaránt részt vettek. Az előbbiek viszont általában csak románul értettek.
1968-ban a csak magyar tannyelvű középiskolák újra zöld utat kaptak. Az 1965-ben kinevezett diktátornak ekkor még bizonyítania kellett, többek között a kisebbségi kérdés megoldásában is. Pontosabban nem minden magyar nyelvű iskola nyert zöld utat, mert Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen és Zilahon a helyi vezetés nem engedélyezte azokat. Az indok erre általában az volt, hogy a helyi lakosok egy része jogainak megsértését véli fölfedezni ezekben az iskolákban. Az sincs kizárva, hogy a “helyi ellenállásra” szintén felülről jött az utasítás.
Maradtak a román és magyar tagozattal működő iskolák. Pozitívum volt viszont, hogy 1977-ig még mind a tíz alapprofilú középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Aztán, pár éven belül előbb a magyar tannyelvű osztályok száma csökkent, majd a filológiai, az egészségügyi, a közgazdasági, a képzőművészeti vagy a zenei profilú magyar osztályok teljesen eltűntek.
Egyetlen kivétel akadt. Mivel Romániában ebben az időben a pedagógus képzést középiskolai fokon szervezték (Lásd erről bővebben Murvai László: Kulcsok és zárak. Corvin kiadó. Déva, 2005. 190—198.), ezt a profilt magyar nyelven sem lehetett megszüntetni, mert ez a magyar tanítóképzés végét jelentette volna. A diktatúra ezt nem vállalta be. Viszont a beiskolázási számok az oktatás igényeitől messze elmaradtak. A nagyenyedi és a marosvásárhelyi tanítóképző osztályok a beiskolázási számok megvonása miatt fokozatosan megszűntek. Maradt a székelyudvarhelyi és a nagyváradi képzőben egy-egy sor magyar osztály. Pedig, még a folyamatos lemorzsolódás ellenére is, az1988—1989-es tanévben 929 óvodában és 408 elemi iskolában szerveztek magyar csoportokat, illetve osztályokat. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szakminisztériumi statisztika a fent említett tanévben 44 837 magyar óvodást, illetve 74 000magyar elemistát tartott nyilván (Forrás: a szakminisztérium archívuma.). Ekkora igénynek a kielégítése az évi 90—100 végzőssel különös gondot jelentett.
A szomorú időszaknak (1978—1989.) az lett az „eredménye”, hogy az 1968-ban újraalakított, csak magyar nyelvű középiskoláink sorra tagozatokká zsugorodtak vagy eltűntek. Az 1988—1989-es tanévre Romániában csak 107 magyar nyelvű középiskolai osztályokkal is rendelkező tagozatunk maradt.
Elgondolkodtató, de még inkább a nemzeti memóriánkba vésendő ez a folyamat: ilyen többet ne történhessen! Az is érdekes, hogy a diktatúrában ezeket a diszkriminatív intézkedéseket az akkori törvények nem tartalmazták. Azokban az állt, hogy a magyarok által is lakott területeken szervezhető magyar nyelvű oktatás, hogy a kisebbségi kérdés megoldása Romániában példaértékű. Viszont a törvényeknél erősebb hatásúak voltak a pártdirektívák. Ha azok kimondták, hogy példának okáért, Romániában „a nemzet homogenizálódása” az egyik legfontosabb feladat, a pártszervek, mind országos, mind megyei, mind helyi szinten, tették a dolgukat.
Az 1989-es változás új hatalmat és új törvényhozást jelentett. Az oktatást 1990 és 1995 között kormányrendeletek mentén szervezték, amelyeket évente adtak ki. Természetesen, ezek az egész román oktatást szabályozták., mert, amint már említettük(lásd az 1-es alcímbe foglaltakat), a magyar nyelvű oktatás szerkezeti szempontból megegyezik az országos struktúrával. A „reformok” mindkettőt érintették. A foganatosított intézkedéseket én inkább reparatórikusaknak nevezem, mert a tanügy alapvető megreformálása csak az átfogó társadalmi reform keretében teljesedhetett (volna) ki. Erre pedig a kilencvenes évek Romániájában sem politikai akarat, sem idő, de főként pénz nem volt. Ez utóbbi mintha ma is egyre kevesebb lenne. Ezekkel együtt vagy ezek ellenére a törvényes keretekbe iktatott változtatások az 1989 előtti oktatáson sokat javítottak. Ami nem volt különösebben nehéz.
Melyek voltak ezek a változtatások? Megszűnt a pedagógusok röghözkötöttsége. Azaz már nem az állam akarata szerint helyezték ki őket, hanem a munkahelyüket önmaguk választhatták meg. Hátrányai ennek az előre mutató intézkedésnek is voltak, hiszen az emberek a nehezebb körülményektől igyekeztek szabadulni. Ebből kifolyólag számos vidéki iskolában azon mód pedagógus hiánnyal lehetett/kellett számolni. A tanárok kötelező heti óraszámát 22-ről 18-ra írták át. Az egyébképp pozitív intézkedés szintén a humán erőforrás biztosítását nehezítette meg, mert egyik napról a másikra több tanárra lett szükség. Kisebbek lettek az osztálylétszámok. Ezek 1989 előtt - főként a keresett, városi középiskolákban - 38 és 41 között mozogtak, de az általános oktatásban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az új kormányrendelet a középiskolákban az oszálylétszámot 25-ben határozta meg. Az alacsonyabb oktatási fokozatokon az osztálylétszámok ennél kevesebb gyereket jelentettek (10 és 20 között). Reformintézkedések feszegették a hermetikusan zárt, régi oktatási szerkezetet. 1990-től újra lehetett magánoktatást vagy egyházi oktatást szervezni és működtetni. Megjelentek a posztliceális osztályok, alternatív oktatást is lehetett indítani. A lehetőséget a leggyorsabban a Waldorf oktatás használta ki, de a Step by step vagy a Montessori is gyorsan követte a Waldorfot. Történelmi egyházaink is hamar léptek (Lásd Murvai L. (2008). The Place of Denominational Schools in the Hungarian Education of Romania. In Pusztai G. (ed.): Education and Church in Central and Eastern Europe at First Glance. Debrecen, Center for Higher Education Research and Development, 105–115.).
A magyar nyelvű egyházi iskolákkal volt egy sor gond, mert az ortodox középfokú oktatás vidéki papokat képez, a magyar egyházi középiskolák pedig csak az egyházi nevelés szempontjából különböznek a világi társaiktól. Ezt mind az egyházi, mind az állami vezetők sokáig nehezen tudták vagy akarták megérteni.
A pozitív változásokból a magyar oktatás is hasznot húzott. Mindenek előtt a régi jogok visszaszerzését emeljük ki: a magyar nyelvű, évszázados történelmi háttérrel rendelkező középiskoláink újra alakulását, a szintén nagy hagyományokkal rendelkező egyházi iskoláink újra indítását. Emellett viszont egy sor diszkriminatív szabályzó maradt a rendszerben. Ezeket most nincs terünk részletezni, mert az egy másik tanulmány tárgya lehetne.
Régi-új iskoláink, kisebb-nagyobb erőfeszítések eredményeként, többnyire működni is kezdtek. Azonban a kilencvenes években is voltak olyan fékező hatások, amelyekről már a hatvanas—hetvenes évek elemzésekor említést tettem. Így például a marosvásárhelyi Bolyai, szintén igen kemény politikai ráhatás eredményeként, a kétezres évek elején alakult fokozatosan egynyelvűvé úgy, hogy a román osztályok nem kaptak IX-iket. Így a romántagozat fokozatosan felszámolódott. Az RMDSZ és az akkori tanügyminiszter(nő) hosszas kötélhúzása heteken keresztül híranyaggal szolgált a román és magyar sajtó számára. Az aradi magyar középiskola is csak a kilencvenes évek végére indult újra. Vagy 1990-ben a bukaresti magyar iskola visszaszerzése nyílt konfrontációhoz vezetett a magyar tanügyminiszter helyettes és az elhíresülten román nacionalista, bukaresti szenátor és pártvezér között. Azok számára, akik nem ismernék/ismerhetnék ezt az „incidenst”, fölelevenítem, hogy Demény Lajosról és Corneliu Vadim Tudorról van szó. A dolgok jobb megértéséhez szükség van némi háttérismeretre. A bukaresti magyar iskola és óvoda, amelyet ma Ady Endre neve fémjelez, olyan épületben működik, amelyben civilizált körülmények között csak az óvodai csoportok és egy sor I—XII. osztály fér el. A nyolcvanas évek végén ennek ellenére még bezsúfoltak nyolc román középiskolás osztályt. Nem annyira a bukaresti gyerekek túlnépesedése, mint okult politikai és ideológiai szempontok miatt. Ilyen körülmények között a román tanulók is rosszul érezték magukat. Nemkülönben a magyar osztályok tanulói. Vagyis 1990-ben jogos volt az az igény, hogy a román tagozat más iskolába kerüljön. A politikai közbeavatkozás sem a román, sem a magyar diákoknak nem használt. Olyannyira, hogy ez utóbbiak egy ideig, amíg a felkorbácsolt hullámok el nem símultak, a bukaresti Calvineumba voltak kénytelenek “iskolába” járni. Viszont a konfliktust másként nehezen lehetett kezelni.
Ennek az időszaknak az a jellegzetessége tehát, hogy az 1989—1999-es időszak végére visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. A 107 magyarul is beiskolázó középiskolánkból 136 lett. Ezeknek több, mint a fele csak magyar osztályokkal szerveződött. Magyar nyelvű képzésben részesülő óvodásaink és iskolásaink összlétszáma 231 893-ra növekedett. Tanulóink a következő tanévre még többen lettek. A statisztikák 236 708 magyarul tanuló ifjút mutattak, annak ellenére, hogy az országos diáklétszám az 1990—1991-es tanévre 5,3 millióról 4,8 millióra csökkent.
Sajnos, pár év elteltével a magyarul tanuló fiatalok száma is csökkenő tendenciára váltott. Az 1998—1999-es tanévre már csak 197 279 tanulót tartottunk nyilván. (Lásd erről bővebben Murvai László: A számok hermeneutikája. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában. Budapest, 2000. 180—183.)
(Folytatjuk)
Murvai László / maszol.ro

Székelyudvarhelyi zászlóper: Gálfi megbírságoltatná Tanasă feljelentő egyesületét
Ítélet születhet jövő héten a székelyudvarhelyi zászlóperben. Az ügy szerdai tárgyalásán Gálfi Árpád polgármester kifejtette álláspontját, mely szerint jogosan van kitűzve a hivatal bejárata fölött és az ülésteremben a székely zászló, illetve a város lobogója, ezért az eltávolításukat célzó kérések elutasítását kérte.
Tavaly nyújtott be keresetet Székelyudvarhely polgármestere ellen a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), mely szerint törvénytelenül vannak kitűzve a polgármesteri hivatal bejárata felett, valamint az ülésteremben a székely zászlók és a város lobogói, ezért a perben azok eltávolítását szeretné elérni. Az első tárgyalást három hónapja tartották, akkor Gálfi Árpád polgármester kérvényezte, hogy magánszemélyként is beavatkozhasson a perbe, kérését pedig jóváhagyták.
A következő tárgyalást szeptember 13-án, szerdán tartották a Hargita Megyei Törvényszéken. Gálfi részt vett a szerdai tárgyaláson, a Méltóságért Európában Polgári Egyesülettől azonban senki sem jelent meg. Az üggyel kapcsolatos álláspontja kifejtését a polgármester azzal kezdte, hogy Székelyudvarhely statútumába (mely lehetővé teszi, hogy egy adott település meghatározza és leírja az általa használt szimbólumokat) már 1993-ban belefoglalták a város zászlaját.
Ezt az 1993-ból származó 38-as számú tanácsi határozat támasztja alá, ezért úgy véli, jogosan leng a zászló a homlokzaton. Hozzátette, fontos szempont, hogy a statútum ma is érvényben van, majd bizonyítékként átadott egy nyomtatott példányt a bírónak, aki azt el is fogadta. Ezt követően Gálfi arról beszélt, hogy Romániában egyetlen törtvény sem tiltja a székely zászló használatát, továbbá arra is kitért, hogy ha Bukovina zászlaját (amely például Moldvában van kitűzve) nem minősítették törvényellenesnek, akkor a székely zászló sem lehet az, hiszen a törvények az ország minden pontján egységesek.
Mint mondta, ha csak utóbbi számít törvényellenesnek, az már diszkriminációnak minősül. A polgármester ugyanakkor azt is nehezményezte, hogy az ADEC-et egyetlen tárgyaláson sem képviseli senki. Hozzátette, ha egy polgármesternek van ideje megjelenni, akkor ez a sértett félnek is kötelessége lenne.
Nyilatkozata végén Gálfi arra kérte a bíróságot, hogy utasítsa el a keresetben megfogalmazott kéréseket, és az alaptalan vádak miatt rójon ki pénzbírságot a Méltóságért Európában Polgári Egyesületre. A bíró ezt követően csupán annyit fűzött hozzá az elhangzottakhoz, hogy szeptember 20-án, azaz jövő szerdán várja a polgármestert az ítélethirdetésre.
A tárgyalás után Gálfi Árpád érdeklődésünkre elmondta, arra számít, hogy a törvények értelmében eleget tesznek kéréseinek, és nem kell eltávolítaniuk a székely zászlót, illetve a város lobogóját. Kérdésünkre, hogy egy kedvezőtlen alapfokú ítélet esetén milyen lépésekhez folyamodnak, úgy fogalmazott, erre majd az ítélethirdetést követően tud bővebben válaszolni, de az biztos, hogy a végsőkig elmennek, hiszen egy polgármesternek kötelessége ezt megtenni a város érdekében.
Zárásként hozzátette, az önkormányzat a törvényes határokon belül mindent megtesz Székelyudvarhely védelmében.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Az 1877. évi székely puccs története (részlet)
Az 1877. év nemcsak a román függetlenség kivívásának volt az éve, de a székely–török kapcsolatok történetében is fontos dátum volt. Ekkor került sor a székely puccsként elhíresült eseményre, amely során a korabeli ellenzéki székely politikusok beavatkoztak az orosz–török háborúba. Oroszország – miután biztosította maga számára az Osztrák‒Magyar Monarchia semlegességét – megtámadta a Török Birodalmat. Az autokrata cári Oroszország terjeszkedésének vélt háborúban Európa több részén törökbarát hangok jelentkeztek. Magyarországon is hasonló volt a helyzet, azonban itt még rátett egy lapáttal az 1849-es orosz beavatkozás szülte ellenérzés. A törökök melletti szimpátia Budapesten is hatalmas méreteket öltött. Simonyi Ernő ellenzéki politikus 1877. augusztus 1-jén levelet írt báró Orbán Balázsnak Szejkefürdőre, amelyben felkérte, hogy szervezzen Erdélyben is népgyűlést a törökök melletti szimpátia kifejezésre. Orbán a felkérésnek eleget téve, Kézdivásárhelyen meg is szervezte a gyűlést, és egy határozati javaslatot is megfogalmazott. Látván, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchia nem nyújt segítséget a törököknek, egy felülről jövő kezdeményezés indult meg, amelyet külföldről pénzeltek, és végül az események a „székely puccsba” torkolltak. A puccs célja az orosz utánpótlási és visszavonulási vonal elvágása volt a Szeret folyón átívelő, Adjud melletti vasúti híd felrobbantásával. A tervezett moldvai betörést székelyföldi toborzás, valamint fegyver- és lőszercsempészés előzte meg. A terv egy székelyföldi születésű ellenzéki politikus, Ugron Gábor fejében született meg, akinek azonban a terv kivitelezéséhez társakra és pénzre volt szüksége. Gyerekkori barátjában, Bartha Miklósban, valamint Orbán Balázsban lelkes támogatókra talált. Tisztában volt vele, hogy az angoloknak érdekük lenne a vállalkozás létrejötte, ezért feléjük tapogatózott. Ugron körülbelül 150 ezer forintot kaphatott az angoloktól. A vállalkozás számára az anyagi alap tehát adott volt. A császári és királyi hadseregnél abban az időben cserélték le a Wenzel-féle puskákat Werndl-féle karabélyokra, ezáltal sok kimustrált fegyver került a bécsi fegyverraktárba, amelyeket olcsón értékesítettek. Így kerültek e fegyverek fegyverkereskedőkhöz, akiktől Ugron emberei kb. 2000 puskát, 250 revolvert és 270 ezer töltényt vásároltak. A fegyvereket tartalmazó ládákat vasúton szállították, a ládák öt embernek voltak címezve: Ugron Gábornak, Balási Lajos fürdőtulajdonosnak Brassóból, Nagy Ezékielnek Kézdivásárhelyről, Szűcs Mihálynak Bükszádról és Lánczky Lajosnak. A fegyverek faládákba csomagolva érkeztek meg Héjjasfalvára, Homoródra, Kacára és Brassóba. A héjjasfalvi, homoródi és kacai ládákat oláhfalusi szekeresek szállították tovább, előbb Csíkszeredába (szeptember 8. és 15.), majd onnan Gál András parancsára Kászonaltízre és Kászonfeltízre fuvarozták, ahol Gál Andrásnál és Gál Györgynél rejtették el a csűrben, illetve az istállóban. Szeptember 18-án éjszaka a ládákat innen továbbszállították közel a határhoz, a Káposztás- havasra, ahol szintén egy csűrben rejtették el őket. A toborzást Ugron Gábor szervezte, kiszolgált katonákat fogadott fel, egyrészt, hogy az embereknek tapasztalatuk legyen a fegyverek kezelésében, másrészt meg azért, hogy ha véletlenül kitudódna a dolog, akkor ne lehessen a Monarchiát bűnrészességgel vádolni. Gróf Almásy Jenő volt kiszemelve a csapat fővezérének. Udvarhelyszéken a toborzás a székelykeresztúri Korona vendéglőben folyt, nyilvánosan, bor mellett, a keresztúri szombati hetivásáron is folytatták: „csak a vak nem látta, hogy készül valami”. A csíkiak dicséretére legyen mondva, hogy itt a szervezkedés nem tudódott ki. Háromszék volt a legfontosabb toborzóterület, mivel itt feküdt az Ojtozi-szoros, amelyen keresztül a székely csapat betörni szándékozott Moldvába. Gyülekezőhelyként a berecki hetivásár volt kitűzve, egyrészt, mivel a vásáros tömegben nem olyan feltűnő pár ezer ember, másrészt, mert rendkívül közel fekszik az Ojtozi-szoroshoz. A fegyvereket itt osztották volna ki, és innen indultak volna a határ felé. Sajnos azonban az akció annyira közszájon forgott Háromszéken, hogy gyakorlatilag felülmúlták az udvarhelyieket is, utcákon, kocsmákban nyíltan beszéltek a dologról. A frissen megalakult román állam kémei tartósan jelen voltak Háromszéken is, és nem került túl nagy erőfeszítésükbe, hogy tudomást szerezzenek a készülő betörésről. A románok kémjelentése nyomán a kormány megindította a nyomozást. Szeptember 29-én már megérkezett a letartóztatási parancs a csíki szervezők ellen. Ezzel párhuzamosan Udvarhelyen is folyt a nyomozás. A főszervezők (Ugron, Bartha) elmenekültek Székelyföldről. A letartóztatott személyek elleni vádként a „közcsendháborítást” nevezték meg. Bartha és Ugron később külön-külön jelentkezett a marosvásárhelyi bíróságon. 1878 januárjában mindenkit feltételesen szabadlábra helyeztek, 1878. május 16-án pedig törölték a pert. Összességében elmondható, hogy bár a székely puccs a szervezés elégtelensége és a toborzás nyílt jellege miatt elbukott, de a székelység ismételten bebizonyította, hogy kész kilépni a komfortzónából, hogy akaratának érvényt szerezzen.
PATAKI SZABOLCS / Ujkor.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kényszerből fatemplomokat?
Nem mondom, hogy Marius Pascan marosvásárhelyi képviselő netán a saját vackát gyalázza. Ugyanis az a helyzet, hogy Marosvásárhely lakossága 1910-ben összesen 25 517 főt tett ki, ebből 22 790 magyar, 606 német; román mindössze 1717. Kevés tehát a valószínűsége, hogy ebből a maréknyi románból származna a képviselő, aki az ősi magyar várost, a székelyek egykori fővárosát képviseli most.
Egy újságcikk kerül elém a tollából, abban taglalja azt az elnyomást, melyet a románoknak a Magyar Királyságban a grófok kutyája és rabszolgájaként kellett megélniük. Írja, a hazudozásban tán homokot sírva, hogy „semmi joguk nem volt, iskolát sem, templomot sem építhettek másból, csak fából, tilos volt be- és letelepedni románnak…” Itt már lehetne nevetni, hüledezni is arra gondolván, hogy akkor hogyan telepedtek le, úgy mégis? „… A románok munkájából és adójából épültek a legjelentősebb épületek Erdélyben a 19. és 20. században.”
Még kampány idején is nevetséges lenne, ha nem a mi bőrünkre menne a játékuk. Ez a képviselő ugyanis a trianoni erőszakos döntésben, s abban Románia összefércelésében Erdélyt csak úgy említi, mint ami „visszakerült” 1920-ban Romániához.
Mondottam, kacsalábon forgó történelemhez kell a kacsaláb. Az erdélyi csodálatos épületek jelennek meg előttem, a marosvásárhelyi Kultúrpalota és városháza. A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem, ott közel a hatalmas Magyar Nemzeti Színház, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum, Nagyváradról a Sas-palota… Első dolguk volt kivetni az utcára a magyar egyetemet, beköltözni mindenüvé. Azt nem jelzi ez a szeméthordalék, hogy az Erdély nélküli Regátban ugyan miért épültek százszámra fatemplomok, szép kolostorok fából 1920 előtt, ahol szabad lett volna kőpalotákat meg katedrálisokat építeniük.
Azt is írja – azzal kezdi! –, hogy az Orbán-kormány részéről támadó, hadi propaganda indult Románia ellen. Lám, itt és most történelmi hadi helyzetet építenek a mi saját adónkból minden ellen, ami magyar.
Védjék a tények magukat! Jerney János kutató történész könyvéből idézek (Jerney János: Keleti utazás a magyarok őshelyeinek nyomozása végett, 1844–45) – rosszindulat miatt szellemileg visszamaradottak számára. „II. Rákóczi György erdélyi fejedelem rendeletére 1643–48-ban kiadott Biblia oláh fordítása a legrégibb Neamțiban”. Nem látogatóba ment az egykori Németvár (Neamți) kolostorában, hanem nyilvánvaló magyar nyomokon, a városalapítókén. Az akkor, 1844-ben ezer szerzetest befogadó kolostorban még mindenki tudott a magyarok moldvai szerepéről.
Szintén a sok kutatás után fogalmazza meg Jerney: „Elsorolom itt azon legrégibb oláh munkákat annak is bizonyságára, hogy miszerint az oláh nyelv a magyar fejedelmek és pártfogók alatt Erdélyben nyeré míveltetésének első csíráját.” Ettől a tapasztalattól, mely tudományos nem lesz a lélek nemesebb, a magyar magyarabb. És a mai Románia csak gyengébb és szánalmasabb a maga anyagi helyzetében. A hazudozás még itt sem lehet nemzeti cél.
Marius Pascan szerint tiltva volt Erdélyben a román oktatás. Nézzük csak a Biblia román fordítása után. Maga a kétkötetes történelmi mű szerzője, Jerney írja: „Alább a magyar–oláh viszonyoknál látni fogjuk Gelei István 1640-diki leveléből Rákóczi György fejedelemnek az oláh nyomda iránti gondoskodását.” Igen, anyanyelven iskolát, könyvet!
Németvár szerzetesei a búcsúpohárnál mondták a vendégnek, hogy aztán jót írjon róluk. Igen, igazat! Tovább Moldvában. Kotnár. „Beérvén a faluba, tüstént a kántort tudakoltam. Neve Nikolai, jászvásári születésű (ma Iași), nyelve csángós, minthogy Forrófalván tanulá a kántorságot. A mostani magyar templom első tekintetre elárulja a XIV. században épültét… A másik magyar templom ettől félórányira… A temetőben még magyar fejfák. Az egyiken írás: Roka Panna Marya, 1816.” Egy 1412-beli oklevélen az írás: Forum Jaszkytarg. Jászvásárban jegyzi Jerney azt is, hogy a targ, turg, tirg az oláh nyelvben vásárt jelent. Ezt legalább tudja a cikkíró román képviselő Târgu-Mureșben… Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rontások és ráolvasások könyve
Veszélyben a csángók!
Szombaton a kovásznai művelődési ház Ignácz Rózsa-termében, a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében Csoma Gergely fotó- és szobrászművész, a moldvai csángómagyarság kutatója mutatta be A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából című könyvét.
Csoma Gergely, aki unokatestvéri ágon bizonyítottan Kőrösi Csoma Sándor leszármazottja, már 41. éve kutatja, illetve ad ki könyveket a moldvai csángómagyarokról. Kovásznára a kilencedik kötetét hozta el, mely a csángók varázslásairól, rontásairól, ráolvasásairól, archaikus imáiról és népmeséiről szól.
A szerző először a hetvenes években, Gyimesben hallott a csángókról, több könyvet is elolvasott, majd 1976-ban ment ki először Moldvába. Kezdetben a Bákó körüli falvakat látogatta meg, majd a Románvásár környéki, legrégebbi „sziszegő nyelvjárású” falvakat kereste fel, ahol egy közel 700 évvel ezelőtti, archaikus magyar nyelvet beszélnek. Ezután Aknavásár környékét kereste fel, és az ott látottak és tapasztaltak olyan hatással voltak rá, hogy ezt követően évente 5–6 alkalommal is visszatért a csángó vidékekre.
A most bemutatott könyve egy néprajzi gyűjtésen alapul, mintegy 30 falu anyaga található meg benne, magnókazettákra rögzített hanganyagokból, fotókból, jegyzetekből állt össze. Számos csángó családot keresett fel, bábaasszonyokkal, gyógyítókkal, jósnőkkel találkozott, akik nemcsak történeteket meséltek, de beavatták őt a szokásaikba, „mágikus” tevékenységeikbe is.
Elmondta, könyve megírásakor az a cél vezérelte, hogy az utókor is elolvashassa és megérthesse, hogy milyen óriási tudással rendelkeztek a csángók a népi gyógyászatban, a csillagismeretben, a hitvilág területén.
– A csángóknak mindenfajta betegségre vannak ráolvasó verseik, ugyanakkor a gyakorlati, népi gyógyászati megoldások is jellemzőek körükben – részletezte. –Szerelmi varázslások, rontások, igézések, megkötések területén is eredményesen működnek ezek a mágikus tevékenységek. Az archaikus ima a nép által alkotott különleges imádságfajta, ami a liturgikus imáktól elkülönült, ugyanakkor bizonyos pogány kori elemeket is őriz. Ezeket a tevékenységeket régen titkon, rejtve művelték, a tudást ma is őrzik.
A csángók identitását 1880 óta folyamatosan és tudatosan roncsolják, pusztítják a román katolikus egyház és a román állami intézmények, hatóságok emberei. Úgyhogy egyre kevesebb esély van arra, hogy a moldvai csángómagyarság megmaradjon – tette hozzá figyelmeztetve.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem Szent László leányának ereklyéit csókolgatják az ortodox románok
Nem Szent László leányát tisztelik Moldva védelmezőjeként a román ortodox hívők, ám az görögkeleti szentek sorában a bizánci császárnévá lett magyar királylány is megjelenik Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven.
Nem Szent László király leányának, Piroskának az ereklyéihez zarándokolnak október 14-én a romániai ortodoxok – erősítette meg a Krónikának Marton József pápai prelátus, egyetemi tanár. A gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet oktatóját annak kapcsán kérdeztük, hogy a Maszol hírportálon olyan cikk jelent meg, miszerint a napokban „románok tízezrei tolonganak megcsókolni egy magyar királynő ereklyéit Iași-ban”. Az egyháztörténetet is oktató egyetemi professzor elmondta, bár az ortodox vallásban Szent László király leányát, Piroskát is szentként tisztelik, nem azonos a román ortodoxok egyik legnagyobb szentjével, akinek ereklyéit Iași-ban őrzik.
Mint mondta, Szent László király leánya bizánci császárnéként tért át az ortodox hitre és az Eiréné (Irén) nevet kapta. Szentté avatása az egyházszakadás után történt, így a római katolikus egyházban nem örvend akkora tiszteletnek, az ortodoxok – így a romániai görögkeleti vallásúak is – ellenben szentként tisztelik.
A Wikipédia szerint az 1088–1134. augusztus 13. között élt Árpád-házi magyar királylány, Piroska, Szent László magyar király és Adelhaid rheinfeldi hercegnő elsőszülött leánya 1104-ben II. (Komnénosz) János bizánci császár felesége lett. Ő a konstantinápolyi Mindenható Megváltó Krisztus (Pantokrátor) monostor és a hozzá tartozó karitatív kórház alapítója.
Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven az ortodox egyházakban szentként tisztelik, mozaikképe a Hagia Szophia székesegyházban is látható.
Emléknapját az ortodox liturgia szerint augusztus 13-án tartják. Kultuszát később a római és görög katolikus egyház is átvette.
A román ortodoxok egyik legfontosabb szentje, Szent Piroska (Prea Cuvioasa Maica Paraschiva) szintén a 11. században élt, ellenben Trákiában, a Konstantinápolytól nem messze található Epivat faluban született, gazdag szülők gyermekeként. Ő azonban a szegénységet választotta, szerzetesnek állt, majd a Szentföldre zarándokolt és apácaként ott élt.
Ereklyéit 1641-ben Vasile Lupu moldvai uralkodó hozta el Iași-ba, az általa alapított templomba, de azokat 1889 óta az érseki székesegyházban őrzik.
A román ortodox egyházban – de más keleti rítusú egyházakban is – csodatevőként és gyógyítóként tartják számon, Moldva védőszentjeként tisztelik.
Ünnepét október 14-én tartják, a nép Szent Péntek (Sfânta Vineri) néven is emlegeti.
Ünnepnapján hívők tízezrei zarándokolnak el ereklyéjéhez, a Hotnews hírportál szerint idén több mint 40 ezer személy látogatott el Iași-ba, és péntekről szombatra virradóra öt kilométeres sor alakult ki az ereklyénél. A hideg és a kimerültség miatt az éjszaka folyamán több mint száz személy szorult orvosi ellátásra. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

Újra magyar tanár háza égett le Külsőrekecsinben
Január elején Moldvából jött az a hír, hogy Külsőrekecsinben az egyik leghidegebb éjszakán, amíg Gyurka Valentin magyar nyelvű tanár és felesége lakodalomba voltak, addig a négy fiúgyermek, akit otthon hagytak, észrevették, hogy a ház kéménye túlságoson felforrósodott.
A ház padlása hamarosan lángokban állt és mire a családfő hazaérkezett, addigra már csak pár apróságot tudtak kimenteni az égő házból. A hírre megmozdult az erdélyi magyarság, Magyarország több közössége és akadtak egyéni felajánlók is szép számban. Még a romániai híres-hírhedt gazdag üzletember Gigi Becali is elérzékenyült a hír kapcsán és támogatta a bajbajutott családot. A segítség materializálódott, ma már a ház háromnegyede újra áll. Több segítő ember hozzájárulásával a ház egyik része közösségi teremmel és hálószobákkal bővülhetett.
A sors fintora talán, vagy, mivel még nem lett minden bizonyossággal meghatározva a tűz oka, ezért nem lehet tudni miért, egy újabb tűz ütött ki Külsőrekecsinben. Ezúttal a település magyar oktatás úttörőjének, Szarka Felicia és családjának háza kapott lángra október 4-én, pár perccel éjfél után. A bajt az tetőzte, hogy egy a tűzbe maradt gázpalack robbanása következtében a ház szerkezete teljesen tönkrement. Így a ház lakhatatlanná vált. A két gyerekes családnak mindene odaveszett. A sok esztendő munkája pár óra alatt hamuvá vált.
A Facebookon a hír körbejárta a világot. Ahogy Gyurka Valentin esetében is, a Csángó Szeretetszolgálat a Szarka család megsegítése céljából facebookos oldalt hozott létre „Segítsünk Szarka Feliciának és családjának! Külsőrekecsin” címen. Itt lehet bekapcsolódni a segítségadásba, illetve ugyanitt lehet felvenni a kapcsolatot az érintett családdal. Pénzadományt a család által Romániában működő OTP Banknál nyitott számlákra lehet utalni. Forintot, lejt és eurót külön számlákra lehet küldeni, melyhez a következőkben az adatokat is közöljük:
Név. SARCA FELICIA
FUNDU RACACIUNI, BACAU, ROMANIA
SWIFT-BIC: OTPVROBU
Számlaszám: RO07OTPV290000297370HU01 (forint)
RO03OTPV290000297370RO01 (lej)
RO57OTPV290000297370EU01 (euró)
Megjegyzés: Adomány házépítésére.
Telefonon is érdeklődhetnek a +40767616606 számon.
Azok számára, akik Magyarországon élnek, a http://www.erdelyimagyarok.com oldalon találnak lehetőséget arra, hogy magyar bankon át segítsenek.
A Szarka családnak a megpróbáltatás után nehéz továbblépni. A huszonöt éve épített és gondozott házat már nem fogják tudni lakni. Vigaszt jelent számukra az, hogy sokan megkeresik és megpróbálnak segíteni egy jó szóval, pénzzel vagy tárgyakkal. De még messze vannak attól, hogy megnyugodjanak.
Aki teheti, azt arra kérjük, hogy segítsen, akár csak ha egy imával is. Cs. Bogdán Tibor / Erdély.ma

Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dicsőszentmárton és környéke
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Lucian Boia: Nem kötelezhetjük a magyarokat, hogy örvendjenek Trianonnak!
Lucian Boia román történész szerint nem lehet arra kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek. A mítoszromboló könyveiről híres román történész annak kapcsán adott hosszú interjút a News.ro hírportálnak, hogy a múlt hét végén mutatták be Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek (În jurul Marii Uniri de la 1918. Națiuni, frontiere, minorități) című könyvét.
A történész természetesnek tartotta, hogy míg Románia az Erdéllyel való egyesülés centenáriumának a megünneplésére készül, a magyarok szomorúan emlékeznek vissza a történelem eme szakaszára. „Mit akarunk? Kötelezzük őket arra, hogy örvendjenek Trianonnak? Ez abszurdum. Természetes, hogy nekik nem tetszik Trianon. Magyarország sokat veszített, többet, mint amennyit abban az esetben veszített volna, ha megegyezéses alapon lehetett volna megrajzolni az új határokat. Legyőzött ország volt, és a dolgok így alakultak. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918 december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – jelentette ki Lucian Boia.
A történész hozzátette: ebből az ellentétből az az egyedüli kiút, hogy ha egyik nép is, másik is a múltjáról beszélve a jelenre és a jövőre koncentrál. Lucian Boia nem tartotta valószínűnek, hogy a közeljövőben román–magyar történelemkönyv szülessék. Úgy vélte: a románok és a magyarok nézetkülönbsége nehezebben rendezhető, mint korábban a németeké és a franciáké. Ezt azzal magyarázta, hogy míg a németek és a franciák történelmi, kulturális és civilizációs szempontból egyenrangúaknak érezték magukat, a románok és magyarok viszonylatában ez nem áll fenn.
„A románok fölött évszázadokon át uralkodtak a magyarok, most pedig a magyarok érzik román uralom alatt magukat. Ezek olyan frusztrációk, amelyek nehezebben gyógyulnak. (...) De nekünk is, a magyaroknak is és minden európainak a jövő a tét, nem a múlt” – jelentette ki.
Lucian Boia úgy vélte, a román történetírásnak le kellene mondania arról, hogy az ország mai állapotát visszavetíti a múltba, és az ókori dákok, vagy az 16. és 17. század fordulóján uralkodó, rövid időre Moldvát és Erdélyt is hatalma alá hajtó Mihály havasalföldi vajda példájával próbálja igazolni Erdély birtoklásának a jogosságát. Úgy vélte, erre megfelelő bizonyíték az, hogy Nagy-Románia léte tartósnak bizonyult. Míg a vele egy időben megalkotott Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott, Románia egyben maradt.
A könyve kapcsán a történész a Mediafax hírügynökségnek is nyilatkozott. Úgy vélte, fennáll annak a kockázata, hogy a nagy román egyesülés centenáriuma a megújító kutatások serkentése helyett csupán egyes közhelyek újbóli kinyilatkoztatására korlátozódjék.
Lucian Boia bukaresti történész az elmúlt 22 évben 34 könyvet írt, amelyek némelyike igazi kasszasikernek számított Romániában. Könyvei egy részét angolra, franciára és németre is lefordították, magyarul a Történelem és mítosz a román köztudatban, a Miért más Románia? és a Románia elrománosítása jelent meg. Könyvei sikere ellenére Lucian Boia továbbra is különcnek számít a román történetírásban. MTI; itthon.ma/erdelyorszag

November 15-én van a magyar szórvány napja
Az Országgyűlés 2015. november 3-án a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősség jegyében november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. A magyar parlament felhívta az intézményeket, szervezeteket, és felkérte a polgárokat, hogy a nemzet szerves részét alkotó szórványmagyarság támogatásának egy kiemelt napot szenteljenek, és ettől az évtől kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg.
Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011. február 27-én határozatban nyilvánította november 15-ét a magyar szórvány napjává, amelyet Erdélyben 2011 óta ünnepelnek meg. A döntést azzal indokolták, hogy az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, és a szórványban élők a leginkább veszélyeztetettek közülük.
A magyar szórvány napján a főszereplők a szórványban élők, az ő kultúrájuk, mindennapjaik bemutatása. Szórványon az összefüggő területi kapcsolattal nem rendelkező kisebbséget értjük, amelynek tagjai idegen nyelvi környezetben élnek a Kárpát-medencében és Moldvában. A szórvány függ az adott település lélekszámától, iskolarendszerének és egyéb intézményrendszerének meglététől, fejlettségi szintjétől is. Létszáma nehezen meghatározható: a Kárpát-medencében 200 ezer és 1 millió között ingadozik. A szórványosodási folyamat egyre gyorsul, és a határon túli magyarságon belül egyre többen élnek így.
A szórványban élőknek az elsődleges problémát a nyelv, a kultúra megtartásának eszközei, a közintézményekben az anyanyelv használata jelenti. A magyarság megmaradásának biztosítása ott a legnehezebb, ezért akár területenként külön programokat kell alkotni, hogy megállítsák a szinte már megállíthatatlant. Ennek érdekében már 2011-ben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja. Az anyaország jelentős összegekkel támogatja a szórványban élő magyarság védőbástyáinak számító magyar szervezeteket és intézményeket.
Folyamatos a konzultáció a szórványban élőkkel, a Bethlen Gábor Alapból számos intézményt és programot támogattak és támogatnak e közösségek megerősítésének szándékával. A magyar kormány által 2015-ben elindított Petőfi Sándor-program keretében ösztöndíjasok támogatják a külhoni magyarság szórványközösségeit, segítségükkel több helyszínen indult meg vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc, a népzene oktatása.
A Romániában első alkalommal 2011. november 12-13-án megtartott központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciáján megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működ- tetésük és fejlesztésük jelentős mértékben hozzájárul az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szórványtanácsa.
2012-ben az RMDSZ bejelentette, hogy szórványmenedzser-szolgálatot indított, melynek keretében 14 szórványkollégium működését támogatja, és próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok asszimilációját. A szervezet műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek.
A magyar szórvány ünnepe 2013 óta már az egész Kárpát-medencére kiterjed. Népújság (Marosvásárhely)

Megjelent a Székely Kalendárium
Nem engedünk a negyvennyolcból!
Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése.
Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain.
Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve!
Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mese- és balladamondók, balladaéneklők
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Új, erdélyi pártot szorgalmazott itt Gherman
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – a Reconstructio Egyesülettel közösen – ismételten megtartotta a 2013 óta rendszeresnek számító román–magyar konferenciát. Először Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron tartottak ilyet – most pedig Nagyváradon.
Ismét Váradon járt, és újra húzónévként szerepelt egy konferencia meghívottainak sorában Sabin Gherman, aki egyébként az EMNT más rendezvényein is volt már vendég. A kolozsvári televíziós szerkesztő és műsorvezető, aki 19 évvel ezelőtt vált ismertté, az Elegem van Romániából című írásával, és azóta is a transzilván gondolat, az erdélyi románok, magyarok és más nemzetiségek együtt munkálkodásának, Erdély közös fejlesztésének híve, a Bukarest-központúsággal szemben, a váradi városházán tartott konferencia első paneljének egyik előadójaként kijelentette: „amíg Erdély Bécs és Budapest idejében létezett, addig Bukarest idejében már nem létezik”. Azaz a központosítás miatt háttérbe szorul. És ezzel anyagilag is veszít. Példaként említette, hogy Kolozsvár körgyűrűjét fejlesztenék, európai uniós támogatásból, de azért veszítenek el százmillió eurónyi finanszírozást, mert egy pecsétre kell hiába várni Bukarestben – és hasonló veszteségek sora éri Erdélyt, a Bukarest-központúság miatt.
Megvezetettek
Szerinte „a románok ugyanúgy meg vannak vezetve, mint a székelyek: a politikai vezetőik mindig a megfelelő ellenségképet mutogatják nekik, riogatják őket”, holott úgy véli, minden nemzetiségnek teljesen egyenlő jogokat kellene élveznie Erdélyben is, és együtt dolgozni a fejlesztéséért, úgy, hogy „mindenki biztonságban érezheti és megélheti az identitását”. Azt szorgalmazta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek hozzanak létre egy közös pártot. Ez kifejezetten erdélyi tömörülés lenne, amely az autonómiáját is zászlajára tűzné. Úgy véli, lehetetlen úgy haladni, ha nem próbáljuk meghaladni a mai politikai kereteket, ha nem közös, transzilván párt képvisel minket, és ha nem lesz teljes a jogegyenlőség, egészen odáig, hogy három erdélyi hivatalos nyelv is legyen például. Amúgy nem először beszél ilyen párt megalakításáról. Már évek óta hangsúlyozza fórumokon is, hogy nagy jövője lehetne egy olyan erdélyi pártnak, amelyiket közösen vezetnek románok, magyarok és németek, és amely az erdélyiséget helyezi politikája középpontjába. Más alkalmakkor már előadta, hogy 1998-ban, amikor az Elegem van Romániából! című röpiratát megfogalmazta, 4,6 százalékos népszerűségre tett szert, négy évvel később már 25 százalék volt azok aránya, akik elégedetlenek a központosított Romániával, és meglátása szerint, egy erdélyi párt gyorsan szert tehetne legalább 10 százalékos népszerűségre. Most, Váradon még hozzátette: „kezet mindig a többségnek kell nyújtania”. Bővebb kitekintésben pedig kiemelte: „mindenféleképp az EU-val kell tartanunk, ragaszkodnunk kell hozzá, a hibáival együtt is – és eljön majd az az idő, amikor a romániai unióellenes politikai szöveg is vállalhatatlanul alpárinak fog már számítani”, hiszen az egyetlen élhetőbb jövőképet és jelent is még mindig az EU kínálja.
Jogok biztosítása
Gherman ismét síkra szállt a magyarok jogainak totális biztosításáért is, még akkor is, amikor a hallgatóság köréből olyan hozzászólóktól kapott ironizáló feddést, ellenvéleményt, mint például a volt PUNR-s és volt PRM-s parlamenti képviselő és szenátor, Mihai Drecin történész. Gherman azzal vágott vissza: „Együtt kell fejlődnünk, és ne akarjuk már mi, a többség megmondani más nemzeti közösségeknek, hogy nekik mi a jó, akár oktatás terén, akár más területeken”. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy „ne csak románul és magyarul gondolkodjunk, hanem közös szándéktól vezérelve, egyként alakítsuk ki erdélyi identitásunkat is – mert amíg ezt nem tudjuk elérni, addig a transzilvanizmus csak az elméletekben létezhet.” Hozzátette: jelenleg önálló erdélyi gazdaság nem létezik, még annyira sem, ahogy valamelyest létezik a Bánság, Moldva, Dobrudzsa gazdasága. Ezen úgy lehetne változtatni szerinte, ha közös, életminőséget javító projektekbe fognának az erdélyiek. „Ekkor világossá válna mindenkinek, menyire jól értjük egymást, mi, románok és magyarok, és menyire nem a különbségeket kell hangsúlyoznunk, hiszen sokkal több van, ami összeköt, a közös lakhelyünk és a közös céljaink is” – fogalmazott, jelezve, hogy az általánosságok azonban nem elegendőek, hanem együtt kimódolt és végrehajtandó, nagyon is konkrét projektek kellenek, gazdasági, közigazgatási- és kulturális téren is.
Ott is nehézkes
A nagyváradi konferencia második része a magyar nyelv üzleti életben való használatát járta körbe, mely során – Tiboldi László EMNT-alelnök moderálásával – előadást tartott dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, dr. Beretka Katinka, jogász, egyetemi tanár, Gelu Barna, a Bihar megyei Vállalkozók Szövetségének elnöki tanácsadója, Pajzos Csaba, az RMKT Bihar megyei elnöke, valamint Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke. Dr. Kántor Zoltán megemlítette: az anyanyelv-használati küszöbérték, azaz a 20% Szlovákiában és Romániában használatos, és az egész EU-ban ezek a legrestriktívebb ilyen küszöbértékek. A Szerbiából érkezett dr. Beretka Katinka az ottani anyanyelv-használati szabályozást mutatta be, Gelu Barna azt emelte ki, hogy az üzleti életben a kommunikációban is a gazdasági célok elérése a legfontosabb – és ha ez működik, az magával hozza a fejlődést sok más területen is. Pajzos Csaba többek között azt idézte, egy kutatás nyomán, hogy egy romániai magyar átlagosan 12 ezer óra alatt tanulja meg az államnyelvet, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anyanyelv használata még a gazdaságban is fontos, mivel többet adunk el, és többet is vásárolunk, ha a tranzakciók közbeni kommunikáció anyanyelven folyik. Csomortányi István felszólalása zárta a konferenciát, amelyben kifejtette, hogyan áll az anyanyelv használata a kereskedelemben és a közszolgáltatási szférában – és az összes terület közül épp ez utóbbiban áll a legrosszabbul. Szeghalmi Örs / erdon.ro

Lucian Boia: Trianon egyetlen magyarnak sem ok az örömre
A románok és magyarok között a dolgokat valamivel nehezebb lesz megoldani, mint a franciák és a németek között – állítja Lucian Boia történész a News.ro hírügynökségnek adott interjúban.
Közös történelemkönyv kellene
Magda Grădinaru: Lucian Boia úr, újabb könyvet írt, amely a Nagy Egyesülés témáját dolgozza fel. Valójában a könyv nem kimondottan Nagy-Románia alapító aktusáról vagy aktusairól szól, mint inkább arról a tágabban értelmezett történelemről, amelynek ez, ezek részei. Tehát miért született ez a könyv, amely beleillik Nagy-Románia centenáriumába, de inkább centenárium körüli dolgokról beszél?
Lucian Boia: Így hasznosabbnak tartottam. A kontextus kevésbé ismert, és ezért próbáltam közép-európai, kelet-európai, délkelet-európai kontextusba helyezni Nagy-Románia létrehozását, mert a kontinens jelentős részén a Romániát jellemzőkhöz többé-kevésbé hasonlító nemzeti jellegű folyamatok zajlottak. Nemcsak mi hoztunk létre egy nagyobb Romániát, hanem akkor jött létre Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Balkánon is ugyanezek a politikai folyamatok zajlottak. A történelmi folyamat egészéről akartam beszélni, hogy minél jobban megértessem a román kérdéskört is.
– Ennek ellenére, mint mondja, Románia hiányzik az európai történetírási vitából, Románia a többiek szemszögéből nézve szinte egyáltalán nem számít a történelemben. Mit tehetne hozzá Románia az első világháborúról szóló európai narratívához?
– Sok helyen felülvizsgálják az első világháború értelmezését, láthatjuk, mit tettek a franciák, a németek, még egy közös történelemtankönyvet is kiadtak, amely többek között az első világháborúra is kitér. Megnéztem, figyelmesen elolvastam ennek a tankönyvnek a szóban forgó fejezetét, és meglepő, hogy mindkét fél nagyjából ugyanazokat az értelmezéseket adja. Még akkor is lenyűgöző, ha ez egy megegyezés eredménye.
– Lehetségesnek tart egyhamar egy ilyenfajta közös, román–magyar tankönyvet?
– Nem, nem tartom lehetségesnek, de ez azt bizonyítja, hogy a románok és a magyarok között a dolgok valamivel nehezebben megoldhatók, mint a franciák és a németek között. Azt hiszem, ennek van egy másik magyarázata is: természetesen a franciák és a németek is mészárolták egymást néhány háború során, de folyamatosan nagyjából azonos történelmi, kulturális, civilizációs szinten voltak, ilyen szempontból nincsenek frusztrációik, a franciák nem érzik magukat alsóbbrendűbbnek a németeknél, és a németek sem a franciáknál. Márpedig köztünk és a magyarok között bonyolultabb a helyzet, mert a románokat oly sok évszázadig uralták a magyarok, most pedig a magyarok érzik úgy, hogy a románok uralkodnak felettük. Ezek nehezebben gyógyuló frusztrációk, ez az igazság, de nem mondhatjuk a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat a múltbéli nemzeti konfrontációkról – számunkra is, a magyarok számára is, de minden európai számára a jövő a kulcskérdés, nem a múlt. A magyaroknak természetesen nem tetszik Trianon, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk románokként ne kellene örvendenünk 1918. december 1-jének.
Ki örül, ki emlékezik
– Mégis, ami ezt a Románia és Magyarország közötti kapcsolatot illeti, továbbra is eltérő, antagonisztikus ország-forgatókönyveink vannak. Mi a centenárium megünneplésére készülünk, Magyarország pedig arra, hogy – ahogy írja – megemlékezzen Trianonról.
– Rendben, ők megemlékeznek. Mit akarunk, kötelezzük őket arra, hogy örüljenek Trianonnak? Ez abszurd! Persze hogy nem tetszik nekik Trianon, persze hogy Magyarország nagyon sokat veszített, többet, mint ha megállapodással jutottak volna új határok kijelölésére. Legyőzött ország volt, és így alakult. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk a mi szempontunkból, románként örülni 1918. december 1-jének, de ugyanakkor megértenünk a magyarokat is, mert Trianon nem ok az örömre egyetlen magyarnak sem, akárhol is él. Ezt annyira nehéz megérteni? És újra elmondom, ebből a holtpontból az egyetlen kiút, ha mindkét oldalon, elmondva elképzelésünket a múltról, a jelenre és főleg a jövőre összpontosítanánk, mert a jövő másfajta lesz, mint a múlt volt. Hagyjuk a dákokat, az a lényeg, hogy a románok az utóbbi évszázadban egységes nemzetnek bizonyultak.
– Ön szerint túllépünk a nemzetállamokon?
– Megtörténik majd ez a túllépés is a nemzetállamokon, azt hiszem, és ki is merem mondani: senki sem annyira ostoba, hogy azt képzelje, ha a történelem még több ezer vagy tízezer évig folytatódik, akkor Románia a végtelenségig létezni fog. Vagy Magyarország, Németország, Franciaország. Végső soron a nemzeti jelenség azért megmarad, nem most fog eltűnni. Ennek ellenére a régi nemzeti projekt fölött megjelent az európai projekt, mely másvalami. Majd meglátjuk, hogy mi történik, de még egyszer mondom, fel kell hagynunk ezekkel a XIX. századi, nacionalista, ultranacionalista értelmezésekkel. Ezeknek a maguk idejében megvolt a szerepük. Nálunk az ókori Daciához kötött román nemzet olyan vízió volt, mely sokat számított a román állam egyesítési folyamatában. Vagy az egész Vitéz Mihály körüli mitológia. Úgy hiszem, most már nem igazán használ, ellenkezőleg.
– Azt mondja, hogy az első világháború végén megvalósított nemzeti konstrukciók közül Románia bizonyult a legszilárdabbnak. Egy egész évszázadnyi történelem igazolta egységét. Ebben van egy imázs- és geopolitikai tőke is?
– Azért mondtam, mert ez az igazság, nem azért, hogy kedvére tegyek az ultranacionalistáinknak. Végső soron ez az igaz­ság, és ezért mondom: hagyjuk a dákokat, hagyjuk Vitéz Mihályt is, az a lényeg, hogy az utóbbi évszázadnyi történelem során a románok egységes nemzetnek bizonyultak.
– Hasznosította ezt Románia? Előnyt kovácsolhatott volna a régióban ennek az egységnek az alapján, ami – íme – Csehszlovákiának, Jugoszláviának nem sikerült?
– Ezt nem tudom, mert a nemzeti egység csak az egyik aspektus, az is fontos, hogy mit kezdesz a gazdasággal, a társadalommal, a többiekkel fenntartott kapcsolatokkal, ezek közül nem mindegyik működött jól Nagy-Romániában és a mai napig létező Romániában. A szerbek is, a horvátok is, a bosnyákok is, a montenegróiak is szerbül beszélnek, és akkor gyorsan, talán túlságosan is gyorsan eljutottak ehhez a következtetéshez, hogy a nemzet-népek egyetlen nemzetbe gyűjthetők. Márpedig bebizonyosodott, hogy ez nem működött. Természetesen, egy nemzetet egy közös nyelv is jelentős mértékben összeköt, de sokszor más tényezők is közbeszólnak, amelyek még aktívabbaknak is bizonyulhatnak, mint a beszélt nyelv. Itt szó van a kérdéses közösség történelméről általában, a vallásról, a kulturális, civilizációs alapról. – A nemzet francia meghatározása győzött: a nemzet egy mindennapi népszavazás eredménye?
– Ez egy modernebb meghatározás, mint mondjuk, a német, amely szigorúan az etnikumot hangsúlyozza, és a beszélt nyelven keresztül illusztrálja a valamely nemzethez tartozást. Még egyszer: a nyelv nagyon fontos. A másik eset, mely szintén iskolapélda, Csehszlovákia ügye: az első világháború végén hozták létre szintén a csehek és szlovákok kvázi azonossága alapján, holott a szlovák nyilvánvalóan eltér a csehtől, bár nagyon közeli. Létrehoztak egy államot, melyet sokan egyfajta miniatűr Ausztria–Magyarországnak tartottak, mert Csehszlovákiába bekerültek a szudétanémetek, akik – ez érdekes elem – többen voltak, mint a szlovákok; ezenkívül egy földsávot Magyarországtól vettek el, és így tovább. Nos, Lengyelország koherensebbnek bizonyult, csakhogy Lengyelországot egyszerűen odébb tolták Európa térképén, és sok tekintetben eltér a korábbi, a második világháború előtti Lengyelországtól. Ezek közül Románia volt a legtartósabb, még annak ellenére is, hogy elvesztette Észak-Bukovinát, Besszarábiát, a Cadrilatert. Románia egysége esetében a vallás is számított, sokkal inkább, mint a dákok.
Hagyjuk a dákokat
– Mi volt az a többlet Románia esetében, vagy mit tett jól, hogy sikerült megőriznie ezt az egységet? – A nyelv persze nem elég, de mégiscsak az egység egyik eleme. A román nyelv tényleg olyan, melynek mindig is fokozott egységfoka volt. Számított a vallás. A románok nagy többsége ortodox, persze, egy adott pillanatban a görögkatolikus egyház is megjelent, de az külső aspektusában, azzal, ahogy az emberekhez szól, a katolikus dogma mellett megőriz ezt-azt az ortodoxiából. Ez nagyon sokat segített az erdélyi románoknak, hogy ellenálljanak a magyarosítási kísérleteknek, mert a magyarok és a románok nem tartoztak ugyanahhoz az egyházhoz, és ebben az ügyben az Egyház (Román Ortodox Egyház – a szerk.) is minden bizonnyal számított. Végső soron a román nemzet szilárdnak bizonyult. Ebből a térségből eltűnt Jugoszlávia is, Csehszlovákia is, de Románia megmaradt, és számomra rendkívül nevetségesnek tűnik, hogy egyesek, köztük történészek is a múltban mindenfele egységet látnak: a dák egységes nemzet volt, Vitéz Mihály egységről és újra csak egységről álmodozott, létezett egy középkori nemzet. Ugyanazok a személyek, akik akkora ügyet csinálnak a nem is tudom, hány évszázada létezett, sokkal inkább csak fiktív egységből, most, amikor tényleg egységesek vagyunk és rendelkezünk a román nemzet tudatával, azt állítják, hogy veszélyben vagyunk. Tehát a Boirebisztasz korabeli dákok egységesebbek voltak, mint a mai románok. Ez ostobaság. – Nem szereti a nemzeti eszmének ezt a Daciáig történő visszavetítését.
– Nemcsak visszavetítjük Daciáig, de már nem bízunk a román nemzet, a mostani román állam megmaradásában, és mindenféle szétesési meg veszélyelemeket látunk, másrészről pedig egy fiktív egységet csodálunk. Daciában, természetesen, nem volt egység. Ott volt az az egy évvel ezelőtti felháborodás a chişinăui amerikai nagykövet nyilatkozatai miatt...
– Szintén én készítettem a zűrt okozó interjút.
– Csak az igazat akartam mondani, amit az amerikai nagykövet is mondott: Besszarábiának az utóbbi két évszázadban természetesen más történelme volt, pontosan azokban az évszázadokban, amikor kikristályosodtak a nemzetek, tehát a történelem legjelentősebb évszázadaiban intenzív oroszosítási folyamatnak volt kitéve, ma pedig láthatjuk az eredményét. Ha ugyanolyan történelme lett volna, mint Románia többi részének, akkor Románia határain belül lett volna, és most nem beszélnénk besszarábiai esetről, ez egy másik történelem következménye. A könyvben is leírtam, ezek nem botrányos dolgok, ellenkezőleg, nyilvánvaló tények. Dobrudzsának még kevesebb közös történelme volt Romániával, mint Besszarábiának. 1878-ban Dobrudzsában több muzulmán élt, mint román, voltak még bolgárok is, és így tovább. Egyes román politikusok első reakciójukban nem is akarták Dobrudzsát, mert Dobrudzsát az oroszok kínálták Besszarábia déli részéért cserébe, amelyet a krími háború nyomán adtak vissza Moldvának. Végül elfogadták Dobrudzsát, holott egyesek továbbra sem voltak meggyőzve, akkoriban olyasmiket írtak róla, hogy szerencsétlen vidék, ez egy Oszmán Birodalom szélén fekvő és nagyon elmaradott régió volt, ahol a románok rendkívüli dolgokat hajtottak végre. Nem kell feltétlenül a dák ősökre hivatkoznunk, Dobrudzsában nem is voltak dákok, ott géták éltek. De itt van még ez a keveredés is: a géták és a dákok együtt géta-dákok voltak, tehát íme az egység a maga pompájában, de ezt is a modern történészek találták ki. Erdély elhúzott
– Lehet, hogy balkáni szokás ez a mitologizálás. Például az albánok is ezt a fajta diskurzust használják az ősi illírekről.
– Igen, persze, természetesen mindenfelé hasonlóan történik. A magyaroknál is: miért, a magyarok csak az Urál felől érkező törzseket jelentik? Természetesen magyarosítottak az egész térségben. Ez történik minden nemzetben, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljunk belőle, a történésznek végső soron az igazság keresése a kötelessége. Természetesen nem tudjuk, hogy mi lesz néhány évtized múlva Besszarábiával, de Romániával sem. Természetesen lehetséges, hogy egyszer majd visszatér Romániához, de jelenleg valami más, mint Románia. És hogy még jobban megbotránkoztassam a nacionalistákat, a könyvben röviden azt is leírtam, hogy Moldva és Havasalföld mégiscsak két ország, amelyek földrajzilag is, nyelvileg is, kulturálisan is közel álltak, de nem voltak azonosak, egy kicsit eltérő történelmük volt. A moldvaiak mindig is moldvaiaknak nevezték magukat.
– A mi esetünkben nem a föderalizálásról van szó. De megemlíti, hogy Bukarest – Párizs mintájára – túl sokat vont magához: van a főváros és a többi, a vidék.
– Nincs semmilyen elkülönülési veszély, de nem lehet tudni, hogy mi történik néhány nemzedék múlva, ha a dolgok így, egyenlőtlenül folytatódnak. Jelenleg van egy dinamikus Erdély – nem az egész, mert Székelyföld nincs benne ebben a dinamikában –, és van egy sokkal gyengébb dinamikánk Moldvában. Néha-néha látom, hogy a moldvaiak tüntetnek az autópályák miatt, és természetes lenne, ha létezne egy Moldvát Erdéllyel egyesítő autópálya, és Munténiával is különben. Nem egészséges ez az egyenlőtlen fejlődés. – Mi hiányzik belőlünk, hogy megváltoztassuk a képzelet és a valóság közötti viszonyt, amikor erről a nemzeti egységről beszélünk?
– Az egység mindig képzelt. Ha azt kérdezi, hogy mi a nemzet meghatározása, mikor tekinthető nemzetnek egy közösség, a válaszom a következő: egy közösség akkor nemzet, amikor nemzetnek tekinti magát. Körkörös magyarázat, de számomra ez tűnik az egyetlen helyesnek. Visszatérve Jugoszlávia esetéhez: nemzetnek kellett volna lennie? Talán igen, de nem akartak az lenni. Ha nem terveztek nemzet lenni, akkor nem nemzet. A románok azért képviselnek nemzetet, mert nemzet akarnak lenni.
– Hogyan nézett volna ki Románia, ha – ahogy ön is említi – 1918-ban népszavazást tartottak volna Erdélyben?
– Az eredmény persze elvileg ugyanez lett volna, hiszen a románok abszolút többségben voltak Erdélyben. Itt van egy „ha”. Persze, az lett volna ideális, ha népszavazást tartanak, de nem csak Erdélyben, másrészt: nem tudom, hogy akkoriban mennyire lett volna hiteles a népszavazás, mert a háború éppen csak véget ért, a kérdéses területeket különféle hadseregek tartották megszállás alatt. Ahhoz, hogy egy népszavazás igazán vitathatatlan legyen, azt nyugodt, rendezett, törvényes körülmények között kell tartani. Márpedig egyértelmű, hogy rögtön a háború után ezek a feltételek nem nagyon voltak adottak. Szerencséjük volt a románoknak
– A köztudatban, de nemcsak ott, Bessza­rábia és Erdély között különbség volt, Erdély javára. Főleg, hogy a románok nem számítottak annyira jó háborús végeredményre.
– Egyesek számítottak rá. Mária királyné a végsőkig azt állította, hogy megnyerjük a háborút, vagyis a szövetségesek megnyerik a háborút, és velük együtt mi is, de ő angol volt, és hajthatatlanul hitt Anglia győzelmében. A románok, ha külön nézzük őket, az első világháborúban elvesztették a háborút, nem megnyerték. A szövetségesek szerencsére igen, és ezért mondta Carp, hogy a románoknak akkora szerencséjük van, hogy politikusokra már nincs is szükségük. A románok Erdélyért és Bukovináért léptek be a háborúba, és megkapták Erdélyt, Bukovinát, de Besszarábiát is – ami nem szerepelt az eredeti tervben –, mert az oroszok oldalán léptünk be a háborúba.
– Eleve Erdély mellett döntve és tudva, hogy ezáltal lemondunk Besszarábiáról.
– Igen, bár egyesek, az úgynevezett németbarátok arra hívták fel – helyesen – a figyelmet, hogy Besszarábiát román identitásában nagyobb veszély fenyegeti, mint Erdélyt. Erdélyben a magyaroknak voltak magyarosítási kísérleteik, amelyek nem igazán arattak sikert a románoknál, de Ausztria–Magyarország még ennek ellenére is jogállam volt, míg Oroszország autokrácia volt, Besszarábiában az oroszosítás ténylegesen megtörtént, és a románokra nézve sokkal kellemetlenebb következményei voltak, mint az erdélyi magyarosítás. A román köztudatban Erdély sokkal jobb helyzetben volt, mint Besszarábia, fontos szerepet játszott a modern román nemzet kialakulásának folyamatában, miközben Besszarábiának ebben semmilyen szerepe sem volt, mert orosz urai légmentesen elzárták. A köztudatban, de nem csak ott, létezett egy különbség, Erdély javára.
– A két világháború alatt, míg Besszarábia hozzá tartozott, helyrehozta Románia ezt a – mondjuk úgy – hibáját, hogy az első világháborús döntésével feladta? – Nem nagyon. A besszarábiaiak nem nagyon voltak elégedettek azzal, ahogy a románok bántak velük, ezt pedig később felhasználta a szovjet propaganda, és egyesek ma is felhasználják.
– Miről van szó a centenárium kapcsán? Nekem úgy tűnik, az a helyes, ha innen, a jelenből tekintünk vissza a nulladik pillanat felé, és hogy voltaképpen az elmúlt száz év történetéről van szó.
– Azt hiszem, hogy legalább a megelőző száz évről is beszélnünk kell, de nagyon odafigyelve, hogy ne fordítsuk a feje tetejére a dolgokat, túl messze menve a középkorba vagy az ókorba, ott is egységet látva, ahol nincs. Meg kell néznünk, hogy mi volt a múltban, mert az nem hirtelen, 1918-ban történt meg, nem ébredtek a románok hirtelen arra, hogy „megcsináljuk Nagy-Romániát”, de sokat számított a háború végeredménye is. Arról is beszélnünk kell, hogy mit jelentett a háború, sok magyarázat verseng a történelemben. Természetesen az azóta eltelt évszázadról is beszélnünk kell, mert ez az évszázad próbára tette, hogy amit 1918-ban létrehoztak, az igazán szilárd vagy sem.
Szégyenletes az Akadémia állásfoglalása
– Megemlít még egy kis aspektust Romániával kapcsolatban: bár iszonyatosan sok kisebbségit veszített, és már talán csak egy ilyen, mondjuk úgy, múzeumi multikulturalizmusa maradt, mégis, más országokkal szemben megőrzött valamennyit a kisebbségek által képviselt tőkéből.
– Igen, persze hogy gazdagabb és változatosabb kisebbségi állományunk van, mint Lengyelországnak, Csehországnak. De Románia a történelem során történt számos habozás, irányváltás miatt nem örvend tökéletes hitelességnek. Tény, hogy Romániának még nem sikerült érvényesülnie az európai köztudatban. Ha megnézzük a történelemkönyveket, az európai történelmi összefoglalókat, a románok szinte teljesen hiányoznak. Norman Davies jelentős brit történész Európára vonatkozó művében például szó sem esik III. (Nagy) Istvánról (Ştefan cel Mare), sem Vitéz Mihályról, sem a román fejedelemségekről. Románia szinte nem is létezik.
– Mi az oka, hogy nem létezik?
– Nehezen tudom megmagyarázni, de ha magyarázatot keresnénk, akkor azt szintén a románoknál kell tennünk. Lehet, hogy a románok által létrehozott történelem nem volt elég hiteles. Nem a tényleges történelemre, a bemutatott történelemre utalok. Egy olyan ország, mely ma nagyon jelen van a világban, a történetírás szintjén is nagyon jelen lesz. A többi nyugati típusú, katolikus ország is jobban kötődött a Nyugathoz, itt Csehországra, Szlovákiára, de még Magyarországra is utaltam.
– Bukarestben is volt egy felhívás az egységre a Román Akadémia vagy legalábbis egy része felől.
– Ez az egységre szólító felhívás kimondottan szégyenletes. Oda jut az Akadémia, hogy intellektuális intoleranciáról prédikál, sőt, büntetést követel azok ellen, akik nem a megfelelő kifejezésekkel illetik a román nemzeti identitást.
– Az utóbbi évben sokat használták a tüntetéseken a nemzeti jelképeket: a himnuszt, a zászlót. Ez egy – mondjuk úgy – reszemantizálási folyamat volt az ezeket a jelképeket kisajátító kommunizmus után?
– Azt hiszem, hogy ezek olyan identitásjelölő jelképek, melyek nagyon is természetesek és szükségesek egy közösségben.
– Rendben, de ha a történészek egy jelennek megfelelő szempontból alakítják a múltat, akkor kiknek felelnek meg ezek a felbukkanó nacionalista tézisek?
– Azt hiszem, hogy ezek az emberek a ceauşiszta korszakban tanulták a történelmet, és alaposan megtanulták. A román térségnek ez a hibátlan, Boirebisztasztól napjainkig tartó egysége egy ceauşiszta hülyeség.
– Végül is mit kell ünnepelni a centenárium alkalmából?
– Azt kell ünnepelni, hogy Nagy-Románia létrehozása után száz évvel Románia egy történelem által igazolt ország. Másrészről ez után a nemzeti siker után ne képzeljük, hogy nincs már semmi teendőnk a nemzeti tirádákon kívül. Végül is a dolgok inkább attól függnek, ami a szélesebben vett európai keretek között történik, és nem annyira a specifikusan román történelmünktől. Iszonyodva gondolok arra, mi történt volna, ha nem lennénk Európában, hogyan nézne ki Románia. Egyeseket frusztrál, sért, hogy a nyugati nagykövetek túlságosan nyíltan beavatkoznak a román ügyekbe, de ha nem avatkoznának be, akkor ki lennénk téve csodálatos politikai osztályunk kényének-kedvének. Köszönöm, nem, inkább a nyugatiakat választom! Amúgy nincs semmilyen olyan veszély, hogy széteshet Románia. Ezt hangoztatják manapság egyesek, de az a gyanúm, hogy más céljuk van.
– Micsoda?
– Valószínűleg van valamilyen politikai projektjük, és megpróbálják ilyenfajta nacionalizmussal vonzani az embereket, nem létező vagy legalábbis a mai Romániában nem sürgető veszélyeket hangoztatva. Én békén hagynám a nacionalistákat, normális, ha létezik egy nacionalista irányvonal is, de ők is hagyják békén a történelmet: „Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni: / Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki. / Miért nem jössz te, Ţepeş vajda, hogy kemény markodba fogva / Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?” (Mihai Eminescu: Harmadik levél, Franyó Zoltán fordítása – a szerk.) Magda Grădinaru / News.ro; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz év nyomor
Katonai parádékkal, felvonulásokkal ünnepli ismét születésnapját Románia, és a nacionalizmustól fűtött mámoros hangulatban bizony nagyon kevesen mérlegelik, mit is hozott ennek az országnak, lakóinak ez az évszázad. Nekünk, magyaroknak, tudjuk, nem sok jót, de a többségi románság sem dicsekedhet, nemzeti öntudat szempontjából éllovasok, de minden más téren sereghajtók Európában.
Románia az az ország, amelynek sok minden az ölébe pottyant, de valahogy sohasem tudott igazán élni a lehetőségekkel, bármilyen rendszer győzedelmeskedett, fejlődése esélyeit mindig szétlopkodták az éppen hatalmon levők, vagy feláldozták a nacionalista félelmek és gőg oltárán. Így ma, 2017-ben, 99 évvel a nagy egyesülés után, még mindig nem kötik össze autópályák a történelmi régiókat, egy napba telik eljutni az ország egyik sarkából a másikba, a monarchia idején épített vasúthálózaton évszázada gyorsabban közlekedtek a vonatok, mint ma. Erdély továbbra is eltartója Moldvának, Olténiának, vannak vidékek, ahol mintha megállt volna az idő. Romániának e száz év alatt sikerült minden rendszerből a legrosszabbat kihoznia. A két világháború közötti királyság virágkorát leszámítva, amikor Erdély kárára, de legalább a déli részek, a főváros fejlődött valamit, minden korszak sötét időket hozott. A kommunizmus itt építette fel legbrutálisabb diktatúráját, amely sokszor a Szovjetunió sztálinista rendszerével vetekedett, az újkori demokrácia pedig olyan vadkapitalizmust honosított meg, amelynek Európában nincs párja. Így mára a modern Romániának sikerült nyugatra üldöznie négy-ötmillió munkaképes polgárát, a nyomor szintje alatt él lakosai 30–40 százaléka és alig fölötte legalább még fele. Akárhogy tákolják, az egészségügyi rendszer ezer sebből vérzik, a tanügy pedig reformot reformra halmozva inkább elriasztja a tanulástól a gyermekeket, mintsem ösztönözné őket. Minden új kormány újabb és újabb kísérletezgetése még mélyebbre süllyeszti az országot, egyre távolabb sodródunk már nemcsak az áhított jóléttől, de a jogállamiságtól, a demokráciától is. Ezeket az eredményeket érte el a majd százéves egységes román nemzetállam. Ma magyarnak lenni Romániában nem jó, sem december elsején, sem a hétköznapokban. Hogy románnak lenni jó-e? Erre a választ tükrözik a hétről hétre utcán tiltakozó tízezrek, az elvándorlók milliói. Hisz lehet fényes, díszes ünnepségeket szervezni, de utána ismét szürke, megélhetési gondoktól terhes mindennapok következnek. Száz év nyomor után majd semmi reménnyel. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély hizlalta Nagy-Románia gazdaságát az egyesülés után
A trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területek infrastrukturálisan és iparilag is jóval fejlettebbek voltak az Ókirályságnál.
Az első világháború előtt Románia gyengén fejlett agrárállam volt, annak ellenére, hogy Moldva és Havasalföld 1862-es egyesítését, s főleg I. Károly trónra lépését követően erőteljes modernizációs folyamaton ment keresztül. Ennek eredményeként fél évszázad alatt az ország bruttó hazai terméke közel megnégyszereződött, a megalakulás évének 2,26 milliárd dollárjáról 1914-re 8,19 milliárdra nőtt.
A román gazdaság fejlettségi szintjét hűen érzékelteti, hogy a világháború kitörésének évében az egy főre jutó GDP 1054 dollár volt, míg Magyarországon, amely a monarchia harmadik legfejlettebb régiója volt, az osztrák-német- és a cseh tartományok mögött, meghaladta a 2000 dollárt.
Igaz, hogy a GDP-t, mint a gazdasági teljesítmény mérőszámát csak az 1930-as évek elején alkották meg, ám a gazdaságtörténészek viszonylagos pontossággal ki tudják számolni korábbi időszakokra is, ha azokból elegendő statisztikai adat áll rendelkezésre. 1914-ben a román GDP-nek csupán negyedét adta az ipar, 60 százaléka a mezőgazdaságból származott. Magyarországon az ipar 27, a mezőgazdaság pedig 40 százalékkal járult hozzá a bruttó hazai termékhez.
Megugrott a GDP az egyesülés után
A világháborút követően a Magyarországtól és Oroszországtól elcsatolt tartományokkal együtt Románia területe 137 ezer négyzetkilométerről 295 ezer négyzetkilométerre, lakossága pedig 8 millió főről 18 millióra nőtt. A GDP szintén megugrott, 1920-ban meghaladta a 18 milliárd dollárt.
A fejlődés azonban látszólagos volt, az egy főre eső GDP ugyanis negyedével, 761 dollárra esett vissza. A háború katasztrofális hatással volt a gazdaságra, 1919-ben az ipari termelés például csak fele volt az öt évvel korábbinak. Hosszú távon ugyanakkor a területi gyarapodás nagy lendületet adott a fejlődésnek, s a pluszt elsősorban az Ókirályságnál lényegesen fejlettebb Erdély és a Bánság jelentették.
A vasúti hálózat hossza két és félszeresére nőtt, 4200 km-ről 11 ezer km-re. Az ipar termelési kapacitása 235 százalékkal lett nagyobb, köszönhetően annak, hogy olyan iparosodott városok kerültek román fennhatóság alá, mint Temesvár, Nagyszeben, Brassó és Resicabánya. Erdély annexiójának eredményeként olyan, korábban nem létező gazdasági ágazatok jelentek meg a Román Királyságban, mint a színesfémkohászat és a nemesfém-feldolgozás, de jelentősen megerősödött a kohászat, a vegyipar, a fafeldolgozás és az építőanyag-gyártás is.
Nagy ütemben nőtt a gazdaság
1923 után, a nagy világválság kitöréséig a román gazdaság átlagosan évi 5,4 százalékkal nőtt, ami a világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozott. 1936-ra az ország Európa első számú, s a világ hatodik legnagyobb kőolaj-kitermelője lett, 8,7 millió tonnával, a földgáz- és aranykitermelésben pedig kontinentális szinten második, a Szovjetunió, illetve Svédország mögött.
A gazdasági fejlődéshez hozzájárult a földreform is, melynek eredményeként másfél millió család 6 millió hektár földhöz jutott. A harmincas évek második felére Románia lett Európa legnagyobb kukoricatermesztője, búzatermesztésben pedig a negyedik helyen állt. Ez a nagy termőterületnek volt köszönhető, a világháború után ugyanis a megnövekedett országban a mezőgazdasági művelés alá vont összterület 6,5 millió hektárról 14,5 millió hektárra nőtt. A mezőgazdaság viszonylag elmaradott volt, 1925-ben Romániában búzából 860 kg volt a hektáronkénti termésátlag, míg Magyarországon és Jugoszláviában 1260 kg.
1939-ben a GDP 23,19 milliárd dollárt tett ki, dupláját az 1920-as értéknek, az egy főre eső mutató pedig 1242 dollárra emelkedett. Annak ellenére, hogy a két világháború közötti Romániát agrárállamként tartja számon a köztudat, tény, hogy 1938-ban az ipar, a szállítás és az építőipar már nagyobb arányban járult hozzá a bruttó hazai termékhez, mint a mezőgazdaság. Pengő Zoltán / maszol.ro

Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-ének
Toleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra.
– Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében?
– Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába.
– Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság?
– Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból.
– Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón.
– Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél?
– Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt.
– Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá?
– Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is.
Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket!
Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro

Szigorúan ellenőrzött rendezvény (December 1. Sepsiszentgyörgyön)
Zavargások nélkül zajlott a román nemzeti ünnep tiszteletére szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvény, a pénteki belvárosi eseményre azonban rányomta bélyegét az Új Jobboldal Párt (Noua Dreaptă) tagjainak, szimpatizánsainak jelenléte. A szélsőséges nacionalista alakulat érkezése okán igen fokozott rendfenntartói, illetve csendőri jelenlét jellemezte az ünneplést.
Péntek reggel a belvárosi ortodox katedrálisban egyházi ceremóniával kezdődött a megyeszékhelyi rendezvénysorozat, ezzel egy időben pedig sok rendőr és csendőr – egyenruhában és civilben – sorakozott fel a központban, különösen a Székely Mikó Kollégiumtól a katolikus templomig tartó szakaszon. Utóbbi szomszédságában még a parkolót is lezárták, ide várták ugyanis az Új Jobboldal képviselőit, szimpatizánsait. Bár napokkal korábban a közösségi médiában közzétett felhívásukra mintegy 1900-an jelezték, hogy Sepsiszentgyörgyön ünnepelnek, december elsején azonban tíz-tizenkét gépkocsit irányítottak a számukra kijelölt parkolóba, értesülésünk szerint kilenc megyéből – köztük Hunyad, Temes, Argeş, Maros, Konstanca és Bukarest – mintegy hetvenen, zömmel fiatalok érkeztek meg végül. Román nemzeti lobogók és pártzászlók alá sorakoztak fel, magukkal hoztak egy nagy méretű trikolórt is, amelyet kifeszítve vittek végig a város utcáin, menetük élén, hatalmas banneren azt hirdették: Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Rendfenntartók kíséretében érkeztek, s a rendezvény egész idején, illetve távozásuk pillanatáig figyelték és követték megnyilvánulásaikat a hatóságok, sokan filmezték és fényképezték őket. A Mihai Viteazul-szoborcsoport köré szervezett ünnepséget megelőző felvonulás a katedrálistól indult, az Új Jobboldalnak azonban csak percekkel később, a hivatalos menet után volt lehetősége elindulni, és mondhatni csendesen haladtak a Székely Mikó Kollégiumig, az iskola előtt azonban harsány bekiabálásaiktól lett hangos az utca. Románia nemzetállam!, Hargita és Kovászna román föld!, A román nyelv az egyedüli úr! – skandálták végig a belvároson az évekkel korábban is hangoztatott szlogeneket vezetőjük, Tudor Ionescu ügyvéd buzdítására. Közben hazafias dalokat énekeltek, s még mielőtt a központi rendezvény helyszínére értek volna, a Kónya Ádám Művelődési Háznál azt is kiabálták: Börtönt az autonómiáért! (Autonomie, puşcărie).
Kitartóan szitáló esőben a szoborcsoportnál pár száz ünneplő, köztük több kisgyermekes család fogadta a hivatalos menetet, a díszegyenruhában felsorakozó katonákat és rendfenntartókat, miközben az Új Jobboldal tagjait a tér könyvtár felőli részére kísérték. Az egyházi képviselők imáját és beszédét követően Sebastian Cucu kormánymegbízott szólt az ünneplőkhöz, majd felolvasta Mihai Tudose kormányfő üzenetét, és a védelmi tárca államtitkára, Kovászna megye korábbi prefektusa, Codrin Munteanu is köszöntötte az egybegyűlteket, az egyesülés centenáriuma kapcsán történelmi vonatkozású adatokat elevenítve fel beszédében. Az Új Jobboldal menetéhez tartozók csatlakoztak a koszorúzásokhoz, bekapcsolódtak az ünnepséget követő hórába, majd a hivatalosságok távozását követően kifeszítették nagy lobogójukat a Mihai Viteazul-szoborcsoport előtt és felsorakoztak köré, vezetőjükkel előtérben, hosszú percekig fényképezkedtek, és elénekelték a közismert dalt: Mi románok vagyunk, itt örökké urak (Noi suntem români, aici pe veci stăpâni). A felügyeletükkel megbízott csendőrök az Erzsébet parkon át vezették és kísérték őket vissza járműveikhez. A déli harangszóra kiürült a román nemzeti ünnep helyszíne.
Székelyekkel ünnepeltek volna
Pénteki látogatását megelőzően a párt közleményt juttatott el a médiának, amelynek címében arra utalnak, hogy december elsejét Sepsiszentgyörgyön a székelyekkel ünnepli az Új Jobboldal. Az Evenimentul zilei által közzétett dokumentum elején azonban a szélsőséges politikai alakulat a nemzeti ünnepet évente megelőző és azt beárnyékoló provokációkat teszi szóvá, egyebek mellett azt, hogy egy RMDSZ-képviselő Magyarország zászlóját szerette volna felhúzni Sepsiszentgyörgy központjában, illetve azt, hogy Antal Árpád polgármester és Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke éppen akkor tartózkodott Barcelonában, amikor a katalán függetlenségi népszavazás zajlott. Az Új Jobboldal úgy véli, az ilyesfajta cselekedetek révén „az a céljuk a szeparatistáknak, hogy feszültséget keltsenek a románok és székelyek között a legfontosabb nemzeti ünnepet megelőzően. Ezért az Új Jobboldal Párt arra buzdítja a Hargita és Kovászna megyei románokat, hogy mellőzzék a hasonló üres provokációkat. Ugyanezt tanácsoljuk a székelyeknek is, akik őseit századokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot” – írják. „A székelyek ősei jó viszonyban voltak Moldva és Havasalföld uralkodóival, több alkalommal szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek vagy Mihai Viteazulnak. A székelyeket – akik már nem is tudják, kicsodák valójában, kik nyomták el a történelem során, ahogyan azt sem, kik tettek jót velük – arra emlékeztetjük: nem a románok ölték meg a székely Dózsa Györgyöt, aki Erdély felszabadító lázadást vezetett a magyar iga alól. Nem a románok kínozták meg barbár módra és végezték ki tüzes trónra ültetve! Nem a románok nemzetlenítettek el, ahogyan nemzeti identitásotokat, nyelveteket és ábécéteket sem a románok lopták el! Nem a románok magyarosítottak el!” – olvasható az Új Jobboldal Párt közleményében, amely felhívással zárul: „Gyertek hát december 1-jén Sepsiszentgyörgyre Mihai Viteazul uralkodó – aki mellett őseitek Călugăreni-nél és Sellemberknél harcoltak – szobrához! Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csúcsra törnek a centenáriumkor
Román emlékmű a Lakócán?
A jövő évi centenárium alkalmából a románok egységét jelképező emlékművet emeltetne több Kovászna és Hargita megyei román szervezet is Kovászna megye legmagasabb pontján, a Lakócán. Mint azt Ioan Lăcătuşu, a Kovászna-Hargita Európai Tanulmányi Központ igazgatója az Agerpres hírügynökségnek elmondta: az alkotás A nemzeti lét és a románság egységének emlékműve címet viselné, és felállításának ötlete a tavaly elhunyt Gheorghe Vrabie képzőművésztől származik, aki a Moldovai Köztársaság és Chişinău címerét is tervezte.
– Ennek az érzelmi jelentősége abban áll, hogy ez a csúcs köti össze Moldvát Erdéllyel és Havasalfölddel. A művész lánya, a Kisinyovban élő Georgeta Vrabie rendelkezésünkre bocsátotta apja indoklását azzal a kéréssel, ismertessük az illetékes intézményekkel, hogy ezt a projektet is foglalják bele az 1918. december 1-jei nagy egyesülés centenáriuma alkalmából előkészített programba – mondta Lăcătușu.
Szerinte a Lakócán helyet kapó emlékmű, a Bucsecs-hegység Caraiman-csúcsán lévő kereszthez hasonlóan, akár turisztikai látványossággá is válhat. Az igazgató hozzátette, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumához tartozó mindegyik szervezet felkarolta és támogatja a projektet.
Mivel több háromszéki önkormányzatnak van adminisztratív területe Lakócán, utánanéztünk, melyik háromszéki település polgármesteri hivatalát érintheti az akció.
– Kommandó községnek a településtől legmesszebb 9 kilométerig, a Ménes-bércig van területe, míg a Lakóca jóval messzebb esik. Így minket önkormányzatilag nem érint, ha ők a Lakócán szeretnének valamit – mondta Kocsis Béla kommandói polgármester.
Kovászna városnak is van területe a Lakócán, azonban egyelőre nem kaptak értesítést semmilyen építkezési tervről – tájékoztatott Rákosi Áron. A kovásznai városháza urbanisztikai osztályának vezetője hozzátette, hogy a Lakócán Vráncsa megyének is van területe.
A másik érintett Zabola község lenne. Fejér Levente polgármester elmondta: a Lakócán található meteorológiai állomás alatti terület Zabolához tartozik, azonban ők sem kaptak még semmiféle értesítést vagy kérést a szóban forgó emlékmű felállításáról.
– Ha az emlékművet netán önkormányzati területre tervezik, akkor hangsúlyozom: mi nem akarunk oda semmit építeni. És ha esetleg bérbe akarnák venni tőlünk, vagy meg akarnák vásárolni a területet, hogy majd arra építsenek, előre leszögezem: mi nem adunk el és bérbe sem adunk területet – tájékoztatott az elöljáró.
A terület „erkölcsi tulajdonosai”, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) vezetői szintén nem örvendnek a kezdeményezésnek.
– Egyáltalán nem tűnik szerencsés ötletnek. Messze van, nehezen megközelíthető (a medvékről most ne is beszéljünk), tehát turisztikai szempontból nincs semmi jelentősége. Egy ilyen emlékmű egyetlen célt szolgálhat: hogy újabb feszültséget keltsen az itt élő lakosság körében – fogalmazta meg Kovács Lehel egyetemi adjunktus, az EKE országos elnöke. Nagy Sz. Attila, Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent László krónikákban, falképeken, címereken (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
Melyik magyar király nevéhez fűződik Moldva megalapítása? Miként írnak erről a magyar, a román, a bolgár krónikák? Miben hasonlítanak és miben különböznek a Kárpát-medencei templomokban fellelhető, Szent László-legendát ábrázoló falképek? Milyen Szent László-ábrázolásokkal találkozunk címereken, pecséteken? – többek között ezeket a kérdéseket boncolgatták a kedd esti sepsiszentgyörgyi konferencia előadói: Sántha Attila, Jánó Mihály és Szekeres Attila István.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében szépszámú érdeklődő jelenlétében tartott összejövetel nyitányában Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa köszöntötte az érdeklődőket, ismertette a konferencia létrejöttének előzményeit. Szent László-emlékév lévén, „a csapból is Szent László folyik”, mindenütt konferenciákat, előadásokat, kiállításokat, mindenféle eseményeket szerveznek, ezek közül többnek is résztvevője volt a három háromszéki előadó, így született az ötlet, hogy Sepsiszentgyörgyön is hozzanak össze egy rendezvényt. A szervezést az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület vállalta fel, és nulla lejes költségvetéssel valósította meg – ismertette Szekeres Attila. Sántha Attila előadásában irodalomtörténeti forrásokra támaszkodva kereste a választ arra, hogy ki lehetett a Simion Dascălu krónikájában Moldva alapítójaként említett László király – Szent László vagy IV. (Kun) László. Sántha Attila számba vette az epizódhoz tartozó történeteket és motívumokat Küküllei János krónikájában, a Bolgár Krónikában, valamint Roman és Vlahata Gesztájában is, végkövetkeztetése pedig, hogy Szent László lehetett az, aki uralkodása idején megalapította Moldvát.
Jánó Mihály a Szent László-legenda ábrázolásait vette számba Kárpát-medencei templomok falképein. A Szent László magyar lányt elraboló kun vitézzel vívott csatáját ábrázoló ciklus részletessége és gazdagsága okán egyedülálló Európában. Minden ábrázolás más és más, a történet különböző mozzanatait ragadják meg, számos freskón szembetűnő, ahogyan a megrendelő egyház igyekezett a maga tanításaihoz alakítani, krisztianizálta a történetet, hangsúlyozva a keresztény király győzelmét a pogány felett. Sok helyen a legenda nemcsak önmagában jelenik meg, hanem más hitvallók történeteivel együtt, több helyszínen – például Gelencén – szembetűnő, ahogy Szent László alakját és történetét párhuzamba állítják Jézussal, a király arca is a Krisztuséra emlékeztet vagy azzal azonos. Jánó Mihály felhívta a figyelmet a kis falusi templomokban máig megmaradt falképek értékére, Székelyföldön különösen sok ilyen található, és azt is bejelentette: hamarosan elkezdődik a bibarcfalvi templom falképeinek restaurálása. Szekeres Attila István Kerléstől Oroszországig című vetített-képes előadásában a címereken, pénzérméken fellelhető Szent László-ábrázolásokat vette számba. Doboka vármegye (a híres kerlési csata helyszíne) 1748-as címerét említette elsőként, amelyen feltűnik a király alakja, ugyancsak 18. századi Torda vármegye jelképe, amelyen a tordai hasadék, illetve Szent László-pénze is feltűnik – Szent Lászlóhoz köthető elemeket pedig átmentenek a későbbi, 19. századi Torda-Aranyos, illetve Maros-Torda vármegye címerébe is. Ami a pénzérméket illeti, először a Nagy Lajos korabeli dukáton tűnt fel a király alakja a 14. században, majd Mária királynő, a két Ulászló, Mátyás király korabeli pénzérméken is feltűnik, de legitimizációs céllal később a Habsburgok is igénybe vették Szent László alakját. Mi több, a Rettegett Iván orosz cár által veretett pénzen is ott találjuk, ez utóbbira gyakorlatilag rámá­solták Mátyás király pénzérméjét – hívta fel a figyelmet a középkorban történt plágiumesetre a heraldikus, magyarázatot nyújtva előadása címére is. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)