István, a király! – Jótékonysági koncert Csíkszeredában
Az Egyesület a remény kis emberei közösségért idén harmadszorra viszi színpadra az István, a király! rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével. Akárcsak az elmúlt években, most is nagy a készülődés: augusztus 20-án mindenkit szeretettel várnak a „a remény kis emberei” Csíkszeredába, a Szabadság térre a harmadik előadásukra!
Az egyesület azért jött létre, hogy hangsúlyozza a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekek szerepét és fontosságát, illetve támogassa őket, mind anyagilag, mind lelki téren, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével. Ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, immáron harmadik alkalommal, anyaországi és külhoni – Kárpátaljáról, Erdélyből, Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkező – fiatalok és önkéntesek szereplésével. Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők megmutassák a számukra az értékességüket, hogy képesek magukon túlmutatva, magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami sok mindenki mást is megerősít.
Az első előadásra 2014. augusztus 30-án került sor Budapesten, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en mentek el az ingyenes produkcióra, hogy megnézzék a „remény kis emberei” alkotását. A darab alatt a nehéz sorsúak támogatására is lehetőség nyílt. Az összegyűlt adományokból így a felejthetetlen két héten túl anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik ki a magyarok számára kultikus darabot. Az első állomás Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilika méretű Páduai Szent Antal plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztályára tudtunk egy 10.000 € értékű reanimációs készüléket adományozni.
Idén pedig Székelyföld következik! 2016. augusztus 20-án, szombaton este fél 9-kor a csíkszeredai Szabadság téren lesz a harmadik előadás, melynek fővédnöke Dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. A szereplők között a Hargita megyei 2-es és 3-as számú Gyermekelhelyező Központ fiataljai is helyet kapnak. A darab alatt befolyt felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani.
Szűcs Emese
Erdély.ma

Bezárult Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szeretem lerakni a pontokat, épp úgy, ahogy az új fejezet megkezdését is. Mindkettő erő.
De hogyan is kezdődött mindez? 2015 januárjában hívott Köllő Kata, hogy írnék-e a kolozsvári Szabadság napilapban, hetente, a Művelődés rovatban? Így indult életem ezen fejezete. Leadási napot és karakterszámokat emlegetett, sor vagy oldalszámot kértem, hogy jobban értsem, miről beszélünk. Megegyeztünk. Nem ismertem Katát, tán soha nem találkoztunk, csak remélni mertem, hogy figyelmeztet minden vasárnap a keddi leadás miatt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. A megérzésem beigazolódott, soha nem siettetett. Köszönöm, Kata!
Akkor januárban egyből négy hétre elegendő anyagot küldtem el, hisz volt miből. De tudtam, hogy ez nem lesz mindig így. Két dolog vezérelt mégis mindvégig. Az első, a legfontosabb, megismertetni a frumószai csángó gyerekek, asszonyok és emberek hétköznapjait, gyönyörű archaikus magyar nyelvüket, nyersségüket okozó körülményeiket, s a mind e mögött rejlő életüket körülfogó emberségüket. Írtam, írok erről, hogy ne legyünk elfogultak, de ne is ítélkezzünk, ha csángó emberrel hoz össze a sors.
A második oka a heti szintű publikálásnak személyes eredetű. Édes, elismerésben gazdag kényszerítése önmagamnak az írásra. Hisz meg kellett tanulni gyorsan, amennyiben lehet, azonnal papírra vetni a történteket. Ez lassan átalakult telefonálás-mentes sétákká, valódi figyelmet hozva ki a lelkemből. Nyitott szívvel sétálni az iskola és a magyar ház közötti hét perces úton és a vasárnapi piacon, leírhatatlan boldogság. Változásom nem más, mint egy mélységes figyelem megélése, amit csakis itt, Frumószán, csakis ebben a környezetben, csakis életem ezen szakaszában élhettem meg.
Most leteszem a pontot. Nem sietek az új fejezet kezdésével. Hátradőlök, hálát adok! Annyit nyertem, annyit...
A héten bezárul a tanév, a tízedik tanévem magyartanárként Moldvában, Frumószán. És bezárul az Apróka eszponka rovat is, mert ha az Isten is úgy akarja, és ugye megtanultuk a frumószai anyáktól, hogy nagy az Ő ereje, akkor októberben nem kezdek új tanévet. Lánykánknak öccse születik, így lesz legénke is a családunkban. Így sirülök vissza örömvel anyává, teszem félre boldogan egy ideig a tonár nini és a szerzői köntösömet.
Örömhír Rovatcím: Apróka eszponka
Szerző: Máthé Kriszta
Megjelenik a kolozsvári Szabadság napilapban minden pénteken.
Köszönöm a frumószai gyerekeknek a csodás magyarórákat, az asszonyoknak, embereknek az ékes beszédüket, értékes, hálás szavaikat. Köszönöm, hogy olvassátok az írásaimat, ez ad lendületet a folytonossághoz!
Köszönetem, Kriszta
Írtam ezt 2015 januárjában. Másfél év után is csak ezt írhatom, hogy köszönöm, szívből köszönöm! Köszönet a gyerektekintetekért, az érdes kezek karcolásáért, a sok Facebook like-ért, a figyelemért! Azt gondolom, hogy elértem a célomat, amiért belefogtam az írásba. Az olvasóim megértik a csángó embereket, nem csak a beszédüket, de lelkük is összekapcsolódik, egy-egy Apróka eszponka által.
(2016. jún. 23.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Bátaszéken tartják a Bukovinai Székely Találkozót
Bátaszék ad otthont a 14. Bukovinai Székely Találkozónak, amelyen konferenciával emlékeznek a bukovinai székelyek hazatelepülésének elindítójára, Németh Kálmán józseffalvai plébánosra.
A július 15-én és 16-án rendezendő találkozóra a szövetség 42 magyarországi egyesületének tagjait és több, határon túli székely egyesület képviselőit, közel ezer résztvevőt várnak – mondta Asztalos Zoltán, a szervezet elnöke az MTI-nek. „Bízunk benne, hogy az al-dunai Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza, valamint a romániai Déva, Csernakeresztúr, Marosludas és Madéfalva egyesületeinek tagjai is eljönnek Bátaszékre” – tette hozzá.
A szövetség 2016-ban emlékévet hirdetett a bukovinai Józseffalva egykori plébánosa, Németh Kálmán tiszteletére, aki sokat tett a bukovinai székelyek hazatelepítéséért. A találkozón tervezett konferencián mások mellett felszólal Kóta Péter, a plébános leszármazottja, Rudolf László családfakutató, Fazekas Tiborc, a Hamburgi Egyetemen oktató nyelvész a bukovinai narratívákról, Valastyán Balázs történész a székelyek 1941 és 1944 közötti bácskai életéről tart előadást.
A székely szövetség ez alkalommal adja át a Sebestyén Ádám- és a Gáspár Simon Antal-díjakat; előbbit a hagyományápolás terén végzett munka elismeréseként egy csoport és egy személy, utóbbit egy 30 évesnél fiatalabb hagyományőrző kaphatja meg. Az esemény látványos része lesz a részt vevő székely hagyományőrző egyesületek viseletes, utcai felvonulása. A találkozót színesíti a bukovinai székely származású Sárkány Kázmér és Illés Teréz operaénekesek, illetve Zsikó Zoltán népdalénekes műsora.
A bukovinai székelyek az 1764. január 7-ei madéfalvai veszedelem után menekültek Moldvába, majd Bukovinában telepedtek le. A soknemzetiségű régióban töltött mintegy másfél évszázad után 4500-an 1941-ben Bácskában, majd a második világháború után Tolna és Baranya megyei falvakban találtak új otthonra.
Németh Kálmán (1897–1966) tevékeny szerepet játszott a székelyek 1941-es Bácskába telepítésében, majd később Magyarországon is segítette a székely közösségeket. Amerikából hazahozott hamvait egykori szolgálata színhelyén, Bátaszéken 2005-ben helyezték el. A bukovinai székelyek találkozóját 1989 óta rendezi meg az országos szövetség, az eseményt, amelynek legutóbb a Tolna megyei Kismányok adott otthont, kétévente tartják.
Krónika (Kolozsvár)

Csángók és faragó alkotótábor
Idén is megrendezik a hagyományos fafaragó alkotótábort. Az alkotók a történelmi Magyarországról érkeztek, téma pedig: nemzeti imádságunk fába álmodása. A nyitóünnepség a TEG-ben volt.
A kiállítással egybekötött nyitóünnepséget vasárnap délután tartották a váradi Tibor Ernő Galériában, melynek közössége nevében Bányai-Szabados Katalin képzőművész köszöntötte az érdeklődőket, kiemelten Csűry Istvánt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét.
Ezután Nick Ferenc, az idén 20 éves Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriumi elnöke foglalta össze az által vezetett civil szervezet tevékenységét. Hangsúlyozta:küldetésük a kulturálisan hátrányos helyzetben lévő települések és társadalmi csoportok életminőségének fejlesztése, az együttműködő falvak kulturális örökségének ápolása és lehetőség szerinti gazdagítása, valamint a települések kapcsolatrendszerének fejlesztése. Az alapítvány kiemelt eseménye a Magyar Kultúra Napja Gála (január 22.) és az Európai Kultúra Napja (szeptember 20). A Magyar Kultúra Napja Gála megszervezésével a magyar nemzet közös, pártpolitikamentes és határok nélküli ünneplését mutatják be, amelyen igen jelentős képviseletben és összetételben más országok (kultúrák) képviselői is jelen vannak. Ugyanakkor a nemzetközi művészeti csoportok, a nemzetközi alkotóházlánc és a nemzetközi elismerési rendszer biztosította kapcsolatok, valamint az Európai Kultúra Napja eseménysorozat alkotó fejlesztésével példát szeretnének mutatni az európai integráció elősegítésére, és a közös európai identitás kialakítására. Úgy fogalmazott: arra törekednek, hogy a béke és a szeretet gyűrűje ölelje körül Magyarországot, igény legyen a szépre és a jóra, melyre való buzdítás érdekében több díjat, elismerést is alapítottak.
Azt is megtudtuk, hogy a határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében idén Sződemeteren a Kölcsey-emlékház idén kerül átadásra. A résztvevők az alkotótáborban elkészítendő műveikkel tisztelegnek a Himnusz szerzője előtt, és hozzájárulnak emléke méltó ápolásához, és az ott élő maroknyi gyülekezet lelki erősítéséhez. A tábort június 26.– július 4. között szervezik meg a hegyközszentmiklósi gyógyfürdő területén, az alkotók munkáiból pedig a tábor ideje alatt kiállítás nyílik. A fafaragók névsora: Csoma Gergely, Hornyák Róbert, Steinbach Sándor, Szalai Norbert, Nagy Mátyás, Gergely István, Kiss János László és Sipos Béla.
Könyvbemutató
A TEG-ben zajló nyitóünnepségen könyvbemutatót és előadást tartott a csángók életéről Csoma Gergely író, szobrászművész, néprajzkutató, akinek immár ez a kilencedik kötete a témába. Többek közt azon meggyőződésének adott hangot: a csángók nem az 1764-es mádéfalvi veszedelem után kerültek Moldvába, hanem IV. Béla király uralkodása idején, a településeik pedig 700-800 éves folyamatos jelenlétről árulkodnak. Azt is állította: Európában két olyan népcsoport él napjainkban, melyeknek genetikai állománya nem változott, illetve keveredett: a baszkok és a moldvai csángók.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Brassóban megkezdődött a barcasági csángómagyarok világtalálkozója
A csángómagyarok megmAradásért folytatott küzdelme arra figyelmeztet, hogy sorsuk európai sors – hangsúlyozta Kövér László házelnök pénteken Brassóban, a királyföldi és barcasági csángómagyarok világtalálkozójának nyitóünnepségén.
Az Országgyűlés elnöke szerint az európai emberek azonosságtudata is ostrom alatt áll: nemzetek feletti hatalmi erőcsoportok akarják önvédelemre képtelen, szabadon manipulálható tömeggé alakítani őket. Előadásában kifejtette: a 20. században a többségben lévő nemzetek politikai elitjei akarták erőszakkal asszimilálni, megfosztani identitásuktól a számbeli kisebbségben lévő, más nemzetiségű közösségeket, napjainkban azonban Európában a nemzeti többségek identitása is veszélybe került. Úgy értékelte: „identitás-terroristák" rombolják a férfi és a nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és az európai nemzeti államok intézményeit, mindazt, ami az európai nemzeti közösségek védelmére és erősítésére hivatott. A házelnök szerint a 21. századi európai küzdelmeknek azok lesznek a nyertesei, akiknek erősebb az azonosságtudatuk és több a hitük.
„Az európai jövő, a magyar és a csángómagyar jövő kulcsa egyaránt a demográfiában és az identitásban rejlik, vagyis abban, hogy a keresztény erkölcseink szerint tiszteletben tartjuk-e a születés és a család szentségét, abban, hogy képesek vagyunk-e megőrizni közösségeink azonosságtudatát, és ezáltal fenntartani európai és nemzeti értéktudatunkat, valamint érdekérvényesítő képességünket" – fogalmazott Kövér László a Brassói rendezvényen.
Adorjáni Dezső Zoltán, a világtalálkozó meghirdető Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke köszöntőjében leszögezte: „Ünnepelni márpedig kell". Reményét fejezte ki, hogy a világtalálkozó hangulatát az öröm, a boldog együttlét, a közösen megélt Isten-dicsőítés élménye határozza meg. A püspök rámutatott: a hit nem magánügy, hanem közösségi éltető erő, a keresztényi hit nem egy csendes szoba titka, hanem markáns közügy, identitás-meghatározó valóság.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház első ízben hirdette meg a barcasági csángók világtalálkozóját, amelyre a moldvai és gyimesi csángókat is meghívták. Pénteken a nyitógálát, a Kincskeresők néptáncegyüttes fellépését, illetve a lelkészeknek és egyházvezetőknek rendezett konferenciát táncház, és az ifjúsági csoportok előadásai követik.
Szombaton a királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója és reformációi zarándoklata a Brassó melletti Zajzonban népviseleti felvonulással és szabadtéri ökomenikus istentisztelettel folytatódik. Az azt követő ünnepségen Kövér László házelnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb elismerésével, a Reményik Sándor-díjjal tüntetik ki.
MTI
Erdély.ma

Jubileumi nagybúcsú
A hagyományokhoz híven, július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján a közigazgatásilag Torjához tartozó Futásfalván 25. alkalommal tartottak fogadalmi nagybúcsút az 1851–56 között épített kegytemplom kertjében. Futásfalvát 1992 januárjában nyilvánította Mária-kegyhellyé Jakubinyi György, Erdély római katolikus érseke. Az ünnepi főpapi szentmise 11 órakor a szabadtéri oltárnál kezdődött, a környékbeli papság mellett Berszán Lajos aranymisés kanonok, ny. plébános, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapító igazgatója is jelen volt. Az előző egy-két évhez viszonyítva sokkal több moldvai csángó – zömében lujzikalagori – jött el Futásfalvára.
Az idei búcsú főcelebránsa Tamás József segédpüspök volt. Házigazdaként Tifán Lajos plébános köszöntötte a jeles vendégeket, Tamás József segédpüspököt, az aranymisés Berszán Lajos kanonokot, a környékbeli papságot, a határon innen és túlról érkezett zarándokokat, a moldvai csángó magyar testvéreket. Az egyházfő a boldogságos Szűz Máriát állította követendő példaként a mai nemzedék elé. „Mária élete példa volt és példa ma is minden édesanyának. Ma is kiválaszt Isten olyan nőket, asszonyokat, akik papokat, püspököket hoznak a világra. (...) Vállaljuk az imát, az áldozatot gyermekeinkért, hogy szülessenek új Márton Áronok, jó orvosok, jó tanárok, becsületes mesteremberek” – hangsúlyozta ünnepi szentbeszédében Berszán Lajos kanonok. A szentbeszédet követően a búcsún első alkalommal jelen levő Kanalas Éva magyarországi népdalénekes, énekművész, az Ojánna Hangszínház alapítója egy ősi Mária-éneket adott elő. A püspöki áldás után nemzeti imánk hangzott el. A zarándokok a nagy meleg miatt nem mentek fel a Golgotára, csak a kegytemplomot kerülték meg engesztelő körmenettel, élükön két lovassal és egyházi lobogókkal. A fatimai szűzanya szobrának másolatát két székely lány és két csángó assszony vitte. A szentmise főpapi áldással, elbocsátással és a régi székely himnusz közös eléneklésével ért véget.
A búcsú ideje alatt elsősegély-ellátást, valamint az ingyenes vérnyomás- és vércukorszintmérést a Sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület biztosította a templom bejárata mellett felállított sátorban.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húsz év múlva
Ha már a parlamenti képviselők és szenátorok javában vakációznak, a kormány és az elnöki hivatal igyekszik kézbe venni az irányítást, s szinte naponta újabb és újabb tervekkel, projektekkel jelentkeznek.
Klaus Iohannis államelnök a brit kilépésről szóló népszavazás, a brexit utáni kialakult helyzet apropóján hívta tanácskozásra a jegybank, a kormány, illetve a parlamenti pártok vezetőit, azt hangsúlyozva: az európai uniós csatlakozás után tíz évvel új országprojektre van szükség, amely egységbe kovácsolná Románia lakosságát, és amelynek megvalósításáért minden parlamenti erő síkra szállna. Dacian Cioloş szakértői kormánya sem tétlenkedik: a bürokráciamentesítési csomag elfogadása után az önkormányzati vezetők fórumán a közigazgatási átszervezést tűzték újra napirendre, de sebtében kidolgoztak – tegnap pedig közvitára is bocsátottak – egy hosszú távú országfejlesztési tervet is, amelybe aztán mindent beleírtak, amiről csak álmodtunk, álmodunk: az országot keresztül-kasul szelő autópályák épülnek majd, gyorsvasutak könnyítik a közlekedést, környezetünk védelme céljából kerékpárutakat hoznak létre, hidakat építenek a Pruton, a Dunán. Néhány éven belül befejeznék az oly hosszú ideje épülő észak-erdélyi sztrádát, de az egyelőre csak tervbe vett Brassó–Comarnic szakaszt is, pálya kötné össze továbbá Erdélyt Moldvával is. Emellett regionális kórházak épülnének, felújítanák a falusi járóbeteg-rendelőket, jelentősen bővítenék és felújítanák az ivóvízhálózatot, sportkomplexumokat hoznának létre stb. – mintha csak valamiféle meséskönyvet olvasnánk, oly csodálatos világot képzeltek el Romániában húsz év múlva. De nem is azzal van a baj, hogy a stratégia finoman szólva is kissé merész, elvégre a nagy megvalósításokhoz szükség van arra, hogy nagyot álmodjunk. Nagyobbik gondnak tűnik, hogy nem nagyon látni, ki fogja mindezt megvalósítani: a politikai osztály ugyanis hitelét vesztette, de a hatalmat nem akarja kiengedni a kezéből, a jelenlegi szakértői kormányt sem igazán hagyja dolgozni, és nem sok esély mutatkozik arra, hogy belátható időn belül új, hozzáértő, tisztességes vezetők vegyék át a jelenlegi korrupt, inkompetens társaság helyét. Márpedig a választási csalásért jogerősen elítélt Liviu Dragneával, a plagizáló Victor Pontával és szocialista bandájukkal, de még kihívóikkal, a sóhajgyenge, lassan önmaguktól is vereséget szenvedő, ugyancsak lejárt szavatosságú politikusokból álló liberális párttal is lehetetlennek tűnik a kitűzött célok bár egy részének megvalósítása. FARCÁDI BOTOND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szűz Mária vigyáz a magyar népre
Csángók is voltak a búcsús szentmisén
Páter Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes 2013. január 8-án bekövetkezett halála törést okozott a futásfalvi zarándokok sorában is, hiszen három éven át nem láthattunk csángó népviseletbe öltözött búcsújárókat a futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi fogadalmi búcsún. Idén ez változott, több mint tucatnyi lujzikalagori asszony vett részt az egyházi ünnepen, folytatva a moldvai magyarok nagy apostola, néhai Jáki atya által elindított hit- és nyelvőrző szokás ápolását.
Július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján ismét zarándokok százai gyűltek össze a futásfalvi kegytemplom kertjében, ahol 1992 óta tartanak fogadalmi búcsút. Az ünnepi szertartáson a környék római katolikus papsága mellett jelen volt Tamás József segédpüspök, aki a búcsús szentmise főcelebránsa volt. Tifán Lajos futásfalvi plébános szónoknak Berszán Lajos aranymisés kanonokot, ny. plébánost, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapítóját hívta meg.
A szentmise elején a helybéli plébános köszöntötte a határon innen és túlról érkezett zarándokokat. Ezt követően Berszán Lajos prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a Mária-hit a magyarság számára, és mennyire lényeges az is, hogy a mai társadalomban az asszonyokat megbecsüljük.
– Az egyik plébániámban figyeltem fel arra, hogy a szentmise végén az asszonyok nem mentek ki a templomból, hanem a Mária-szobor elé vonulva, csendesen imádkoztak. Nem tudom, hogy mit foglaltak imába, nehézségeiket vagy éppen örömüket osztották meg. De sejtem, hogy szívből fohászkodtak hozzá, beszéltek csendesen vele, mint egy igazi, jó barátnővel, mint a gyermek az édesanyjával – mondotta a ny. kanonok. – Míg a sátán Éva, az első nő révén rontotta meg az emberiséget, addig Isten egy asszonyt adott a népnek Szűz Mária személyében, akit nem lehetett megrontani, aki lábával eltaposta a kígyót, így bár a sátán nő által próbált győzni, de asszony által jött el a veresége is.
A szentmise közben Kanalas Éva magyarországi népdalénekes, a Nemzeti Színház előadóművésze, az Ojánna Hangszínház alapítója egy régi csángó Mária-éneket adott elő, majd a püspöki áldás után a magyar himnusz is felcsendült.
Bár a kánikula miatt a Golgota-tetőre idén sem volt kikerülés, a lovasok és egyházi zászlókat vivő férfiak által vezetett búcsús nép megkerülte a kegytemplomot. A fatimai szűzanya szobrának másolatát két székely lány és két csángó asszony vitte. A szentmise főpapi áldással, a szokásos elbocsátással és a régi székely himnusz közös eléneklésével ért véget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csángó guzsalyas
Fesztivál Jászberényben
– Több mint félszáz kulturális program, csaknem ezer résztvevő, köztük Moldvai és gyimesi csángók, erdélyi, valamint felvidéki és magyarországi hagyományőrző csoportok színvonalas előadásai is szerepelnek a július 19- én Jászberényben kezdődő 26. Csángó Fesztivál programjában – nyilatkozta a szervező Jászság Népi Együttes vezetője.
Szűcs Gábor elmondta: a programsorozattal a csángók sorsára szeretnék felhívni a figyelmet, és megismertetni minél több emberrel az évszázadok óta az anyanemzettől elszigetelten élő magyarság sorsát. Hozzátette: az egymást követő népzenei koncertek és folklórműsorok kínálatát a magyarországi fellépők mellett Grúziából, Ukrajnából, Törökországból és Bosznia- Hercegovinából érkező külföldi együttesek vendégjátéka színesíti. A magyarországi előadók között a fesztiválon fellép Ferenczi György és a Rackajam, Herczku Ágnes és a Banda. Koncertezik mások mellett a Buda Folk Band, a Zagyva Banda, a Vodku zenekar, a Szászcsávási Banda, a Magyarpalatkai Banda és a Bakator zenekar. Fellép a Jászság Népi Együttes, valamint Pál István "Szalonna" és Bandája. Színpadra lép még a Parno Graszt zenekar és a Fölszállott a páva televíziós vetélkedő díjazottjait is láthatja a közönség. Az eseményen a moldvai és gyimesi hagyományőrzők Csángó guzsalyas elnevezésű műsorát láthatják az érdeklődők, valamint a magyar és nemzetközi táncházak is gondoskodnak a jó hangulatról. A rendezvény egyik programeleme a III. Kárpát-haza Magyar Konferencia és Üzletember Fórum a Csángó Fesztivál Alapítvány szervezésében. Péterbencze Anikó, a Csángó Fesztivál egyik alapítója, a konferencia szervezője elmondta: az előadások témái között szerepel például a kultúra és gazdaság egymást segítő hatása, a kisebbségeket megtartó stratégiák.
Hozzátette: a fórum a jászsági, Kárpát-medencei valamint a diaszpórában élő magyar kulturális közösségek és vállalkozók találkozója, ahol új lehetőséget kívánnak teremteni a kulturális szakembereknek, vállalkozóknak a kapcsolatok építéséhez, a szülőföldön mAradáshoz és az anyaországhoz történő kötődés megerősítéséhez.
A határokon átívelő gazdasági együttműködés esélyt ad a szülőföldön mAradásra és egyben a Kárpát-medence szellemi öröksége gazdagíthatja az Európai Unió célkitűzéseinek megfelelően a kontinens kulturális sokszínűségét – jegyezte meg. A fesztivál rendezői csütörtöktől vasárnapig népművészeti vásárt is szerveznek több mint száz résztvevővel. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben.
Népújság (Marosvásárhely)

Potápi: a bukovinai székelyek hű honpolgárai az országnak
A bukovinai székelyek az elmúlt 75 évben bebizonyították, hogy hű honpolgárai Magyarországnak, megőrizték hitüket és magyarságukat - mondta a nemzetpolitikáért felelős államtitkár szombaton Bátaszéken.
Potápi Árpád János a bukovinai székelyek országos találkozóján mondott köszöntőjében arra kérte a jelenlévőket: legyenek büszkék székelységükre, magyarságukra, és azt adják tovább gyermekeiknek, unokáiknak.
Emlékeztetett arra, hogy a bukovinai székelyek között a hazatelepedés vágya 1939-ben vált egyre erősebbé, majd 1940-ben, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, a fiatalok jelentős része elhagyta Bukovinát, és az anyaországba települt át.
1941-ben, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt a mozgalom felgyorsult, és a moldvai Bukovina öt falujában élő székelyek szinte hetek alatt visszatértek Magyarországra, "a kormányzat visszatelepítette őket az akkor felszabaduló Bácskába" - mondta az államtitkár.
Hozzátette: "ennek 75 éve, azóta élhetünk újra - Horthy Miklós kormányzónak is köszönhetően - Magyarországon", és bár kis népcsoportról van szó, a bukovinai székelységen keresztül megismerhető a magyarság története is.
A bukovinai székelyek országos találkozóját tizennegyedik alkalommal rendezte meg Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, ezúttal a Tolna megyei városban, ahol a második világháború után sok székely család talált új otthonra.
A pénteken kezdődött kétnapos eseményen a 75 éve történt Magyarországra település mellett Németh Kálmánra, az áttelepülésben tevékeny szerepet játszó józseffalvai plébánosra is emlékeztek. A találkozón a szövetség hazai egyesületeinek tagjai, mintegy nyolcszázan jelentek meg, köztük Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató és Tamás Menyhért író.
(MTI)
Bátaszék

Fiatal Néprajzkutatók Szemináriuma
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Néprajzi és Antropológia Intézete a zabolai Csángó Néprajzi Múzeummal együtt július 2–16. között ebben az évben is megszervezte a Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumát.
A rendezvényen hazai és külföldi néprajz szakos diákok, fiatal muzeológusok vettek részt, akiknek Dimény Attila, Kinda István, Szőcsné Gazda Enikő és Nyisztor Tinka tartott kutatómunkába bevezető szakmai előadást. A pályakezdő fiatalok ebben az évben orbaiszéki és moldvai falvakban családi fotókat gyűjtöttek össze, azokat digitalizálták és adatolták, interjúkat készítettek, hogy a csángó és a székely famíliák hogyan élték meg a huszadik század legjelentősebb fordulatait.
Szakmai kirándulás keretében megtekintették a borzești-i, csernátoni, Kézdivásárhelyi és a zabolai múzeum kiállításait, valamint a csomakőrösi, zágoni és a Vargyasi emlékházak tárlatait. A Csángó Néprajzi Múzeumban megrendezték a Zabolai hozomány című kiállítást, melynek megnyitójára szombaton került sor a Szent Illés-napi ünnepségsorozat keretében. A rendezvényt a Communitas Alapítvány támogatta.
(közlemény)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A harmadik állandó kiállítás
A csángó menyasszony hozománya
Szerdán nyílt meg a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum Csángó zesztré – hozomány című, harmadik állandó kiállítása.
A szép számban megjelent érdeklődőket és meghívottakat Pozsony Ferenc akadémikus, a múzeum alapítója köszöntötte. Ezt követően Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár megnyitotta a kiállítást, míg dr. Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató a menyasszony hozományának hagyományáról szólt.
A moldvai tárgyi kultúra egyik legszimbolikusabb részét, a menyasszony hozományát bemutató kiállítás első részében a gorzafalvi csergekészítés folyamatát, a folytatásban a pusztinai szövés-fonást, végül azt láthatják az érdeklődők, hogyan állították ki családi, privát térben a menyasszony hozományát. „A moldvai családok lakótere nem volt bútorokkal túlzsúfolva, de gazdagon feldíszítették textíliákkal, szőnyegekkel, festékesekkel, szegre való kendőkkel, ezek nyújtották a lakóhely szépségét, melegségét. Ezek kifejezték egyrészt a magyarság jellegzetes, vörösre épülő színkultúráját, emellett a lokális és felekezeti identitást is”, fejtette ki Pozsony Ferenc. Az eseményt klézsei, pusztinai és somoskai hagyományőrzők dalai tették emlékezetesebbé, ugyanakkor megkóstolhattuk a csángó geluskát is.
D. Hodor Andrea
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Jövőkép népzenével
„Nemzetünk egyik alapköve, hogy nemcsak kesergünk és bánatoskodunk, hanem megmutatjuk, hogy élettel van teli, és példát mutatunk a fiataloknak, miként lehet úgy szórakozni magyar zenére, hogy jól érzem magam” – véli Pál István Szalonna Liszt Ferenc-díjas magyarországi népzenész, aki a tusványosi Kriza János népzenei sátor házigazdájaként fogadta és faggatta a különböző erdélyi tájegységekről érkező zenészeket.
Szerinte a magyar nemzet jövőképét az is meghatározza, miként őrizzük és adjuk tovább hagyományainkat, ezért is van helye egy ilyen fórumnak a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programjában.
A Kalotaszegről, Szászcsávásról, Homoródabásfalváról, Gyimesből és Moldvából érkező muzsikusok beszéltek a településükhöz kötődő szokásokról, az általuk használt hangszerekről, viseletről, a zenélés több nemzedéken keresztüli áthagyományozásáról, de legfőképpen muzsikálásukkal mutatkoztak be. Közreműködött a Tokos zenekar és a Zurgó együttes, megjelenítve, hogy a városi fiatalok hogyan veszik át a zenei hagyományt az adatközlő mesterektől.
Pál István lapunknak elmondta: „Fontos megmutatni a nemzetnek, hogy saját zenénk, a közös Kárpát-medencei népzenei anyanyelv milyen fontossággal bír, ezt tesszük a táncházban is, amely nem kirekesztő, ahol azt mutatjuk meg, ami a miénk. Ez természetes forrás, az életről szól, és szándékosan azért választottam ki Erdély különböző régióiból a zenészeket, hogy aki nem ismerné ezeket a vidékeket, kedvet kapjon, hogy felvegye a hátizsákját, és elmenjen a falvakba. Ott olyan embereket ismerhet meg, akiknek nem mondta senki, hogy nemzeti érzésűnek kell lenni, mégis ugyanarról szól az életük: hogyan tartsuk meg a nemzetünket, hogyan hagyományozzuk át a tudásunkat, és éppen ezeknek az összességéről szól ez a sátor.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zágon nem hagyja magát
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont, írja Mikes Kelemen. A 255 éve elhunyt Mikes egykori faluja, Kovászna megye legnagyobb községe megpróbál méltó lenni nagy szülöttéhez: az ide látogatók megtekinthetik a Mikes-hagyatékot, sétálhatnak a Mikes család egykori kertjében, igaz, a Mikes-szülőház mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad. Az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja teljesen kiszáradt. Merre tovább, Zágon?
„Háromszéknek és a hazának ez oldalról végső helysége” – írja Orbán Balázs néprajzi gyűjtő Zágonról. Ha Kézdivásárhelytől déli irányba egyenesen a csupa-zöld dombóriás-határ felé tartunk, a völgybe ágyazva, fenyvesekkel és tölgysorokkal körülölelve megpillantjuk a falut, ahol Mikes Kelemen született. Az első írásos emlékek késő középkoriak, bár Zágon neve később, a 17. század elején vált inkább ismertté, az I. Lipót király engedélyével tartott népes hetivásárai miatt. Ma 52 százalékban román, 48 százalékban pedig magyar ajkúak lakják a több mint 5000 főt számláló települést, amely területileg és népességét tekintve is Kovászna megye legnagyobb községe.
Mikesre a legbüszkébbek
A tatárjárásról ma a Kisvész és a Nagyvész domb, illetve a Tatárszeg utca elnevezése árulkodik. A vész ez esetben azonban nem a zágoniakra vonatkozik, hiszen néhány idősebb utcabeli még ismeri a legendát, miszerint a támadó csapatokat az említett, akkor még sűrű erdő borította kishegyekre felszorították a helyiek, ott pedig „mind egy lábig levágták”. Mivel a helység a keleti határvonal hegyi átjáróihoz a legközelebb esik, a 17. században Erdélyt a zágoni határvédőknek kellett megóvniuk, főként a Moldvából és Havasalföldről érkező támadóktól. Ennek ellenére a község lakói mégsem egykori hősiességükre, hanem híres szülötteikre a legbüszkébbek: többek közt az 1690-ben világra jött Mikes Kelemenre, II. Rákóczi Ferenc kamarására, az 1968-ban született olimpiai bajnok tornászukra, Szabó Katalinra, és büszkén emlegetik, hogy Kiss Manyi színésznő is Zágonban töltötte gyermekévei nagy részét.
A hadapród felmenői jelentős időszakon keresztül éltek és gazdálkodtak a faluban, bőkezűen támogatva a helyi református gyülekezetet és az iskolát, éppen ezért a Háromszéki községközpont általános iskolája, művelődési egyesülete és vegyes kórusa is a Mikes Kelemen nevet viseli. A Mikes-Szentkereszty-kúria múzeumában a Törökországi levelek közül néhányat eredeti példányban is őriznek Kiss Manyi zongorája, fényképei és az elemi iskolát Zágonban végzett Domokos Géza RMDSZ-alapító emlékszobája mellett.
„A kastély udvarán található egykori gabonás épülete és a bowlingtér feletti szobák szálláshelyül szolgálnak az idelátogatóknak, akik múzeumi tárlatvezetést is igényelhetnek” – ismerteti a község új kultúrigazgatója, Márton János, aki idén március 15-e óta tölti be az állást. Elmondja, Mikes szülőfalujában akad bőven látnivaló, de úgy véli, a község ismertségét nem alapozhatják csak a turizmusra.
Az igazgató elmagyarázta, hogy a múzeumot, Mikes Kelemen hagyatékát és a templomokat egy-két óra alatt megtekinthetik az érdeklődők, a Mikes család egykori házához, kertjéhez, illetve a tölgyekhez vezető séta után három ápolt, zöldellő parkban is megpihenhetnek a turisták, de szállást sokan nem igényelnek, hiszen ezek után már indulnak is tovább.
A megőrzött statisztikákból kiderült, a 2010-es évek eleje óta évről évre csökken a látogatók száma, idén júliusig nagyjából 1200 érdeklődő fordult meg a községben, bár szeptember elejéig több csoportra is számítanak, hiszen elsősorban a nyári időszakban nő a kirándulók száma. A kultúrigazgató kiemelte, a művelődési egyesület egyre elavuló adminisztrációs felületű honlapja helyett a közeljövőben igyekeznek olyat létrehozni, amelynek segítségével a közösségi hálókon is gyakrabban tudják népszerűsíteni Zágon megtekinthető értékeit.
Korhadó tölgyek mellett újraéledő kultúra
A Mikes Kelemen szülőházának mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad: az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit, amelyek már évekkel ezelőtt is a község jelképeiként díszelegtek a képeslapokon, most hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja mára teljesen kiszáradt.
„A két természeti kincsünk pusztulását valószínűleg már nem tudjuk meggátolni” – ismerteti Márton János, majd hozzáteszi, tudomása szerint az elmúlt időszakban szakemberek segítségével igyekeztek megoldani a problémát, szövetmintát is vettek a 326 éves törzsekről, de menthetetlennek látták a helyzetet. A művelődési vezető azonban megígérte, hogy a próbálkozást egyelőre nem hagyják abba.
Az érdeklődők útja a kúria után általában az 1782-ben épült, barokk–klasszicista stílusú református templomhoz vezet, amelynek három méter magas kőkertjét az utóbbi hónapokban restaurálták.
Székelyföldön nem csak a nemzetközi hírnevű rétyi fúvószenészek művelik a réz-és fafúvós hangszermuzsika régi műfaját, hiszen Zágon is fiatal művészekkel büszkélkedik. Az új kultúrigazgató hangsúlyozta, mindenáron igyekszik fenntartani az eddig működő zágoni vegyeskar és ifjúsági fúvószenekar működését. Utóbbi esetében a munkát kezdett és családot alapított tagokat nemrég új, kisiskoláskorú generáció váltotta fel, akik hétről-hétre tanulva igyekeznek elődeik nyomdokaiba lépni.
„A nagy álmom az, hogy ősszel színjátszócsoportot indítsak a feleségem segítségével” – közli fellelkesülten Márton János, és mutatja az eddig gyűjtött drámai alapanyagot, de hozzáteszi, azokat még 2016 nyelvi stílusára és vidéki színpadra kell formálni.
Retusált hagyományőrzés
Az igazgató leszögezte, a helyi ünnepi szokásokat semmiképpen sem hagynák feledésbe merülni, de szeretnék a már sablonossá, monotonná vált farsangi, szüreti bálokat is megújítani: „ne csak a már megszokott bevonulásról, két szőlőkoszorúról és évente ismétlődő tánclépésekről, tombolasorsolásról szóljanak az ünnepségek” – fogalmazott.
A farsangi mulatságot tudatosan tematizált jelenetekkel szeretnék színvonalasabbá tenni, de a néptánckedvelő helyiek lépéstudásán is gazdagítanának, finomítanának. A Háromszéki és csíkszéki táncok okításában Dezső Tibor-Attila helyi református lelkipásztor lesz majd a kultúrigazgató segítségére.
Papolc kultúrája, infrastuktúrája is újjáéled
„A községhez tartozó Papolcon fel kellett nőnie egy olyan lelkes, fiatal generációnak, amely értékeli a helyi kultúrát és igényt is tart annak gyümölcsöztetésére” – fogalmaz Márton János, majd hozzáteszi, a Láhó-domb takarásában fekvő kis faluban is elindult egy értékelhető szellemi folyamat, hiszen külön vegyeskórussal büszkélkednek, ráadásul a fiatalság már minimális segítséggel, önerőből szervez tradicionális ünnepségeket.
„Húsz éve nem tartottak hagyományos szüreti bált a papolciak, tavaly ősszel azonban sikerült megtörni a hosszú csendet” – teszi hozzá az igazgató, aki úgy látja, a közösség szokásainak, népi értékeinek újjáépítése már tavaly elkezdődött.
Hátrányba került gazdálkodás, fakitermelés
Bár a községet hosszan elnyúló termőföldek határolják, sokuk parlagon szárad. A helyi RMDSZ-szervezet elnöke, Dima Levente lapunknak elmondta, évről évre egyre több zágoni lakos hagy fel a mezőgazdálkodással és keres a szomszéd városok gyáraiban munkát.
„Sajnos már egyre kevesebben gazdálkodnak itthon a faluban. Aki még a vidékiek ősi mesterségét űzi, elsősorban kevés, saját használatra szánt mennyiséget termeszt, tenyészt” – teszi hozzá a tisztviselő.
Kis József polgármester kiemeli, hogy az állattenyésztés felhagyásáért nem a lakosság a felelős, ugyanis országos szinten igen alacsony árra zuhant a házi hentesáru előállítása. A feldolgozása veszteséges folyamat nemcsak a zágoniak, de minden vidéki számára.
„Amikor átlagosan 4 lej értékben vásárolnak fel egy kilogramm sertéshúst, érthető, hogy már csak saját használatra tenyésztenek” – közli, majd hozzáteszi: a gabonatermesztés esetében is hasonló a helyzet, ugyanis a búza-, rozs-, kukoricafélék ára jóval alacsonyabb a termőföldek és termés javítására felhasznált vegyszerek költségénél.
A széles ívben elterülő mezők után a környék erdeit pásztázva méretes puszta foltokat lát az ember, az egyre fogyó alapanyag miatt a fafeldolgozásból élők száma is csökken, pedig a zágoniak bevételének alapját több száz éven keresztül a fakitermelés jelentette. A polgármester a Holzindustrie Schweighofer 70 hektáron elterülő fűrészüzemét okolja.
„A korábbi években sokkal inkább egyensúlyban tudtuk tartani az erdőkitermelési folyamatot a községhez tartozó területeken, ám amióta tavaly az osztrák fafeldolgozók az egyik szomszéd falu, Réty határában üzemet létesítettek, a környékbeliek ezt a kenyérkeresési lehetőséget is elveszítik” – fogalmaz Kis József.
A közlekedési infrastuktúra fejlődése azonban pozitív irányba tart: a tervek szerint az idén korszerűsítenek minden régi utcát a községben. Az útjavításokhoz szükséges előkészületek már tavaly elkezdődtek, az ígéretek szerint idén már egyetlen zágoni lakosnak sem kell majd a sártenger miatt panaszkodnia.
„A 2016–17-es években mind a községközpont, mind a hozzá tartozó Papolc falu teljes aszfaltozását és utcavilágítását igyekszünk megoldani” – részletezi a polgármester, majd leszögezi, Papolcon elsősorban a teljes falu területét lefedő csatornahálózat kialakítása a cél, utána jöhet az útjavítás
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gyere tanítani Moldvába!
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) versenyvizsgát hirdet a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program megüresedett (Csík falu, Lábnyik, Pusztina, Rácsila) pedagógusi állásaira mindazok számára, akik a 2016/2017-es iskolai évben szeretnének tanítani, oktató és nevelő képességeiket a gyakorlatban kipróbálni.
Jelentkezhetnek: 1. Magyar tanítók (tanítóképzőt, tanítóképző főiskolát végzettek)
2. Szakképzett magyartanárok, néprajzosok
3. Más szakképesítésű pedagógusok
4. Olyan fiatalok, akik szeretnének gyermekeket magyar nyelvre, hagyományőrzésre tanítani. GYERE TE IS A KÁRPÁTOK KELETI OLDALÁRA, A moldvai CSÁNGÓKHOZ TANÍTANI! A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban mindig szükség van megfelelő szakképesítéssel rendelkező pedagógusokra! A rendszeres havi fizetés és étkezési jegyek mellett, minden oktató a lakhatósági feltételeit biztosító, külön juttatásban részesül (házbér, villany-, víz-, gáz- és telefonszámla megtérítése). Havi bér + étkezési jegyek + 700,00 RON (+ állami iskolában megtartott órák díja) A programról:
A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban tanuló gyermekek román tannyelvű iskolákban tanulnak. Az otthonról hozott magyar szókincsük a legrégebbi magyar dialektus szavait őrzik. A programban dolgozó kollégák a magyar nyelv írása és olvasása mellett igyekeznek minden hiányosságot pótolni, melyet a román állami oktatási rendszer hagy ezekben a közösségekben. Az oktatás intézményesített formában, de nem mindig az iskolában zajlik (iskolán kívüli foglalkozásoknak nevezik ezeket). Az érdeklődők információkat kaphatnak a hagyományőrzők, tanítók, oktatók és foglalkozásvezetők eddigi munkájáról, feladatairól, eredményeikről, sikereikről a www.csango.rmpsz.ro honlapon. Ugyaninnen tölthetik le a versenyvizsgához szükséges beiratkozási/jelentkezési formanyomtatványt is.
A jelentkezéshez szükséges iratcsomót (beiratkozási ív, europass CV szakmai önéletrajz, végzettséget igazoló oklevélmásolatok, személyi igazolvány másolat, kézzel írott motivációs indoklás, ajánlólevél) a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének székhelyén (Csíkszereda, Petőfi utca 4. szám) lehet személyesen beadni, vagy elküldeni szkennelt formában a titkarsag@rmpsz.ro, illetve amattilat@yahoo.com e-mail címre, legkésőbb augusztus 18-ig (csütörtök). Magyar nyelvvizsgára és meghallgatásra, valamint eredményhirdetésre augusztus 19-én (péntek) kerül sor, délelőtt 10:00 órai kezdéssel az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában (Taploca utca 20. szám) a Concordia teremben.
VÁRJUK A PROGRAM IRÁNT ÉRDEKLŐDŐ PEDAGÓGUSOK JELENTKEZÉSÉT!
Erdély.ma

Túszok az égedelemben (1.)
Egy Biblia hátsó lapjairól, 1916. október 29.
Taplós szívvel írom belé ezt a levelet abba a semmiségbe, amivé vált az én szerelmetes életem, hogy odaleve az én egyetlen leányom. Úgy vivék el, mint egy ribancot. Hanyatt vetették a szekérbe másik két leány mellé a rablott holmijukra, megkötözve, szája is bekötve, úgy, 17 esztendősön, s neki Berecknek, neki az átjáró szorosnak, neki Ojtoznak az én szekeremvel, az én két gyönyörű lovammal. Reszketeggé vált vala az én két kezem s a szívem is akkor. A két szemem még jó, hogy átalláthassak a mindenségen, el addig a napig, amikor bérontottak a faluba, s lőtték az elevent, felgyújtották, ami égedelem volt, vitték, ami megfogható volt, átal az emberi határon, bé a Regátba, Molduvába.
– Jaj, tudhattuk volna, uram Istenem, tudhatta volna már a gyermek is, hogy ez lesz belőle, hiszen a Molduvába menő, s onnan jövő vonatok ablakai mind le voltak meszelve kívülről, hogy ki ne láthasson az utas a hadi készülődésre. Jaj, anyám, mire jutottunk… – Ezt lehetett hallani Székelyföldön mindenütt, erdőn s mezőn, ordításoktól és sikoltozásoktól hangos utcákon, amikor 1916. augusztus 27-én hajnalban elszabadult a pokol. A román seregek a Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi-, Ojtozi-szorosokon, az Uz-völgyében is átsettenkedve, aztán a Magyar Királyság határőrségeit lelövöldözve, a pénzügyőrséget is kirabolva berohantak Erdélybe.
– Tudhattuk volna, mert a suttyombani készülődést láttuk, de nem hittük. – Major Ádám ezt is csak magában ordította, miközben a menekülő családot sürgette szekérre. – Ágnes, merre vagy, leányom, szentem, a szent szenvedelmit, ne pakoljatok annyi mindent, most futni kell fel az erdőbe, a tetőre, mindenki!
Felszeg már égett, s odafenn a szoros fölött az erdő is.
– Amáli, semmit többet ne pakolj, csak a kölyköket, s Ágneskét.
A lány a csűr mögött csókkal búcsúzott Feritől, vőlegénye lévendőtől, merthogy annak a családja más irányba menekült, fel Gyertyános felé. S akkor zúdult be az oláh csapat a hegy s a gyümölcsös irányából. Vége mindennek, már nem volt ideje Ágnesnek visszamenni az udvarba, ott fogták meg, ahol hagyta a legény menekültében. Valamit ordítottak, valamivel megkötözték két kezét, rohantak be véle együtt az udvarba, de ott is már a rablás volt az úr.
Már többen is lőttek a csűrön keresztül menet, huszonnégyen rontottak a családra, a három fiú már a szekéren, Amáli asszony is. Fegyveresek rontottak rájuk. A házra is. A kaput valóságoson kitörték, a gazda Major Ádámot leütötték. A befogott lovakat s a szekeret birtokba, a ganyédombra vetették a félig eszméletlen gazdát, három fegyveres oláh hajtotta a lovat ordítva és lövöldözve. Katonák. Egyenruhában, rakottan rablott szekeret ki tudja mire s merre.
Rekettyés falu ostrom alatt. Sorozatlövés a Faluháza felől. És égett szag. A jegyző teteme a hídon hevert, a bíróé a patakban, holtan.
– Vajon kik mAradtak életben? Vajon leég-e minden? – Fenn a tetőn, még a Vizeslokon is fennebb, ezt kérdezte, aki mert szólalni. Ki kit siratott jajongva némán, de mindenki siratta az életet jelentő falvakat, amelyeket fentről be lehetett látni a füstben, lángban. És dőlt szerte az ágyúk hangja, a patak mentén rohanást a bejövő román csapatok, s a kifelé menekülő helybéliek.
– Ilyesmit az Isten is csak bosszúból rendezhet. De mit bosszul meg? Mit vétettünk?
Egyetlen őrült rohanás szerte minden falu. A jegyző holtteste az úton, a hídon, a Faluháza mellett a bíró, Nemes Ignác testét, átszúrva a mellkasa, s igen, a nyaka is szuronnyal, a patak vize rengette. Sem Isten, sem ember nem foglalkozott mással, csak a rohanással, fel, el, ki a világból a gyilkos, rabló sereg elől.
És a bekötött szájú s szemű lányok a csergepokróc alatt csak reszkettek, azt sem tudván, merre viszik, és miért viszik őket ki égő falujukból, átvágtatva más, égő falvakon, üvöltve meg ezt-azt vetve fel a szekérre.
(folytatása holnapi lapszámunkban)
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), 2016. aug. 9.
Túszok az égedelemben (2.)
(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Túl a hegyeken megcsendesedett a világ, ahogy béereszkedett a szekérkaraván. Berontottak a katonák, de vélük együtt s mögöttük a regátból a civil parasztszekerek meg másmilyenek, öltek, gyújtottak, vitték, amit értékesnek találtak, bankokat, boltokat raboltak és gyújtottak. Ágnes nem szólhatott, nem is láthatott, másik kettő sem. Nyöszörögtek, maguk alá vizeltek a riadalomban. Úgy délután lehetett, amikor valahol megálltak. Akkor a takarót a testükről, szemükről le.
Valóságoson lehengerítették-vetették a három lányt a szekérről. Akkor a szemükről is le a kötést. Valamilyen vegyített nyelven értésükre adták a sorsukat.
– Te fogod be szátok, iszol víz, eszel mit, kiáltolsz, s mi lelő, puff, puff.
Izzadtak voltak, de röhögtek, a szekérről szedtek élelmet, amit találtak a családiból.
Izabella volt, Felszegből, barátnője Ágneskének, de hát a faluban mindenki fiatal barátnő. Szólni se mertek egymáshoz. A harmadik Ilonka, a jegyző leánya. Aznap este álltak meg még egyszer. A lányok addig is bekötött szemmel, ne látnák az utat s falvakat. Erdős liget volt az álló hely.
Akkor a három lányt külön vetették más-más férfiak, tova a fák alá, pokrócra. Amit műveltek velük meztelenül, azt az ördög is reszketegen látta s futtában. Mert az ördög emberi világban koslat koncért. Amit látnia kellett, azon vicsorogni se mert ő maga.
Aztán a lábuk közé egy favederből vizet öntöttek, s kacagva visszakötözték őket a Majorék s más falubeliek szekerébe. Másnap reggel mentek odébb. Ágneske azt se tudta, melyik világon van, s van-e egyáltalán. Katonák lépteit hallották, időnként le-lerántotta egyik-másik a pokrócot, megnézték őket. A zsákmányt. Mintha az benne lenne a világ rendjében, ha oldalozva is, ha ferdén is.
És a háború, az ment tovább, Székelyföld nyögte a nagyobb részt, mert az neki jutott. Brassóból szerteszóródott a népség, fel a hegyekbe. Menekültek mindenek, és százakról, ezrekről nem lehetett tudni semmit.
Major Ádám nem halt meg a ganyédombon, három kis fiából kettőt a szeme előtt sújtottak le puskatussal, mert nem tudott pénzt adni az újabb szakasz, félig egyenruhás, félig civil rohamosztagnak. A harmadik megúszta.
– Tiszteletes úr, nem tudok bennebb menni – kiáltotta Major Ádám, azzal lerogyott a kapu s a papilak ajtaja között a gyepre.
A pap szaladt ki a presbiterhez, fölszedte a félholtat, cipelte a tornácra.
– Nem jönnek már vissza, Ádám, menekülnek most ők is, vissza, mert jön a mi seregünk… Üljön nyugton.
– Elbúcsúzni jöttem. Vár valahol Ágneském. Valahol. Immár csak Bélával mAradtunk, más senkim. Meg kell keressem odabenn, valahol…
A tiszteletes kővé dermedt: azt hiszi ez a szerencsétlen, hogy megtalálja? Azt, hogy visszaadják a leány-túszokat? Uram, uram! Mit tettél velünk?
1916. november 5.
Azt mondotta a tiszteletes úr, hogy van, minden körülmények között van Isten, s ha van, s ha az engem megnyugtat, nekiindulhatok az útnak, megkeresni. Addig ő gondját viseli Bélacskámnak, ha már ketten mAradánk a nagycsaládból. ’Isze’ már házunk sincs, leégették, a nyári konyhában vagyunk. A falu fele oda.
Írtam, s elindulok. A klézsei csángó, a sós barátom, mert örökkétig sót hozott, s pityókát vitt Molduvába, hogy azt mondja, nyomon van. Hát legyünk. HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK? Ez vagyon írva a templomunk homlokára, s az enyémre is. Hát abba az irányba…
Major Ádám átzötyögött Bákóba azzal a szekérrel, ami megmAradt valahogy a pap csűrjében, a nagy zivatarban. A sós Gyuri barátjáig csak kétszer állt meg, itatni s falni valamit. Minden faluban érdeklődött, vaj’ nem látta-e annak idején valaki… Három elrabolt leány, vitték szekérvel bé… De senki. Harmadnap mondotta György, a sós, hogy mennének ketten, hátha… Belé a háthába. Kóválygunk, barátocskám, mint gólyafos a levegőben, de én reménykedem, értetted-e?
Nem lehet csak úgy három leányt, egy rakott szekéren!
Hatodnapon Uszturény nevű falu kocsmájában érdeklődvén, egyszerre felállt az egyik gazda, intett, menjenek vele. Fél liter cujkát is vitt. Némán, végig a falun. Ki a temetőn túlra, a pusztába.
Ott egyszerre letérdelt a román gazda, mondta, ott van három halom.
Ott. Azok.
– Én tovább nem. Itt megvárlak titeket.
Ott mAradt, térden. A másik kettő, a székely meg a csángó is úgy, naplementéig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az 1916-os román betörés a Székelyföldben
A Románia és az antant között 1916. augusztus 17-én létrejött titkos szerződésben rögzítették, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba, s annak befejeződéséig hadban áll, akkor a háború után érvényesítheti területi követeléseit, s nagyjából a Tisza-vonaláig terjesztheti ki határait.
Tíz nap múlva, 1916. augusztus 17-én, a hadüzenettel egyidőben, a román csapatok átlépték a Kárpátokat. Azzal a szándékkal törtek be Erdélybe a románok, hogy érvényesítsék a szerződésben foglaltakat.
Jelentős anyagi károk keletkeztek ugyan, a lakosság egy része elmenekült, de a francia tisztek által felkészített, gyenge harcértékű román haderőt az osztrák-magyar és német csapatok hamarosan kiverték, olyannyira, hogy 1916 decemberében már Bukarestet is elfoglalhatták.
A Moldvába menekült román kormány sokáig vonakodott a békekötéstől, de miután Oroszország kilépett a háborúból, 1918. május 7-én az Osztrák-Magyar Monarchiával és szövetségeseivel különbékét kötött...
E vészterhes időszaknak, a megvalósuló politikai horrornak, annak irodalmi és történeti vonatkozásainak szenteli augusztusi számát a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című folyóirat.
A tartalomból:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Mihály János: Feljegyzések az 1916. évi román betörésről
Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: A Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
Lukács Bence Ákos: IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918)
eloszekelyfold.com

István, a király: egymást erősítő kultikus darab Csíkszeredában
Az Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért immár harmadszor, ezúttal a Csíkszeredai Szabadság téren mutatja be az István, a király rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével.
Az előadást augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen láthatja a nagyérdemű Csíkszeredában, a rendezvény fővédnöke Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A nyíregyházi székhelyű szervezet azért jött létre, hogy segítse a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekeket, hogy támogassa őket anyagilag, lelkileg, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével – írták közleményben az egyesület tagjai.
Mint fogalmaznak, ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, az előadásban anyaországi és külhoni fiatalok és önkéntesek szerepelnek, akik Kárpátaljáról, Erdélyből, a Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkeznek. „Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők meggyőzzék őket emberi értékeikről, arról hogy képesek magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami másokat is megerősít" – olvasható a közleményben. Az első előadást 2014. augusztus 30-án tartották Budapesten a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en voltak kíváncsiak az ingyenes produkcióra, amellyel a nehéz sorsúakat támogatták.
Az összegyűlt adományokból anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik el a magyarok számára kultikus rockoperát. Az első állomás a Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilikaméretű Páduai Szent Antal-plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztálya számára adományozhattak egy értékes újraélesztő készüléket.
A Csíkszeredai előadásban fellépnek a Hargita megyei 2-es és 3-as számú gyermekelhelyező központ fiataljai is. Az előadás ideje alatt érkező felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani. „Szeretnénk igent mondani azokra a fiatalokra, akiket az élet, gyakran nem is saját hibájukból, megpróbált. Szeretnénk őket úgy felemelni, hogy meg tudjanak állni saját lábukon, ráébredjenek értékességükre. Olyan élményekben és tudásban szeretnénk részesíteni őket, amelyek révén sebeik gyógyulnak, és igaz értékkel rendelkező, tartalmas életet tudnak élni. Arra törekszünk, hogy a rászoruló gyerekek és fiatalok támogatása ne csak kampányszerű tevékenység legyen, hanem az egész esztendőt átölelje" – olvasható az egyesület honlapján.
A szervezet tagjai azt írják, hogy mivel munkájuk során mindenekelőtt az egyetemisták önkéntes segítségére építenek, céljuk, hogy tevékenységükkel bemutassák a társadalmi felelősségvállalás szükségességét és lehetőségét. Bíznak abban, hogy így egyre többen segítenek azokon, akik a leginkább rászorulnak.
Krónika (Kolozsvár)

Megáldották a felújított kosteleki római katolikus templomot
Soltész Miklós államtitkár jelenlétében áldották meg hétfőn az erdélyi Kostelek felújított római katolikus templomát.
A mintegy kétszáz fős kosteleki római katolikus gyülekezet a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott támogatásból cserélte ki temploma tetőszerkezetét, és végezte el az épület külső felújítását. A történelmi Erdélyhez tartozó, de a moldvai Bákó megyehez csatolt, a Csíki havasokban fekvő településen azt követően épült hetven évvel ezelőtt római katolikus templom, hogy a kommunista állam betiltotta a görög-katolikus vallást.
Az eredetileg magyar anyanyelvű görög-katolikus közösség egy része nem az állam által támogatott ortodox egyházhoz csatlakozott, mely a korábbi görög-katolikus templomot is megkapta, hanem a római katolikus egyházat választotta. A Szűz Máriának, a világ királynőjének felszentelt római katolikus templomot nem sokkal a felépítése után felgyújtották, de a híveknek sikerült gyorsan eloltaniuk a tüzet.
A hétfői templombúcsún mondott köszöntő beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár felidézte: Szent István államalapító magyar király fia halála után Máriának ajánlotta fel országát. „Mária tisztelete nélkül nem is tudnánk megmAradni sem magyarnak, sem kereszténynek” – fogalmazott az államtitkár.
Soltész Miklós utalt arra, hogy a kosteleki kis magyar közösség adta azt a Vaszi Leventét, aki két évvel ezelőtt a Felszállott a páva népzenei tehetségkutató közönségdíját nyerte. Természetesnek tartotta, hogy a magyar állam segíti azokat a közösségeket, amelyek ilyen értékeket adnak a nemzetnek.
MTI
Székelyhon.ro

A csángó öntudatért (Egy megfigyelt család /20./)
Édesapám a hetvenes évektől megkülönböztetett figyelmet fordított a moldvai csángók sorsára. A szeku által annyira keresett önéletrajzában ez külön fejezetet foglal el. Bevezető szavaival így határozza meg e tevékenységének értelmét: „Szemünk előtt folyik nemzetiségünk egy csoportjának az elrománosítása.
Akik sok évszázadon át megőrizték nyelvüket, évtizedek alatt vesztik azt el, minden olyan kijelentés ellenére, hogy a nemzetiségi kérdés nálunk meg van oldva. (…) Az 50-es években demokratikusan felállított magyar iskolákat pár évi működés után megszüntették Moldvában. (...) A nemzeti lét másik fenntartója, az iskola után az egyház. Még 100–150 év előtti adatokból tudjuk, hogy a miseénekeket a »diák« magyarul énekelte, s még a pap is megszólalt magyarul. Azóta az egyház a romanizálás legerősebb oszlopává lett.”
Édesapám jövőbe látó történész volt. Halála előtt szomorúan mondta a családban: mi, erdélyi magyarok is csángósodunk. Egyre szűkülő nemzeti terünk mintha Őt igazolná... Hatszor volt a moldvai csángó magyaroknál 1969 és 1974 között. Magyarországi, autóval rendelkező egykori tanítványaival, cserkészeivel számos faluban és városban kötöttek ismeretséget, vittek magyar könyveket és ruhasegélyt, hoztak hanglemezre felvett énekeket, lakodalmas szokásokat, verseket. Tartós kapcsolatot kötött Demse Márton tanítóval, Lakatos Demeter költővel. Egyik útján Domokos Pál Péter is velük tartott, Csíki álnevet használva a „szervek” megtévesztésére. 1974-ben a milícia elfogta őket, elvették a hangszalagokat, majd letörölve visszaadták. Többször fenyegette meg nem alkuvásáért a Securitate (1. dokumentum), mi is óvtuk, de csak azt mondta: zárják el, ha akarják, mindegy, hogy hol hal meg, ha már elvégezte a dolgát. (Talán megérdemelné, hogy az egész csángó fejezetet – az általa rajzolt térképekkel – közzétegyem.)
Hogyan jelenik meg ez a tevékenysége a Securitate jegyzőkönyveiben? „Clujeanu” (ismeretlen) forrást hallgatja meg Ioan Bucur őrnagy a Decebal Szállodában (2. dokumentum). A nevek fedése miatt elég nehéz a szereplőket azonosítani, de az a lényeg, hogy a csángókérdésben nagyon elővigyázatosnak kell lenni, kerülni kell a nyilvánosságot és a telefonálást, amelyet feltehetően lehallgat a Securitate. Ezért a Kolozsvári telefonpalota mögött beszélgettek két-három órát. Szó esik egy Magyarországról behozott folyóiratról, amelyet édesapám egy barátjától kapott. Elmondta azokat a nehézségeket, amelyeket a Kolozsvári és a Neamţ megyei szeku okozott a csángóknál tett látogatásai miatt. Holott ő csak az állam vezetőinek a nemzetiségek művelődéséről és oktatásáról meghirdetett felfogását próbálja a csángóknál megvalósítani. Rosszindulatú félremagyarázás miatt üldözik őt – mondta „Clujeanu”-nak (3. dokumentum).
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely népi imádságok (Székely Könyvtár)
A kötet a Székelyföldön, a székelység köréből elvándorolt gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében gyűjtött régi népi imádságokat tartalmazza. „Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan fogni fel a székely szellemi kulturális örökséget?” – teszi fel a kérdést a kötetet szerkesztő Tánczos Vilmos néprajzkutató az utószóban.
Válasza, mely szerint épp a könyv szerkesztése során bizonyosodhatott meg arról, hogy „az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható”, az imaszövegek elolvasása nyomán a befogadó egyetértésével is találkozik. Mindegy ugyanis, hogy a gyimesfelsőloki Ugrapatakán gyűjtött Hajnali imádságot (2), a pusztinai Szent Antal imádságát, a Tolna megyei Lengyelben lejegyzett Pénteki imádságot (9) vagy a Csíkmadarason megszólaló Haldokló mellett (2) mondott imát olvassuk-e, tudatosulhat bennünk, hogy a földrajzi körülményektől függetlenül mind székelyek. Erről győz meg a szövegek képszerkesztésén, nyelvén túl az a világképbeli egység és szemlélet, amelyben összekapcsolódik, -mosódik az egyház által elfogadott vallásos jelleg a kimondott szó mágikus erejébe vetett hittel.
Nem szeretném (vagy nem tudnám?) eldönteni, hogy imádságos könyvet tart-e kezében az olvasó, vagy népi alkotások gyűjteményét, de a hivatalos egyházi imákon felnőtt, ugyanakkor a feltétel nélküli elfogadáson alapuló népi vallásosságon gyakran ámuló, valamint a népi kultúra gazdagságára is rácsodálkozó lelkem és értelmem számára katartikus olvasmányt jelentett ezeknek a kulturális szegmenseknek az együttlátása, -láttatása. Jól megférnek itt egymás mellett a kereszténység előtti pogány kor világképét tükröző, az igézet, a tejelvivő boszorkányok vagy a szépasszonyok távoltartására szolgáló ráolvasó imádságok (Vízvetéskor igézetre 1–3; Boszorkányok ellen 1–2) a kereszténység vallásos tartalmait megszólaltató imádságokkal, mint amilyen az Elindula Mária hosszú útra, a Pénteki imádság (1–10) vagy a Haldokló gyónó imádsága (1–3). A vallásost a mágikus jelleggel ötvöző szemléletmódon túl, vagy éppen abból következően pedig az a szép és megrendítő ebben a könyvben, hogy képes ráébreszteni a modern (székely) embert arra a többletre, amivel ősei még igen, de amivel ő már nem feltétlenül rendelkezik. Természetesen a hitről beszélek. Ezzel az árvaságtudattal ajánlom a Székely népi imádságokat.
BORSODI L. LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éves a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése
1916 augusztus 27-én éjjel a Kárpátok szorosainak csendjét éktelen fegyverropogás és ágyúdörgés törte meg. A Román Királyi Hadsereg megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok esküszegést követtek el, végigdúlták Erdély délkeleti részét – de legalább még bénák is voltak. Száz esztendős a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése.
A román politikai elitnek lényegében az ország 1877-es megalakulása óta (sőt, igazából már jóval korábban is) dédelgetett álma volt, hogy Havasalföld és Moldva után a „harmadik román államot” Erdélyt is bevonják a „nagy egyesülésbe". Ennek akkor még persze semmilyen reális esélye nem volt, ráadásul Románia az orosz katonai segítség mellett Bécs diplomáciai támogatásával nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1883-ban katonai szövetségre is léptek a Monarchiával, mely szerint a két ország köteles hadba lépni egymás mellett, ha valamelyiküket támadás éri. Az egyezményt ötévente megújították, utoljára 1913-ban fogadtak barátságot – hogy aztán három esztendővel később Románia hátba támadja a három fronton harcoló Monarchiát.
A fordulatot az I. világháború kitörése hozta meg – igaz Tisza István már 1914 nyarán is biztosra vette, hogy Bukarestre nem lehet számítani. Sőt, egyik legfontosabb érve az volt Szerbia megtámadása és a világégés kirobbantása ellen, hogy a Kárpátok védtelenül mAradnak. A miniszterelnök aggodalmait nem olyan soká igazolta az idő. A háború elején mindkét hadviselő fél megpróbálta a maga oldalára állítani az országot. A Központi hatalmak az akkor már négy évtizede orosz megszállás alatt álló Besszarábia visszaadását ígérték - ám a románok inkább a jóval kecsegtetőbb ajánlattal előálló Antant mellett döntöttek. Ők ugyanis nekik ígérték az évszázados álmot: Erdélyt – sőt, még annál is többet. Az 1916. augusztus 17-én aláírt Bukaresti titkos szerződés szerint ugyanis Románia Erdélyen, a Partiumon és a Bánságon kívül majdnem a Tiszáig megkapta volna az Alföld keleti részét.
Bukarest nem pazarolta az időt, 10 nappal később már meg is indultak a román csapatok, hogy birtokba vegyék a zsákmányt. Több mint 650.000 katonával indítottak támadást a Kárpátok összes járható szorosán.
Ezzel a magyar oldalon mindössze 34.000 ember és összesen 76 löveg nézett farkasszemet.
Hiába figyelmeztetett Tisza hónapokkal korábban több memorandumban is a határ közelében történt gyanús csapatösszevonásokra, a három fronton lekötött, az oroszokkal és olaszokkal szemben véres élet-halál harcot vívó Monarchia hadvezetése nem volt hajlandó (talán nem is tudott volna) komolyabb erőket összepontosítani Erdélybe. Hiába tudott a készülő támadásról a hírszerzés és a kormány - Erdélyt derült égből villámcsapásként érte. Kézdivásárhelyen a magyar és román vámtisztek délután még közösen uzsonnáztak – pár órával később már egymás vérét ontották. A 600 kilométeres határ szinte mindenhol teljesen védtelen volt. Augusztus 27-e pokoli éjjelén csendőrök, vámosok, vasutasok, és sok helyütt egyszerű helyi lakosok vetették magukat az idegen áradat elé. Nagy többségük hősi halált halt, vagy hadifogságba került – ahonnan aztán szintén rengetegen nem tértek vissza.
A román előrenyomulás azonban így is lassú és akadozó volt. Szeptember közepéig mindössze Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak el. Holott az eredeti terv szerint néhány nap alatt el kellett volna érjék a Marost. A nehézkes offenzíva oka elsősorban a haditerv átgondolatlansága volt. Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy minden hágón, az egész határ vonalán egyszerre támadjanak, ám így erejük szétforgácsolódott nem is tudtak kialakítani sehol egy olyan súlypontot, ahol nagy erőkkel áttörhettek volna. Komoly problémát jelentett a román katonák alacsony harci morálja, és a katasztrofális fegyelmezetlensége. A koldusszegény, szinte írástudatlan regáti parasztfiúkat elvakították a Kárpátok túloldalán tapasztalt, az otthonihoz képest mesés jólétnek számító állapotok.
Vad rablásba, és fosztogatásba kezdtek, a kormány által terjesztett gyűlöletpropaganda pedig sok helyütt embertelen gaztettekre, vérengzésekre, kínzásokra sarkallta őket.
Kommandón például nem csak az összes csendőrt, de a laktanya közelében élő civileket - köztük számos asszonyt - is lemészárolták. Kifosztották Brassót, porig égették Csíkszeredát.
A kétségbe esett lakosság fejvesztve menekült a megvadult balkáni horda elől – méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül.
A román katonák sokszor ugyanúgy elhajtották a román parasztok állatait is, s, ha magyart, vagy szászt nem találtak, megerőszakolták a román asszonyokat is. Hódítókként érkeztek, és a szemükben mindenki meghódított alattvaló volt. Akadtak persze olyan helyi románok, akik hitték, hinni akarták, hogy „felszabadítóik” érkeztek el. A leggátlástalanabb és legelvakultabb kollaboránsokon kívül azonban hamarosan ők is keservesen csalódtak. A legtöbben azonban már eleve értetlenül fogadták, mit akarnak tőlük hegyen túlról érkező szegény, rongyos, és minden mozdítható dolgot ellopó „testvérek”. Ferdinánd román király csalódottan jegyezte meg, hogy „az erdélyi románok ellenségként fogadták testvéreiket”.
Nicolae Iorga Bukaresti képviselő pedig így panaszkodott: „Egyetlen üdvözlet sem hangzott el a helyi románok szájából, amikor csapataink átlépték a határt.”
Az offenzíva szeptember közepén végleg kifulladt. Ebben a szívós magyar ellenálláson túl komoly szerepe volt az ősz elején meginduló, Mackensen tábornok vezette német-bolgár-török támadásnak a Balkánon. Hamarosan Erdélybe is megérkezett az osztrák-magyar és német erősítés. S így Falkenhayn tábornok vezényletével megindulhatott az ellencsapás.
A döntő fordulat napra pontosan egy hónappal a betörés után érkezett el: szeptember 26 és 29 között, Nagyszeben mellett, négy napos, öldöklően kemény ütközetben szétverték az 1. román hadsereget. A 2. hadsereg délen gyorsan visszavonulóra fogta, de a persányi-hágónál október 5-én utolérték, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk is. Az utolsó felvonás Brassó felszabadítása volt október 7-én. Két nappal később már egy román megszálló se mAradt Erdély földjén.
Az ellenség üldözése a határ túloldalán is folytatódott. December hatodikán a Mikulás már Bukarestben tehette be ajándékait a magyar és német katonák bakancsába.
Lucian Boia történész szerint Magyarország 1916-os megtámadása "őrültség" volt, amelyért a felelőtlen Bukaresti politikai elit a felelős. A professzor tavaly megjelent "Vesztesek és győztesek" című munkájában azt írja, Románia csak a történelem példátlan kegyének köszönheti, hogy a háború végén végül mégis sikerült birtokba vennie Erdélyt. Az akkori román vezetők nevével ma minden nagyobb romániai városban találkozhatunk, ám Boia leszögezi: ha rajta múlna, ő bizony egy utcát se nevezne el egy ilyen kudarcot vallott garnitúráról.
Ám az 1920 utáni román történetírás hőstörténetet faragott a csúfos vereségből, s ma az ország dagadó kebellel ünnepli a hetek alatt összeomló offenzíva századik évfordulóját.
Balogh Gábor
[Forrás: Alfahír]
itthon.ma

„Korrektornak” jelentkeznek a székely turisztikai szakemberek
Felajánlották segítségüket a Székelyföldi turisztikai szakemberek a Romániai Idegenforgalmi Hatóságnak (ANT), hogy kijavítsák, átfogalmazzák a hatóság magyar nyelvű, Magyarországra szánt országnépszerűsítő anyagait.
Albert Zoltán, a Székelyföld Desztináció Menedzsment Klaszter elnöke levélben fordult Anca Pavel-Nedea elnökhöz, melyben felajánlotta: szívesen kijavítják a magyar nyelvű anyagokat, hiszen a hibás fordítások rontják az ország megítélését a magyar piacon. A levélben azzal érvelnek, hogy az elnök asszony a legutóbbi, Nagyszebenben tartott szakmai találkozón elismerte: az ország soknemzetiségű volta előny a turizmusnak.
Albert Zoltán lapunknak elmondta, évekkel ezelőtt már volt rá precedens, hogy a középrégiós turisztikai egyesületnek fordítottak magyarra népszerűsítő anyagokat. A klaszter elnöke rossz példaként egy 35 oldalas magyar nyelvű kiadványt említett, amelyben Erdélyt mindössze négy oldalon mutatják be, a Székelyföldet pedig meg sem említik. Ráadásul az anyag tele van helyesírási hibákkal, magyartalan megfogalmazásokkal, tükörfordításokkal. „Az oldalak, melyeket most a kezedbe veszel a rendelkezésedre teszik az eredeti hagyományok és a helyek rendszerezett adatait, valamint a románok létezését, a kulturális és történelmi szerkezet szerint, mely lehetségessé tette...” – ilyen és ehhez hasonló mondatok szerepelnek a kiadványban.
Albert Zoltán hangsúlyozta, a Székelyföldieknek előnyt kell kovácsolniuk abból, hogy jobb hozzáférésük van a magyar piachoz, ráadásul úgy vélte, a kétnyelvűség is kiaknázható. Példaként említette, hogy amikor a Székelyföldre szerveznek Magyarországról autóbuszos kirándulásokat, minden esetben beiktatnak egy pihenőt Nagyszebenben, Gyulafehérváron vagy Segesváron, tehát ezeknek a városoknak az idegenforgalma is profitálhat a kapcsolatból. Ugyanakkor a Moldvába, a kolostorokhoz szervezett kirándulások során a nyugat-európai turisták a Székelyföldön pihenhetnek meg, tette hozzá. Elmondta, egy másik vetülete a román–magyar idegenforgalmi kapcsolatnak, hogy sok székely vállalkozónak van kis vendégháza a Duna-deltában, magyar turistákat visznek oda, sőt többnyire székely idegenvezető segíti a csoportokat, aki románul és magyarul is beszél.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Az első világháború Erdélyben

Csángó Fesztiválra gyűltek össze Gyimesközéplokon
Negyvenedik alkalommal szervezték meg vasárnap a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon. A rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők, továbbá egyéb programokkal is készültek a szervezők.
Az egynapos fesztivál reggel a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban, továbbá fotókiállítás megtekintésére is lehetőség nyílt a Hagyományőrző Házban. Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját.
A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Beszédében felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetekkor nem is Csángó Fesztivál volt a neve, a ’70-es, ’80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, és az volt a különlegessége, hogy Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra. Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően.
„Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebbe az akarat mindig nagy szerepet vállalt, és vállal ma is. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig megtalálható. Ma már nyíltan és szabadon léphetünk színpadra, ki ki a maga hagyományos táncával és népdalaival” – tette hozzá Gergely.
A polgármester után Kőrösi Viktor Dávid konzul beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és testvérek vagyunk a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy lent Moldvában vagy kint Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk. Ősi magyar hitünk és csángós anyanyelvünk végérvényesen és elválaszthatatlanul összeköt bennünket” – emelte ki Kőrösi. Nagy Bercel, a Budapesti Miniszterelnökség főosztályvezető-helyettese is köszöntötte a jelenlévőket.
A fellépésekkel párhuzamosan meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban. A turisztikai információs irodában sakkversenyt szerveztek, tizenegy személy nevezett be a megmérettetésre. A győztesek házigazdához méltóan mind gyimesközéplokiak voltak: a harmadik helyen ifj. Tankó István végzett, második lett Gábor Szilárd, az első díjat pedig id. Tankó István vihette haza. A szervezők elmondása szerint a rendezvényre több mint ezer személy látogatott ki.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk tartani a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez egy találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva” – emelte ki az igazgató. A rendezvényen felléptek a sötétpataki Hagyományőrzők, a hidegségi Hagyományőrző Tánccsoport, a Budapesti Zurgó zenekar, a külsőrekecsini Hagyományőrzők, a gyimesfelsőloki Kesice, a somoskai Hagyományőrzők, a Csíkszeredai Borsika Néptáncegyüttes, László Erzse, Legedi László, Botezatu Viktoria és Szarka Mária Magyar Örökség-díjasok, Antal Tibor népdalénekes, Földesi Imre és Földesi Erzsébet népdalénekesek, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a gyimesközéploki Ordasok Hagyományőrző Tánccsoport, valamint közreműködött Ségercz Ferenc és barátai.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Kultúrát őriz a gyimesközéploki Csángó Fesztivál
Negyvenedik alkalommal szervezték meg a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon, a vasárnapi rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők.
A szervezők szerint több mint ezren voltak kíváncsiak az egynapos fesztiválra, amely a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban.
Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját. A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetben nem Csángó Fesztivál volt a neve, a '70-es, '80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, amelynek keretében Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra
Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően. „Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebben nagy szerepe volt és van ma is az akaratnak. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig fellelhető." – tette hozzá Gergely. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai konzulja beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy Moldvában vagy Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk" – emelte ki Kőrösi.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk őrizni a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva" – emelte ki az igazgató. A rendezvény keretében meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban.
Iszlai Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?
„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek”
Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt.
Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát.
Az első országegyesítő
„A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008).
Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…”
Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet.
Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki.
Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét.
Bolyongó egyiptomiak mögött
Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612):
„Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.
Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…)
Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.”
Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik.
Kocsis Károly
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)