Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 13.
Romániában két külön ország létezik (Interjú Sabin Ghermannal)
„Az Erdélyre jellemző komolyságot, eleganciát, fegyelmet az ordenáré mitikásság, a balkanizmus, a tökmag civilizációja árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt a szervezettségéből, értékrendszeréből.
Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért csúszol el ma háromméterenként egy-egy flegmán a nagy sugárutakon” – írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1988-ban az Elegem van Romániából című kiáltványban. Tizenhat évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredménye (mely Erdély és a Bánság kivételével vörösre festette az országot) és a szombaton lezajlott tüntetések után (melyeken az erdélyiek és a bánságiak tömegesen utcákra vonultak, az ország többi régiója azonban nem) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről. – Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Jászvásáron, Konstancán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, több fontos városban nem is szerveztek ilyeneket? Sabin Gherman: szintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és a bánságiakra – igen, képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban azért vonultak utcára az emberek, mert semmibe vették őket: a külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna. – Hogyan értelmezi az első forduló eredményeit mutató térképet – melyen Havasalföldet és Moldvát Ponta szavazói vörösre színezték, Erdélyt, a Bánságot pedig kékre Johannis választói? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?
– És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyien még maradtak, szégyen alamizsnát elfogadni. Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, hogy végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni Főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, bármi járna nekik munka nélkül. Megmaradt ez a rejtett emlékezet, benne van a génekben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl más a helyzet, kérdezzék meg Dragneától, miként sikerült egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezgazdasági területe van, az ország egyik legszegényebb pólusává változtatni. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.
– Ha valami kezdetének tekintjük az első fordulós szavazást és a hétvégi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és a bánságiak?
– Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Az lenne a jó, ha létezne egy sor szabály, mely nem képezheti alku tárgyát függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal kerül hatalomra, ez lenne a normális. Nem kezelheted úgy ennek az országnak a vagyonát, mint egy részeges, aki sorra adogatja el házából a bútorokat. A választási alamizsna kedvéért kiárusítják az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőlajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszert, mert olcsóbb és jobb, oda visszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb a kórház, onnan veszünk magunknak ennivalót, füzeteket, autót, nagyjából mindent. Márpedig nem folytatódhat a végtelenségig, hogy azt látod, a határon túl ember vagy, a határon innen, saját országodban rab.
– Mi történik, ha Pontát választják meg elnöknek? Tehetnek valamit az erdélyiek és a bánságiak?
– Ha a választás tisztességes, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos, mint maga a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200 ezer román számára hét szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldást küldtek a külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe., az Egyesült Államokban teljesen semmibe vették a voksolni akarókat. És ha folytatódik ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad, akár Bukaresttel, Konstaancával, Jászvásárral vagy Craiovával együtt is.
– A választás azt jelzi, Romániában két külön ország létezik?
– Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet, és a baloldalra szavaz, a másik azt, hogy kevesebbet vegyenek el tőle, és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy külföldön a románok Románia legnagyobb ellenségei, én azt mondom neki, hogy senki – sem Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.
- A hétvégi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást! Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezt az üzenetet?
– A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes Tartomány, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az állam ebből a tartományból évente mintegy 5–6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. Moldva pedig nem fejlődött, ahogy a Regát sem, de a pénz elúszott. Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezné, megfegyelmezné a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon, hanem konkrét tervekre mennek. Árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adója egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, azok csak papíron rajzolgatnak gátakat, melyek ott is maradnak, papíron. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást, és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja, mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi zászlónk.
– Ezek a tüntetések számíthatnak a második forduló eredményében? Megmozgatják azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik a szavazási térkép? – Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki Nyugat felé tart, az érti. Aki Kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán...
(Forrás: Adevarul.ro, fordítás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az Erdélyre jellemző komolyságot, eleganciát, fegyelmet az ordenáré mitikásság, a balkanizmus, a tökmag civilizációja árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt a szervezettségéből, értékrendszeréből.
Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért csúszol el ma háromméterenként egy-egy flegmán a nagy sugárutakon” – írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1988-ban az Elegem van Romániából című kiáltványban. Tizenhat évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredménye (mely Erdély és a Bánság kivételével vörösre festette az országot) és a szombaton lezajlott tüntetések után (melyeken az erdélyiek és a bánságiak tömegesen utcákra vonultak, az ország többi régiója azonban nem) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről. – Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Jászvásáron, Konstancán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, több fontos városban nem is szerveztek ilyeneket? Sabin Gherman: szintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és a bánságiakra – igen, képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban azért vonultak utcára az emberek, mert semmibe vették őket: a külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna. – Hogyan értelmezi az első forduló eredményeit mutató térképet – melyen Havasalföldet és Moldvát Ponta szavazói vörösre színezték, Erdélyt, a Bánságot pedig kékre Johannis választói? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?
– És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyien még maradtak, szégyen alamizsnát elfogadni. Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, hogy végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni Főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, bármi járna nekik munka nélkül. Megmaradt ez a rejtett emlékezet, benne van a génekben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl más a helyzet, kérdezzék meg Dragneától, miként sikerült egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezgazdasági területe van, az ország egyik legszegényebb pólusává változtatni. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.
– Ha valami kezdetének tekintjük az első fordulós szavazást és a hétvégi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és a bánságiak?
– Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Az lenne a jó, ha létezne egy sor szabály, mely nem képezheti alku tárgyát függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal kerül hatalomra, ez lenne a normális. Nem kezelheted úgy ennek az országnak a vagyonát, mint egy részeges, aki sorra adogatja el házából a bútorokat. A választási alamizsna kedvéért kiárusítják az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőlajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszert, mert olcsóbb és jobb, oda visszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb a kórház, onnan veszünk magunknak ennivalót, füzeteket, autót, nagyjából mindent. Márpedig nem folytatódhat a végtelenségig, hogy azt látod, a határon túl ember vagy, a határon innen, saját országodban rab.
– Mi történik, ha Pontát választják meg elnöknek? Tehetnek valamit az erdélyiek és a bánságiak?
– Ha a választás tisztességes, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos, mint maga a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200 ezer román számára hét szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldást küldtek a külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe., az Egyesült Államokban teljesen semmibe vették a voksolni akarókat. És ha folytatódik ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad, akár Bukaresttel, Konstaancával, Jászvásárral vagy Craiovával együtt is.
– A választás azt jelzi, Romániában két külön ország létezik?
– Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet, és a baloldalra szavaz, a másik azt, hogy kevesebbet vegyenek el tőle, és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy külföldön a románok Románia legnagyobb ellenségei, én azt mondom neki, hogy senki – sem Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.
- A hétvégi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást! Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezt az üzenetet?
– A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes Tartomány, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az állam ebből a tartományból évente mintegy 5–6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. Moldva pedig nem fejlődött, ahogy a Regát sem, de a pénz elúszott. Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezné, megfegyelmezné a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon, hanem konkrét tervekre mennek. Árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adója egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, azok csak papíron rajzolgatnak gátakat, melyek ott is maradnak, papíron. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást, és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja, mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi zászlónk.
– Ezek a tüntetések számíthatnak a második forduló eredményében? Megmozgatják azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik a szavazási térkép? – Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki Nyugat felé tart, az érti. Aki Kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán...
(Forrás: Adevarul.ro, fordítás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 13.
Mikor Csíkot meghallgattam...
Négyes minőségben találkoztam a közelmúltban a Csík zenekarral. Először televíziós műsorvezetőként, közel egy órán át társalogva a Csík három tagjával (Szabó Attila hegedűs, Kunos Tamás brácsás és Makó Péter fúvós hangszerek). Másodszor mint koncertlátogató, néző-hallgató az október 15-i kolozsvári lemezbemutató fellépésükön. Harmadszor televíziós szerkesztő-riporterként beszámolót készítettem az említett koncertről. Negyedszer pedig mint lemezhallgató családtag, akinek felesége – a hallgatólagos beleegyezésemmel – két naponta legalább egyszer lejátszóba teszi és leforgatja a banda legfrissebb albumát. Talán már unhatnám is, de higgyék el, nem unom.
Nem unom, mert nem lehet. Emberként vidámak, sallangmentesek, kommunikatívak és nem utolsósorban céltudatos, alaposan felkészült, sokoldalú, nyitott gondolkodású zenészek. Ideális interjúalanyok, felüdülés volt velük műsort készíteni, általuk megtudni valamit a zenekar kulisszatitkaiból, mindennapjairól. Beszéltek a táncházhoz fűződő kapcsolatukról, arról, hogy a mai napig megmaradt a hiteles népzenéhez való vonzódásuk. De szóltak arról az időpontról is amikor eldöntötték: márpedig ők koncertzenekarként fogják meghatározni önmagukat, nyitnak mindenféle zenei irányzat felé, hagyják, hogy ami megihleti őket – klasszikus muzsika, könnyűzene, blues, dzsessz, költemény – nyomot hagyjon a repertoárjukban és valamilyen módon szolgálja a népzene népszerűsítését. Mert nincs lemezük, fellépésük vegytiszta folklór nélkül, és aki esetleg más alkalommal orrát fintorgatva fordulna ki az ajtón egy népzenei koncertről, esetükben ott marad, meghallgatja, élvezi ezt a muzsikát is. Mert igényes, értékes, ami lejön a színpadról, a korongról.
Amit szívedbe rejtesz – ez a címe a Csík zenekar 11. albumának. Olyan korong, amely az oly sokak által már ismert és kedvelt irányzatot folytatva tartalmaz „tiszta” népzenét: virtuóz, telt hangzású szászcsávási dallamokat, táncra csábító palatkai rendet vagy kelet-magyarországi új stílusú népdalcsokrot. Van benne bluesból, dzsesszből, kalotaszegi keservesből, hajnaliból, csárdásból és legényesből egybegyúrt egyveleg (Erzsébeti szvit...Kalotaszegről), szaxofonon megszólaltatott oláhos dallam (ahogy az Makó Péternek tetszik!), moldvai népzenével feltöltött Hobó Blues Band sláger (Mesél az erdő), alternatív rockmuzsika (Zár az égbolt). Tizenkettő van belőlük, tizenharmadiknak (sorszám nélkül, talán babonából) egy ráadás: Presser Gábor jól ismert szerzeménye, az Egyszer Rúzsa Magdi tolmácsolásában, a Csík zenekar kíséretével. Így is gyönyörű.
A sokszínű kavalkádból mégiscsak kiemelnék egy darabot, amelyről maguk a zenészek is bevallották: kissé kakukktojás eddigi pályafutásukban. Ezidáig ugyanis talán egyetlen alkalmuk kínálkozott külön a zenekar számára, idegen szerző által komponált darabot lemezre játszani. Nos, az új korong Adagio swingissimo című száma – Lakatos Róbert és Csík János szerzeménye – egy Bach-szólószonátából és kalotaszegi népzenéből ötvözött motívum- és dallamsorokból, barokk fugákra jellemző liánszerű egymásba fonódással tovahömpölygő, sodró erejű szerzemény. Magasba emel, majd a földre ránt, szárnyalásra késztet, hogy aztán lábdobogtatásra, lábcsavarintásra buzdítson.
Szívbe rejthető, szívbe zárható ez az új lemez, de csak hogy onnan bármikor elővehető legyen újbóli és újbóli meghallgatásra. Azt mondták – félig meddig hitvallásként –, az a zenekar célja, ne a hangszerük sírjon, hanem aki hallgatja. No de sírni, ugyebár, örömünkben is lehet...
Bardocz Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Négyes minőségben találkoztam a közelmúltban a Csík zenekarral. Először televíziós műsorvezetőként, közel egy órán át társalogva a Csík három tagjával (Szabó Attila hegedűs, Kunos Tamás brácsás és Makó Péter fúvós hangszerek). Másodszor mint koncertlátogató, néző-hallgató az október 15-i kolozsvári lemezbemutató fellépésükön. Harmadszor televíziós szerkesztő-riporterként beszámolót készítettem az említett koncertről. Negyedszer pedig mint lemezhallgató családtag, akinek felesége – a hallgatólagos beleegyezésemmel – két naponta legalább egyszer lejátszóba teszi és leforgatja a banda legfrissebb albumát. Talán már unhatnám is, de higgyék el, nem unom.
Nem unom, mert nem lehet. Emberként vidámak, sallangmentesek, kommunikatívak és nem utolsósorban céltudatos, alaposan felkészült, sokoldalú, nyitott gondolkodású zenészek. Ideális interjúalanyok, felüdülés volt velük műsort készíteni, általuk megtudni valamit a zenekar kulisszatitkaiból, mindennapjairól. Beszéltek a táncházhoz fűződő kapcsolatukról, arról, hogy a mai napig megmaradt a hiteles népzenéhez való vonzódásuk. De szóltak arról az időpontról is amikor eldöntötték: márpedig ők koncertzenekarként fogják meghatározni önmagukat, nyitnak mindenféle zenei irányzat felé, hagyják, hogy ami megihleti őket – klasszikus muzsika, könnyűzene, blues, dzsessz, költemény – nyomot hagyjon a repertoárjukban és valamilyen módon szolgálja a népzene népszerűsítését. Mert nincs lemezük, fellépésük vegytiszta folklór nélkül, és aki esetleg más alkalommal orrát fintorgatva fordulna ki az ajtón egy népzenei koncertről, esetükben ott marad, meghallgatja, élvezi ezt a muzsikát is. Mert igényes, értékes, ami lejön a színpadról, a korongról.
Amit szívedbe rejtesz – ez a címe a Csík zenekar 11. albumának. Olyan korong, amely az oly sokak által már ismert és kedvelt irányzatot folytatva tartalmaz „tiszta” népzenét: virtuóz, telt hangzású szászcsávási dallamokat, táncra csábító palatkai rendet vagy kelet-magyarországi új stílusú népdalcsokrot. Van benne bluesból, dzsesszből, kalotaszegi keservesből, hajnaliból, csárdásból és legényesből egybegyúrt egyveleg (Erzsébeti szvit...Kalotaszegről), szaxofonon megszólaltatott oláhos dallam (ahogy az Makó Péternek tetszik!), moldvai népzenével feltöltött Hobó Blues Band sláger (Mesél az erdő), alternatív rockmuzsika (Zár az égbolt). Tizenkettő van belőlük, tizenharmadiknak (sorszám nélkül, talán babonából) egy ráadás: Presser Gábor jól ismert szerzeménye, az Egyszer Rúzsa Magdi tolmácsolásában, a Csík zenekar kíséretével. Így is gyönyörű.
A sokszínű kavalkádból mégiscsak kiemelnék egy darabot, amelyről maguk a zenészek is bevallották: kissé kakukktojás eddigi pályafutásukban. Ezidáig ugyanis talán egyetlen alkalmuk kínálkozott külön a zenekar számára, idegen szerző által komponált darabot lemezre játszani. Nos, az új korong Adagio swingissimo című száma – Lakatos Róbert és Csík János szerzeménye – egy Bach-szólószonátából és kalotaszegi népzenéből ötvözött motívum- és dallamsorokból, barokk fugákra jellemző liánszerű egymásba fonódással tovahömpölygő, sodró erejű szerzemény. Magasba emel, majd a földre ránt, szárnyalásra késztet, hogy aztán lábdobogtatásra, lábcsavarintásra buzdítson.
Szívbe rejthető, szívbe zárható ez az új lemez, de csak hogy onnan bármikor elővehető legyen újbóli és újbóli meghallgatásra. Azt mondták – félig meddig hitvallásként –, az a zenekar célja, ne a hangszerük sírjon, hanem aki hallgatja. No de sírni, ugyebár, örömünkben is lehet...
Bardocz Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 14.
Új, jogers elnökség az Mcsmsz élén
Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2014. augusztus 29-én, Lábnyikban megtartott küldöttgyűlésén, Alapszabályzatának megfelelően eljárva szavazott bizalmat a következő két évre az új elnöknek, a magyarfalusi származású Pogár Lászlónak. Az elnök mellett teljes tisztújításra került sor, a 19 helyi szervezetet képviselő 20 küldött két új alelnököt, a klézsei Nagy Annát, valamint a budai Szőcs Viktóriát választotta, ugyanakkor megújította a vallási, kulturális, szociális, ifjúsági, továbbtanulási, gazdasági és oktatási felelősök személyét, akik mindannyian a moldvai magyar közösség tagjai.
A küldöttgyűlés új cenzor, valamint etikai bizottságot nevezett ki, és felügyelőbizottsági tagokat választott Dr. Edvi Péter (a Nemzetközi Gyermekment Szolgálat Alapítvány elnöke), Járai Zsigmond (a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke), Dr. Szili Katalin (a magyar Országgyűlés volt elnöke), Polgár Róbert (murakeresztúri plébános) és Dr. Veress László (a magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke) személyében.
Az ülésen elfogadták Solomon Adrián leköszön elnök éves tevékenységi beszámolóját, illetve az elmúlt időszakra vonatkozó pénzügyi jelentést is.
A gyűlésen szinte kivétel nélkül minden moldvai csángó civil szervezet képviseltette magát, ezzel is bizonyítva a széleskörű akaratot, miszerint csak együttműködésben lehet érvényesíteni a csángók érdekeit. A bejegyző határozat jogerős.
Mcsmsz
csango.ro/index
Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2014. augusztus 29-én, Lábnyikban megtartott küldöttgyűlésén, Alapszabályzatának megfelelően eljárva szavazott bizalmat a következő két évre az új elnöknek, a magyarfalusi származású Pogár Lászlónak. Az elnök mellett teljes tisztújításra került sor, a 19 helyi szervezetet képviselő 20 küldött két új alelnököt, a klézsei Nagy Annát, valamint a budai Szőcs Viktóriát választotta, ugyanakkor megújította a vallási, kulturális, szociális, ifjúsági, továbbtanulási, gazdasági és oktatási felelősök személyét, akik mindannyian a moldvai magyar közösség tagjai.
A küldöttgyűlés új cenzor, valamint etikai bizottságot nevezett ki, és felügyelőbizottsági tagokat választott Dr. Edvi Péter (a Nemzetközi Gyermekment Szolgálat Alapítvány elnöke), Járai Zsigmond (a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke), Dr. Szili Katalin (a magyar Országgyűlés volt elnöke), Polgár Róbert (murakeresztúri plébános) és Dr. Veress László (a magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke) személyében.
Az ülésen elfogadták Solomon Adrián leköszön elnök éves tevékenységi beszámolóját, illetve az elmúlt időszakra vonatkozó pénzügyi jelentést is.
A gyűlésen szinte kivétel nélkül minden moldvai csángó civil szervezet képviseltette magát, ezzel is bizonyítva a széleskörű akaratot, miszerint csak együttműködésben lehet érvényesíteni a csángók érdekeit. A bejegyző határozat jogerős.
Mcsmsz
csango.ro/index
2014. november 15.
A másik Románia
Diákjaimnak néha elmondom: annak ellenére, hogy csaknem száz éve létezik Románia nevű állam, még nem vagyunk ország.
Az a helyzet, hogy az 1918-as egyesülés túl rövid ideje történt, és a túlságosan eltérő történelmű, nagy kulturális és civilizációs különbségű tartományoknak még nem volt idejük összeforrni. A románok egyelőre nem alkotnak közösséget.
Arról nem is beszélve, hogy Románia normális fejlődése valójában 1940-ben véget ért, és csak 1990-ben, 50 évvel később kezdődött újra. Az európai történelem mostoha volt velünk. Ha mindezeket egymás mellé tesszük, nagyjából kiderül, miről van szó. Az idő és a történelmi esély hiánya két különálló Romániához vezetett.
Ezeket a gondolatokat a november 2-ai választás nyomán megrajzolt térkép idézte fel bennem újra. Egyik oldalon a kékre festett Erdély, a másikon a vörös Ókirályság. Középen hárommegyényi, magyarok lakta zöld sziget – de itt most 20 millió románról beszélünk. Nem lett volna semmi gond, ha a térkép úgy nézne ki, mint egy sakktábla. De a két – földrajzilag a Kárpátok által is szétválasztott –, eltérő jellegzetességű övezet kirajzolódása már gond. Az 1990-es és az 1992-es választási térkép ugyanezt, a két Romániát szétválasztó képet mutatta. Akkor egy dühös erdélyi azt mondta nekem: Maradjatok saját Romániátokban! De mégis, mi a különbség? Erdélyben magasabb az írni, olvasni tudók száma, mint az Ókirályságban, magasabb az életszínvonal, nagyobb fokú a városiasodás. Erdély iparosítottabb az Ókirályságnál. Stb. Itt abbahagyom az összehasonlítást. Amikor gépkocsival Piteşti-ről átmész Nagyszebenbe, mintha más országba kerülnél, mintha már nem Romániában lennél. A házak gondozottabbak, az utak karban tartva, a falvak tisztábbak, az emberek képzettebbek és udvariasabbak. És ez nem új keletű. Amikor Dinicu Golescu 1821-ben Bukarestből Brassóba ment száműzetésbe, a kőből felépült várost látva megértette Havasalföld elmaradottságának mértékét. Ha megnézzük, a helyzet a mai napig, 2014-ig nem változott. Az Erdély, illetve Moldva/Havasalföld közötti különbség ugyanolyan nagy maradt. Ezek a románnak mondott tartományok az életszínvonal, civilizáció és kultúra terén sohasem közeledtek egymáshoz. A szakadék ugyanaz. És fontos: Románia európaiasodásának Havasalföld és Moldva elmaradottsága a fő akadálya.
A kiigazításokhoz még néhány nemzedékre szükség van. Természetesen, ha Erdélynek lesz türelme és ideje bevárni a regátiakat.
U. i.: Több nemzedékre visszamenően bukaresti/regáti vagyok.
STELIAN TĂNASE
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Diákjaimnak néha elmondom: annak ellenére, hogy csaknem száz éve létezik Románia nevű állam, még nem vagyunk ország.
Az a helyzet, hogy az 1918-as egyesülés túl rövid ideje történt, és a túlságosan eltérő történelmű, nagy kulturális és civilizációs különbségű tartományoknak még nem volt idejük összeforrni. A románok egyelőre nem alkotnak közösséget.
Arról nem is beszélve, hogy Románia normális fejlődése valójában 1940-ben véget ért, és csak 1990-ben, 50 évvel később kezdődött újra. Az európai történelem mostoha volt velünk. Ha mindezeket egymás mellé tesszük, nagyjából kiderül, miről van szó. Az idő és a történelmi esély hiánya két különálló Romániához vezetett.
Ezeket a gondolatokat a november 2-ai választás nyomán megrajzolt térkép idézte fel bennem újra. Egyik oldalon a kékre festett Erdély, a másikon a vörös Ókirályság. Középen hárommegyényi, magyarok lakta zöld sziget – de itt most 20 millió románról beszélünk. Nem lett volna semmi gond, ha a térkép úgy nézne ki, mint egy sakktábla. De a két – földrajzilag a Kárpátok által is szétválasztott –, eltérő jellegzetességű övezet kirajzolódása már gond. Az 1990-es és az 1992-es választási térkép ugyanezt, a két Romániát szétválasztó képet mutatta. Akkor egy dühös erdélyi azt mondta nekem: Maradjatok saját Romániátokban! De mégis, mi a különbség? Erdélyben magasabb az írni, olvasni tudók száma, mint az Ókirályságban, magasabb az életszínvonal, nagyobb fokú a városiasodás. Erdély iparosítottabb az Ókirályságnál. Stb. Itt abbahagyom az összehasonlítást. Amikor gépkocsival Piteşti-ről átmész Nagyszebenbe, mintha más országba kerülnél, mintha már nem Romániában lennél. A házak gondozottabbak, az utak karban tartva, a falvak tisztábbak, az emberek képzettebbek és udvariasabbak. És ez nem új keletű. Amikor Dinicu Golescu 1821-ben Bukarestből Brassóba ment száműzetésbe, a kőből felépült várost látva megértette Havasalföld elmaradottságának mértékét. Ha megnézzük, a helyzet a mai napig, 2014-ig nem változott. Az Erdély, illetve Moldva/Havasalföld közötti különbség ugyanolyan nagy maradt. Ezek a románnak mondott tartományok az életszínvonal, civilizáció és kultúra terén sohasem közeledtek egymáshoz. A szakadék ugyanaz. És fontos: Románia európaiasodásának Havasalföld és Moldva elmaradottsága a fő akadálya.
A kiigazításokhoz még néhány nemzedékre szükség van. Természetesen, ha Erdélynek lesz türelme és ideje bevárni a regátiakat.
U. i.: Több nemzedékre visszamenően bukaresti/regáti vagyok.
STELIAN TĂNASE
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 17.
A csángó összetartozás ünnepe Kosteleken (XI. Szeret menti népdalvetélkedő)
Moldvában, a Gyimesekben és mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, legalább négy feltétele van a közösségi létnek, összetartozásnak: magyar nyelvű iskolák és olyan tanítók, akik fenntartják a hagyományokat, szellemi értékeinket; támogatók, akik a jó ügyek mellé állnak; hitünk megőrzése és minél több gyermek születése – többek között erre figyelmeztetett Salamon József gyimesbükki plébános, aki szombaton a Bákó megyei Kosteleken mondott áldást a XI. Szeret menti népdalvetélkedő résztvevőire.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) gondozásában működő moldvai magyar oktatási program ez évi utolsó kiemelkedő eseményének Vaszi Levente kosteleki tanító, a Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő idei közönségdíjasa volt a házigazdája, a zsűri elnökletét pedig Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész vállalta, aki maga is sokat tanult a gyimesi és moldvai csángó énekesektől. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke a megnyitón hangsúlyozta: „Régi törekvés, hogy megvalósuljon az a komplex oktató-nevelő munka, ahol jelen van az esztétikai nevelés mellett az értelmi, érzelmi, erkölcsi és a környezeti nevelés is. Tőlünk függ, hogy rászánjuk-e az időnket az érték felismerésére, megteremtésére, mentésére.”
A népdalvetélkedőt éppen a magyar szórvány napján, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján tartották, erre köszöntőjében Bán Zsófia, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja is emlékeztetett: „Ma van a magyar szórvány napja, és ezen a napon együtt lenni különösen nagy jelentőségű. Köztudott, hogy a moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag elszórtan helyezkednek el, ezért a közös nyelv, a vallás, a kultúra gyakorlása, megélése különösen fontos, hiszen a szórványban élőknek is joguk van arra, hogy anyanyelvükön beszéljenek, saját kultúrájukat, identitásukat szabadon éljék meg. Ezen jogaik gyakorlásától, hagyományaik ápolásától egyetlen közösség sem fosztható meg. Magyarország a szórványban élő magyarság jogainak érvényesítéséhez minden tőle telhető segítséget megad.” A népdalversenyre mind a huszonkilenc moldvai magyar oktatási helyszínről érkeztek diákok, akiket három korosztályban – elemi, gimnáziumi és középiskolai kategóriában – értékelt a Hamar Dániel, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenésze, Sebestyén Márta és Varga Zsuzsa néptáncoktató által vezetett három-három tagú zsűri. A legkisebbeknél a kosteleki Vrencean Anita nyerte az első díjat, kategórián kívül a különösen tehetséges ötéves magyarfalusi Taláz Teodor különdíjat kapott, az V–VIII. osztályosok közül a pusztinai Mátyás Karina bizonyult a legjobbnak, a középiskolás kategóriában a zsűri három első díjat osztott ki, amelyet Tamás Paulina (Dumbravény), Kosferenc Júlia (Csíkszereda) és Csorba Madalina (Lészped) érdemelt ki. Különdíjakat ítéltek oda a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület jelen lévő tagjai, valamint Böjte Csaba atya gondozottjai a csíksomlyói Szent István Gyermekotthonból. A díjkiosztó gálán felléptek az első díjas diákok, valamint Sebestyén Márta, Nyisztor Ilona és Petrás Mária, akik a legautentikusabb közvetítői a csángó népdalnak, a kosteleki gyermekek pedig lakodalmast mutattak be Vaszi Levente irányításával és gardonyos kíséretével.
Kostelek végképp felkerült a térképre – mondta Sebestyén Márta, és igazolja ezt, hogy sokan ellátogattak szombaton a Hargita és Bákó megye határán húzódó havasi településre, és miként lapunk is, viszik a hírt: ez a kis magyar közösség élni, megmaradni akar akkor is, ha nincs anyanyelvű iskolája, nem miséznek magyarul a templomában.
Fekete Réka
Moldvában, a Gyimesekben és mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, legalább négy feltétele van a közösségi létnek, összetartozásnak: magyar nyelvű iskolák és olyan tanítók, akik fenntartják a hagyományokat, szellemi értékeinket; támogatók, akik a jó ügyek mellé állnak; hitünk megőrzése és minél több gyermek születése – többek között erre figyelmeztetett Salamon József gyimesbükki plébános, aki szombaton a Bákó megyei Kosteleken mondott áldást a XI. Szeret menti népdalvetélkedő résztvevőire.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) gondozásában működő moldvai magyar oktatási program ez évi utolsó kiemelkedő eseményének Vaszi Levente kosteleki tanító, a Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő idei közönségdíjasa volt a házigazdája, a zsűri elnökletét pedig Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész vállalta, aki maga is sokat tanult a gyimesi és moldvai csángó énekesektől. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke a megnyitón hangsúlyozta: „Régi törekvés, hogy megvalósuljon az a komplex oktató-nevelő munka, ahol jelen van az esztétikai nevelés mellett az értelmi, érzelmi, erkölcsi és a környezeti nevelés is. Tőlünk függ, hogy rászánjuk-e az időnket az érték felismerésére, megteremtésére, mentésére.”
A népdalvetélkedőt éppen a magyar szórvány napján, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján tartották, erre köszöntőjében Bán Zsófia, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja is emlékeztetett: „Ma van a magyar szórvány napja, és ezen a napon együtt lenni különösen nagy jelentőségű. Köztudott, hogy a moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag elszórtan helyezkednek el, ezért a közös nyelv, a vallás, a kultúra gyakorlása, megélése különösen fontos, hiszen a szórványban élőknek is joguk van arra, hogy anyanyelvükön beszéljenek, saját kultúrájukat, identitásukat szabadon éljék meg. Ezen jogaik gyakorlásától, hagyományaik ápolásától egyetlen közösség sem fosztható meg. Magyarország a szórványban élő magyarság jogainak érvényesítéséhez minden tőle telhető segítséget megad.” A népdalversenyre mind a huszonkilenc moldvai magyar oktatási helyszínről érkeztek diákok, akiket három korosztályban – elemi, gimnáziumi és középiskolai kategóriában – értékelt a Hamar Dániel, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenésze, Sebestyén Márta és Varga Zsuzsa néptáncoktató által vezetett három-három tagú zsűri. A legkisebbeknél a kosteleki Vrencean Anita nyerte az első díjat, kategórián kívül a különösen tehetséges ötéves magyarfalusi Taláz Teodor különdíjat kapott, az V–VIII. osztályosok közül a pusztinai Mátyás Karina bizonyult a legjobbnak, a középiskolás kategóriában a zsűri három első díjat osztott ki, amelyet Tamás Paulina (Dumbravény), Kosferenc Júlia (Csíkszereda) és Csorba Madalina (Lészped) érdemelt ki. Különdíjakat ítéltek oda a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület jelen lévő tagjai, valamint Böjte Csaba atya gondozottjai a csíksomlyói Szent István Gyermekotthonból. A díjkiosztó gálán felléptek az első díjas diákok, valamint Sebestyén Márta, Nyisztor Ilona és Petrás Mária, akik a legautentikusabb közvetítői a csángó népdalnak, a kosteleki gyermekek pedig lakodalmast mutattak be Vaszi Levente irányításával és gardonyos kíséretével.
Kostelek végképp felkerült a térképre – mondta Sebestyén Márta, és igazolja ezt, hogy sokan ellátogattak szombaton a Hargita és Bákó megye határán húzódó havasi településre, és miként lapunk is, viszik a hírt: ez a kis magyar közösség élni, megmaradni akar akkor is, ha nincs anyanyelvű iskolája, nem miséznek magyarul a templomában.
Fekete Réka
2014. november 20.
Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 20.
A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 22.
Könyv a moldvai magyarok lelkéről
Az Erdővidéki Közművelődési Napokon Oláh-Gál Elvira bemutatta A moldvai magyarokról című, riportokat, interjúkat és tudósításokat tartalmazó könyvét csütörtök este a kisbaconi régi paplakon. A rádiós és tévés újságíró – jelenleg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója – a csángókkal való találkozásairól beszélt, olyan részletekről szólt, amelyek nemzettársaink lelkiségére villantanak. Nekünk, szerencsésebbeknek, akik tömbmagyarságba születtünk, nem korlátozta jóformán senki, hogy az iskolai szünetben milyen nyelven szólítsuk meg egymást, de az Erdély és Moldva peremén élő fiatalok számára egyenesen tilos volt – ahogy Oláh-Gál Elvira egyik Csíksomlyóra igyekvő alanya nevezi – a „hazátlanok” (a bozgorok) nyelvén megszólalni. A vásott magyar nyelv (limba ungureasca tocită) használata maradt tehát a kapun belülre, de onnan is egyre gyakrabban kikopott, hiszen papjaik a ferdítéstől sem riadtak vissza, s azt mondták nekik, vallásuk neve is mutatja, hova tartoznak – romano, azaz román katolikusok –, az iparosodás szétverte közösségeiket, a vegyes házasságok és az érvényesülni akarás pedig tovább tizedelte soraikat. Az 1989-et követő időszakban jött az anyaországi segítség, amely némileg megállította a közösség teljes felszívódását a román tengerben. Mindenképp nyereség, hogy a régebb nemzeti hovatartozásukat még a székelyek előtt is titkolók meg mertek anyanyelvünkön szólalni, gyermekeiket pedig magyar órákra íratták, s ma már hetente három alkalommal kétezren tanulják elődeik nyelvét, saját népdalaikat. Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen az állami intézmények vezetői próbálták a kezdeményezést ellehetetleníteni – nemrég Bákó Megye Tanácsának elnöke nyilatkozott úgy, hogy megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, helyette viszont bevezetik az olasz nyelv tanítását az iskolákban –, de a toleránsabbak is – mintegy „ellentételezésként” – arra kérték a csángókat, ha már az iskolában magyarul tanulnak, bár otthon használják folyamatosan a románt. Öröm, hogy a csángóknak saját értelmiségük van, s nem hiányoznak azok a pedagógusok sem, akik nehézségek ellenére is vállalják a magyar nyelv tanításának moldvai misszióját. Üröm viszont az, hogy a most tanult nyelv nem megegyező a nagyszüleik által még gyermekként tanult nyelvvel. Az az ősi anyanyelv talán örökre elveszett, de elkezdődött valami olyasmi, ami jó irányba viszi sorsukat. Oláh-Gál Elvira szerint a közvetlen közelségünkben élő moldvai magyarokat – Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is több százan élnek –, ha befogadjuk, s előítéletek nélkül közeledünk feléjük, megmaradnak magyarnak, ellenkező esetben a könnyebb utat választják, s románná válnak – szeressük hát őket.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tegnap este Vargyason az unitárius templomban tartotta az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadási ünnepségét. Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragó népművészt kiemelkedő népművészeti tevékenységéért és Erdővidék hírének öregbítéséért részesítették a kitüntetésben.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Erdővidéki Közművelődési Napokon Oláh-Gál Elvira bemutatta A moldvai magyarokról című, riportokat, interjúkat és tudósításokat tartalmazó könyvét csütörtök este a kisbaconi régi paplakon. A rádiós és tévés újságíró – jelenleg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója – a csángókkal való találkozásairól beszélt, olyan részletekről szólt, amelyek nemzettársaink lelkiségére villantanak. Nekünk, szerencsésebbeknek, akik tömbmagyarságba születtünk, nem korlátozta jóformán senki, hogy az iskolai szünetben milyen nyelven szólítsuk meg egymást, de az Erdély és Moldva peremén élő fiatalok számára egyenesen tilos volt – ahogy Oláh-Gál Elvira egyik Csíksomlyóra igyekvő alanya nevezi – a „hazátlanok” (a bozgorok) nyelvén megszólalni. A vásott magyar nyelv (limba ungureasca tocită) használata maradt tehát a kapun belülre, de onnan is egyre gyakrabban kikopott, hiszen papjaik a ferdítéstől sem riadtak vissza, s azt mondták nekik, vallásuk neve is mutatja, hova tartoznak – romano, azaz román katolikusok –, az iparosodás szétverte közösségeiket, a vegyes házasságok és az érvényesülni akarás pedig tovább tizedelte soraikat. Az 1989-et követő időszakban jött az anyaországi segítség, amely némileg megállította a közösség teljes felszívódását a román tengerben. Mindenképp nyereség, hogy a régebb nemzeti hovatartozásukat még a székelyek előtt is titkolók meg mertek anyanyelvünkön szólalni, gyermekeiket pedig magyar órákra íratták, s ma már hetente három alkalommal kétezren tanulják elődeik nyelvét, saját népdalaikat. Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen az állami intézmények vezetői próbálták a kezdeményezést ellehetetleníteni – nemrég Bákó Megye Tanácsának elnöke nyilatkozott úgy, hogy megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, helyette viszont bevezetik az olasz nyelv tanítását az iskolákban –, de a toleránsabbak is – mintegy „ellentételezésként” – arra kérték a csángókat, ha már az iskolában magyarul tanulnak, bár otthon használják folyamatosan a románt. Öröm, hogy a csángóknak saját értelmiségük van, s nem hiányoznak azok a pedagógusok sem, akik nehézségek ellenére is vállalják a magyar nyelv tanításának moldvai misszióját. Üröm viszont az, hogy a most tanult nyelv nem megegyező a nagyszüleik által még gyermekként tanult nyelvvel. Az az ősi anyanyelv talán örökre elveszett, de elkezdődött valami olyasmi, ami jó irányba viszi sorsukat. Oláh-Gál Elvira szerint a közvetlen közelségünkben élő moldvai magyarokat – Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is több százan élnek –, ha befogadjuk, s előítéletek nélkül közeledünk feléjük, megmaradnak magyarnak, ellenkező esetben a könnyebb utat választják, s románná válnak – szeressük hát őket.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tegnap este Vargyason az unitárius templomban tartotta az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadási ünnepségét. Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragó népművészt kiemelkedő népművészeti tevékenységéért és Erdővidék hírének öregbítéséért részesítették a kitüntetésben.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 22.
Lucian Boia: Miért más Románia
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 27.
XIII. Csángó Napok
Csíkszereda és Csomafalva kitart
Még 2000-ben, a moldvai csángó gyermekek számára oktatandó magyar nyelv állami akadályoztatása idején született az a nemes kezdeményezés, hogy moldvai magyarokat hívnak meg egy napra Erdélybe. Úgy tűnik, a lelkesedés kifulladt, mára csupán Csíkszereda és Gyergyócsomafalva élteti a lángot. Pedig volt nálunk is, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Zabolán...
November 29–30-án Csíkszeredában és Gyergyócsomafalván a somoskai hagyományőrzők lesznek a Csángó Nap vendégei. A Hargita Megyei Kulturális Központ főszervezésében már tizenharmadik alkalommal tartják meg a Csángó Napot, melynek rendezvényei a moldvai csángó kultúra értékeire irányítják a figyelmet.
Csíkszeredában november 29-én, szombaton 18 órai kezdettel a Városi Művelődési Ház nagytermébe moldvai csángó zenére és táncra hívják az érdeklődőket. Az est programja a Somoskai Hagyományőrző Csoport bemutatkozásával kezdődik, és a Csángó Továbbtanulók Közösségének néptánc-összeállításával folytatódik. A Kalagor Együttes tagjainak és barátaiknak Hangulatok Moldvából című koncertjével folytatódik az est, majd mindenkit várnak a záró táncházba, ahol a talpalávalót a fellépők biztosítják. Zenélnek: Samu Imola (ének), Ségercz Ferenc (furulya), Kelemen István (hegedű) és Csibi Szabolcs (koboz).
November 30-án, vasárnap 9.30-tól a Millenniumi templomban a moldvai csángókért szól a harang, a szentmisén az ünnepi hangulat megteremtéséhez a Csángó Továbbtanulók Közössége járul hozzá.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Csíkszereda és Csomafalva kitart
Még 2000-ben, a moldvai csángó gyermekek számára oktatandó magyar nyelv állami akadályoztatása idején született az a nemes kezdeményezés, hogy moldvai magyarokat hívnak meg egy napra Erdélybe. Úgy tűnik, a lelkesedés kifulladt, mára csupán Csíkszereda és Gyergyócsomafalva élteti a lángot. Pedig volt nálunk is, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Zabolán...
November 29–30-án Csíkszeredában és Gyergyócsomafalván a somoskai hagyományőrzők lesznek a Csángó Nap vendégei. A Hargita Megyei Kulturális Központ főszervezésében már tizenharmadik alkalommal tartják meg a Csángó Napot, melynek rendezvényei a moldvai csángó kultúra értékeire irányítják a figyelmet.
Csíkszeredában november 29-én, szombaton 18 órai kezdettel a Városi Művelődési Ház nagytermébe moldvai csángó zenére és táncra hívják az érdeklődőket. Az est programja a Somoskai Hagyományőrző Csoport bemutatkozásával kezdődik, és a Csángó Továbbtanulók Közösségének néptánc-összeállításával folytatódik. A Kalagor Együttes tagjainak és barátaiknak Hangulatok Moldvából című koncertjével folytatódik az est, majd mindenkit várnak a záró táncházba, ahol a talpalávalót a fellépők biztosítják. Zenélnek: Samu Imola (ének), Ségercz Ferenc (furulya), Kelemen István (hegedű) és Csibi Szabolcs (koboz).
November 30-án, vasárnap 9.30-tól a Millenniumi templomban a moldvai csángókért szól a harang, a szentmisén az ünnepi hangulat megteremtéséhez a Csángó Továbbtanulók Közössége járul hozzá.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 29.
Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)
Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi.
Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet
A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi.
Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet
A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 29.
Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 29.
Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 2.
A csángó sors útjain – Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim
A magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe.
A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt.
A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent.
Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben.
A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti.
A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója.
A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át.
Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul.
Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet.
Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit.
A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle.
Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát…
(Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/)
Mezey László Miklós
www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám
Erdély.ma
A magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe.
A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt.
A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent.
Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben.
A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti.
A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója.
A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át.
Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul.
Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet.
Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit.
A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle.
Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát…
(Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/)
Mezey László Miklós
www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám
Erdély.ma
2014. december 4.
Nemzeti ünnep lett január 24-e
Nemzeti ünnep január 24-e, a Román Fejedelemségek Egyesülésének Napja – a Képviselőház szerdán rábólintott az ezzel kapcsolatos határozat-tervezetre, miután korábban a Szenátus is kedvezően véleményezte azt.
A tervezet szerint a helyi és központi hatóságok kulturális-művészeti programokat szervezhetnek, valamint logisztikailag és anyagilag támogathatják azokat. A tervezet mellett 276-an, az ellen négyen szavaztak, 11-en pedig tartózkodtak.
Mint tudjuk, 1859. januárjában Moldva és Havasalföld is fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, amelynek nyomán a két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett.
marosvasarhelyiradio.ro / Agerpres
Erdély.ma
Nemzeti ünnep január 24-e, a Román Fejedelemségek Egyesülésének Napja – a Képviselőház szerdán rábólintott az ezzel kapcsolatos határozat-tervezetre, miután korábban a Szenátus is kedvezően véleményezte azt.
A tervezet szerint a helyi és központi hatóságok kulturális-művészeti programokat szervezhetnek, valamint logisztikailag és anyagilag támogathatják azokat. A tervezet mellett 276-an, az ellen négyen szavaztak, 11-en pedig tartózkodtak.
Mint tudjuk, 1859. januárjában Moldva és Havasalföld is fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, amelynek nyomán a két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett.
marosvasarhelyiradio.ro / Agerpres
Erdély.ma
2014. december 4.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 9.
Hol van „Csiglamező”? (VI.)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 12.
Az erdélyi magyarok a "legmagyarabbak"
Az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont dübörög az erdélyi identitástudat Veres Valér szociológus szerint.
Inkább érzik magukhoz közelinek a többi, Magyarország határain túli magyar kisebbséget az erdélyi magyarok, mint a magyarországi magyarokat, derült ki Veres Valér szociológus Egységtudat és regionalitás az erdélyi magyarok tudatában a Kárpát-medencei kontextusban címmel megtartott előadásából.
A szociológus tanulmányában azt vizsgálta, hogy mennyire egységes a magyar nemzettudat, mennyire különbözőek a magyar nemzeti kisebbségek identitásai a Kárpát-medence különböző országaiban, hogyan viszonyul a kisebbségi közösség a többséghez, állampolgársági identitáshoz, hogyan pozicionálódik a többségi államhoz és annak nemzettudatához.
Veres Valér a spontán nemzeti identitást vizsgálta, amit a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredményeként határozott meg. "A mindennapi ember úgy vélheti, hogy beleszületett a nemzeti identitásba, az ősei is magyarok voltak, és ő is az, és az is lesz. A valóságban nem így történik, hanem a családi és az iskolarendszerből származó nevelésen keresztül alakul ki a nemzeti identitástudat" - mondta.
Példaként a moldvai csángókat említette, akik identitástudata erőteljesen különbözik a többi magyarétól: teljesen mást gondolnak a közösségről, nemzetről, államról vagy lojalitásról, mint amit más magyar közösségek általában gondolni szoktak.
Veres Valér
A szociológus az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívottjaként beszélt a kárpát-medencei magyar nemzeti identitás sajátosságairól, ennek alakulásáról, az egység illetve regionális tudat kérdéskört járta körül. Az előadás arra a tanulmányra épült, amelynek alapjául a 2007-es és a 2010-ben megismételt Kárpát Panel vizsgálat eredményei, illetve Erdély több régiójában és a városi fiatalság körében készült fókuszcsoportos interjúk eredményei szolgáltak.
A magyarságtudat egysége és heterogenitás
Veres Valér elmondta, a kutatásból az derült ki, hogy a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbségeknek létezik egy egységes nemzettudata, ami abban nyilvánul meg, hogy kultúrnemzetként gondolnak magukra: mintegy 70%-uk az anyanyelvet és kultúrát jelölte meg nemzeti identitásának meghatározó elemekét, a magyarországi magyarok esetében ez a struktúra érzékelhetően más, a népességnek csak a fele helyezte előtérbe a kultúrnemzeti nézőpontot, közel egyharmaduk állampolgársági alapon határozza meg a nemzeti hovatartozást.
Veres Valér szerint ez azért nem meglepő, mert a többségi népességeknél nagyobb az állam-nemzettel való azonosulás.
A szimbolikus egység
A kutatás során az erdélyi magyaroktól azt is megkérdezték, hogy részei-e a magyar nemzetnek illetve a román nemzetnek. Az erdélyi magyarok 82%-ban mondták azt, hogy közösségük része a magyar nemzetnek. A kutató szerint erre a válaszra számítottak, viszont a többségi nemzethez való tartozást firtató kérdésre meglepő válasz érkezett. A négy kisebbségi közösség közül kettőben a többség azt mondta, hogy a többségi nemzethez tartozik. Erdélyben két különböző mérésben is az az eredmény jött ki, hogy az erdélyi magyarok 65%-a a többségi nemzethez tartozónak is tartja magát. Az értelmiségiek kisebb arányban válaszolták azt, hogy a román nemzetnek is tagjai, mert ők inkább értik, mi a kultúrnemzeti illetve mi az államnemzeti koncepció, tehát szerintük ha a magyar nemzet részének tartják magukat, akkor nem lehetnek részei a románnak is. Amikor az alacsonyabb iskolázottságú válaszadók a román nemzettagságról beszélnek, akkor az állampolgárságra gondolnak, ez nem jelenti azt, hogy etnokulturálisan azonosulnának a román nemzettel. Veres Valér elmondta, hogy a fókuszcsoportos beszélgetésekben az is elhangzott, hogy őket zavarja, hogy a román kereskedelmi médiában gyakran románokról, nem pedig romániaiakról beszélnek, és így a magyarokra is ráhúzzák a román jelzőt.
Nemzeti szimbólumok: tarol a zászló
A szimbolika tekintetében van egy jól meghatározható egység a magyar nemzettudatban, az összes magyar közösségre jellemző, hogy a piros-fehér-zöld zászlót említik meg válaszul a nemzeti szimbólumra vonatkozó kérdésre, majd a Szent Korona a leginkább említett nemzeti szimbólum. Azok körében, akik nem tudtak megnevezni egy nemzeti jelképet, az figyelhető meg, hogy általában alacsonyabban képzettek. "Van egy réteg, amelynek még 8 osztálya sincs, nem követik a híreket, nem vesznek részt a választásokon, közösségi mozgalomban, és nagyon nehéz hozzájuk bizonyos információkat eljuttatni. Romániában egy picit magasabb azoknak az aránya, akik nem tudnak megnevezni egy nemzeti szimbólumot, mert az ország a rendszerváltás előtt, egy jó pár évtizedig jobban el volt zárva Magyarországtól" - mondta Veres Valér.
Az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra
A válaszadók jelentős többségét büszkeséggel tölti el a magyarsága, azonban az erdélyi magyarok a legbüszkébbek magyarságukra, a szerbiaiak, a vajdasági és a magyarországi magyarok a legkevésbé. Az erdélyiek 83%-a vallotta azt magáról, hogy büszke vagy többnyire büszke magyarságára, míg a magyarországi magyaroknak csak a 77%-a mondta azt, hogy büszke vagy többnyire büszke arra, hogy magyar. Veres Valér szerint ez a fajta büszkeség időben változó és összefüggésben áll a nemzetet szimbolizáló állam teljesítőképességével. Azok a népek, akiknek az állama a nemzetközi rangsorokban az élvonalban áll, nagyon büszkék: például a németek vagy az amerikaiak. Annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek
Továbbá a kutatásban azt is vizsgálták, hogy eltérő jellegzetességeik vannak-e a magyarországi magyaroknak és az erdélyi magyaroknak, az erdélyi magyaroknak és az erdélyi románoknak. A megkérdezett kisebbségi magyarok mind a két nagy többségi nemzeti csoporttól elhatárolják magukat, azaz szociálpszichológiai értelemben eltérő, saját csoportként határozzák meg magukat. A kisebbségi magyarok saját csoportjukat érzik magukhoz a legközelebbinek, majd a többi országban élő magyar kisebbséget, és csak ezután a magyarországiakat. Például egy Hargita megyei magyar előbb a székelyeket, majd az újvidéki, vagy a kárpátaljai magyarokat érzi magához legközelebb állónak, a magyarországi magyarok csak ezután következnek.
Sokan „csak” erdélyiek
A kisebbségi magyarok csoportján belül egyféle különbözőségre a nemzeti név utal: az emberek etnokulturális öndefiníciójára vonatkozó kérdésre a magyar, regionális (erdélyi, vajdasági stb.) magyar, a regionális azonosulás etnoním nélkül, vagy a többségi azonosulásnak valamilyen változata szokott felmerülni. A válaszok alapján az látható, hogy sehol nincsenek többségben azok, akik simán magyarnak vallották volna magukat, Magyarországon egy picit magasabb a magukat „csak” magyarnak valló megkérdezettek aránya. A regionális jelzős megnevezés jelentős mértékű mindenhol, gyakran elhangzik, hogy erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyar kifejezés, de jelentős azoknak az aránya is, akik csak regionális jelzővel határolják be magukat, tehát etnoním nélkül erdélyinek, kárpátaljainak, vajdaságinak vallják magukat.
Veres szerint általában a regionális jelzős megnevezés a leggyakoribb, látszólag Erdélyben nem az, de csak látszólag, mert a 22%-os „egyéb” kategóriába a székelyek kerültek be. Az ugyanazon a mintán végzett 2007-es és 2010-es kutatásból kiderült, hogy az idő folyamán lényegesen növekedett a regionális azonosulás. 2010-ben jelentős arányban, etnoním nélkül, „csak” erdélyiként határozták meg magukat a megkérdezettek. A másodlagos opció volt a román állampolgárként, vagy magyar anyanyelvű román állampolgárként való önmeghatározás a megkérdezettek legalább 10%-a esetében. Ez azt mutatja, hogy körvonalazódik a többségi nemzetbe való integráció, ami a romániai magyarok esetében előrehaladottabb, mint a többi országban, ahol magyar kisebbség él.
Hazafogalom Az erdélyi adatokból az derül ki, hogy a regionális tudat erősödik, a haza fogalom esetében növekedik azoknak az aránya, akik Erdélyt nevezik meg, és csökken azoké, akik Romániát. Az erdélyi magyarok elsősorban Erdélyt, vagy egy kisebb régiót, például a Székelyföldet vagy a Partiumot érzik hazájuknak, Romániát ennek kiterjesztésének érzik. „Ezt a jelenséget úgy lehet leírni, hogy az érme egyik oldalán azt írja, hogy Erdély, a másik oldalán pedig azt, hogy Románia, de az érmének az Erdély feliratú oldalát szeretik nézni. Tehát kognitív szinten Romániát a hazájuknak tartják, affektív szinten kevésbé” - fogalmazott a szociológus. Magyarország hazaként nem jelent meg, ezt a fókuszcsoportokon végzett felmérés is megerősítette. Sőt, a fókuszcsoportban kategorikusan jelentették ki, hogy „Magyarország nekem nem haza”. Veres Valér szerint ezekben a kijelentésekben a sérelem is tetten érhető.
Kiderült, hogy az idősebb és a fiatalabb korosztály nevezi meg leginkább hazájaként Erdélyt, a középkorúak pedig Romániát mondanak. Veres Valér szerint annak hatása jelenik meg érzékelhetően a felmérésben, hogy a rendszerváltás előtti iskolarendszerben azt sulykolták a diákok fejébe, hogy „Románia a mi hazánk”. Az idősebb és a fiatalabb korosztálynak még vagy már nem volt ebben része. Az alacsonyabban képzettek egy kisebb régiót jelölnek meg hazájuknak, volt olyan is, aki a települését említette. Az értelmiség inkább tudja, hogy mi az a területi egység, amit hazaként lehet értelmezni, ezért ők gyakrabban említik Erdélyt vagy Romániát.
Többséghez való viszonyulás
A kutatás során arra kérdeztek rá a válaszadóknál, hogy milyennek tekintik a többséggel való viszonyt a településükön illetve országszinten. Az eredményekből az tűnik ki, hogy település- és országszinten a magyar-román viszony között jelentős különbséget észlelnek az emberek. Amíg a településszintű etnikumközi viszonyokat viszonylag ideológiamentesen, azaz reálisan érzékelik, addig az országszintűt ideológiákon átszűrve értelmezik, tehát az alapján ítélik meg, amit olvasnak vagy hallanak ők arról, hogy milyen ez a viszony. Ezért a településszintű viszonyt sokkal pozitívabbnak látják, az országszintűt pedig negatívabbnak.
A településszintű etnikumközi viszonyt az összes kárpát-medencei magyar kisebbség közül az erdélyi magyarok érzékelik a legkooperatívabbnak: 70,1% mondta azt, hogy együttműködő a viszony a románokkal. Konfliktusosnak Romániában 8,7% mondja ezt a viszonyt.
Miért románozzák le a magyarországiak az erdélyi magyarokat?
A kutatás megerősítette, hogy előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Az erdélyi fókuszcsoportok kiértékelése alapján Veres Valér azt a magyarázatot adta, hogy a nemzetkoncepció Magyarországon sokkal inkább állam-nemzet alapú, ezért sokkal többen vannak azok, akik a határon túli magyarokat az állampolgárságuk alapján azonosítják be, ezért mondják azt, hogy „románok”. Ezt nem feltétlenül rosszindulatból mondják, nem akarják ezzel megsérteni az erdélyi magyarokat, de az ő agyukban ezek a kategóriák a relevánsak. Azonban az erdélyi magyarok nagyon rossz néven veszik ezeket a kategorizálásokat, mert ők nagy arányban kultúrnemzetben gondolkodnak.
Veres Valér bemutatta a nemzeti attitűdök kognitív térképét, amely azt mutatja, hogy egy társadalmi csoport hogyan viszonyul más társadalmi csoportokhoz, például a saját etnikai közösségéhez, a többi határon túli magyarhoz, a magyarországi magyarokhoz, a románokhoz, a németekhez, a romákhoz, a kínaiakhoz vagy az újgazdagokhoz.
Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik az összes társadalmi csoport közül, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Veres Valér szerint bármit mondhatott volna az RMDSZ, Johannist úgyis megszavazták volna az erdélyi magyarok, mert az emberek úgy érezték, hogy „majdnem az övék”.
Az összes magyar közösség közül az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata, pozitívan viszonyulnak magyarságukhoz, illetve ugyancsak körükben a legerőteljesebb az állampolgársági integráció. Az erdélyi magyarokban 2010-re erősödött a regionális identitástudat, ezzel párhuzamosan az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont ez a folyamat a magyarságtudatra nem volt hatással.
Az európai identitás nem játszik fontos szerepet az identitásmeghatározásban, sem elsődleges, sem másodlagos identitásként nem volt gyakori ez a válasz. "Az is újdonságnak számít, ha valaki azt mondja, hogy magyar anyanyelvű román állampolgár, az európai identitás előtérbe kerülésére még várni kell" – vélekedett a szociológus.
Kertész Melinda
maszol.ro
Az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont dübörög az erdélyi identitástudat Veres Valér szociológus szerint.
Inkább érzik magukhoz közelinek a többi, Magyarország határain túli magyar kisebbséget az erdélyi magyarok, mint a magyarországi magyarokat, derült ki Veres Valér szociológus Egységtudat és regionalitás az erdélyi magyarok tudatában a Kárpát-medencei kontextusban címmel megtartott előadásából.
A szociológus tanulmányában azt vizsgálta, hogy mennyire egységes a magyar nemzettudat, mennyire különbözőek a magyar nemzeti kisebbségek identitásai a Kárpát-medence különböző országaiban, hogyan viszonyul a kisebbségi közösség a többséghez, állampolgársági identitáshoz, hogyan pozicionálódik a többségi államhoz és annak nemzettudatához.
Veres Valér a spontán nemzeti identitást vizsgálta, amit a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredményeként határozott meg. "A mindennapi ember úgy vélheti, hogy beleszületett a nemzeti identitásba, az ősei is magyarok voltak, és ő is az, és az is lesz. A valóságban nem így történik, hanem a családi és az iskolarendszerből származó nevelésen keresztül alakul ki a nemzeti identitástudat" - mondta.
Példaként a moldvai csángókat említette, akik identitástudata erőteljesen különbözik a többi magyarétól: teljesen mást gondolnak a közösségről, nemzetről, államról vagy lojalitásról, mint amit más magyar közösségek általában gondolni szoktak.
Veres Valér
A szociológus az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívottjaként beszélt a kárpát-medencei magyar nemzeti identitás sajátosságairól, ennek alakulásáról, az egység illetve regionális tudat kérdéskört járta körül. Az előadás arra a tanulmányra épült, amelynek alapjául a 2007-es és a 2010-ben megismételt Kárpát Panel vizsgálat eredményei, illetve Erdély több régiójában és a városi fiatalság körében készült fókuszcsoportos interjúk eredményei szolgáltak.
A magyarságtudat egysége és heterogenitás
Veres Valér elmondta, a kutatásból az derült ki, hogy a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbségeknek létezik egy egységes nemzettudata, ami abban nyilvánul meg, hogy kultúrnemzetként gondolnak magukra: mintegy 70%-uk az anyanyelvet és kultúrát jelölte meg nemzeti identitásának meghatározó elemekét, a magyarországi magyarok esetében ez a struktúra érzékelhetően más, a népességnek csak a fele helyezte előtérbe a kultúrnemzeti nézőpontot, közel egyharmaduk állampolgársági alapon határozza meg a nemzeti hovatartozást.
Veres Valér szerint ez azért nem meglepő, mert a többségi népességeknél nagyobb az állam-nemzettel való azonosulás.
A szimbolikus egység
A kutatás során az erdélyi magyaroktól azt is megkérdezték, hogy részei-e a magyar nemzetnek illetve a román nemzetnek. Az erdélyi magyarok 82%-ban mondták azt, hogy közösségük része a magyar nemzetnek. A kutató szerint erre a válaszra számítottak, viszont a többségi nemzethez való tartozást firtató kérdésre meglepő válasz érkezett. A négy kisebbségi közösség közül kettőben a többség azt mondta, hogy a többségi nemzethez tartozik. Erdélyben két különböző mérésben is az az eredmény jött ki, hogy az erdélyi magyarok 65%-a a többségi nemzethez tartozónak is tartja magát. Az értelmiségiek kisebb arányban válaszolták azt, hogy a román nemzetnek is tagjai, mert ők inkább értik, mi a kultúrnemzeti illetve mi az államnemzeti koncepció, tehát szerintük ha a magyar nemzet részének tartják magukat, akkor nem lehetnek részei a románnak is. Amikor az alacsonyabb iskolázottságú válaszadók a román nemzettagságról beszélnek, akkor az állampolgárságra gondolnak, ez nem jelenti azt, hogy etnokulturálisan azonosulnának a román nemzettel. Veres Valér elmondta, hogy a fókuszcsoportos beszélgetésekben az is elhangzott, hogy őket zavarja, hogy a román kereskedelmi médiában gyakran románokról, nem pedig romániaiakról beszélnek, és így a magyarokra is ráhúzzák a román jelzőt.
Nemzeti szimbólumok: tarol a zászló
A szimbolika tekintetében van egy jól meghatározható egység a magyar nemzettudatban, az összes magyar közösségre jellemző, hogy a piros-fehér-zöld zászlót említik meg válaszul a nemzeti szimbólumra vonatkozó kérdésre, majd a Szent Korona a leginkább említett nemzeti szimbólum. Azok körében, akik nem tudtak megnevezni egy nemzeti jelképet, az figyelhető meg, hogy általában alacsonyabban képzettek. "Van egy réteg, amelynek még 8 osztálya sincs, nem követik a híreket, nem vesznek részt a választásokon, közösségi mozgalomban, és nagyon nehéz hozzájuk bizonyos információkat eljuttatni. Romániában egy picit magasabb azoknak az aránya, akik nem tudnak megnevezni egy nemzeti szimbólumot, mert az ország a rendszerváltás előtt, egy jó pár évtizedig jobban el volt zárva Magyarországtól" - mondta Veres Valér.
Az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra
A válaszadók jelentős többségét büszkeséggel tölti el a magyarsága, azonban az erdélyi magyarok a legbüszkébbek magyarságukra, a szerbiaiak, a vajdasági és a magyarországi magyarok a legkevésbé. Az erdélyiek 83%-a vallotta azt magáról, hogy büszke vagy többnyire büszke magyarságára, míg a magyarországi magyaroknak csak a 77%-a mondta azt, hogy büszke vagy többnyire büszke arra, hogy magyar. Veres Valér szerint ez a fajta büszkeség időben változó és összefüggésben áll a nemzetet szimbolizáló állam teljesítőképességével. Azok a népek, akiknek az állama a nemzetközi rangsorokban az élvonalban áll, nagyon büszkék: például a németek vagy az amerikaiak. Annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek
Továbbá a kutatásban azt is vizsgálták, hogy eltérő jellegzetességeik vannak-e a magyarországi magyaroknak és az erdélyi magyaroknak, az erdélyi magyaroknak és az erdélyi románoknak. A megkérdezett kisebbségi magyarok mind a két nagy többségi nemzeti csoporttól elhatárolják magukat, azaz szociálpszichológiai értelemben eltérő, saját csoportként határozzák meg magukat. A kisebbségi magyarok saját csoportjukat érzik magukhoz a legközelebbinek, majd a többi országban élő magyar kisebbséget, és csak ezután a magyarországiakat. Például egy Hargita megyei magyar előbb a székelyeket, majd az újvidéki, vagy a kárpátaljai magyarokat érzi magához legközelebb állónak, a magyarországi magyarok csak ezután következnek.
Sokan „csak” erdélyiek
A kisebbségi magyarok csoportján belül egyféle különbözőségre a nemzeti név utal: az emberek etnokulturális öndefiníciójára vonatkozó kérdésre a magyar, regionális (erdélyi, vajdasági stb.) magyar, a regionális azonosulás etnoním nélkül, vagy a többségi azonosulásnak valamilyen változata szokott felmerülni. A válaszok alapján az látható, hogy sehol nincsenek többségben azok, akik simán magyarnak vallották volna magukat, Magyarországon egy picit magasabb a magukat „csak” magyarnak valló megkérdezettek aránya. A regionális jelzős megnevezés jelentős mértékű mindenhol, gyakran elhangzik, hogy erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyar kifejezés, de jelentős azoknak az aránya is, akik csak regionális jelzővel határolják be magukat, tehát etnoním nélkül erdélyinek, kárpátaljainak, vajdaságinak vallják magukat.
Veres szerint általában a regionális jelzős megnevezés a leggyakoribb, látszólag Erdélyben nem az, de csak látszólag, mert a 22%-os „egyéb” kategóriába a székelyek kerültek be. Az ugyanazon a mintán végzett 2007-es és 2010-es kutatásból kiderült, hogy az idő folyamán lényegesen növekedett a regionális azonosulás. 2010-ben jelentős arányban, etnoním nélkül, „csak” erdélyiként határozták meg magukat a megkérdezettek. A másodlagos opció volt a román állampolgárként, vagy magyar anyanyelvű román állampolgárként való önmeghatározás a megkérdezettek legalább 10%-a esetében. Ez azt mutatja, hogy körvonalazódik a többségi nemzetbe való integráció, ami a romániai magyarok esetében előrehaladottabb, mint a többi országban, ahol magyar kisebbség él.
Hazafogalom Az erdélyi adatokból az derül ki, hogy a regionális tudat erősödik, a haza fogalom esetében növekedik azoknak az aránya, akik Erdélyt nevezik meg, és csökken azoké, akik Romániát. Az erdélyi magyarok elsősorban Erdélyt, vagy egy kisebb régiót, például a Székelyföldet vagy a Partiumot érzik hazájuknak, Romániát ennek kiterjesztésének érzik. „Ezt a jelenséget úgy lehet leírni, hogy az érme egyik oldalán azt írja, hogy Erdély, a másik oldalán pedig azt, hogy Románia, de az érmének az Erdély feliratú oldalát szeretik nézni. Tehát kognitív szinten Romániát a hazájuknak tartják, affektív szinten kevésbé” - fogalmazott a szociológus. Magyarország hazaként nem jelent meg, ezt a fókuszcsoportokon végzett felmérés is megerősítette. Sőt, a fókuszcsoportban kategorikusan jelentették ki, hogy „Magyarország nekem nem haza”. Veres Valér szerint ezekben a kijelentésekben a sérelem is tetten érhető.
Kiderült, hogy az idősebb és a fiatalabb korosztály nevezi meg leginkább hazájaként Erdélyt, a középkorúak pedig Romániát mondanak. Veres Valér szerint annak hatása jelenik meg érzékelhetően a felmérésben, hogy a rendszerváltás előtti iskolarendszerben azt sulykolták a diákok fejébe, hogy „Románia a mi hazánk”. Az idősebb és a fiatalabb korosztálynak még vagy már nem volt ebben része. Az alacsonyabban képzettek egy kisebb régiót jelölnek meg hazájuknak, volt olyan is, aki a települését említette. Az értelmiség inkább tudja, hogy mi az a területi egység, amit hazaként lehet értelmezni, ezért ők gyakrabban említik Erdélyt vagy Romániát.
Többséghez való viszonyulás
A kutatás során arra kérdeztek rá a válaszadóknál, hogy milyennek tekintik a többséggel való viszonyt a településükön illetve országszinten. Az eredményekből az tűnik ki, hogy település- és országszinten a magyar-román viszony között jelentős különbséget észlelnek az emberek. Amíg a településszintű etnikumközi viszonyokat viszonylag ideológiamentesen, azaz reálisan érzékelik, addig az országszintűt ideológiákon átszűrve értelmezik, tehát az alapján ítélik meg, amit olvasnak vagy hallanak ők arról, hogy milyen ez a viszony. Ezért a településszintű viszonyt sokkal pozitívabbnak látják, az országszintűt pedig negatívabbnak.
A településszintű etnikumközi viszonyt az összes kárpát-medencei magyar kisebbség közül az erdélyi magyarok érzékelik a legkooperatívabbnak: 70,1% mondta azt, hogy együttműködő a viszony a románokkal. Konfliktusosnak Romániában 8,7% mondja ezt a viszonyt.
Miért románozzák le a magyarországiak az erdélyi magyarokat?
A kutatás megerősítette, hogy előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Az erdélyi fókuszcsoportok kiértékelése alapján Veres Valér azt a magyarázatot adta, hogy a nemzetkoncepció Magyarországon sokkal inkább állam-nemzet alapú, ezért sokkal többen vannak azok, akik a határon túli magyarokat az állampolgárságuk alapján azonosítják be, ezért mondják azt, hogy „románok”. Ezt nem feltétlenül rosszindulatból mondják, nem akarják ezzel megsérteni az erdélyi magyarokat, de az ő agyukban ezek a kategóriák a relevánsak. Azonban az erdélyi magyarok nagyon rossz néven veszik ezeket a kategorizálásokat, mert ők nagy arányban kultúrnemzetben gondolkodnak.
Veres Valér bemutatta a nemzeti attitűdök kognitív térképét, amely azt mutatja, hogy egy társadalmi csoport hogyan viszonyul más társadalmi csoportokhoz, például a saját etnikai közösségéhez, a többi határon túli magyarhoz, a magyarországi magyarokhoz, a románokhoz, a németekhez, a romákhoz, a kínaiakhoz vagy az újgazdagokhoz.
Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik az összes társadalmi csoport közül, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Veres Valér szerint bármit mondhatott volna az RMDSZ, Johannist úgyis megszavazták volna az erdélyi magyarok, mert az emberek úgy érezték, hogy „majdnem az övék”.
Az összes magyar közösség közül az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata, pozitívan viszonyulnak magyarságukhoz, illetve ugyancsak körükben a legerőteljesebb az állampolgársági integráció. Az erdélyi magyarokban 2010-re erősödött a regionális identitástudat, ezzel párhuzamosan az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont ez a folyamat a magyarságtudatra nem volt hatással.
Az európai identitás nem játszik fontos szerepet az identitásmeghatározásban, sem elsődleges, sem másodlagos identitásként nem volt gyakori ez a válasz. "Az is újdonságnak számít, ha valaki azt mondja, hogy magyar anyanyelvű román állampolgár, az európai identitás előtérbe kerülésére még várni kell" – vélekedett a szociológus.
Kertész Melinda
maszol.ro
2014. december 16.
Javaslatokat továbbítottak az államelnöknek
Tizenegy pontban fogalmazta meg javaslatait az államfő felé az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöksége. Zatykó Gyula alelnök ezzel kapcsolatban tartott kedden sajtótájékoztatót.
Az elnökválasztás eredménye nyomán nőttek elvárásaik az elnökkel kapcsolatban, mindez tizenegy javaslatban öltött formát, melyet kedden reggel továbbítottak a Nemzeti liberális Párt országos székhelyére. Egyik sem politikai jellegű, hangsúlyozta ki Zatykó Gyula, mindahány az ország gazdasági fellendülését segítené, ugyanis „ugyanannyira szegények vagyunk, mint a román barátaink, ugyanúgy nincs autópályánk, mint nekik”.
Több lehetőséget
Amint a javaslatokat tartalmazó nyílt levélben áll, az EMNP meglátása szerint Románia akkor lesz gazdag, ha a benne található régiók gazdagok lesznek. Úgy látják, Erdély adottságaihoz képest keveset teljesít, a régióban rejlő lehetőségeket jobban ki lehetne használni. „Bízunk benne, hogy Önnek – államelnökként, mint a legfőbb társadalmi mediátor – sikerül rávennie a gazdaságot befolyásoló szerveket, hogy nagyobb lehetőséget biztosítsanak Erdélynek. Ilyenformán Erdély újra Románia gazdaságának „gőzmozdonya” lehetne.”
Az első pont a Brassó-Bors autópálya mielőbbi megépítésére vonatkozik, a második egy Moldvát Erdéllyel összekötő autópálya építésére. A Brassó-Bors autópálya tíz éve épül, eddig 52 kilométert sikerült létrehozni – ez csúfos, valójában 2012-ben kellett volna átadni, mondta Zatykó Gyula. Az autópálya többek között a konstancai kikötő jelentőségét, gazdasági szerepét növelné, ugyanis lehetőséget biztosítana arra, hogy a Távol-Keletről érkezett árut gond nélkül lehessen Közép-Európába szállítani.
Profitadó, luxusadó
További javaslatok: mondjanak le az országos közlekedés-fejlesztési tervben bemutatott erdélyi vasútvonal csökkentésről, villamosítsák és fejlesszék az országos hálózatot. A vasúti szállítás ugyanis az egyik legolcsóbb, fűzte hozzá Zatykó Gyula, mindenütt a vasutak fejlesztésére törekednek, Magyarországot is beleértve – kivéve nálunk.
Javasolják továbbá az üzemanyagra kivetett kiegészítő luxusadó visszavonását – ez ugyanis végső soron a kisembereket terheli. A nagy cégek profitadója térjen vissza azok tevékenységi helyére, amúgy pedig a profitadót az EMNP javaslata szerint a következőképpen osszák el: 30%-a a helyi költségvetésbe, 30%-a a megyei költségvetésbe, 30%-a a központi költségvetésbe kerüljön, a fennmaradó 10% pedig egy olyan szolidaritási alapot képezzen, melyet a megyék képviseletei kezelnek. A nyolcadik javaslat egy legkevesebb 500 millió eurós különleges alap létrehozása a kis mezőgazdászok megsegítésére, első sorban az uniós alapok lehívásához szükséges önrész támogatása céljából. Sajnos a kis mezőgazdászok jelenleg ritkán tudnak uniós pénzalapokat lehívni, a termelés nagy részét a nagy farmok biztosítják, holott egyre keresettebbek a kisebb gazdaságokból származó termékek, melyek rendszerint jóval egészségesebbek, mondta Zatykó Gyula.
Átláthatóság
További javaslatok: a kis- és középvállalatok támogatása, első sorban az adók és illetékek csökkentésével. Az ÁFA csökkentése 19%-kal. A költségvetési alapokat használják első sorban beruházásokra, megteremtve a feltételeket a munkahelyek létrehozására, valamint a helyi, illetve központi költségvetés bevételeinek növelésére. Legkevesebb az állami költségvetés 15%-át beruházásokra fordítsák. Végül pedig: a közbeszerzésekre alakítsanak egyszerű, szigorú és átlátható szabályokat, ami egy hatékony eszköz lehet a mindent átszövő korrupció elleni küzdelemben – áll a nyílt levélben. Amint ez utóbbihoz hozzáfűzte: itt rejtőzik az ördög, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) is sok vizsgálatot folytat ilyen ügyekben.
Neumann Andrea
erdon.ro
Tizenegy pontban fogalmazta meg javaslatait az államfő felé az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöksége. Zatykó Gyula alelnök ezzel kapcsolatban tartott kedden sajtótájékoztatót.
Az elnökválasztás eredménye nyomán nőttek elvárásaik az elnökkel kapcsolatban, mindez tizenegy javaslatban öltött formát, melyet kedden reggel továbbítottak a Nemzeti liberális Párt országos székhelyére. Egyik sem politikai jellegű, hangsúlyozta ki Zatykó Gyula, mindahány az ország gazdasági fellendülését segítené, ugyanis „ugyanannyira szegények vagyunk, mint a román barátaink, ugyanúgy nincs autópályánk, mint nekik”.
Több lehetőséget
Amint a javaslatokat tartalmazó nyílt levélben áll, az EMNP meglátása szerint Románia akkor lesz gazdag, ha a benne található régiók gazdagok lesznek. Úgy látják, Erdély adottságaihoz képest keveset teljesít, a régióban rejlő lehetőségeket jobban ki lehetne használni. „Bízunk benne, hogy Önnek – államelnökként, mint a legfőbb társadalmi mediátor – sikerül rávennie a gazdaságot befolyásoló szerveket, hogy nagyobb lehetőséget biztosítsanak Erdélynek. Ilyenformán Erdély újra Románia gazdaságának „gőzmozdonya” lehetne.”
Az első pont a Brassó-Bors autópálya mielőbbi megépítésére vonatkozik, a második egy Moldvát Erdéllyel összekötő autópálya építésére. A Brassó-Bors autópálya tíz éve épül, eddig 52 kilométert sikerült létrehozni – ez csúfos, valójában 2012-ben kellett volna átadni, mondta Zatykó Gyula. Az autópálya többek között a konstancai kikötő jelentőségét, gazdasági szerepét növelné, ugyanis lehetőséget biztosítana arra, hogy a Távol-Keletről érkezett árut gond nélkül lehessen Közép-Európába szállítani.
Profitadó, luxusadó
További javaslatok: mondjanak le az országos közlekedés-fejlesztési tervben bemutatott erdélyi vasútvonal csökkentésről, villamosítsák és fejlesszék az országos hálózatot. A vasúti szállítás ugyanis az egyik legolcsóbb, fűzte hozzá Zatykó Gyula, mindenütt a vasutak fejlesztésére törekednek, Magyarországot is beleértve – kivéve nálunk.
Javasolják továbbá az üzemanyagra kivetett kiegészítő luxusadó visszavonását – ez ugyanis végső soron a kisembereket terheli. A nagy cégek profitadója térjen vissza azok tevékenységi helyére, amúgy pedig a profitadót az EMNP javaslata szerint a következőképpen osszák el: 30%-a a helyi költségvetésbe, 30%-a a megyei költségvetésbe, 30%-a a központi költségvetésbe kerüljön, a fennmaradó 10% pedig egy olyan szolidaritási alapot képezzen, melyet a megyék képviseletei kezelnek. A nyolcadik javaslat egy legkevesebb 500 millió eurós különleges alap létrehozása a kis mezőgazdászok megsegítésére, első sorban az uniós alapok lehívásához szükséges önrész támogatása céljából. Sajnos a kis mezőgazdászok jelenleg ritkán tudnak uniós pénzalapokat lehívni, a termelés nagy részét a nagy farmok biztosítják, holott egyre keresettebbek a kisebb gazdaságokból származó termékek, melyek rendszerint jóval egészségesebbek, mondta Zatykó Gyula.
Átláthatóság
További javaslatok: a kis- és középvállalatok támogatása, első sorban az adók és illetékek csökkentésével. Az ÁFA csökkentése 19%-kal. A költségvetési alapokat használják első sorban beruházásokra, megteremtve a feltételeket a munkahelyek létrehozására, valamint a helyi, illetve központi költségvetés bevételeinek növelésére. Legkevesebb az állami költségvetés 15%-át beruházásokra fordítsák. Végül pedig: a közbeszerzésekre alakítsanak egyszerű, szigorú és átlátható szabályokat, ami egy hatékony eszköz lehet a mindent átszövő korrupció elleni küzdelemben – áll a nyílt levélben. Amint ez utóbbihoz hozzáfűzte: itt rejtőzik az ördög, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) is sok vizsgálatot folytat ilyen ügyekben.
Neumann Andrea
erdon.ro
2014. december 20.
Bakk Miklós: Állam- vagy nemzetépítés? (Moldva és Havasalföld egyesítése)
A nemzetépítés és az államépítés különböző, de egymást átfedő folyamatok. Európában az államépítés – főleg a kontinens nyugati felén – történetileg megelőlegezte a nemzetépítést. A kettő egymásra tevődéséről főleg a francia forradalom óta beszélhetünk, amely a nemzet értelmezésébe is kettősséget vezetett be.
A modern nemzetté fejlődésnek Vladislav Hroch szerint két fő típusa van, attól függően, hogy az államépítés és a nemzetépítés szakaszai hogyan kapcsolódnak össze. Nyugat-Európa nagy részén, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (de ide sorolhatjuk akár Lengyelországot is) „a kora újkori állam egy etnikus kultúra dominanciája alatt fejlődött ki. Itt az államépítés alapozta meg a modernitás azon történeti fordulópontját, amellyel az állam által már korábban „összerakott” társadalom civil társadalommá alakult át, és megalapozhatta az egyenlő polgárok közösségének létrehozását. Másrészt – írja Hroch – Közép- és Kelet-Európában jórészt „külső eredetű” uralkodó osztály gyakorolta a hatalmat olyan etnikai csoportok fölött, amelyek összefüggő területen éltek, de nem volt „saját” nemességük, vagyis feudális társadalmuknak nem volt „saját” vertikuma. (...)
Első pillantásra azt mondhatnók, hogy a magyar helyzet tipológiailag inkább az első mintához áll közelebb, míg a románság helyzete látszólag az utóbbi történeti típusba sorolható be. Azonban a kép összetettebb. Magyarországon a török megjelenése megakasztotta a nyugat-európai típusú nemzetépítést (vagyis az etnikus alapú feudális államra épülő civil társadalom megjelenését), és a hódoltságok megszűntekor a megváltozott társadalom fölött a magyar elit már nem folytathatta ott az állam-/nemzetépítő projektet, ahol az megszakadt. Románia esetében a nemzetépítés kiinduló helyzetét a megkésettség és a történelmi események véletlenjei szabták meg. Havasalföld és Moldva szabadparaszti jellegű állam volt a középkorban, feudalizmusa későn alakult ki, a bojárság nem vált közép-európai jellegű feudális renddé, hanem olyan oligarchiává, amely hatalmát szívósan és jó alkalmazkodóképességgel tudta átmenteni nemzedékről nemzedékre. A rendiség hiánya a 16–17. századtól, amikorra teljesen kialakult a két állam Oszmán Birodalomtól való függése, teljesen nyitottá tette az egyes bojári csoportok között a fejedelemségek trónjáért Isztambulban folyó versenyt. E versengés helyébe a Porta 1711-tól a fanarióta uralmat állítja, a két fejedelemség amolyan „procunsuli tartománnyá” válik a birodalom határvidékén. A fanarióták, Isztambul egyik szűk, bizánci-görög származású elitje a két fejedelemségben csak a Portától megvásárolt helytartóság általi minél gyorsabb meggazdagodás érdekét követte. A nem erdélyi premodern román nemzettudatnak ez az uralom volt az egyik kialakítója. Egyrészt a lázongó helyi elitek (a bojárok) az „idegen” (görög) uralom elleni szembeszegülésről kezdtek beszélni, a görögellenességből a nemzettudat konstituálódását szolgáló „mi”–„ők” szembenállás alakult ki. Másrészt a fanarióta uralomnak volt egy nem szándékolt, különös következménye is. Mivel uralkodói könnyen „áthelyezhetőek” voltak az egyik fejedelemségből a másikba (Constantin Mavrocordat 1730 és 1769 között hat ízben volt Havasalföld és négyszer Moldva fejedelme), rotációik, az általuk gyakorolt uralom párhuzamosságai segítettek a két fejedelemség elitjének felismerni a két állam hasonlóságát, valamiképpeni összetartozását. Tulajdonképpen ez a felismerés készítette elő a két fejedelemség perszonálunióját, Cuza közös fejedelemmé választását. A fejedelemségek egyesülését lehetővé tevő 1859-es Párizsi Egyezmény tartalmazta a két állam „föderális” egyesülésének alternatíváját is a 27. cikkelyben Focşani székhellyel előírt Központi Bizottság révén.
Az állam tehát egy szűk körű elit kezére került (...), miközben a politikai társadalom civil alapzata hiányzott. Románia létrehozását követően az új államnak meg kellett teremtenie „a románokat” is, a „románosítás” pedig az állami eszközökkel segített polgárosítást, illetve asszimilációt jelentette. Ez egyaránt jelentette a városi rétegek bevonását a politikába (Brătianu programja) és a „lojális románok” megteremését. Ez utóbbi nem sok sikert ért el Besszarábia 1918-as egyesülését követően: sem akkor, sem később a román nemzetiesítő politikának, a román állam „infrastrukturális hatalmának” nem sikerült a cári birodalomban létrejött moldvai identitást átalakítania. Később, Dobrudzsa esetében Románia ki- és betelepítésekkel, erőszakos asszimilációval teremtette meg a lojális állampolgárok területi túlsúlyát.
Az erdélyi román nemzetépítés egészen másképp alakult, bázisa alapvetően kisnemesi és polgári, de gyenge volt. A görög katolikus egyház létrejöttével azonban olyan értelmiségi elitre tett szert az erdélyi románság, amely a nemzeti ébresztés tekintetében versenyképesnek bizonyult a többi erdélyi nemzetiségi elittel. Az 1791-ben II. Lipóthoz folyamodványként benyújtott Supplex Libellus Valachorum történeti érvelésre a dákoromán kontinuitás elméletére és a románok erdélyi többségére hivatkozva a románok negyedik erdélyi natióként való elfogadását követeli, azonos jogokat igényelve a román papság, nemesség és közrendűek számára a többi három natio, a magyarok, a székelyek és a szászok megfelelő rétegeivel. Ezzel kezdetét veszi Erdélyben egy részben rendies, részben polgári román nemzeti mozgalom. (…)
A cuzai egyesült fejedelemségek (az Ókirályság) állami nemzetépítése igazából besorolhatatlan, tulajdonképpen a premodern abszolutista nyugati monarchiák megkésett követésének tűnik, amelyben egy szűk állami elit a „lojális románok” megteremtése érdekében mobilizálta olykor társadalmát. Minthogy ehhez hiányzott az előzetes kulturális és ideológiai teljesítmény, amely általában az „ébredés” szakaszában halmozódik fel, az Ókirályság politikusai nagymértékben az erdélyi nemzeti mozgalom szellemi teljesítményére alapoztak (átvették például a dákoromán kontinuitás elméletét), egészen 1918–19-ig. Ennek lett eredménye, hogy a gyulafehérvári határozatok – melyek gondolatisága visszavezethető a Supplex Libellus Valachorumig – a bukaresti államépítő centralizmus igazolásává torzult, és kilúgozódott belőle az erdélyi román nemzetépítésnek az a specifikuma, amely az erdélyi „párhuzamos társadalmak” belső konföderációját támogatta.
Bár Nagy-Románia a korábbi királyság államépítő (államnemzet-építő) ethoszát viszi tovább, a belső viták és válságok időnként a felszínre hozzák a korábbi belső feszültséget. Ilyen vita volt például a két évvel ezelőtti régiósítási vita, amelyen belül kitapintható volt, hogy a területi hatalommegosztás kommunitárius változatát inkább Erdélyben, míg delegált államépítő változatát inkább az Ókirályságban támogatják.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból, Korunk, 2014/12.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nemzetépítés és az államépítés különböző, de egymást átfedő folyamatok. Európában az államépítés – főleg a kontinens nyugati felén – történetileg megelőlegezte a nemzetépítést. A kettő egymásra tevődéséről főleg a francia forradalom óta beszélhetünk, amely a nemzet értelmezésébe is kettősséget vezetett be.
A modern nemzetté fejlődésnek Vladislav Hroch szerint két fő típusa van, attól függően, hogy az államépítés és a nemzetépítés szakaszai hogyan kapcsolódnak össze. Nyugat-Európa nagy részén, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (de ide sorolhatjuk akár Lengyelországot is) „a kora újkori állam egy etnikus kultúra dominanciája alatt fejlődött ki. Itt az államépítés alapozta meg a modernitás azon történeti fordulópontját, amellyel az állam által már korábban „összerakott” társadalom civil társadalommá alakult át, és megalapozhatta az egyenlő polgárok közösségének létrehozását. Másrészt – írja Hroch – Közép- és Kelet-Európában jórészt „külső eredetű” uralkodó osztály gyakorolta a hatalmat olyan etnikai csoportok fölött, amelyek összefüggő területen éltek, de nem volt „saját” nemességük, vagyis feudális társadalmuknak nem volt „saját” vertikuma. (...)
Első pillantásra azt mondhatnók, hogy a magyar helyzet tipológiailag inkább az első mintához áll közelebb, míg a románság helyzete látszólag az utóbbi történeti típusba sorolható be. Azonban a kép összetettebb. Magyarországon a török megjelenése megakasztotta a nyugat-európai típusú nemzetépítést (vagyis az etnikus alapú feudális államra épülő civil társadalom megjelenését), és a hódoltságok megszűntekor a megváltozott társadalom fölött a magyar elit már nem folytathatta ott az állam-/nemzetépítő projektet, ahol az megszakadt. Románia esetében a nemzetépítés kiinduló helyzetét a megkésettség és a történelmi események véletlenjei szabták meg. Havasalföld és Moldva szabadparaszti jellegű állam volt a középkorban, feudalizmusa későn alakult ki, a bojárság nem vált közép-európai jellegű feudális renddé, hanem olyan oligarchiává, amely hatalmát szívósan és jó alkalmazkodóképességgel tudta átmenteni nemzedékről nemzedékre. A rendiség hiánya a 16–17. századtól, amikorra teljesen kialakult a két állam Oszmán Birodalomtól való függése, teljesen nyitottá tette az egyes bojári csoportok között a fejedelemségek trónjáért Isztambulban folyó versenyt. E versengés helyébe a Porta 1711-tól a fanarióta uralmat állítja, a két fejedelemség amolyan „procunsuli tartománnyá” válik a birodalom határvidékén. A fanarióták, Isztambul egyik szűk, bizánci-görög származású elitje a két fejedelemségben csak a Portától megvásárolt helytartóság általi minél gyorsabb meggazdagodás érdekét követte. A nem erdélyi premodern román nemzettudatnak ez az uralom volt az egyik kialakítója. Egyrészt a lázongó helyi elitek (a bojárok) az „idegen” (görög) uralom elleni szembeszegülésről kezdtek beszélni, a görögellenességből a nemzettudat konstituálódását szolgáló „mi”–„ők” szembenállás alakult ki. Másrészt a fanarióta uralomnak volt egy nem szándékolt, különös következménye is. Mivel uralkodói könnyen „áthelyezhetőek” voltak az egyik fejedelemségből a másikba (Constantin Mavrocordat 1730 és 1769 között hat ízben volt Havasalföld és négyszer Moldva fejedelme), rotációik, az általuk gyakorolt uralom párhuzamosságai segítettek a két fejedelemség elitjének felismerni a két állam hasonlóságát, valamiképpeni összetartozását. Tulajdonképpen ez a felismerés készítette elő a két fejedelemség perszonálunióját, Cuza közös fejedelemmé választását. A fejedelemségek egyesülését lehetővé tevő 1859-es Párizsi Egyezmény tartalmazta a két állam „föderális” egyesülésének alternatíváját is a 27. cikkelyben Focşani székhellyel előírt Központi Bizottság révén.
Az állam tehát egy szűk körű elit kezére került (...), miközben a politikai társadalom civil alapzata hiányzott. Románia létrehozását követően az új államnak meg kellett teremtenie „a románokat” is, a „románosítás” pedig az állami eszközökkel segített polgárosítást, illetve asszimilációt jelentette. Ez egyaránt jelentette a városi rétegek bevonását a politikába (Brătianu programja) és a „lojális románok” megteremését. Ez utóbbi nem sok sikert ért el Besszarábia 1918-as egyesülését követően: sem akkor, sem később a román nemzetiesítő politikának, a román állam „infrastrukturális hatalmának” nem sikerült a cári birodalomban létrejött moldvai identitást átalakítania. Később, Dobrudzsa esetében Románia ki- és betelepítésekkel, erőszakos asszimilációval teremtette meg a lojális állampolgárok területi túlsúlyát.
Az erdélyi román nemzetépítés egészen másképp alakult, bázisa alapvetően kisnemesi és polgári, de gyenge volt. A görög katolikus egyház létrejöttével azonban olyan értelmiségi elitre tett szert az erdélyi románság, amely a nemzeti ébresztés tekintetében versenyképesnek bizonyult a többi erdélyi nemzetiségi elittel. Az 1791-ben II. Lipóthoz folyamodványként benyújtott Supplex Libellus Valachorum történeti érvelésre a dákoromán kontinuitás elméletére és a románok erdélyi többségére hivatkozva a románok negyedik erdélyi natióként való elfogadását követeli, azonos jogokat igényelve a román papság, nemesség és közrendűek számára a többi három natio, a magyarok, a székelyek és a szászok megfelelő rétegeivel. Ezzel kezdetét veszi Erdélyben egy részben rendies, részben polgári román nemzeti mozgalom. (…)
A cuzai egyesült fejedelemségek (az Ókirályság) állami nemzetépítése igazából besorolhatatlan, tulajdonképpen a premodern abszolutista nyugati monarchiák megkésett követésének tűnik, amelyben egy szűk állami elit a „lojális románok” megteremtése érdekében mobilizálta olykor társadalmát. Minthogy ehhez hiányzott az előzetes kulturális és ideológiai teljesítmény, amely általában az „ébredés” szakaszában halmozódik fel, az Ókirályság politikusai nagymértékben az erdélyi nemzeti mozgalom szellemi teljesítményére alapoztak (átvették például a dákoromán kontinuitás elméletét), egészen 1918–19-ig. Ennek lett eredménye, hogy a gyulafehérvári határozatok – melyek gondolatisága visszavezethető a Supplex Libellus Valachorumig – a bukaresti államépítő centralizmus igazolásává torzult, és kilúgozódott belőle az erdélyi román nemzetépítésnek az a specifikuma, amely az erdélyi „párhuzamos társadalmak” belső konföderációját támogatta.
Bár Nagy-Románia a korábbi királyság államépítő (államnemzet-építő) ethoszát viszi tovább, a belső viták és válságok időnként a felszínre hozzák a korábbi belső feszültséget. Ilyen vita volt például a két évvel ezelőtti régiósítási vita, amelyen belül kitapintható volt, hogy a területi hatalommegosztás kommunitárius változatát inkább Erdélyben, míg delegált államépítő változatát inkább az Ókirályságban támogatják.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból, Korunk, 2014/12.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 31.
Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak képesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz évvel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajnában is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak képesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz évvel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajnában is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 31.
Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 6.
Belföldi hírek
Újból dermesztő hideg jön
Az Országos Meteorológiai Intézet tegnapi közlése szerint újból kimondottan hideg időre számíthatunk a mai naptól kezdődően egészen péntek délelőttig. Az intézet szerint a hőmérséklet főképp éjszaka és hajnalban elérheti a mínusz 15 Celsius-fokot, helyenként pedig akár -25 Celsius-fokos hidegre is számítani lehet.
Napközben sem lesz sokkal jobb a helyzet, az átlaghőmérséklet várhatóan -10 Celsius-fok körüli lesz. A szakemberek szerint egy Északkelet-Európából érkező hideg levegőtömeg okozza a lehűlést. A fagyos időjáráshoz erős széllökések is társulnak, amelyek a román alföldön, Dobrudzsában és Moldvában elérhetik a 65 kilométeres óránkénti sebességet. Tegnap egyébként több moldvai megyében a havazás és az erős szél fennakadásokat okozott a közlekedésben, több megyei utat a hatóságok le is zártak a forgalom előtt. A meteorológusok szerint az ítéletidő várhatóan jövő hétfőre elvonul, és az évszakban átlagosnak mondható hőmérsékletekre lehet számítani. Kiosztotta az RMDSZ-t Frunda
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli kisebbségügyi tanácsosa szerint az ellenzékbe vonulással az RMDSZ olyan eszközöket veszített el, amelyekkel támogatni tudta volna a magyar közösséget. Frunda szerint ezzel a lépéssel elveszett az az esély, hogy a szövetség törvénytervezetei támogatására román pártok szövetségét is megszerezze, és azon adminisztratív eszközei sincsenek már meg, amelyek révén támogathatta a magyar közösséget. A korábbi szenátor szerint a romániai magyarok céljai 1918 óta változatlanok: egyenrangú állampolgárok kívánnak lenni, nem akarnak diszkrimináció áldozatává válni, tiszteletet kérnek, és hogy ők is tiszteljék a románokat és a román államot. Frunda úgy véli, az RMDSZ vezetői megpróbálják újjáépíteni a szervezetet, miután annak népszerűsége folyamatosan csökkent – Kelemen Hunor kapta a legkevesebb voksot az összes eddigi magyar államfőjelölt közül, és most ül a legkevesebb RMDSZ-es honatya az EP-ben és a román törvényhozásban.
Háborgó forradalmárok
Mintegy kétszáz forradalmár vonult tegnap a bukaresti Victoria-palota elé, a kormány által a múlt év végén elfogadott sürgősségi rendeletnek az eltörlését kérték, amely új forradalmári igazolványok kiváltására kötelezné őket. A tiltakozás alatt az egyik forradalmár a helyszínre kirendelt csendőrökkel összetűzésbe került. Az utcára vonult tiltakozók elsősorban Victor Ponta miniszterelnökkel akartak beszélni, összesen öt percet, de erre nem kaptak lehetőséget, mindössze egy tanácsadóval tudtak szóba állni. Többen azzal fenyegetőztek, hogy éhségsztrájkba kezdenek. A kormányfő a tiltakozást követően arra szólította fel a kabinet belső ellenőrző szervét, hogy vizsgálják felül a forradalmárokért felelős államtitkárság tevékenységét 1990-ig visszamenőleg, főképp azt, hogy miként történt a forradalmári igazolványok kibocsátása. A forradalmárok által vitatott jogszabály egyébként olyan köelezettséget vezet be, miszerint az igazolványt igénylőknek bizonyítaniuk kell, hogy meghatározó szerepet töltöttek be az 1989-es eseményekben. Amennyiben nem kapják kézhez az új bizonylatot, elveszíthetik juttatásaikat.
Román matróz halt meg Líbiában
Két áldozata van annak a támadásnak, amelyet egy líbiai vadászgép hajtott végre egy libériai zászló alatt hajózó, görög cég által üzemeltetett olajszállító hajó ellen, amelyen két román állampolgár is szolgálatot teljesített, apa és fia. Sajtóértesülések szerint az egyik áldozat az ifjabb román matróz, a másik pedig egy görög állampolgárságú. Az Araevo olajszállítót Derna kikötője közelében támadta meg a vadászgép, miután – a líbiai hadsereg közlése szerint – nem válaszolt a felszólításra, egy konfliktuszónának tekintett tengerrészre hajózott be, és gyanítható volt, hogy iszlamista fegyvereseket szállít Dernába. A polgárháború sújtotta ország nemzetközileg elismert kormánya egyébként korábban figyelmeztetett minden vízi járművet: ne kössenek ki előzetes engedély nélkül. A hajó a támadást követően folytatta útját a görögországi Pireus kikötője irányába. Az elhunyt román állampolgár hazaszállításáról az athéni román nagykövetség gondoskodik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Újból dermesztő hideg jön
Az Országos Meteorológiai Intézet tegnapi közlése szerint újból kimondottan hideg időre számíthatunk a mai naptól kezdődően egészen péntek délelőttig. Az intézet szerint a hőmérséklet főképp éjszaka és hajnalban elérheti a mínusz 15 Celsius-fokot, helyenként pedig akár -25 Celsius-fokos hidegre is számítani lehet.
Napközben sem lesz sokkal jobb a helyzet, az átlaghőmérséklet várhatóan -10 Celsius-fok körüli lesz. A szakemberek szerint egy Északkelet-Európából érkező hideg levegőtömeg okozza a lehűlést. A fagyos időjáráshoz erős széllökések is társulnak, amelyek a román alföldön, Dobrudzsában és Moldvában elérhetik a 65 kilométeres óránkénti sebességet. Tegnap egyébként több moldvai megyében a havazás és az erős szél fennakadásokat okozott a közlekedésben, több megyei utat a hatóságok le is zártak a forgalom előtt. A meteorológusok szerint az ítéletidő várhatóan jövő hétfőre elvonul, és az évszakban átlagosnak mondható hőmérsékletekre lehet számítani. Kiosztotta az RMDSZ-t Frunda
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli kisebbségügyi tanácsosa szerint az ellenzékbe vonulással az RMDSZ olyan eszközöket veszített el, amelyekkel támogatni tudta volna a magyar közösséget. Frunda szerint ezzel a lépéssel elveszett az az esély, hogy a szövetség törvénytervezetei támogatására román pártok szövetségét is megszerezze, és azon adminisztratív eszközei sincsenek már meg, amelyek révén támogathatta a magyar közösséget. A korábbi szenátor szerint a romániai magyarok céljai 1918 óta változatlanok: egyenrangú állampolgárok kívánnak lenni, nem akarnak diszkrimináció áldozatává válni, tiszteletet kérnek, és hogy ők is tiszteljék a románokat és a román államot. Frunda úgy véli, az RMDSZ vezetői megpróbálják újjáépíteni a szervezetet, miután annak népszerűsége folyamatosan csökkent – Kelemen Hunor kapta a legkevesebb voksot az összes eddigi magyar államfőjelölt közül, és most ül a legkevesebb RMDSZ-es honatya az EP-ben és a román törvényhozásban.
Háborgó forradalmárok
Mintegy kétszáz forradalmár vonult tegnap a bukaresti Victoria-palota elé, a kormány által a múlt év végén elfogadott sürgősségi rendeletnek az eltörlését kérték, amely új forradalmári igazolványok kiváltására kötelezné őket. A tiltakozás alatt az egyik forradalmár a helyszínre kirendelt csendőrökkel összetűzésbe került. Az utcára vonult tiltakozók elsősorban Victor Ponta miniszterelnökkel akartak beszélni, összesen öt percet, de erre nem kaptak lehetőséget, mindössze egy tanácsadóval tudtak szóba állni. Többen azzal fenyegetőztek, hogy éhségsztrájkba kezdenek. A kormányfő a tiltakozást követően arra szólította fel a kabinet belső ellenőrző szervét, hogy vizsgálják felül a forradalmárokért felelős államtitkárság tevékenységét 1990-ig visszamenőleg, főképp azt, hogy miként történt a forradalmári igazolványok kibocsátása. A forradalmárok által vitatott jogszabály egyébként olyan köelezettséget vezet be, miszerint az igazolványt igénylőknek bizonyítaniuk kell, hogy meghatározó szerepet töltöttek be az 1989-es eseményekben. Amennyiben nem kapják kézhez az új bizonylatot, elveszíthetik juttatásaikat.
Román matróz halt meg Líbiában
Két áldozata van annak a támadásnak, amelyet egy líbiai vadászgép hajtott végre egy libériai zászló alatt hajózó, görög cég által üzemeltetett olajszállító hajó ellen, amelyen két román állampolgár is szolgálatot teljesített, apa és fia. Sajtóértesülések szerint az egyik áldozat az ifjabb román matróz, a másik pedig egy görög állampolgárságú. Az Araevo olajszállítót Derna kikötője közelében támadta meg a vadászgép, miután – a líbiai hadsereg közlése szerint – nem válaszolt a felszólításra, egy konfliktuszónának tekintett tengerrészre hajózott be, és gyanítható volt, hogy iszlamista fegyvereseket szállít Dernába. A polgárháború sújtotta ország nemzetközileg elismert kormánya egyébként korábban figyelmeztetett minden vízi járművet: ne kössenek ki előzetes engedély nélkül. A hajó a támadást követően folytatta útját a görögországi Pireus kikötője irányába. Az elhunyt román állampolgár hazaszállításáról az athéni román nagykövetség gondoskodik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 7.
Székelymészárlás ((1764. január 7.)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Miért más Románia? (Lucian Boia)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 12.
Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 16.
Apróka eszponka
„A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket..."
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
A legelső vásárlás Frumószán
– Egy liter tejet és egy kiló paradicsomot kérnék! – szóltam magyarul, de kissé artikuláltan, hogy érthetőbb legyek.
Anna csak pisolygott a pult mögött.
– Tejért menjenek bé az ötödik házba a templomon lennébb, paradicsomot is kapnak ott.
– Ott is van egy üzlet? – értetlenkedek.
– Ott egy asszony lakik, kinek vajon tehenje és paradicsomja – mondja, és mosolyog.
– Itt akkor nincs tej… – nézek magam elé.
– Holnap vasárnap van, menjenek el a piacra, ott mindent kapnak.
A legelső piacolás
Igencsak finnyás lányként érkeztem Moldvába. Fizikailag rosszul voltam mindentől, ami zsíros, véres, poros, füstös vagy épp szagos. Márpedig a frumószai piac mindezt magában foglalja a maga természetességében.
Amikor legelőször megláttam a földre letett ruhaneműket, a friss sajtot és túrót, a kínai ruhákat és a jó minőségű külföldi használtruhát, s mindemellett vagy között a miccset evő, bátran söröző, borozó pihenőnapjukat tartó embereket, hát én bizony teljesen felháborodtam. Annyira, hogy el is sápadtam.
Adrián, a párom, látván haloványságomat, javasolta, hogy igyunk egy pohár pálinkát.
Így kerültünk egy nénihez, akinek asztalán zöldfűszerek, paszuly és pálinka volt szép sorba kitéve. Kitölti, én felhajtom. Váratlanul kicsücsörödik a szám, majd egy nagyot cuppan is, hiába, na, én addig cujkát nem ittam, igaz, azóta sem sokszor.
Mire leér a lé, Adriánra nézek, lám, ő ad-e ki hangot, mit szól, milyen ez a gyenge, cukrozott valami. Megakad a szemem a kezében levő pohár homályán. Valami gyanús megérzés kerít hatalmába. Elhűlve konstatálom, hogy a néninek ez az egy szem pohárkája van, amiből a fél piac iszik csendes egymásutánságban.
Megyünk tovább, épp miccset enni. A viaszosvászonnal letakart asztalon mustár-, sör- és zsírfoltok, frissen és félig szárazan. Adrián lendülettel elém teszi a miccseket, egy kigurul a vászonra. Muszáj elfordulnom.
(2006 őszén)
A frumószai piac az esztendők múltával…
Vasárnap reggel, ha esik, ha fúj, mi megyünk a piacra. Csoda egy hely. Minden létező dolog megvásárolható ott: tehén-, kecske- vagy juhtejből készített házi sajt, tojás, tej, zöldség és gyümölcs, gabona, jó minőségű külföldről hozott ruhanemű, kínai ruhák, tyúk és csirke, kecske, tehén, ló, disznó és malacai a maguk élő mivoltukban. Egész hétre való gyümölcsöt és zöldséget, sajtot és túrót vásárolunk itt. Imádom ezt a helyet. Nénik fogják a kezem, bácsik viccelődnek, gyerekek érdeklődnek kedvesen. Annyi jó szó, mosoly és áldás száll rám ilyenkor, tölt fel szeretettel engem, hogy nem cserélném el semmire. Van zöldséges bácsim, tojásos és mézes nénim, sajtos asszonyom, tőlük vásárolok mindig. Olykor felbukkan egy idős asszony vagy bácsi, megrepedezett óriási házi paradicsomot, póréhagymát, somot vagy épp zöldeket árulnak. Tőlük mindig vásárolok, próbálok többet fizetni, mint amennyit kérnek, de mindig még többet kapok helyébe. Ilyen világ ez. Mondom én, varázslatos.
(2014. szeptember 7.)
Találkozásaink útban hazafele a piacról
Emberbeszéd:
– Jó napot!
– Jó napot! Haragos?
– Nem erőst.
Asszonybeszéd:
– Jó napot adjon a jó Máriecska, magyar né’, erős szép a leányecskája, személ kendre, pű, pű, hogy meg ne igéjzem itt helyben ezt az aprócska angyalecskáját mámájának... (személ = hasonlít)
(2014. június 29.)
Adni, kapni a piacon és azon is túl
Ma karácsonyi csomagot készítettem egy pár kedves embernek, pontosabban asszonynak. A mézes néninek, a kenyeres néninek és a másik tojásos néninek, mert az első időközben elhunyt. És készítettem egyet csak úgy… Elindultam a piacra, vásároltam, lett méz, tojás, túró, friss kenyér, s közben adogattam a csomagokat és begyűjtöttem a hálás és olykor könnyes mosolyokat. Aztán elértem a zöldséges bácsihoz, akitől a káposztát és a murkot vesszük. Nagy, széles mosollyal kezembe nyom egy zacskó almát, átlátszanak a gyönyörű, válogatott, többféle kincsecskék. – A Lánykájának szeretetvel! – mondja. S én hirtelen úgy, de úgy meglepődök. Talán nem is mosolygok, csak szíven üt, hogy milyen is az élet. Készülsz adni, mert az olyan, de olyan jó, és váratlanul szembesülsz azzal, valaki pont olyan figyelemmel és kedvességgel gondoskodik rólad, mint Te másról, olykor… Előkotorom a plusz csomagocskámat, átadom a bácsinak. Tekintetünk csak egy percre ha találkozik, talán nem is mondok semmit, csak annak érzését hozom magammal a szívemben, hogy ismételten sokkal, de sokkal többet kaptam, mint adtam valaha is.
(2013. december 22.)
Évnyitó Frumószán
2006 szeptemberében a sikeresnek mondható iskolai évnyitó után izgalommal készültünk az itthoni évkezdésre. Mivel alig egy hete költöztünk a faluba, a gyerekeknek csak egy részét ismertük, és tőlük tudtuk, hogy ötvennél többen járnak magyarórára. Az évnyitó pénteken délután 3 órára volt kitűzve, elő is készítettünk az udvaron a nagy melegre való tekintettel hét darab padot és egy katedra szerepét betöltő asztalt, amelyen a tervek szerint mi írtuk volna a megjelent gyerekek névsorát. Alig lett délután 2 óra, már nyílt a kapu, és fél háromkor már nem volt hely a padokon, három óra előtt pedig már teljes volt a káosz. Óriási zűrzavar, hangzavar és tömérdek gyermek. Aztán viszonylagos csendet varázsoltunk, bemutatkoztunk és megkezdtük a névsorírást. Egy szőke kislány állt fel először és mondta a nevét: Aparaschivei Tereza. Kérdem még egyszer, és hallom, de le nem írhatom, az agyam a kezemnek nem ad parancsot, és közben látom, hogy folyamatosan nyílik a kapu, de nincs már se pad, se szék... És megkérdem a kislány nevét még egyszer, de csak azt hallom, hogy Tanár néni, a magyar vagy a román nevünket mondjuk? Egy nagyobbik lány egy kicsi szőke fiút ráncigál hozzám és mondja: Jemil még elsős, nem tud írni... És riadtan keresem a párom tekintetét, épp az utolsó padot cipeli ki a házból a hely nélkül maradt harminc gyerek számára. Rögvest változtatunk a terven. – Mindenki írja fel a nevét a listára, egyenként! – mondjuk, és megint ellepnek a kérdések, hisz Jemil nem tud írni és persze Dane összes testvérét felírná a lapra, bár nincsenek jelen, de megteheti-e? A gyerekek írnak és mi egy kicsit felszusszanunk, van időnk megtalálni egymás tekintetét. De nagyon lassan halad a névsorírás, a nagyok unják, ezért egy újabb listát indítunk, majd tíz perc múlva egy harmadikat, majd egy negyediket. Mindenki ír, és kérdez. Közben aggódva figyelem Helga kutyánkat, komondor lévén elviseli a húsz idegen gyermek egyszerre történő simogatását, bár úgy körülállják, hogy attól tartok, nem kap levegőt.
Majd betelnek a listák, a végeredmény 104 jelenlevő gyerek, még egy utolsó fénykép és egy kétségbeesett kiáltás, hogy hagyják már azt az almafát, mert nem marad egy szem almánk sem... Az utolsó gyermek után is becsukódik a kapu, rengeteg almacsutka és egy laposra simogatott kutya maradt utánuk. Zúgó fejjel nézünk egymásra, szorongatjuk a listákat, majd leülünk a kisház tornácára és megállapítjuk, hogy jó lesz itt, hisz barátságosak, kedvesek és érdeklődők a gyerekek. És ennél mi lehet fontosabb?
(2006 szeptembere)
Szabadság (Kolozsvár)
„A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket..."
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
A legelső vásárlás Frumószán
– Egy liter tejet és egy kiló paradicsomot kérnék! – szóltam magyarul, de kissé artikuláltan, hogy érthetőbb legyek.
Anna csak pisolygott a pult mögött.
– Tejért menjenek bé az ötödik házba a templomon lennébb, paradicsomot is kapnak ott.
– Ott is van egy üzlet? – értetlenkedek.
– Ott egy asszony lakik, kinek vajon tehenje és paradicsomja – mondja, és mosolyog.
– Itt akkor nincs tej… – nézek magam elé.
– Holnap vasárnap van, menjenek el a piacra, ott mindent kapnak.
A legelső piacolás
Igencsak finnyás lányként érkeztem Moldvába. Fizikailag rosszul voltam mindentől, ami zsíros, véres, poros, füstös vagy épp szagos. Márpedig a frumószai piac mindezt magában foglalja a maga természetességében.
Amikor legelőször megláttam a földre letett ruhaneműket, a friss sajtot és túrót, a kínai ruhákat és a jó minőségű külföldi használtruhát, s mindemellett vagy között a miccset evő, bátran söröző, borozó pihenőnapjukat tartó embereket, hát én bizony teljesen felháborodtam. Annyira, hogy el is sápadtam.
Adrián, a párom, látván haloványságomat, javasolta, hogy igyunk egy pohár pálinkát.
Így kerültünk egy nénihez, akinek asztalán zöldfűszerek, paszuly és pálinka volt szép sorba kitéve. Kitölti, én felhajtom. Váratlanul kicsücsörödik a szám, majd egy nagyot cuppan is, hiába, na, én addig cujkát nem ittam, igaz, azóta sem sokszor.
Mire leér a lé, Adriánra nézek, lám, ő ad-e ki hangot, mit szól, milyen ez a gyenge, cukrozott valami. Megakad a szemem a kezében levő pohár homályán. Valami gyanús megérzés kerít hatalmába. Elhűlve konstatálom, hogy a néninek ez az egy szem pohárkája van, amiből a fél piac iszik csendes egymásutánságban.
Megyünk tovább, épp miccset enni. A viaszosvászonnal letakart asztalon mustár-, sör- és zsírfoltok, frissen és félig szárazan. Adrián lendülettel elém teszi a miccseket, egy kigurul a vászonra. Muszáj elfordulnom.
(2006 őszén)
A frumószai piac az esztendők múltával…
Vasárnap reggel, ha esik, ha fúj, mi megyünk a piacra. Csoda egy hely. Minden létező dolog megvásárolható ott: tehén-, kecske- vagy juhtejből készített házi sajt, tojás, tej, zöldség és gyümölcs, gabona, jó minőségű külföldről hozott ruhanemű, kínai ruhák, tyúk és csirke, kecske, tehén, ló, disznó és malacai a maguk élő mivoltukban. Egész hétre való gyümölcsöt és zöldséget, sajtot és túrót vásárolunk itt. Imádom ezt a helyet. Nénik fogják a kezem, bácsik viccelődnek, gyerekek érdeklődnek kedvesen. Annyi jó szó, mosoly és áldás száll rám ilyenkor, tölt fel szeretettel engem, hogy nem cserélném el semmire. Van zöldséges bácsim, tojásos és mézes nénim, sajtos asszonyom, tőlük vásárolok mindig. Olykor felbukkan egy idős asszony vagy bácsi, megrepedezett óriási házi paradicsomot, póréhagymát, somot vagy épp zöldeket árulnak. Tőlük mindig vásárolok, próbálok többet fizetni, mint amennyit kérnek, de mindig még többet kapok helyébe. Ilyen világ ez. Mondom én, varázslatos.
(2014. szeptember 7.)
Találkozásaink útban hazafele a piacról
Emberbeszéd:
– Jó napot!
– Jó napot! Haragos?
– Nem erőst.
Asszonybeszéd:
– Jó napot adjon a jó Máriecska, magyar né’, erős szép a leányecskája, személ kendre, pű, pű, hogy meg ne igéjzem itt helyben ezt az aprócska angyalecskáját mámájának... (személ = hasonlít)
(2014. június 29.)
Adni, kapni a piacon és azon is túl
Ma karácsonyi csomagot készítettem egy pár kedves embernek, pontosabban asszonynak. A mézes néninek, a kenyeres néninek és a másik tojásos néninek, mert az első időközben elhunyt. És készítettem egyet csak úgy… Elindultam a piacra, vásároltam, lett méz, tojás, túró, friss kenyér, s közben adogattam a csomagokat és begyűjtöttem a hálás és olykor könnyes mosolyokat. Aztán elértem a zöldséges bácsihoz, akitől a káposztát és a murkot vesszük. Nagy, széles mosollyal kezembe nyom egy zacskó almát, átlátszanak a gyönyörű, válogatott, többféle kincsecskék. – A Lánykájának szeretetvel! – mondja. S én hirtelen úgy, de úgy meglepődök. Talán nem is mosolygok, csak szíven üt, hogy milyen is az élet. Készülsz adni, mert az olyan, de olyan jó, és váratlanul szembesülsz azzal, valaki pont olyan figyelemmel és kedvességgel gondoskodik rólad, mint Te másról, olykor… Előkotorom a plusz csomagocskámat, átadom a bácsinak. Tekintetünk csak egy percre ha találkozik, talán nem is mondok semmit, csak annak érzését hozom magammal a szívemben, hogy ismételten sokkal, de sokkal többet kaptam, mint adtam valaha is.
(2013. december 22.)
Évnyitó Frumószán
2006 szeptemberében a sikeresnek mondható iskolai évnyitó után izgalommal készültünk az itthoni évkezdésre. Mivel alig egy hete költöztünk a faluba, a gyerekeknek csak egy részét ismertük, és tőlük tudtuk, hogy ötvennél többen járnak magyarórára. Az évnyitó pénteken délután 3 órára volt kitűzve, elő is készítettünk az udvaron a nagy melegre való tekintettel hét darab padot és egy katedra szerepét betöltő asztalt, amelyen a tervek szerint mi írtuk volna a megjelent gyerekek névsorát. Alig lett délután 2 óra, már nyílt a kapu, és fél háromkor már nem volt hely a padokon, három óra előtt pedig már teljes volt a káosz. Óriási zűrzavar, hangzavar és tömérdek gyermek. Aztán viszonylagos csendet varázsoltunk, bemutatkoztunk és megkezdtük a névsorírást. Egy szőke kislány állt fel először és mondta a nevét: Aparaschivei Tereza. Kérdem még egyszer, és hallom, de le nem írhatom, az agyam a kezemnek nem ad parancsot, és közben látom, hogy folyamatosan nyílik a kapu, de nincs már se pad, se szék... És megkérdem a kislány nevét még egyszer, de csak azt hallom, hogy Tanár néni, a magyar vagy a román nevünket mondjuk? Egy nagyobbik lány egy kicsi szőke fiút ráncigál hozzám és mondja: Jemil még elsős, nem tud írni... És riadtan keresem a párom tekintetét, épp az utolsó padot cipeli ki a házból a hely nélkül maradt harminc gyerek számára. Rögvest változtatunk a terven. – Mindenki írja fel a nevét a listára, egyenként! – mondjuk, és megint ellepnek a kérdések, hisz Jemil nem tud írni és persze Dane összes testvérét felírná a lapra, bár nincsenek jelen, de megteheti-e? A gyerekek írnak és mi egy kicsit felszusszanunk, van időnk megtalálni egymás tekintetét. De nagyon lassan halad a névsorírás, a nagyok unják, ezért egy újabb listát indítunk, majd tíz perc múlva egy harmadikat, majd egy negyediket. Mindenki ír, és kérdez. Közben aggódva figyelem Helga kutyánkat, komondor lévén elviseli a húsz idegen gyermek egyszerre történő simogatását, bár úgy körülállják, hogy attól tartok, nem kap levegőt.
Majd betelnek a listák, a végeredmény 104 jelenlevő gyerek, még egy utolsó fénykép és egy kétségbeesett kiáltás, hogy hagyják már azt az almafát, mert nem marad egy szem almánk sem... Az utolsó gyermek után is becsukódik a kapu, rengeteg almacsutka és egy laposra simogatott kutya maradt utánuk. Zúgó fejjel nézünk egymásra, szorongatjuk a listákat, majd leülünk a kisház tornácára és megállapítjuk, hogy jó lesz itt, hisz barátságosak, kedvesek és érdeklődők a gyerekek. És ennél mi lehet fontosabb?
(2006 szeptembere)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 17.
Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudomány
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 22.
A SIC-tábla eltávolítását kéri Kovászna megye prefektusa
A sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatal elé tiltakozásképpen elhelyezett Székelyföld tábla eltávolítását kéri az RMDSZ helyi vezetőitől Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa - közölte csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
A prefektus levélben kérte Tamás Sándort, Kovászna megye önkormányzatának elnökét, és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, hogy vegyenek részt január 24-én a Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulójára szervezett ünnepségen, és távolítsák el annak helyszínéről a korábban tiltakozásképpen elhelyezett Sic - Terra Siculorum feliratú hirdetőtáblát.
A székely zászlóra emlékeztető 12 négyzetméteres molinót tavaly december 15-én helyezték ki az RMDSZ vezetői az ellen tiltakozva, hogy Sebastian Cucu hivatali elődje a magyar himnusz énekléséért bírságot rótt ki.
MTI
maszol.ro
A sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatal elé tiltakozásképpen elhelyezett Székelyföld tábla eltávolítását kéri az RMDSZ helyi vezetőitől Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa - közölte csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
A prefektus levélben kérte Tamás Sándort, Kovászna megye önkormányzatának elnökét, és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, hogy vegyenek részt január 24-én a Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulójára szervezett ünnepségen, és távolítsák el annak helyszínéről a korábban tiltakozásképpen elhelyezett Sic - Terra Siculorum feliratú hirdetőtáblát.
A székely zászlóra emlékeztető 12 négyzetméteres molinót tavaly december 15-én helyezték ki az RMDSZ vezetői az ellen tiltakozva, hogy Sebastian Cucu hivatali elődje a magyar himnusz énekléséért bírságot rótt ki.
MTI
maszol.ro
2015. január 24.
Először ünnepelték országszerte nemzeti ünnepként január 24-edikét
Először ünnepelték nemzeti ünnepként szombaton január 24-edikét, a román fejedelemségek – Moldva és Havasalföld – 1859-es egyesülésének napját, miután erről tavaly decemberben törvényt fogadott el a bukaresti parlament.
A jászvásári központi rendezvényen mondott beszédében Klaus Iohannis román államfő azt hangsúlyozta, hogy a fejedelemségek egyesülése indította el Romániát a „modernizáció és nyugatosodás" útján, amihez az önös érdekeken túllépni tudó, a nemzeti érdekeket tisztán látó és azokért áldozatokat is vállaló vezetőkre volt szükség.
„Egy erős polgári nemzet azonban nem táplálkozhat kizárólag a múlt jelképes pillanataival: tudatosan kell dolgoznia nap mint nap célkitűzései valóra váltásáért" – mutatott rá a román államfő.
Iohannis az egyik legfontosabb adósságnak a decentralizációt nevezte, amelyet már az 1859-es egyesülés megálmodói is szükségesnek láttak, mégsem valósult meg. Az elnök a túlzott központosítás leépítését a következő időszak faladatának nevezte, amelyet „záros időn belül, türelmesen és okosan" kell megvalósítani.
Iohannis rámutatott: a fejedelemségek egyesülését az Európai Unió keleti határának legnagyobb városában, Jászvásáron, a Moldovai Köztársaságtól mintegy 150 kilométernyire ünneplik, ezért gondolatban együtt vannak „a Pruton túli testvérekkel", akikkel nemcsak a közös történelem, hanem „a közös célok, a közös Európához való tartozás" is összekötik a románokat.
1859 januárjában Moldva és Havasalföld is Alexandru Ioan Cuzat, a moldvai Nemzeti Párt uniót szorgalmazó vezetőjét választotta fejedelmévé, annak ellenére, hogy korábban a nagyhatalmak a – krími háború után török fennhatóság alól felszabadult – két román fejedelemség korlátozott egyesülésébe egyeztek csak bele. A perszonálunió után Cuza 1862-re elérte a két államapparátus összevonásának nemzetközi elismerését: az új állam ekkor vette fel a Románia nevet.
Romániának eddig (1990 óta) december elseje volt az egyetlen nemzeti ünnepe. 1918-ban az erdélyi, bánsági és magyarországi románok ezen a napon nyilvánították ki Gyulafehérváron az általuk lakott területek és Románia egyesülését. Romániában 1918. december 1-jét a Nagy Egyesülésnek is nevezik, ennek mintájára 1859. január 24-ét – Cuza havasalföldi fejedelemmé választásának napját – a Kis Egyesülés napjaként kezdték emlegetni.
Daniel pátriárka, a román ortodox egyház vezetője az immár nemzeti ünnepnek minősülő dátumról szombaton kijelentette: január 24-e nem a Kis Egyesülés, hanem a modern román állam megteremtésének napja, amely megalapozta a nemzetegyesítés 1918-as beteljesedését.
MTI
Erdély.ma
Először ünnepelték nemzeti ünnepként szombaton január 24-edikét, a román fejedelemségek – Moldva és Havasalföld – 1859-es egyesülésének napját, miután erről tavaly decemberben törvényt fogadott el a bukaresti parlament.
A jászvásári központi rendezvényen mondott beszédében Klaus Iohannis román államfő azt hangsúlyozta, hogy a fejedelemségek egyesülése indította el Romániát a „modernizáció és nyugatosodás" útján, amihez az önös érdekeken túllépni tudó, a nemzeti érdekeket tisztán látó és azokért áldozatokat is vállaló vezetőkre volt szükség.
„Egy erős polgári nemzet azonban nem táplálkozhat kizárólag a múlt jelképes pillanataival: tudatosan kell dolgoznia nap mint nap célkitűzései valóra váltásáért" – mutatott rá a román államfő.
Iohannis az egyik legfontosabb adósságnak a decentralizációt nevezte, amelyet már az 1859-es egyesülés megálmodói is szükségesnek láttak, mégsem valósult meg. Az elnök a túlzott központosítás leépítését a következő időszak faladatának nevezte, amelyet „záros időn belül, türelmesen és okosan" kell megvalósítani.
Iohannis rámutatott: a fejedelemségek egyesülését az Európai Unió keleti határának legnagyobb városában, Jászvásáron, a Moldovai Köztársaságtól mintegy 150 kilométernyire ünneplik, ezért gondolatban együtt vannak „a Pruton túli testvérekkel", akikkel nemcsak a közös történelem, hanem „a közös célok, a közös Európához való tartozás" is összekötik a románokat.
1859 januárjában Moldva és Havasalföld is Alexandru Ioan Cuzat, a moldvai Nemzeti Párt uniót szorgalmazó vezetőjét választotta fejedelmévé, annak ellenére, hogy korábban a nagyhatalmak a – krími háború után török fennhatóság alól felszabadult – két román fejedelemség korlátozott egyesülésébe egyeztek csak bele. A perszonálunió után Cuza 1862-re elérte a két államapparátus összevonásának nemzetközi elismerését: az új állam ekkor vette fel a Románia nevet.
Romániának eddig (1990 óta) december elseje volt az egyetlen nemzeti ünnepe. 1918-ban az erdélyi, bánsági és magyarországi románok ezen a napon nyilvánították ki Gyulafehérváron az általuk lakott területek és Románia egyesülését. Romániában 1918. december 1-jét a Nagy Egyesülésnek is nevezik, ennek mintájára 1859. január 24-ét – Cuza havasalföldi fejedelemmé választásának napját – a Kis Egyesülés napjaként kezdték emlegetni.
Daniel pátriárka, a román ortodox egyház vezetője az immár nemzeti ünnepnek minősülő dátumról szombaton kijelentette: január 24-e nem a Kis Egyesülés, hanem a modern román állam megteremtésének napja, amely megalapozta a nemzetegyesítés 1918-as beteljesedését.
MTI
Erdély.ma