A csángók fennmaradása minden magyar felelőssége”
A moldvai csángó gyermekek oktatásában részt vevő tanárok, fiatalok, pályakeresők élményeit, tapasztalatait az interjúsorozat első interjújában, a július 29-i lapszámban, Botos Erzsébet mesélt kiadós csángó-élményeiről. Mostani beszélgetőtársunk Nagy-György Anna, aki Hódmezővásárhelyről érkezett Moldvába, és egy évet töltött egy Diószén (csángósan „Gyoszény”) nevű faluban. Anna magyar–történelem szakos tanári főiskolán végzett, és a tanítás mellett összeállította a csángóoktatás történetével foglalkozó mesteri disszertációját is.
– Honnan ered a csángómagyarok iránti érdeklődésed, és mi motivált abban, hogy a csángó gyermekek tanításában részt vegyél és náluk tölts egy évet?
– Már gyermekkorom óta foglalkoztat a történelem, különösen a magyar nép története. Úgy érzem, a csángók történelme egy kicsit elhanyagolt téma. Engem nagyon megragadott ez az ősi kultúra. 2009-ben Moldvába utaztam egy hétre, az az utazás meghatározó volt. Akkor és ott eldöntöttem, hogy valamilyen formában én is szeretnék segíteni abban a küzdelemben, amelyet csángó öntudatuk és nyelvük megőrzéséért folytatnak az évszázados ellenszélben.
– Mit tapasztaltál a csángó emberek között az első utad során és később Diószénben?
– Annak ellenére, hogy nehezebb körülmények között élnek, mint az erdélyi, vagy az anyaországi magyarok, mégis valahogy boldogabbnak és őszintébbnek tűnnek nálunk. Tanulhatunk tőlük sok mindent, én legalábbis nagyon sokat tanultam az ottlétem során. Elsősorban kitartást és összetartást.
Diószénben is barátsággal fogadtak, és végig nagyon kedvesek voltak hozzám. Ugyanakkor a közösségek ma is rendkívül zártak, nem fogadnak be csak úgy akárkit. De végig azt éreztem, hogy tisztelnek, a tanító ma is megbecsült foglalkozás Moldvában, különösen, ha magyar tanító az ember. Néhány családdal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, de elég kevés fiatal maradt a faluban, a fiatal nemzedék többnyire külföldön dolgozik, szinte teljesen kiesik a 18-35 év közötti korosztály, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon élnek vendégmunkásként.
– Miben érzed különlegesnek ezt a közösséget?
– Mivel a moldvai csángók olyan vidéken élnek, amely szinte soha nem tartozott a magyar államhoz, így valójában nem alakulhatott ki a magyar nemzeti öntudatuk. Ugyanakkor ennek az elszigeteltségnek köszönhetően őrizhették meg az ősi magyar néprajzi kincset, az archaikus csángó nyelvet. Ragaszkodásuk a katolikus vallásukhoz meggátolta a teljes beolvadást, azonban a terjedő globalista világszemlélet sajnos az asszimilációnak kedvez. Ezért is nagyon fontos lenne, hogy végre kinevelődjön egy olyan csángó értelmiségi réteg, amely felvállalja a küzdelmet kisebbségi és anyanyelvi jogaiért.
– Milyen volt a kapcsolatod a gyermekekkel? Hogy boldogultál a tanítással?
– Kezdetben okozott kisebb problémákat, hogy nem beszélek románul, különösen az óvodás csoportban, ahol szinte alig tudtak magyarul. Összességében ez azonban inkább pozitívum volt, ugyanis a gyerekek rákényszerültek arra, hogy magyarul beszéljenek, ezáltal sokat fejlődtek az önálló nyelvhasználat terén. A gyermekekkel hamar sikerült megtalálni a közös hangot, és a tanév folyamán erőst a szívemhez nőttek.
– Milyenek voltak a tanítási elképzeléseid és módszereid? Alakultak ezek időközben?
– Mivel iskolán kívüli, fakultatív magyarórákat tartottam, igyekeztem az órákat minél színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanulás mellett gyakran belecsempésztem játékot és kézműveskedést is az órákba. Véleményem szerint elengedhetetlenül fontos, hogy a magyartanár a csángó kultúra megőrzésében is szerepet vállaljon, ezért a legapróbbaktól a legnagyobbakig tanultak csángó népdalokat és táncokat is, amelyeket a gyermekek több ízben bemutathattak szüleiknek és a falu érdeklődő lakóinak.(Tartottunk csángó guzsalyas táncházakat, karácsonyi ünnepséget és évzárót is). Teljesen más módszert kellett itt kialakítanom, mint amit a főiskolai képzés nyújtott. A csángó gyerekek néha nagyon szeszélyesek abban, hogy mikor mihez van kedvük. Emellett pedig folyamatosan szükségük van a pozitív visszajelzésekre, hogy kitartsanak egy-egy tevékenységben.
– Milyen volt a kapcsolatod a kollégákkal?
– A kollégákkal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, különösen azokkal, akik a szomszédos falvakban tanítottak. Sokat segítették a munkámat és úgy érzem, hogy sikerült maradandó barátságokat kötni.
– Érzel-e magadon változást a moldvai időszak után? Mit nyújtott neked ez az ott töltött év, milyen érzéssel jöttél el?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem Moldvába. Az ott töltött egy év során korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznem, különösen az életkörülményeket tekintve, ugyanakkor soha nem kaptam ennyi szeretetet és megbecsülést. A csángók megtanítottak rá, hogy a kicsinek is tudni kell örülni, valamint arra, mik az életben a valódi értékek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és örökre a szívembe zártam ezt a kicsike népcsoportot, amelynek fennmaradása minden Kárpát-medencei magyar felelőssége.
– Miről szól a csángó-éved alatt megírt mesteri disszertációd?
– Utolsó éves hallgatóként engedélyt kaptam rá, hogy kedvezményes tanulmányi renddel fejezzem be az egyetemet. Nem maradt sok szabadidőm, de össze tudtam egyeztetni a tanítást a tanulással. Mivel a diplomamunkám szorosan kötődött a moldvai magyarsághoz, így kifejezetten előnyös volt, hogy ott élhettem közöttük. Az 1948–58 közötti moldvai magyar nyelvű oktatást mutattam be a dolgozatomban. Ugyan rengeteg probléma volt az akkori oktatással, és át volt itatva kommunista propagandával, mégis lényegesnek tartottam ennek feldolgozását, elsősorban azért, mert ezt az időszakot megelőzően a csángók soha nem tanulhattak intézményes formában magyarul. Érdekes volt azokkal az idős emberekkel beszélgetni, akik ebben az időszakban a magyar iskolákban tanultak, és ma is eleven emlékeik vannak a régi magyar tanítóikról.
Bán Attila
Szabadság (Kolozsvár)

A MOGYE-ügy a Diszkriminációellenes Tanács előtt
Ma ismét tárgyalja az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODET) azt az ügyet, amelyben a Romániai Magyar Orvosképzésért Egyesület (RMOGYKE) és az RMDSZ azt kérte, hogy nyilvánítsák diszkriminatívnak a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság (ARACIS) azon előírását, amely szerint a diák a pácienssel csak a román nyelvet használhatja. Erre a rendelkezésre hivatkozva az egyetemi charta szerint az orvosok és gyógyszerészek gyakorlati oktatása, az államvizsga-dolgozat megvédése csak román nyelven lehetséges.
A dr. Kincses Előd ügyvéd által képviselt egyesület kéri továbbá, hogy a tanács nyilvánítsa diszkriminatívnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának azon döntését, amely elutasította a magyar oktatóknak a magyar tagozat külön akkreditációjára vonatkozó kérését, amire a tanügyi törvény alapján joguk lenne. A harmadik kérés az egyetem szervezési és működési szabályzatának azon kitételeire vonatkozik, amely szerint a gyakorlati oktatás stb. csak román nyelvű lehet.
Az ARACIS és a MOGYE által írt védekező beadványokra az RMOGYKE nevében megfogalmazott választ dr. Kincses Előd, az egyesület jogi képviselője ismertette.
A válasz szerint valótlan a közigazgatási törvényszék 2013. február 18-i határozata, hasonlóképpen a MOGYE beadványában megfogalmazott állítás is, miszerint az egyetem chartája lehetővé teszi a magyar hallgatók számára, hogy a magyarul hallgatott előadások mellett magyarul végezzék a gyakorlatot és államvizsgázzanak. Nemhogy lehetővé tenné, az egyetem szenátusa a charta révén megtiltja a magyar nyelv használatát a gyakorlati órákon és az államvizsgán, a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság pedig az egyetemi hallgató és a beteg között. Az ARACIS 15 szakmai bizottsága közül csak az egészségügyi bizottság írja elő a román nyelv kizárólagos használatát! Az ARACIS átirata egy sor alkotmányos rendelkezés mellett sérti a betegjogi törvényt, amely leszögezi, hogy ahhoz a beteghez, aki nem ismeri a román nyelvet, az anyanyelvén kell szólni. Azon túl, hogy egy átirat nem helyezhető a törvény fölé, durván sérti az Európai Regionális Nyelvek Chartájának előírásait is, amelyeket Románia a 2007. évi 282-es törvénnyel is megerősített. Mindezt az Európa Tanács Emberjogi és Diszkriminációellenes Igazgatóságának átirata is igazolja, amit csatoltak a válaszhoz. A magyar nyelvű gyakorlati oktatás megtiltása ellentétes az Európa Tanács 2000. évi 43-as irányelvével, amely a gyakorlati tapasztalatszerzést is az anyanyelven biztosítandó tanulási formák közé sorolja. Az sem igaz, hogy a magyar nyelven megírt államvizsga- dolgozatokat meg lehet védeni magyarul.
Valótlan a MOGYE azon állítása is, hogy a magyar hallgatók oktatási és tudományos tevékenysége zömében magyarul folyik, a tanterv szerint ugyanis a gyakorlati tevékenység az oktatási folyamat kétharmadát teszi ki, amihez a 3-4 hetes nyári gyakorlatot is hozzá kell számítani. Ezzel szemben 1946–62 között az oktatás nyelve kizárólag a magyar volt. Köztudott, hogy 1956 után a végzősök többségét Moldvába helyezték, ahol a magyarul szerzett ismeretek ellenére kiválóan megállták a helyüket. Azt sem kell elfelejteni, hogy a hivatalos diagnosztikai dokumentumok kitöltése kizárólag román nyelven történik, ami megkönnyíti a szakkifejezések elsajátítását.
Az a táblázat, amellyel a MOGYE vezetősége azt kívánja bizonyítani, hogy nincs elég magyar oktató, a saját maga ellen megfogalmazott vádat jelenti egy olyan egyetemen, ahol a román tagozat megalakítása 1962-ben az RKP központi bürójából adott telefonhívásra történt. Látható rosszindulattal az egyetem vezetősége két éve mesterséges indokokat hoz fel annak bizonyítására, hogy miért nem lehet a tanügyi törvény 135-ös cikkelyét betartani, amely előírja a teljes körű anyanyelvi oktatást. Állításukhoz olyan statisztikai adatokat csatolnak, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Az 1-es számú sebészeti klinikán például, amelyet 23 éve a volt rektor, a szenátus jelenlegi elnöke vezet, 8 román egyetemi oktató mellett egy magyar sincsen. Az egyetem adatai szerint 29 tantárgynál a magyar tanárok az egyharmadát sem teszik ki az oktatószemélyzetnek, ami valójában hat esetben jogos. Az adatok rosszindulatú elferdítését igazolja, hogy a magyar hallgatók száma 37 százalék körül van, a magyar oktatóké pedig 30 százalék. Míg öt tantárgy esetében az egyetlen magyar oktató neve pirossal szerepel, ami azt jelenti, hogy nem elégséges a számuk, azon 20 tantárgynál, ahol a 63 százalékot kitevő román hallgatókra egy vagy két román oktató jut, nem használják ugyanazt a mércét. Ha nincs elegendő román oktató, akkor a rektor miért akarja román tanársegédekkel betölteni a magyar oktatási vonalon levő helyeket? Ez a magyarázat arra, hogy miért nem akarják a magyar nyelvű gyakorlati órákat bevezetni, és a magyar tagozatot külön akkreditálni. Egyébként egy sor tantárgyból, de összességében is elegendő magyar oktató van az egyetemen. A 3-as számú gyermekkardiológiai klinikán is pirossal jelölték be a magyar oktató hiányát. A válasz szerint ez az egyetlen ilyen szakos klinika az országban, és nem kötelező, hogy ott gyakorlatot végezzenek a hallgatók, mert ha kötelező lenne, akkor a többi orvosi egyetem akkreditációja lehetetlenné válna.
Az egyetem vezetősége által írt védekező beadvány következtetései számos ellentmondást tartalmaznak, ami a kétszínűségüket jelzi – fogalmaz a válaszlevél. A legújabb indokok szerint az a tény, hogy Hargita és Kovászna megyében sokan nem kaptak átmenő jegyet az ország nyelvéből az érettségin, a román nyelvű oktatás fontosságát bizonyítja. A rektor úr azonban csak azt felejti el, hogy a marosvásárhelyi egyetemre a két megye azon végzősei jöhetnek, akik az újabb követelmények szerint is átmenő jegyet kaptak romántudásukra is az érettségin.
Az ügyben ma kellene döntenie a Diszkriminációellenes Tanácsnak, amely meghallgatta a feleket, tanulmányozta azok beadványait. Ha a vitatott dokumentumokról megállapítják, hogy hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak, akkor vissza kell vonni azokat, az egyetemi chartát pedig a szenátusnak kellene módosítania.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar kormány támogatásával épül tornaterem Csángóföldön
A Miniszterelnökség 200 millió forinttal támogatja a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum tornatermének felépítését – jelentette be Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma szociális és családügyért felelős államtitkára vasárnap, a csángóföldi iskola ünnepélyes tanévnyitóján. „Akik itt tanulnak, katolikus keresztények és magukat csángó-magyarnak, székelynek, vagy magyarnak mondják, ezért nagyon fontos, hogy olyan iskolák működjenek, amelyek az életben való helytállásra és identitásuk megtartására neveli ezeket a gyerekeket" – magyarázta az MTI-nek Soltész Miklós.
Hozzátette: a Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános által két évtizede alapított iskola hatalmas jelentőségű intézménnyé nőtte ki magát azáltal, hogy magyarságuk és hitük megtartására neveli a gyimesi és moldvai csángó gyerekeket.
Az iskola és a kollégium közötti telken már megkezdődött a két évtizeden át nélkülözött tornaterem alapozása a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspökségének ötven millió forintos adományából: ennek felépítéséhez nyújt támogatást a magyar kormány – számolt be az államtitkár.
A teológiai gimnáziumként 1994-ben alapított, 2001-ben pedig természettudományi osztályokkal, óvodával és elemi tagozattal bővült csángóföldi iskola a szegénységben élő, továbbtanulni vágyó gyermekek megsegítését tűzte ki célul. A keresztény szellemiségre nevelő tanintézmény moldvai csángó falvakból is fogad anyanyelvükön tanulni vágyó diákokat.
Az iskola adományokból, a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége segítségével, majd a magyarországi közalapítványok támogatásával épült és bővült, az első évfolyam 15 éve ballagott. Idén hatvan végzőse volt az iskolának a nappali tagozaton. 2007-től esti tagozat is indult, azon idén 34-en végeztek. 15 ezer kötetes könyvtár, több korszerű laboratórium és jól felszerelt informatika-terem segíti az oktatást, egy különálló épületben pedig 120 férőhelyes kollégium szolgál a távolabbról érkezett diákok otthonául. MTI
Erdély.ma

Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma

Előadásokkal egybekötött könyvbemutató
Mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak
Arad – Pénteken a minorita kultúrházban 18 órakor kezdődött az előadásokkal egybekötött könyvbemutató, amelyen Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke köszöntötte a szép számú egybegyűltet, majd átadta a szót a prezídiumban helyet foglaló Bognár Levente aradi alpolgármesternek, RMDSZ megyei elnöknek. Bognár köszöntőjében üdvözölte a jelen lévőket, név szerint megemlítve p. Kalna Zsolt minorita provinciálist, p. Blénesi Róbert plébánost, ft. Király Árpád marosi főesperest, ft Sándor Tivadar arad-gáji plébánost, ft. Sándor Balázs kórházlelkészt, ft. Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébánost, nt. Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztort, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkészt, és dr. Matekovits György termesvári fogorvost. A továbbiakban örömének adott hangot, amiért az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta A minoriták Aradon című kötetet. Ugyanakkor köszönetet mondott a minorita atyáknak az aradi magyarságért kifejtett, több mint 300 éves szolgálatért.
Matekovits Mihály, a kötet társszerzője írói munkájának a motivációiról szólt. Arról, miért tiszteli olyannyira a minoritákat, hogy szükségesnek látta az 1702-ben Aradon elkezdett munkájuknak, sokrétű szolgálatuknak a kötetbe foglalását. Ennek családi indítéka is van, hiszen a belvárosi katolikus templomban a minoriták keresztelték meg, vallásos családban nevelkedett, rendszeresen eljárt a templomba, a minorita házba, ahol megismerkedhetett a minorita atyák munkájával. Az sem mellékes, hogy női fodrász édesapját 1948-ban, amikor a minorita házban bérelni akart egy helyiséget a fodrászata számára, p. Gruber Ernő plébános mentette meg az anyagi összeomlástól. Azt mondta ugyanis, hogy szívesen bérbe adja neki a helyiséget, de várjon még egy keveset, mert úgy hallotta, közeleg az államosítás. Várt, így nem államosították az összes családi vagyont, amit a fodrászüzletbe fektetett volna.
A továbbiakban részleteket közölt a minoritáknak a közjó szolgálatában kifejtett munkájukról, melynek során az elesetteknek, a szegényeknek, a betegeknek segítgettek az egész városban. Különösen sokat tettek az anyanyelvű oktatás érdekében, hiszen sok atya tanárként, tanítóként is szolgált a magyar nyelvű oktatásban. Nehéz időszak volt az impériumváltás utáni, amikor az aradi magyarság iskolaépület nélkül maradt, ezért a diákok és a tanárok a város 11 pontján szétszórva tanultak, illetve oktattak. A minoriták álltak az élére a mai Csiky Gergely Főgimnázium épülete megálmodásának, létrehozásának is. Kitartó, tudatos munkájuk eredményeként, az aradi magyarság néhány év alatt felépítette az iskolát, majd a bentlakást is. A Wild Endre minorita atya által megálmodott minorita kultúrház volt ekkor az aradi magyarság kulturális központja. Manapság is itt működik a Kölcsey Egyesület, illetve a Magyar Pedagógusok Szövetségének a könyvtára. Előadása során, az Aradon átvonult történelmi esemény mindenikében szerepeltek a minorita atyák, akik mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak.
A Vasárnap
A továbbiakban Ujj János történész tartott magvas előadást a minorita atyák által kifejtett sajtótevékenységről, főként az aradi, leghosszabb életű kulturális folyóirat, a Vasárnap történetén vezette végig a hallgatóságát. A havi lapnak indult kiadvány első száma Aradi Katolikus Egyházi Tudósító címmel látta meg a napvilágot, főszerkesztője dr. Monay Ferenc minorita atya volt, kiadója az Aradi Római Katolikus Plébániahivatal. Fél év múlva, a főszerkesztőnek rendfőnökké történt kinevezését követően, a szerkesztést Wild Endre atya vette át, aki több mint 2 évtizeden át irányította a lapot. Előbb egyedül, majd Szilágyi M. Dózsa nagyváradi premontrei tanár főmunkatárssal, 1931-től pedig Fischer Aladárral, az Aradi Katolikus Főgimnázium igazgatójával. Amint a címe is utal rá, kezdetben a lap kizárólag a rend, az egyházmegye, de elsősorban az aradi hitélet eseményeiről szándékozta tájékoztatni az olvasóit. 1920-tól azonban kisebb formátumban megjelenve, rendszeresen beszámolt a csanádi megyés püspök látogatásairól, tetteiről, valamint az aradi katolikus élet eseményeiről. A lap indulásától kezdve mentes volt a politikai tartalmú írásoktól, ennek ellenére, 1919-től, az impériumváltástól a román hatóságok rendszeresen cenzúrázták. Ezzel együtt, a minorita atyák többször tanúbizonyságot tettek a kisebbségi híveik jogai melletti kiállásukról. Amint írták, „A minoriták egyedüli gazdagsága Istenbe vetett hitük és magyarságuk”. Mivel a biztató ígéretek ellenére a magyar iskola nem kapta vissza az épületét, 1919. november 23-án 873 tanulóval megnyitotta kapuit a Római Katolikus Főgimnázium, több mint három évtizedig meghatározó szerepet játszva az aradi magyar nyelvű oktatásban. Az itt zajló tevékenységről bőségesen beszámolt a Vasárnap is. Ezek között kiemelhető a tanintézet új épületének 1923. szeptember 23-án, Pacha Ágoston püspök által történt felszentelése is. A Vasárnap kisebb csoda folytán túlélte a bécsi döntést követő dél-erdélyi drasztikus lapbetiltásokat is. Utolsó száma 1940 decemberében látott napvilágot, de két és fél év múlva, ugyancsak a minorita atyák jóvoltából megjelent a Havi Szemle kulturális folyóirat, ami egy újabb előadást igényelne – zárta értékelését Ujj János történész.
Együtt imádkozni
Az est további részében p. Kalna Zsolt, az Szent Erzsébet Minorita Tartomány főnökének az előadása hangzott el, aki a minoriták jelenlegi életét, tevékenységét érintette. Ebből kiderült, hogy a minorita atyák fogyatkozása miatt Szegeden ketten szolgálnak, az egri minorita házat viszont nem tudják ellátni. Erdélyben még Nagybányán és Avas-felsőfalun moldvai segítséggel működik a rendház. Aradon Blénesi Róbert atya képviseli a magyar minoritákat. Ami a jövőt illeti, arról a Rómában székelő Generális Kúria több éve tárgyal. A tervek szerint az erdélyi részeket a moldvai rendtartományhoz kívánják csatolni, ahol 300 minorita atya van, a magyarországi részt különálló tartományként hagynák meg. A kifejtett ellenállás miatt, a tervet eddig nem tudták végrehajtani, de nem mondtak le róla. Hat év haladékot kaptak a helyzet megváltoztatására. Reménykeltő, hogy idén négyen jelentkeztek, egy novicius a közelmúltban tett fogadalmat. Tehát valami elindult, de fontos az összefogás. Sokat kell imádkozni. A találkozásokban, a közös imákban kell kérni Isten segítségét a Szent Erzsébet Minorita Tartománynak a megtartásáért – fejezte be mondanivalóját p. Kalna Zsolt tartományfőnök.
Az est szerzői dedikálásokkal, illetve a Kölcsey Egyesület által adott szeretetvendégséggel zárult. Az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond az Aradi Polgármesteri Hivatalnak a kötet kiadásához nyújtott támogatásért, a szerzőknek a munkáért, a résztvevőknek az est ünnepélyességéhez való hozzájárulásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szeretnénk, ha szeretnének
Egy közvélemény-kutatásban arra nem lehet direktben rákérdezni, hogy Romániában a többség milyen kisebbséget szeret – vagy nem szeret. Ezért azt kérdezték 1050 személytől, hogy milyen volt a viszony a történelem folyamán a románok és kisebbségek között. A múltról kérdeztek, de a válaszok inkább a jelent tükrözik. Én csak találgatom azok magyarázatát. Sorrendben leginkább a szerbeket kedvelik, mert ők olyan kevesen vannak már, hogy nem is számítanak. Különben is együtt harcoltak a magyarok ellen például a ’48-as szabadságharcban. Aztán a németek, zsidók, mert ők elmentek, a bolgárok, mert ők is kevesen vannak, a törökök, mert őket megverték, a cigányok, mert nagy részük román.
Velünk viszont egyáltalán nem volt jó a viszony, illetve a megkérdezettek 59,7 százaléka azt mondta, hogy rossz és 27,2 százaléka, hogy jó volt.
Most sem állunk sokkal elébb, mert a jelenlegi helyzetre kérdezve, csak 29,2 százalék vallja, hogy jó. Majd, amikor mi is páran maradunk, az lesz az igazi. Mindennek okai – a megkérdezettek szerint – a történelemben rejlenek. Ki kérte, hogy őseink ide jöjjenek, harcoljanak, dolgozzanak, építsenek? Most meg visszaköveteljük azt, amit építettek. Micsoda szemtelenség! Aztán betelepítettük az ősi román földre a szászokat, akik virágzó településeket teremtettek, de aztán szerencsére elmentek. Aztán az is lehet a baj, hogy olyan történelmi személyiségek akadnak, akiket a magyarok is magukénak vallanak, mint Hunyadi János vagy Mátyás, aki magyar király lett, és ráadásul Ştefan cel Mare ellen vonult Moldvába.
Ezer év alatt a magyarok kéretlenül harcoltak az ide és Havasalföldre betörő törökökkel, tatárokkal és másokkal. Aztán miért kell most, 164 év után is az aradi vértanúkra emlékeznünk? Igaz ugyan, hogy ők a szabadságharcban az osztrák önkényuralom ellen küzdöttek, de amikor látták, hogy az osztrákok mellé állnak a románok, akkor nem kellett volna tovább harcolniuk.
Jelenleg azért van feszültség románok és magyarok között – a megkérdezettek szerint –, mert azt a román és magyar politikusok gerjesztik, választási célokból. Valószínű azért, mert a magyarok mindenféle jogokat követelnek, amit a román politikusok szerencsésen visszavernek. Aztán erre rásegít a sajtó is. Arra nem kérdeztek rá a közvélemény-kutatók, hogy ezekben a disputákban kinek is van igaza, de egyértelmű, hogy a románoknak. Ez onnan derül ki, hogy a székely zászló feltétel nélküli használatával csak a megkérdezettek 6,1 százaléka ért egyet. Azt nem árulták el a kutatást végzők, hogy magyart megkérdeztek-e, de gyanítható, hogy ez a 6,1 százalék a magyar , mivel körülbelül megegyezik az országban élő magyarok arányával. Aztán olyan történelmi alakok is akadnak a magyarok között, mint Tőkés László, akiben a megkérdezettek 72,6 százaléka egyáltalán nem bízik. Biztosan azért, mert alaposan benne volt a keze a Ceauşescu-rezsim megdöntésében, amely olyan jó volt, hogy még most is visszasírja a többség. Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megrongálták a magyarokat sértő szobrot Kolozsváron
Nyomozást rendelt el a Kolozs Megyei Rendőrség, hogy kiderítse, ki távolította el egy kolozsvári szobor magyarokat sértő feliratának egy részét – közölte hétfőn a citynews hírportál.
A portál közlése szerint a kolozsvári Szabók bástyája előtt álló Baba Novac-szobor feliratából a "magyarok" szót tüntették el ismeretlenek az elmúlt héten. A "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én" felirat a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármestersége idején, 1996-ban került az 1975-ben állított szobor talapzatára. Baba Novacot az erdélyi országgyűlés ítélte árulásért halálra. A hadvezért máglyán égették meg Kolozsvár főterén, majd holttestét a Szabók bástyája előtt karóba húzták.
Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének az alelnöke elmondta, 2011-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól kérték, hogy a testület állapítsa meg a felirat diszkriminatív voltát. A tanács azonban nem találta megbélyegző jellegűnek a feliratot.
Szász Péter elmondta, az EMNT elítéli a rongálást. Hozzátette azonban, hogy Gheorghe Funar polgármester is engedély nélkül feliratozta a szobrot. "A rendőrség már a felirat törvénytelen elhelyezésekor elkezdhette volna a nyomozást a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt" – tette hozzá az EMNT alelnöke.
A szerb származású katona Vitéz Mihálynak, a moldvai és erdélyi trónt is rövid időre birtokló havasalföldi vajdának volt a bizalmi embere. Vitéz Mihályt a román történelemtankönyvek a román fejedelemségek, Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítőjeként mutatják be.
mti/citynews.ro
Manna.ro

Marosvásárhelyi tanácsülés
Szócsata a kétnyelvűségről és a városfejlesztésről
Igazi piaci hangulat volt a tegnapi tanácsülésen, ahogy már eddig is megszokhattuk, azonban a vitát ezúttal valóban egy piaci ügy váltotta ki. Peti András szóvá tette az elmúlt napokban történteket. Kérte, hogy kezdeményezzenek fegyelmi eljárást a piacigazgatóság és a helyi rendőrség ellen, amiért megtiltották egy állampolgárnak, Lakó Péterfi Tündének, hogy éljen az anyanyelvhasználat jogával, ugyanis a November 7. negyedbeli piacon magyar feliratot is tartalmazó címkéket adott át az árusoknak. Az alpolgármester elmondta, ezért ő is él ezzel a joggal, és magyarul is beszél a tanácsülésen.
Aztán felkérte a polgármesteri hivatalt, hogy az ilyen ügyekkel ne tereljék el a figyelmet a lényegről, vagyis arról, hogy Marosvásárhely lassan lekerül a régió fejlesztési övezetének térképéről, ugyanis október 25-étől a Tarom légitársaság felmondja járatait, továbbra sincs pénz az erdélyi, illetve az innen Moldva felé induló autópályák építésére, mi több, friss információval is szolgált Peti András, és elmondta, a Román Vasúttársaság működtetésképtelennek (neoperabil) nyilvánította a Székelykocsárd – Déda közötti vasúti szakaszt, ezért ezt sem fejlesztik többet. Haller Béla mindezt megtoldotta azzal, hogy számon kérte: a polgármesteri hivatal – ígérete és a költségvetésben megszavazott tétel ellenére – miért nem helyezte ki a tanévkezdésig (a Bernády iskola kivételével) az oktatási intézményekre a kétnyelvű táblát.
Mielőtt más napirend előtti felszólalás is elhangzott volna, a gyűlésen jelen levő Dorin Florea polgármester, szokásos stílusában, igen élesen bírálta az RMDSZ-tanácsosokat. Elmondta, két év után (sz.m.: az új tanács mandátumára célzott) most fedezik fel, hogy mi hasznos a városnak, holott ő évekig dolgozott a hivatallal együtt a városfejlesztési terveken, amelyeket az RMDSZ elutasított. Florea szerint nem elég, hogy szavazat alá bocsátják, Marosvásárhely legyen a régióközpont, hiszen az RMDSZ-politikusok nem fogadták el építő jellegű javaslatait. Ezek között megemlítette a nagyvárosi övezet kialakítását, azt, hogy már rég jelezte, hogy a repülőtér csődhelyzetbe jut, a városközpont átalakítási tervét elvetették, a terelő- utak megépítését nem támogatják, "megfúrták" a digitális város tervet. Mi több, az RMDSZ utasította el a regionális sürgősségi kórház megépítését. Florea szerint mindezek mellett az RMDSZ volt az a szervezet, amely folytonosan szította a konfliktust, akár az említett példával is. S különben – tette hozzá – nincsenek a kétnyelvű feliratok ellen, csak járjanak el törvényesen.
Erre dr. Benedek István kifejtette, hogy van, amikor igaza van Dorin Floreának, de most nem volt igazságos. "Beszéltünk a repülőtérről, az autópályáról is – senki nem mozgatta a füle botját sem, pedig jó lett volna komolyabban venni ezeket a kérdéseket. Ha eredményt akarunk elérni, nemcsak a tanács, hanem a város lakossága is egységesen kell fellépjen azért, hogy Marosvásárhely központtal alakuljon meg a régió" – mondta a frakció korábbi vezetője. Ehhez Soós Zoltán hozzáfűzte, a párbeszéd hiánya mérgezte meg ezt a kapcsolatot, és azt is javasolta, hogy konzultáljanak ebben az ügyben a peremtelepülések polgármestereivel. "Sok esetben kész tények elé állítanak tanácsosokként, a polgármesteri hivatal nem von be a döntéshozatalba a konzultációban. Ezért is alakult ki az évek folyamán ez a helyzet, ami immár bevett szokás lett a hivatal és a tanácsosok közötti viszonyban.
A politikai szócsata után néhány fontos döntés is született. A város megvásárolja az Energomur Rt. volt székházát, amelyet oktatási célra használnak majd. A városi park (Liget) felújításának és az általános városrendezési terv (PUG) költségtételein kívül elfogadták a költségvetés- kiegészítést. Egyelőre a város megőrzi a polgármesteri hivatal székházával szembeni ingatlant (a volt fodrászüzletet), amelyben valószínű, hogy könyvesboltot működtetnek majd. Három évre bérbe adják a Mihai Eminescu művelődési központban levő helyiségeket a Diákháznak. Manzárdosítják a sportakadémiát. Az Izorep Rt. lakóparkot építhet Bodon felé. Végül bérleti szerződést kötnek a református egyházzal az Egyesülés negyedbeli óvoda működtetése érdekében.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

Európai Polgár-díj a moldvai Nyisztor Ilona népdalénekesnek
Az Európai Polgár-díjat az uniós tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértést hatékonyan elősegítő egyéneknek vagy szervezeteknek ítélik oda évente. A díjat Martin Schulz, az Európai Parlament (EP) elnöke adta át.
Martin Schulz, az Európai Parlament (EP) elnöke átadta az Eu- rópai Polgár-díjat az idei kitüntetetteknek – köztük a magyarországi Farkas Gábornak, továbbá a Raoul Wallenberg Egyesület képviselőjének, valamint a romániai csángó Nyisztor Ilonának – az EP brüsszeli székházában tartott szerdai ünnepségen.
Az Európai Polgár-díjat az uniós tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértést hatékonyan elősegítő egyéneknek vagy szervezeteknek ítélik oda évente.
A Moldvában élő Nyisztor Ilonát Tőkés László erdélyi néppárti EP-képviselő ajánlotta a kitüntetésre. Az énekes és óvónő a pusztinai közösségi házban kifejtett nevelői, népzene- és népitánc-oktatói tevékenységével a különböző európai kulturális közösségek értékei iránti nyitottságra neveli a gyermekeket. Ezen túlmenően az Európa Tanács parlamenti közgyűlése előtt 1999-ben saját életútjáról beszámolva elősegítette azt, hogy európai szinten tudatosodjék a csángó kultúra veszélyeztetettsége.
Magyarországról idén két kitüntetett van. Egyikük – Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselő ajánlására – Farkas Gábor kulturális szervező és középiskolai tanár, aki 1990 óta szervez kétévente nemzetközi gyermektalálkozókat egymás kultúrájának jobb megismerése érdekében. Eddig 12 ilyen találkozó jött létre, amelyek közül a legutóbbin, a tavaly júliusban tartott kecskeméti találkozón csaknem 1200 gyermek vett részt 21 különböző országból.
A másik magyarországi díjazottat, a Raoul Wallenberg Egyesületet Herczog Edit – ugyancsak szocialista – EP-képviselő ajánlotta a kitüntetésre. Az indoklás kiemelte, hogy az egyesület a többségi társadalom és mindenfajta kisebbségi csoport harmonikus viszonyáért, a tolerancia elvének érvényesülésért, a kisebbségek méltóságának megőrzéséért dolgozik, így például sokat tesz a többségi társadalom és a romák közötti feszültség feloldása érdekében.
MTI
Erdély.ma

Gábor Áron útján folytatódó szabadságharc
Interjú Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökével a Székelyek Nagy Meneteléséről.
– Melyek azok a legfontosabb technikai adatok, amelyeket a Székelyek Nagy Menetelésén résztvevőinek tudniuk kell?
– A vasárnapi esemény a Kökös és Bereck közötti, pontosan 53 és fél kilométeres szakaszon kialakított tizennégy gyülekezési helyen 11 órától rövid ökuménikus istentisztelet veszi kezdetét. A gyülekezési pontok zöme az útszakaszon elterülő falvak központjában van, a rétyit a Moldvába vezető út elágazásánál hozzuk létre. A déli harangszóra elindulnak a menetoszlopok; Bereckről és Kökösről értelemszerűen egy-egy, a többi pontról kettő, egyik jobbra, a másik balra, a szomszéd település irányában. Amikor az utolsó menetelők is két falu között, a határban találkoznak, ha elegen leszünk, összeáll egy 53 és fél kilométeres összefüggő oszlop. Egy olyan menetoszlop, amely Gábor Áron szülőfaluját a halálának a helyszínével köti össze. A rendőrséggel aláírt egyezség alapján csak az út egyik felét használjuk, a másik sáv fennmarad a gépkocsiforgalomnak. Mint minden megmozdulásnak, tüntetésnek, ennek is lesz üzenete. Ahhoz, hogy ezt az üzenetet úgy tudjuk megfogalmazni, hogy el is jusson a résztvevőkhöz, létrehozunk egy alkalmi rádióstúdiót, amely a hanganyagot az internet segítségével adja át annak a hat területi kereskedelmi rádióadónak, amely élőben sugározza a rendezvény. Ezért kérjük a menetelőket, hogy, aki csak teheti, vegye elő és hozza magával az ultrarövid hullámhosszal rendelkező táskarádióját. Rendkívül fontos, hogy mindenütt ugyanazok a beszédek, ugyanazok a dalok szólaljanak meg – azonos időpontban. Így amikor a rádióban felcsendül a Kossuth-nóta, a teljes menetoszlop azt hallgatja illetve énekeli. Amikor véget ér a rendezvény, szintén az élő közvetítésnek köszönhetően, együtt énekelhetjük el szinte 54 kilométeres távon a magyar, majd a székely himnuszt.
– Számít a menetoszlopok összeérésére? A közel 54 kilométeres táv „kitöltésére” rengeteg résztvevőre van szükség.
– Nagyon bízom benne. Habár mi nem egy élőlánc kialakítását tűztük célul, hanem huszonhat menetoszlop elindulását a Gábor Áron útján.
– E nemzeti jelképünk alapján választották ki az útvonalat?
– Igen, mert ez lényegében a szabadságharc legnagyobb székely hősének, Gábor Áronnak az útja. Más eszközökkel, de a székelység ma is egy olyan harcot folytat, melynek a szabadság megszerzése a végső célja. Gábor Áron Berecken született, Kökösön halt meg, a két település közötti Uzon községben hantolták el.
– Számolnak egyes türelmetlenkedő vagy éppenséggel nem magyarbarát gépkocsivezetők illetlen gesztusaira?
– Többre semmiként nem számítunk, mint amennyi március 10-én, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján ért. Ott egyetlen egy említésre méltó verbális incidens sem volt. Meggyőződésem, hogy az 1990-es évek rég elmúltak, ma mégiscsak 2013-at írunk.
– Lehet, hogy az idők és az eszközök változtak, de az országos útügyi hatóság pénzkövetelési próbálkozása mégiscsak arra enged következtetni, hogy valakiket nagyon zavar a székely tömegrendezvény.
– Nem nevezném kimondottan magyarellenes gesztusnak azt, amit egy sor törvény felsorolásával néhány útügyis köztisztviselő elkövetett. Miután mi megválaszoltuk a levelüket, tisztán leírva, hogy az általuk említett paragrafusok egyike sem vonatkozik a Székely Nemzeti Tanács tüntetésére, korrekt módon beismerték tévedésüket és elvi beleegyezésüket adták az úttest használatára.
– Milyen szinten kapcsolódnak be a rendezvénybe az erdélyi egyházfők?
– Az istentiszteleteket többnyire helyi papok, lelkészek celebrálják, nyilván, azokban a falvakban, amelyekből hiányzik valamelyik felekezet, ott máshonnan érkező lelkipásztorok meghívásáról kellett gondoskodnunk. A rétyi útkereszteződésnél – ahol egyébként a szervezői főhadiszállást és a sajtóközpontot is fölállítjuk – Böjte Csaba testvér fog prédikálni. Azt, hogy püspökök, helyetteseik vagy esperesek személyesen bekapcsolódnak-e az akciónkba, most még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Kató Béla, Erdély református püspöke messzemenően támogatja a kezdeményezést és annak eszmei gondolatát, a korábban rögzített programja miatt viszont nem vehet részt. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, aki ugyan világosan tudtunkra adta, hogy az általa vezetett egyház nem politizál, nem tiltotta meg papjainak a részvételt.
– Annak tudatában, hogy az itt született vagy ide telepített románság is a Székelyföld szerves részét képezi, amitől az autonómia-küzdelemben nem lehet eltekinteni, valamilyen szintű kísérlet történt a térségben élő románok megszólítására? Vagy legalább próbálkoztak megértetni velük, hogy a vasárnapi menetelés nem ellenükben folyik?
– Tízéves fennállása óta a Székely Nemzeti Tanács folyamatosan szembesül azzal a kérdéssel, hogy miként szólítja meg a románságot. De a románság kifejezés meglehetősen tág fogalmat takar. Mit értsünk ez alatt, az első román embert, aki szembejön velünk az utcán? Vagy azt, aki hajlandó szóba állni velünk? Esetleg azt, aki pozitívan viszonyul hozzánk és törekvéseinkhez? Szerintem amikor a románság felé való közeledésről beszélünk, akkor a választott képviselők megszólítására kell gondolnunk. Közvetlenül megalakulása után az SZNT megkereste az összes hazai parlamenti párt frakcióvezetőjét és bemutatta terveit. Legutóbb pedig, idén március 10-én Románia kormányához folyamodtunk, arra kérve az ország vezető politikusait, hogy hallgassák meg a székelyek óhajait. Beadványunkra a mai napig nem kaptunk választ. Ennek ellenére mi nem mondunk le a párbeszédről. A másik kommunikációs csatornát a román nyelvű sajtó jelenti, amelynek képviselőit minden egyes rendezvényünkre szívesen láttunk és látunk. Ugyanakkor lehetőségeink szerint szinte az összes fontosabb dokumentumunkat lefordítottuk román nyelvre és eljuttattuk a románság képviselőihez. A Székelyek Nagy Menetelésére nem csak román újságírókat, hanem román politikai elemzőket is meghívtunk. Egyszóval: a labda nem a mi térfelünkön van.
– Mindezek után nem lehangoló, hogy míg a párszáz, legfeljebb ezer elégedetlenkedőt számláló tüntetések során bizonyos kormánytagok vagy éppenséggel a miniszterelnök rögtön a helyszínen terem, az SZNT március 10-i beadványát a Ponta-kabinet a mai napig válaszra sem méltatta?
– Ennek a sikertelen párbeszéd-kezdeményezésünknek nem mi vagyunk az erkölcsi vesztesei, hanem azok, akik úgy gondolták, hogy az akkor, Marosvásárhelyen összegyűlt több tízezres tömeg választ sem érdemel.
– Az erkölcsi győzelemből viszont még nem születik meg az autonómia.
– Nyilván, de az autonómiához nagyon sok minden szükségeltetik. Elsősorban az, hogy a közösség tisztában legyen és éljen a saját önszerveződő erejével. Erre Nyugat-Európában számtalan pozitív példa van, mások olyan lehetőségekkel élnek, amelyeket sajnos mi még nem használtunk ki. Persze, ha az emberek nem tudják, hogy mit lehet tenni, nem is tesznek. Azon túl, hogy a közösség részéről sokkal nagyobb céltudatosságra volna szükség, az önkormányzatoknak is fel kellene értékelniük saját hatáskörüket és szerepüket. Előszeretettel hajtogatjuk, hogy a központi hatalomnak át kell adnia a feladatköröket, de kérdem én, minden egyes székelyföldi önkormányzat készen áll azok átvételére? Más kérdés: mindenütt van olyan polgármesterünk, aki bizonyos kockázatokat vállalva, határozottan fellép az autonómiáért? Mert ne feledjük, óhajainkat, sérelmeinket előadhatjuk Brüsszelben vagy Strasbourgban, felsorolhatjuk őket Bukarestben is, de a politikai küzdőtér legfontosabb helyszíne a hazai porond.
– Véleménye szerint a vasárnapi esemény, függetlenül attól hogy húsz-, harminc- vagy éppenséggel százezer résztvevője lesz, párbeszédre kényszerítheti a Ponta-kormányt?
– Azt hiszem, hogy igen. Egy ilyen nagyszabású demonstrációt a román politikum nem tekinthet meg nem történtnek. Előbb-utóbb a románság előtt is ki kell alakulnia egy reális képnek arról, amit mi akarunk. A románok is rá fognak jönni arra, hogy ha a Székelyföld egy gazdagabb régióvá válik, abból az ország is nyer.
– Hogyan sikerült fölsorakoztatni a rendezvény és az eszme mögé az összes erdélyi magyar pártot?
– A tízesztendős küzdelmünk egyik sikere a politikai csatatértől való távolmaradásunk. Az SZNT soha nem törekedett a hatalom megszerzésére, nem engedett a pártokba való betagolási próbálkozásnak. Eljött az az idő, amikor ezt azok is belátják, akik néhány esztendővel ezelőtt egyfajta vetélytársat láttak bennünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ráéreztek az egyszerű emberek sorában megnőtt tekintélyünkre is, amikor úgy döntöttek, hogy támogatják az október 27-i menetelést. Én azt szoktam mondani, hogy ha a székelyföldi autonómia létrejötte esetében a regionális parlamenti patkóban minden egyes erdélyi magyar pártnak helye van, akkor a Székely Nemzeti Tanácsra a patkó megépítésének feladata hárul. Ezzel a küldetéssel nem állhatunk egyik alakulat mellé sem, az arányokat majd a népnek, azaz a választóknak kell eldönteniük.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
MEGJELENT A DECENTRALIZÁCIÓS TÖRVÉNYTERVEZET. Nyilvánosságra került hétfőn este Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter decentralizációs törvénytervezete, amely önkormányzati hatáskörbe utal minisztériumi fennhatóság alatt lévő megyei intézményeket. Mint ismert, a kormány parlament előtti felelősségvállalással – azaz vita nélkül – fogadtatná el a jogszabályt, előreláthatóan november közepéig, a jövő évi költségvetés tervezetének megvitatása előtt. Dragnea törvénytervezete előírja: az önkormányzatok az országos büdzséből kapnak pénzt a hatáskörükbe kerülő intézmények működtetésére. A jogszabály szerint az intézmények alkalmazottjainak bérezése sem változik. (Ziare.com)
LEFÚJTÁK A HÚS ÁFÁJÁNAK CSÖKKENTÉSÉT. Elmarad a jövő január 1-jétől tervezett húsáfa-csökkentés – állítja a România TV, mely szerint az IMF szakértői fújták le az intézkedést, mert enélkül is komoly nehézségekkel küzd a kormány a költségvetés összeállításakor. A Valutaalap állítólag nincs meggyőződve róla, hogy csökkenne a feketegazdaság a húsiparban az intézkedéstől, és mivel fedezetet sem lát a kieső költségvetési bevételekre, azt javasolta, térjenek vissza a témára a jövő év elején. MEGYÉKNEK UTALTÁK A PEDAGÓGUS-BÉRALAPOT. A költségvetés-kiigazításkor 175 millió lejt utalnak át a megyéknek az iskolai oktatók fizetésére. A megyei tanfelügyelőségek számításai szerint ennyire van szükség a béralap kiegészítéséhez. (Szabadság) AUTONÓMIÁT ERDÉLYNEK! Időnként fel-felbukkan a romániai közéletben egy-egy ember, ki nyíltan felvállalja az Erdély függetlensége melletti kiállást. Ilyen Angela Tocilă blogger, közíró, aki a honlapján megjelent levelében kifejti, hogy Erdélyt elhanyagolják a mindenkori román kormányok, az ország mostohagyermekeként kezelik, a központi költségvetésből pedig jóval kevesebbet juttatnak neki, mint az ország többi részének. Egy magyar újságíróval folytatott beszélgetése során elmondta: az elmúlt 23 év csalódásai, kudarcai és frusztrációi miatt írta fenti sorait, mely lázadás, felháborodás a teljes romániai politikai vezetésre. Angela Tocilă teljes pénzügyi függetlenséget és önrendelkezési jogot szeretne, mert szerinte 1989 után a politikai pártok bebizonyították, hogy képtelenek vezetni az országot és kezelni a problémákat. Hozzátette, hogy sem gazdasági, sem kulturális szempontból nincs egy világos jövőkép, és éppen ezért lenne szükség a történelmi régiók szerinti autonómiára az egész országban, nem csak Erdélyben. Románia nem fog beleegyezni Székelyföld területi autonómiájába, és ő maga sem ért ezzel egyet, de az országon belüli függetlenséggel, azzal igen – fejtette ki a közíró. Angela Tocilă szerint nincs probléma az erdélyi magyar közösség és a román többség között, Erdély, Moldva és Havasalföld gazdasági függetlenségét pedig azért nem fogják megadni, mert akkor a politikusok nem vehetnék elő a nacionalista kártyát, amikor valami problémára nem találnak megoldást. (Duna TV)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel kétezer gyereket vizsgáltak meg
Összesítette októberi Hargita megyei vizsgálókörútja adatait a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat.
A szervezet közleménye szerint múlt hónapban 29 szakorvos és egészségügyi szakember – csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermek neurológus, radiológus, fül-orr-gégész, fogorvosok, szülész-nőgyógyász, kézsebész és szakápolók – végezte a szűrővizsgálatokat Csíkszentdomokoson, Csíkszeredában, Csíkszentmártonban, Szentegyházán, Csíkszentkirályon, Kosteleken és Székelyudvarhelyen, iskolákban, óvodákban és a csíkszeredai kórházban. Ötvenhat magyarfalvi és csíkfalvi moldvai csángó gyermek is eljutott az orvosokhoz.
Az összesítés szerint ittlétük egy hete alatt az orvosok közel kétezer gyermeket vizsgáltak meg. Tizennégy gyermek esetében javasoltak további magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet. A szakemberek ugyanakkor műtéti-konzultációkat is tartottak a székelyudvarhelyi és csíkszeredai kórházakban. A szemészeti szűrővizsgálatok alapján a szervezet 19 darab szemüveget készíttetett és juttatott el csíkszentkirályi, újtusnádi és lövétei rászoruló gyermekeknek.
Ezúttal is a csoporttal tartott a szervezet nőgyógyászati szűrőkamionja. Az ebben berendezett rendelőben 340 nőgyógyászati szűrést végeztek el egy hét alatt. A citológiai leletek eredményei Magyarországon november elejére készültek el, és 24 megvizsgált személy esetében derült fény súlyos elváltozásra vagy betegségre – szerepel a gyermekmentő szolgálat közleményében, amelyben ennek kapcsán is felhívják a figyelmet a megelőzés, a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat elvégeztetésének fontosságára, szükségességére. A mobil fogorvosi rendelő is itt volt októberben, közel háromszáz csíkszentdomokosi gyereket kezeltek és tanítottak a helyes fogápolásra az ott dolgozók, köztük Fórizs Etelka fogorvos, aki már tizenkilencedik éve jár önkéntesként a szervezettel Erdélybe.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Megrongálták a tatárdombi emlékművet
Ismeretlen tettesek már többször megrongálták azt a Gyergyószárhegy határában lévő emlékművet, amely a székelyek tatárok fölötti győzelmét hirdeti. Legutóbb az obeliszk körüli oszlopokból két darab vált vandál kezek áldozatául.
Egy olvasónk jelezte, hogy rongálás nyomai látszanak a tatárdombi emlékműnél, és ő maga helyezte vissza a talapzatra a szétdobált kegyeleti koszorúkat. A helyszínen láthattuk: talapzatából kidöntve két oszlop hever a földön. „Egyértelmű, hogy rongálás történt” – állapította meg Györffy Gábor, Gyergyószárhegy alpolgármestere, aki portálunk által szerzett tudomást a helyzetről. Az alpolgármester szerint nem ez az első alkalom, hogy „megcsonkítják” az emlékművet, a körülötte lévő oszlopokat összekötő vaslánc például rendszeresen eltűnik. Legutóbb a tatárdombi csata idei emlékünnepére, szeptember 7-re tette rendbe az emlékművet Gyergyószárhegy önkormányzata, azóta viszont ismét eltűnt a vaslánc, újabban pedig az obeliszket körülvevő oszlopokban tettek kárt.
Akárcsak a korábbi eseteknél, ezúttal sem lehet tudni, hogy ki a tettes, az országút melletti nyílt mezőbe bárki besétálhat. Az biztos, hogy múlt hét elején még minden rendben volt, az alpolgármester állítása szerint ugyanis helyi szociális munkások gyűjtik össze minden hét elején a szemetet a műemlék közelében lévő parkolóból, és szemrevételezik a műemléket is, legutóbb pedig mindent rendben találtak.
Börtön jár a műemlékek megrongálásáért
„Börtönbüntetést kockáztat, aki műemlékeket rombol” – mondta el lapunk megkeresésére Mihály Zita megyei műemlékvédelmi felügyelő. Ismertetve a hivatalos eljárást, elmondta, a bejelentést követően a helyszínen készít jegyzőkönyvet, felméri a kárt és jelenti az esetet a rendőrségnek. Az általános gyakorlatról szólva a szakember elmondta, ilyen esetekben a tettes nem kerül kézre, a rongálások többnyire éjszaka történnek, szemtanúk nincsenek. A szóban forgó esetben a helyreállítást a műemlék tulajdonosa, Gyergyószárhegy önkormányzata kell elvégezze – ismertette Mihály Zita.
„Erősítenek”
A megrongált kőoszlopokba betonvasat öntenek, ezzel együtt helyezik új talapzatba a kitört darabokat, és tartós módszerrel szerelik vissza a láncot is a pillérek közé. Eddig sem a laza szerkezet okozott problémát, hisz az oszlopokat korábban is betonvas tartotta, ez viszont meglazult a vasláncok sorozatos „feszegetésével”, így történhetett meg, hogy az oszlopokat ki tudták emelni a talapzatból – vélekedik Györffy Gábor. Az alpolgármester elmondta, nem csupán a rongálás helyreállítását tervezi az önkormányzat, a jövő évi költségvetésből a műemlék körüli tér rendezésére is szeretnének pénzt fordítani.
„Meghurcolt" emlékmű
Az eredetileg 1908-ban állított obeliszken lévő márványtáblát a bevonuló románok 1919-ben leverték. 1945 után is volt egy kis tábla az oszlopon, ezt 1990 márciusában verték le. A most látható, az eredetivel egyező méretű és feliratú márványtáblát 1990 novemberében helyezte vissza a szárhegyi RMDSZ. Rajta a következő felirat olvasható: „1658. szeptember 6-án Moldva felől berontó 3000 tatárt 300 székely Gábor deák vezetésével e helyen győzött le és temette nagyrészt e halom alá. Hirdesse ez emlék, hogy a szülőföld lángoló szeretete tízszeres ellenség fölött is diadalt arat”.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Pálinkás néne Erzse, egy „moldvai énekes pacsirta"
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2004. októberében rendezte meg első alkalommal a Szeret menti Népdalvetélkedőt, és azóta minden ősszel gyönyörködhetünk a Csángóföld minden szegletéből érkező, jól felkészült gyermekek énekeiben. Akarat- lanul is azokra az elődeinkre gondolunk, akik még a régi, általunk romantikusnak vélt világban megőrizték és tovább adták gyermekeiknek, unokáiknak népdalainkat, szentes énekeinket, imáinkat.
A hangfelvevő eszközöknek köszönhetően a leggazdagabb ha- gyatékot talán az 1800-as évek végén, és az 1900-as évek elején szülöttektől kaptuk, de a későbbi korosztályokban is szép számmal voltak és vannak ma is olyanok, akiktől tanulhatunk.
Ilyen énekes volt a moldvai Klézse községhez tartozó Somoska faluban Pálinkás Erzsi néni, aki 1941. november 1-én született, és nagyon sokat énekelt. Néne Erzse 2013. június 10-én halt meg. A X. Szeret menti Népdalvetélkedő kapcsán a Csángó Rádió újra műsorára tűzte azt a 2011. májusában készített felvételt, amelyben egyik falubélije, Benke Paulina beszélget Pálinkás Erzsi nénivel.
* * * Június 13-án, csütörtökön, elkísértük énekes néne Erzsét, ahogy a gyermekek mondták az utolsó útra.
Néne Erzse egy nagyon egyszerű osszany volt. Semmit nem tudat írni, semmit nem tudatt olvasni. Mikor elnyerte az első díjot a Homoródmenti Népdalversenyen akkor hazzám jött a szímpodan s megkérdezett, hogy mit ír azon a fójén (oklevélen) mert ő nem tudta elolvasni. Nem tartatta fontasnak az írást, az olvasást, ezek nélkül is tudatt énekelni, táncolni. Nagyon sok éneket megtanult csak úgy hollásból. Kérdeztem, hogy kitől tanulta ezt a sereg éneket, azt felelte hogy nem tudja.
Örökké énekelt. Ha mezőn dolgazott akkor legszebben énekelt. Tudta, hogy így figyelmet nyer magára, mert neki nagy szüksége volt erre.
Néne Erzsének nem volt egy jó élete. Örökké mesélt a szamorú életéről. Ő azt mondta, hogy egy szerda nap született és azért nem volt neki szerencséje. Örömes volt mikor meghívtam zsűritagnak, s látta hogy a cinkák énekelik azakat az énekeket melyikeket tőle tanultuk.
Sok éneket megtanultam tőle, de még egy sereg vissza maradt. Sajnos elvitt magával egy kincset. Nem gondaltam, hogy ez a szörnyű baleset elviszi közölünk ilyen hamar. El vagyok keseredve!
Sajnos ilyen az élet. Egyik nap tervezünk, szervezkedünk, örvendünk, busulunk, veszekedünk és a másik nap vége van mindennek s akkor kopunk hírt, hogy mit vesztettünk el.
Isten bocsássa meg bünjeit énekes néne Erzsének!
Benke Paulina, Somoska
csangoradio.ro
Erdély.ma

Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Saját gyökereinket öntözzük, amikor hagyományainkat ápoljuk"
Az elmúlt hét végén zajlott a Csík Terület Ifjúsági Tanácsa (CSTIT) és Hargita Megye Tanácsa közös szervezésében megrendezett, már hagyománynak örvendő XXIII. Pedagógusok Fóruma. Az eseménynek a hidegségi Csángó Panzió adott otthont.
A CSTIT már korábban is próbálkozott eleget tenni a szórványban jelentkező képzés-igénynek, legközelebb talán már a moldvai csángómagyar pedagógusok lehetnek házigazdái egy hasonló hagyományőrző képzésnek. A moldvai szórvány termékeny táptalajt kínál a hagyományőrzésre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének gondozásában működő Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban dolgozó pedagógusok már több településen sikeresen erősítik a helyiek identitás- és magyarságtudatát.
A pedagógusok fórumának ez alkalommal a hagyományőrzés volt a tematikája. A résztvevőknek színes, információdús programokban volt részük. „Saját gyökereinket öntözzük, amikor hagyományainkat ápoljuk” á hangzott el, hiszen már a népi gyermekjátékokat is eszközként lehet használni arra, hogy a népi hagyományokat megismertessük a gyermekekkel.
A képzést Kozma István, Csík Terület Ifjúsági Tanácsának elnöke nyitotta meg, hangsúlyozva a pedagógusok nevelői munkájának fontosságát, a felnövekvő generációnak társadalomban vállalt szerepének formálásában. Szintén ő tolmácsolta Burus-Siklódi Botond (RMPSZ elnök) üdvözletét, majd külön köszöntötte a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program hagyományőrzőit és pedagógusait, akik első alkalommal voltak jelen ezen a képzés-sorozaton.
maszol/közlemény

Volt moldovai titokminiszter: Romániát szétdarabolhatja Magyarország és Ukrajna
A volt moldovai titokminiszter enyhén szólva sem vette jó néven Băsescu elnök kijelentéseit, és a maga módján 'kitálalt'. Szerinte, ha Băsescu nem vonja vissza szavait, akkor Románia akár szét is eshet a jövőben. Magyarországgal is riogatott.
Artur Resetnicov kemény szavakkal reagált egy közösségi oldalon Traian Băsescu elnök egyesülést vizionáló szavaira. A volt, titkosszolgálatokat felügyelő miniszter a bennfentesek fölényével nyilatkozta: „Románia ezt a politikai vonalat 2007 óta űzi, és én ezt nem csak hallomásból tudom. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy Băsescu érzi-e, hogy a térségben egy újabb tüzet lobbant lángra"- tette fel kérdését Resetnicov.
Ezek után Románia szempontjából érzékenyebb témát feszegetett, és szavainak súlya alatt bizony kiérződik az orosz medve figyelő és bólogató tekintete is: „Jól van, ő (Băsescu) nincs tekintettel Moldovára, de figyelembe veszi, hogy hogyan reagálna Magyarország vagy Ukrajna? Élvezd ki magad, Băse, mert másképp Romániának vissza kell szolgáltatnia azt, ami nem hozzá tartozik: Jászvásárt, Szucsávát és egész Moldvát a Pruton túl"- pontosított és tapintott rá a lényegre a moldovai politikus.
Artur Resetnicov Băsescu elnök azon szavaira reagált, miszerint Moldova Romániával történő egyesítése nemzeti prioritás lenne: „Romániának egy nemzeti célja volt a NATO-ba való csatlakozás. Volt egy második is- az EU-ba történő csatlakozás. A következő alapvető projekt, a Moldovával való csatlakozás kell, hogy legyen. Minden kétséget kizáróan"-jelentette ki korábban Băsescu. Resetnicov egyébként a moldovai kommunista párt politikusa, mégis figyelemre méltóak szavai, hiszen azok sem állnak messze a kommunizmustól, akiknek 'beszólt'. Legutóbb ugyanis a román politikai elit teljes spektruma mellett a volt kommunista politikus és elnök, Ion Iliescu is a kommunista kínai elvtárak bölcsességét méltatta, politikus társaihoz hasonlóan a volt kommunista pártállam zsargonját használva.
itthon.ma / gândul.info
Erdély.ma

Szatmári autonómiakonferencia: etnikai helyett gazdasági érvek kellenek
Csakis a románokkal összefogva, az etnikai vonatkozások helyett a gazdasági szempontokat hangsúlyozva érhető el a helyi autonómia – ez volt a konklúziója a Szatmári Híd Egyesület által Szatmárnémetiben szervezett autonómiakonferencia első, hétfői napjának.
A találkozóra katalán és román előadókat is meghívtak – előbbiek arról beszéltek, miként sikerült a katalán autonómiát kivívni, mindemellett tanácsokat is adtak az erdélyi önrendelkezési törekvések előre vitele érdekében. A házigazdák nevében Krakkó Rudolf, a Szatmári Híd Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, kifejtve, hogy sajnálja, ugyanakkor szégyelli is, hogy 23 évvel a diktatúra bukása után nemhogy autonómiánk nincsen, de még csak nem is beszélünk érdemben erről.
Pénz kell a népszerűsítéshez
Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, barcelonai üzletember arról tartott előadást, hogy a vállalkozók miként tudják segíteni az önrendelkezés ügyét. Elmondta: mindig a legjobb befektetésnek tartotta az autonómiatörekvések támogatását, úgy fogta fel, hogy ha a vállalkozását építi, a hazáját építi. Arra is kitért, hogy az autonómiamozgalomhoz pénz is szükséges volt, például a tartományt átszelő élőlánc résztvevőit szállítani, étkeztetni kellett, és nem került kis összegbe az agresszív médiakampányuk sem, mellyel végül a sorsdöntő fordulatot elő tudták idézni: a maguk oldalára sikerült állítaniuk a Katalóniában élő spanyolokat.
Elmondta, akkor értek el eredményeket, amikor nem a nemzeti érzelmeikről beszéltek, hanem arról, hogy a befizetett adójukat elnyeli Madrid – akárcsak az erdélyiekéit Bukarest – leszegényítve őket, akadályozva a régió fejlődését. Hozzátette: vállalkozóként megértette, nagyon fontos az, hogy a kormányzat közel legyen, mivel ily módon a döntéshozatalnál, a törvénykezésben sokkal inkább érvényesülnek a helyi érdekek.
Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Összefogás Katalóniáért Konvergenció Unió képviselője a katalánok és az erdélyi magyarok helyzetét, lehetőségeit elemezte, rámutatva a hasonlóságokra, illetve különbségekre. Felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az Európai Unió a régiók Európájában gondolkodik, ami igen kedvező az önrendelkezési törekvések szempontjából. Hozzátette viszont: a régiókat nem nemzetiségi alapon akarják kijelölni, hanem működő gazdasági egységeket szeretnének létrehozni.
„Értsék meg, önökről a román nacionalisták – és itt a mindenkori román kormányra gondolok – azt a képet festik mindenütt, hogy soviniszták, agresszívek és szektások, az önálló régiójukat pedig etnikai alapon akarják létrehozni – fejtette ki a katalán politikus. – Ez ellen a hatékony védelem pedig csakis az lehet, ha az erdélyi románokat sikerül megnyerniük ügyük támogatásához.”
Elmondta: meg kell értetnünk a románokkal, hogy az autonómia azt jelenti, hogy: az enyém, közel. Azt, hogy az önrendelkezés prosperitást, fejlődést hoz és sokkal demokratikusabb, mint a központosított kormányzat, mivel sokkal szélesebb társadalmi rétegeknek enged beleszólást a közügyekbe.
Erdély, a fejőstehén
Mircea Daian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója arról beszélt, hogy nemcsak Erdélynek, de Románia többi régiójának – Moldvának, Olténiának, Dobrudzsának – is autonómiára van szüksége a fejlődéshez. Angela Tocila nagyváradi újságíró, politológus, blogger egy korábbi írását olvasta fel, melyet a székelyek nagy menetelése ihletett. Ebben kifejti, hogy románként mostohagyereknek érzi magát Erdélyben, mivel a kormányzat és az ország Kárpátokon túli régiói úgy tekintenek Erdélyre, mint egy fejőstehénre, ahol megtermelik azt a pénzt, melyet lenyúlhatnak, amiből magukat fenntarthatják.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke rámutatott: a Partiumnak minden szempontból kedvezőbbek az esélyei az autonómia elérésére, mint Székelyföldnek, mindössze egy nagyon fontos tényező hiányzik: az erre irányuló akarat. Érvei között felsorolta például azt, hogy a Partium távol van a fővárostól, és olyan természetes határok választják el attól, mint a Kárpátok. Nyugat felé azonban csakis mesterséges a határ, mely egyre inkább légiesül.
Szilágyi szerint amennyiben az országhatár megszűnne, az olyan városok vonzáskörzete, mint Szatmárnémeti, átterjedne Magyarország keleti régióira, és ezáltal a települések hierarchiájában sokkal előkelőbb helyet foglalhatna el. Ehhez azonban az kell, hogy kétnyelvű város legyen.
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen felmerült a kérdés: Erdélyben mi legyen az első lépés az autonómia kivívásának útján? Mindkét katalán meghívott szerint népszerűsítésre van szükség, az autonómia gondolatának elhintésére minél szélesebb körben, annak megértetésére, hogy ez nem magyar soviniszta törekvés, hanem a helyi érdekvédelem legjobb eszköze. Helyi szinten ebben a témában feltétlenül átfogó konszenzust, egységet kell teremteni, mert másképp nem megy, hangzott el.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
GYENGE AZ OKTATÁS. Az iskolások olvasási, matematikai és természettudományos képességeit összegző, nemzetközi tanulói teljesítménymérési program (Programme for International Student Assessment, PISA) szerint Romániában 3–6 százalékpontos a javulás 2009 óta, de a megméretéseken a diákok 37–40 százaléka még így is leszerepel. A felmérésben szereplő romániai gyermekek 3,2 százaléka mutatott kiemelkedő teljesítményt, míg közel 41 százalékuk matematikából nagyon gyengének bizonyult.
ROMLIK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS. Harmincharmadik helyen áll Románia az európai országok között az egészségügyi ellátás tekintetében, 478 pontot ért el a maximális 1000-ből. Tavalyhoz képest egy hellyel lejjebb került az ország, a sort Szerbia zárja a 34. helyen. A Hotnews által idézett felmérés szerint az egészségügyi szolgáltatások minőségében Hollandia áll az első helyen, ezerből 870 pontot gyűjtve össze, majd Svájc, Izland, Dánia és Norvégia következik. FELTŰNÉSI VISZKETEGSÉG. Nemzetiszínű csokornyakkendőre váltotta trikolór hajpántját a kovásznai diáklány december elseje tiszteletére. Sabina népviseletben ment iskolába a nemzeti ünnepet megelőző pénteken, és fényképeket osztott meg erről a Facebook-oldalán. (Wowbiz.ro) VONATBALESET PARAJDON. Vasúti baleset történt szerda reggel Hargita megyében: vonat rohant bele egy haszongépjárműbe. Az autó vezetője megsérült. Hírügynökségi jelentések szerint a nyolc órakor történt baleset miatt leállt a forgalom a 13A számú országúton Parajd kijáratánál. A megyei rendőrség szóvivője szerint a sofőr vélhetően látta az érkező személyvonatot, ennek ellenére akart áthajtani a vasúti síneken. HATVANKILENCEDIK. Nőtt a korrupció mértéke Romániában idén az egy évvel korábbi szinthez képest – derül ki a Transparency International nemzetközi jogvédő szervezet kedden nyilvánosságra hozott adataiból. Románia 43 ponttal a 69. helyen áll a 177 országot tartalmazó listán, míg egy évvel korábban a 66. volt. (Krónika) LEGYEN NEMZETI ÜNNEP A KISEGYESÜLÉS IS. Nemzeti ünneppé nyilvánítaná január 24-ét a Iaşi megyei SZLSZ – jelentette be Jászvásár polgármestere, Gheorghe Nichita, aki szerint Victor Ponta miniszterelnök is támogatja az ötletet. Hasonló kezdeményezése a SZDSZ-nek 2010-ben is volt, amelyet a szenátus elfogadott, de 2011-ben, amikor a képviselőház is szavazott róla, elutasították. 1859. január 24-én egyesült Moldva és Havasalföld, ekkor választotta meg mindkét tartomány Alexandru Ioan Cuzát fejedelemmé. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élénk kommunista nosztalgia Romániában
A romániai polgárok 44,7 százaléka úgy gondolja, hogy a kommunizmus jó volt Románia számára, 44,4 százalék szerint pedig 1989 előtt jobban éltek az emberek az országban – derül ki az INSCOP közvélemény-kutató kedden nyilvánosságra hozott felméréséből.
A november 7–14. között az Adevărul napilap megrendelésére készült felmérés szerint csupán kevéssel többen, 45,5 százaléknyian gondolják úgy, hogy a kommunizmus rossz volt.
Az, hogy a válaszadók hogyan vélekednek a kommunista rendszerről, a nem, az életkor, a képzettség és a lakóhely szerint is különbözik. A férfiaknak például 42,4 százaléka tartja jónak a kommunizmust, a nőknek viszont 46,9. Az életkor szerint megoszlás azt mutatja, hogy minél fiatalabbak a válaszadók, annál kevésbé gondolják úgy, hogy a szélsőbaloldali diktatúra jótékony hatással volt az országra. A 18 és 34 év közöttieknek csupán 34,1 százaléka véli jónak a kommunista rendszert, a 35 és 49 év közöttiek körében azonban ez az arány már 46,9 százalék, az 50 és 64 év közöttiek körében 50,0, a 65 év fölöttieknek pedig 51,7 százaléka gondol nosztalgiával az 1989 előtti időkre.
A képzettség szerinti mutatók azt jelzik, hogy minél magasabb a válaszadók végzettsége, annál inkább elutasítják a kommunizmust. A csupán általános iskolai végzettséggel rendelkezők 56,1 százaléka érezné jobban magát a kommunizmusban, a középfokú végzettséggel bírók körében azonban ez az arány csupán 46,8 százalék, az egyetemet végzetteknek pedig már csak 43,4 százalék sírja vissza a kommunizmust.
A városi lakosság is jobban érzi magát a többpártrendszerben: 41 százalékuk gondolja jobbnak a kommunizmust, szemben a vidéki lakosság 49,1 százalékával.
Eltérően vélekednek az 1989 előtti rendszerről a különböző országrészek lakói is. A leginkább a Partiumban, a Bánságban és Erdélyben élők utasítják el a vörös rezsimet. A partiumiaknak és a bánságiaknak csupán 36,2 százaléka vágyik kommunizmusra, az erdélyieknek pedig 43,1 százaléka. A havasalföldiek körében már 44,6 százalék ez az arány, a moldvaiak esetében pedig 51,7 százalék élne inkább kommunizmusban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Van-e keresztény értelmiség Erdélyben?
Felnőtt fejjel lett komolyan, elkötelezetten keresztény, s ez szakmaiságában is meghatározóvá vált. Gábor Csilla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, szakterülete a középkori, reneszánsz, barokk irodalomtörténet.
– Gyerekkora óta nagyon komoly, tanulásban elmerülő, sokak szerint szigorú, nagyon is csak a szellemiekkel foglalkozó lánynak ismertem meg, ugyanakkor szinte látom, amint a tömbház előtti zöld téren egy pokrócon tornászmozdulatokat gyakorol, cigánykereket hány...
– A bevezetőben említett mozzanatokkal most a legmélyebb nosztalgiáim kerültek felszínre, eszembe jutott az is, hogy volt valakinek a gyerekkori tornászéletemhez kapcsolódóan egy megjegyzése. A nyolcvanas évek közepe táján, amikor napi szinten kérdés volt, hogyan őrizhetjük meg önmagunkat, hogyan lehetünk igazak anélkül, hogy fejjel mennénk a falnak, akkor egy barátom azt mondta: neked rugalmas, hajlékony a tested, és ezzel mintegy üzente, hogy a lelkem, a szellemem, az értékrendem annál kevésbé az. Ebben dicséret is volt, meg egy kis jóindulatú figyelmeztetés, hogy vigyázzak, nehogy ártsak ezzel a merevséggel, amit akkor következetességnek neveztem – talán az is. Nehéz megmondanom, ki vagyok, könnyebb a pályámról, az életemről beszélnem. A magyar tanszék oktatója vagyok: egy hosszú út vége és kezdete. Magyar szakot végeztem és angoltanár voltam néhány éven át, az akkor még meglevő kihelyezési rendszernek „köszönhetően”, Brassótól 22 kilométerre. Majd lapszerkesztőként is dolgoztam, rövid ideig voltam budapesti angoltanár, ezek után lettem a tanszék munkatársa. Pályakezdésemhez kapcsolódik egy nagyon fontos elhatározásom: felnőtt fejjel lettem komolyan, és remélem, egész életemre elkötelezett módon keresztény. Ez számomra nemcsak bizonyos hittételek elfogadását jelentette, hanem a szakmaiságomban is meghatározó elemmé vált. Kezdetben ez legfőképpen abból állt, hogy különös érdeklődéssel fordultam az egyház kultúrateremtő és -alakító tevékenysége, múltja, története felé. Bár a munkahelyemet nagyon nem szerettem – nem a román környezet, hanem a nagyon beszűkült mentalitás miatt, amely a tudásnak, főleg a nyelvtudásnak semmilyen értéket nem tulajdonított –, a brassói évek mégis szépek voltak, mert az egyetemi évek alatt kialakult rögeszmémet valamilyen szinten plébániai keretek között, plébánosi háttértámogatással, segítséggel meg tudtam valósítani. Azaz Brassóban találtam olyan fiatalokat, akik hajlandók voltak velem együttműködni: versműsorokat tartottunk, színielőadásokat szerveztünk, kicsit tágítva a hagyományos templomi-plébániai kereteket. Mindez rengeteg jó hangulatú együtt dolgozással, munkával, próbával, igazi közösséggel.
– Hogyan lehetett abban a korszakban ilyen pályát választani, miképpen tudott ez a pálya kibontakozni? – A pályaválasztás számomra nem okozott nagy nehézséget, ötödikes koromban döntöttem el, hogy vagy magyartanár leszek, vagy semmi. Volt néhány riadt tiszteletkör a családban, de a szüleim nagyon becsülendő módon rám bízták a választást. A kihelyezés érdekes történet volt, a látszat szerint én „megfogtam” az egyetlen, abban az évben meghirdetett erdélyi helyet. Tanévkezdésig én is azt gondoltam, micsoda szerencse, ráadásul a családom apai része Brassóban élt, ott volt a rokonság, nagybátyáméknál lakáslehetőség. Csak éppen a többi életkörülmény nem volt ideális: az ingázást még úgy, ahogy ki lehetett bírni, de Brassóban például nem vásárolhattam kenyeret, csak kalácsot. Akkoriban a kenyeret fejadagra adták, a vásárláshoz pedig fel kellett volna mutatni a brassói személyazonossági igazolványt, amivel én nem rendelkeztem, a kolozsváritól pedig senki nem hatódott meg. Jó az Isten, jót ád, a mindennapi élet szintjén valahogy túléltem. Egy fokkal nehezebb volt az iskolai közeg, amely maga alá akart gyűrni; ezt azonnal éreztem, amint megláttam a körülményeket, megismertem a mentalitást. Vidéki általános iskola volt, ahol az igazgató engem azért gorombított le, mert házi feladatot adtam a gyerekeknek, amikor azt még a romántanár, a matektanár sem teszi, nem terheli őket. Hogy jövök én angoltanárként ehhez? – ezt nem vette be a gyomrom. A szellemi értékeknek a totális megvetése, mellőzése volt igazán nehéz.
– Abban az időben kihelyezettként Erdélyen kívüli helyek közül lehetett „válogatni”, leginkább Moldvában, Olténiában, ezért is válhatott fontossá a szellemi-lelki menedék Brassóban, a plébániai közeg. Egy tanár élete azonban meglehetősen szem előtt zajlott, inkább tiltották, de legalábbis rossznéven vették, ha a tanár besétál egy plébániára, szentmisén vesz részt...
– Én erre akkor nem gondoltam. Tudtam, hogy kihívom magam ellen a sorsot, de azt is tudtam, nincs veszíteni valóm, ennél rosszabb már nem lehet. Számomra az életet, a szellemi értelemben vett életben maradás lehetőségét jelentette. Amikor a brassói plébánia papjai látták bennem a tettvágyat, látták a sok fiatalt, akiknek igénye volt arra, hogy a szentmisén és hittanórán túl egyéb is történjen velük, bennük és körülöttük, helyet adtak ennek. Fokozatosan alakultak a dolgok, már nem is tudnám pontosan elmondani, hogyan; néhány beszélgetés nyomán pattantak ki az ötletek, jöttek a megoldások, a lehetőségek, a szülők is nagyon mellé álltak a dolgoknak: jelmezt varrtak, süteményt sütöttek, szóval az akkori lehetőségek és körülmények között maximálisan kihasználtuk, amire lehetőségünk volt.
– Mindez egy közös értékrend megjelenítését is jelentette, és ilyen szempontból egyértelműbb volt az akkori tevékenykedés: egyfajta ellenállás volt, az értékek őrzésének helye, és ezek az értékek sokkal egyneműbbek, egyértelműbbek voltak.
– Az akkori helyzet bizonyos szempontból tényleg egyértelművolt: lehetett tudni, ki a „rossz”, ki a „jó”. Az idézőjel itt nagyon fontos, mert ma már világos, hogy a kategóriák nem választhatók szét ilyen élesen. A nagyon plurálissá vált társadalomban ma a választás is bonyolultabb, az értékekhez való viszony is összetettebb. Minden értéke dacára sem sírom vissza azt az időt, de nagy fájdalmam, hogy ebben a pluralizmusban és szabadságban, amikor igazán nincs semmi kockázata a vallásos életnek, templomba járásnak, a sok lehetőség között nem alakítottuk ki az értelmes tevékenység struktúráit az egyházi kultúra terén. A kilencvenes évek elején folyton azt hallottam – néha mérges is voltam miatta –, hogy hiányzik a keresztény értelmiség Erdélyben. Eltelt húsz év, és most sem látom, van-e keresztény értelmiségi réteg. Pedig nagyon sok elkötelezett keresztény értelmiségit ismerek, csakhogy nem látszunk ki a földből, a tömegből. Nem arra gondolok, hogy állandóan térítgetni kellene, vagy a főtérről kiabálni, hogy gyertek, legyetek keresztényekké, de szükségét érezném valamiféle szervezettségnek, láthatóságnak.
– Milyen ez a keresztény értelmiség? Néha azt érzem, vannak, akik félnek ettől a fogalomtól, mert valamiféle elitizmust vélnek felfedezni benne...
– Semmiképpen nem elitizmust vagy elszigetelődést értek ezen! Számomra keresztény értelmiséginek lenni egyfajta kötelességekkel járó létállapot. Semmi különös dolgot nem jelent, csak tudatosságot, odafigyelést, hogy mit hogyan, mikor és mennyire csinálok. Számomra kicsit Krisztus-követés is ez az igényesség. Az értelmiségiről azt szokták mondani, hogy nem engedi meg magának a megmerevedést, a dogmatikussá válás luxusát. Jóllehet én nagyon katolikusnak, nagyon kereszténynek tudom, ismerem magam: a katolikus hittannak megvan a tanrendszere, amit elfogadok, ha azonban engedem magamban, magam körül megmerevedni ezt a tanrendszert, már nem vagyok értelmiségi.
– Az élet dinamizmusát kellene megtartani, állandóan felülvizsgálni a dogmaértésünket? – Igen, és erre a hivatalos egyházi dokumentumokban vannak nagyon szép kifejezések. Mint például kreatív hűség – a hagyományunkhoz, a történelmünkhöz, az eleinktől örököltekhez való ragaszkodás. II. János Pál pápának vannak sokatmondó terminusai ezekről a dolgokról, a hit és ráció összehangolásáról. A kreatív hűség, mint eszmény engem nagyon inspirál, ezt próbálom a magam hagyományértelmezésében, irodalomértésében is gyakorolni, meg persze a saját életemben is. A kereszténység a történetiség hite és vallása, de a történetiség nem azt jelenti, hogy évszámokat tudok, ismerem az eseményeket, hanem hogy kapcsolatban vagyok a múlttal, emlékezetem megjeleníti, jelenvalóvá teszi, ami régen történt. Én pedig úgy élem a magam jelenét, hogy erőt merítek a múltból, de nem másolom szolgai módon. Soha nem szeretek arra hivatkozni, hogy ezt nagyanyám, szépapám, ükapám is így csinálta, s akkor ezen nem lehet változtatni.
Bodó Márta
Erdély.ma

Ha nem lennének székelyek, magyarok – nem lenne Románia!
Annak ellenére, hogy néhány román történész kezd feleszmélni a Csehó éra alatt adagolt dicső román történelmi mákony okozta kábulatból, a nagy többség még mindig a számára mézédes magyarellenességből pótolja az elmúlt haszontalan évek elmaradt sikerélményeit.
A gyávaság paródiája volt az új jobboldal sepsiszentyörggyi masírozása, toroköblögetése. Hiszen akkor lehetett volna bátor tettnek nevezni, ha rendőri biztosítás nélkül mernek kosornyázni a főtéren. Azt viszont nem merik megtenni!
De azóta abból a „hőstettből”, ahhoz kapcsolódó dicsekvésekből élnek tyúkocskáik ölében.
Pedig, ha ismernék a valós történelmüket, akkor azt is tudnák, hogy a Magyar Királyság védelme alatt álló moldvai, havaselvei fejedelemségek minden döntő jelentőségű török-tatár elleni háborújukat a magyar királyi hadak, vagy később az erdélyi magyar fejedelmi hadak segítségével vívtak meg, és csak azokban győztek ahol a magyar királyi segédhad mellettük állt, s vállalta a harcok oroszlánrészét.
Ez a magyar hadi segítség a földrajzi közelség végett majdnem mindig a székely hadakból állt.
Mihály soha nem tudott volna Erdélyben egyetlen sátorcöveket sem leütni, ha nincsenek a székely hadak mellette. A legkeményebb csatáiban nem Baba Novákban bízott, hanem a székelyekben.
A Mircea győzelmeiről írt nagyhangú ömlengések, Eminescunak minden valós történelmi alapot nélkülöző, Mirceát dicsőítő költeménye összeomlik a valós történelmi tények feltárásával.
Ezt nem a magyarok, hanem a saját józan történészeik mondják, írják.
Következésképp, ha nem lettek volna a magyar királyi – többnyire székely – hadak, ma Bukarestben nem beszélnének egységes román nemzeti államról, Erdogan török miniszterelnök rendeleteire táncolna a politika, és nem román lenne az állam hivatalos nyelve.
Nem volna jobb, végre eldobni a sok kitalált, hazug történetet, és végre a valót keresni, kutatni minden öntömjénező szándék és tömény magyar-székely ellenérzés, gyűlölet nélkül?
A bukaresti, de minden más politikai csoportosulás is a magyarellenességből tartja fenn a pártok közti marakodásra kiépített stratégiai állásait. A román belpolitika egyhuzamban és kizárólag valakik megvetésére, gyűlöletére épül. Ha nincs gyűlölet tárgya, megbénul, leáll a politikai tevékenység. Ha egy adott pillanattól eltűnne a magyarság ebből az országból, fél éven belül szétesne Románia!
Miért? Mert nem bírnak valakik megvetése, gyűlölése nélkül politizálni, s akkor egymást kezdenék ki.
Aki ismeri a román történelmet, az tudja, hogy a két fejedelemség egész fennállása alatt utálta egymást, és folyamatos versengés volt köztük. Persze másként írják a történelemkönyvek, de a tisztábban látó román történészek már úton-útfélen szót ejtenek, írnak erről.
Most a hagyományos másság iránti derékig érő gyűlöletet, utálatot le lehet vezetni a magyarokon.
De ha nem lennének magyarok, akkor keresnének mást, mondjuk a dobrudzsaiakat vagy az olténiaiakat, mivel azok elmaradottabbak. Ha azok is elfogynának, akkor egymásnak esne Moldva és Munténia. Úgy szétmarnák az országot, hogy nincs többé olyan európai vagy világhatalom, amely még egyszer összecsirizelné azokat.
Ezért ajánlom a román ország-vezetőknek, dobják ki maguk közül a kekeckedő, álnemzeties, minden egyébhez csak az igazi magas szintű politikához nem értő, színészkedő, prosztikat hajkurászó gigoló szépfiúkat, és vegyék elő végre a jobbik eszüket.
A vegyes lakosú városok éléről lökjék félre, dobják politikai szemétkosárba az uszító, hozzá nem értő, hasznavehetetlen, nyáltúró, magyargyűlölő, pökhendi polgármestereket, és próbáljanak meg idegengyűlölet nélkül, igazi emberbarát, mindenki hasznára váló politikát folytatni.
Bánjanak már végre – kilencven valahány év után – úgy a székelységgel, magyarsággal, mintha azok is ennek az országnak az állampolgárai volnának.
Mert ezt eddig nem érezték a hatalom részéről. Csak a moldvai kecskepásztorból estéről reggelre diplomás belügyi kiskirállyá vedlő, magyart köpködő, félanalfabéta senkik nagyképűségét tapasztaltuk meg.
Hagyják hadd intézze a magyar, a székely saját sorsát, rendezze belső ügyeit, mert addig van Románia, amíg magyar, székely van ebben az országban.
Mert mihelyt nem lesz – fél évre rá összeomlik az ország!
Kolumbán Sándor
Erdély.ma

Lőrinc Celestin – A háló királya
„Jó estét, itt a moldvai Csángó Rádió, Lőrinc Celestint hallják." A stúdió a Kárpátokon túli Csíkfalu parasztházának konyhasarka. Celestin az ágyából beszél, merthogy gyerekként leesett a cseresznyefáról, azóta mozgásképtelen.
Néhány éve, az internet segítségével röpíti gondolatait a világba, s a hazai hangot hallva, a hálón fennakad több száz csángómagyar vendégmunkás.
A Spanyolban, Olaszban kemény, rideg munkát végző birkanyíróknak, eperszedőknek Celestin hangja jelenti az otthont: falujukat, hátrahagyott családjukat. A szeretet hullámhossza utóbb a szerelemé is lett.Egy külföldre szakadt klézsei lány már meg is látogatta főhősünket. Azt beszélik, hamarosan esküvő lesz. Az év közben Olaszban dolgozó falubeliek pedig nyaranta felkapják Celestint, s hálából megfürdetik a Szeretben, a falu melletti folyóban.
tv.animare.hu
Erdély.ma

Mi történt 2013-ban? (A múlt év) – 1.
Nagyszerű dolgok történtek Romániában, a mi életünkben és a nagyvilágban is 2013-ban. Siker sikerre halmozódott. Csak távirati stílusban tudunk felsorolni egypárat mindezekből.
Sikerült Adrian Năstasénak kijönnie a börtönből. Gigi Becalit és még néhány magas rangú szélhámost viszont sikerült bezárni. Lóhúst vittünk ki, illetve mások vitték ki marha helyett, csak sikeresen ránk fogták. Koldusokat viszont állandó jelleggel tudunk exportálni. Folyamatos a panasz az egészségügyre, pedig voltak olyan estek, amikor még a szimulánsokat is sikerült meggyógyítani, és ezért szép pénzeket bezsebelni. Közben a mentősök nagy hatékonysággal értesítették a jobban fizető temetkezési vállalkozókat a sikertelenül újjáélesztett áldozatokról, és azokat a legügyesebb vállalkozók jó pénzért el is temették. A tanügyben újabb sikeres érettségi vizsga zajlott a nyáron. Kovászna megye is az élvonalban végzett – hátulról. Állandóan és sikeresen zajlott a régiósítás, decentralizálás. Folyamatosan zajlott és zajlik Verespatak és a palagáz-kitermelés elleni harc. Sikerült jóváhagyatni a ciános aranybányászatot, majd sikerült megtiltani. Most ismét a jóváhagyatáson dolgozik a kormány. Sikerült megakadályozniuk a tüntetőknek a palagáz-kitermelést Moldvában. Nálunk, Kommandón lehet, sikeresen megvalósítják. Bukarestben megoldották a kóbor kutyák problémáját. Új törvényt is hoztak, így az akció sikeres lehet az egész országban. Remélhető, hogy még sok évig lehet vele foglalkozni sikeresen. Sikeresen vetette fel Băsescu elnökünk Moldova Romániával való egyesülését. Bár inkább mi szeretnénk egyesülni velük, mint ők velünk. A Nemzetközi Valutaalappal is sikeresen tárgyalunk, és egyfolytában. Ezért sikerül kölcsönt kapnunk tőlük, ha sikerül megvalósítanunk, amit ők kérnek. Sikerült elkerülni, hogy a román válogatott (a magyarhoz hasonlóan) kijusson a brazíliai futball-világbajnokságra, és így megelőzni egy estleges ottani kudarcot. Idén is rengeteg autópálya-darabkát adtunk át a forgalomnak. Egyetlen egészet sem, mert az még nem jött össze, de sikerült olyan szakaszokat építeni, amelyek a semmibe, illetve a mezőbe vezetnek. Ezen nem kell csodálkoznunk, mert nálunk sok minden sehová sem vezet. Az éppen most átadott szakaszon lezajlott az első sikeres tömegkarambol is. De a világban is történtek jelentős események. Hodorkovszkij, a volt orosz olajmágnás is kijött a sittről és Oroszországból. Irakban és Afganisztánban állandóan sikeres terrorcselekményeket hajtottak végre a szélsőségesek. Ugyanakkor remény van arra, hogy máshol is lesznek ilyenek. Közben Amerikának sikerült lehallgatnia a világot, úgy látszik, a terroristákon kívül, mert azok folytatják sikeres akcióikat. Európában nagy árvíz volt a Dunán, Németországtól kezdve egészen Szerbiáig. Volt, aki úszott, volt, aki megúszta. Észak-Korea sikeresen fenyegette a világot atomtámadással. És ezt sikerült elkerülni. Lemondott a régi pápa, de sikerült helyette másikat választani Ferenc pápa személyében. És végül megszületett a kisded, akit a világ úgy várt, mint a Megváltót. No nem Jeruzsálemben, és nem karácsonykor, hanem Londonban a háromnevű angol trónörökös: György Sándor Lajos. Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya (1.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.
– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.
– Húsznál is több év eltelte után?
– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek. – Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik?
– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.
– Mint például?
– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.
– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.
– Ez nem igaz?
– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük. A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyáltalán nem gondoltak Havasalföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek megfelelően, pontosan ugyanúgy, mint a Magyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyarországon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!
– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”?
– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi. Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Legfeljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ștefan cel Mare) moldvai fejedelem 1775-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Klárik: hamis képet mutatnak a Székelyföldről a gazdasági adatok
Erdély Románia húzómotorja gazdasági szempontból, a székely megyék pedig a jó középmezőnyben helyezkednek el, sőt a helyzetük jobb annál, amit a statisztika mutat – fejtette ki a Sláger Rádiónak Klárik László. A háromszéki RMDSZ-es szenátor hangsúlyozta, a térséget kevésbé sújtja a szegénység, mint a moldvai vagy olténiai megyéket.
Kovászna, Hargita és Maros megye hangsúlyozottan vidéki jellegű, a mezőgazdaságnak jelentős szerepe van a gazdaság fenntartásában, viszont a kis mezőgazdasági farmok jelentős része nem cégen keresztül működik, így nem jelenik meg a makrogazdasági mutatókban.
Brassó megye ezzel szemben 80 százalékban urbanizált, a szolgáltatás és az ipar a fő húzóágazatok, melyek a mezőgazdasággal ellentétben megjelennek a gazdasági mutatókban, tehát a brassói mutatók Kovászna megyéhez képest torzítottan jobbak, magyarázta a honatya. „Kiszámoltuk, hogy egy tehén után a gazda évi ezer euró jövedelemre tesz szert, tíz tehén után több az évi bevétele, mint egy szenátornak, ám ez nem jelenik meg a statisztikai adatokban” – illusztrálta a helyzetet Klárik László. A Capital.ro gazdasági portál által közölt adatok szerint Romániában 2012-ben 42 százalékos volt a szegénységi arány, azaz a lakosság közel fele élt az átlagjövedelem 60 százalékánál kevesebből. A szegénységnek való kitettség tekintetében Románia a második az Európai Unióban, csak Bulgária előzi meg. A Világbank által készített térképből az derül ki, hogy a moldvai, olténiai és havasalföldi megyék a legszegényebbek. Bukarest és Ilfov után az erdélyi megyék vannak a legkevésbé kitéve az elszegényedés veszélyének, a székely megyék pedig az erős középmezőnyben helyezkednek el.
„Fals retorika, amit évek óta hangoztatnak, hogy Székelyföld képtelen megélni bukaresti támogatás nélkül. Összehasonlítják, hogy mennyi pénzt gyűjtenek be, és mennyit osztanak vissza, de a begyűjtött adóknál nem veszik figyelembe például az általános forgalmi adót (áfa/TVA), ami a legnagyobb és legbiztosabb bevétel” – magyarázta a szenátor.
Klárik László szerint szintén torzított adat, hogy Bukarest jóval az országos, sőt az EU-s átlag felett teljesít, hiszen ez elsősorban a nagy adózók törvényének tulajdonítható, vagyis hogy a román gazdaság motorját jelentő nagy cégek kénytelenek a fővárosban adózni.
Klárik szerint nem logikus az alkotmánybírósági döntése a decentralizáció ügyében
Érthetetlenek az alkotmánybíróság decentralizációs törvény ellenes indokai, vagyis hogy a jogszabály sérti a helyi autonómiát, és az egységes nemzetállamot, állapította Klárik László. Az RMDSZ-es politikus szerint, ilyen logikával élve, mindenről Bukarestben kellene dönteni, feleslegesek a megyék, a városok, de ez nem nemzetállam, hanem a központosított állam meghatározása. Másrészt vannak olyan hatáskörök, például a környezetvédelem, amit csak megyei szinten lehet gyakorolni, városi, községi szinten nem. A háromszéki szenátor úgy véli, politikai tárgyalások következnek, reméli kíváncsiak lesznek az RMDSZ véleményére, mint ahogy tették a felelősségvállaláskor. Várják, mit lép a kormányszövetség, bár a háza táján „állandóan zavarosak a vizek”. Komolyan kell venni az alkotmánybíróság részletes indoklását, és az szerint módosítani a decentralizációs törvényt, szögezte le Klárik László, aki nem hiszi, hogy a kormány újra felelősségvállalással terjesztené elő a jogszabályt. Mint arról beszámoltunk az alkotmánybíróságon elbukott decentralizálási törvény arról rendelkezett, hogy Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata 22 ingatlant és kétszáz alkalmazottat kapott volna meg, köztük a sepsiszentgyörgyi sportcsarnokot. Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,