Eredményesnek értékelte a novemberi jászvásári magyar és romániai katolikus püspökkari találkozót Ioan Robu érsek, a Romániai Püspökkari Konferencia elnöke. A püspöki tanácskozáson kiemelt téma volt a nemzetiségi pasztoráció, és ennek keretében a moldvai magyarok anyanyelvi lelki gondozása. Petru Gherghel megyéspüspök azt mondta, ott, ahol valóban akarják és azt látják, hogy szükséges is, biztosan lesz a moldvai egyházmegyében magyar nyelvű szentmise. „Készülődünk rá. Nem mondom, hogy holnaptól, de készülődünk rá. Mi mindenre teljesen nyitottak vagyunk. De ha valaki hit nélkül kéri, az nem indokolt. Nem szeretnénk, ha csak ultranacionális vagy politikai okok állnának a háttérben. A csángókról sokszor és sokat beszéltek már. Nagyon szép, hogy ők szívvel-lélekkel ragaszkodnak az egyházhoz. Hagyományaikat tiszteljük, de az otthon beszélt nyelvüket nem használhatjuk a liturgiában. Gyakorolhatják hagyományaikat, őrizhetik énekeiket, imádságaikat, és sajnálom, hogy valakik velük kapcsolatban feszültségkeltést okoznak. Az egyház egységes, a híveink elégedettek, a körükben szolgáló papjaink megértik, de nyelvük az otthon beszélt nyelv. Viszont most, az iskolában már az igazi (irodalmi) nyelvet tanulják. Mi katolikusok vagyunk, lengyel, olasz vagy magyar nyelven is, és a román nyelv sem zárható ki az Úr magasztalásában. ” Jakubinyi György érsek szerint a moldvai magyar szentmisével kapcsolatos vélemény közismert. „A hivatalos álláspont szerint tájszólásban, nyelvjárásban nincsenek liturgikus könyvek, tehát csángó magyar szentmisét nem lehet végezni, viszont ahol igénylik és ismerik az irodalmi magyar nyelvet, ott lehetne magyar szentmise. Petru Gerghel püspök úr azt mondta, hogy ő nyitott a kérdésre, és ahol ezt igénylik, abban a néhány községben, ahol értenék is a magyar irodalmi nyelvet, ahol már van délutáni magyar oktatás, ott szó lehet majd arról, hogy később bevezetik. Az ügy érdekessége ugyanis az, hogy az irodalmi nyelvet a csángó magyarok valóban csak részben értik. A legnagyobb nehézség, ahogy én látom a helyzetet, de erről nem beszéltünk, hogy ha nincsen magyar iskola, akkor az ő egyházi és műveltségi iskolai nyelvük a román nyelv. Egyre kevesebben vannak, akik megmaradnak magyar csángónak. Ennek egyik oka, hogy régen a csángók közül kevesen jártak iskolába, nagycsaládosok voltak – népegyház. Most már egyre ritkább a tizenöt gyermekes család, de óriási az elvándorlás. Gherghel püspök statisztikája szerint 30 ezer moldvai katolikus van külföldön, akiket 22 pap lát el román nyelven. Azokból külföldön sem lesz magyar. Egy részük csángó magyarul beszél, kétnyelvűek, de kulturális műveltségi nyelvük a román, és otthon még csángó magyarul beszélnek. Sajnos a felmérések szerint nem tudom optimistán látni a helyzetet. És azt kell mondanom a gyulafehérvári, az erdélyi főegyházmegyéről, hogy a jelenleg kilenc állami vármegyére terjedő egyházmegyéből hármat tesz ki Székelyföld és hatot a szórvány. Élen azzal az ezeréves Gyulafehérvárral, ahol 72 ezer lakosból csak 770 a katolikus magyar hívő. Egész Dél-Erdélyben, a szórványban az elvándorlás óriási, és akik maradnak, azt a néhány gyermeket román iskolába adják azzal az indoklással, hogy ne szenvedjen úgy, mint mi. Ez pedig önkéntes, kétségbeesett asszimilációt jelent. Viszont nagyon örülünk annak, hogy Böjte Csaba testvér a Szent Ferenc Alapítvánnyal mindenütt igyekszik az árva gyermekekkel kiegészíteni az elvándorolt családok gyermekeinek helyét az iskolákban, úgyhogy sok helyen az ő árvaházainak köszönhetően marad meg az állami magyar iskola. Így vagyunk például Gyulafehérváron is. Be akarták zárni gyermekhiány miatt a nyolcosztályos magyar iskolát, s akkor a mi kis szemináriumunk, a teológiai líceum bekebelezte, persze állami jóváhagyással, ezt az iskolát az óvodával együtt. De ott is a létszámot csak úgy lehetett megmenteni, hogy Böjte Csaba páternek van egy nevelő-, többgyermekes családos központja Fehérváron is. ” /Csúcs Mária: A püspöki találkozó témái a vélemények tükrében. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 20./

A karácsonytól újévig terjedő ünnepkör népszokásaihoz kötődő mondókákat, énekeket, jókívánságokat – hangzóanyaggal ellátott – kötetbe gyűjtötte Ádám Katalin. A Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában napvilágot látott kiadvány és CD nem véletlenül kapta a Szállásikra adja az Isten! címet. Ez a jókívánság ugyanis a moldvai csángók szentes énekeihez hasonlóan nyomatékosítva kér áldást a hallgatóra, illetve a kötet olvasójára. Az archaikus népi imádságokat, karácsonyi énekeket, a kénosi regölést, az újévi énekeket, az aprószentekelő versikéket, névnapköszöntőket és a Cantionale Catholicum egy énekét a Gyermekek Háza Serketánc csoportja és a Borsika Együttes szólistái, valamint Györfi Erzsébet népdalénekes közreműködésével rögzítették. /Ajándék a fa alá. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 24./

Számtalanszor elhangzik, hogy imitt-amott iskolákat zárnak be, mert csökkent a gyereklétszám. Az ilyen jellegű intézkedések a szórványvidék tragédiái. Tanárok maradnak állás nélkül, kisiskolások kényszerülnek ingázásra vagy átmennek román tagozatra. Végül a falu magyar lakossága lassan eltűnik. Van példa arra is, hogy egy szórványtelepülés pedagógusai tesznek azért, hogy a közösségük életben maradjon, iskolájuk megmaradjon. Létrehoztak egy egyesületet, azon belül egy kollégiumot, melybe olyan gyerekeket toboroztak a megyéből és más megyékből, akik nem tanulhatnak magyarul saját településükön. Az egyesület költségeit 90 százalékban pályázatokból fedezik. Sok gyerek számára második otthon a vicei Bástya Egyesület által létrehozott és működtetett kollégium, vallja Kerekes Zoltán, a Bástya Egyesület jelenlegi elnöke. Beszterce-Naszód megye magyarságának nagyobb része a déli vidéken él. Itt található Vice is, mely jelenleg közigazgatásilag Apanagyfaluhoz tartozik. A környék magyar gyerekei ide járnak naponta iskolába. 2006-ban néhány lelkesebb ember kigondolt egy egyesületet. Javasolták a kapcsolatfelvételt Böjte atyával, de amellett döntöttek, hogy más utat fognak járni, így jutottak el a moldvai csángókhoz. A vicei Bástya Egyesületet 2007 áprilisában jegyezték be. Elsődleges célja az volt, hogy olyan háttérintézményt alakítson ki, amelynek segítségével az iskolát megmenthették az osztályok összevonásának veszélyétől. „Magyarberétén, Szentmargitán, Apanagyfaluban, Magyarborzáson, Mezőveresegyházán, Almás–málomban, Várkuduban és Vicén is gyűjtést szerveztek az érdekünkben” – mesélte Kerekes Zoltán. Két év után látszanak már az eredmények. Noha többségében csángó gyerekek laknak a Bástya Csángó- és Szórványmagyar Kollégiumban, a környék távolabbi falvaiból is lassan kezdnek beköltözni a magyar gyermekek. A jelenlegi harminc gyermek közül hatan Beszterce megyeiek, a többi moldvai csángó. /Bencze Anna: A vicei bástya. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 28./

Keresztszülők a moldvai csángó magyarokért
Több száz éves lemaradás behozásában kell segédkeznie annak, aki szimbolikus keresztszülője egy moldvai csángó magyar kisgyermeknek. A Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik ennek érdekében a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. A program az idén tízéves, és ma már elmondható róla, hogy a történelmi Magyarország határain kívül rekedt csángóság felé még soha ennyien és ilyen nagy szeretettel nem nyújtottak kezet.
– Mi az anyanyelved?
– Román.
– Hogyan beszél veled édesanyád?
– Románul.
– Van kis testvéred?
– Van!
– És őt milyen nyelven csucsujgatja édesanyád?
– Magyarul.
(Tanár-diák párbeszéd egy moldvai magyarórán.)
Rendes keresztanya biztosan mindenre pontosan emlékszik, de engem annyira megérintett a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület munkája, hogy az első keresztszülő-találkozót orrfújással és könnytörölgetéssel töltöttem ahelyett, hogy rendesen odafigyeltem volna. Véletlenül keveredtünk oda, valahol olvastuk, hogy karácsonyi ajándékot várnak a csángóföldi magyar oktatásban részt vevő gyerekeknek. Voltam már Moldvában, megpróbáltam elképzelni, milyen vaspántos kapu mögé viszi az angyal a csomagot, vajon értik-e majd azt, amit beleírtunk. A gyerekeim megtöltöttek egy-egy dobozt olyasmivel, aminek ők is örülnének, ezeket a csomagokat vittük el a találkozóra. Fiatal székely tanárnő mesélt az elmúlt évekről – ünnepekről és hétköznapokról, amelyeket az isten háta mögött egy lépéssel, a messzi Moldvában töltött. Olyan volt, mint egy szülői értekezlet: a keresztszülők, akiknek a „gyerekeit” ő tanította, kérdezgették, ő meg mesélt a derékig érő hóban megtett utakról, a megtalált, kiveszettnek hitt szófordulatokról, az együtt töltött adventi napokról és a sikeresen kisilabizált magyarországi olvasókönyvekről.
Közben – nemcsak jelképesen, szó szerint is – egy percre sem engedte el a vele lévő gyerekeket, hol a kezét fogta valamelyiknek, hol a derekát karolta át, amikor leült, az ölébe vett valakit. A gyerekek persze tekergették a fejüket, mert sokan most találkoztak először keresztszüleikkel, akikről csak azt tudták, nekik köszönhetik, hogy magyarórára járhatnak, és ők küldik az ajándékokat a messzi Magyarországról. Aztán az egyesület egyik székelyföldi megbízottja mondta el, hogy mire lenne szükségük a csíkszeredai bentlakásban élő csángó gyermekeknek – matracra, edényre, társasjátékra –, mindezt hol és mikor lehet leadni. Hányan járnak magyar líceumba, hogy telt a félév, kik kerültek ki Budapestre egyetemre. Egy perc alatt világos lett: ha ezek a fiatalok nem kerülnek be az idén tizedik éve folyó moldvai magyar oktatási programba, most mélyszegénységben élő román földművesek vagy spanyol eperföldeken robotoló rabszolgák volnának, így meg – aki alkalmas erre – magyar értelmiségi is lehet belőlük! Nyisztor Tinka személyében nemrég az első csángó doktort is felavatták, a lehetőségek mindenki számára nyitottak. Azonnal jelentkeztünk, hogy mi is szeretnénk támogatni évi negyvenezer forinttal és szeretettel meg odafigyeléssel két, korban a mi gyerekeinkhez illő csángó fiatalt. Néhány hét múlva megérkezett az első levél: „Kedves Család! In vagyak Andras 9 éves, a testivéremet hiviak Julian nekem van egy kutyamat, hiviak Pufü es a tehenemet hiviak Virana. A tanar nininél jarum a magyar urara 3 esztendeje Szerátetvel: Andras, Frumosza.”
Andrást valójában Emilnek hívják, csak ezt a nevet nem találta elég magyarosnak. Ő a mi csángó keresztfiunk immár két éve, Máthé Krisztina és Neagu Adrián tanítványa, aki megengedte, hogy a leveleiből idézzek ebben az írásban. Mikor a Balaton-felvidéki Nyirádon (ahol a falu közössége minden évben vendégül lát frumószai gyerekeket) először találkoztunk személyesen az alacsony, hirtelenszőke kisfiúval, még annyit tett hozzá a bemutatkozáshoz: erős vagyok, de rövid! Van egy keresztlányunk is, Barnat Mária Magdaléna, aki pontosan olyan szép, mint a neve. A történelem viharai elől Moldvába menekült székely őseit idézi hosszú lenszínű haja, valószínűtlenül fehér bőre, kék szeme, amellyel elüt a kerek arcú, erős járomcsontú, mandulaszemű, piros-barna arcú, honfoglalás kori arcvonásokat viselő csángó többségtől. Tizennégy éves, kitűnő tanuló, szavalóverseny győztese, finom jelenség, aki képes elpirulni és a legkisebb kedvességtől zavarba jönni. „Köszönöm szépen a csumagat – írta két évvel ezelőtt. – Eceres nem kaptam ilyen szép pixeket [tollakat] a kis testvírem es sokat jácódat velik. Hogy tatótik [tartották] a Husvitet? Nálunk imánd eltot [immár eltelt], de szép volt. A gyerekek, hogy viszik az iskolával? Kendik, hogy vannak?”
Mostanában már e-mailt váltunk, és a levelek stílusa egyre inkább közelít a tankönyvek magyar nyelvéhez. Ám a beszélgetés még mindig nehéz, mert a gyerekek hihetetlen zavarban vannak amiatt, hogy a nagymamájuktól tanult magyart évszázadok választják el attól a nyelvtől, amelyet mi beszélünk. A néprajzban ismert jelenség, hogy bizonyos tudás egy-egy nemzedék kiiktatásával öröklődik tovább: a szülők dolgoznak, ezért az unokák nagyszüleiktől öröklik meg a közösség szellemi kincsét – Magdaléna esetében például a magyarnyelv-tudást. Hiába a felkészítő tábor a tanároknak, és hiába áll rendelkezésükre a nem hivatalos szórványtanterv, amelyet a magyarnyelv-vesztés szempontjából sok tekintetben hasonló körülmények között dolgozó máramarosi tanárok dolgoztak ki, és bocsátották moldvai kollégáik rendelkezésére, mégis nagyon nehéz a Csángóföldön magyart tanítani. A frumószai román nyelvjárásban például az e-t j-nek ejtik, vagyis Emil helyett azt mondják, Jemil, így hónapokba telik, amíg meg lehet értetni a magyarban a jég és az ég közti különbséget. Máthé Krisztina sepsiszentgyörgyi magyartanárnő a Mozaik Tankönyvkiadótól kapott tankönyveket, amelyek nagy szolgálatot tesznek, csak éppen nehezen értik a gyerekek a szövegét. Amikor előkerült a János vitéz, mindenki megkönnyebbült, mert Petőfi végre az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Első alkalommal Magda és Emil csak igennel és nemmel válaszolt kérdéseinkre, de legutóbbi találkozásunkkor Magda folyékonyan elmesélte, hogy az édesapja hol tart a gyógyulásban. Magda édesapja favágó, pontosan úgy, mint a mesében. Csakhogy mint az egyszeri szegény embernek, Magda édesapjának sincs biztosítása, és most, hogy a nehéz munkában tönkrement a gerince, a család minden pénze ráment a műtétre.
– Most le kell ülnünk, és beszélnünk egymással! – mondta Máthé Krisztina hét évvel ezelőtt vőlegényének, Neagu Adriánnak, aki abban a percben biztos volt benne, hogy vége, lapátra tették. De Kriszta nem szakítani akart, hanem elmenni az isten háta mögé, és még egy lépéssel azon is túl, Moldvába magyart tanítani csángó magyar gyermekeknek. Amikor ezt elmondta a fotóművész fiúnak, rajta volt a sor, hogy azt higgye, elérkezett a szakítás pillanata. De Adrián nem csupán igent mondott, hanem egyenesen ezt: „De jó, tartunk nekik fotószakkört!” Felkészítő táborozás után – amely egyben alkalmassági vizsga is volt –, szeptemberben Bákó megyében, Frumószán találták magukat. A falu románosan használt nevének jelentése Szépfalu, a legenda szerint Stefan cel Mare fejedelem kedveséről kapta a nevét, a 4700 fős lakosság hatvan százaléka katolikus. A fiatal pár viszonylag jó állapotú parasztházat kapott szolgálati lakásnak, és nekiálltak kialakítani benne egy szobácskát, amelyben megkezdhetik az iskolán kívüli magyarnyelv-oktatást. Így lettek Emil és Magda tanítói.
E nagyobbacska szobából alakult ki a magyar ház, ahová ma már 130-140 gyerek jár tanulni. A legnagyobb nehézséget az első időben az jelentette Krisztináéknak, hogy bár millió elintéznivalójuk volt, egyikük sem beszélt igazán jól románul, márpedig az élet akkoriban még csak a többség nyelvén zajlott errefelé. Amikor megismerkedtünk, az udvarias kérdésre, „miben segíthetünk?”, Krisztina azonnal rávágta, van úgy, hogy egyszerre hetven gyerek is megfordul a magyar házban, és nagy szükségük volna elsősegélydobozra. Családunk törte a fejét, mi minden nyavalya fordulhat elő arrafelé, s jó érzés arra gondolni, hogy olyan baj nem történhet magyarórán, amelyet abból a dobozból ne lehetne megoldani.
A történelmi Magyarország határaitól keletre fekvő Csángóföldön az oktatás szervezése döbbenetesen későn, a XIX–XX. század fordulóján kezdődött, román nyelven. Magyar nyelvű oktatás csak az ötvenes években volt, falvanként változó ideig és változó formában, csakis az elemi osztályokra korlátozva – igaz, Bákóban magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. A Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére felülről megszervezett oktatást szintén felülről, rendeletileg szüntették meg az 1956-os események után. A kommunizmus későbbi éveiben szó sem lehetett a csángók magyar nyelven történő oktatásáról.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította a csángó oktatási programot Moldvában, sehol sem volt magyar nyelven zajló rendszeres, szervezett foglalkozás a gyerekekkel. A nyári táboroztatás, az erdélyi és magyarországi iskolákba való kiutaztatás, illetve a néhány településen lelkes emberek vezetésével zajló rendszertelen „oktatási” tevékenységek nyilván nem hozhattak jelentős előrelépést a rohamos asszimiláció megfékezésében.
A következő mondatok az MCSMSZ honlapján a sajnos szócskával kezdődnek, pedig minden lélek megmentése hatalmas siker: „a mintegy 9000 moldvai csángó gyerek közül, kik még valamennyire beszélik, értik őseik nyelvét, alig 1500-at tanítunk pillanatnyilag, és mindössze 75 gyerek számára biztosítjuk a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Oktatási programunk az elmúlt tíz évben beindított egy olyan folyamatot, amely révén a csángók magyar nyelvi oktatása megkezdődött, ez azonban nem nevezhető áttörésnek sem a számadatok, sem az elért eredmények szempontjából.”
Adrián és Krisztina kétféle küldetést teljesít Frumószán. Krisztinának az általános iskolai oktatás tanrendje szerint kell magyarórát tartania azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt írásban kérik. Bár a frumószai iskola több tanárának szent meggyőződése, hogy magyar nyelv, mint olyan, egyáltalán nem is létezik, az itteni szülők többnyire mégis szívesen kérik a magyaroktatást, ám a néprajzáról híres Lujzikalagorban még mindig nem sikerült áttörést elérni e téren. Ez a magyaróra pont olyan értékű, mint a többi: a gyerekek jegyet kapnak, Krisztina pedig fizetést a minisztériumtól. A magyartanítás másik formája – az óvodai foglalkozásokon kívül – a már említett szolgálati lakás hátsó frontjából kialakított tanteremben zajlik. Ide az a gyerek jöhet, aki nemcsak magyarul akar tanulni, hanem fotózni, az olvasott magyar szöveget lerajzolni és kézműveskedni, hagyományos bútorfestést vagy éppen informatikát tanulni. És együtt lenni hasonló társaival.
Döbbenetes a csángó gyerekek kötelességtudata az anyaországból nézve. Éveken keresztül reggel hétkor is tartottak magyarórát, mégis mindig mindenki megjelent, azok is, akik hét kilométert gyalogoltak az iskoláig. Mikor Krisztinának sikerült úgy intéznie az órarendjét, hogy kilencre jöjjenek azok, akiknek délután van iskolai tanítás, a gyerekek nagyon megörültek: „Legalább elmehetünk a hetes misére!”
Moldvában fontosabb a vallás, mint a nemzetiség. Manapság körülbelül kétszázötvenezerre tehető a görögkeleti tengerben élő római katolikus lakosság száma. Bár a román történészek és egyházi személyek minden erejükkel tagadják, valójában nincs igazi érv, amely megkérdőjelezné a moldvai katolikusság magyar eredetét. A moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag is elszórtan találhatók a román települések között, s sokszor nem is hallottak a távolabbi katolikus csángó községekről. Ami mégis összeköti őket, az elsősorban a vallás, illetve az egyre szűkülő, sorvadó, eltűnő nyelv és hagyományos kultúra. Még az elkószáló, elcsellengő jelentésű csángó megnevezést sem tartják a magukénak, hiszen ezt az ezeréves határokon belül élő magyarság, elsősorban a székelység ragasztotta rájuk, ők önmagukat inkább katolikusnak hívják. Ez elégséges volt a saját meghatározásukra, hiszen megkülönböztette őket az ortodox románságtól, s természetes is volt nekik, hiszen a középkori identitástudatot tükrözi. Számukra a nyelvcsere sem identitásvesztő tragédia, pusztán praktikus, a mindennapi életet megkönnyítő folyamat.
A moldvai magyarság legősibb csoportjait vélhetően a honfoglalás idején hagyták hátra a magyar törzsek határőrzőnek, majd az Árpád-házi királyok erősítésként erdélyi és felső-tiszai magyarokat telepítettek melléjük a XII–XIII. században. A következő évszázadokban üldözött husziták és a szegénység elől menekülők gyarapították a számukat. A legjelentősebb kirajzás az 1764-es madéfalvi veszedelemhez köthető, ekkor nagyszámú székely lakosság telepedett le Moldvában, ma e családok leszármazottai alkotják a moldvai magyarság nyolcvan százalékát. Így tehát a csángóság kimaradt sok mindenből, ami meghatározza a mai magyarság önképét. Mivel papjaik nem beszéltek magyarul, többé-kevésbé magából az írásbeliségből is kimaradtak, akárcsak a reformációból, a nyelvújításból, a reformkor ébredéséből. Nekik nem volt sem március 15-éjük, sem Erzsébet királynéjuk, őket még a trianoni diktátum sem érintette. Magyarnak lenni sokuknak valami nagyon mély, a tudatos és a tudattalan határán billegő archaizmus: mikor még és mikor már nincs szerepjátszás, amikor az élet nagy misztériumai tárulnak fel. Magyarul ringatják a pici babát, magyarul nyugtatják az idős embert, magyarul váltanak fontos szót a szülők: máskor románul beszélnek. Így kell, így könnyebb a világ felé. Tudomásul kell venni azt is, hogy a moldvai nyelvjárás – amely még a vonat szót vagy a hangtani hasonulást sem ismeri, és az irodalmi magyart beszélő számára első hallásra érthetetlen – nagyon nehezen alkalmazható a modern világ dolgainak megnevezésére. Óhatatlanul a rendelkezésükre álló román szókincsből kellett szavakat átvenniük, némi magyar hangrenddel megbolondítva. Nyelvjárási szempontból a beszélt magyar nyelv falvanként viszonylag jelentős eltérést mutat, tehát nem beszélhetünk egységes csángó nyelvjárásról. A 22 moldvai faluban, ahol jelenleg magyartanítás folyik, a tanárok többsége rövid ideig marad, van, aki csak egy évig. Ritka, hogy képes legyen valaki a világtól elzártan, sokszor áram és víz nélküli házban, napi internettől, tévétől elszigetelve hosszú éveket eltölteni. Krisztinának és Adriánnak a télen megszületik az első gyermeke, lassan ők is készülődnek vissza Erdélybe. Így tehát a tanároknak nincs idejük megtanulni a csángó nyelvjárást. Ezért bármilyen nagy dolog is a gyermekeket visszavezetni a magyar beszédhez, amit megtanulnak, az nem őseik nyelve lesz, hanem a modern magyar. Krisztina székely létére a kolozsvári egyetemen kicsiszolt irodalmi magyart beszél, emiatt sokszor lelkiismeret-furdalása is van. Észrevette, hogy a gyerekek köszönömöt mondanak az addig megszokott „isten fizesse!” helyett. Amikor először futott be hozzá egy kisfiú, hogy „könyörgök szépen, adjon egy kanna vizet!”, Kriszta azt hitte, ég a ház. Aztán rájött, hogy csak egy pohár vizet kért tőle. Igyekszik használni ezt a régies formát, mert amit ő mond, azt használják a gyerekek is. Lassan eltűnik majd a hasonulás nélküli nyelvhasználat, az s sz-nek ejtése, a kicsinyítések és a régies szavak.
Nemrég Magda elújságolta, hogy már tudja olvasni a magyar könyveket. Mikor teszünk jobbat: ha csak mélyenszántó hazafias könyveket küldünk, vagy akkor, ha neki való szerelmes regényeket? Ha Csíkszeredában akar tovább tanulni, akkor szüksége lesz mindkettőre.
A Moldvában élők számára – nemzetiségüktől függetlenül – felfoghatatlanul felgyorsult az idő: a néhány éve még önfenntartó falucskák felnőtt lakosságának nagyobb része ma szerte a nagyvilágban, főként Olasz- és Spanyolországban dolgozik. A nyugaton keresett pénzből épült hatalmas házak vakolatlan falai között pedig nagymamára, szomszédra, a Jóisten irgalmasságára hagyott funkcionális árvák, akiknek kapaszkodniuk kellene valakibe vagy valamibe. Van olyan tizennégy éves kislány, akit kivettek az iskolából, mert öt kis testvérét kell nevelnie, egyik szülője sincs itthon. Emilt azért nem láthattuk az idén, mert a szülei nem jöttek haza aláírni útlevélkérelmét. Magyarórára vonzó járni, mert „menő”, van ott számítógép meg ajándék Pestről. De ez még nem lenne elég ahhoz, hogy sokan délelőtt meg délután is végigüljék a tanórát, csak mert az anyjuk helyett Kriszta és Adrián törődik velük. A józan ész azt diktálná, hogy magyar helyett olaszt és spanyolt tanuljanak, de a moldvai gyerekeket a szívük viszi a magyarórára. Ha ez a nyelv anyjuk helyett is anyjuk, szó szerint anyanyelvük lesz, a csángóság nem vész el.
Farkas Adrienne, mno.hu
Erdély.ma

Visszatekintettek – Tíz éves a Csángó Oktatási Program
Csángó Oktatási Programban részt vevő mintegy száz pedagógus a tíz év alatt több ezer moldvai gyereket tanított magyarul beszélni, írni és olvasni. Fiatal pedagógusok és idősek, székelyföldiek, szórványbéliek és magyarországiak jöttek egy évre szerencsét próbálni Moldvába, vagy ellenkezőleg: elhivatottságból, misszionáriusként itt maradtak 5-8-10 évre, sőt ide is költöztek.
Az összeállítás a szervezett és rendszeres moldvai magyar oktatás fennállásának évfordulóján elhangzott gondolatokat teszi közzé. Erdély.ma

Csángóföldi oktatás: van még tennivaló
A hatósági fenyegetőzések ellenére idén ősztől újabb csángóföldi településeken tanulhatják a magyar nyelvet a csángó gyerekek. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban iskolán kívüli tevékenységként oktatják őseik nyelvét, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása, így jelenleg 24 helység része a moldvai oktatási programnak – közölte a Krónikával Ferencz Éva. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének oktatási felelőse azonban hosszú távon nem derűlátó.
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Ősztől Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban oktatják majd iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása – tudtuk meg Ferencz Éva oktatási felelőstől. Mint mondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, melyben a fakultatív magyar órát kérték.
A polgármester és az iskolaigazgató többek között azzal fenyegetőzött, hogy elveszítik a gyereknevelési pótlékot, s ezután semmilyen segítségre nem számíthatnak az önkormányzattól. „Volt olyan szülő, aki azt mondta, inkább tartsuk nála otthon a magyarórát, csak ne legyen cirkusz” – magyarázta Ferencz Éva.
Szerencsére vannak sikertörténetek is, Nagypatakon például – ahol idén nyolc gyerek tanul fakultatív módon magyarul – a polgármester támogatta a magyaróra bevezetését, sőt megígérte: az iskolán kívüli magyaroktatáshoz is biztosítja a fát.
Ugyanis a tanfelügyelőség által engedélyezett heti 3 magyaróra nem elegendő, a pedagógusok délutánonként is foglalkoznak a gyerekekkel a szövetség által bérelt házakban. „Ahol már évek óta működik a program, és a hatóságok, lakosok látják, hogy a magyaróra a gyerekek javára válik, ott nem szokott probléma lenni” – vázolta a helyzetet Ferencz Éva. Tavaly 1680 csángóföldi gyerek tanulta ősei nyelvét az állami oktatás részeként vagy iskolán kívüli tevékenységként, és idén tovább nő ezek száma – mivel a csoportok sok helyen még most szerveződnek, nem tudni pontosan, mennyivel. Jelenleg 24 moldvai településen biztosított a magyar nyelv oktatása.
Egyre több az erdélyi tanerő
A jövőben további 25–30 helységre kellene kiterjeszteni a programot, azonban az oktatási felelős szerint erre egyelőre nincsenek meg az anyagi feltételeik. Mint mondta, a gazdasági válság érezhetően rányomja a bélyegét a keresztszülőprogramra – melynek keretében erdélyi és magyarországi magánszemélyek, intézmények felvállalták, hogy fedezik egy-egy csángó gyerek taníttatásának költségeit –, az utóbbi időben egyre többen lépnek vissza, csökkennek a befizetések. Ezért a szövetség vezetői örülnek, ha a jelenlegi 57 oktató bérét és a program egyéb költségeit állni tudják, bővítésre egyelőre nem gondolhatnak, holott számos településen a magas gyereklétszám miatt további pedagógusokra lenne szükség.
Jó jel viszont, mesélte az illetékes, hogy a tanárok között egyre több az erdélyi, illetve a csángó. Mint mondta, az idén alkalmazott 9 tanerőből csupán egy jött az anyaországból, s ketten csángóföldiek, ami jó aránynak számít. A teljes tanári karban egyébként 11 a moldvai és 5-en magyarországiak, a többi pedagógus főleg a Székelyföldről érkezett a Csángóföldre. Ferencz Éva szerint ez annak köszönhető, hogy idén sokkal jobban népszerűsítették a programot a romániai egyetemeken, tanfelügyelőségeken. De a nehéz életkörülmények miatt továbbra sem egyszerű Moldvába vonzani a fiatal pedagógusokat. Idén is sokkal több volt a jelentkező, azonban egy részük, amint meglátta, hogy a kútról kell vizet hozni, maguknak kell fát vágni, egyből visszakozott. „Ez nem is munka, ez életforma” – foglalta össze a csángóföldi oktatói tevékenység lényegét Ferencz Éva.
Felgyorsult az asszimiláció
Azonban az oktatási felelős biztatónak tartja, hogy jelenleg 9 diákjuk tanul romániai egyetemeken, és a csíkszeredai kollégiumukban is sok az olyan végzős, aki folytatni szeretné tanulmányait. Abban reménykednek, hogy ők majd szülőföldjükön akarnak boldogulni. Ferencz Éva szerint örvendetes, hogy Magyarország helyett inkább a hazai felsőoktatási intézményeket választják a diákok, így nagyobb a hazatérés esélye. Ez a szövetség munkáját is könnyítené, hiszen akkor nem kellene lakást bérelniük az oktatók számára. „Arra kell törekednünk, hogy ne importáljuk a Székelyföldről vagy Magyarországról a szakembereket, hanem mi magunk termeljük ki őket” – foglalta össze az egyik célkitűzésüket Ferencz Éva.
Ez amiatt is fontos lenne, mert az elmúlt tíz évben – amióta a csángóföldi oktatási program működik – a magyarórák bevezetése ellenére is egyre nagyobb a nyelvromlás, felgyorsult az asszimiláció, és félő, hogy sok településen elkésnek a program beindításával. „Attól félünk, hogy ha a következő két-három évben nem lépünk, már nem lesz, akit tanítani” – vetítette elő a szomorú jövőt az illetékes, aki szerint a következő tíz évben a bővítés lesz a fő feladat.
Hozzátette, akárcsak országszerte, Moldvában is csökkenőben a gyermeklétszám, ráadásul „divattá vált”, hogy a Székelyföldre és a belső-erdélyi szórványba visznek tanulni csángó gyerekeket, hogy ezáltal megmentsék az ottani magyar iskolákat a bezárástól. „Nem örülünk, hogy kiszakítják őket a családból” – mondta a pedagógus, aki szerint ez csak abban az esetben elfogadható, ha árva vagy nehéz sorú gyerekekről van szó. „Azt, hogy csak azért vigyenek el egy gyereket, hogy valakinek ne szűnjön meg az állása, ne szűnjön meg az iskola, nem támogatjuk” – jelentette ki a pedagógus, aki szerint ez az eljárás hosszú távon az illető tanintézeteket sem menti meg a bezárástól.
Sikerek és kudarcok
Hegyeli Attila, a szövetség ügyvezetője, aki maga is évekig vezette a moldvai magyar oktatási programot, a Krónika kérdésére úgy értékelte, hogy az elmúlt tíz év számos pozitívumot hozott. Nulláról kezdték, míg ma 24 településen van magyaróra, és 16 helységben ez az iskolában zajlik – mutatott rá a pedagógus. Csíkszeredában kollégiumuk van, ahol 70 diák tanul, míg hét fontos csángóföldi településen közösségi házat működtetnek – sorolta a megvalósításokat Hegyeli. A kudarcok között említette, hogy minden erőfeszítésük ellenére továbbra sincs magyar nemzetiségű tanfelügyelő a Bákó megyei tanfelügyelőségen, így nehézkes a program irányítása.
Ráadásul a bákói oktatási-művelődési központ terve sem valósult meg, nincs magyar könyvtár, magyar rendezvények, holott a városban több mint 20 ezer, vonzáskörzetében 60 ezer magyarul beszélő ember él, mutatott rá. „Az oktatás terén hatalmasat léptünk, de Csángóföldön csak akkor lesz jövője a magyarságnak, ha legalább ilyen mértékben tudunk előrehaladni a vallási ügyek (továbbra sincs magyar mise, és a iaşi-i püspökség nem is hajlik erre), a gazdaság (nagy a szegénység, óriási a munkanélküliség, az elvándorlás), az ifjúsági ügyek és szociális téren. Ez lesz a következő tíz évnek a nagy feladata” – foglalta össze Hegyeli Attila.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Terjed a magyar oktatás Csángóföldön
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban is oktatják ősztől iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása. Ferencz Éva, a MCSMSZ oktatási felelőse elmondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, amelyben a fakultatív magyarórát kérték. Népújság (Marosvásárhely)

Magyaroktatás Moldva és Erdély határán, Kóstelekben
Kóstelekben az egykor Csíkhoz tartozó csíkszépvízi görög katolikus székelyekből mára, bár Erdélyben élő, mégis Bákó megyéhez tartozó római katolikus, illetve ortodox vallású gyimesi csángókat faragott a sors. Ráadásul magyar ábécéjüket is elvette és fél évszázadon át csak románul engedte tanulni őket az iskolában, óvodában. Mindezek ellenére a kósteleki csángók a magyar nyelvet még mindig nagyon szép lejtéssel ejtik és sok gyimesi csángó éneket is megőriztek.
Hála az olyanoknak, mint Salamon Antal plébános, „a pap bácsi", aki harminckét éve szolgálja hitüket és megmaradásukat. Vagy újabban az olyanoknak, mint Ferencz András és Imre Éva pedagógusok, akik a MCSMSZ keretében működő oktatási programban immár 2005 óta tanítják, kezdetben iskolán kívül, majd a román tannyelvű iskolában, a magyar írást, olvasást. Erdély.ma

Megfenyegették a magyarokat a román papok
Tíz éve indította el a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) azt az oktatási programot, melynek hála ma már 25 moldvai településen tanulhatják a csángó gyermekek anyanyelvüket, népi kultúrájukat. A MCSMSZ mögött óriási munka és – mondhatjuk – sikeres 10 esztendő áll, azonban a program egyik vezetője szerint a fő célt, a csángók asszimilációjának megállítását még nem sikerült elérniük. A Kárpátoktól keletre, a romániai Moldvában él egy közel 250 ezer fős közösség, melynek tagjai hosszú időn keresztül csak úgy nevezték magukat: katolikusok. Ez különböztette meg őket a környezetükben élő (ortodox vallású) románoktól. Ők a moldvai csángók, akik közül 60 ezerre becsülik azok számát, akik beszélik a magyar nyelvet, pontosabban annak „csángó” változatát, amely a magyar és a román sajátos keveréke, sok archaikus magyar kifejezéssel és román jövevényszóval tarkítva. A csángó települések oktatása a 19-20. század fordulóján kezdődött – román nyelven. Egy pár éves intermezzót (ötvenes évek) kivéve egészen 2000-ig nem volt magyar nyelvű oktatás Moldvában, így nem csoda, hogy bekövetkezett a csángók nagymértékű asszimilációja. Az 1990-ben alakult Moldvai Csángómagyarok Szövetsége így valóban a 24. órában lépett közbe, amikor 2000-ben útjára indította a Csángó Oktatási Programot.
Minden kezdet nehéz
2000-ben két helyszínen 70 gyerekkel kezdődtek az eleinte még iskolán kívüli magyar nyelvű foglalkozások. Ahogy a Duna TV riportfilmjéből kiderül, a magyar oktatás népszerűsítése nem volt éppen zökkenőmentes, ugyanis több irányból is támadták a kezdeményezést. A legkeményebb ellenállást az egyház fejtette ki (s gyakran fejti ki ma is): a román anyanyelvű papok gyakran fenyegették meg azokat a szülőket, akik magyarul taníttatták gyereküket, de nem volt ritka a feljelentéstétel és a zsarolás sem. (Az egyik faluban a helyi plébános például nem engedte ministrálni a magyarul tanuló gyerekeket.)
A nehézségek ellenére a tíz év alatt sikerült elvinni a magyar nyelvű oktatást 25 moldvai településre, melynek köszönhetően ma 1600 gyerek tanulhat magyar nyelvet és irodalmat, a szerencsésebb helyeken – 2002 óta – akár iskolai óra keretében is. A számok első hallásra sikertörténetet sejtetnek az olvasóval, azonban ahogy azt az MCSMSZ oktatási felelőse, Ferencz Éva hangsúlyozta: a magyarul beszélő moldvai gyerekek becsült száma 9000, közülük viszont csak 1600-hoz jutottak el eddig.
De kik oktatják a csángó gyermekeket? A Marosvásárhelyi Rádió Jelenlét című műsorában elhangzottak szerint közel száz fiatal és idős, székelyföldi, szórványbéli és magyarországi pedagógus szolgált már Csángóföldön. Meglepetésre a legnagyobb számban magyarországiak jelentkeznek önkéntes magyartanárnak, de pozitív fejlemény, hogy egyre több a csángó származású oktató is.
Lássuk a tíz év eredményeit!
Mára elmondható, hogy az MCSMSZ oktatási tevékenysége átfogja a gyermekek magyar nyelven való tanulásának segítését az óvodától egészen az egyetemig. Az oktatási program egyik kezdeményezője, Hegyeli Attila beszámolója szerint 14 éves korig saját településükön iskolai és iskolán kívüli foglalkozások során tanítják a nyelvet, az írást, olvasást. Később a legügyesebb diákok számára – mivel Moldvában nincs magyar nyelvű iskolaközpont – biztosítják a székelyföldi magyar tannyelvű oktatásban való továbbtanulás lehetőségét (teljes ellátásuk és felzárkóztató programjuk, nevelésük révén). Csíkszeredában egy 76 fős csángó kollégium várja a továbbtanulni vágyó fiatalokat, Székelyudvarhelyen pedig a felsőfokú tanulmányok alatt van mód kollégiumban lakni. A gyerekek Magyarországra mehetnek felsőoktatási intézményekbe (az Oktatási és Kulturális Minisztérium biztosít évente 10 helyet számukra) vagy maradhatnak az MCSMSZ által biztosított ösztöndíjjal valamely romániai magyar egyetemen is.
Az oktatási tevékenység mellett az MCSMSZ nagy hangsúlyt fektet a közösségi programokra és a tanárok szakmai fejlődésére is. Ennek okán rendszeresen sort kerítenek tanári találkozókra, népdalversenyekre, táboroztatásra és más kulturális programokra is.
Pénzügyek
Az MCSMSZ adományok révén szerzi meg a szükséges pénzügyi alapokat az Oktatási Programhoz. A budapesti állami támogatás teszi ki a költségek fedezésének viszonylag nagy részét. Ezt egészíti ki a Keresztszülők a Moldvai Csángókért program keretében befolyt összeg. A KEMCSE egyedülálló kezdeményezés, melyben bárki részt vehet, aki személyesen is szeretne felelősséget vállalni a csángómagyar gyerekekért.
A keresztszülős program lényege, hogy a támogató vállalja egy moldvai magyar gyermek magyarul tanításának finanszírozását. Ez általános iskolások esetében évi 40 ezer, középiskolások esetében 150 ezer Ft. Az anyagiakon túl azonban hangsúlyt fektetnek a személyes kapcsolatra is, így a jelképes keresztszülő levélben tarthatja a kapcsolatot „új családtagjával”, de személyes találkozókra is gyakran sor kerül.
Az érem másik oldala
A szívmelengető eredmények azonban nem fedhetik el azokat a hiányosságokat, melyek pótlása elengedhetetlen a csángók asszimilációjának megakadályozásához. Hegyeli Attila véleménye szerint nem elég a gyermekek oktatása, a moldvai felnőttek számára is programokat kellene indítani, és gazdasági, szociális és kulturális téren is lépéseket kell tenni, hogy ez a magyar közösség fennmaradjon. Ahhoz, hogy a csángómentő akció valóban sikeres legyen, még legalább 30-35 faluban szeretnék bevezetni a magyar oktatást. Dolgoznak továbbá azon is, hogy minden faluban működjön egy „Gyermekek Háza”, amely helyszínéül szolgálhat minden, a magyar kultúrával kapcsolatos iskolán kívüli programnak. Mindemellett pedig szeretnék elérni, hogy a csángóföldi magyar falvakba magyar plébánost küldjön az egyház. Az ugyanis, hogy hitüket milyen nyelven gyakorolják ezek a közösségek, nagymértékben befolyásolja a magyar nyelvhez való ragaszkodásuk mértékét.
A feladat tehát még koránt sincs elvégezve, hiszen a tíz év eredményei csak a kezdeti lépéseket jelentik a hosszú és göröngyös úton. Állhatatos munkájáért minden kétséget kizáróan nagy tiszteletet érdemel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. Ahhoz azonban, hogy erőfeszítésük ne váljék szélmalomharccá, s eddigi munkájuk valóban meghozza gyümölcsét, szélesebb körű összefogás szükséges – határon innen és túl.
KovácsEszter kulturpart.hu, Erdély.ma

Uniós védelmet sürgettek a csángóknak Brüsszelben
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László az Európai Parlamentben azon a brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar képviselő veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – "az elrománosítása az utóbbi 20 évben is folytatódott".
"Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük" – fogalmazott.
Tőkés László kifogásolta, hogy az unión belül élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU "szinte tehetetlen", miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében is 20 év alatt csak apró lépéseket sikerült megtenni.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés László úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben.
A meghallgatás tárgyát képező kisebbséget mások mellett Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök, oktatási programvezető képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.

Beszélgetés a csángók helyzetéről Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Jelenleg Moldvában közel 250 ezer katolikus él, közülük mára hozzávetőlegesen hatvanezren beszélik valamilyen szinten vagy értik a magyar nyelvet. Szervezett formában tíz éve kezdődött a magyar nyelv oktatása Csángóföldön. Évente bővül azoknak a falvaknak a száma, ahová sikerül eljuttatni az oktatási programot. De ez korántsem elég arra, hogy tömegeket mentsenek meg az asszimilációtól, ám azt sikerült elérni, hogy több csángó gyermek végezzen magyar nyelvű középiskolát, egyetemet, és olyan is van, aki iskolái elvégzése után hazatér Moldvába, tanítani.
Tánczos Vilmos néprajzkutató az oktatási program hatékonyságáról, a csángó identitásról, asszimilációról és kitelepülésről is beszélt. Erdély.ma

Egyházpolitikai játszmák is fenyegetik a csángóságot
Ma, amikor a csángókat a vallásukról kérdezik, nem azt válaszolják már, hogy római katolikus, hanem azt, hogy román katolikus. Egy identitásvesztés indul el magának a hitnek a megnevezésében is, hogy nem római katolikusként tanítják már nekik. Nagy egyházpolitikai játszmák csapdájába is esik a csángóság ezekben a kérdésekben.
Ez az identitásvesztés valójában már akkor elindult, amikor a Székelyföldről Moldvába áttelepült katolikusok papot és tanítót kértek maguknak, de azt nem kaptak attól a közösségtől, amelyből kiszakadtak. Erdély.ma

Megjelent Kinda István néprajzkutató csángókról szóló kötete
A napokban megjelent Kinda Istvánnak, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatójának a moldvai csángó társadalomról szóló kötete. A kiadványt elsőként 2010. október 22-én mutatták be Kolozsvárott a BBTE Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében lezajlott tudománytörténeti konferencia keretében.
A kötetet dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, az MTA külső tagja ismertette: „Kinda István már diákkorában cselekvően bekapcsolódott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság által a moldvai csángó falvakban szervezett alapkutatásokba. A csoportos terep- és levéltári vizsgálatok keretében elsősorban a római katolikus falvak társadalmi és egyházi életét, valamint morális értékrendjének változását kutatta. A moldvai csángó magyarokkal kapcsolatos szakmai eredményeit eddig számos hazai és külföldi tudományos konferencián mutatta be, legsikeresebb tanulmányai pedig magyar, román és angol nyelven jelentek meg.
Első önálló kötete a tavaly nagy sikerrel megvédett doktori dolgozatának átdolgozott változata, melyben a szerző azt vizsgálja, hogy a moldvai csángó falvakban az utóbbi évszázadokban hogyan változott az erkölcsi értékrend, a helyi közösségek a morális rend betartását kikényszerítő ellenőrzésnek milyen intézményesített formáit működtették, s a különböző vétségeket elkövetőkkel szemben milyen büntetéseket foganatosítottak. Munkájában árnyalt képet rajzol arról, hogy az ortodox többségű Moldvában működő római katolikus lelkészek milyen szerepet játszottak az erkölcsi rendszer formálásában és működtetésében, a különböző korszakokban hogyan változott társadalmi megítélésük és státusuk.
Kinda István kötete határozottan szakít a moldvai csángó kultúra és társadalom mitizáló, szépítő bemutatásával, kutatásával és elemzésével. Árnyaltan elemzi és értelmezi, hogy a különböző korszakokban a csángó falvakban hogyan alakultak át az egyének és a közösségek alapvető értékei, érdekei és kapcsolatai, azok pedig hogyan tükröződtek és reprezentálódtak a mássághoz való viszonyulásukban.” Kinda István: Ellenőrzött közösségek. Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010, 240 oldal.
A kötetet lektorálta: Kotics József és Pozsony Ferenc, Erdély.ma

Egyre szebben beszélnek magyarul a moldvai csángó gyermekek
A moldvai csángó gyermekek egyre szebben és egyre bátrabban beszélnek magyarul, vállalják magyarságukat, ezt jól bizonyította az is, hogy minden korábbinál nagyobb sikere volt a Rekecsin községben lévő Csíkfaluban a hétvégén megszervezett hetedik Szeret menti Népdalvetélkedőnek – mondta az Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke.
Ez a népdalvetélkedő hagyománnyá vált, évről évre egyre többen vesznek részt az eseményen, a rendelkezésre bocsátott termekbe már alig férnek be az emberek. Ezúttal huszonnégy faluból érkeztek versenyzők, két-két gyerek minden településről – közölte az elnök.
Az MCSMSZ mellett az ajándékok nagy részét magántámogatók biztosították – mondta Solomon Adrián, példaként említve a Máltai Szeretetszolgálatot, Kurkó Jánost, a csíkszeredai Fenyő Szálló tulajdonosát, a Rotary Club Szegedet. A magyarországi keresztszülők is sok ajándékot küldtek (azok a magyarországi személyek, akik az öt évvel ezelőtt útjára indított „Legyen Ön is Keresztapa, Keresztanya!" program keretében vállalták csángó gyermekek felkarolását).
Arra a kérdésre, hogy egy ilyen népdalvetélkedő mennyire segíti a csángó gyermekek magyar nyelvű oktatásának rendkívül hányattatott ügyét, Solomon Adrián azt felelte: ez a rendezvény éppen a szövetség oktatási programjának köszönhető, ennek keretében a tanárok arra buzdítják a gyerekeket, hogy szüleiktől, nagyszüleiktől „tanulják vissza" a csángó magyarok által énekelt régi dalokat.
E témával kapcsolatban Hegyeli Attila, a szövetség anyanyelvi oktatási programjának felelőse az MCSMSZ honlapján emlékeztet: 2000-ben egyesek vakmerőségnek vagy éppen szélmalomharcnak tartották azt az ötletet, hogy a moldvai csángó falvakban kezdjenek először iskolán kívüli foglalkozások keretében, majd az iskolákban is magyar nyelvű foglalkozásokat szervezni a gyerekeknek. A szövetség az elmúlt tíz évben nagyszerű eredményeket ért el, még akkor is, ha – mint az említett honlapon olvasható – a mai napig küzd „a hatóságok és a katolikus egyház helyi képviselőinek gáncsoskodásával".
Solomon Adrián ugyanakkor most örömmel számolt be arról, hogy a vetélkedőn jelen volt Csíkfalu polgármestere, aki üdvözölte a kezdeményezést. Az eseményen részt vett Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet és Balogh György, a csíkszeredai magyar főkonzulátus ügyvezető konzulja is. A nagykövet elmondta: úgy érzékeli, hogy a korábbi évekhez képest a csángók sokkal bátrabban vállalják a magyarsághoz való kötődést, sok száz, sőt, most már sok ezer gyerek tanul magyarul az iskola falai között vagy az iskolai foglalkozásokon túl. „Személyesen is tapasztalom, hogy egyre jobban beszélnek, egyre kisebb az a félelem, ódzkodás, ami a korábbiakban érzékelhető volt. A román hatóságok részéről is érezhető javulás, ma már türelmesebb, megértőbb a hozzáállás" – mondta Füzes Oszkár. Hozzáfűzte: Csángóföldről megérkeztek az első jelentkezések is az állampolgárság egyszerűsített felvétele iránt. Erdély.ma

A magyarság arca Lükő Gábor életművében
Lükő Gábor A magyar művészet évezredei címmel nyílt kiállítás november 23-án, kedden délután Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában. – Lükő Gábornak a kultúrára való holisztikus látásmódját, jellegzetes személyiségét tükrözi ez a kiállítás – mondta a Kemény Gyula és Pozsgai Péter által tervezett és kivitelezett tárlatot méltató Tánczos Vilmos, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének tanára.
Rendszer-idegen embernek írta le a Kossuth-díjas néprajzkutatót, aki idegennek minősült a harmincas évek, „úri”, majd a kommunizmus Magyarországában is. Egyéni életművében a magyarság keleti vonatkozásait, szellemiségének gyökereit kutatta – magyarázta. A nacionalizmus vádja is felmerült munkásságával szemben, noha megtanult románul, és 1932–33-ban hét hónapig kutatott Moldvában, ahol falumonográfiákat is készített a Dimitrie Gusti-féle módszertan szellemében. A magyarság kereszténység előtti arcát kutató életműve lehet, hogy nem divatos, de aktuális – jelentette ki Tánczos Vilmos.
– Nem az a kérdés, hogy tézisei közül melyik szorul revízióra. Lükő Gábor arra hívja fel figyelmünket, hogy csak saját kultúránkat értve tudunk kiteljesedni, és ezt nem gyömöszölhetjük indogermán tipológiákba, avagy hamis zenei skálákba – hangsúlyozta Pozsgai Péter, a budapesti Corvinus egyetem tanára, Lükő hagyatékának gondozója. A Lükő Gábor Alapítvány ezirányú célja értelmében jelentették meg A magyar lélek formái, a Moldvai csángók és a Zenei anyanyelvünk című köteteket, valamint a Lükő kilencvenedik születésnapjára kiadott Tűzcsiholó című tanulmánykötetet – részletezte Pozsgai, aki az elmúlt napokban a BBTE Néprajz és Antropológia tanszékén előadássorozatban ismertette Lükő Gábor munkásságát. Pozsony Ferenc, a tanszék tanára, a KJNT elnöke kiemelte azt a tényt, hogy a fent említett két intézmény az összmagyar tudományosság és kultúra elemeként integrálja Lükő Gábor hagyatékát.
A kiállítás panói régészeti leleteken, használati tárgyakon alkalmazott motívumvilág részleteit jelenítik meg, kiemelve az egyes ábrázolástípusok közötti hasonlóságokat. Az emlékek művészi kifejezésmódja, a tematikák rokoníthatósága izgalmas élményt rejt a laikus számára is. A tárlat a magyarság keleti gyökereihez való kapcsolódásra hívja fel a figyelmet. Jelzi azt, hogy az eredetmítosz, a totemisztikus ősök, a Nap és a Hold stb. szimbolisztikájának összefüggései a honfoglalás-kori magyar, az Ural-vidéki leleteken, tárgyi emlékeken, a magyar népművészet alkotásain egyaránt kimutathatók.
Az est hangulatát, mondanivalóját a Serege együttes által előadott moldvai csángó népzenei válogatás, valamint az „...és rólam feledkezzetek el.” Lükő Gábor a moldvai csángóknál (1932–33) című dokumentumfilm vetítése egészítette ki. A kiállítás január közepéig látogatható. Szabadság (Kolozsvár),

kérdezett:B. D. T.
VÖRÖS ERDÉLY
Rákattan a román közönség a Magyar Autonóm Tartományra
"Meg kéne érteni, hogyan működhetett ez az ország a 80-as években, hogy is nem omlott össze" - Stefano Bottoni román nyelvű könyvéről és a kutatás további irányairól. [interjú]
A román történetírásban mindeddig kiaknázatlan területeket nyit meg a Transilvania Roşie, például 1956 eseményeinek romániai hatástörténetével mindeddig nem igazán foglalkoztak a kutatók – méltatta Vasile Puşcas egyetemi professzor Stefano Bottoni történész román nyelvű kötetét a hétfői kolozsvári bemutatón.
Zsúfolásig telt a Gheorghe Bariţiu Történelmi Intézet konferenciaterme, sokan kíváncsiak voltak a Sztálin a székelyeknél című, a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) történetét feldolgozó kötet rövidebb, román nyelvű változatára, amely voltaképpen Bottoni olasz nyelvű doktori disszertációjának kiegészített fordítása. Bottoni politikatörténetből és módszertanból is jelesre vizsgázott, és olyan új kutatási területeket nyitott meg, hogy akár száz kutatónak is elég munka lenne
továbbgördíteni a felvetett témákat – mondta a professzor, kiemelve a fiatal történész „bátorságát”, amellyel kutatási témájához nyúlt. Ugyanakkor hiányolta például, hogy a román nemzetiségű kommunista nomenklatúrával kapcsolatos forrásokat, például emlékiratokat kevésbé használt fel az író, főként a kisebbségi, magyar kommunista pártvezetőkről esik szó a könyvben.
Lucian Nastasă-Kovács, a George Bariţiu intézet kutatója a forrásanyag gazdagságát emelte ki, megjegyezve, hogy bár eltelt 20 év a ’89-es fordulat óta, nem igazán dolgozták fel és publikálták a kommunizmus korszakára vonatkozó párt- és egyéb dokumentumokat. Bottoni munkája igazi interdiszciplináris kutatás, és sikerült, amennyire lehetett, eseményeket és szálakat rekonstruálnia benne a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása és működése kapcsán. Az adatok és sokszor megbízhatatlan források dzsungelében nehéz GPS nélkül tájékozódni – tette hozzá –, ám Bottoninak mégis sikerült, ellenállt a bizonytalan vagy hiányos dokumentumok „provokációinak”, és igényes munkát tett le az asztalra. Egy román történész, hacsak nem ismeri a magyar és német nyelvet, nem tudott volna írni erről a témáról, jegyezte meg.
A román történészek ugyanakkor felhívták a figyelmet a könyv fordításbeli hiányosságaira, terminológiai problémákra is, ám mint elhangzott, nehéz volt a fordító dolga, hiszen a nemzetközi kapcsolatok területének nincs is igazából kidolgozott román szakterminológiája. Horváth István, a román nyelvű könyv társkiadójának, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetnek a vezetője az utóbbi két év kiadványairól beszélt. Az autonómiadiskurzust nem lehet megérteni a MAT történetének ismerete nélkül – hívta föl a figyelmet. Stefano Bottoni 2002-ben kezdte el a kutatást. Egyrészt az érdekelte, hogyan „született” és hogyan „nőtt fel” az a kommunista diktatúra, amelyet Ceauşescu-rezsimként ismerünk, hiszen erről még mindig nagyon keveset lehet tudni; illetve hogy a Magyar Autonóm Tartomány
valódi autonómiát biztosított-e a romániai magyar kisebbségnek, vagy egy formális sztálinista kreáció volt, tartalom nélkül. Arra a következtetésre jutott, hogy ez egy szovjet típusú autonómia volt, amely voltaképpen nem a nemzetiségi jogok bővítését szolgálta, hanem hogy „magyarul is lehessen építeni a szocializmust”. Ez az utópia pedig „sokak előtt elfedte, hogy öntudatlanul is segédkeznek egy rendkívül kemény diktatúra kiépítésében”. 1956-ig még egyes magyar vezetők is elhitték, hogy a MAT „kis magyar világ” lehet, ám a magyar forradalom hatására más irányt vettek a dolgok, a román hatóságok átértelmezték a magyar nemzetiségi kérdést, megtorlások voltak, 1959-60-ra átszervezték és elsorvasztották a MAT-ot is. (Bővebben lásd a Sztálin a székelyeknél című kötetben, amely elérhető az Adatbank.ro-n itt.)
Bottoni vázolta a kutatás további lehetséges irányát is a kolozsvári könyvbemutatón. Egy néhány éven belül tervezett folytatásban azt a kérdést próbálja majd megválaszolni, hogyan kezdődhetett el a 60-as évek második felében a liberalizáció korszaka, és hogyan vált a 80-as évekre keményen elnyomó, represszív rezsimmé? Miért volt ennyire stabil a Ceauşescu-rezsim? Mi történt az átmenetkor, és hogyan reagált Románia az „új korszak” kihívásaira? Az etnikai problémákat minél tágabb társadalmi perspektívában kell majd értelmezni – tette hozzá.
Arra számítottam, sokkal több román nemzetiségű jön el a könyvbemutatóra, mert ugyan zsúfolt volt a terem, de a közönség fele magyar volt.
Stefano Bottoni: – A könyvemet is magyarok vásárolták főleg, román nyelven talán csak egyet dedikáltam. Bukarestben azonban lesznek. Másrészt meg ki ér rá délután 3-kor könyvbemutatóra jönni? De amikor beléptem, és láttam, mennyire tele van a terem, azt mondtam, rendben van. A lényeg az volt, hogy bemutassuk a könyvet a román közönségnek.
Mit gondolsz a Vasile Puşcas által megfogalmazott kritikáról?
– Teljesen igaza van, és ha most kellene megírnom a könyvet, nem így írnám meg. Mikor tavaly szó volt egy új kiadásról, már akkor felmerült ez bennem, hiszen azóta kicsit változott a perspektíva. Nem így közelíteném meg a témát, nem a nemzetiségi szempont lenne az elsőrendű. Többet foglalkoznál a román forrásokkal?
– Nemcsak a román forrásokkal, hanem a románokkal. Meg a németekkel. Nagyobb tere nyílt volna az összehasonlításnak, elhelyezni Erdélyt, Európa-szinten összehasonlítani Jugoszláviával, Szlovákiával – sokkal jobban ki lehetett volna domborítani ezt az összehasonlító perspektívát. Nyilván még több időt, energiát kellett volna rááldozni.
Nem kizárt, hogy lesz még ennek a könyvnek egy kiadása, de nem ezt a könyvet kell még egyszer megírni. Olyant viszont meg lehetne egyszer írni, amely 1945-től 1989-ig dolgozza föl a korszakot. Az lehetne majd a folytatás, néhány hibát korrigálva.
Puşcas kitűnő ember, nagyon jó olvasó, jól látta a gyengeségeket, és jó, hogy szóvá tette. Szóval, én is töprengtem, hogy új könyvet írjak, nagyon belenyúljak a régibe? Végül alig nyúltam bele, csupán néhány új szakirodalommal bővítettem ki.
A könyvbemutatón is beszéltél arról, hogyan lehetne folytatni a kutatást. Korai erről bővebben mesélni, vagy már vannak kialakult terveid?
– Tervek vannak, a megvalósítás odébb van. Akár az EU-projekteknél, a pályázat első részénél vagyunk (nevet). Van az alapötlet: meg kéne érteni, hogyan működhetett ez az ország a nyolcvanas években, hogy nem omlott össze – és ha nem történik ez a '89-es dolog, abszolút nem is omlik össze. Semmi jele nem volt az ellenzékiségnek, ellenzéki mozgalmaknak, civil társadalom nem létezett. Olyan könyvekre támaszkodom, amelyek most jelentek meg, az egyik Stephen Kotkin: Societatea necivilă című munkája. Ez a könyv letarolja a civil társadalmas mítoszokat Kelet-Európában. Társadalom nem létezik – szólt Thatcher híres mondata. Nos, társadalom lehet létezik, ám civil társadalom valóban nem létezik! Legalábbis itt nem létezett.
Most, hogy egy nagy amerikai professzor megmondta a tutit, már el lehet indulni bizonyos irányokba, pontosabban bátrabban lehet kijelenteni olyan dolgokat, amit szerintem már sokan éreztek, hogy ez a nagy civil társadalmas teória kicsit recsegett-ropogott. Valószínűleg ki lehet jelenteni, hogy a román forradalmat nem lehet felfogni a civil társadalom győzelmeként – mert nem a civil társadalom robbantotta ki. Nem a civil társadalom robbantotta fel a kommunizmust, és nem az antikommunisták, akik gyakorlatilag nem voltak. Hanem egy egészen váratlan esemény, amit nem lehet a KGB-vel és Moszaddal és a magyar titkosszolgálattal magyarázni, mert igenis voltak belső mozgatórugói. Meg kell érteni, hogy mi.
Stefano Bottoni: az 1989-es romániai fordulat értelmezései
Ezt a hosszú folyamatot, ezt a hosszú forradalmat, amely 1989. decemberben indult, és júniusig, legalább a bányászjárásig eltartott, ezt az elhúzódó, nagy politikai konfliktust, ennek a logikáját csak úgy lehet megérteni, ha előtte megértjük, mi van mögötte. Milyen volt a Ceauşescu-rendszer, és mi volt a legitimációs forrása? Hogyan lehetséges, hogy ez a rendszer, amely a nyolcvanas években gazdasági-társadalmi viszonylatban egyre rosszabb, egyre borzasztóbb, mégis fennmarad? És nincsenek reformok, számottevő belső erjedések stb. Ez az igazán nagy probléma. Ha valami nem történik egészen véletlenül Temesváron, gyakorlatilag az ország többi része mozdulatlan marad. És az ország nagy része otthon marad, amikor a megmozdulások vannak, ez az a forradalom, amit mindenki a tévében néz, de amire kevesen mennek ki. Ez arról árulkodik, hogy valószínűleg sokkal többen meg voltak elégedve valamilyen szinten ezzel a rendszerrel, mint ahogy gondoltuk volna. S ez problémákat vet fel, mert hogy lehet élni egy ilyen rendszerben? Mik a túlélés stratégiái, hogyan élik túl az emberek ezt a rendszert?
Ebből a szempontból mondtam, hogy nem jó kizárólag a kisebbségi perspektíva, mert nyilvánvaló: kisebbségi perspektívából ez a rendszer borzalmas volt. Magyarnak lenni a nyolcvanas években valami katasztrófa volt. Ez egyértelmű. De románnak lenni milyen volt? Moldvában, Olténiában, valahol Arad megyében? Lehet, nekik sokkal jobb volt, és sokan észre sem vették, hogy milyen burokban élnek.
Ebből az is következik, hogy az értelmiségi, illetve a kisebbségi perspektíva nagyon torzít. Nyilván kialakul az a jellemző frusztráció, hogy gyakorlatilag van egy borzasztóan elmaradt társadalom, ahol nincs mit kezdeni. A hülye nép mítosza. Hogy mi márpedig szeretnénk valamit kezdeni a "poporral", de az buta. Hagyja magát irányítani, nem határoz, nem dönt, nem tiltakozik.
De azt kéne kideríteni, hogyan élte meg ezt az egészet a "popor", a nép, az egyszerű emberek, régi terminológiával élve a munkások és a parasztok. Ezen dolgozom, de itt nemcsak források kellenek, hanem először a megközelítést kell megtalálni. Mert az, amit eddig olvastam a Ceauşescu-rendszerről, nem volt teljesen meggyőző. Vannak már jó elemzések, de Ceauşescu és az a 20-25 év még mindig olyan megfoghatatlan. És 20 év után még mindig téma, sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mint gondolták volna 10-15 éve, mikor azt hitték, hogy a fiatalok egy egészen más világban nőnek fel.
Lehet, hogy a fiatalok nem tudják, mi volt akkor. De érzik. Az, ami volt, nagyrészt ma is meghatározza az életterüket. Ezt kellene valahogy megfogni.
A Transilvania Roşieben szerinted melyik az a téma, ami leginkább újszerű lesz a román értelmiség számára?
– A Magyar Autonóm Tartományra rácuppantak, az nyilván érdekes téma, mert ők is hallottak erről elég sokat, de csak legendaszerűen vagy említés szintjén. Most kapnak egy kemény, dokumentumokon alapuló, 40 oldalas narratívát arról, hogy ez milyen volt. Illetve arra is fel lehetne figyelni, hogy az erdélyi kommunista építkezést mennyire meghatározzák a magyarok és egyáltalán a kisebbségiek a negyvenes-ötvenes években. Rendben van, hogy nemcsak a zsidók meg a magyarok hozzák be a kommunizmust, de igenis benne vannak, tehát ez az egész sztálinista kurzus igenis egy kisebbségi építkezés is. Akár arra is lehetne hivatkozni, hogy én ezzel visszaigazolok bizonyos állásponthoz, de úgy látom, Puşcas sem ilyen irányba vitte el a kritikát.
Ami viszont jó lenne, ha bekerülne a köztudatba, az 1956. Két ’56-os fejezet is van, a könyv felépítésében elég hangsúlyos ’56 szerepe és az 1956 utáni megtorlások. Jó lenne, ha ezen a vonalon el lehetne indítani a fiatal kutatókat. Rengeteg jó doktori témát lehetne adni ennek a könyvnek valamelyik szeletéből, mert amibe én belemarkoltam, az egy elsietett dolog.
Én siettem, rengeteg mindenbe fogtam bele, és nagyon sok helyen csak utaltam a problémákra. Viszont ezek olyan problémák, amelyek egy normális országban 10 doktori disszertációt indítanának el. Ideje annak, hogy megszülessenek végre az igazi mélyfúrások.
Hiába mondják, hogy amit én csináltam, az mélyfúrás: nem igaz. Egy-két fejezet eléggé mélyfúrás, de a többi nagyon felszínes. A probléma az, hogy mihez képest volt felszínes... Most eljött az ideje annak, hogy még mélyebbre ássanak. Transindex

Csupa csapás az élet – Moldvaiak Budapesten
Nyisztor Tinka néprajzos doktorandusszal budapesti „lakásán", a Budaörsi úti Magyar Nyelvintézet ebédlőjének halljában beszélgetünk sepsiszentgyörgyi, moldvai, budapesti, bukaresti meg párizsi dolgokról. Az előző nap estéjén a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Társaság havi ülésén a moldvai magyarság jogsérelmeinek orvoslására szánt sziszifuszi munkáról számolt be drámai hangvétellel, arról, hogy az iskolai oktatás, az anyanyelvű mise dolgában a romániai Helsinki Bizottság támogatása ellenére is a iasi-i (jászvásári) püspökség, a janicsárpapok, a nacionalista pártok helyi potentátjai miként szegik nyakát minden moldvai „magyarmentő" szándéknak. Nyisztor Tinka kivételes képességekkel megáldott, illetve az önképzés, a közéleti státusteremtés mezein, legalábbis csángó-magyar vonatkozásban, páratlan szélességű pászmákat bejáró személyiség. A Tázló völgyében rejtőzködő székelyes csángó falu, Pusztina (Pustina), illetve a magyarságát a huzatos moldvai tájon őrző családi hagyomány emelte a csángó mozgalom élére.
Határozott, energikus alkat. Budapesten az ELTE néprajz szakán szerzett diplomát, ugyanitt jelentkezett posztgraduális képzésre, ezzel párhuzamosan egy svájci ösztöndíjat is megpályázott és elnyert, s ekképpen dupla doktori képzésben részesül a moldvai magyar csángó nyelvjárás mellé, amely a gyermek- és fiatalkori kommunikáció egyetlen nyelvi közege volt, előbb a román, majd a szépen beszélt magyar köznyelvet pászította oda, s ezt toldotta meg a francia irodalmi nyelvvel.
Tegnap a magyarországi csángók fórumán beszélt, napokkal azelőtt a bukaresti Pápai Nunciatúrán kért csángóügyekben kihallgatást, s ma, miután együtt áttekintjük a csángóság sorsának alakulását, és meg-megállunk életpályájának egy-egy stációjánál, amelyet átszőtt a közéleti szerepvállalás, megy a Kamaraerdő peremén lakó csángó barátnőjéhez. A téli savanyúság eltevésének praktikáira tanítja meg a csángó asszonyt, aki ezeket a Kárpátokon belüli eltevési fifikákat nem ismeri. Otthon, Erdélyben átnézem a francia nyelven írt szakmai önéletrajzát, különösképpen a különféle konferenciákon való szereplései és a szakmai közlemények listáját, amelyekből kirajzolódik egy isten háta mögötti faluból, évszázadokon át folyamatosan fojtogatott szellemi térségből érkező negyvenéves nő bámulatos akaratereje s az 1990-ben bekövetkezett romániai politikai rendszerváltás utáni pályamódosulások dinamizmusa.
Sylvester Lajos
Erdély.ma

Csupa csapás az élet – utószó helyett
Az elsorvasztott moldvai magyar oktatás könyvét az 1989-es fordulat után a Kárpátok külső lábánál élő és az Erdélybe áttelepedett csángóság anyanyelvű oktatásának visszaállítása körül kialakult bonyodalmak hívták életre. „Visszaállításról" beszélünk, mert a moldvai csángó népelem történetében első ízben 1948 és 1959 között a Magyar Népi Szövetség (1946—1953) szervezőmunkája eredményeképpen, mondhatni törzsi szinten és körülmények között, anyanyelvű iskolák, tagozatok vagy osztályok és óvodák is működtek. Ezeknek a története alig ismert, csak részkutatások és visszaemlékezések alapján tudunk róla ezt-azt. A háború utáni csángókutatás, ameddig a nacionálkommunista érában ez egyáltalán lehetséges volt, elsősorban nyelvészeti és néprajzi fogantatású. Az iskolákra vonatkozó emlékanyag feltárása háttérbe szorult. 1990-ig ez politikai tabutéma volt, az egykori magyar iskolák tanulóinak emlékezetében is megkopott, a valamikor missziós tudattal érkező vagy kényszerrel Moldvába kihelyezett erdélyi tanítók — többségük szakképzetlen — már az iskolák bezárása előtt, ha tehették, visszaszivárogtak szülőföldjükre, „Magyar Földre", ahogyan a legkeletibb csángók Erdélyt nevezik. A székelyföldi iskolákba toborzott, később kicsempészett csángó gyermekek zöme nem tért vissza szülőföldjére, jelentős részük Erdélyben „ragadt", s aki visszament, az rendszerint elrománosodott, s egyébként is, amire az első tanítóképzősök szülőföldjük iskolái felé indultak volna, ezeket brutálisan felszámolták. A könyv a szó szűkebb értelmében az 1947—1959 közötti időszak történéseit visszaemlékezések és dokumentumok alapján próbálja rögzíteni. A Csupa csapás az élet könyvborító közé fogott események, életpályák, a szerző szubjektív „csángóélményei" azonban fél évszázadnál is tágabbra kerekítik ezt az időszakot, hiszen az egykori iskolák létesítésének előzményei, a tanulók-tanítók pályaíve későbbi alakulásának ismerete nélkül nem érthető meg az a történelmi-társadalmi háttér, amely ezeknek az iskoláknak a szülőanyja, majd gyilkosa.
Az iskola- és emberi sorstörténetek kiszálazásának földrajzi háttere régiókat és országokat átfogó. Moldvában Szászkúttól vagy a jelenlegi legkeletibb csángó településtől, Lábnyiktól az északi csángó szigetig, Szabófalváig térképez fel egy hatalmas szellemi térséget, ehhez társulnak a székelyföldi kirajzások történetei s a Magyarországra különböző időszakokban áttelepedett csángó életpályák indázata.
A Csupa csapás az élet sűrített és a mozgókép műfaji követelményeihez igazított változata a Voltunk mük es… című történeti dokumentumfilmből (Magyar Történeti Dokumentumfilm és Dunatáj Alapítvány, Budapest, 1998) is megismerhető. A riportkönyv természetesen dimenzióiban és szerkezeti felépítésében is más. A szerző annak örülne, ha a könyv és film páros együtt kerülne az olvasó/néző elé.
Sylvester Lajos, Erdély.ma

Együtt emlékeztek a székelyföldi megyék elöljárói Madéfalván
Először emlékezett a három székelyföldi megye, Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsának elnöke közösen az 1764-es madéfalvi veszedelemről.
fagyos idő ellenére számos politikus, helybéli és Csángóföldre elszármazott csíki látogatott el a madéfalvi emlékműhöz, ahol arra emlékeztek, hogy 247 éve történt a madéfalvi veszedelemként emlegetett tömeggyilkosság, amelyet az osztrákok követtek el a csíki falucskában, ahol akkor összegyűltek a székely vezetők. Az ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert, köztük ártatlan gyermekeket és aszszonyokat mészároltak le. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött el a székelyek kivándorlása Moldvába. A vérengzés emléke még ma is él nemcsak a madéfalviak, de a Csángóföldre került magyarok körében is.
Pénteken több mint százan gyűltek össze az emlékműnél, hogy leróják tiszteletüket a tömeggyilkosságban elhunytak előtt. Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter beszédében elmondta, bár az emberiség különböző népcsoportjai gyakran törtek egymásra azért, hogy földet, erőforrásokat szerezzenek, hogy megszüntessék egy nemzet önazonosságát vagy elvegyék szabadságát, a madéfalvi veszedelemhez fogható mészárlásra ritkán volt példa. „Voltak olyan harcok, amelyeket nem lehetett háborúnak nevezni, így 1764 sem nevezhető egyenlő felek küzdelmének, hiszen védtelen, alvó székely családokra törtek rá” – fogalmazott a tárcavezető. Kelemen szerint múltunkból le kell szűrni a tanulságot: nem szabad kompromisszumot kötnünk, ha szabadságunkról, értékeinkről, önazonosságunkról van szó, illetve soha nem fordulhatunk egymás ellen.
„Az, aki a határon áll, mindig jobban ki van téve a támadásoknak. A székely ember mindig a határon állt, még most is, amikor nem fegyverekkel harcolunk” – mondta a politikus. A megemlékezésen felszólalt Balogh György csíkszeredai konzul is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy több évszázada azért harcoltak a magyarok, mert elvették tőlük a szabadságukat. Fontos ezért, hogy a jövőben egy nemzetként küzdjön a nép, hangsúlyozta a diplomata. Gyerkó László szenátor a jelen döntéseinek fontosságáról beszélt. „Történelmünket mi alakítjuk, döntéseink befolyásolják jövőnket, és erre a legaktuálisabb példa az oktatási törvény” – jelentette ki a honatya.
Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök kifejtette, bármi is történt közel 250 éve, nem vehették el a magyaroktól nyelvüket, kultúrájukat, és ez a kitartás feljogosítja a székelyeket a magyar állampolgárságra. Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök arra buzdította a jelenlévőket, vigyék előre együtt a Székelyföld ügyét. „Székelyföld ne azoké legyen, akik kigúnyolják, hanem azoké, akik szeretik ezt a tájat, az itt lakó embereket. Ne azoké legyen, akik fékezik a szántóföldek, a legelők és az erdők visszaadását, hanem azoké, akik megművelik azokat, akiknek nem szégyen a kétkezi munka. Székelyföld ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik az adónkat, hanem azoké, akik itt termelik meg az anyagi javakat. Ne azoké legyen, akik a sót, a borvizet, az erdőt elveszik előlünk, hanem azoké, akik kitermelik az altalajkincseket és újraültetik a letarolt hegyoldalakat.
Székelyföld ne a nyakunkra ültetett ellenőrző szerveké legyen, hanem azoké, akik akkor is szeretik, amikor nem könnyű szeretni. Székelyföld azoké legyen, akik hisznek benne” – hangoztatta az elöljáró. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelem ismétli önmagát, hiszen úgy, ahogy közel 250 éve saját vezetőket akartak a székelyek, ma is ragaszkodnak hozzá, hogy saját soraikból válasszák tisztviselőiket. „Számunkra Madéfalva az együvé tartozás, a jó- és balsors közös vállalásának, a székely múlt ismeretének, szimbólumaink és emlékhelyeink tiszteletének, az elveink mellett a végletekig való kitartásnak, jogaink érvényesítésének, a személyes és közösségi áldozatvállalásnak, az állhatatosságnak a jelképe” – összegzett az elöljáró.
Az idei megemlékezés a madéfalvi római katolikus templomban kezdődött, ahol a Zöld Péter Általános Iskola tanulói mutattak be ünnepi műsort. A műsorral egybekötött szentmisén a madéfalviak és meghívottaik mellett csángók és hagyományőrző huszárok voltak jelen. A Siculicidium emlékművénél tartott ünnepi beszédek között szavalat és csángó asszonyok kórusának éneke hangzott el. Ezt követően került sor a koszorúzásra, amely a székely himnusszal kezdődött és a magyar himnusszal zárult. Az emlékműtől az ünnepség résztvevői a helyi iskolába vonultak, ahol a Forradalom és szabadságharc 1848–1849 című vándorkiállítást tekinthették meg.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)

Tíz év Moldvában (Könyvbemutató Kézdivásárhelyen)
Tegnap este a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban bemutatták a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Zelegor Kiadó által megjelentetett Tíz év Moldvában — Csángó Oktatási Program, 2000—2010 című kötetet, melyben a moldvai csángómagyar falvakban tanító pedagógusok személyes vallomásai olvashatók.
Az igényes kivitelezésű kötetet Sántha Attila költő, lapszerkesztő méltatta, a moldvai magyar nyelvű iskolán kívüli oktatás megszervezéséhez kapcsolódó eseményeket is elmesélte, majd Hegyeli Attila, a program korábbi felelőse beszélt a tízéves moldvai magyar oktatásról, azt sem rejtve véka alá, hogy nem tartja nagy eredménynek, amit elértek. A Bákó megyében valamilyen szinten magyarul is beszélő gyermekek közül huszonhat településen ezernyolcszáznegyvenen tanulnak hetente háromszor magyarul, s habár a kötet gyönyörűre sikeredett, a moldvai valóság nem olyan szép, mint ez a könyv — hangsúlyozta Hegyeli, aki mindezért elsősorban nem a románokat, hanem a magyar értelmiséget és az RMDSZ-es politikusokat is elmarasztalta. Ezt követően a Moldvában már nem tanító vagy ma is ott oktató magyartanárok vallomásait hallgathatták meg az érdeklődők.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nehézségek ellenére is bővül a moldvai magyar oktatás
Már hagyománynak számít, hogy ilyenkor, a Csángó Bál előtt eljön Moldvából az összes magyartanár (idén már negyvenen vannak), és egy nagy szülői értekezletet tartanak a magyarországi keresztszülők számára. Most vasárnap Piliscsabán szervezték meg az országos értekezletet, majd a hét folyamán valamennyien továbbképzésen vesznek részt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Szombaton pedig ők is ott lesznek a Csángó Bálon, s azután mennek vissza Moldvába. Eredetileg is odavalósi pedagógusok, de székelyföldiek és magyarországiak is vannak közöttük.
Romániában törvény adta joga lenne a csángóknak, hogy az iskolában is magyarul tanulhassanak, több helyen mégis megpróbálja ellehetetleníteni hol a pap, hol a polgármester, hol az iskolaigazgató. Erdély.ma

TÍZ ÉV MÉRLEGE
Magyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett.
A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. /Tíz év Moldvában. Csángó Oktatási Program 2000-2010, Zelegor, Kézdivásárhely/ A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen. Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában. Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást. A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését, a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi.
Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul...
Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert a valóság korántsem dicső. Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli.
Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon.
Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot.
Nagyon előrehaladott az asszimiláció, a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül.
Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli. A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat (Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel. Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus. A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van.
“Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende.
A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva, fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol.
A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal.
A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották. A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított.
A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak” – pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli.
A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat? Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként.
“Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli.
B. D. T. Transindex.ro

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

Háromnyelvű könyvet mutattak be a csángókról Brüsszelben
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő megbízásából „Mük szeretünk itt élni" címmel tájékoztató és összefoglaló jellegű, háromnyelvű (magyar-román-angol) kiadvány készült a moldvai magyar csángók helyzetéről. A kötet az Európa Tanács 1521/2001-es Ajánlásának 10. évfordulója alkalmából jelent meg.
Elsősorban idegen ajkú európaiak számára készült, de a moldvai csángó közösség helyzete és kultúrája iránt érdeklődő hazai olvasók számára is hasznos kézikönyv. Bemutatására konferencia keretében, kedden, 2011. március 29-én került sor az Európai Parlamentben.
Sógor Csaba meghívására a rendezvényen a könyv szerzői, Pozsony Ferenc egyetemi tanár, Smaranda Enache és Gabriel Andreescu emberjogi aktivisták, valamint Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke ismertették a kötet tartalmát. Ádám Gyula fotóművész, a borítólap tervezője, az alkalomra vetített fotómontázst készített.
Bevezető beszédében az erdélyi magyar képviselő hangsúlyozta a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) tevékenységének fontosságát. – Az egyesület helyhatósági hivatalosságok, rendőri karhatalom és egyházi tiltás vagy megfélemlítés ellenére önkéntes tanárokkal, oktatási központok kialakításával, sok anyagi ráfordítással és emberi áldozatkészséggel ma is végzi azt a munkát, amelyet reményeink szerint a román állam helyi hivatalosságai is felvállalnak majd.
Az „európai" olvasásra szánt, csángó tematikájú kiadvány bevezető tanulmányát Pozsony Ferenc, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem etnográfia professzora készítette. A professzor a csángó nyelv értékhordozó szerepére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Érvelése szerint, ha az anyanyelvhasználatot a templomban nem korlátoznák, a csángók archaikus nyelvjárásának presztízse emelkedhetne. Ehhez hivatalos keretek között szervezett iskolai oktatásra és anyanyelvű médiára is szükség van. A professzor azért interpellálta az európai döntéshozókat, hassanak oda, hogy a térségben a római katolikus egyház mozduljon el tiltó álláspontjáról, és ne maradjon megválaszolatlan a moldvai magyar ajkú csángó hívek kérése.
Solomon Adrian önéletrajzi ihletésű, személyes vallomását meghatódva fogadta a hallgatóság.
Gabriel Andreescu, a romániai Nemzetközi Tanulmányok Központjá-nak elnöke (Centrul de Studii Internaţionale) és Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnök-asszonya, akik elkészítették korábbi, csángó tematikájú jelentésük 2011-es, aktualizált változatát, az eltelt tíz év eredményeit elemezték. Gabriel Andreescu elmondása szerint 2001-hez képest terepen, a tájékozódás során kevésbé ellenséges fogadtatásban részesültek a hatóságok részéről. Ebben szerepet játszott az időközben megteremtett törvényes keret, a helyi megtorló jellegű intézkedések azonban sok helyen még mindig gyakoriak. A neves emberjogi aktivista véleménye szerint az Európa Tanács Ajánlása nyomán a csángók anyanyelvhasználathoz való joga az Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának történetéhez kapcsolódik. A dokumentumot Románia is ratifikálta, ez pedig azt jelenti, hogy valamennyiünk értékrendjét sérti, ha a magyar csángó közösség igényét korlátozzák és büntetéssel torolják meg.
Enache Smaranda sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy sem a román törvényhozás, sem a nemzetközi jellegű dokumentum, az Ajánlás megjelenésének hatására nem alakult ki helyi hatósági, támogató politikai szándék. A román állam részéről gyors intézkedést sürgetett az ügyben, illetve magyar-román kormányközi egyeztetést, mert a csángó közösség körében nagy a külföldi munkavállalás miatti elvándorlás. Az Európai Parlament nem végrehajtó európai szerv – elemezte az emberjogi aktivista -, de javasolhatná az Európai Bizottságnak olyan jellegű programok kidolgozását, melyek célja a veszélybe került kisebbségi közösségek, és általuk az összeurópai örökség védelme. A közelgő romániai népszámlálás kapcsán a Pro Europa Liga társelnökasszonya azt szorgalmazta, hogy a kérdőívekben a nyelvhasználatra vonatkozó kérdések megfogalmazására különös figyelmet szenteljenek, mert a családban beszélt nyelvek feltérképezése segíthet a veszélyeztetett nyelvi környezetben élők igényeinek pontos feltérképezésében.
- A Mük szeretünk itt élni című kötetet figyelemfelkeltésnek szántam – mondotta Sógor Csaba. Úgy vélem, sok még a tennivalónk annak érdekében, hogy a csángók anyanyelve, a hagyományuk és kultúrájuk az európai örökséget gazdagíthassa. A moldvai magyarok az egykori történelmi Magyarország területén kívül évszázadokon keresztül megőrizték anyanyelvüket és kultúrájukat., értelmiségiek nélkül, legtöbbször ellenséges egyházi környezetben is. Moldva a magyar nyelv bölcsője is: 1430-1435 között itt, Tatros várában született meg az első magyar bibliafordítás is, az ún. huszita biblia. Számunkra elsősorban emberjogi kérdés, hogy azok, akik még őrzik a magyar nyelvnek ezt az archaikus formáját, tanulhassák és taníthassák, utódaiknak is átadhassák, iskolában és templomban egyaránt használhassák anyanyelvüket.
Ma már nagyrészt a moldvai magyarok sorából kerülnek ki a csángó szervezet vezetői, a magánházaknál, néhány iskolában tanító tanárok, akik emberfeletti erőfeszítéssel végzik a mindenkori írástudók kötelességét: betűvetésre tanítják a csángó gyerekeket. Köszönet, hála, tisztelet nekik – összegezte az elhangzottakat a házigazda jogán Sógor Csaba EP képviselő. Erdély.ma

„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek”
Bár sokat javult a csángók helyzete 2001 óta, továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság, állapították meg a brüsszeli csángókonferencia előadói.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) alapításának 20 éves, illetve az Európa Tanácsnak a csángók anyanyelvű oktatását szorgalmazó 1521-es ajánlásának 10. évfordulója alkalmából könyvbemutatót és konferenciát szervezett Brüsszelben az Európai Parlamentben Sógor Csaba EP-képviselő. Az eseményre az RMDSZ-es politikus meghívására eljött Brüsszelbe a Mük szeretünk itt élni című, háromnyelvű kötet több szerzője, illetve a moldvai magyar oktatási program keretében tanító tanárok egy része is. „Erdély legkeletibb részén, Moldvával határos faluban voltam lelkész. 1988-ban elindultam Moldvába, Bákóba. Gyimesközéplokon megállítottak, azt mondták, nem mehetek át. Esti vonattal, sötétben – így lehetett 1989 előtt meglátogatni azokat a magyarokat, akik értelmiségiek nélkül őrizték meg Moldvában a magyar nyelvet. Olyanok, mintha Nagy-Britanniában volnának ma 40 ezren, akik Shakespeare nyelvét beszélik” – mondta Sógor Csaba megnyitó beszédében. A moldvai magyarok nyelve azonban nemcsak azért fontos, mert közel 600 éve Tatros várában született meg az irodalmi magyar nyelv: ez egy emberjogi kérdés, a csángók anyanyelvükön szeretnének tanulni, és Románia kisebbségvédelmi vállalásokkal kötelezte el magát e kérdés megoldására.
A konferencián román és angol nyelvű tolmácsolás volt. A moldvai magyar oktatási programban tanító húsz pedagógus mellett román és más nemzetiségű EP-képviselők, gyakornokok, sajtósok és az EP-t látogató érdeklődők gyarapították a résztvevők létszámát. A brüsszeli csángó konferencián és könyvbemutatón előadott Pozsony Ferenc néprajzkutató, Solomon Adrián MCSMSZ-elnök, Smaranda Enache, a Pró Európa Liga társelnöke és Gabriel Andreescu emberjogi aktivista.
Pozsony Ferenc arra emlékeztetett, bár az elmúlt 21 évben sok minden pozitív irányban változott Moldvában, az állami iskolákban lehet választani a magyar nyelv és kultúra tantárgyat, mégis továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság. A városi magyar közösségeket Moldvában elsodorta a történelem, ám a falusi közösségek a múlt század közepéig nagyrészt megőrizték archaikus elemekben gazdag magyar nyelvjárásukat, karakterisztikus, hagyományos kultúrájukat, és mindig is ragaszkodtak katolikus vallásukhoz. Identitásuk működésében a római katolikus felekezethez való tartozásnak nagy jelentősége van az ortodox tengerben. Évszázadokig nem volt anyanyelvű liturgiában, oktatásban részük; kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, sőt a 19. század végéig kimaradtak a román nemzetépítésből is. Nagyon erős a lokális identitásuk, szoros szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz, de specifikus regionális, moldvai identitásuk is van. A 19. század végén a román állam iskolai rendszert szervezett meg, román nyelven folyt az oktatás, akkor kezdődött a nyelvi, kulturális, etnikai asszimiláció.
A 19. század végén a moldvai katolikusok 75 százaléka még magyar anyanyelvű volt, míg ma 250 ezerből 60 ezren beszélnek még magyarul – mondta Pozsony. Tradicionális kultúrájuk a kollektivizálásig fennmaradt, gazdag rurális szóbeli kultúrát – értékes balladák, középkorias vallási szövegeket, imákat stb. – őriztek meg a 20. század második feléig. Ez a szinte napjainkig fennmaradt kultúra Romániának, a magyaroknak, Európának is értéket képvisel, amit tovább kell adni; védeni kell, akár a kihalóban lévő állat- és növényfajokat, vélte Pozsony Ferenc. A csángó magyar nyelvjárások rehabilitációját szervezetten elő kell segíteni, szervezett, rendszeres iskolai oktatással, anyalnyelvű média megteremtésével, harmadsorban a templomban anyanyelvű misékkel – mert így az archaikus nyelv presztízse is emelkedne.
Solomon Adrián elmesélte, őt és kortársait a tanárok többször fogyatékosnak hitték: „mert nem tudtunk rendesen románul – kamaszkorunkban nem tehettünk mást, minthogy tagadjuk a származásunkat, azt, hogy tudunk egy másik nyelvet. Mégis a többség ránktette a bélyeget” – idézte fel az MCSMSZ elnöke. Solomon közvetítette a csángók üzenetét Brüsszelnek: nem üzennek semmit, és ez a legrosszabb. Az elnök szerint értékválság van, nemcsak identitásváltás, a fiatalabb nemzedékek elégetik a népviseletet, egyet tartanak meg, amiben eltemetik a szüleiket. Az archaikus kultúra átmentése, fontosságának felmutatása is az MCSMSZ mint érdekvédelmi szervezet feladata.
„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek” – fogalmazott az elnök. Elmondta, még van legalább 30 falu, ahol mielőbb be kellene vezetni a magyarórákat az iskolában. „Arra kérjük Önöket, segítsék munkánkat” – fordult a hallgatósághoz, amelynek soraiban több magyarországi és erdélyi magyar EP-képviselő is helyet foglalt.
Gabriel Andreescu arra hívta fel a figyelmet, elsősorban a gyerekek jogait kell tiszteletben tartani, nem engedhető meg, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek, nyomást gyakoroljanak rájuk azért, amiért őseik nyelvét tanulják. A moldvai katolikus egyház sajnos úgy tűnik, nem a spiritualitást, a hívek és istenük kapcsolatának biztosítását tartja elsősorban szem előtt, hanem hatalmi játszmákba bonyolódott, és politikai érdekek által befolyásolt. A Regionális Kisebbségi Nyelvek Chartáját Románia ratifikálta 2007-ben. Ez egy törvényi eszköz más eskzözök mellett, ám a filozófiája az, hogy a nyelvi sokszínűséget mint értéket mutatja föl; a változatosság önmagában érték, a demokrácia értékei közé tartozik – mondta.
„Nagyon szerettem volna, ha erre a konferenciára a román parlamentben kerülhetett volna sor” – mondta Smaranda Enache, aki az Andreescuval 2001-ben végzett csángóföldi terepszemléjük és a mostani, Sógor Csaba megbízásából megismételt kutatásuk eredményeit hasonlította össze. 2001-ben teljes ellenségességet tapasztaltak a helyi és megyei adminisztráció, a klérus és az iskolák részéről – mindenki azt mondta, a csángók magyar volta csak mese; „a kertek alatt mehettünk a tanárokhoz”, hisztéria volt a sajtóban, nemzetárulóknak kiáltották ki őket.
Ezúttal viszont a terepkutatás alatt mindenki kedves volt, látogattak iskolákat, magyar házakat, beszélgethettek nyíltan az emberekkel – ez fontos előrelépés, az ellenséges hangulat feloldódott. Sajnos Enache szerint a törvényben garantált jogokat nem feltétlenül követi olyan közpolitika, amely helyi szinten garantálná a gyakorlati alkalmazást. A magyar nyelv állami iskolában tanítása viszont nagyobb legitimitást ad, és az elsődleges és minimális feltétel, hogy minden egyes, szülők által leadott kérés esetében vezessék be az iskolába a magyarórákat. Ez az állam feladata – szögezte le Enache. Most 18 helyszínen lehet az iskolában a magyart választani, és további mintegy 30 településen lenne szükség biztosítani ezt a lehetőséget.
Enache szerint a totalitarizmus öröksége a csángók nyelvének elsorvasztása is, és ha a totalitarizmus bűneinek jóvátételéről beszélünk, akkor erre a kérdésre is oda kell figyelni. A nyelv az identitás fontos eleme, az államnak és az EU-nak erőfeszítéseket kell tennie, hogy megvédjék a kisebbségeket. Az előadók egyetértettek abban, hogy a román államnak be kellene szállnia a magyar oktatás költségeinek fedezésébe.
A moldvai magyar oktatás megszervezését jelenleg magánadományokból vagy magyarországi közpénzekből finanszírozzák.
Tőkés László, az EP alelnöke kifejezte csodálatát a moldvai magyar oktatási program tanárainak munkája iránt, akik vállalták a „moldvai missziót”. Olyan Európát képzelünk el, ahol jó magyarnak lenni, csángónak lenni, ahol cigánynak is jó lenni – mondta. Winkler Gyula EP-képviselő szerint ha a csángóknak nincs is üzenetük Brüsszel felé, az erdélyi magyar EP-képviselőknek meg kell fogalmazniuk egy üzenetet Csángóföldre: hogy foglalkoznak velük, van jövőjük Európában.
Gál Kinga a Kisebbségi Intergroup elnökeként ugyancsak leszögezte, napirenden tartják az európai kisebbségek problémáit, és a csángókérdésnek is figyelmet szentelnek. Pelczné Gáll Ildikó fideszes EP-képviselő arról biztosította a jelenlévőket, a magyar politikai pártok közt konszenzus van a moldvai magyar oktatási program támogatásának ügyében. Solomon Adrián szerint tudatosítani kell a csángókban, hogy nem kell félniük, vállalhatják identitásukat. Ebben a tudatosítási folyamatban nagy szerepet játszik a civil szféra, amelynek azonban meg kell erősödnie. A konferencián felmerült, hogy a magyar nyelvű misék bevezetése érdekében érdemes lenne az egyik vatikáni nunciushoz fordulni, aki kisebbségiként – hiszen katalán – biztosan fogékonyabb lenne a csángók kérésére. Pozsony Ferenc szerint akkor lenne igazán elmozdulás ebben a kérdésben, ha el lehetne érni, hogy a Vatikán egyértelmű, határozott üzenetet küldjön Moldvába a római katolikus egyház vezetőinek.
Mük szeretünk itt élni / Aici ne este drag sa traim / We Like to Live Here
A 440 oldalas, színes kötet Sógor Csaba támogatásával jelent meg. Szerzők: Pozsony Ferenc, Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Tytti Isohookana-Asunmaa, Sógor Csaba, szerkesztő: Medgyesi Emese.
A tájékoztató jellegű kiadvány elsősorban idegen ajkú európaiak számára készült, de a moldvai csángó közösség helyzete és kultúrája iránt érdeklődő hazai olvasók számára is hasznos kézikönyv. A könyvet hamarosan bemutatják Bákóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is.
B. D. T. Transindex.ro

Székelyföld, ami nincs...
Ilyen állat nincs is – jelentette ki a székely, amikor először találkozott zsiráffal. Székelyföld brüsszeli irodájának megnyitása kapcsán nem egy, hanem egy egész zsiráfcsapat kórusban állítja: Székelyföld nincs is.
Eközben az őszi népszámlálás lebonyolítására tervezett kérdőíveken azt firtatják majd, hogy az elszakított magyar nemzetrész polgárai közül hány székely. A magyarság létszámát csökkentő, a provinciális székelykedésre alapozott manőver szánalmas. Mint ahogyan az a kísérlet is, hogy a moldvai csángó-magyarokat is külön kategóriába sorolják, hogy ennek az etnikumnak a magyar nemzettestről való leszakítását befejezzék. Mindkét manőver – a brüsszeli Székelyföld-képviselet és a székelyek külön számlálása – a magyarság megosztását, szétporciózását, létszámának csökkentését célozza. Ez a felháborító próbálkozás ideológiai rokona s eszmeileg azonos azzal az idiotizmussal, amikor régebben a törökök a kurdok és Kurdisztán létét tagadták. “Hegyi törököknek” nevezték őket. Eközben a bulgáriai törököket menekítették mindenféle kedvezménnyel, mert ezeknek a létét a bolgár nacionalizmus tagadta.
Szóval székelyek vannak, de Székelyföld nincs. Nincs, Bukovina, Bánság, Olténia, Dobrudzsa, Avas, Bihar, nincs Moldva, nincs Munténia és Moldávia (Besszarábia) sincs. De ostoba hisztéria, az van. A nyelvi, kulturális, származási együvé tartozás, egy adott területen ezerévesnél régebbi őshonosság, az épített örökség, a székely önigazgatás sok száz éves múltja és egyedisége, mindez nincs, mint ahogy olyan állat, mint a zsiráf sincs a nem létező székely számára. De van pártállástól független román hisztéria, nacionalista szájtépés, az ősi román föld fantazmagóriája mindenhol, ahová a történelem során betették a lábukat. Hát ha ilyen ez a nincs is föld, akkor elő a papírokkal, a régészeti leletekkel, az épített örökséggel, az önálló törvénykezés, az önigazgatás meglétét igazoló okmányokkal!
A brüsszeli Székelyföld-képviselet pedig meglesz. Ez nem vitás. Jogos, alkotmányos, és valóságos képviselet lesz. 
És legyen tanulságos is. Arra nézvést, hogy a népszámlálás ne lehessen magyart, székely-magyart, és moldvai magyart, azaz csángót megosztó, szétporciózó manőver. És legyen ösztönzés olyan egységes álláspont kialakítására is, hogy a magyarság számára a helyhatósági és a parlamenti képviselet nélkülözhetetlen, ezt pedig közös jelöltek állításával lehet megvalósítani, olyan politikai közegben, amikor provokatív módon újra a fülünk és temetőink mellett lövöldöznek, újratábláznak műalkotásokat, és kergetik azt az ábrándot és vágyálmot, hogy mi nem is vagyunk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Toró: az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól!
Az ország új területi felosztásáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséről, valamint a Házsongárdi temetőben elkövetett sírgyalázásokról fejtette ki álláspontját június 14-i sajtótájékoztatóján az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor, valamint közép-erdélyi régióelnöke, Gergely Balázs.
A közigazgatási átszervezés alapos előkészítést kíván
Az új közigazgatási felosztás kapcsán Toró T. Tibor elmondta: „Románia mindig sokszínű, és egymástól eltérő sajátosságokkal bíró régiókból állt, mint például a Bánság, a Partium, Máramaros, Közép-Erdély, a Székelyföld, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa vagy Olténia. Sokévi homogenizációs törekvések ellenére a regionális identitástudat él, tehát az új közigazgatási felosztás csakis a természetes régiók szerint képzelhető el. Az 1968-ban kialakított mai megyerendszer mesterséges képződmény, nem lehet az akkori mintát követve több mai megyét összerakosgatni. Még szerencse, hogy a kormánynak nincs ereje elképzelését keresztülvinni”.
Toró T. Tibor hozzátette: a területi átszervezést csak több lépésben lehet megtenni. Mindenekelőtt hatástanulmányokat kell készíteni, ezek nyomán nem csak a gazdasági, hanem a kulturális, történelmi, földrajzi és a nemzetiségi szempontokat is figyelembe véve kell megtervezni az új megyehatárokat, amelyeket minden érdekelt bevonásával közvitára kell bocsátani, majd népszavazással kell azokat megerősíteni.
„A parlament csak ezeket a lépéseket követően készítheti el az új közigazgatási felosztásról szóló törvénytervezetet, amelyben a magyarlakta térségek sajátos jogállását is szeretnénk látni” – szögezte le Toró T. Tibor, aki a spanyolországi, olaszországi és franciaországi regionális sokszínűséget tartja figyelemre méltónak.
Az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól
Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése kapcsán Toró T. Tibor elmondta: elegendő bizonyíték van arra, hogy az RMDSZ áll az EMNP jogi bejegyzése elé gördített akadályok egyike mögött. „Bár az RMDSZ csúcsvezetése, Kelemen Hunor elnök, Borbély László politikai alelnök és Kovács Péter főtitkár mindannyian tagadták, hogy az RMDSZ-nek köze lenne az EMNP bejegyzésének akadályozásához, ma már egyértelmű, hogy a pártbejegyzést megóvó Adrian Drăghici bukaresti lakos az RMDSZ bukaresti elnökétől, Budai Richárdtól, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök és művelődésügyi miniszter tanácsadójától, Novák Leventétől kapta ehhez az állítólagos bizonyítékokat. Nehezen hihető, hogy a beosztottak a főnökök tudta, vagy rábólintása nélkül léptek volna” – magyarázta Toró T. Tibor.
A sajtótájékoztatón kiosztották Adrian Drăghici óvását, az általa Budai Richárd és Novák Levente nevére kiállított felhatalmazást a Bukaresti Törvényszékhez benyújtott pártbejegyzési iratok és támogató aláírások tanulmányozására és lefényképezésére, valamint utóbbiaknak a törvényszék elnökéhez benyújtott, erre irányuló kérvényét.
„Ez az eset a hazug ember és a sánta kutya esete. Kelemen Hunornak és kollégáinak egy lehetősége van kimászni abból a hazugságból, illetve csőből, amelybe saját embereik húzták bele: a következő június 16-i tárgyaláson vonassák vissza az EMNP bejegyzése elleni óvást, az EMNP bejegyzését támogató 30 000 embertől kérjenek bocsánatot, és vegyék tudomásul, hogy az EMNP létezik. Ha pedig van egy kis eszük, lépjenek velünk szövetségre, mert az összefogás például éppen olyan kérdésben szükséges, mint az ország új közigazgatási felosztása” – foglalta össze Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke jelezte: még május 10-én levelet írt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, arra kérve őt, hogy hívják össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, és érdemben tárgyaljanak az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállításáról, a belső választások megszervezéséről, valamint azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabad pártpolitikai csatározások tárgyává tenni. Bár bő egy hónap telt el azóta, semmilyen válasz nem érkezett, ezért is kerül most ezúton a nyilvánosság elé. Az ajánlat a tárgyalások elkezdésére még mindig áll, az egyeztetésre váró kérdések sora pedig azóta folyamatosan bővül.
Nemzetközi szintre emelni a Házsongárd ügyét
Házsongárd nem csak kolozsvári, hanem nemzeti ügy. Ezt Gergely Balázs fogalmazta meg annak kapcsán, hogy a kolozsvári hatóságok semmit sem tesznek a sorozatos sírgyalázások megállításáért, valamint a vétkesek felelősségre vonásáért. Elmondta: pünkösdkor az Iktári Bánffy család sírkertjében elhelyezett két, 19. századi tumbát, valamint Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek.
„A Házsongárd Alapítvány munkatársait a temető alkalmazottai és vezetői folyamatosan zaklatják, s ha a Mátyás-szoborra elhelyezett Iorga-tábla, valamint a város bejáratainál eltávolított ötnyelvű feliratok ügyét is beleszámítjuk, elmondhatjuk, hogy Kolozsvár mára valóban egyfajta Kis-Szlovákia” – mondta Gergely Balázs.
Hozzátette: „Halottaink nem tudják megvédeni magukat, nekünk kell megvédenünk őket. Minden eszközből kifogytunk, éppen ezért a héten az egyházak és civil szervezetek vezetőivel fogjuk megbeszélni, milyen konkrét lépéseket tegyünk, nem zárva ki az utcára vonulást sem”.
Gergely Balázs bejelentette: „a kolozsvári törvénysértéseket és magyarellenes bűntetteket” a nemzetközi sajtó és a nemzetközi politika szintjére kell emelni, éppen ezért nemzetközi sajtóértekezletet, valamint az Európai Parlament néhány képviselőjének meghívásával „városnézést” terveznek. Kolozsvár, 2011. június 14.
az EMNT sajtóirodája
Erdély.ma

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpátokon túli magyarság
Moldvában jelen pillanatban, ahogy az elmúlt évtizedekben, egyetlen magyar tannyelvű iskola sem működik. A magyar nyelvet fakultatívan tanulók száma mintegy kétezerre tehető akkor, amikor alapos felmérések szerint legalább 7500–8000 csángó magyar gyereket lehetne megtanítani anyanyelvén írni és olvasni.
Arra a kérdésre, hogy miért használhatjuk a hajdani magyar településneveket Moldva területén – a válasz nagyon egyszerű. Azért, mert hajdanán azok magyar települések voltak. A római katolikus magyarok lélekszáma 1591-ben 15 000 fő lehetett. 1875-ben 58 809 katolikust tartottak számon, az 1930-as hivatalos népszámláláskor számuk elérte a 109 953-főt, míg az 1992-es hivatalos népszámlálás már 239 938 római katolikust mutat ki.
Napjainkban Moldvában a magas születési aránynak köszönhetően a római katolikus vallásúak száma 250–290 ezer főre tehető.
Nyilvánvaló, hogy a természetes és az erőszakos elnemzettelenítés eredményeként a moldvai magyarság háromnegyede elrománosodott. Egynegyedre becsülhető azok aránya, akik még tudnak magyar származásukról, és beszélik anyanyelvüket, a magyart. Mivel a diktatúra alatt, 1989-ig, nem lehetett szakszerűen felmérni a moldvai csángóság lélekszámát, nem rendelkezünk megfelelő adatokkal. A hivatalos népszámlálások adatai csak a vallási hovatartozás és más demográfiai jellemzők alapján vizsgálhatók. Ennek okai sokrétűek, egyrészt 1989 után is folytatódik a csángó magyarság megfélemlítése, ezért a csángók töredéke meri vállalni magyarságát, miközben a kulturális elnemzettelenedés is megtette hatását. A népességre vonatkozó becsülhető és elfogadható adatokat nem a népszámlálást rögzítő táblázatokból ismerhetjük meg, hanem olyan csángókutató szakemberek munkája alapján, mint Tánczos Vilmos egyetemi tanár, aki 1997-ben a Magyar Nemzetpolitikai Szemlében szakszerű demográfiai elemzést, ismertetést adott közre. Dolgozatában Tánczos Vilmos rámutat arra, hogy a moldvai magyar etnikum "sem történeti, sem nyelvi-néprajzi szempontból nem egységes". A "kutatók többsége az egységesítő csángó kifejezés használatát is elhibázottnak" tartja, mivel a mai moldvai magyarság a középkori magyarság mellett a különböző időpontokban, hullámokban érkező magyarok leszármazottja. Moldvában az erdélyi magyarok mellett nagy számban telepedtek le székelyek is. A magyarság kezdetben zárt etnikumot alkotott a Szeret és mellékfolyói torkolatvidékein, így a Moldva, a Tatros és a Beszterce környékén. Többnyire római katolikusok voltak, az 1992-es népszámlálási adatokban megjelenő 518 református az újabb kori betelepülők leszármazottja.
Az elmúlt két évszázadban a moldvai csángóságot óriási demográfiai gyarapodás jellemezte. Így például 1930 és 1992 között a csángó magyarság lélekszámának növekedése elérte a 118 százalékot, túlszárnyalva az ugyancsak magasnak tartott moldvai románságét, a 67 százalékot is. A parancsuralmi rendszerben, a szocialista iparosítás korszakában Erdélybe nemcsak moldvai románok telepedtek át tömegesen, de csángók is. Ekkor az Erdélybe költöző csángók számát 50 000 főre becsülték, míg a Havaselvére menőkét 15 000-re. Mivel 1989 után nagy számban vállaltak külföldön munkát, megállapítható, "hogy az 1930 utáni demográfiai növekedés voltaképpen nem 118 százalékos – írja Tánczos Vilmos –, hanem 180 százalékos volt, tehát a csángó eredetűek lélekszáma Románia területén az elmúlt hatvan év alatt csaknem megháromszorozódott". A román statisztika nemcsak Erdély-szerte becsülte alá a magyarság lélekszámát, hanem más régiókban is. Moldvában egyenesen azt szerette volna bizonyítani, hogy nem is létezik ilyen etnikum, ezért – az 1968-ban közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk magyarságát leszámítva – az 1992-es román népszámlálás mindössze 1800 csángó magyarról vesz tudomást. Ha ebből levesszük a városokban összeírtakat, akkor a hivatalos statisztika alapján mindössze 500 főre tehető a moldvai katolikus magyarok lélekszáma.
Az asszimiláció óriási, idézzük Tánczos Vilmost: "A moldvai katolikusoknak, akiknek legnagyobb részét megalapozott érvek alapján tekintjük magyar származásúnak, ma már csak 43 százaléka (239 938 főből 103 543) él olyan településen, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul." Tánczos elemzései alapján arra a következtetésre jutunk, hogy míg 1930-ban a magyar nyelvet anyanyelvként beszélő csángók az akkor élő római katolikusok 40 százalékát alkották, azaz 45 000 főt, a szaporulat és a korábbi arányok alapján 1992-ben elméletileg legalább 100 000 magyar anyanyelvűnek kellett volna lennie, de a magyarul beszélők számaránya a felgyorsult asszimilációs folyamatok miatt csupán 26 százalékra tehető, így számuk mindössze 62 000-re becsülhető.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mátyás-szoborcsoport táblaügy: a rendőrséghez fordul a kulturális tárca 
Mivel nem közeledett egymáshoz a kolozsvári polgármesteri hivatal és a kulturális minisztérium álláspontja a Mátyás-szoborcsoport elé helyezett, magyarokat sértő tábla ügyében, a szaktárca a rendőrségen akar feljelentést tenni – írta szerda számában a Krónika.
A kolozsvári önkormányzat május 23-án olyan táblát helyezett el a Mátyás-szoborcsoport talapzata elé, amelyen Nicolae Iorga román történész e sorai olvashatók: „A csatákban győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult". Ez kiváltotta az erdélyi magyar politikai és civil szervezetek felháborodását és a magyar diplomácia megdöbbenését. Kelemen Hunor kulturális miniszter május végén hivatalos levélben szólította fel a kolozsvári polgármesteri hivatalt és Sorin Apostu polgármestert, hogy azonnal távolítsa el a frissen elhelyezett táblát a Mátyás-szoborcsoport elől, az elöljáró azonban akkor nem reagált érdemben a felszólításra. A szaktárca most a Kolozs megyei prefektúrát (a kormánynak a törvényesség betartására hivatott megyei képviseletét) kérte levélben a törvényesség helyreállítására, és a napokban rendőrségi feljelentést is tesz – tudta meg a lap a kulturális minisztérium sajtóirodájától. 
Debreczeni Hajnal, Kelemen Hunor sajtótanácsosa a Krónikának elmondta: Sorin Apostu időközben válaszolt a miniszteri felszólításra, de válaszlevelében továbbra is állítja: a Iorga-idézetet tartalmazó táblát már a szoborcsoport restaurálási terve is tartalmazza, ezért szerinte nincs abban semmi kivetnivaló. A polgármester annak ellenére ragaszkodik eredeti álláspontjához, hogy a kulturális tárca elküldte neki azt a dokumentációt, amelyből egyértelműen kiderül: csupán a műalkotás megnevezését tartalmazó négynyelvű táblára bólintott rá az Országos Műemlékvédelmi Bizottság és a kolozsvári önkormányzat, a Iorga-idézet nem szerepel a restaurálási dokumentációban.
A minisztérium hivatalos álláspontja szerint az ezt tartalmazó tábla továbbra is törvénytelenül áll Kolozsvár főterén. A sajtótanácsos szerint a minisztérium a napokban a rendőrségen is feljelentést tesz. László Attila, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeit képviselő alpolgármester a lapnak jelezte: valószínűleg polgári per lesz a Iorga-idézetet tartalmazó tábla ügyéből. Május végén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) büntetőjogi feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a kolozsvári ügyészségen, mert hivatalos engedély nélkül helyezték el a táblát a szoborcsoport előtt. A rendőrség hivatalból megkezdte a nyomozást, de eredményekről még nem számolt be. „Semmilyen választ nem kaptunk az ügyészségtől, a napokban személyesen bemegyek érdeklődni, mert azt feltételezzük, hogy el akarják altatni az ügyet" – mondta a lapnak Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi regionális elnöke.
Először 1932-ben került fel a szoborra az említett idézet, amelyet 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz kerülése után eltávolítottak, majd Gheorghe Funar nacionalista kolozsvári polgármester helyeztette el ismét a táblát a szobor talapzatára 1992-ben. 
A szoborcsoportot magyar-román közös finanszírozással nemrég felújították, e munkálatok során eltávolították azt a táblát. Az utóbb elhelyezett tábla nem azonos ugyan a Funar-félével, de ugyanazt a Iorga-idézetet tartalmazza.
MTI
Erdély.ma