Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. július 8.
Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. július 26.
Szórványban élni: lehet vagy nem lehet? (Tusványos)
A tusványosi szabadegyetem Jakabffy-sátorának ponyvája alatt a kánikulai hőségben ugyancsak forró kérdést taglalt az öttagú panel, igazi hungarikumot, ha az utódállamokban szórványba szorult, viszonylag nagyszámú kisebbségi magyart nézzük.
A szórványstratégia alapvonalainak kidolgozásával megbízott Bodó Barna egyetemi tanár mindenekelőtt a hozzátapadt negatív olvasatoktól kívánta megtisztítani a fogalmat. Eredeti meglátása szerint a szórvány az erdőszéli fákhoz hasonlóan a tömbben élőket védelmező szerepet is játszik a maga peremléti őrhelyén. Egy pozitív értelmezés szerint a szórvány nem az a jóvátehetetlenül hátrányos helyzet, melyből kitörni nem lehet, hanem egy élhető kontaktushelyzet, melyben az egyén a nyelvi határokon folyamatosan átlép, mást beszél a családban, egyházában stb., mást a munkahelyen, hivatalban. A többség nyelvét védi az állam, a szórványét nem, ezért kell ezt civil intézményekkel támogatni. A szórványhelyzetben megmaradni ugyanis csak fokozott tudatosság és vállalás árán lehet, különben kikopik az egyén a nyelvből. Érdekes a bánsági őshonos magyarok és a frissen betelepült székelyek példája, utóbbiak sokkal könnyebben olvadnak be éppen felkészületlenségük okán. E pozitív értelmezésben a szórványhelyzet a többi kultúra beépítésére és tudatos kezelésére is lehetőséget teremt. A szórvány persze folyamatosan fogy, a Bánságban a múlt században ötven kilométerrel tolódott el a nyelvhatár, ma már a temesváriak élnek szórványban, egyházuk (róm. kat.) sem nemzeti szellemű, demográfiailag sem tudják már fenntartani magukat. A kolozsvári magyarságot viszont, noha húsz százalék alá szorult, nem lehet annak minősíteni, mert rendelkezik olyan identitástermelő kultúrintézményekkel, melyek megvédik ettől. Bodó szerint tehát meg lehet tanulni szórványban élni, és éppen ez a feladat. A Felvidékre visszaköltöző Szarka László (a komáromi egyetem dékánja) szerint valóban szerencsésebb, ha a kérdéshez úgy viszonyulunk, hogy "mentés" helyett, miként az a magyar szociográfiák hangütése nyomán meghonosodott, inkább a szórványok sokrétű támogatására rendezkedünk be. A külhoniak egynegyede található e léthelyzetben, és ehhez járulna még félmillió kettős vagy többes identitású egyén, kár, hogy ezek számbavételére a népszámlálások nem teremtenek lehetőséget. A szórványhelyzet naponta újratermelődik, véli, utalva a nyugati vendégmunkára kirajzó csoportokra. A szórvány és a diaszpóra azonban két külön dolog, és más-más kezelést kíván, szögezték le többen is. Szarka felhívta a figyelmet arra, mekkora segítséget nyújt az internet abban, hogy a teljesen szuverén magyarnyelvűség megélhető legyen szórványlétben is. Új kihívást jelent az elcigányosodás bizonyos magyar régiókban, a csehországi magyarság pedig diaszpórává vált. Érvelését azzal zárta: ne a halálvíziót erősítsük, nemzetpolitikailag támogatott szórványstratégiára van szükség. Megtévesztő a csángókat szórványnak minősíteni, mi Moldvában őshonosak vagyunk – vélte Gergely István, a kérdés EMNT-felelőse –, nekünk ott is vannak a gyökereink, s ha azokat öntözzük, még kihajthatnak. Potápi Árpád országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a szolidaritáson alapuló új nemzetpolitika alapvonalait vázolta fel, Szesztay Ádám külügyminisztériumi főosztályvezető pedig leszögezte, hátrányos helyzetű közösségekről lévén szó, antidiszkriminációs politikára van szükség az anyaország részéről, ráébresztendő a szórványközösségeket, hogy amit a megmaradásért tesznek, azt az egész magyarságért teszik. Állást foglalt egyúttal a preventív törekvések mellett, hogy megakadályozható lehessen bizonyos veszélyeztetett közösségek szórványhelyzetbe csúszása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tusványosi szabadegyetem Jakabffy-sátorának ponyvája alatt a kánikulai hőségben ugyancsak forró kérdést taglalt az öttagú panel, igazi hungarikumot, ha az utódállamokban szórványba szorult, viszonylag nagyszámú kisebbségi magyart nézzük.
A szórványstratégia alapvonalainak kidolgozásával megbízott Bodó Barna egyetemi tanár mindenekelőtt a hozzátapadt negatív olvasatoktól kívánta megtisztítani a fogalmat. Eredeti meglátása szerint a szórvány az erdőszéli fákhoz hasonlóan a tömbben élőket védelmező szerepet is játszik a maga peremléti őrhelyén. Egy pozitív értelmezés szerint a szórvány nem az a jóvátehetetlenül hátrányos helyzet, melyből kitörni nem lehet, hanem egy élhető kontaktushelyzet, melyben az egyén a nyelvi határokon folyamatosan átlép, mást beszél a családban, egyházában stb., mást a munkahelyen, hivatalban. A többség nyelvét védi az állam, a szórványét nem, ezért kell ezt civil intézményekkel támogatni. A szórványhelyzetben megmaradni ugyanis csak fokozott tudatosság és vállalás árán lehet, különben kikopik az egyén a nyelvből. Érdekes a bánsági őshonos magyarok és a frissen betelepült székelyek példája, utóbbiak sokkal könnyebben olvadnak be éppen felkészületlenségük okán. E pozitív értelmezésben a szórványhelyzet a többi kultúra beépítésére és tudatos kezelésére is lehetőséget teremt. A szórvány persze folyamatosan fogy, a Bánságban a múlt században ötven kilométerrel tolódott el a nyelvhatár, ma már a temesváriak élnek szórványban, egyházuk (róm. kat.) sem nemzeti szellemű, demográfiailag sem tudják már fenntartani magukat. A kolozsvári magyarságot viszont, noha húsz százalék alá szorult, nem lehet annak minősíteni, mert rendelkezik olyan identitástermelő kultúrintézményekkel, melyek megvédik ettől. Bodó szerint tehát meg lehet tanulni szórványban élni, és éppen ez a feladat. A Felvidékre visszaköltöző Szarka László (a komáromi egyetem dékánja) szerint valóban szerencsésebb, ha a kérdéshez úgy viszonyulunk, hogy "mentés" helyett, miként az a magyar szociográfiák hangütése nyomán meghonosodott, inkább a szórványok sokrétű támogatására rendezkedünk be. A külhoniak egynegyede található e léthelyzetben, és ehhez járulna még félmillió kettős vagy többes identitású egyén, kár, hogy ezek számbavételére a népszámlálások nem teremtenek lehetőséget. A szórványhelyzet naponta újratermelődik, véli, utalva a nyugati vendégmunkára kirajzó csoportokra. A szórvány és a diaszpóra azonban két külön dolog, és más-más kezelést kíván, szögezték le többen is. Szarka felhívta a figyelmet arra, mekkora segítséget nyújt az internet abban, hogy a teljesen szuverén magyarnyelvűség megélhető legyen szórványlétben is. Új kihívást jelent az elcigányosodás bizonyos magyar régiókban, a csehországi magyarság pedig diaszpórává vált. Érvelését azzal zárta: ne a halálvíziót erősítsük, nemzetpolitikailag támogatott szórványstratégiára van szükség. Megtévesztő a csángókat szórványnak minősíteni, mi Moldvában őshonosak vagyunk – vélte Gergely István, a kérdés EMNT-felelőse –, nekünk ott is vannak a gyökereink, s ha azokat öntözzük, még kihajthatnak. Potápi Árpád országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a szolidaritáson alapuló új nemzetpolitika alapvonalait vázolta fel, Szesztay Ádám külügyminisztériumi főosztályvezető pedig leszögezte, hátrányos helyzetű közösségekről lévén szó, antidiszkriminációs politikára van szükség az anyaország részéről, ráébresztendő a szórványközösségeket, hogy amit a megmaradásért tesznek, azt az egész magyarságért teszik. Állást foglalt egyúttal a preventív törekvések mellett, hogy megakadályozható lehessen bizonyos veszélyeztetett közösségek szórványhelyzetbe csúszása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 6.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Székelyföld is veszélyben!
"Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9. Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart. Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett "egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában "békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak. A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot. Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek "idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: "Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz." Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: "Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek." 1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét. A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával "egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz "ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás. A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Székelyföld is veszélyben!
"Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9. Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart. Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett "egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában "békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak. A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot. Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek "idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: "Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz." Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: "Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek." 1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét. A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával "egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz "ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás. A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2011. augusztus 9.
Csütörtökön kezdődik a 21. Csángó Fesztivál Jászberényben
MTI - Népzenei koncertek és folklórműsorok sora, zenés-táncos felvonulás, valamint népművészeti vásár kínál szórakozást az augusztus 10. és 14. között tartandó 21. Csángó Fesztiválon Jászberényben.
„A rendezvény fő célja kezdete óta változatlan, bemutatni a csángó magyarok mindennapjait, sajátos kultúráját, ezzel segítve a fennmaradásukért, hagyományaik megőrzéséért folytatott küzdelmüket” – mondta el Dudás Dóra, a magyarországi fesztivál kommunikációs vezetője. Tájékoztatása szerint a négy nap alatt több mint fél száz program, négy kísérőrendezvény lesz csaknem ezer közreműködővel. Húsz zenekar, tíz helyi, valamint Moldvából, Gyimesből és Erdélyből húsz hagyományőrző együttes lép fel a különböző programokon. Rajtuk kívül kenyai, spanyol, szerb és venezuelai művészeti csoportok érkeznek produkcióikkal a Jászság fővárosába. A csütörtöki nyitónap a Csík Zenekar koncertjével indul, majd Színes világ címmel külföldi együttesek adnak ízelítőt népük folklórjából. Pénteken a Jászság Népi Együttes Tiszta szívből című műsora látható Pál István Szalonna és bandája közreműködésével. Újabb külföldi fellépőkkel folytatódik a Színes világ, amelyet a Cimbaliband zenekar éjszakai koncertje követ.
Mindkét nap végén nemzetközi táncházat is szerveznek a tánckedvelőknek. Szombaton elsőként Lőrincz Györgyné Hodorog Luca moldvai csángó énekes emlékére tartanak szentmisét. Az idős nő az 1991-es Csángó Fesztiválon Jászberényben hunyt el, és kérésére a városban helyezték örök nyugalomra. Kellemes kikapcsolódást ígér a délutáni táncforgatag a város főterén. A hagyományos menettáncban, amelyet a lovasok kísérnek, több mint 500 zenész és táncos vesz részt. Este Csángó képek címmel a moldvai és gyimesi csángók, majd Értékeink címmel erdélyi, vajdasági és felvidéki hagyományőrző táncosok, zenészek adnak gálaműsort. A táncházban a Napra zenekar koncertezik. Vasárnap, a fesztivál zárónapján a hagyományőrzők, a külföldi együttesek és a Jászság Népi Együttes táncosai ismét a közönség elé lépnek a Viszontlátásra Jászberény elnevezésű gálaműsorban. A fesztiválhoz kapcsolódva magyar–magyar konferenciát is szerveznek, amelyen arra keresik a választ, hogyan segíthető elő a csángók megmaradása.
A Csángó Fesztivált, amely mára nem csupán a csángó magyarok, hanem a magyarországi hagyományőrzés egyik legfontosabb rendezvényévé nőtte ki magát, a Folklór Kulturális Közalapítvány és Jászság Népi Együttes rendezi. Krónika (Kolozsvár)
MTI - Népzenei koncertek és folklórműsorok sora, zenés-táncos felvonulás, valamint népművészeti vásár kínál szórakozást az augusztus 10. és 14. között tartandó 21. Csángó Fesztiválon Jászberényben.
„A rendezvény fő célja kezdete óta változatlan, bemutatni a csángó magyarok mindennapjait, sajátos kultúráját, ezzel segítve a fennmaradásukért, hagyományaik megőrzéséért folytatott küzdelmüket” – mondta el Dudás Dóra, a magyarországi fesztivál kommunikációs vezetője. Tájékoztatása szerint a négy nap alatt több mint fél száz program, négy kísérőrendezvény lesz csaknem ezer közreműködővel. Húsz zenekar, tíz helyi, valamint Moldvából, Gyimesből és Erdélyből húsz hagyományőrző együttes lép fel a különböző programokon. Rajtuk kívül kenyai, spanyol, szerb és venezuelai művészeti csoportok érkeznek produkcióikkal a Jászság fővárosába. A csütörtöki nyitónap a Csík Zenekar koncertjével indul, majd Színes világ címmel külföldi együttesek adnak ízelítőt népük folklórjából. Pénteken a Jászság Népi Együttes Tiszta szívből című műsora látható Pál István Szalonna és bandája közreműködésével. Újabb külföldi fellépőkkel folytatódik a Színes világ, amelyet a Cimbaliband zenekar éjszakai koncertje követ.
Mindkét nap végén nemzetközi táncházat is szerveznek a tánckedvelőknek. Szombaton elsőként Lőrincz Györgyné Hodorog Luca moldvai csángó énekes emlékére tartanak szentmisét. Az idős nő az 1991-es Csángó Fesztiválon Jászberényben hunyt el, és kérésére a városban helyezték örök nyugalomra. Kellemes kikapcsolódást ígér a délutáni táncforgatag a város főterén. A hagyományos menettáncban, amelyet a lovasok kísérnek, több mint 500 zenész és táncos vesz részt. Este Csángó képek címmel a moldvai és gyimesi csángók, majd Értékeink címmel erdélyi, vajdasági és felvidéki hagyományőrző táncosok, zenészek adnak gálaműsort. A táncházban a Napra zenekar koncertezik. Vasárnap, a fesztivál zárónapján a hagyományőrzők, a külföldi együttesek és a Jászság Népi Együttes táncosai ismét a közönség elé lépnek a Viszontlátásra Jászberény elnevezésű gálaműsorban. A fesztiválhoz kapcsolódva magyar–magyar konferenciát is szerveznek, amelyen arra keresik a választ, hogyan segíthető elő a csángók megmaradása.
A Csángó Fesztivált, amely mára nem csupán a csángó magyarok, hanem a magyarországi hagyományőrzés egyik legfontosabb rendezvényévé nőtte ki magát, a Folklór Kulturális Közalapítvány és Jászság Népi Együttes rendezi. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 11.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula
2011. augusztus 18.
Magyar nyelvet tanítani, kultúrát átadni – Csángóföldre tanár kerestetik
Több mint tíz éve működik a moldvai csángó oktatási program, melynek köszönhetően ma már több mint 2000 gyermek tanul magyarul Moldva 27 településén. A programot működtető Moldvai Csángómagyarok Szövetsége újabb ott tanítani akaró pedagógusokat, lelkes fiatalokat keres. Hargita Népe (Csíkszereda)
Több mint tíz éve működik a moldvai csángó oktatási program, melynek köszönhetően ma már több mint 2000 gyermek tanul magyarul Moldva 27 településén. A programot működtető Moldvai Csángómagyarok Szövetsége újabb ott tanítani akaró pedagógusokat, lelkes fiatalokat keres. Hargita Népe (Csíkszereda)
2011. augusztus 23.
Szobormentő Iorga-idézet
A Kolozs megyei kormánybiztos, Florin Stamatian a Schmitt Pál magyar államfővel való találkozása után kijelentette: 1920 után a Iorga-féle idézet elhelyezése mentette meg a Mátyás király szoborcsoportot a lebontástól, mivel a román történész – úgymond diplomatikusan – az uralkodó román származására utalt.
A kormánybiztos szerint Mátyás király fontos történelmi személyiség, aki mindkét nemzeté, és úgy vélte, hogy a tábla senkit nem sért, pusztán hangsúlyozza Mátyás király román származását. Mint ismeretes, a szoborcsoportot a román és a magyar állam restauráltatta közös anyagi erőfeszítéssel. A hivatalos áprilisi felavatás után a kolozsvári polgármesteri hivatal utasítására helyezték a szobor elé azt a táblát, amelyen egyebek között a román történésztől származó idézet is szerepel: "A csatákban győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult." Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kolozs megyei kormánybiztos, Florin Stamatian a Schmitt Pál magyar államfővel való találkozása után kijelentette: 1920 után a Iorga-féle idézet elhelyezése mentette meg a Mátyás király szoborcsoportot a lebontástól, mivel a román történész – úgymond diplomatikusan – az uralkodó román származására utalt.
A kormánybiztos szerint Mátyás király fontos történelmi személyiség, aki mindkét nemzeté, és úgy vélte, hogy a tábla senkit nem sért, pusztán hangsúlyozza Mátyás király román származását. Mint ismeretes, a szoborcsoportot a román és a magyar állam restauráltatta közös anyagi erőfeszítéssel. A hivatalos áprilisi felavatás után a kolozsvári polgármesteri hivatal utasítására helyezték a szobor elé azt a táblát, amelyen egyebek között a román történésztől származó idézet is szerepel: "A csatákban győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult." Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 23.
Hatszáznál több magyarságkutató tanácskozik Kolozsváron
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 25.
Sokismeretlenes egyenleg – Állítólag lefordították a földrajz . és történelemkönyveket
Minden bizonnyal lesznek új, magyar nyelvű tankönyvek tanévkezdésre a „Románia földrajza” és „A románok történelme” tantárgyakhoz. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség illetékesei úgy tudják, hogy ezeket már lefordították. Ami épp elég aggodalomra ad okot.
A kisebbik román kormánypárt, az RMDSZ által nagy vívmányként propagált, ám igencsak felemásra sikeredett új tanügyi törvény szerint a következő tanévtől magyar nyelven lehet tanítani Románia földrajzát és az eleve kirekesztő nevű „A románok történelme” tantárgyat a nyolcadikos, illetve tizenkettedikes diákoknak. Mivel az ördög a részletekben rejtezik, a bírálók már idejekorán kimutatták: a kerettörvény részben alkalmazhatatlan egyelőre, mert nincsenek hozzá megfelelő alkalmazási utasítások és minisztériumi rendeletek, részben pedig továbbra sem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára az esélyegyenlőség megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges pozitív megkülönböztetéseket.
Ami a fent említett tantárgyakat illeti, a szaktárca még csak most, alig két héttel az új tanév kezdése előtt kért a megyei tanfelügyelőségektől kimutatást arról, hogy mennyi pénzre lenne szükség az új földrajz- és történelemkönyvek beszerzésére. Ráadásul eleve aggályos, hogy csak „fordításban” adják ki Románia földrajzát és „a románok történelmét”, mivel a románból fordított magyar nyelvű tankönyvekkel kapcsolatban borzasztó tapasztalatokat szerezhettek az elmúlt évek során a diákok, tanárok és szülők. A dilettantizmustól a manipuláláson át a nyelvrontásig („fertőzöttségig”) terjedő skálán. A törvény szerint a hivatalos megnevezéseket román nyelven is meg kell tanulják továbbra is a diákok mind a földrajz-, mind a történelemórán, arról azonban, hogy a román megnevezések milyen formában jelennek majd meg a tankönyvekben, csak pletykák keringenek, miként arról is, hogy a történelmi, pontos és helyes magyar elnevezések, toponímiák helyet kapnak-e bennük. (Eklatáns példa Ady Endre szülőfalujának, Érmindszentnek a hivatalos dokumentumokban való szerepeltetése a kommunisták által preferált módon: Adyfalva, sőt Ady Endre. De akár Mátyás királyt is említhetnénk, akit a román tankönyvekben Matei Corvinulként emlegetnek, holott a Matei a magyar Máté megfelelője.)
Kisebbségeknek szóló új román nyelv- és irodalomkönyv valószínűleg nem lesz tanévkezdésre, az új, a sajátos szempontokat figyelembe vevő tanterven még csak most dolgozik a minisztériumban egy munkacsoport. Elképzelhető, hogy ennek alapján már lehet más módon tanítani a román nyelvet és irodalmat a következő tanévben, mint eddig, de ennek van egy sajátos buktatója: a román nyelv- és irodalomtanárok igen nagy része (ha nem a többsége) ma már színromán nemzetiségű Erdélyben, magyarul nem beszélnek, fordítani és magyarázni a kisebbségek nyelvén képtelenek. De a földrajzot és a történelmet is tanították eddig olyan csak románul tudó oktatók, akiknek most magyarul kellene majd előadniuk Románia földrajzát és történelmét...
Törvény ide vagy oda, nagy kérdés, hogy az anyanyelvi oktatásban állítólag kiszélesedő lehetőségek vonzóbbá teszik-e a magyar nyelven való tanulást, ugyanis a rendszerváltás után húsz évvel is az a drámai helyzet, hogy a magyar nemzetiségű diákok minimum egyharmada nem az anyanyelvén járja és végzi el iskoláit. Még ott sem, ahol erre pedig lehetősége lenne, ráadásul ennek a lehetőségnek komoly korlátai vannak Dél-Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, a szórványokban és Moldvában. A teljes körű anyanyelvű állami közoktatás – az óvodától az érettségiig – magyarok számára ma csupán Románia egyes kisrégióiban (főleg a Székelyföldön) és nagyvárosaiban biztosított. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Minden bizonnyal lesznek új, magyar nyelvű tankönyvek tanévkezdésre a „Románia földrajza” és „A románok történelme” tantárgyakhoz. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség illetékesei úgy tudják, hogy ezeket már lefordították. Ami épp elég aggodalomra ad okot.
A kisebbik román kormánypárt, az RMDSZ által nagy vívmányként propagált, ám igencsak felemásra sikeredett új tanügyi törvény szerint a következő tanévtől magyar nyelven lehet tanítani Románia földrajzát és az eleve kirekesztő nevű „A románok történelme” tantárgyat a nyolcadikos, illetve tizenkettedikes diákoknak. Mivel az ördög a részletekben rejtezik, a bírálók már idejekorán kimutatták: a kerettörvény részben alkalmazhatatlan egyelőre, mert nincsenek hozzá megfelelő alkalmazási utasítások és minisztériumi rendeletek, részben pedig továbbra sem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára az esélyegyenlőség megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges pozitív megkülönböztetéseket.
Ami a fent említett tantárgyakat illeti, a szaktárca még csak most, alig két héttel az új tanév kezdése előtt kért a megyei tanfelügyelőségektől kimutatást arról, hogy mennyi pénzre lenne szükség az új földrajz- és történelemkönyvek beszerzésére. Ráadásul eleve aggályos, hogy csak „fordításban” adják ki Románia földrajzát és „a románok történelmét”, mivel a románból fordított magyar nyelvű tankönyvekkel kapcsolatban borzasztó tapasztalatokat szerezhettek az elmúlt évek során a diákok, tanárok és szülők. A dilettantizmustól a manipuláláson át a nyelvrontásig („fertőzöttségig”) terjedő skálán. A törvény szerint a hivatalos megnevezéseket román nyelven is meg kell tanulják továbbra is a diákok mind a földrajz-, mind a történelemórán, arról azonban, hogy a román megnevezések milyen formában jelennek majd meg a tankönyvekben, csak pletykák keringenek, miként arról is, hogy a történelmi, pontos és helyes magyar elnevezések, toponímiák helyet kapnak-e bennük. (Eklatáns példa Ady Endre szülőfalujának, Érmindszentnek a hivatalos dokumentumokban való szerepeltetése a kommunisták által preferált módon: Adyfalva, sőt Ady Endre. De akár Mátyás királyt is említhetnénk, akit a román tankönyvekben Matei Corvinulként emlegetnek, holott a Matei a magyar Máté megfelelője.)
Kisebbségeknek szóló új román nyelv- és irodalomkönyv valószínűleg nem lesz tanévkezdésre, az új, a sajátos szempontokat figyelembe vevő tanterven még csak most dolgozik a minisztériumban egy munkacsoport. Elképzelhető, hogy ennek alapján már lehet más módon tanítani a román nyelvet és irodalmat a következő tanévben, mint eddig, de ennek van egy sajátos buktatója: a román nyelv- és irodalomtanárok igen nagy része (ha nem a többsége) ma már színromán nemzetiségű Erdélyben, magyarul nem beszélnek, fordítani és magyarázni a kisebbségek nyelvén képtelenek. De a földrajzot és a történelmet is tanították eddig olyan csak románul tudó oktatók, akiknek most magyarul kellene majd előadniuk Románia földrajzát és történelmét...
Törvény ide vagy oda, nagy kérdés, hogy az anyanyelvi oktatásban állítólag kiszélesedő lehetőségek vonzóbbá teszik-e a magyar nyelven való tanulást, ugyanis a rendszerváltás után húsz évvel is az a drámai helyzet, hogy a magyar nemzetiségű diákok minimum egyharmada nem az anyanyelvén járja és végzi el iskoláit. Még ott sem, ahol erre pedig lehetősége lenne, ráadásul ennek a lehetőségnek komoly korlátai vannak Dél-Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, a szórványokban és Moldvában. A teljes körű anyanyelvű állami közoktatás – az óvodától az érettségiig – magyarok számára ma csupán Románia egyes kisrégióiban (főleg a Székelyföldön) és nagyvárosaiban biztosított. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. szeptember 3.
Hegyeli Attila beszámolója a Csángó Oktatási Programról
Miután Moldvában már évek óta néhány csángók lakta faluban sikerült elindítani a magyar nyelvű oktatást, a Csángó Szövetség Oktatási Programjáról Hegyeli Attila tájékoztatta a Marosvásárhelyi Rádió Rádióújság című rovatát arról, hogyan is áll a Csángó Oktatási Program:
- 11 évvel ezelőtt kezdtük el építeni ezt az oktatási rendszer, akkor gyakorlatilag a nulláról kezdtünk, nem voltak itt Moldvában rendszeres anyanyelvi foglalkozások, iskolán kívüli formában kezdtük ezt megteremteni, aztán az évek során sikerült ezt a román állami iskolai hálózatba bevinni, belopni kisebb-nagyobb buktatókkal. De a lényeg az, hogy jelenleg 25 moldvai csángó településen van lehetősége a gyerekeknek magyarul tanulni, és ebből a 25-ből 15 településen állami iskolai keretek között is folyik az oktatás. Ez egyel bővült a tavalyhoz képest, Bogdánfalván úgy tűnik, hogy az iskolán kívüliből sikerült iskolai oktatást varázsolni. (…) Összesen azt tudom mondani, hogy minden évben fejlődött az oktatási programunk… (…)
Marosvásárhelyi Rádió, Rádióújság. Erdély.ma
Miután Moldvában már évek óta néhány csángók lakta faluban sikerült elindítani a magyar nyelvű oktatást, a Csángó Szövetség Oktatási Programjáról Hegyeli Attila tájékoztatta a Marosvásárhelyi Rádió Rádióújság című rovatát arról, hogyan is áll a Csángó Oktatási Program:
- 11 évvel ezelőtt kezdtük el építeni ezt az oktatási rendszer, akkor gyakorlatilag a nulláról kezdtünk, nem voltak itt Moldvában rendszeres anyanyelvi foglalkozások, iskolán kívüli formában kezdtük ezt megteremteni, aztán az évek során sikerült ezt a román állami iskolai hálózatba bevinni, belopni kisebb-nagyobb buktatókkal. De a lényeg az, hogy jelenleg 25 moldvai csángó településen van lehetősége a gyerekeknek magyarul tanulni, és ebből a 25-ből 15 településen állami iskolai keretek között is folyik az oktatás. Ez egyel bővült a tavalyhoz képest, Bogdánfalván úgy tűnik, hogy az iskolán kívüliből sikerült iskolai oktatást varázsolni. (…) Összesen azt tudom mondani, hogy minden évben fejlődött az oktatási programunk… (…)
Marosvásárhelyi Rádió, Rádióújság. Erdély.ma
2011. szeptember 8.
Nekiestek a rendőrségi címernek (Határhelyzetek)
Az utóbbi napokban megrökönyödve bambulok némely román tévéműsorokra, borzongva olvasom az álneves hozzászólásokat, az aljas, förtelmes, a magyarság ellen nyíltan uszító hisztériás rohamokat, s magamat faggatom: hol vannak, hová lettek a higgadt román értelmiségiek?
A pofátlan hazudozás, csúsztatás és becstelenség mostanra odáig fajult, hogy már nemcsak a Kovászna Megyei Rendőrség címerpajzsában a Kovászna megye címeréből átemelt, átszúrt szívet felmutató kard üzenetét próbálják napi politikai petákokra váltani – a magyar kard egy "román szívet" szúrna át –, hanem a habzó szájjal hablatyoló, hisztériázva hőzöngők már a magyar zászló színeit (piros-fehér-zöld) vizionálják ott is, ahol ezeknek normális ember még az árnyalatát sem láthatja. Arról most ne is szóljunk, hogy ha valakik éppen a rendőrség esetében a kardot markoló páncélozott kar szimbólumából nem egy földrajzi-adminisztratív térség és az ott élő közösség – esetünkben magyarok, románok, zsidók, cigányok, németek – megvédésének szimbólumát, a védelem erejét és biztonságát olvassák ki, hanem magyar irredentizmus után szaglászva vájkálnak, azoktól még a heraldika pocsolyában dagonyázó értelmezését hogyan is várhatja el az ember? Ha én most a heraldikai szimbólumok konkrét román aprópénzre váltott értelmezésére, ennek orrfacsaró bűzét kiszellőztetve átváltok – az álneves bejegyzők hőzöngik, hogy mi, bozgor ganék takarodjunk az ősi román földről –, szóval, ha én most ebbe a címerszimbólum-magyarázatba beleártom magamat, azért teszem, hogy ennek abszurditását világgá kiáltsam. Látok olyan címert, amelyben kárpáti barnamedve markolja a szablyát, másikban (béke)galamb tartja csőrében a kardot – ez is a nagyrománok ellen fogna fegyvert? –, akad olyan, amelyikben nyíllal átlőtt nyakú hattyú fehérlik, s ez sem a Bécsben nagy testű fehér vízimadarakat lakomázó honfitársainkra utal, s a nyest vagy a címer menyétje sem a román aranytól sárgálló tarisznyát fogja kirágni. A kardot, szablyát markolászó címerbeli oroszlánokról már nem is merek szólni, mert ezek bizonyára a legveszélyesebb, románokat marcangoló vadak. Nem sorolom. Aki a históriai határvédő székelymagyarok kezéből ki akarja ütni a szablyát, kardot, mert azzal a mai románokat akarjuk lekaszabolni, az lapozzon utána, hogy Moldva fejedelmének, Ştefan cel Marénak a Vaslui melletti csatában mi volt a véleménye a székelyekről, érdeklődjék Mihai Viteazul cselekedetei után, hogy ő mit köszönhetett a székelyeknek. Vagy, hogy időben hozzánk közelebb eső példát is mondjak, tudakolja meg, hogy a Román Királyság régi címerét – amelynek lényegi elemei Románia mostani címerében is jelen vannak – román királyi felkérésre tervező (1921) Keöpeczi Sebestyén József hogyan és miért került a háromszéki Köpecre. És záró passzusként: minden tiszteletünk és elismerésünk a román politikusoknak és értelmiségieknek, köztük azoknak, akik a Kovászna Megyei Rendőrség címerét jóváhagyták, s akiknek a nevét, személyiségét most nyomdafestéket nem tűrő hangon pocskondiázzák.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az utóbbi napokban megrökönyödve bambulok némely román tévéműsorokra, borzongva olvasom az álneves hozzászólásokat, az aljas, förtelmes, a magyarság ellen nyíltan uszító hisztériás rohamokat, s magamat faggatom: hol vannak, hová lettek a higgadt román értelmiségiek?
A pofátlan hazudozás, csúsztatás és becstelenség mostanra odáig fajult, hogy már nemcsak a Kovászna Megyei Rendőrség címerpajzsában a Kovászna megye címeréből átemelt, átszúrt szívet felmutató kard üzenetét próbálják napi politikai petákokra váltani – a magyar kard egy "román szívet" szúrna át –, hanem a habzó szájjal hablatyoló, hisztériázva hőzöngők már a magyar zászló színeit (piros-fehér-zöld) vizionálják ott is, ahol ezeknek normális ember még az árnyalatát sem láthatja. Arról most ne is szóljunk, hogy ha valakik éppen a rendőrség esetében a kardot markoló páncélozott kar szimbólumából nem egy földrajzi-adminisztratív térség és az ott élő közösség – esetünkben magyarok, románok, zsidók, cigányok, németek – megvédésének szimbólumát, a védelem erejét és biztonságát olvassák ki, hanem magyar irredentizmus után szaglászva vájkálnak, azoktól még a heraldika pocsolyában dagonyázó értelmezését hogyan is várhatja el az ember? Ha én most a heraldikai szimbólumok konkrét román aprópénzre váltott értelmezésére, ennek orrfacsaró bűzét kiszellőztetve átváltok – az álneves bejegyzők hőzöngik, hogy mi, bozgor ganék takarodjunk az ősi román földről –, szóval, ha én most ebbe a címerszimbólum-magyarázatba beleártom magamat, azért teszem, hogy ennek abszurditását világgá kiáltsam. Látok olyan címert, amelyben kárpáti barnamedve markolja a szablyát, másikban (béke)galamb tartja csőrében a kardot – ez is a nagyrománok ellen fogna fegyvert? –, akad olyan, amelyikben nyíllal átlőtt nyakú hattyú fehérlik, s ez sem a Bécsben nagy testű fehér vízimadarakat lakomázó honfitársainkra utal, s a nyest vagy a címer menyétje sem a román aranytól sárgálló tarisznyát fogja kirágni. A kardot, szablyát markolászó címerbeli oroszlánokról már nem is merek szólni, mert ezek bizonyára a legveszélyesebb, románokat marcangoló vadak. Nem sorolom. Aki a históriai határvédő székelymagyarok kezéből ki akarja ütni a szablyát, kardot, mert azzal a mai románokat akarjuk lekaszabolni, az lapozzon utána, hogy Moldva fejedelmének, Ştefan cel Marénak a Vaslui melletti csatában mi volt a véleménye a székelyekről, érdeklődjék Mihai Viteazul cselekedetei után, hogy ő mit köszönhetett a székelyeknek. Vagy, hogy időben hozzánk közelebb eső példát is mondjak, tudakolja meg, hogy a Román Királyság régi címerét – amelynek lényegi elemei Románia mostani címerében is jelen vannak – román királyi felkérésre tervező (1921) Keöpeczi Sebestyén József hogyan és miért került a háromszéki Köpecre. És záró passzusként: minden tiszteletünk és elismerésünk a román politikusoknak és értelmiségieknek, köztük azoknak, akik a Kovászna Megyei Rendőrség címerét jóváhagyták, s akiknek a nevét, személyiségét most nyomdafestéket nem tűrő hangon pocskondiázzák.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. szeptember 12.
Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze.
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze.
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 20.
Hagyományőrző és közösségépítő rajt Kézdiszéken
A kézdivásárhelyi Kézdiszékért Egyesület „Kukoricatöréstől farsang farkáig” címmel hagyományőrző és közösségépítő programot indít. A Kézdiszék településeit átfogó program ez év októberétől jövő év februárjáig a népi kalendárium jeles napjaihoz kapcsolódó kulturális, ismeretterjesztő és hagyományőrző rendezvények során szólítja meg a környező települések lakóit. A program a jelképes értékű sósmezői Hősök temetőjében tett történelmi látogatással vette kezdetét.
Az Ojtoz völgyében fekvő Sósmező a történelmi Kézdiszék Moldva felé vezető határátkelője és vámállomása volt az 1850-es években, a trianoni határmódosítást megelőzően Háromszék legkeletibb településeként Kézdivásárhely járásához tartozott. Ennek okán a Kézdiszékért Egyesület feladatának tartja kegyelettel őrizni azok emlékét, akik életükkel fizettek a magyar hazáért, s akiknek neveit ma a poraik fölött őrködő kőkeresztekről szorgos kezek kitartó munkával tűntetik el.
Sósmező településen ma már csak románok élnek. A Hősök emlékművén kizárólag román nyelvű feliratok ékeskednek. Míg a Hősök temetőjében frissen festett sírfeliratok hirdetik a román hősök emlékét, a magyar katonák kőkeresztjein ma már alig kivehető sírfeliratok tanúskodnak a valamikori véres áldozatról. A helyzetet megismerve a Kézdiszékért Egyesület célul tűzte ki a Bákó megyei Sósmezőn található Hősök emlékműve, és a temetőben az I. Világháború idején hősi halált halt magyar katonák haló porai fölött őrködő kőkeresztek helyreállítását. A program megvalósulását a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Erdély.ma
A kézdivásárhelyi Kézdiszékért Egyesület „Kukoricatöréstől farsang farkáig” címmel hagyományőrző és közösségépítő programot indít. A Kézdiszék településeit átfogó program ez év októberétől jövő év februárjáig a népi kalendárium jeles napjaihoz kapcsolódó kulturális, ismeretterjesztő és hagyományőrző rendezvények során szólítja meg a környező települések lakóit. A program a jelképes értékű sósmezői Hősök temetőjében tett történelmi látogatással vette kezdetét.
Az Ojtoz völgyében fekvő Sósmező a történelmi Kézdiszék Moldva felé vezető határátkelője és vámállomása volt az 1850-es években, a trianoni határmódosítást megelőzően Háromszék legkeletibb településeként Kézdivásárhely járásához tartozott. Ennek okán a Kézdiszékért Egyesület feladatának tartja kegyelettel őrizni azok emlékét, akik életükkel fizettek a magyar hazáért, s akiknek neveit ma a poraik fölött őrködő kőkeresztekről szorgos kezek kitartó munkával tűntetik el.
Sósmező településen ma már csak románok élnek. A Hősök emlékművén kizárólag román nyelvű feliratok ékeskednek. Míg a Hősök temetőjében frissen festett sírfeliratok hirdetik a román hősök emlékét, a magyar katonák kőkeresztjein ma már alig kivehető sírfeliratok tanúskodnak a valamikori véres áldozatról. A helyzetet megismerve a Kézdiszékért Egyesület célul tűzte ki a Bákó megyei Sósmezőn található Hősök emlékműve, és a temetőben az I. Világháború idején hősi halált halt magyar katonák haló porai fölött őrködő kőkeresztek helyreállítását. A program megvalósulását a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Erdély.ma
2011. szeptember 26.
A „székelykedés” csapdái és a népszámlálás
Ha századszor, ha ezredszer kell elmondanunk, hogy az október végi népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok előtt vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, akkor ezt ezredszer is megtesszük. Nem a regionális identitást – székely, csángó, barcasági, bánáti, háromszéki, csíki, gyimesi stb. –, hanem a nemzeti hovatartozásunkat kifejező népcsoportot, a magyart kell megjelöltetnünk, hiszen ezen a nyelven beszélünk, a magyar közösséghez tartozunk évszázadok óta, történelmileg többnyire szétválogathatatlan keveredésen estünk át, anyanyelvünk, kulturális, vallási kötődésünk, szokásaink révén magyarok vagyunk.
A következmények és a gyakorlat felől nézvést az országban, a régióban, a megyében, a településen a magyarok számaránya szerint porciózzák ki a következő tíz évben az intézmények, az iskolák, az óvodák, az egyházak, a kulturális intézmények költségvetési részesedését, a központi alapok leosztását, ezektől az adatoktól függ majd, településekre lebontva, hogy jogunk lesz-e az iskolákban, intézményekben, a közéletben anyanyelvünk használatához, vagy nem lesz jogunk. Hiába kívánnánk, hogy legyenek külön székely nyelvű és külön magyar iskolák, s az előbbiekben a "székely írást" használnák, Moldvában a csángót, ahol a magyar közösségekbe beolvadt cigányok élnek, ott a cigány nyelv használatát támogatnánk, mert ez gyakorlatilag lehetetlen, és elvileg a legfontosabb nemzeti kötelékünket, az együvé tartozást roncsolná szét, diribdarabolná fel. Nemzeti hovatartozásunk megvallása nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk – helyi példákat mondok – a székely népviseletről, a székely faragászatról, a kürtőskalácsról és a pityókás kenyérről, nem, ezek a különbségek úgy élhetnek tovább és erősödhetnek meg, ha erős, nagyszámú magyar közösségek léteznek az adott térségben. Székelyföld autonómiája és a székelység népszámlálási megvallása között nincs ellentmondás, hisz a területi autonómiánk hivatalosan használt nyelve, írása nem székely, hanem magyar lenne, azok a tudományos, művészeti, építészeti értékeink, amelyek az évszázadok folyamán létrejöttek és felhalmozódtak, alapjában véve magyar gyökerűek, Tamási Áron és Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór közös nyelvi, irodalmi és kulturális kincsünk. És, egyébként is, a vágyott autonómia megvalósítása még odébb van, s attól még nem valósul meg, ha érette hangosan lármázunk. Ne játsszunk tehát ezzel a főleg Székelyföldön elharapózó tűzzel, hogy valljuk magunkat székelynek, mert nagyon megégetjük kezünket, nyelvünket, meglehet, hogy bőrfelületünket olyan százalékarányban, ami a túlélést már nem teszi lehetővé! Végre ezekkel az elvekkel és gyakorlattal mindenik magyar politikai csoportosulás egyetért. Akkor is, ha sajátos kampányokat dolgoznak ki. Mindannyian azt hangoztatják – a Székely Nemzeti Tanács is! -, hogy valljuk magyaroknak magunkat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha századszor, ha ezredszer kell elmondanunk, hogy az október végi népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok előtt vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, akkor ezt ezredszer is megtesszük. Nem a regionális identitást – székely, csángó, barcasági, bánáti, háromszéki, csíki, gyimesi stb. –, hanem a nemzeti hovatartozásunkat kifejező népcsoportot, a magyart kell megjelöltetnünk, hiszen ezen a nyelven beszélünk, a magyar közösséghez tartozunk évszázadok óta, történelmileg többnyire szétválogathatatlan keveredésen estünk át, anyanyelvünk, kulturális, vallási kötődésünk, szokásaink révén magyarok vagyunk.
A következmények és a gyakorlat felől nézvést az országban, a régióban, a megyében, a településen a magyarok számaránya szerint porciózzák ki a következő tíz évben az intézmények, az iskolák, az óvodák, az egyházak, a kulturális intézmények költségvetési részesedését, a központi alapok leosztását, ezektől az adatoktól függ majd, településekre lebontva, hogy jogunk lesz-e az iskolákban, intézményekben, a közéletben anyanyelvünk használatához, vagy nem lesz jogunk. Hiába kívánnánk, hogy legyenek külön székely nyelvű és külön magyar iskolák, s az előbbiekben a "székely írást" használnák, Moldvában a csángót, ahol a magyar közösségekbe beolvadt cigányok élnek, ott a cigány nyelv használatát támogatnánk, mert ez gyakorlatilag lehetetlen, és elvileg a legfontosabb nemzeti kötelékünket, az együvé tartozást roncsolná szét, diribdarabolná fel. Nemzeti hovatartozásunk megvallása nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk – helyi példákat mondok – a székely népviseletről, a székely faragászatról, a kürtőskalácsról és a pityókás kenyérről, nem, ezek a különbségek úgy élhetnek tovább és erősödhetnek meg, ha erős, nagyszámú magyar közösségek léteznek az adott térségben. Székelyföld autonómiája és a székelység népszámlálási megvallása között nincs ellentmondás, hisz a területi autonómiánk hivatalosan használt nyelve, írása nem székely, hanem magyar lenne, azok a tudományos, művészeti, építészeti értékeink, amelyek az évszázadok folyamán létrejöttek és felhalmozódtak, alapjában véve magyar gyökerűek, Tamási Áron és Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór közös nyelvi, irodalmi és kulturális kincsünk. És, egyébként is, a vágyott autonómia megvalósítása még odébb van, s attól még nem valósul meg, ha érette hangosan lármázunk. Ne játsszunk tehát ezzel a főleg Székelyföldön elharapózó tűzzel, hogy valljuk magunkat székelynek, mert nagyon megégetjük kezünket, nyelvünket, meglehet, hogy bőrfelületünket olyan százalékarányban, ami a túlélést már nem teszi lehetővé! Végre ezekkel az elvekkel és gyakorlattal mindenik magyar politikai csoportosulás egyetért. Akkor is, ha sajátos kampányokat dolgoznak ki. Mindannyian azt hangoztatják – a Székely Nemzeti Tanács is! -, hogy valljuk magyaroknak magunkat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. december 5.
Két éves a Csángó Rádió – bizonytalan a jövőbeni működés
Fennállásának második évfordulóját ünnepli a Csíkfalusi Csángó Rádió, miközben a működési költségek fedezése meglehetősen bizonytalan – közölte Lőrinc Cselesztin, a rádió főszerkesztője.
A rádiót elsősorban azért indította el 2009 novemberében a moldvai Csíkfaluban, hogy a csángók kultúráját terjessze, hírt adjon az otthon élő és külföldön dolgozó vagy a Moldvából kitelepült csángóknak. – A rádió azonban ne csak nekünk szól, hanem minden magyarnak és a csángók iránti érdeklődőnek – mondta Lőrinc Cselesztin, hozzátéve: mivel a csángóság egy része nyelvében asszimilálódott a románsághoz, a rádió román nyelven is sugároz.
A műsorok összeállításába több önkéntes is belesegít, úgymint Duma András, Duma Dániel, Halász Péter, Takács Szabolcs. A rádió napi 24 órában sugároz adást, ebből a csángó népzene 15 órát tesz ki. A többi időben könnyűzene, riportok, vallásos és egyéb műsorok hangzanak el. A vallásos programokat az erdélyi Mária Rádióról veszik át.
Lőrinc Cselesztin terveikről elmondta, hogy az eddiginél még színesebb műsorkínálatot szeretnénk a hallgatóinknak nyújtani, irodalmi, történelmi, kulturális, ifjúsági témák mellett, híradót és időjárás-jelentést is szeretnének adni, valamint beszámolni a nagyvilág történéseiről.
Lőrinc Cselesztin kitért arra is, hogy a jelenlegi felszerelés nem elég a rádió internetes sugárzásának rendes működéséhez, csak a minimális feltételek adottak. Szükségük lenne stúdiómikrofonra, mikrofonállványra, kábelekre, speciális hangkártyára és egy nagykapacitású merevlemezre. Mindezek összesen mintegy 500 euróba (150 ezer forint) kerülnek.
Mivel a rádió jelenleg csak azoknak érhető el, akik számítógéppel és internetes kapcsolattal rendelkeznek, szeretnék elérni, hogy földi sugárzással az éterben is szóljon a műsor, hallgathassák azok a csángókkal is, akiknek a rádiókészülékein most csak román adók foghatók. Ehhez önálló stúdióra lenne szükségük.
A rádió főtámogatója a klézsei Szeret-Klézse Alapítvány, amelyen keresztül támogatást nyertek a Bethlen Gábor Alaptól. Így sikerült a rádió számára beszerezni az induláshoz szükséges minimális technikai felszerelést, miközben továbbra is bizonytalan a költségek fedezése – jegyezte meg Lőrinc Cselesztin. A Csángó Rádió a www.csangoradio.ro honlapon hallgatható.
MTI
Erdély.ma
Fennállásának második évfordulóját ünnepli a Csíkfalusi Csángó Rádió, miközben a működési költségek fedezése meglehetősen bizonytalan – közölte Lőrinc Cselesztin, a rádió főszerkesztője.
A rádiót elsősorban azért indította el 2009 novemberében a moldvai Csíkfaluban, hogy a csángók kultúráját terjessze, hírt adjon az otthon élő és külföldön dolgozó vagy a Moldvából kitelepült csángóknak. – A rádió azonban ne csak nekünk szól, hanem minden magyarnak és a csángók iránti érdeklődőnek – mondta Lőrinc Cselesztin, hozzátéve: mivel a csángóság egy része nyelvében asszimilálódott a románsághoz, a rádió román nyelven is sugároz.
A műsorok összeállításába több önkéntes is belesegít, úgymint Duma András, Duma Dániel, Halász Péter, Takács Szabolcs. A rádió napi 24 órában sugároz adást, ebből a csángó népzene 15 órát tesz ki. A többi időben könnyűzene, riportok, vallásos és egyéb műsorok hangzanak el. A vallásos programokat az erdélyi Mária Rádióról veszik át.
Lőrinc Cselesztin terveikről elmondta, hogy az eddiginél még színesebb műsorkínálatot szeretnénk a hallgatóinknak nyújtani, irodalmi, történelmi, kulturális, ifjúsági témák mellett, híradót és időjárás-jelentést is szeretnének adni, valamint beszámolni a nagyvilág történéseiről.
Lőrinc Cselesztin kitért arra is, hogy a jelenlegi felszerelés nem elég a rádió internetes sugárzásának rendes működéséhez, csak a minimális feltételek adottak. Szükségük lenne stúdiómikrofonra, mikrofonállványra, kábelekre, speciális hangkártyára és egy nagykapacitású merevlemezre. Mindezek összesen mintegy 500 euróba (150 ezer forint) kerülnek.
Mivel a rádió jelenleg csak azoknak érhető el, akik számítógéppel és internetes kapcsolattal rendelkeznek, szeretnék elérni, hogy földi sugárzással az éterben is szóljon a műsor, hallgathassák azok a csángókkal is, akiknek a rádiókészülékein most csak román adók foghatók. Ehhez önálló stúdióra lenne szükségük.
A rádió főtámogatója a klézsei Szeret-Klézse Alapítvány, amelyen keresztül támogatást nyertek a Bethlen Gábor Alaptól. Így sikerült a rádió számára beszerezni az induláshoz szükséges minimális technikai felszerelést, miközben továbbra is bizonytalan a költségek fedezése – jegyezte meg Lőrinc Cselesztin. A Csángó Rádió a www.csangoradio.ro honlapon hallgatható.
MTI
Erdély.ma
2011. december 6.
Legyen sajátunk az ősi tudás – Bernád Ilona könyvei
– Honnan jönnek a betegségek? „A bajból. A baj pedig a bűneinkből” – ezt egy külsőrekecsini adatközlő asszony állította. Legfőbb bűnünk, hogy elveszítettük a hitünket, nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem a természet ritmusa szerint élünk, nem a saját kertünkből táplálkozunk, elfelejtettük őseink gyógymódjait, válságba sodorjuk a családot, közösséget, kevesebb a szereteterőnk. Az az elhatározás született meg bennem, hogy valamit tegyek azért, hogy segítsek a magyarságon, hisz minket nagyobb veszély fenyeget, mint a környező népeket, hogy egy kicsit jobban, másképp éljünk, hogy ráébredjünk, vissza kell szereznünk azt az ősi tudást, ami évszázadokon át EGÉSZSÉGBEN tartott meg bennünket – mondta Bernád Ilona, akinek három legutóbbi kötetét ismerhették meg az érdeklődők Bodolai Gyöngyi újságíró, a Népújság munkatársa hozzájárulásával a marosvásárhelyi Bernády Házban. Bár a szerzőt olvasóink ismerik lapunk hasábjain megjelent írásai révén, ez alkalommal teljesebb kép alakult ki munkásságáról. Többet tudhattak meg róla, 45 országban folytatott gyűjtőmunkájáról, adatközlőiről, hiszen az elmondottakat vetített képekkel is szemléltette. Élő népi gyógyászatunk. Egészségünkért 3.
– Kis-Küküllő melletti faluban születtem, anyai nagyanyámtól és szüleimtől tanultam a gyógyítást. Ennek hatására lettem szülésznő. Tizedik osztályban a marosvásárhelyi régi szülészeten gyakorlatoztunk, itt éltem át a csodát, a gyermek, az új élet születését. Sajnos ma a szülészeten nincs idő a szülés lelki, szellemi részére figyelni. Gyakran sietnek, gyorsítják a folyamatot, mert lejár a műszak, kell indulni, s tárggyá minősítik az anyát és a babát ebben az elműviesített világban. Gyakorló asszisztensként jöttem rá, hogy minél több lett a gyógyszer, annál több a beteg! Hogy van ez? És kezdtem keresni a magyarázatot. Elhatároztam, hogy teszek valamit azért, hogy visszatérjünk az ősi egészségkultúrához, bábasághoz. Rájöttem, hogy a magyar népi gyógyászatnak nincs embere! Szakemberek nemigen gyűjtik, nem foglalkoztak vele. A kínai hagyományos orvoslást tanítják az orvosi egyetemeken, a tibetit, indiait az érdeklődőknek, a magyart nem. Nem, mert nincs szakirodalma. Pedig ma egyre több orvos érdeklődik iránta. A mindenkori orvoslás azzal kellene kezdődjön, hogy gyógyító és beteg között lelki közösség jön létre, a beteg kipanaszolja magát, megvigasztalják, lelkét-szellemét az egészségre, gyógyulásra hangolják úgy, ahogyan a moldvai csángóknál most is kezdődik a gyógyító szertartás. Ha a beteg hisz a gyógyításban, akkor testileg, lelkileg meg is gyógyul. A moldvai csángók gyógyításáról még senki sem írt könyvet. Én alázattal tettem meg az Egészségünkért sorozat harmadik kötetében, az Élő népi gyógyászatunkban – mondta Bernád Ilona, aki ebben kötetben az egységes Kárpát-medence, valamint Moldva konyháját, egészségkultúráját, gyógyászatát mutatja be és ötven gyógyító, adatközlő portréját örökíti meg.
Még egy fontos gondolat, amit Bodolai Gyöngyi emelt ki e kötet kapcsán: a szegényparaszti konyha, amin őseink éltek, tökéletesen megfelel a mai „tudományos” táplálkozás szabályainak. Nem kell mást tennünk, csak nagyanyáink étrendjét, böjtjeit követnünk, s szervezetünk megtisztul, méregtelenedik, de a megfelelő táplálékhoz és vitaminhoz jut. Lásd a téli savanyúkáposzta-fogyasztást, az ünnepek előtti húsmentes étkezést, az immunerősítő hagyma, fokhagyma, méz, alma, szőlő, csipkebogyó beiktatását. A „régiek” gyógynövényekkel, főzetekkel, tinktúrákkal, kenőcsökkel, gyógyfürdőkkel gyógyítottak! Lélekföld, Tibet, Belső-Mongólia
Tibetet és Indiát tartják a legspirituálisabb országnak. A szerző azért kereste fel Tibetet, hogy erről meggyőződjön. Belső-Mongóliába azért ment el, hogy a hunok őshazáját kutatva párhuzamokat keressen a hunok és a magyarok között. Ott a legegyszerűbb ember is testvérnek tartja a magyart, hun múzeum áll a turulmadárral és a csodaszarvassal. Az expedíció dr. Obrusánszky Borbála mongolista vezetésével zajlott, amelyből egy 300 fotóval illusztrált kötet született. Ez tanulmány is a keleti és a magyar gyógyító kultúra párhuzamáról, az egyetemes szellemi-lelki-testi összetett gyógymódokról.
Magyarok Amerikája
Érdekes, olvasmányos útirajz, nemzetszociográfia, ami egyesült államokbeli és kanadai magyar családokat mutat be. Életsorsokat, közösségi magyar életet, harcot a magyarnak maradásért. A kötetet Gazda József közíróval írták, akivel a világ közel negyven országában látogattak meg magyar közösségeket. – Ha összeomlik e pénzvilág, meg kell tanulnunk gyógyfüvekkel, fűszerekkel, gyógy-élelmiszerekkel, hideggel, meleggel, bioenergiával, vízzel, agyaggal, napfénnyel, önzetlenül és szeretettel gyógyítani. Ha meg akarunk maradni, nincs más választásunk: egymást tisztelni és szeretni – mondta a szerző.
Dr. Csedő Károly professzor megjegyezte, hogy a népi gyógyászati tudást a szerző akadémiai szintre emelte. Az eddig elmaradt népnevelést pótolni kell, s ezek a könyvbemutatók lehetnek kiindulópontok.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
– Honnan jönnek a betegségek? „A bajból. A baj pedig a bűneinkből” – ezt egy külsőrekecsini adatközlő asszony állította. Legfőbb bűnünk, hogy elveszítettük a hitünket, nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem a természet ritmusa szerint élünk, nem a saját kertünkből táplálkozunk, elfelejtettük őseink gyógymódjait, válságba sodorjuk a családot, közösséget, kevesebb a szereteterőnk. Az az elhatározás született meg bennem, hogy valamit tegyek azért, hogy segítsek a magyarságon, hisz minket nagyobb veszély fenyeget, mint a környező népeket, hogy egy kicsit jobban, másképp éljünk, hogy ráébredjünk, vissza kell szereznünk azt az ősi tudást, ami évszázadokon át EGÉSZSÉGBEN tartott meg bennünket – mondta Bernád Ilona, akinek három legutóbbi kötetét ismerhették meg az érdeklődők Bodolai Gyöngyi újságíró, a Népújság munkatársa hozzájárulásával a marosvásárhelyi Bernády Házban. Bár a szerzőt olvasóink ismerik lapunk hasábjain megjelent írásai révén, ez alkalommal teljesebb kép alakult ki munkásságáról. Többet tudhattak meg róla, 45 országban folytatott gyűjtőmunkájáról, adatközlőiről, hiszen az elmondottakat vetített képekkel is szemléltette. Élő népi gyógyászatunk. Egészségünkért 3.
– Kis-Küküllő melletti faluban születtem, anyai nagyanyámtól és szüleimtől tanultam a gyógyítást. Ennek hatására lettem szülésznő. Tizedik osztályban a marosvásárhelyi régi szülészeten gyakorlatoztunk, itt éltem át a csodát, a gyermek, az új élet születését. Sajnos ma a szülészeten nincs idő a szülés lelki, szellemi részére figyelni. Gyakran sietnek, gyorsítják a folyamatot, mert lejár a műszak, kell indulni, s tárggyá minősítik az anyát és a babát ebben az elműviesített világban. Gyakorló asszisztensként jöttem rá, hogy minél több lett a gyógyszer, annál több a beteg! Hogy van ez? És kezdtem keresni a magyarázatot. Elhatároztam, hogy teszek valamit azért, hogy visszatérjünk az ősi egészségkultúrához, bábasághoz. Rájöttem, hogy a magyar népi gyógyászatnak nincs embere! Szakemberek nemigen gyűjtik, nem foglalkoztak vele. A kínai hagyományos orvoslást tanítják az orvosi egyetemeken, a tibetit, indiait az érdeklődőknek, a magyart nem. Nem, mert nincs szakirodalma. Pedig ma egyre több orvos érdeklődik iránta. A mindenkori orvoslás azzal kellene kezdődjön, hogy gyógyító és beteg között lelki közösség jön létre, a beteg kipanaszolja magát, megvigasztalják, lelkét-szellemét az egészségre, gyógyulásra hangolják úgy, ahogyan a moldvai csángóknál most is kezdődik a gyógyító szertartás. Ha a beteg hisz a gyógyításban, akkor testileg, lelkileg meg is gyógyul. A moldvai csángók gyógyításáról még senki sem írt könyvet. Én alázattal tettem meg az Egészségünkért sorozat harmadik kötetében, az Élő népi gyógyászatunkban – mondta Bernád Ilona, aki ebben kötetben az egységes Kárpát-medence, valamint Moldva konyháját, egészségkultúráját, gyógyászatát mutatja be és ötven gyógyító, adatközlő portréját örökíti meg.
Még egy fontos gondolat, amit Bodolai Gyöngyi emelt ki e kötet kapcsán: a szegényparaszti konyha, amin őseink éltek, tökéletesen megfelel a mai „tudományos” táplálkozás szabályainak. Nem kell mást tennünk, csak nagyanyáink étrendjét, böjtjeit követnünk, s szervezetünk megtisztul, méregtelenedik, de a megfelelő táplálékhoz és vitaminhoz jut. Lásd a téli savanyúkáposzta-fogyasztást, az ünnepek előtti húsmentes étkezést, az immunerősítő hagyma, fokhagyma, méz, alma, szőlő, csipkebogyó beiktatását. A „régiek” gyógynövényekkel, főzetekkel, tinktúrákkal, kenőcsökkel, gyógyfürdőkkel gyógyítottak! Lélekföld, Tibet, Belső-Mongólia
Tibetet és Indiát tartják a legspirituálisabb országnak. A szerző azért kereste fel Tibetet, hogy erről meggyőződjön. Belső-Mongóliába azért ment el, hogy a hunok őshazáját kutatva párhuzamokat keressen a hunok és a magyarok között. Ott a legegyszerűbb ember is testvérnek tartja a magyart, hun múzeum áll a turulmadárral és a csodaszarvassal. Az expedíció dr. Obrusánszky Borbála mongolista vezetésével zajlott, amelyből egy 300 fotóval illusztrált kötet született. Ez tanulmány is a keleti és a magyar gyógyító kultúra párhuzamáról, az egyetemes szellemi-lelki-testi összetett gyógymódokról.
Magyarok Amerikája
Érdekes, olvasmányos útirajz, nemzetszociográfia, ami egyesült államokbeli és kanadai magyar családokat mutat be. Életsorsokat, közösségi magyar életet, harcot a magyarnak maradásért. A kötetet Gazda József közíróval írták, akivel a világ közel negyven országában látogattak meg magyar közösségeket. – Ha összeomlik e pénzvilág, meg kell tanulnunk gyógyfüvekkel, fűszerekkel, gyógy-élelmiszerekkel, hideggel, meleggel, bioenergiával, vízzel, agyaggal, napfénnyel, önzetlenül és szeretettel gyógyítani. Ha meg akarunk maradni, nincs más választásunk: egymást tisztelni és szeretni – mondta a szerző.
Dr. Csedő Károly professzor megjegyezte, hogy a népi gyógyászati tudást a szerző akadémiai szintre emelte. Az eddig elmaradt népnevelést pótolni kell, s ezek a könyvbemutatók lehetnek kiindulópontok.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2011. december 14.
Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. december 16.
Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 17.
Nemzeti színű ferdítések
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Azokat a hűbéri szerződéseket, amelyeket az erdélyi fejedelem Ştefan Răzvannal, valamint a Mihai által küldött munténiai bojárok küldöttségével kötött, a tankönyvírók „Báthori Zsigmond által készítettek”-nek minősítik, és „megalázó kikötéseket” tartalmaznak. Mi több, Havasalföld esetében „a bojárok összeesküvéséről” van szó, azokéról, akik az szerették volna elérni, hogy a Mihai hatalma csökkenjen, és hogy újabb „jogokat és kiváltságokat” szerezzenek (helyeket az országgyűlésben, egyházi gyarapodást az Ungrovalahiai [Havasalföldi] Érsekségnek, gazdasági és politikai előjogokat), és e tekintetben Mihai szavaira hivatkoznak, arra, amit egyik lengyelországi vendégének mondott: „Orcátlanul becsaptak”, a bojárok „saját akaratuk szerint cselekedtek”. Tekintetbe véve Mihai vendégének kilétét, valamint azt, hogy híre sincs a megtorlásnak Eftimie érsekkel, a püspökökkel, illetve „az áruló” bojárokkal szemben, vagy annak, hogy a sértett uralkodó felmondta volna az említett szerződést, mindössze arra következtethetünk, hogy Mihai amolyan diplomáciai nyilatkozatott tett azért, hogy Lengyelország gyanakvását csökkentse, a lengyelek ugyanis időközben, 1995 augusztusában, Moldvában Ştefan Răzvan helyett Ieremia Movilát ültették trónra, a törökellenes politika ellenzőjét és a lengyel érdekek hűséges kiszolgálóját.
A létrehozott hűbéri viszony működőképességének legfőbb bizonyítéka az, hogy a szerződő felek 1594 és 1599 között kölcsönös katonai támogatásban részesítették egymást a törökök elleni harcban. A tankönyvek részletesen foglalkoznak vele, bár nem minősítik ezt a tényt valóságos értékének és jelentőségének megfelelően. Így Báthori Zsigmond már a Mihai törökellenes fellépésének kezdetén (1594. november 13-án Bukarestben) „2000 katonát küldött”, segítségként. Velük találkozhatunk – „Király Albert parancsnoksága alatt” – az 1595-ös harcokról, beleértve a călugăreni-i csatáról (1595. aug. 23.) szóló leírásokban is. Azt viszont a szerzők nem tisztázzák kétséget kizáróan, hogy Mihai (akárcsak számos elődje) magyar hűbérura segítségével szerzi vissza a törökök által elvett országát és trónját, annak ellenére, hogy megemlítik: „Mihai 1595. szeptember 12-én Bran mellett, a Dâmboviţa menti Stoeneşti-en várta a segítség érkezését szövetségeseitől”, valamint azt, hogy „Zsigmond átkelt a hegyeken mintegy 23 000 katonával, közöttük 13 000 zsoldossal, a székely csapatokkal, Ştefan Răzvan kis hadával és a toscanai segédcsapattal (a Silvio Piccolomini vezénylete alatt álló 300 katonával)”. A katonai együttműködés további példái: Mihai és Zsigmond 1596-ban és 1598-ban összehangolta a támadó és a védelmi hadműveleteket [jóllehet a havasalföldi vajda időközben, 1598 márciusában békét kötött a törökökkel], vagy „a Habsburg Rudolffal (1598-ban a Dealu kolostorban) megkötött barátsági és katonai szövetségi szerződés, amely által, miközben Zsigmond első ízben lemondott a trónról, Mihai egykori hűbérura hűbérurának a vazallusa lett, vagyis II. Rudolf német császáré, aki egyben a magyar királyi címet is birtokolta. Erről az alárendeltségi viszonyról hallgat a tankönyv, csupán azt említi, hogy a Báthori Zsigmonddal szembeni „kierőszakolt vazallusság ettől kezdve végképp megszűnt”.
Ezután Mihai „személyes kezdeményezésének” eszméjét bizonygatják, amely már az 1596–1597 közötti időszakkal kapcsolatban is felmerült, miszerint Mihai „a hegyeken túli hadjárat mellett döntött, amelynek tökéletes megszervezése arra vall, hogy e hadjárat gondolata őt régóta foglalkoztatta”. Csakis azért, veszi fel Mihai „a császári tanácsos és helytartó címet (…) valamint a császári hadak főparancsnoka” címet, hogy a II. Rudolf császár gyanúját eloszlassa.
Ugyanezt a nézetet vallják Moldva meghódítása esetében is, amely ugyancsak alkalmat adott Mihainak, hogy a függetlenségét éreztesse: „Egyrészt az, hogy állandóan megtagadta azoknak a területeknek az átadását, amelyeket a császár kardjával szerzett, valamint az, hogy Erdélyben teljesen független politikát folytatott, újabb merész lépésre kötelezte őt.”
Annak ellenére, hogy Mihai Târgoviştébe és Iaşi-ba helytartókat iktatott be (fejedelmi helytartókat; uralkodót nevezett ki Moldvába, akárcsak korábban Havasalföldre), váltig bizonygatják, hogy „1600-ban politikai egyesülés történt” (ami mindössze öt hónapig, májustól szeptemberig tatott). A szerzők szerint a politikai egyesülést bizonyítja Mihai rangcíme (amelyet az 1600. május 27-én kibocsátott okirat szerint használt) és a „jól ismert pecsét, amelyen megjelenik a három román testvérállam”. „Hosszas tárgyalások nyomán sikerült kicsikarnia azt, hogy a Habsburg Birodalom elismerje őt Havasalföld és Moldva uralkodójának, valamint Erdély fejedelem rangú kormányzójának.”
Ennél súlyosabb ferdítés az, hogy Mihai tetteihez nemzeti célokat társítanak, a nemzeti egység és öntudat eszméjének meglétét mind a fejedelem, mind pedig a román népesség esetében. Néhány kivételt (A.D. Xenopolt, P.P. Panaitescut) leszámítva, a nemzeti motiváció állandó jellemzőként jelenik meg a román történetírásban. A tankönyvek lemondanak az egyik hamis beállításról, miszerint „Havasalföld, Moldva és Erdély – együtt, amire úgy vágytunk”, de kitartanak a másik, a „dák eszme” mellett: „A dák terv – minden román egyesítése egy energikus hatalom révén – az egyetlen út számunkra a függetlenség felé a minket leigázni kívánó hatalmi érdekekkel szemben, az Ottomán Birodalomtól kezdve Lengyelországig és a Habsburg Birodalomig”, más szóval „a Román Országok egyesítésének a szükségszerűsége”. „Tudva azt, hogy az ottománellenes koalíció széthullik, Mihai rájött arra, hogy ilyen veszedelmes politikai körülmények között csakis a Román Országok egyetlen vezetés alatt történő egyesülése mentheti meg az olyan nagy áldozatok árán elnyert függetlenséget.”
A szerzők e felfogásnak megfelelően eltúlozzák azokat a proromán intézkedéseket, amelyeket Mihai Viteazul vezetett be Erdély kormányzása idején: havasalföldi bojárokat ültetett be a fejedelmi tanácsba (a munténiai főurak nagyrésze nem is volt román származású, hanem görög vagy levantei); az erdélyi várakba bizalmi emberei közül nevezett ki várkapitányokat (akik közül sokan balkáni származásúak voltak); bevezette a román nyelv használatát egyes kancelláriai iratok készítésekor (kevés ilyen irat készült, s azok is cirill betűs írással); adományokat nyújtott román nemeseknek (amellett hogy e nemesek etnikai hovatartozása meglehetősen vitatható, a szerzők megfeledkeznek arról, hogy Mihai Viteazul adományban részesített magyar és székely nemeseket is); a jobbágy parasztoknak kisebb engedményeket kaptak tőle: legeltetési jogot, megtiltotta a kínzásukat, felmentetette őket az ortodox papok javára való robot végzésétől (az erdélyi parasztmegmozdulások miatt volt kénytelen ilyen engedményeket tenni; ezzel szemben Havasalföldön egészen más intézkedéseket hozott: törvényerőre emelte például a parasztok földhöz kötését, 1595-ben és 1596-ban megtiltotta a munténiai jobbágyok számára a költözködést).
A tankönyvírók különösképpen eltúlozták Mihai Viteazul vallási politikáját. Mihai, ortodox lévén, görögkeleti templomot alapított Gyulafehérváron. De ne feledjük, hogy a tismanai rendházfőnöknek, Serghiének a kinevezését máramarosi püspökké, vagy a Neagoslav papét Brassóban a bolgárszegi ortodox templom élére, akárcsak egyes Kárpátokon túli szerzetesek áttelepítését a gyulafehérvári kolostorba Eftimie érsek határozta el, az egyházi hatóságokkal együtt – ők a fejedelemmel szemben autonómiával rendelkeztek minden egyházi kérdésben. Különben Eftimie érsek 1595 óta rendelkezett a fent említett jogokkal, attól kezdve, hogy május 20-án Gyulafehérváron a havasalföldi küldöttség vezetőjeként aláírta a Báthori Zsigmonddal, az akkori erdélyi fejedelemmel szembeni vazallusi szerződést (lehetséges, hogy Báthori András uralkodása alatt visszavont egyet-mást e szerződés előírásaiból).
Alaptalan az az állítás, miszerint Erdélyben: „az ortodox vallás hivatalosan elfogadott vallássá vált, és [Mihai] Gyulafehérváron megalapította az Erdélyi Ortodox Érsekséget”, ugyanis ő nem alapított ilyen érsekséget, hanem abban az időben Eftimie havasalföldi érsek ellátta az erdélyi ortodox püspök szerepét is (ami különben a tankönyvből is kiderül, amikor a gyulafehérvári püspöki székről ír, amely a Mihai Viteazul által 1597-ben alapított templomban található).
Tehát egyáltalán nem nyilvánvaló Mihai Viteazul politikájának „a központosító és egyesítő jellege” sem általános külpolitikai aspektusát tekintve, sem pedig annak alapján, ahogyan Erdélyt kormányozta, jóllehet mindkét tankönyvben azt állítják, hogy „Mihai Viteazul megpróbált uralkodásához társadalmi alapot, különösképpen román társadalmi alapot teremteni. Mihai Viteazulnak az a próbálkozása, hogy román közigazgatást vezessen be, akárcsak általában az ő politikája, elégedetlenséget váltott ki a nemesek körében, s megrontotta a császárral való kapcsolatot”; „Bár szándékainak véghezviteléhez nem volt elég idő, Mihai Viteazul az egyesülés legfőbb szavatolójaként tevékenykedett, ő volt a legfontosabb politikai és katonai döntéseket hozó tényező a Kárpátok, a Duna és a Fekete-tenger közötti egész térségben.”
Ezzel szemben viszont a tankönyvek elismerik: „Mihai Viteazul kötelezettséget vállalt arra, hogy érintetlenül hagyja az erdélyi kiváltságosok érdekeit”; „megerősítette a székelyek régi szabadságjogait, mint olyanokét, »akik a keresztény közösség javáért harcoltak«, vagyis a törökök ellen”. Továbbá tényként állapítják meg, hogy 1600 szeptemberében a tordai országgyűlésen „az erdélyi kiváltságos rendek (...) fellázadtak Mihai ellen »a rájuk rótt szokatlan terhek«, valamint »az erejüket gyengítő« kötelezettségek miatt”, nem pedig etnikai megfontolásokból (Székely Mózes székelyei kitartottak Mihai Viteazul mellett, hálából a régi kiváltságaik visszaállításáért), illetve a románok feltételezett előnyben részesítése miatti elégedetlenségből.
(Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Azokat a hűbéri szerződéseket, amelyeket az erdélyi fejedelem Ştefan Răzvannal, valamint a Mihai által küldött munténiai bojárok küldöttségével kötött, a tankönyvírók „Báthori Zsigmond által készítettek”-nek minősítik, és „megalázó kikötéseket” tartalmaznak. Mi több, Havasalföld esetében „a bojárok összeesküvéséről” van szó, azokéról, akik az szerették volna elérni, hogy a Mihai hatalma csökkenjen, és hogy újabb „jogokat és kiváltságokat” szerezzenek (helyeket az országgyűlésben, egyházi gyarapodást az Ungrovalahiai [Havasalföldi] Érsekségnek, gazdasági és politikai előjogokat), és e tekintetben Mihai szavaira hivatkoznak, arra, amit egyik lengyelországi vendégének mondott: „Orcátlanul becsaptak”, a bojárok „saját akaratuk szerint cselekedtek”. Tekintetbe véve Mihai vendégének kilétét, valamint azt, hogy híre sincs a megtorlásnak Eftimie érsekkel, a püspökökkel, illetve „az áruló” bojárokkal szemben, vagy annak, hogy a sértett uralkodó felmondta volna az említett szerződést, mindössze arra következtethetünk, hogy Mihai amolyan diplomáciai nyilatkozatott tett azért, hogy Lengyelország gyanakvását csökkentse, a lengyelek ugyanis időközben, 1995 augusztusában, Moldvában Ştefan Răzvan helyett Ieremia Movilát ültették trónra, a törökellenes politika ellenzőjét és a lengyel érdekek hűséges kiszolgálóját.
A létrehozott hűbéri viszony működőképességének legfőbb bizonyítéka az, hogy a szerződő felek 1594 és 1599 között kölcsönös katonai támogatásban részesítették egymást a törökök elleni harcban. A tankönyvek részletesen foglalkoznak vele, bár nem minősítik ezt a tényt valóságos értékének és jelentőségének megfelelően. Így Báthori Zsigmond már a Mihai törökellenes fellépésének kezdetén (1594. november 13-án Bukarestben) „2000 katonát küldött”, segítségként. Velük találkozhatunk – „Király Albert parancsnoksága alatt” – az 1595-ös harcokról, beleértve a călugăreni-i csatáról (1595. aug. 23.) szóló leírásokban is. Azt viszont a szerzők nem tisztázzák kétséget kizáróan, hogy Mihai (akárcsak számos elődje) magyar hűbérura segítségével szerzi vissza a törökök által elvett országát és trónját, annak ellenére, hogy megemlítik: „Mihai 1595. szeptember 12-én Bran mellett, a Dâmboviţa menti Stoeneşti-en várta a segítség érkezését szövetségeseitől”, valamint azt, hogy „Zsigmond átkelt a hegyeken mintegy 23 000 katonával, közöttük 13 000 zsoldossal, a székely csapatokkal, Ştefan Răzvan kis hadával és a toscanai segédcsapattal (a Silvio Piccolomini vezénylete alatt álló 300 katonával)”. A katonai együttműködés további példái: Mihai és Zsigmond 1596-ban és 1598-ban összehangolta a támadó és a védelmi hadműveleteket [jóllehet a havasalföldi vajda időközben, 1598 márciusában békét kötött a törökökkel], vagy „a Habsburg Rudolffal (1598-ban a Dealu kolostorban) megkötött barátsági és katonai szövetségi szerződés, amely által, miközben Zsigmond első ízben lemondott a trónról, Mihai egykori hűbérura hűbérurának a vazallusa lett, vagyis II. Rudolf német császáré, aki egyben a magyar királyi címet is birtokolta. Erről az alárendeltségi viszonyról hallgat a tankönyv, csupán azt említi, hogy a Báthori Zsigmonddal szembeni „kierőszakolt vazallusság ettől kezdve végképp megszűnt”.
Ezután Mihai „személyes kezdeményezésének” eszméjét bizonygatják, amely már az 1596–1597 közötti időszakkal kapcsolatban is felmerült, miszerint Mihai „a hegyeken túli hadjárat mellett döntött, amelynek tökéletes megszervezése arra vall, hogy e hadjárat gondolata őt régóta foglalkoztatta”. Csakis azért, veszi fel Mihai „a császári tanácsos és helytartó címet (…) valamint a császári hadak főparancsnoka” címet, hogy a II. Rudolf császár gyanúját eloszlassa.
Ugyanezt a nézetet vallják Moldva meghódítása esetében is, amely ugyancsak alkalmat adott Mihainak, hogy a függetlenségét éreztesse: „Egyrészt az, hogy állandóan megtagadta azoknak a területeknek az átadását, amelyeket a császár kardjával szerzett, valamint az, hogy Erdélyben teljesen független politikát folytatott, újabb merész lépésre kötelezte őt.”
Annak ellenére, hogy Mihai Târgoviştébe és Iaşi-ba helytartókat iktatott be (fejedelmi helytartókat; uralkodót nevezett ki Moldvába, akárcsak korábban Havasalföldre), váltig bizonygatják, hogy „1600-ban politikai egyesülés történt” (ami mindössze öt hónapig, májustól szeptemberig tatott). A szerzők szerint a politikai egyesülést bizonyítja Mihai rangcíme (amelyet az 1600. május 27-én kibocsátott okirat szerint használt) és a „jól ismert pecsét, amelyen megjelenik a három román testvérállam”. „Hosszas tárgyalások nyomán sikerült kicsikarnia azt, hogy a Habsburg Birodalom elismerje őt Havasalföld és Moldva uralkodójának, valamint Erdély fejedelem rangú kormányzójának.”
Ennél súlyosabb ferdítés az, hogy Mihai tetteihez nemzeti célokat társítanak, a nemzeti egység és öntudat eszméjének meglétét mind a fejedelem, mind pedig a román népesség esetében. Néhány kivételt (A.D. Xenopolt, P.P. Panaitescut) leszámítva, a nemzeti motiváció állandó jellemzőként jelenik meg a román történetírásban. A tankönyvek lemondanak az egyik hamis beállításról, miszerint „Havasalföld, Moldva és Erdély – együtt, amire úgy vágytunk”, de kitartanak a másik, a „dák eszme” mellett: „A dák terv – minden román egyesítése egy energikus hatalom révén – az egyetlen út számunkra a függetlenség felé a minket leigázni kívánó hatalmi érdekekkel szemben, az Ottomán Birodalomtól kezdve Lengyelországig és a Habsburg Birodalomig”, más szóval „a Román Országok egyesítésének a szükségszerűsége”. „Tudva azt, hogy az ottománellenes koalíció széthullik, Mihai rájött arra, hogy ilyen veszedelmes politikai körülmények között csakis a Román Országok egyetlen vezetés alatt történő egyesülése mentheti meg az olyan nagy áldozatok árán elnyert függetlenséget.”
A szerzők e felfogásnak megfelelően eltúlozzák azokat a proromán intézkedéseket, amelyeket Mihai Viteazul vezetett be Erdély kormányzása idején: havasalföldi bojárokat ültetett be a fejedelmi tanácsba (a munténiai főurak nagyrésze nem is volt román származású, hanem görög vagy levantei); az erdélyi várakba bizalmi emberei közül nevezett ki várkapitányokat (akik közül sokan balkáni származásúak voltak); bevezette a román nyelv használatát egyes kancelláriai iratok készítésekor (kevés ilyen irat készült, s azok is cirill betűs írással); adományokat nyújtott román nemeseknek (amellett hogy e nemesek etnikai hovatartozása meglehetősen vitatható, a szerzők megfeledkeznek arról, hogy Mihai Viteazul adományban részesített magyar és székely nemeseket is); a jobbágy parasztoknak kisebb engedményeket kaptak tőle: legeltetési jogot, megtiltotta a kínzásukat, felmentetette őket az ortodox papok javára való robot végzésétől (az erdélyi parasztmegmozdulások miatt volt kénytelen ilyen engedményeket tenni; ezzel szemben Havasalföldön egészen más intézkedéseket hozott: törvényerőre emelte például a parasztok földhöz kötését, 1595-ben és 1596-ban megtiltotta a munténiai jobbágyok számára a költözködést).
A tankönyvírók különösképpen eltúlozták Mihai Viteazul vallási politikáját. Mihai, ortodox lévén, görögkeleti templomot alapított Gyulafehérváron. De ne feledjük, hogy a tismanai rendházfőnöknek, Serghiének a kinevezését máramarosi püspökké, vagy a Neagoslav papét Brassóban a bolgárszegi ortodox templom élére, akárcsak egyes Kárpátokon túli szerzetesek áttelepítését a gyulafehérvári kolostorba Eftimie érsek határozta el, az egyházi hatóságokkal együtt – ők a fejedelemmel szemben autonómiával rendelkeztek minden egyházi kérdésben. Különben Eftimie érsek 1595 óta rendelkezett a fent említett jogokkal, attól kezdve, hogy május 20-án Gyulafehérváron a havasalföldi küldöttség vezetőjeként aláírta a Báthori Zsigmonddal, az akkori erdélyi fejedelemmel szembeni vazallusi szerződést (lehetséges, hogy Báthori András uralkodása alatt visszavont egyet-mást e szerződés előírásaiból).
Alaptalan az az állítás, miszerint Erdélyben: „az ortodox vallás hivatalosan elfogadott vallássá vált, és [Mihai] Gyulafehérváron megalapította az Erdélyi Ortodox Érsekséget”, ugyanis ő nem alapított ilyen érsekséget, hanem abban az időben Eftimie havasalföldi érsek ellátta az erdélyi ortodox püspök szerepét is (ami különben a tankönyvből is kiderül, amikor a gyulafehérvári püspöki székről ír, amely a Mihai Viteazul által 1597-ben alapított templomban található).
Tehát egyáltalán nem nyilvánvaló Mihai Viteazul politikájának „a központosító és egyesítő jellege” sem általános külpolitikai aspektusát tekintve, sem pedig annak alapján, ahogyan Erdélyt kormányozta, jóllehet mindkét tankönyvben azt állítják, hogy „Mihai Viteazul megpróbált uralkodásához társadalmi alapot, különösképpen román társadalmi alapot teremteni. Mihai Viteazulnak az a próbálkozása, hogy román közigazgatást vezessen be, akárcsak általában az ő politikája, elégedetlenséget váltott ki a nemesek körében, s megrontotta a császárral való kapcsolatot”; „Bár szándékainak véghezviteléhez nem volt elég idő, Mihai Viteazul az egyesülés legfőbb szavatolójaként tevékenykedett, ő volt a legfontosabb politikai és katonai döntéseket hozó tényező a Kárpátok, a Duna és a Fekete-tenger közötti egész térségben.”
Ezzel szemben viszont a tankönyvek elismerik: „Mihai Viteazul kötelezettséget vállalt arra, hogy érintetlenül hagyja az erdélyi kiváltságosok érdekeit”; „megerősítette a székelyek régi szabadságjogait, mint olyanokét, »akik a keresztény közösség javáért harcoltak«, vagyis a törökök ellen”. Továbbá tényként állapítják meg, hogy 1600 szeptemberében a tordai országgyűlésen „az erdélyi kiváltságos rendek (...) fellázadtak Mihai ellen »a rájuk rótt szokatlan terhek«, valamint »az erejüket gyengítő« kötelezettségek miatt”, nem pedig etnikai megfontolásokból (Székely Mózes székelyei kitartottak Mihai Viteazul mellett, hálából a régi kiváltságaik visszaállításáért), illetve a románok feltételezett előnyben részesítése miatti elégedetlenségből.
(Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. január 31.
Lemondott a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége teljes vezetősége
Ellehetetlenítheti a moldvai magyar nyelvű oktatás helyzetét, hogy tegnap testületileg lemondott tisztségéből a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vezetősége. A civil szervezet 12 tagú vezetősége azután döntött a távozás mellett, hogy a magyar kormány idéntől már nem biztosít támogatást a Moldvai Csángó Oktatási Programra, hanem egy új, ezután létrehozandó alapítványra bízná annak működtetését. A magyar kormány átvilágítása eközben számos rendellenességet tárt fel a csángószövetség tevékenységében.
„Azért döntöttünk a távozás mellett, mert a jelenlegi helyzetet kilátástalannak tartjuk. Nagyon remélem, hogy a következő vezetőség, a magyarországi alapítványok majd találnak egy megoldást, mert mi nem tudunk” – nyilatkozta a Krónikának Solomon Adrián, az MCSMSZ leköszönt elnöke. Emlékeztetett, hogy a civil szervezet indította be, bővítette és működtette az elmúlt 11 évben a moldvai csángó gyerekek magyar nyelvű taníttatását célzó programot, melynek keretében jelenleg 25 településen zajlik az oktatási tevékenység 2200 diák részvételével. A szervezet emellett Csíkszeredában létrehozta és működtette a magyarul továbbtanuló diákokat befogadó csángó bentlakást, továbbá hét moldvai településen saját Magyar Házat épített, vásárolt.
A távozó elnökség a szervezet honlapján közzétett közleményében arra is felhívja a figyelmet, hogy mindezt nagyon nehéz körülmények között sikerült elérni, a román hatóságok kezdetben akadályozták a tevékenységüket, és mint fogalmaznak, jelenleg „nem szeretnek, de elviselnek bennünket”. A közlemény szerint a civil szervezet jelenleg 61 alkalmazottat foglalkoztat, és körülbelül 2,1 millió lejes (140 millió forintos) éves költségvetéssel rendelkezik, melynek egy részét a magyar állam biztosította, a másik részét pedig támogatóktól gyűjtötték össze, többek között a keresztszülőprogram révén. Solomon Adrián lapunknak elmondta, az elmúlt évben a működéshez szükséges összeg fele-fele arányban érkezett a magyar államtól és a magántámogatóktól, míg a korábbi években az arány 35-65 százalékos volt az adományozók javára.
Budapestről irányítanának
A leköszönő vezetőség szerint az oktatási program további működtetését ellehetetleníti, hogy a 2012. január 1-jével lejárt a szövetségnek a Bethlen Gábor Alapítvánnyal kötött szerződése, és a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága nem válaszolt a támogatási kérelmükre. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár ehelyett arról tájékoztatta őket, hogy két magyarországi szervezet – a Diószegi László vezette Teleki László Alapítvány és a Petrás Róbert által alapított A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) – új alapítványt hozna létre Romániában, és a továbbiakban az MCSMSZ helyett ez kapná a moldvai magyar oktatásra szánt állami támogatást.
A leköszönő elnökség szerint a magyar kormány elfogadhatatlan választás elé állította őket, amikor felkérte: február 2-án Budapesten írjanak alá egy dokumentumot, amely szerint a két említett magyarországi szervezettel szövetkezve társalapítói az új alapítványnak.
A dokumentum szerint a budapesti alapítványok 1000-1000 lejes (75 ezer forint) alapítói tőkéje mellé apportként kerülne az MCSMSZ százmillió forintos nagyságrendű vagyona, miközben a szövetségnek csupán egyetlen képviselője lenne az ötfős kuratóriumban. A leköszönő elnökség hangsúlyozza, úgy érezte, nem áll módjában sem igent, sem nemet mondani erre a felkérésre, az ügyben az évente egyszer ülésező küldöttgyűlés hozhat döntést.
„Ha igent mondunk, akkor az MCSMSZ oktatási programját és szellemi, valamint anyagi tőkéjét át kell adni egy olyan szervezetnek, amelyben többségben vannak azok a magyarországi személyek, akik nem ismerik Csángóföldet, a moldvai helyzetet. (…) Ha nemet mondunk, akkor az MCSMSZ nem kapja meg sem a magyar kormánytól, sem az AMMOA-tól a támogatást – így ellehetetlenül a moldvai magyar oktatás és az MCSMSZ működése” –, fogalmaz az elnökség a közleményben.
Az oktatók is mennének?
„Nem azért mondtunk le, hogy ezzel bármit is elérjünk, hanem mert reménytelennek tartjuk a helyzetet. Ha a magyar kormány más alapítványra akarja bízni a tevékenységet, semmit sem tehetünk ez ellen. Nem hiszem, hogy Budapestről „távirányítással” működtetni lehetne a csángó oktatási programot, de amennyiben a magyarországiak találnak itteni embereket, mi átadjuk a stafétabotot” – nyilatkozta a Krónikának Solomon Adrián.
A leköszönő elnök kifejtette, a vezetőség – amelynek tagjai tegnap nemcsak tisztségükről mondtak le, hanem a munkaviszonyukról is – a napokban összehívandó küldöttgyűlésig látja el a feladatát, vagy amíg a magyarországi illetékesek ki nem jelölik az új vezetőséget. Mint mesélte, a zömében Erdélyből és Magyarországról érkezett oktatókat is tegnap értesítették döntésükről, és ezek közül sokan jelezték, hogy a továbbiakban ők sem szándékoznak Moldvában maradni. Solomon szerint azonban ez mindenkinek a saját döntése. Kérdésünkre elmondta, mivel a magyar állam idén nem utalt ki pénzt a tevékenységre, csupán a januári béreket és költségeket tudják kifizetni, februárra már nincs fedezetük.
Sok volt a rendellenesség
A magyar kormány egyébként 2011. június 14-én átfogó ellenőrzésnek vetette alá az MCSMSZ-t, a vizsgálat elvégzésére a Teleki László Alapítványt kérték fel, amely jelentésében összegezte az átvilágítás során tapasztaltakat. Ebben hiányosságként róják fel, hogy az MCSMSZ nem rendelkezik megfelelő számviteli politikával, hiányoznak a pénzkezelési szabályzat és a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása (ezek megközelítik a bérkeret 50 százalékát).
Továbbá hiányolják a vagyonleltárt, áttekinthetetlennek és hiányosnak minősítik a könyvelést, melyből szerintük nem megállapítható az MCSMSZ aktuális likviditási helyzete, így ezzel kapcsolatban további vizsgálatot tartanak indokoltnak. Kifogásolják továbbá, hogy a bérkiegészítések kifizetése adózás nélkül történik, a beruházásokról nem készült pénzügyi terv, nincsenek érvénytelenítve a pályázatokhoz elszámolt bizonylatok, a könyvelésben nincsenek elkülönítve a pályázati elszámolások, nincs szabályozva a telefon- és gépkocsihasználat (például tíz liter benzint számolnak el száz kilométerre).
Az ellenőrök kiegészítő jelentésükben számos intézkedést javasoltak, például az új szabályzatok és pénzkezelési politika bevezetését, év végéig új könyvelő alkalmazását, míg mai határidővel kérték a vagyonleltár elkészítését. A további adósságok megelőzése érdekében kérték továbbá a beruházások, az utaztatások és a különböző melléktevékenységek (különórák, kiadványok megjelentetése) leállítását, a túl nagy összegűnek ítélt csíkszeredai és bákói lakhatási támogatások megszüntetését, ez ugyanis meghaladta az összes többi helyszín bérleti díját.
Solomon Adrián lapunknak kifejtette, jogosnak tartották, sőt örültek az átvilágításnak, melynek során fény derült formai hibákra, mulasztásokra, ezeket azonban betartva a kért határidőket korrigálták. „Ez nem jelenti azt, hogy a szövetség nem tudná tovább ellátni a feladatát” – fogalmazott a leköszönő elnök.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága megkeresésünkre elmondta, hivatalosan reagál a csángó szövetség vezetőségének lépésére, ez azonban lapzártánkig nem történt meg. Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Ellehetetlenítheti a moldvai magyar nyelvű oktatás helyzetét, hogy tegnap testületileg lemondott tisztségéből a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vezetősége. A civil szervezet 12 tagú vezetősége azután döntött a távozás mellett, hogy a magyar kormány idéntől már nem biztosít támogatást a Moldvai Csángó Oktatási Programra, hanem egy új, ezután létrehozandó alapítványra bízná annak működtetését. A magyar kormány átvilágítása eközben számos rendellenességet tárt fel a csángószövetség tevékenységében.
„Azért döntöttünk a távozás mellett, mert a jelenlegi helyzetet kilátástalannak tartjuk. Nagyon remélem, hogy a következő vezetőség, a magyarországi alapítványok majd találnak egy megoldást, mert mi nem tudunk” – nyilatkozta a Krónikának Solomon Adrián, az MCSMSZ leköszönt elnöke. Emlékeztetett, hogy a civil szervezet indította be, bővítette és működtette az elmúlt 11 évben a moldvai csángó gyerekek magyar nyelvű taníttatását célzó programot, melynek keretében jelenleg 25 településen zajlik az oktatási tevékenység 2200 diák részvételével. A szervezet emellett Csíkszeredában létrehozta és működtette a magyarul továbbtanuló diákokat befogadó csángó bentlakást, továbbá hét moldvai településen saját Magyar Házat épített, vásárolt.
A távozó elnökség a szervezet honlapján közzétett közleményében arra is felhívja a figyelmet, hogy mindezt nagyon nehéz körülmények között sikerült elérni, a román hatóságok kezdetben akadályozták a tevékenységüket, és mint fogalmaznak, jelenleg „nem szeretnek, de elviselnek bennünket”. A közlemény szerint a civil szervezet jelenleg 61 alkalmazottat foglalkoztat, és körülbelül 2,1 millió lejes (140 millió forintos) éves költségvetéssel rendelkezik, melynek egy részét a magyar állam biztosította, a másik részét pedig támogatóktól gyűjtötték össze, többek között a keresztszülőprogram révén. Solomon Adrián lapunknak elmondta, az elmúlt évben a működéshez szükséges összeg fele-fele arányban érkezett a magyar államtól és a magántámogatóktól, míg a korábbi években az arány 35-65 százalékos volt az adományozók javára.
Budapestről irányítanának
A leköszönő vezetőség szerint az oktatási program további működtetését ellehetetleníti, hogy a 2012. január 1-jével lejárt a szövetségnek a Bethlen Gábor Alapítvánnyal kötött szerződése, és a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága nem válaszolt a támogatási kérelmükre. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár ehelyett arról tájékoztatta őket, hogy két magyarországi szervezet – a Diószegi László vezette Teleki László Alapítvány és a Petrás Róbert által alapított A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) – új alapítványt hozna létre Romániában, és a továbbiakban az MCSMSZ helyett ez kapná a moldvai magyar oktatásra szánt állami támogatást.
A leköszönő elnökség szerint a magyar kormány elfogadhatatlan választás elé állította őket, amikor felkérte: február 2-án Budapesten írjanak alá egy dokumentumot, amely szerint a két említett magyarországi szervezettel szövetkezve társalapítói az új alapítványnak.
A dokumentum szerint a budapesti alapítványok 1000-1000 lejes (75 ezer forint) alapítói tőkéje mellé apportként kerülne az MCSMSZ százmillió forintos nagyságrendű vagyona, miközben a szövetségnek csupán egyetlen képviselője lenne az ötfős kuratóriumban. A leköszönő elnökség hangsúlyozza, úgy érezte, nem áll módjában sem igent, sem nemet mondani erre a felkérésre, az ügyben az évente egyszer ülésező küldöttgyűlés hozhat döntést.
„Ha igent mondunk, akkor az MCSMSZ oktatási programját és szellemi, valamint anyagi tőkéjét át kell adni egy olyan szervezetnek, amelyben többségben vannak azok a magyarországi személyek, akik nem ismerik Csángóföldet, a moldvai helyzetet. (…) Ha nemet mondunk, akkor az MCSMSZ nem kapja meg sem a magyar kormánytól, sem az AMMOA-tól a támogatást – így ellehetetlenül a moldvai magyar oktatás és az MCSMSZ működése” –, fogalmaz az elnökség a közleményben.
Az oktatók is mennének?
„Nem azért mondtunk le, hogy ezzel bármit is elérjünk, hanem mert reménytelennek tartjuk a helyzetet. Ha a magyar kormány más alapítványra akarja bízni a tevékenységet, semmit sem tehetünk ez ellen. Nem hiszem, hogy Budapestről „távirányítással” működtetni lehetne a csángó oktatási programot, de amennyiben a magyarországiak találnak itteni embereket, mi átadjuk a stafétabotot” – nyilatkozta a Krónikának Solomon Adrián.
A leköszönő elnök kifejtette, a vezetőség – amelynek tagjai tegnap nemcsak tisztségükről mondtak le, hanem a munkaviszonyukról is – a napokban összehívandó küldöttgyűlésig látja el a feladatát, vagy amíg a magyarországi illetékesek ki nem jelölik az új vezetőséget. Mint mesélte, a zömében Erdélyből és Magyarországról érkezett oktatókat is tegnap értesítették döntésükről, és ezek közül sokan jelezték, hogy a továbbiakban ők sem szándékoznak Moldvában maradni. Solomon szerint azonban ez mindenkinek a saját döntése. Kérdésünkre elmondta, mivel a magyar állam idén nem utalt ki pénzt a tevékenységre, csupán a januári béreket és költségeket tudják kifizetni, februárra már nincs fedezetük.
Sok volt a rendellenesség
A magyar kormány egyébként 2011. június 14-én átfogó ellenőrzésnek vetette alá az MCSMSZ-t, a vizsgálat elvégzésére a Teleki László Alapítványt kérték fel, amely jelentésében összegezte az átvilágítás során tapasztaltakat. Ebben hiányosságként róják fel, hogy az MCSMSZ nem rendelkezik megfelelő számviteli politikával, hiányoznak a pénzkezelési szabályzat és a bérkiegészítések kifizetésének szabályozása (ezek megközelítik a bérkeret 50 százalékát).
Továbbá hiányolják a vagyonleltárt, áttekinthetetlennek és hiányosnak minősítik a könyvelést, melyből szerintük nem megállapítható az MCSMSZ aktuális likviditási helyzete, így ezzel kapcsolatban további vizsgálatot tartanak indokoltnak. Kifogásolják továbbá, hogy a bérkiegészítések kifizetése adózás nélkül történik, a beruházásokról nem készült pénzügyi terv, nincsenek érvénytelenítve a pályázatokhoz elszámolt bizonylatok, a könyvelésben nincsenek elkülönítve a pályázati elszámolások, nincs szabályozva a telefon- és gépkocsihasználat (például tíz liter benzint számolnak el száz kilométerre).
Az ellenőrök kiegészítő jelentésükben számos intézkedést javasoltak, például az új szabályzatok és pénzkezelési politika bevezetését, év végéig új könyvelő alkalmazását, míg mai határidővel kérték a vagyonleltár elkészítését. A további adósságok megelőzése érdekében kérték továbbá a beruházások, az utaztatások és a különböző melléktevékenységek (különórák, kiadványok megjelentetése) leállítását, a túl nagy összegűnek ítélt csíkszeredai és bákói lakhatási támogatások megszüntetését, ez ugyanis meghaladta az összes többi helyszín bérleti díját.
Solomon Adrián lapunknak kifejtette, jogosnak tartották, sőt örültek az átvilágításnak, melynek során fény derült formai hibákra, mulasztásokra, ezeket azonban betartva a kért határidőket korrigálták. „Ez nem jelenti azt, hogy a szövetség nem tudná tovább ellátni a feladatát” – fogalmazott a leköszönő elnök.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága megkeresésünkre elmondta, hivatalosan reagál a csángó szövetség vezetőségének lépésére, ez azonban lapzártánkig nem történt meg. Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 1.
A moldvai magyartanárok egy csoportjának állásfoglalása
Az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet: minőségi oktatást, pozitív alternatívát kínált az állami iskolákban működő, sok helyt még a régi rendszert idéző oktatással szemben, erősítette magyarságtudatukat, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását biztosította.
Az oktatási programot Hegyeli Attila találta ki és hozta létre, majd az MCSMSZ égisze és irányítása alatt működött egészen mostanáig. Az évek során több moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi tanár megfordult az oktatási programban, akik erejükhöz és legjobb tudásukhoz mérten közreműködtek ebben a sikeres kezdeményezésben.
Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt. Az elmúlt években a vezetőség részéről erejükhöz és tehetségükhöz mérten minden szakmai és emberi támogatást megkaptunk. Természetesen, mint minden család életében, az oktatási program közösségében is voltak nézeteltérések, de ezeket normális és jóakaratú emberi hozzáállással orvosolni lehetett.
mostani áldatlan állapotban kötelességünknek érezzük, hogy kiálljunk az oktatási programot évek óta működtető MCSMSZ vezetősége mellett. A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen. Egy új szervezetnek úgy érezzük nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására, nem beszélve arról, hogy egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség.
Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával.
Az építő jellegű megoldást nem egy új szervezeti forma (amely anyagilag is rengetegbe kerülne), hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA, az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása. Ehhez adjon józan és indulatok nélküli döntőképességet a Jó Isten!
A moldvai oktatási program tanárainak egy csoportja: Ferencz András – kosteleki magyartanár Imre Éva – kosteleki magyartanár Vígh-Tarsonyi László – ferdinándújfalusi magyartanár Máthé Krisztina – GyES-en levő frumószai magyartanár Neagu Adrián – frumószai magyartanár Kicsi Eszter – lábniki magyartanár Juhász Péter – lábniki magyartanár Boros Rezső – pokolpataki magyartanár Niczuly Enikő – bogdánfalvi magyartanár Bartal Gábor – bogdánfalvi magyartanár
Erdély.ma
Az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet: minőségi oktatást, pozitív alternatívát kínált az állami iskolákban működő, sok helyt még a régi rendszert idéző oktatással szemben, erősítette magyarságtudatukat, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását biztosította.
Az oktatási programot Hegyeli Attila találta ki és hozta létre, majd az MCSMSZ égisze és irányítása alatt működött egészen mostanáig. Az évek során több moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi tanár megfordult az oktatási programban, akik erejükhöz és legjobb tudásukhoz mérten közreműködtek ebben a sikeres kezdeményezésben.
Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt. Az elmúlt években a vezetőség részéről erejükhöz és tehetségükhöz mérten minden szakmai és emberi támogatást megkaptunk. Természetesen, mint minden család életében, az oktatási program közösségében is voltak nézeteltérések, de ezeket normális és jóakaratú emberi hozzáállással orvosolni lehetett.
mostani áldatlan állapotban kötelességünknek érezzük, hogy kiálljunk az oktatási programot évek óta működtető MCSMSZ vezetősége mellett. A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen. Egy új szervezetnek úgy érezzük nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására, nem beszélve arról, hogy egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség.
Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával.
Az építő jellegű megoldást nem egy új szervezeti forma (amely anyagilag is rengetegbe kerülne), hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA, az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása. Ehhez adjon józan és indulatok nélküli döntőképességet a Jó Isten!
A moldvai oktatási program tanárainak egy csoportja: Ferencz András – kosteleki magyartanár Imre Éva – kosteleki magyartanár Vígh-Tarsonyi László – ferdinándújfalusi magyartanár Máthé Krisztina – GyES-en levő frumószai magyartanár Neagu Adrián – frumószai magyartanár Kicsi Eszter – lábniki magyartanár Juhász Péter – lábniki magyartanár Boros Rezső – pokolpataki magyartanár Niczuly Enikő – bogdánfalvi magyartanár Bartal Gábor – bogdánfalvi magyartanár
Erdély.ma
2012. február 2.
Hegyeli Attila szerint milliókba került a csángószövetség átvilágítása
Kiáll a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége lemondott vezetősége mellett a tanárok egy csoportja. A moldvai csángó magyar oktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról a lemondott vezetőséget. Eközben Hegyeli Attila leköszönt ügyvezető azt állítja, a magyar kormány több mint 4 millió forintot költött a szervezet átvilágítására.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) lemondott vezetősége mellett a Csángóföldön tanító tanárok egy csoportja. A moldvai magyar olktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról az MCSMSZ hétfőn lemondott vezetőségét.
Ebben emlékeztetnek, hogy az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet. Minőségi oktatást biztosított, erősítette az itt lakók magyarságtudatát, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását kínálta számukra. „Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi, Csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt” – olvasható a tíz pedagógus által aláírt közleményben, mely emlékeztet, hogy az oktatási programot Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője találta ki és hozta létre.
Mint írják, a szövetség vezetői az elmúlt években „erejükhöz és tehetségükhöz mérten” minden szakmai és emberi támogatást megadtak a tanároknak, épp ezért kötelességüknek érzik, hogy „a mostani áldatlan állapotban” kiálljanak mellettük.
„Felelőtlenség az átszervezés”
„A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen” – jelentik ki a pedagógusok, akik szerint egy új szervezetnek nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására. Hozzáteszik továbbá, hogy „egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség”. „Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával” – írják közleményükben a pedagógusok, akik szerint az építő jellegű megoldást nem az amúgy sok pénzbe kerülő új szervezeti forma, hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
„Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a Csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása” – zárják közleményüket a moldvai tanárok.
Milliókba került az átvilágítás?
Eközben Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője tegnap a Facebook közösségi portálon közzétett üzenetében arról számolt be, hogy a szövetség tevékenységének átvilágítása jelentős pénzösszegbe került, amit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) közösen fizetett az ellenőrzést végző Teleki László Alapítványnak (TLA). „Összesen 4,2 millió forintba került, ebből egymilliót fizettek a keresztszülők pénzéből, a többit a kormány állta” – írja üzenőfalán Hegyeli. A vizsgálatot végzők jelentésükben azt írták, hogy három alkalommal, 2011. június 25–30., július 4–10., illetve augusztus 16-án tartottak helyszíni ellenőrzést Moldvában.
„Diószegi László főellenőr, a TLA vezetője öszszesen két napot töltött Csángóföldön, repülővel érkezett Marosvásárhelyre, onnan bérelt autóval folytatta az utat, és a nyár kellős közepén »tartalmi ellenőrzésnek« vetette alá a 25 oktatási helyszínt, ami annyiban állt, hogy Ferencz Éva segítségével végigszáguldozott a falvakon, és készített egy-egy fotót” – írja továbbá Hegyeli Attila. A leköszönt ügyvezető szerint a TLA az MCSMSZ konkurens alapítványa, ugyanazokra a forrásokra pályázott, mint a moldvai szervezet, bár korábban műemlékvédelemmel foglalkozott.
„Most a Teleki László Alapítvány sikeresen kicsavarta az MCSMSZ kezéből a moldvai oktatási programot. Az igyekezetüket értjük, hiszen a műemlékvédelemre sajnos most nincs pénz” – írja Hegyeli, megállapítását Nagy Bercelnek, a nemzetpolitikai államtitkárság titkárságvezetőjének Diószegi Lászlónak címzett, 2011. augusztus 16-án kelt levelével támasztva alá, melyben a kormányalkalmazott arról értesíti az alapítványi elnököt, hogy a pénzügyi források szűkös volta miatt nem tudnak pénzt biztosítani a határon túli magyar vonatkozású épített örökségre, de keresik a megoldást a helyzetre.
Mint beszámoltunk, hétfőn testületileg lemondott az MCSMSZ vezetősége, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága a TLA és az AMMOA közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
(Gergely István: mindenki helyettesíthető. Már évek óta érzékelhető volt, hogy bajok vannak a moldvai csángó oktatási program körül – jelentette ki a Krónikának Gergely István, a Csángó Tanács tagja, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) csángóügyekért felelős biztosa, aki már a 90-es évek elején részt vett a Kárpátokon túli magyar oktatás beindításában. „Szóvá is tettünk néhány gondot, problémát, de nem vették figyelembe” – mondta lapunknak a Tisztiként ismert egykori csíksomlyói plébános, hozzátéve, emiatt végül háttérbe vonult. Kifejtette, meggyőződése, hogy az illetékesek, a magyar kormány mindent megtesz, hogy orvosolja a jelenlegi helyzetet, és az új alapítvány képes lesz működtetni az oktatási programot. „A tanárok, a központok megmaradnak, és szerencsére vannak még moldvai csángó értelmiségiek, akik eddig háttérben voltak, ők most előléphetnek. Nincs olyan ember, aki ne lenne helyettesíthető” – jelentette ki Gergely István, aki a moldvai szervezetek felkérésére vesz részt a tavaly ősszel létrejött Csángó Tanács munkájában.)
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Kiáll a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége lemondott vezetősége mellett a tanárok egy csoportja. A moldvai csángó magyar oktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról a lemondott vezetőséget. Eközben Hegyeli Attila leköszönt ügyvezető azt állítja, a magyar kormány több mint 4 millió forintot költött a szervezet átvilágítására.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) lemondott vezetősége mellett a Csángóföldön tanító tanárok egy csoportja. A moldvai magyar olktatási programban részt vevő, Kosteleken, Ferdinándújfaluban, Frumószán, Lábnyikon, Pokolpatakán és Bogdánfalván tanító pedagógusok tegnap közleményben biztosították támogatásukról az MCSMSZ hétfőn lemondott vezetőségét.
Ebben emlékeztetnek, hogy az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet. Minőségi oktatást biztosított, erősítette az itt lakók magyarságtudatát, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását kínálta számukra. „Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi, Csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt” – olvasható a tíz pedagógus által aláírt közleményben, mely emlékeztet, hogy az oktatási programot Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője találta ki és hozta létre.
Mint írják, a szövetség vezetői az elmúlt években „erejükhöz és tehetségükhöz mérten” minden szakmai és emberi támogatást megadtak a tanároknak, épp ezért kötelességüknek érzik, hogy „a mostani áldatlan állapotban” kiálljanak mellettük.
„Felelőtlenség az átszervezés”
„A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen” – jelentik ki a pedagógusok, akik szerint egy új szervezetnek nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására. Hozzáteszik továbbá, hogy „egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség”. „Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával” – írják közleményükben a pedagógusok, akik szerint az építő jellegű megoldást nem az amúgy sok pénzbe kerülő új szervezeti forma, hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
„Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a Csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása” – zárják közleményüket a moldvai tanárok.
Milliókba került az átvilágítás?
Eközben Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője tegnap a Facebook közösségi portálon közzétett üzenetében arról számolt be, hogy a szövetség tevékenységének átvilágítása jelentős pénzösszegbe került, amit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) közösen fizetett az ellenőrzést végző Teleki László Alapítványnak (TLA). „Összesen 4,2 millió forintba került, ebből egymilliót fizettek a keresztszülők pénzéből, a többit a kormány állta” – írja üzenőfalán Hegyeli. A vizsgálatot végzők jelentésükben azt írták, hogy három alkalommal, 2011. június 25–30., július 4–10., illetve augusztus 16-án tartottak helyszíni ellenőrzést Moldvában.
„Diószegi László főellenőr, a TLA vezetője öszszesen két napot töltött Csángóföldön, repülővel érkezett Marosvásárhelyre, onnan bérelt autóval folytatta az utat, és a nyár kellős közepén »tartalmi ellenőrzésnek« vetette alá a 25 oktatási helyszínt, ami annyiban állt, hogy Ferencz Éva segítségével végigszáguldozott a falvakon, és készített egy-egy fotót” – írja továbbá Hegyeli Attila. A leköszönt ügyvezető szerint a TLA az MCSMSZ konkurens alapítványa, ugyanazokra a forrásokra pályázott, mint a moldvai szervezet, bár korábban műemlékvédelemmel foglalkozott.
„Most a Teleki László Alapítvány sikeresen kicsavarta az MCSMSZ kezéből a moldvai oktatási programot. Az igyekezetüket értjük, hiszen a műemlékvédelemre sajnos most nincs pénz” – írja Hegyeli, megállapítását Nagy Bercelnek, a nemzetpolitikai államtitkárság titkárságvezetőjének Diószegi Lászlónak címzett, 2011. augusztus 16-án kelt levelével támasztva alá, melyben a kormányalkalmazott arról értesíti az alapítványi elnököt, hogy a pénzügyi források szűkös volta miatt nem tudnak pénzt biztosítani a határon túli magyar vonatkozású épített örökségre, de keresik a megoldást a helyzetre.
Mint beszámoltunk, hétfőn testületileg lemondott az MCSMSZ vezetősége, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága a TLA és az AMMOA közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
(Gergely István: mindenki helyettesíthető. Már évek óta érzékelhető volt, hogy bajok vannak a moldvai csángó oktatási program körül – jelentette ki a Krónikának Gergely István, a Csángó Tanács tagja, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) csángóügyekért felelős biztosa, aki már a 90-es évek elején részt vett a Kárpátokon túli magyar oktatás beindításában. „Szóvá is tettünk néhány gondot, problémát, de nem vették figyelembe” – mondta lapunknak a Tisztiként ismert egykori csíksomlyói plébános, hozzátéve, emiatt végül háttérbe vonult. Kifejtette, meggyőződése, hogy az illetékesek, a magyar kormány mindent megtesz, hogy orvosolja a jelenlegi helyzetet, és az új alapítvány képes lesz működtetni az oktatási programot. „A tanárok, a központok megmaradnak, és szerencsére vannak még moldvai csángó értelmiségiek, akik eddig háttérben voltak, ők most előléphetnek. Nincs olyan ember, aki ne lenne helyettesíthető” – jelentette ki Gergely István, aki a moldvai szervezetek felkérésére vesz részt a tavaly ősszel létrejött Csángó Tanács munkájában.)
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 9.
Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lemondott vezetői közös közleményben fordulnak utoljára a közvélemény felé. Az utóbbi időben olyan súlyos vádakkal illették eddigi munkásságunkat, hogy kénytelenek vagyunk azokra tényszerűen, tételesen válaszolni.
1. A bennünket ért túlzott üzemanyag fogyasztással kapcsolatos vád: a KIM képviselői 4 autóval osztották az üzemanyagköltséget, a valóságban azonban a 4 MCSMSZ tulajdonában levő autó fölött (2 Dacia, egy Matiz és egy VW kisbusz – ez utóbbi nem MCSMSZ tulajdon, de tartós használatra nálunk van új kora óta) van további 15 autó, amely szerződéses alapon áll az oktatás szolgálatában (Contract de comodat). Ezek általában a tanárok saját tulajdonú autói, amelyek amikor szolgálati ügyben járnak üzemanyag térítésre jogosultak (versenyek, tanári gyűlések, bákói ügyintézés, de helyszínek közti ingázása a tanárnak pl. Klézse-Somoska-Buda – ezek mind-mind benne vannak). A Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár asszony által említett 2010. áprilisában pl. szavalóversenyt bonyolítottunk. Kérjük, hogy vetítsék térképre: a 25 oktatási helyszínről elhozni Frumószára a gyerekeket és tanárokat majd hazaszállítani hány autó kell, ez hány km-t jelent...
Ugyanakkor elismerjük, hogy hiányoztak az üzemanyag számlák mellől a menetlevelek, ezt a vizsgálat után bevezettük és az elmúlt fél évben szigorúan megköveteltük minden elszámolótól.
2. Az AMMOA által visszatartott támogatások kapcsán:
Csak az utolsó esetet hozva fel példaként: 2011 decemberének elején az MCSMSZ nem rendelkezett a december 4-én esedékes tanári bérek kifizetéséhez szükséges összeggel, az AMMOA számláin pedig mintegy 15 millió Ft volt. Kértük, hogy küldjék át, de arról kaptunk értesítést, hogy lekötötték ezeket a pénzeket, nem utalhatnak. Ezt követően december 23-án mégiscsak megérkezett egy célirányos támogatás az AMMOA-tól (44.000 lejt), amelyet a magyarfalusi közösségi ház építésének folytatására szánt egy támogató, de a működési keretet továbbra sem. 2012 január 23-án megérkezett a keresztszülők nyomására a keresztszülők által befizetett támogatásokból 83.000 lej (csak összehasonlításképpen: az egy havi béralap: januárra 84.273 lej volt – járulékokkal együtt), az AMMOA számláján maradt közel 10 millió Ft, amely a magyarországi 1%-okból fakadt. A vita ekkor már hónapok óta azon folyt, hogy ezt az összeget az AMMOA és a KEMCSE saját működésére valamint óriásplakátokra szerették volna felhasználni az AMMOA kurátorai, az MCSMSZ pedig ezt nem tudta elfogadni. Kérjük, hogy az AMMOA hozza nyilvánosságra a számláin levő összegek listáját: működésük során minden hónap elsején mennyi pénz volt lekötve és/vagy folyószámláikon (miközben Moldvában többször elakadt a tanárok bérezése stb.)
3. A gépkocsik irreálisan magas javítási költségei kapcsán:
Csakis az MCSMSZ tulajdonában levő gépkocsik szervizelését számoltuk el. Elavult, régi gépkocsiparkkal rendelkeztünk, aki járt Moldvában az tudja, hogy a moldvai útviszonyok mellett évi több mint 50.000 km/autó megtételével sajnos a javítási költségek is magasak.
4. A gépkocsik magas autómosási költsége
Az autókkal gyakran szállítunk gyerekeket is. A sáros utakon túl a legnagyobb gondot a kárpit tisztán tartása jelenti, ennek tisztítása a drágább (a gyerekek rosszul viselik az utazást).
5. Olyan számláról nem tudunk, amit elszámoltunk az AMMOA és a Kormány felé is (ellenőrizzük – évente több mint 3000 könyvelési alapakta van).
6. Nem különítjük el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat
Ez valóban igaz, az MCSMSZ-nél az volt a gyakorlat, hogy csak az előkönyvelés szintjéig kezeljük külön a pályázati elszámolásokat, a könyvelésben már együttesen szerepelnek a költségek.
7. Nem érvénytelenítettük a pályázati elszámolásokhoz csatolt bizonylatok eredeti példányát.
Ez is igaz. Oka: korábban úgy tudtuk, hogy nem áll jogunkban egy eredeti könyvelési aktára ráírni semmit (hiszen a számla kereskedőnél, szolgáltatónál maradó példányára ez már nem kerülne rá). Ezt azóta megértettük, hogy nem így van, az ellenőrzés lefolytatása óta érvénytelenítette pénzügyes kollégánk a számlák eredetijét is.
8. Hiányoznak a társadalmi szervezetek működéséhez szükséges belső szabályzatok
a. Romániában minden civil szervezet elsősorban a bíróság által elfogadott Alapszabálya szerint működik, ezzel természetesen az MCSMSZ is rendelkezett, megtekinthető itt.
b. Az MCSMSZ rendelkezett számviteli politikával, ezt azonban az ellenőrök nem tartották megfelelőnek
c. Az MCSMSZ rendelkezett SZMSZ-el (Szervezeti Működési Szabályzat), ezt elavultnak mondták, elismertük, és készítettünk új SZMSZ-t és elkészítettük a további szabályzatokat is (Pénzkezelési szabályzat, Telefon, gépkocsi, lakás használati szabályzat, Csíkszeredai Csángó Bentlakás szabályzata, Leltározási szabályzat). Meg szeretnénk jegyezni, hogy a szabályzatok készítése közben 2011 végén felhívtunk több nagy erdélyi magyar civil szervezetet, hogy mintát kérjünk szmsz-re, pénzkezelési szabályzatra, autó-és telefonhasználati szabályzatra, de nem tudtak segíteni
8. A könyvviteli rendszer áttekinthetetlen.
Ez számunkra értelmezhetetlen, hiszen az MCSMSZ-t 2007 óta az a Debreczeni János könyvelte, aki ezekben az években a Könyvviteli Szakértők és Hites Könyvelők Testülete (CECCAR) Kovászna megyei fiókjának elnöke volt, elismert kiváló szakember. Cenzorunk (ez Romániában a Felügyelő bizottság elnökének a megfelelője) pedig ezekben az években végig Sipos Éva volt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének mérlegképes könyvelője. A cenzori jelentések az évek során nem mutattak ki „súlyos anomáliákat” ahogyan az évek során többszörösen előforduló román pénzügyi, munkaügyi ellenőrzések sem.
10. Hiányzott a vagyonleltár
Az MCSMSZ vagyona 1.650.278,3 lej értékű. A vagyonleltárt megtekinthetik itt (tartalmazza az ingó és ingatlan vagyont egyaránt). A leltár létezett a könyvelésünkben, a leltár kötelező éves (minden decemberben kellene) ellenőrzése hiányzott, amely mulasztást elismertük és azonnal pótoltuk.
Ugyanakkor szeretnénk megjegyezni, hogy nincs olyan vagyontárgya az MCSMSZ-nek, amely ne az oktatást szolgálná elsődlegesen. Ugyanazon vagyontárgyak segítségével valósítottunk meg más programokat is (kulturális, szociális), de alapvetően az oktatást szolgálják/szolgálták.
Az MCSMSZ a következő ingatlanokkal rendelkezik:
Külsőrekecseni magyar ház (telek és ház)
Lábnyiki magyar ház (telek és ház)
Csík falusi magyar ház (telek és ház)
Diószegi magyar ház (telek és ház)
Lujzikalagori magyar ház (telek és ház)
Kosteleki magyar ház (csak a telek az MCSMSZ tulajdona, a rajta levő ház a Szegediek Rotary Clubja Alapítvány birtokában van).
Magyarfalusi magyar ház (itt van egy kis ház, amit megvásároltunk, ugyanazon telken pedig építkezni is kezdtünk – a ház és telek is az MCSMSZ tulajdonában van).
Ezekről a közösségi házakról honlapunkon fotókat és leírást is lehet találni itt. Szeretnénk megjegyezni, hogy a fent felsorolt ingatlanok a jelenleg felmondott vezetőség „idejében” születtek az elmúlt 5-6 esztendőben.
A fent felsorolt házak vásárlásához/építéséhez a magyar állam nem járult hozzá, kivételt képez Szili Katalin 1 millió Ft értékű adománya, amelyet a külsőrekecseni házra fordítottunk, illetve a Külügyminisztérium 2 millió Ft adománya, amelyet a magyarfalusi ház (a régi kis ház) felújítására fordítottunk. Ez a két összeg az MCSMSZ vagyonának mintegy 2,7 %-át teszi ki.
11. Zárolta az MCSMSZ számláit a román adóhivatal.
Az MCSMSZ számláit a román adóhivatal 2011 nyarán zárolta, amikor 139.157 lej járulék-befizetési elmaradásunk volt. Az MCSMSZ-nek minden évben volt egy év elején elfogadott költségvetése, a bevételi oldalon azonban azt nem tudtuk betervezni, hogy a kormánytól érkező támogatások súlyos hónapokat késtek, az AMMOA pedig inkább zsarol bennünket a pénz visszatartásával mintsem, hogy segítsen a likviditási gondok orvoslásán.
Ugyanekkor történt az is, hogy az MCSMSZ 3 gépkocsijára (2 Dacia Logan és egy Daewo Matiz) zálogbejegyzés történt, tovább használhattuk a gépkocsikat, de az adósság törlesztéséig nem adhattuk volna el, nem is állt szándékunkban.
Szeretnénk megjegyezni, hogy mindez elsősorban azért fordulhatott elő, mert a késve érkezett támogatások miatt több mint 30 millió Ft adósságot halmoztunk fel. Ebből hozzávetőlegesen 5-6 millió Ft “előre menekülés” is volt, azaz “költségvetési hiány”, ami azt jelenti, hogy a tervezett költségvetésünk bevételi oldala sajnos elmaradt a várakozásainkhoz képest. A kasszánkban természetesen soha sem volt hiány (ezt azért hangsúlyozzuk, mert sokan úgy értelmezték, hogy a 30 millió Ft hiány az kasszahiány volna, erről szó sincs).
Minden évben feszített költségvetést terveztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy Csángóföldön az idő nem nekünk dolgozik, nem várhatunk az újabb és újabb helyszínek elindításával és az egyes magyar házak építésével, befejezésével. A késve érkező kormánytámogatás miatt több mint 1 millió Ft büntetőkamatot is be kellett fizetni a román államkasszába. De talán legfőbb bizonyítékunk arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlyban volt az, hogy a 2011-es év zárása 4 millió Ft külső adóssággal történt, mert decemberben beérkezett a kormány támogatása is, melynek futamideje szintén decemberben járt le a korábban megkötött támogatási szerződés értelmében, így sikerült rendezni az adósságok nagy részét. Ha az AMMOA számláján december végén meglevő több mint 10 millió Ft támogatást is átutalták volna, akkor szinte teljesen rendezni lehetett volna nem csak a 4 millió Ft külső tartozást, hanem azt a „belső tartozást” is, amely a Magyarfalusi Magyar Ház építésére szánt célirányos támogatások kapcsán sajnos fennáll 153.362 lej értékben, ezt kénytelenek voltunk működésre átcsoportosítani a fent említett okok miatt, ezért a felelősséget úgyszintén vállaljuk.
A pontos adatok a KIM támogatása kapcsán arra az időre amikor számláinkat a tartozás miatt zárolta a román pénzügy:
A KIM-el szerződést kötöttünk 2011. július 20-án, amely szerződés az MCSMSZ és az oktatás működtetésére szólt április, május, június hónapokra 30 millió Ft értékben. A támogatás pedig számlánkra 2011. augusztus 3-án érkezett be. A késés miatt később módosítani kellett a futamidőt április-augusztusra, hogy elszámolható legyen.
Arra a vádra, hogy az MCSMSZ anyagi gondjait, likviditási problémáit nem jeleztük volna írásban arról tájékoztatjuk Önöket, hogy a KIM helyett a létrejött Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-vel tartottuk intenzíven a kapcsolatot (azt az utasítást követve, hogy a BGA veszi át a működéssel kapcsolatos kérdések rendezését). A BGA akkori, azóta testületileg felmondott vezetősége pl. 2011. január 25-én kapott tőlünk hivatalos levelet (iktatószáma: 5003), de tucatnyi e-mail váltás is volt a 2011-es év költségvetése kapcsán.
Sajnos a fenti késés nem egy egyedi eset mind a jelenlegi, mind a korábbi kormányok bevett szokása volt és nem csak az MCSMSZ kapcsán. Ezekre az időszakokra meg kellett előlegezni valahonnan a működési költségeket (ugyanakkor hibánk, hogy nem képeztünk tartalékot, mert minden forrást az oktatás fejlesztésére szántunk). Magánemberektől kaptunk kamatmentes kölcsönt többször, jelenleg is 4 millió Ft ilyen jellegű tartozása van az MCSMSZ-nek. Elismerjük azt is, hogy az AMMOA – ha késve is – de Horváth Szilárd elnök nyomására 2011 nyarán minden számláin levő elérhető forrást átutalt az MCSMSZ-nek, hogy a román állam felé fennálló tartozást kiegyenlíthessük.
12. A Csoma létrehozása és működése jogtalanul történt. Ki az alapító? Amikor létrejött, élt még a kizárólagosságot biztosító szerződés az MCSMSZ és az AMMOA között a magyarországi adománygyűjtésről?
A CsOMA létrehozására Horváth Szilárd, az AMMOA korábbi elnöke buzdított bennünket (amikor az AMMOA kuratóriuma és közte, mint kuratóriumi elnök közt egyre nőtt a feszültség), azzal érvelve, hogy legyen egy alapítvány, amely tartalékban van, egy alvó entitás. Ezt akkor mi is jónak láttuk, hiszen ezzel lehetett csökkenteni az AMMOA kuratóriumának „zsarolási potenciálját”.
A CsOMA-t a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mintájára hozta létre Solomon Adrián, azaz a Magyarországon bejegyzett Csoma alapítója Solomon Adrián MCSMSZ elnök, ahogyan a Magyarországon bejegyzett DSZFA alapítója Böjte Csaba atya, aki a romániai rendszert is vezeti. Ez nem törvénytelen, hiszen elnökünk a CSOMA kuratóriumában nem vett részt, a CSOMA-hoz befolyt támogatásokból pedig ő személy szerint semmilyen juttatásban nem részesült (csak az általa vezetett MCSMSZ). A Csoma létrejöttekor kizárólagosságot feltételező szerződésünk nem volt az AMMOA-val, ez azt követően jött létre.
13. Nem készült a beruházásokat megalapozó pénzügyi terv
Elismerjük, hogy az ellenőrzés pillanatában nem rendelkeztünk egy átfogó szakemberek által készített kivitelezési tervvel, amely a pontos anyag- és munkadíj árakkal kalkulálva az épület végső bekerülési összegét kiszámította volna. Ezt azért nem készíttettük el az építkezési engedély megszerezéséhez szükséges rendes tervek mellé, mert tudtuk, hogy forráshiány miatt sok évre át fog húzódni az építkezés, addig pedig jelentősen változnak az építkezési anyagok árai, értelmetlennek láttuk megrendelni ezt a drága és hamar elavuló tervet.
14. Székelyudvarhelyi Irish Pub számlája mint étkezési számla
Nem találunk a könyvelésünkben ilyen számlát. Az MCSMSZ alkalmazottai, vezetői nem jártak ezen a helyen soha. Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy ugyanazon cég működtette az Irish Pubot, amely számlázta továbbtanuló diákunk, Pogár Gabriella akkori tanítóképző főiskolás hallgató, jelenlegi magyarfalusi magyartanár étkezési költségeit is.
Megjegyezzük, hogy a továbbiakban nem kívánunk reagálni semmiféle vádra, felvetésre, nem tartjuk helyesnek és célravezetőnek, hogy saját kormányunkkal vitába szálljunk, magyar emberek vagyunk, a nemzeti érdeket nem szeretnénk sérteni. Döntésüket tudomásul vettük és tiszteletben tartjuk, elismerjük, hogy többet, jobban kellett volna kommunikálnunk, nyitottabbak legyünk. A moldvai csángók ügye ezzel a vitával már eddig is súlyosan sérült, ezt a helyzetet tovább rontani semmiképpen se szeretnénk.
MCSMSZ volt vezetői
2012.02.09.
Csango.ro
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lemondott vezetői közös közleményben fordulnak utoljára a közvélemény felé. Az utóbbi időben olyan súlyos vádakkal illették eddigi munkásságunkat, hogy kénytelenek vagyunk azokra tényszerűen, tételesen válaszolni.
1. A bennünket ért túlzott üzemanyag fogyasztással kapcsolatos vád: a KIM képviselői 4 autóval osztották az üzemanyagköltséget, a valóságban azonban a 4 MCSMSZ tulajdonában levő autó fölött (2 Dacia, egy Matiz és egy VW kisbusz – ez utóbbi nem MCSMSZ tulajdon, de tartós használatra nálunk van új kora óta) van további 15 autó, amely szerződéses alapon áll az oktatás szolgálatában (Contract de comodat). Ezek általában a tanárok saját tulajdonú autói, amelyek amikor szolgálati ügyben járnak üzemanyag térítésre jogosultak (versenyek, tanári gyűlések, bákói ügyintézés, de helyszínek közti ingázása a tanárnak pl. Klézse-Somoska-Buda – ezek mind-mind benne vannak). A Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár asszony által említett 2010. áprilisában pl. szavalóversenyt bonyolítottunk. Kérjük, hogy vetítsék térképre: a 25 oktatási helyszínről elhozni Frumószára a gyerekeket és tanárokat majd hazaszállítani hány autó kell, ez hány km-t jelent...
Ugyanakkor elismerjük, hogy hiányoztak az üzemanyag számlák mellől a menetlevelek, ezt a vizsgálat után bevezettük és az elmúlt fél évben szigorúan megköveteltük minden elszámolótól.
2. Az AMMOA által visszatartott támogatások kapcsán:
Csak az utolsó esetet hozva fel példaként: 2011 decemberének elején az MCSMSZ nem rendelkezett a december 4-én esedékes tanári bérek kifizetéséhez szükséges összeggel, az AMMOA számláin pedig mintegy 15 millió Ft volt. Kértük, hogy küldjék át, de arról kaptunk értesítést, hogy lekötötték ezeket a pénzeket, nem utalhatnak. Ezt követően december 23-án mégiscsak megérkezett egy célirányos támogatás az AMMOA-tól (44.000 lejt), amelyet a magyarfalusi közösségi ház építésének folytatására szánt egy támogató, de a működési keretet továbbra sem. 2012 január 23-án megérkezett a keresztszülők nyomására a keresztszülők által befizetett támogatásokból 83.000 lej (csak összehasonlításképpen: az egy havi béralap: januárra 84.273 lej volt – járulékokkal együtt), az AMMOA számláján maradt közel 10 millió Ft, amely a magyarországi 1%-okból fakadt. A vita ekkor már hónapok óta azon folyt, hogy ezt az összeget az AMMOA és a KEMCSE saját működésére valamint óriásplakátokra szerették volna felhasználni az AMMOA kurátorai, az MCSMSZ pedig ezt nem tudta elfogadni. Kérjük, hogy az AMMOA hozza nyilvánosságra a számláin levő összegek listáját: működésük során minden hónap elsején mennyi pénz volt lekötve és/vagy folyószámláikon (miközben Moldvában többször elakadt a tanárok bérezése stb.)
3. A gépkocsik irreálisan magas javítási költségei kapcsán:
Csakis az MCSMSZ tulajdonában levő gépkocsik szervizelését számoltuk el. Elavult, régi gépkocsiparkkal rendelkeztünk, aki járt Moldvában az tudja, hogy a moldvai útviszonyok mellett évi több mint 50.000 km/autó megtételével sajnos a javítási költségek is magasak.
4. A gépkocsik magas autómosási költsége
Az autókkal gyakran szállítunk gyerekeket is. A sáros utakon túl a legnagyobb gondot a kárpit tisztán tartása jelenti, ennek tisztítása a drágább (a gyerekek rosszul viselik az utazást).
5. Olyan számláról nem tudunk, amit elszámoltunk az AMMOA és a Kormány felé is (ellenőrizzük – évente több mint 3000 könyvelési alapakta van).
6. Nem különítjük el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat
Ez valóban igaz, az MCSMSZ-nél az volt a gyakorlat, hogy csak az előkönyvelés szintjéig kezeljük külön a pályázati elszámolásokat, a könyvelésben már együttesen szerepelnek a költségek.
7. Nem érvénytelenítettük a pályázati elszámolásokhoz csatolt bizonylatok eredeti példányát.
Ez is igaz. Oka: korábban úgy tudtuk, hogy nem áll jogunkban egy eredeti könyvelési aktára ráírni semmit (hiszen a számla kereskedőnél, szolgáltatónál maradó példányára ez már nem kerülne rá). Ezt azóta megértettük, hogy nem így van, az ellenőrzés lefolytatása óta érvénytelenítette pénzügyes kollégánk a számlák eredetijét is.
8. Hiányoznak a társadalmi szervezetek működéséhez szükséges belső szabályzatok
a. Romániában minden civil szervezet elsősorban a bíróság által elfogadott Alapszabálya szerint működik, ezzel természetesen az MCSMSZ is rendelkezett, megtekinthető itt.
b. Az MCSMSZ rendelkezett számviteli politikával, ezt azonban az ellenőrök nem tartották megfelelőnek
c. Az MCSMSZ rendelkezett SZMSZ-el (Szervezeti Működési Szabályzat), ezt elavultnak mondták, elismertük, és készítettünk új SZMSZ-t és elkészítettük a további szabályzatokat is (Pénzkezelési szabályzat, Telefon, gépkocsi, lakás használati szabályzat, Csíkszeredai Csángó Bentlakás szabályzata, Leltározási szabályzat). Meg szeretnénk jegyezni, hogy a szabályzatok készítése közben 2011 végén felhívtunk több nagy erdélyi magyar civil szervezetet, hogy mintát kérjünk szmsz-re, pénzkezelési szabályzatra, autó-és telefonhasználati szabályzatra, de nem tudtak segíteni
8. A könyvviteli rendszer áttekinthetetlen.
Ez számunkra értelmezhetetlen, hiszen az MCSMSZ-t 2007 óta az a Debreczeni János könyvelte, aki ezekben az években a Könyvviteli Szakértők és Hites Könyvelők Testülete (CECCAR) Kovászna megyei fiókjának elnöke volt, elismert kiváló szakember. Cenzorunk (ez Romániában a Felügyelő bizottság elnökének a megfelelője) pedig ezekben az években végig Sipos Éva volt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének mérlegképes könyvelője. A cenzori jelentések az évek során nem mutattak ki „súlyos anomáliákat” ahogyan az évek során többszörösen előforduló román pénzügyi, munkaügyi ellenőrzések sem.
10. Hiányzott a vagyonleltár
Az MCSMSZ vagyona 1.650.278,3 lej értékű. A vagyonleltárt megtekinthetik itt (tartalmazza az ingó és ingatlan vagyont egyaránt). A leltár létezett a könyvelésünkben, a leltár kötelező éves (minden decemberben kellene) ellenőrzése hiányzott, amely mulasztást elismertük és azonnal pótoltuk.
Ugyanakkor szeretnénk megjegyezni, hogy nincs olyan vagyontárgya az MCSMSZ-nek, amely ne az oktatást szolgálná elsődlegesen. Ugyanazon vagyontárgyak segítségével valósítottunk meg más programokat is (kulturális, szociális), de alapvetően az oktatást szolgálják/szolgálták.
Az MCSMSZ a következő ingatlanokkal rendelkezik:
Külsőrekecseni magyar ház (telek és ház)
Lábnyiki magyar ház (telek és ház)
Csík falusi magyar ház (telek és ház)
Diószegi magyar ház (telek és ház)
Lujzikalagori magyar ház (telek és ház)
Kosteleki magyar ház (csak a telek az MCSMSZ tulajdona, a rajta levő ház a Szegediek Rotary Clubja Alapítvány birtokában van).
Magyarfalusi magyar ház (itt van egy kis ház, amit megvásároltunk, ugyanazon telken pedig építkezni is kezdtünk – a ház és telek is az MCSMSZ tulajdonában van).
Ezekről a közösségi házakról honlapunkon fotókat és leírást is lehet találni itt. Szeretnénk megjegyezni, hogy a fent felsorolt ingatlanok a jelenleg felmondott vezetőség „idejében” születtek az elmúlt 5-6 esztendőben.
A fent felsorolt házak vásárlásához/építéséhez a magyar állam nem járult hozzá, kivételt képez Szili Katalin 1 millió Ft értékű adománya, amelyet a külsőrekecseni házra fordítottunk, illetve a Külügyminisztérium 2 millió Ft adománya, amelyet a magyarfalusi ház (a régi kis ház) felújítására fordítottunk. Ez a két összeg az MCSMSZ vagyonának mintegy 2,7 %-át teszi ki.
11. Zárolta az MCSMSZ számláit a román adóhivatal.
Az MCSMSZ számláit a román adóhivatal 2011 nyarán zárolta, amikor 139.157 lej járulék-befizetési elmaradásunk volt. Az MCSMSZ-nek minden évben volt egy év elején elfogadott költségvetése, a bevételi oldalon azonban azt nem tudtuk betervezni, hogy a kormánytól érkező támogatások súlyos hónapokat késtek, az AMMOA pedig inkább zsarol bennünket a pénz visszatartásával mintsem, hogy segítsen a likviditási gondok orvoslásán.
Ugyanekkor történt az is, hogy az MCSMSZ 3 gépkocsijára (2 Dacia Logan és egy Daewo Matiz) zálogbejegyzés történt, tovább használhattuk a gépkocsikat, de az adósság törlesztéséig nem adhattuk volna el, nem is állt szándékunkban.
Szeretnénk megjegyezni, hogy mindez elsősorban azért fordulhatott elő, mert a késve érkezett támogatások miatt több mint 30 millió Ft adósságot halmoztunk fel. Ebből hozzávetőlegesen 5-6 millió Ft “előre menekülés” is volt, azaz “költségvetési hiány”, ami azt jelenti, hogy a tervezett költségvetésünk bevételi oldala sajnos elmaradt a várakozásainkhoz képest. A kasszánkban természetesen soha sem volt hiány (ezt azért hangsúlyozzuk, mert sokan úgy értelmezték, hogy a 30 millió Ft hiány az kasszahiány volna, erről szó sincs).
Minden évben feszített költségvetést terveztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy Csángóföldön az idő nem nekünk dolgozik, nem várhatunk az újabb és újabb helyszínek elindításával és az egyes magyar házak építésével, befejezésével. A késve érkező kormánytámogatás miatt több mint 1 millió Ft büntetőkamatot is be kellett fizetni a román államkasszába. De talán legfőbb bizonyítékunk arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlyban volt az, hogy a 2011-es év zárása 4 millió Ft külső adóssággal történt, mert decemberben beérkezett a kormány támogatása is, melynek futamideje szintén decemberben járt le a korábban megkötött támogatási szerződés értelmében, így sikerült rendezni az adósságok nagy részét. Ha az AMMOA számláján december végén meglevő több mint 10 millió Ft támogatást is átutalták volna, akkor szinte teljesen rendezni lehetett volna nem csak a 4 millió Ft külső tartozást, hanem azt a „belső tartozást” is, amely a Magyarfalusi Magyar Ház építésére szánt célirányos támogatások kapcsán sajnos fennáll 153.362 lej értékben, ezt kénytelenek voltunk működésre átcsoportosítani a fent említett okok miatt, ezért a felelősséget úgyszintén vállaljuk.
A pontos adatok a KIM támogatása kapcsán arra az időre amikor számláinkat a tartozás miatt zárolta a román pénzügy:
A KIM-el szerződést kötöttünk 2011. július 20-án, amely szerződés az MCSMSZ és az oktatás működtetésére szólt április, május, június hónapokra 30 millió Ft értékben. A támogatás pedig számlánkra 2011. augusztus 3-án érkezett be. A késés miatt később módosítani kellett a futamidőt április-augusztusra, hogy elszámolható legyen.
Arra a vádra, hogy az MCSMSZ anyagi gondjait, likviditási problémáit nem jeleztük volna írásban arról tájékoztatjuk Önöket, hogy a KIM helyett a létrejött Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-vel tartottuk intenzíven a kapcsolatot (azt az utasítást követve, hogy a BGA veszi át a működéssel kapcsolatos kérdések rendezését). A BGA akkori, azóta testületileg felmondott vezetősége pl. 2011. január 25-én kapott tőlünk hivatalos levelet (iktatószáma: 5003), de tucatnyi e-mail váltás is volt a 2011-es év költségvetése kapcsán.
Sajnos a fenti késés nem egy egyedi eset mind a jelenlegi, mind a korábbi kormányok bevett szokása volt és nem csak az MCSMSZ kapcsán. Ezekre az időszakokra meg kellett előlegezni valahonnan a működési költségeket (ugyanakkor hibánk, hogy nem képeztünk tartalékot, mert minden forrást az oktatás fejlesztésére szántunk). Magánemberektől kaptunk kamatmentes kölcsönt többször, jelenleg is 4 millió Ft ilyen jellegű tartozása van az MCSMSZ-nek. Elismerjük azt is, hogy az AMMOA – ha késve is – de Horváth Szilárd elnök nyomására 2011 nyarán minden számláin levő elérhető forrást átutalt az MCSMSZ-nek, hogy a román állam felé fennálló tartozást kiegyenlíthessük.
12. A Csoma létrehozása és működése jogtalanul történt. Ki az alapító? Amikor létrejött, élt még a kizárólagosságot biztosító szerződés az MCSMSZ és az AMMOA között a magyarországi adománygyűjtésről?
A CsOMA létrehozására Horváth Szilárd, az AMMOA korábbi elnöke buzdított bennünket (amikor az AMMOA kuratóriuma és közte, mint kuratóriumi elnök közt egyre nőtt a feszültség), azzal érvelve, hogy legyen egy alapítvány, amely tartalékban van, egy alvó entitás. Ezt akkor mi is jónak láttuk, hiszen ezzel lehetett csökkenteni az AMMOA kuratóriumának „zsarolási potenciálját”.
A CsOMA-t a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mintájára hozta létre Solomon Adrián, azaz a Magyarországon bejegyzett Csoma alapítója Solomon Adrián MCSMSZ elnök, ahogyan a Magyarországon bejegyzett DSZFA alapítója Böjte Csaba atya, aki a romániai rendszert is vezeti. Ez nem törvénytelen, hiszen elnökünk a CSOMA kuratóriumában nem vett részt, a CSOMA-hoz befolyt támogatásokból pedig ő személy szerint semmilyen juttatásban nem részesült (csak az általa vezetett MCSMSZ). A Csoma létrejöttekor kizárólagosságot feltételező szerződésünk nem volt az AMMOA-val, ez azt követően jött létre.
13. Nem készült a beruházásokat megalapozó pénzügyi terv
Elismerjük, hogy az ellenőrzés pillanatában nem rendelkeztünk egy átfogó szakemberek által készített kivitelezési tervvel, amely a pontos anyag- és munkadíj árakkal kalkulálva az épület végső bekerülési összegét kiszámította volna. Ezt azért nem készíttettük el az építkezési engedély megszerezéséhez szükséges rendes tervek mellé, mert tudtuk, hogy forráshiány miatt sok évre át fog húzódni az építkezés, addig pedig jelentősen változnak az építkezési anyagok árai, értelmetlennek láttuk megrendelni ezt a drága és hamar elavuló tervet.
14. Székelyudvarhelyi Irish Pub számlája mint étkezési számla
Nem találunk a könyvelésünkben ilyen számlát. Az MCSMSZ alkalmazottai, vezetői nem jártak ezen a helyen soha. Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy ugyanazon cég működtette az Irish Pubot, amely számlázta továbbtanuló diákunk, Pogár Gabriella akkori tanítóképző főiskolás hallgató, jelenlegi magyarfalusi magyartanár étkezési költségeit is.
Megjegyezzük, hogy a továbbiakban nem kívánunk reagálni semmiféle vádra, felvetésre, nem tartjuk helyesnek és célravezetőnek, hogy saját kormányunkkal vitába szálljunk, magyar emberek vagyunk, a nemzeti érdeket nem szeretnénk sérteni. Döntésüket tudomásul vettük és tiszteletben tartjuk, elismerjük, hogy többet, jobban kellett volna kommunikálnunk, nyitottabbak legyünk. A moldvai csángók ügye ezzel a vitával már eddig is súlyosan sérült, ezt a helyzetet tovább rontani semmiképpen se szeretnénk.
MCSMSZ volt vezetői
2012.02.09.
Csango.ro
2012. február 16.
A csángóbiznisz
Az elmúlt hetekben egymást érték a közlemények, nyilatkozatok, állásfoglalások és magyarázkodások annak kapcsán, hogy a magyarországi támogatók elzárták a pénzes csapokat a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt vezetői előtt, akik emiatt sértődötten lemondtak és vádaskodni kezdtek. Időközben kiderült: a volt vezetők nyakig sárosak, mert a moldvai csángók anyanyelvű oktatására szánt forintmilliók egy részét magukra költötték. Vagyongyarapodásuk feltűnő volt az elmúlt néhány évben, a budapesti balliberális kormányok nem ellenőrizték a magyar adófizetők pénzének Moldvába történő áramlását, s amikor ezt végre az Orbán-kormány által megbízott szakértők megtették, döbbenetes tények kerültek nyilvánosságra. Könyvelési, elszámolási és nyilvántartási problémák tucatjai között apró, de igen beszédes adalék, hogy az adományba kapott személygépkocsik alkalmankénti mosását 500-600 lejért végeztették a csángószervezet vezetői, ennyit akartak elszámoltatni a magyarországi támogatóknál. A szervezet több éve tartó hanyag és pazarló gazdálkodását átvizsgáló A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) vitazáró közleményében számos példával illusztrálta a feltárt hiányosságokat, leszögezve: „Sajnos ez csak néhány példa, a jéghegy csúcsa. Az MCSMSZ korábbi vezetése által készített elszámolásokban luxus és magáncélú élelmiszerszámlák sokasága, nyilvánvaló számlahamisítás, nyilvántartásban nem szereplő nagy összegű kölcsön visszafizetés és más elszámolási ellentmondások is találhatók. Az MCSMSZ korábbi vezetői a felelősség elől menekülve lemondtak tisztségükről, és az elmúlt hetekben csúsztatásokat, valótlanságokat tartalmazó nyilatkozatokkal és közleményekkel próbálták félrevezetni a közvéleményt. Rágalmaikkal, és valótlan állításaikkal nem csak saját maguknak, az oktatási programot támogató keresztszülőknek és a magyar kormánynak ártanak, hanem az egész csángó ügyet sodorják veszélybe.”
Az eset ugyanakkor azt látszik igazolni, hogy a Budapesten regnáló balliberális kormányok 2002-2010 között számolatlanul és elszámolatlanul tömték a magyar adófizetők pénzét a romániai magyar (főként tulipán-védjegyű) szervezetekbe, közületekbe, majd amikor az új nemzeti kormány megpróbált rendet tenni ezen a téren is, politikai tartalmú, alattomos támadások célpontjává vált. Az MCSMSZ lemondott vezetői is szövetségesüknél, az RMDSZ-nél kerestek pártfogást, amit az óvatlanul és mintegy zsigerből meg is adott, nyilván attól való félelmében, hogy ténylegesen is elkezdődik az elmúlt húsz esztendő támogatási gyakorlatának átvilágítása, illetve az elsíbolt pénzek számonkérése, sőt visszakérése. A Magyarországról érkező segítség nagy része ugyanis a pártkasszában landolt vagy az RMDSZ embereit tette boldoggá. Az MCSMSZ csupán egyik szereplője annak az etnobiznisznek, amelynek keretében ma ezrek élnek meg jól – határon innen és túl – a határon túli magyarok „pátyolgatásából”, miközben a támogatásra szorulók egyáltalán nem is érzékelik a velük való törődést.
Az eset kapcsán szinte minden megszólaló sietett leszögezni, hogy a moldvai csángók „megmentése” fontos közügy, amitől semmilyen malőr nem tántoríthatja el a nemzetpolitikusokat. Holott éppen a nemrég lezajlott népszámlálás mutatta ki, hogy a moldvai magyarság jószerével ma már csak történelmi, néprajzi fogalom. A negyedmilliósra becsült népcsoport tagjainak nagy része még katolikusnak vallotta magát, de egynegyedük sem beszéli már ősei nyelvét. Akik beszélik is, azok is egy elrománosodott, romlott magyar nyelvet beszélnek, de még ennek is kerülik a nyilvános használatát. A cenzuson pedig csak pár száz fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek a Csángóföldön. (Az 1968-as megyésítéskor Hargitától Bákóhoz csatolt gyimesieket ma sem szabad moldvaiaknak tekinteni.)
Ennek függvényében megkérdőjeleződik a sok pénzzel támogatott moldvai magyar oktatási program „szülőföldön magyarként megtartó” ereje. Pláne akkor, ha a pásztorok magukra költik az apanázst, nem pedig a nyájra.
Csángót igazából úgy lehet megtartani a magyar nemzet számára, ha sikerül magyar nyelvi és kulturális közegbe vonzani, „plántálni”. És még ez sem garancia semmire…
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az elmúlt hetekben egymást érték a közlemények, nyilatkozatok, állásfoglalások és magyarázkodások annak kapcsán, hogy a magyarországi támogatók elzárták a pénzes csapokat a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt vezetői előtt, akik emiatt sértődötten lemondtak és vádaskodni kezdtek. Időközben kiderült: a volt vezetők nyakig sárosak, mert a moldvai csángók anyanyelvű oktatására szánt forintmilliók egy részét magukra költötték. Vagyongyarapodásuk feltűnő volt az elmúlt néhány évben, a budapesti balliberális kormányok nem ellenőrizték a magyar adófizetők pénzének Moldvába történő áramlását, s amikor ezt végre az Orbán-kormány által megbízott szakértők megtették, döbbenetes tények kerültek nyilvánosságra. Könyvelési, elszámolási és nyilvántartási problémák tucatjai között apró, de igen beszédes adalék, hogy az adományba kapott személygépkocsik alkalmankénti mosását 500-600 lejért végeztették a csángószervezet vezetői, ennyit akartak elszámoltatni a magyarországi támogatóknál. A szervezet több éve tartó hanyag és pazarló gazdálkodását átvizsgáló A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) vitazáró közleményében számos példával illusztrálta a feltárt hiányosságokat, leszögezve: „Sajnos ez csak néhány példa, a jéghegy csúcsa. Az MCSMSZ korábbi vezetése által készített elszámolásokban luxus és magáncélú élelmiszerszámlák sokasága, nyilvánvaló számlahamisítás, nyilvántartásban nem szereplő nagy összegű kölcsön visszafizetés és más elszámolási ellentmondások is találhatók. Az MCSMSZ korábbi vezetői a felelősség elől menekülve lemondtak tisztségükről, és az elmúlt hetekben csúsztatásokat, valótlanságokat tartalmazó nyilatkozatokkal és közleményekkel próbálták félrevezetni a közvéleményt. Rágalmaikkal, és valótlan állításaikkal nem csak saját maguknak, az oktatási programot támogató keresztszülőknek és a magyar kormánynak ártanak, hanem az egész csángó ügyet sodorják veszélybe.”
Az eset ugyanakkor azt látszik igazolni, hogy a Budapesten regnáló balliberális kormányok 2002-2010 között számolatlanul és elszámolatlanul tömték a magyar adófizetők pénzét a romániai magyar (főként tulipán-védjegyű) szervezetekbe, közületekbe, majd amikor az új nemzeti kormány megpróbált rendet tenni ezen a téren is, politikai tartalmú, alattomos támadások célpontjává vált. Az MCSMSZ lemondott vezetői is szövetségesüknél, az RMDSZ-nél kerestek pártfogást, amit az óvatlanul és mintegy zsigerből meg is adott, nyilván attól való félelmében, hogy ténylegesen is elkezdődik az elmúlt húsz esztendő támogatási gyakorlatának átvilágítása, illetve az elsíbolt pénzek számonkérése, sőt visszakérése. A Magyarországról érkező segítség nagy része ugyanis a pártkasszában landolt vagy az RMDSZ embereit tette boldoggá. Az MCSMSZ csupán egyik szereplője annak az etnobiznisznek, amelynek keretében ma ezrek élnek meg jól – határon innen és túl – a határon túli magyarok „pátyolgatásából”, miközben a támogatásra szorulók egyáltalán nem is érzékelik a velük való törődést.
Az eset kapcsán szinte minden megszólaló sietett leszögezni, hogy a moldvai csángók „megmentése” fontos közügy, amitől semmilyen malőr nem tántoríthatja el a nemzetpolitikusokat. Holott éppen a nemrég lezajlott népszámlálás mutatta ki, hogy a moldvai magyarság jószerével ma már csak történelmi, néprajzi fogalom. A negyedmilliósra becsült népcsoport tagjainak nagy része még katolikusnak vallotta magát, de egynegyedük sem beszéli már ősei nyelvét. Akik beszélik is, azok is egy elrománosodott, romlott magyar nyelvet beszélnek, de még ennek is kerülik a nyilvános használatát. A cenzuson pedig csak pár száz fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek a Csángóföldön. (Az 1968-as megyésítéskor Hargitától Bákóhoz csatolt gyimesieket ma sem szabad moldvaiaknak tekinteni.)
Ennek függvényében megkérdőjeleződik a sok pénzzel támogatott moldvai magyar oktatási program „szülőföldön magyarként megtartó” ereje. Pláne akkor, ha a pásztorok magukra költik az apanázst, nem pedig a nyájra.
Csángót igazából úgy lehet megtartani a magyar nemzet számára, ha sikerül magyar nyelvi és kulturális közegbe vonzani, „plántálni”. És még ez sem garancia semmire…
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2012. február 21.
Az MCSMSZ volt és jövőbeli vezetőségéhez
Tisztelt Vezetőség!
Köszönöm a címemre küldött tájékoztatást az MCSMSZ küldöttgyűlésének összehívásáról. Az elmúlt években mind magánemberként, mind a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság és a Magyar Néprajzi és Antropológiai Tanszék képviselőjeként igen jó szakmai kapcsolatban álltam az MCSMSZ-szel, és ezúton is köszönöm a szervezet mindennemű segítségét, amelyet tudományos terepkutatásainkhoz több éven át előzékenyen és önzetlenül nyújtottak. Az elmúlt hetek eseményeit, a vezetőség lemondását magam is sajnálatosnak tartom. Mindenekelőtt az oktatási program veszélyeztetettsége ad okot komoly aggodalomra, ugyanis ez program történelmi léptékkel mérve is jelentős. Amint tudjuk, a benne résztvevő tanárok kitűnő hozzáállásán túl ez a program jelentős mértékben alapult Hegyeli Attila volt tanítványom szervezőképességére és tetterejére. Az a véleményem, hogy a magyar kormány illetékes képviselői, ha akartak volna, tudtak volna más, ennél jobb megoldást is találni az anyagi ügyek jogszerű rendezésére, de hiányzott belőlük ez a szándék, ehelyett megint erőből politizáltak, és sajnos − úgy tűnik − utólag is hibásan mérik fel a Moldvában kialakult helyzetet. Remélem, az MCSMSZ új vezetősége megtalálja majd azokat a lelkes és szakmailag is kompetens embereket, akik képesek lesznek a helyszínen tovább vinni ezt a programot, és így a nagy erőfeszítéssel kialakított oktatási rendszer nem sekélyesedik el, azaz nem szűkül majd be és az oktatás minősége sem csökken. Másfelől azt is nagyon sajnálatosnak tartom, hogy a magyar nemzeti kormány ellen dolgozó ideológiák hívei, akik a moldvai csángókérdés iránt is alapvetően közömbösek, az írott és elektronikus sajtóban visszatetsző módon kormányellenes hangulatkeltésre használták ki a csángó szövetség körül kialakult elszomorító helyzetet. Az MCSMSZ lemondott vezetőségének gratulálok az elmúlt évek eredményeihez, és bízom abban, hogy a küldöttgyűlés bölcs határozatokkal alapozza majd meg a jövő csángóföldi programjait.
Tisztelettel:
Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 21.
Csango.ro
Tisztelt Vezetőség!
Köszönöm a címemre küldött tájékoztatást az MCSMSZ küldöttgyűlésének összehívásáról. Az elmúlt években mind magánemberként, mind a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság és a Magyar Néprajzi és Antropológiai Tanszék képviselőjeként igen jó szakmai kapcsolatban álltam az MCSMSZ-szel, és ezúton is köszönöm a szervezet mindennemű segítségét, amelyet tudományos terepkutatásainkhoz több éven át előzékenyen és önzetlenül nyújtottak. Az elmúlt hetek eseményeit, a vezetőség lemondását magam is sajnálatosnak tartom. Mindenekelőtt az oktatási program veszélyeztetettsége ad okot komoly aggodalomra, ugyanis ez program történelmi léptékkel mérve is jelentős. Amint tudjuk, a benne résztvevő tanárok kitűnő hozzáállásán túl ez a program jelentős mértékben alapult Hegyeli Attila volt tanítványom szervezőképességére és tetterejére. Az a véleményem, hogy a magyar kormány illetékes képviselői, ha akartak volna, tudtak volna más, ennél jobb megoldást is találni az anyagi ügyek jogszerű rendezésére, de hiányzott belőlük ez a szándék, ehelyett megint erőből politizáltak, és sajnos − úgy tűnik − utólag is hibásan mérik fel a Moldvában kialakult helyzetet. Remélem, az MCSMSZ új vezetősége megtalálja majd azokat a lelkes és szakmailag is kompetens embereket, akik képesek lesznek a helyszínen tovább vinni ezt a programot, és így a nagy erőfeszítéssel kialakított oktatási rendszer nem sekélyesedik el, azaz nem szűkül majd be és az oktatás minősége sem csökken. Másfelől azt is nagyon sajnálatosnak tartom, hogy a magyar nemzeti kormány ellen dolgozó ideológiák hívei, akik a moldvai csángókérdés iránt is alapvetően közömbösek, az írott és elektronikus sajtóban visszatetsző módon kormányellenes hangulatkeltésre használták ki a csángó szövetség körül kialakult elszomorító helyzetet. Az MCSMSZ lemondott vezetőségének gratulálok az elmúlt évek eredményeihez, és bízom abban, hogy a küldöttgyűlés bölcs határozatokkal alapozza majd meg a jövő csángóföldi programjait.
Tisztelettel:
Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 21.
Csango.ro
2012. február 21.
Történelem-adásvétel
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. február 24.
Bojáriból modern rabságba
Másfél évszázaddal ezelőtt hagyták jóvá Romániában azt a törvényt, amelynek értelmében felszabadították a bojárok tulajdonát képező, „ rabszolgáknak” tekintett cigányokat. A romák képviselői úgy vélik, ma modern kori, önként elfogadott rabságban élnek – hangzott el a roma rabszolgaság eltörlésének évfordulójára szervezett megemlékezésen.
A Divers, az Amare Phrala, a Pro Diversitate és a Mesogeiako Symvouleftiko System képzési központ által szervezett szemináriumon a résztvevők történelmi visszatekintőjét hallhattuk arról, hogy a különféle korszakokban milyen társadalmi jogállásuk volt a roma nemzetiségűeknek. A cigányok fölött tulajdonjogot formált a korona, a bojárok és a kolostorok, helyzetük a jobbágyság és a rabszolgaság közötti átmenetnek tekinthető, gyakorlatilag csupán az élethez volt joguk, házasodniuk például csak az uraság engedélyével lehetett, akinek joga volt családokat elválasztani, gyerekeket elvenni, eladni a cigányokat.
„Erdélyben a romák sorsa valamivel jobb volt, mint Havasalföldön vagy Moldvában, ott gyakorlatilag jobbágyok voltak. A felszabadítási mozgalmak a XIX. században élénkültek fel. A roma rabszolgaságot 1843–1856 között törölték el, akkor mintegy negyedmillió cigány rabszolga szabadult fel, minden személyért tíz arany járt a „tulajdonosnak”.
A szemináriumon Moca Rudolf hangsúlyozta, a felszabadítási folyamat nem fejeződött be, a romák ma is rabszolgaságban, a politikum önként vállalt rabságában vannak. „Hány nem roma nemzetiségű polgár fogadja el, hogy roma szomszédja legyen? A tanulmányok szerint a nem romák több mint 75 százaléka ellenérzéssel fogadja a melléje költöző romákat. Az emberek nem ismerik a romák történelmét, félretájékozottak, a tanügyi tárca pedig nem hajlandó a romák történelmére vonatkozó adatokat beengedni az iskolai curriculumba”. Koreck Mária, a Divers Egyesület vezetője szerint a politikumnak nem érdeke, hogy a romák történelméről tájékozódjon a lakosság, és ennek politikai oka van. „Nem kollektív szégyen, ami a történelem folyamán végbement, hisz nem csak Romániában tekintették rabszolgáknak a romákat. Szembe kell nézni a történelemmel” – jelentette ki Koreck Mária, hangsúlyozva, vannak megoldások a roma lakosság társadalmi integrációjára, az előítéletek felszámolására, de e programok megvalósításához elengedhetetlen az állami intézmények támogatása. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
Másfél évszázaddal ezelőtt hagyták jóvá Romániában azt a törvényt, amelynek értelmében felszabadították a bojárok tulajdonát képező, „ rabszolgáknak” tekintett cigányokat. A romák képviselői úgy vélik, ma modern kori, önként elfogadott rabságban élnek – hangzott el a roma rabszolgaság eltörlésének évfordulójára szervezett megemlékezésen.
A Divers, az Amare Phrala, a Pro Diversitate és a Mesogeiako Symvouleftiko System képzési központ által szervezett szemináriumon a résztvevők történelmi visszatekintőjét hallhattuk arról, hogy a különféle korszakokban milyen társadalmi jogállásuk volt a roma nemzetiségűeknek. A cigányok fölött tulajdonjogot formált a korona, a bojárok és a kolostorok, helyzetük a jobbágyság és a rabszolgaság közötti átmenetnek tekinthető, gyakorlatilag csupán az élethez volt joguk, házasodniuk például csak az uraság engedélyével lehetett, akinek joga volt családokat elválasztani, gyerekeket elvenni, eladni a cigányokat.
„Erdélyben a romák sorsa valamivel jobb volt, mint Havasalföldön vagy Moldvában, ott gyakorlatilag jobbágyok voltak. A felszabadítási mozgalmak a XIX. században élénkültek fel. A roma rabszolgaságot 1843–1856 között törölték el, akkor mintegy negyedmillió cigány rabszolga szabadult fel, minden személyért tíz arany járt a „tulajdonosnak”.
A szemináriumon Moca Rudolf hangsúlyozta, a felszabadítási folyamat nem fejeződött be, a romák ma is rabszolgaságban, a politikum önként vállalt rabságában vannak. „Hány nem roma nemzetiségű polgár fogadja el, hogy roma szomszédja legyen? A tanulmányok szerint a nem romák több mint 75 százaléka ellenérzéssel fogadja a melléje költöző romákat. Az emberek nem ismerik a romák történelmét, félretájékozottak, a tanügyi tárca pedig nem hajlandó a romák történelmére vonatkozó adatokat beengedni az iskolai curriculumba”. Koreck Mária, a Divers Egyesület vezetője szerint a politikumnak nem érdeke, hogy a romák történelméről tájékozódjon a lakosság, és ennek politikai oka van. „Nem kollektív szégyen, ami a történelem folyamán végbement, hisz nem csak Romániában tekintették rabszolgáknak a romákat. Szembe kell nézni a történelemmel” – jelentette ki Koreck Mária, hangsúlyozva, vannak megoldások a roma lakosság társadalmi integrációjára, az előítéletek felszámolására, de e programok megvalósításához elengedhetetlen az állami intézmények támogatása. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2012. március 2.
Normális hangnemben” – Külsős válságmenedzser került a csángó oktatási program élére
Hatan az MCSMSZ volt vezetőségéből felmondták a pedagógusszövetséggel kötött szerződést. A Bethlen Gábor Alaptól megérkezett 10 millió forint, az oktatás zökkenőmentesen folytatódik.
Február 29-én felmondott a Moldvai Csángómagyar Szövetség (MCSMSZ) leköszönt vezetőségének hat tagja, akik korábban a csángó oktatási program működtetésével foglalkoztak, és akikkel február elején a program lebonyolításával megbízott Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szerződést kötött.
A Krónikának adott nyilatkozatában Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke feltételezte, valószínűleg azért döntöttek a távozás mellett, mert az RMPSZ és a finanszírozók „az oktatási program működtetésében januárban felmerült problémák miatt” úgy döntöttek, válságmenedzsert neveznek ki, aki az oktatási program működtetéséért, a helyszínek biztosításáért felel. A feladatra Figula Olimpiu szatmárnémeti származású bákói vállalkozót, az RMDSZ Bákó megyei szervezetének ügyvezető elnökét kérték fel. Ugyanakkor oktatási felelősnek Márton Attila lészpedi tanárt nevezték ki.
Solomon Adrián volt MCSMSZ-elnök, a most felmondott adminisztráció egyik tagja megkeresésünkre közölte, az MCSMSZ lemondott vezetősége a március 10-i küldöttgyűlés megszervezésével és a folyó ügyek lezárásával, átadásuk előkészítésével van elfoglalva, és nem kíván többé nyilatkozatháborúba bocsátkozni senkivel.
Villáminterjúnk Burus-Siklódi Botonddal
Mikor döntötték el, és kinek a javaslatára, hogy kell válságmenedzser?
Burus-Siklódi Botond: Nagyon sok egyeztetés történt a támogatókkal is, és úgy gondoltuk, ebben a helyzetben egy ilyen megoldás körvonalazódik. Ha alaposan elemezzük, magának az oktatási programnak a menedzsmentjéhez nem kell 10 ember, mint ahogy ezt korábban is jeleztük. De ettől függetlenül, hogy mi kineveztünk valakit Figula Olimpiu János személyében, ezzel párhuzamosan fenntartottuk volna minden további nélkül ezekkel a kollégákkal megkötött szerződésünket. Ők ezt másképp értékelték. Én levélben jeleztem, hogy szándékunk szerint ezt a szerződést megtartanók, ők viszont a tegnapi nappal benyújtották a felmondásukat. Nem mind a tízen, hanem hatan közülük.
Ki ez a hat személy?
Solomon Adrián, Csillag Levente, Ferencz Éva, Pogár László, Vajda Éva és Szakács Károly.
Említette, a támogatókkal közösen döntötték el a menedzser kinevezését. Támogatókon most csak a KIM-et kell érteni, vagy az AMMOÁ-t is?
Az RMPSZ csak a Bethlen Gábor Alapkezelővel köt szerződést, és mi a kormányzati támogatás lebonyolításában veszünk részt. Az AMMOA-tól ugyan megkerestek, de szerződést nem kötöttünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy ők kivárnak a tisztújító küldöttgyűlésig. Jeleztem Antal Gábor kurátornak, aki megkeresett, hogy hajlandóak vagyunk tárgyalásokba bocsátkozni, ám mivel az RMPSZ megbízatása ilyen rövid időre szól, ők feltételezhetően egy stabilabb, a továbbiakban körvonalazódó partnerrel kötnék meg a szerződést.
Figula Olimpiu azt nyilatkozta a Krónikának, őt Füzes Oszkár nagykövet javasolta. Miért esett rá a választás mint válságmenedzser?
Mi az ajánlások alapján úgy gondoljuk, bíznunk kell benne, és úgy tűnik, ez teljesen indokolt, nagyon operatívan intézkedik. Figula nem lesz munkaviszonyban, fizetést sem kér, ő egy üzletember, aki nem szorul rá ilyen juttatásokra.
Természetesen ilyenkor személyes érintettségek is vannak helyenként. Itt a közügyet kell nézni, és én remélem, hogy a legkorrektebb módon igyekszünk ezt lebonyolítani mindenkivel, akivel valamiféle kapcsolatban álltunk eddig is vagy ezután. Gondolok itt az oktatási helyszínekre is. Ha a csángószövetség nem hajlandó a korábbi megállapodásaink alapján tovább a tulajdonában lévő helyszínek költségeiben együttműködni, akkor megkeressük azt a formát, amely nekik is megfelel, jobban, másképpen. Mindenképpen arra törekszünk, hogy probléma- és törésmentesen menjen tovább az oktatási program.
Én igyekszem a legkorrektebb módon viszonyulni, a tanárok programja ugyanúgy zajlik, ahogy az be volt tervezve. Hétvégén, március 3-án tantárgyversenyt tartunk Bákóban, amelyen szinte mindegyik oktatási helyszín részt vesz. Ugyanakkor Haáz Sándor tanár úr szervezésében a Homoródmenti Népdalvetélkedőre egy mikrobusznyi gyerek érkezik Nyisztor Ilona tanítónővel az élen. Tehát igyekszünk, hogy minden a megszokott mederben történjen. Én nem szeretnék politikai hátszelet sejtetni az ügy mögött, én ezt teljes mértékben szakmai feladatnak tekintem, és nyilván ezzel a hozzáállással közelítünk a dologhoz.
Megkapták-e a BGA Zrt-től az ígért összeget?
Február 23-án megkötöttük a szerződést a BGA Zrt.-vel erre a három hónapra: február, március, és április 30-áig bezáróan. Két részletben fogják utalni a támogatást, az első részlet, 10 millió forint tegnap megérkezett, tehát semmiféle fennakadás nincs a tanárok bérének kifizetésében, a rezsiköltségek biztosításában, természetesen nem visszamenőleg, hanem a február 1. után felmerülő költségeknek a fedezésére. Miután erről elszámoltunk, a következő részletet, 19 és fél millió forintot azonnal utalják. Ezt a költségvetési keretet a csángószövetség vezetőivel közösen állapítottuk meg, még amikor ezek az egyeztetések folytak.
Márton Attila az új oktatási felelős. Mi indokolta Ferencz Éva lecserélését?
Ferencz Éva egyrészt lemondott, azon kívül pedig úgy értékeljük az eddigi levelezés, listakövetés alapján, hogy Márton Attila egy integratív személyiség, alkalmas ennek a feladatnak az ellátására. A szándékunk az, hogy alkalmat kerítsünk minden egyes oktatóval egy közös találkozóra, ők jelöljék ki az általuk is elfogadott vezetőjüket, akárcsak egy jó tantestületben. Ennek mi messzemenően örülnénk, de itt most erre a rövid időszakra elsősorban azt szólítottuk meg, akit ismerünk, és aki igazán jó szívvel, nagy lelkesedéssel áll a dolog mögé.
Villáminterjúnk Figula Olimpiuval
Tegnap hatan az MCSMSZ leköszönt vezetőségéből felmondták az RMPSZ-szel kötött szerződésüket – Ön szerint azért, mert kifogásuk volt az Ön személye ellen. Próbált tárgyalni velük, megbeszélni a problémákat?
Figula Olimpiu: Igen, próbáltam, Solomon Adriánt felhívtam, amikor megkaptam a megbízást, hogy szeretnék vele leülni tárgyalni, másnap azonban az a hír fogadott, hogy testületileg felmondtak, anélkül, hogy tárgyalni tudtunk volna.
Ez a továbbiakban okozhat nehézséget, fennakadásokat az oktatási programban?
Az oktatásban semmiképpen, és a finanszírozás területén sem, ami nehézség lehet, az az átadás-átvétel. Az oktatási helyszíneknek szerződésük van a csángószövetséggel, mi már elkezdtük jelezni a házak tulajdonosainak, hogy szeretnénk a pedagógusszövetség nevében új szerződést kötni, a jövő hét folyamán ez elindul. Teljes támogatást kapunk mind a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságától, mind az RMPSZ-től.
Miért volt szükség Ön szerint válságmenedzserre, mik voltak a problémák?
Azért, mert elkezdtek halmozódni a gondok az oktatási helyszíneken, és nem úgy tűnt, hogy elindulnának a megoldás felé. Sok helyszínen napi gondok adódtak a tűzifával, a papírral, és ezt meg kellett valahogyan oldani. Igazából azért volt szükség erre, hogy fogjuk össze, legyen koordinálva, és minél rövidebb idő alatt rendezzük le a napi gondokat. Kellett egy személy, aki ezt összefogja, ezért kértek meg engem.
A koordinátor korábban az MCSMSZ lemondott vezetői közül kellett volna legyen valaki? Mulasztás történt? Miért alakult ki egy ilyen válsághelyzet az átmeneti időszakban?
Igazából nem az én tisztem, hogy ezt elmondjam. Szeretnénk elemezni a helyzetet a tisztújítást követően a csángószövetséggel, hogy miért alakultak ki bizonyos gondok. Azután nagyon szívesen válaszolok a kérdésre.
Eddig mennyire volt belelátása a csángó oktatási programba? Milyen kapcsolatban állt az MCSMSZ-szel?
Ismerem a csángószövetséget, láttam az oktatási programot is, bár nyilván én nem ezzel foglalkoztam. Teljesen más okból élek Bákóban, a munkahelyem szólított ide. De ismerem a napi gondjaikat, tudtam, hogy mit csinálnak, gyakorlatilag az összes szereplővel ismeretségi viszonyban állok már több mint két éve.
A Krónikának azt mondta, Füzes Oszkár ajánlotta erre a tisztségre. Ön szerint miért, hogyan merült fel az Ön neve?
Pontosabban én azt nyilatkoztam, úgy tudom, hogy ő ajánlott, de vele nem beszéltem erről. Feltételezem, azért merült fel a nevem, mert itt élek, ismerek minden szereplőt, tudom a gondokat. Gondolom, konszenzusos megoldásként születhetett az, hogy megkérdezték: vállalom-e.
És miért döntött úgy, hogy vállalja?
Fontosnak tartom, hogy minél normálisabb hangnemben menjenek a dolgok, ne legyenek fennakadások, ne omoljon össze ez a rendszer, és szülessen egy átmeneti megoldás addig, amíg kialakul az oktatási program új struktúrája.
Mennyire összeegyeztethető az RMDSZ megyei ügyvezető elnöki tisztségével, illetve a vállalkozása körüli feladatokkal a válságmenedzserkedés?
Szerintem az, hogy az RMDSZ ügyvezetője vagyok, és megkeresett a magyar kormány és a pedagógusszövetség is, egy jelzés, hogy ebbe nem szeretné senki bevonni a politikát. Az az érdek, hogy egy szakmai megoldás szülessen minél előbb, normális hangnemben. Igen, szerintem összeegyeztethető, nyilván plusz erőfeszítést fog igényelni, de erre a rövid időre megpróbálom a legjobb tudásom szerint végezni, illetve nagyon számítok a jelenlegi stábból jópár kolléga segítségére. Az AMMOA is teljes támogatásáról biztosított. Úgy ültünk le beszélni, hogy minden szereplő az MCSMSZ kivételével támogatott, és azt mondta, jó, akkor próbáljuk megoldani a problémákat, hogy ne álljon le az egész rendszer.
Mennyi időre szól a mandátuma?
Határozott idejű, április végéig tart. Az RMPSZ-től kaptam egy megbízási szerződést.
Melyek a legfontosabb feladatai az elkövetkező hetekben, mik a tervei?
A legfontosabb, hogy stabilizáljuk a helyzetet az oktatási helyszíneken, ezalatt azt értem, hogy a számlákat fizessük ki, kössük meg az új szerződéseket. A másik nagyon fontos dolog, hogy a keresztszülő programot kezdjük el újra, tegyük rendbe, vegyük fel a kapcsolatot a keresztszülőkkel, tudassuk velük, hogy igen, látszik a kiút, lesz megoldás, folytatódik a program Moldvában.
Az RMPSZ-nek egyébként nincs szerződéses kapcsolata a keresztszülők adományait begyűjtő AMMOÁ-val. Önök milyen formában keresik meg a keresztszülőket?
Az AMMOA egyes vezetői most jöttek ki Moldvába, és le fognak ülni a pedagógusszövetséggel megoldást keresni. Illetve mi támaszkodunk a KIM-től jövő támogatásra is, amiből addig tudjuk finanszírozni a kiadásokat. Ismétlem, az AMMOA is nagyon segítőkész, napi kapcsolatban állunk velük is, mindenben támogatnak, ők is szeretnék az ügy mielőbbi rendezését.
Transindex.ro
Hatan az MCSMSZ volt vezetőségéből felmondták a pedagógusszövetséggel kötött szerződést. A Bethlen Gábor Alaptól megérkezett 10 millió forint, az oktatás zökkenőmentesen folytatódik.
Február 29-én felmondott a Moldvai Csángómagyar Szövetség (MCSMSZ) leköszönt vezetőségének hat tagja, akik korábban a csángó oktatási program működtetésével foglalkoztak, és akikkel február elején a program lebonyolításával megbízott Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szerződést kötött.
A Krónikának adott nyilatkozatában Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke feltételezte, valószínűleg azért döntöttek a távozás mellett, mert az RMPSZ és a finanszírozók „az oktatási program működtetésében januárban felmerült problémák miatt” úgy döntöttek, válságmenedzsert neveznek ki, aki az oktatási program működtetéséért, a helyszínek biztosításáért felel. A feladatra Figula Olimpiu szatmárnémeti származású bákói vállalkozót, az RMDSZ Bákó megyei szervezetének ügyvezető elnökét kérték fel. Ugyanakkor oktatási felelősnek Márton Attila lészpedi tanárt nevezték ki.
Solomon Adrián volt MCSMSZ-elnök, a most felmondott adminisztráció egyik tagja megkeresésünkre közölte, az MCSMSZ lemondott vezetősége a március 10-i küldöttgyűlés megszervezésével és a folyó ügyek lezárásával, átadásuk előkészítésével van elfoglalva, és nem kíván többé nyilatkozatháborúba bocsátkozni senkivel.
Villáminterjúnk Burus-Siklódi Botonddal
Mikor döntötték el, és kinek a javaslatára, hogy kell válságmenedzser?
Burus-Siklódi Botond: Nagyon sok egyeztetés történt a támogatókkal is, és úgy gondoltuk, ebben a helyzetben egy ilyen megoldás körvonalazódik. Ha alaposan elemezzük, magának az oktatási programnak a menedzsmentjéhez nem kell 10 ember, mint ahogy ezt korábban is jeleztük. De ettől függetlenül, hogy mi kineveztünk valakit Figula Olimpiu János személyében, ezzel párhuzamosan fenntartottuk volna minden további nélkül ezekkel a kollégákkal megkötött szerződésünket. Ők ezt másképp értékelték. Én levélben jeleztem, hogy szándékunk szerint ezt a szerződést megtartanók, ők viszont a tegnapi nappal benyújtották a felmondásukat. Nem mind a tízen, hanem hatan közülük.
Ki ez a hat személy?
Solomon Adrián, Csillag Levente, Ferencz Éva, Pogár László, Vajda Éva és Szakács Károly.
Említette, a támogatókkal közösen döntötték el a menedzser kinevezését. Támogatókon most csak a KIM-et kell érteni, vagy az AMMOÁ-t is?
Az RMPSZ csak a Bethlen Gábor Alapkezelővel köt szerződést, és mi a kormányzati támogatás lebonyolításában veszünk részt. Az AMMOA-tól ugyan megkerestek, de szerződést nem kötöttünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy ők kivárnak a tisztújító küldöttgyűlésig. Jeleztem Antal Gábor kurátornak, aki megkeresett, hogy hajlandóak vagyunk tárgyalásokba bocsátkozni, ám mivel az RMPSZ megbízatása ilyen rövid időre szól, ők feltételezhetően egy stabilabb, a továbbiakban körvonalazódó partnerrel kötnék meg a szerződést.
Figula Olimpiu azt nyilatkozta a Krónikának, őt Füzes Oszkár nagykövet javasolta. Miért esett rá a választás mint válságmenedzser?
Mi az ajánlások alapján úgy gondoljuk, bíznunk kell benne, és úgy tűnik, ez teljesen indokolt, nagyon operatívan intézkedik. Figula nem lesz munkaviszonyban, fizetést sem kér, ő egy üzletember, aki nem szorul rá ilyen juttatásokra.
Természetesen ilyenkor személyes érintettségek is vannak helyenként. Itt a közügyet kell nézni, és én remélem, hogy a legkorrektebb módon igyekszünk ezt lebonyolítani mindenkivel, akivel valamiféle kapcsolatban álltunk eddig is vagy ezután. Gondolok itt az oktatási helyszínekre is. Ha a csángószövetség nem hajlandó a korábbi megállapodásaink alapján tovább a tulajdonában lévő helyszínek költségeiben együttműködni, akkor megkeressük azt a formát, amely nekik is megfelel, jobban, másképpen. Mindenképpen arra törekszünk, hogy probléma- és törésmentesen menjen tovább az oktatási program.
Én igyekszem a legkorrektebb módon viszonyulni, a tanárok programja ugyanúgy zajlik, ahogy az be volt tervezve. Hétvégén, március 3-án tantárgyversenyt tartunk Bákóban, amelyen szinte mindegyik oktatási helyszín részt vesz. Ugyanakkor Haáz Sándor tanár úr szervezésében a Homoródmenti Népdalvetélkedőre egy mikrobusznyi gyerek érkezik Nyisztor Ilona tanítónővel az élen. Tehát igyekszünk, hogy minden a megszokott mederben történjen. Én nem szeretnék politikai hátszelet sejtetni az ügy mögött, én ezt teljes mértékben szakmai feladatnak tekintem, és nyilván ezzel a hozzáállással közelítünk a dologhoz.
Megkapták-e a BGA Zrt-től az ígért összeget?
Február 23-án megkötöttük a szerződést a BGA Zrt.-vel erre a három hónapra: február, március, és április 30-áig bezáróan. Két részletben fogják utalni a támogatást, az első részlet, 10 millió forint tegnap megérkezett, tehát semmiféle fennakadás nincs a tanárok bérének kifizetésében, a rezsiköltségek biztosításában, természetesen nem visszamenőleg, hanem a február 1. után felmerülő költségeknek a fedezésére. Miután erről elszámoltunk, a következő részletet, 19 és fél millió forintot azonnal utalják. Ezt a költségvetési keretet a csángószövetség vezetőivel közösen állapítottuk meg, még amikor ezek az egyeztetések folytak.
Márton Attila az új oktatási felelős. Mi indokolta Ferencz Éva lecserélését?
Ferencz Éva egyrészt lemondott, azon kívül pedig úgy értékeljük az eddigi levelezés, listakövetés alapján, hogy Márton Attila egy integratív személyiség, alkalmas ennek a feladatnak az ellátására. A szándékunk az, hogy alkalmat kerítsünk minden egyes oktatóval egy közös találkozóra, ők jelöljék ki az általuk is elfogadott vezetőjüket, akárcsak egy jó tantestületben. Ennek mi messzemenően örülnénk, de itt most erre a rövid időszakra elsősorban azt szólítottuk meg, akit ismerünk, és aki igazán jó szívvel, nagy lelkesedéssel áll a dolog mögé.
Villáminterjúnk Figula Olimpiuval
Tegnap hatan az MCSMSZ leköszönt vezetőségéből felmondták az RMPSZ-szel kötött szerződésüket – Ön szerint azért, mert kifogásuk volt az Ön személye ellen. Próbált tárgyalni velük, megbeszélni a problémákat?
Figula Olimpiu: Igen, próbáltam, Solomon Adriánt felhívtam, amikor megkaptam a megbízást, hogy szeretnék vele leülni tárgyalni, másnap azonban az a hír fogadott, hogy testületileg felmondtak, anélkül, hogy tárgyalni tudtunk volna.
Ez a továbbiakban okozhat nehézséget, fennakadásokat az oktatási programban?
Az oktatásban semmiképpen, és a finanszírozás területén sem, ami nehézség lehet, az az átadás-átvétel. Az oktatási helyszíneknek szerződésük van a csángószövetséggel, mi már elkezdtük jelezni a házak tulajdonosainak, hogy szeretnénk a pedagógusszövetség nevében új szerződést kötni, a jövő hét folyamán ez elindul. Teljes támogatást kapunk mind a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságától, mind az RMPSZ-től.
Miért volt szükség Ön szerint válságmenedzserre, mik voltak a problémák?
Azért, mert elkezdtek halmozódni a gondok az oktatási helyszíneken, és nem úgy tűnt, hogy elindulnának a megoldás felé. Sok helyszínen napi gondok adódtak a tűzifával, a papírral, és ezt meg kellett valahogyan oldani. Igazából azért volt szükség erre, hogy fogjuk össze, legyen koordinálva, és minél rövidebb idő alatt rendezzük le a napi gondokat. Kellett egy személy, aki ezt összefogja, ezért kértek meg engem.
A koordinátor korábban az MCSMSZ lemondott vezetői közül kellett volna legyen valaki? Mulasztás történt? Miért alakult ki egy ilyen válsághelyzet az átmeneti időszakban?
Igazából nem az én tisztem, hogy ezt elmondjam. Szeretnénk elemezni a helyzetet a tisztújítást követően a csángószövetséggel, hogy miért alakultak ki bizonyos gondok. Azután nagyon szívesen válaszolok a kérdésre.
Eddig mennyire volt belelátása a csángó oktatási programba? Milyen kapcsolatban állt az MCSMSZ-szel?
Ismerem a csángószövetséget, láttam az oktatási programot is, bár nyilván én nem ezzel foglalkoztam. Teljesen más okból élek Bákóban, a munkahelyem szólított ide. De ismerem a napi gondjaikat, tudtam, hogy mit csinálnak, gyakorlatilag az összes szereplővel ismeretségi viszonyban állok már több mint két éve.
A Krónikának azt mondta, Füzes Oszkár ajánlotta erre a tisztségre. Ön szerint miért, hogyan merült fel az Ön neve?
Pontosabban én azt nyilatkoztam, úgy tudom, hogy ő ajánlott, de vele nem beszéltem erről. Feltételezem, azért merült fel a nevem, mert itt élek, ismerek minden szereplőt, tudom a gondokat. Gondolom, konszenzusos megoldásként születhetett az, hogy megkérdezték: vállalom-e.
És miért döntött úgy, hogy vállalja?
Fontosnak tartom, hogy minél normálisabb hangnemben menjenek a dolgok, ne legyenek fennakadások, ne omoljon össze ez a rendszer, és szülessen egy átmeneti megoldás addig, amíg kialakul az oktatási program új struktúrája.
Mennyire összeegyeztethető az RMDSZ megyei ügyvezető elnöki tisztségével, illetve a vállalkozása körüli feladatokkal a válságmenedzserkedés?
Szerintem az, hogy az RMDSZ ügyvezetője vagyok, és megkeresett a magyar kormány és a pedagógusszövetség is, egy jelzés, hogy ebbe nem szeretné senki bevonni a politikát. Az az érdek, hogy egy szakmai megoldás szülessen minél előbb, normális hangnemben. Igen, szerintem összeegyeztethető, nyilván plusz erőfeszítést fog igényelni, de erre a rövid időre megpróbálom a legjobb tudásom szerint végezni, illetve nagyon számítok a jelenlegi stábból jópár kolléga segítségére. Az AMMOA is teljes támogatásáról biztosított. Úgy ültünk le beszélni, hogy minden szereplő az MCSMSZ kivételével támogatott, és azt mondta, jó, akkor próbáljuk megoldani a problémákat, hogy ne álljon le az egész rendszer.
Mennyi időre szól a mandátuma?
Határozott idejű, április végéig tart. Az RMPSZ-től kaptam egy megbízási szerződést.
Melyek a legfontosabb feladatai az elkövetkező hetekben, mik a tervei?
A legfontosabb, hogy stabilizáljuk a helyzetet az oktatási helyszíneken, ezalatt azt értem, hogy a számlákat fizessük ki, kössük meg az új szerződéseket. A másik nagyon fontos dolog, hogy a keresztszülő programot kezdjük el újra, tegyük rendbe, vegyük fel a kapcsolatot a keresztszülőkkel, tudassuk velük, hogy igen, látszik a kiút, lesz megoldás, folytatódik a program Moldvában.
Az RMPSZ-nek egyébként nincs szerződéses kapcsolata a keresztszülők adományait begyűjtő AMMOÁ-val. Önök milyen formában keresik meg a keresztszülőket?
Az AMMOA egyes vezetői most jöttek ki Moldvába, és le fognak ülni a pedagógusszövetséggel megoldást keresni. Illetve mi támaszkodunk a KIM-től jövő támogatásra is, amiből addig tudjuk finanszírozni a kiadásokat. Ismétlem, az AMMOA is nagyon segítőkész, napi kapcsolatban állunk velük is, mindenben támogatnak, ők is szeretnék az ügy mielőbbi rendezését.
Transindex.ro
2012. március 3.
A múlt elfelejtve...
60 év alatt, megalakulása óta színmagyar egyetemből román nyelvű oktatási intézménnyé vált a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Sokan nem tudják, mások elhallgatják azt, hogy eredetileg Románia egyetlen magyar nyelvű orvosi egyetemeként alapították meg. A napokban tüntető román diákok nem valószínű, hogy tudják ezt, így csak magukénak tekintik az intézményt.
Prof. Dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE nyugalmazott professzora: „Munténiában az ország fővárosa, Bukarest, akkor Erdélyben román nyelvű egyetem Kolozsváron, továbbá Moldvában a jászvárosi egyetem, úgy nyilvánvalóan, és mint mondtam állami határozattal született ez a magyar nyelvű egyetem. Ugye következtethetjük ebből érthetően, hogy az erdélyi tömb és akár szórványmagyarság kiszolgálására is.”
A magyaroknak létesített egyetem azonban elrománosodott az évtizedek során. 1962-től a laboratóriumi gyakorlatok nyelve román lett és ettől kezdve csak románul folytak. Az egyetem élén magyar rektor utoljára 1984-ben volt. Emellett a román és magyar diákok arány is erőteljesen megváltozott.
Novák Zoltán, történész: „Gyakorlatilag egy olyan érdekes helyzet alakult ki 90-ben, hogy az 1960-as arányok álltak elő, de fordított előjellel, tehát a hallgatóknak több mint 80%-a volt 60-ban magyar nemzetiségű és 90-ben pedig gyakorlatilag román diákság került ilyen méretű túlsúlyba.”
A szakember szerint a mostani viták és a diáktüntetés azt mutatják, hogy hasonló jelek jelentkeznek Marosvásárhelyen, mint 1990 márciusában. Ma azonban nem éppen olyan súlyos a helyzet, mert más politikai helyzetben vagyunk. Kérdés azonban, hogy miért tekintik csak sajátjuknak az egyetemet a román diákok, akik a héten kivonultak tüntetni.
Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke: „Úgy gondolom, hogy azok a diákok, akik most tüntetnek, nem ismerik ennek az egyetemnek a történelmét. Máskülönben felhívok minden marosvásárhelyi, hogy nézze meg az egyetem honlapját, és rá fog jönni, hogy a történelme nagyon röviden van leírva, semmi nincs benne arról, hogy ez egy magyar egyetem volt valaha.”
A történész szerint a marosvásárhelyi magyarság kisebbségi jogai biztosításának zálogaként látja az egyetemet, a románság pedig hatalmi eszközként használja ezt. Kompromisszumos megoldásra lenne szükség, és arra, hogy az egyensúly visszabillenjen, hiszen furcsa az, hogy 60 év után sokan nem is tudják azt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar intézményként indult.
Székely Varga Edina
Erdély Tv
Erdély.ma,
60 év alatt, megalakulása óta színmagyar egyetemből román nyelvű oktatási intézménnyé vált a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Sokan nem tudják, mások elhallgatják azt, hogy eredetileg Románia egyetlen magyar nyelvű orvosi egyetemeként alapították meg. A napokban tüntető román diákok nem valószínű, hogy tudják ezt, így csak magukénak tekintik az intézményt.
Prof. Dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE nyugalmazott professzora: „Munténiában az ország fővárosa, Bukarest, akkor Erdélyben román nyelvű egyetem Kolozsváron, továbbá Moldvában a jászvárosi egyetem, úgy nyilvánvalóan, és mint mondtam állami határozattal született ez a magyar nyelvű egyetem. Ugye következtethetjük ebből érthetően, hogy az erdélyi tömb és akár szórványmagyarság kiszolgálására is.”
A magyaroknak létesített egyetem azonban elrománosodott az évtizedek során. 1962-től a laboratóriumi gyakorlatok nyelve román lett és ettől kezdve csak románul folytak. Az egyetem élén magyar rektor utoljára 1984-ben volt. Emellett a román és magyar diákok arány is erőteljesen megváltozott.
Novák Zoltán, történész: „Gyakorlatilag egy olyan érdekes helyzet alakult ki 90-ben, hogy az 1960-as arányok álltak elő, de fordított előjellel, tehát a hallgatóknak több mint 80%-a volt 60-ban magyar nemzetiségű és 90-ben pedig gyakorlatilag román diákság került ilyen méretű túlsúlyba.”
A szakember szerint a mostani viták és a diáktüntetés azt mutatják, hogy hasonló jelek jelentkeznek Marosvásárhelyen, mint 1990 márciusában. Ma azonban nem éppen olyan súlyos a helyzet, mert más politikai helyzetben vagyunk. Kérdés azonban, hogy miért tekintik csak sajátjuknak az egyetemet a román diákok, akik a héten kivonultak tüntetni.
Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke: „Úgy gondolom, hogy azok a diákok, akik most tüntetnek, nem ismerik ennek az egyetemnek a történelmét. Máskülönben felhívok minden marosvásárhelyi, hogy nézze meg az egyetem honlapját, és rá fog jönni, hogy a történelme nagyon röviden van leírva, semmi nincs benne arról, hogy ez egy magyar egyetem volt valaha.”
A történész szerint a marosvásárhelyi magyarság kisebbségi jogai biztosításának zálogaként látja az egyetemet, a románság pedig hatalmi eszközként használja ezt. Kompromisszumos megoldásra lenne szükség, és arra, hogy az egyensúly visszabillenjen, hiszen furcsa az, hogy 60 év után sokan nem is tudják azt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar intézményként indult.
Székely Varga Edina
Erdély Tv
Erdély.ma,
2012. március 5.
Magyar tantárgyverseny Moldvában
Március 3-án ért véget a Mikes Kelemen országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny, immár IX. alkalommal megszervezett, Bákó megyei szakasza. Az eseménynek a bákói Domnița Maria I-VIII. osztályos iskola adott otthont, melynek igazgatónője, Deaconu Elisabeta Cecilia, igencsak nagy szeretetettel fogadja be minden évben a moldvai magyarság ezen megmérettetését.
Az eltelt kilenc év alatt sokan tiszteletüket tették ezen a rendezvényen, rangos és ismert javító-tanárok állították mérce alá az idénre már 24 moldvai csángó településről összesereglett 73 tanulót, akik négy kategóriában, korcsoportban mérték össze az iskolai, valamint az iskolán kívüli magyar órákon elsajátított tudásukat. Tiszteletre méltó, hogy a Bákó megyei főtanfelügyelő, Lazăr Florin, is tiszteletét tette ez alkalommal, váratlan betoppanása azonban nem riadalmat, a szokásos „lóti-futi” effektust, hanem inkább örömet váltott ki, mind a szervezőkből, mind Anghel Năstase roma kisebbségi tanfelügyelőből, aki a magyar oktatás érdekeit hivatalosan képviseli a Bákó megyei tanfelügyelőségen. Utóbbi ismételten hangot adott elismerésének, mellyel az oktatási programban dolgozó oktatók végzik mindennapi munkájukat.
Míg a gyerekek legjobb tudásuk szerint azon „törekedtek”, hogy a „legeszesebben” megoldják a tantárgyverseny tételeit, addig a moldvai magyar oktatásért dolgozó pedagógusok, jelenlegi munkáltatójukkal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökével tárgyaltak. Burus Siklódi Botond elnök úr vezetésével, arról folyt a beszélgetés, hogyan tudnák az oktatási program átszervezésében felmerülő kérdéseket megelőzni, a már felmerült kérdések megválaszolásában ki tud segíteni. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány is képviseltette magát ezen a találkozón, volt olyan kérdés, melyre az AMMOA képviseletében jelenlevő Petrás Robi már ismerte a megoldást, de ott volt Bartha András és Pogár Laci is, akik szintén megnyugtató válaszokat tudtak adni a tanárok felvetéseire.
A kiadós ebéd után mindenki türelmetlenül várta az eredményhirdetést, a zsűri pedig szorgosan és pontosan igyekezett, Borbáth Erzsébet nyugdíjazott igazgatónő felügyelete alatt, Márton Béla tanár úr és Szolláth Hunor közreműködésével, hogy a sokszor csak fél pontos különbségeket is a legigazságosabban értékelje. Mint az „nálunkfelé” történni szokott, az eredményhirdetés nem csak a gyerekeknek szerzett örömet, hanem felkészítő tanáraiknak is.
„Erőst örömesen” meséltek a javító-tanárok, a dolgozatokban észlelt vidámságokról, elmés megoldásokról, szívhez szóló fogalmazványokról. Mint amikor a „serény” ellentétét kellett fokozni, és a megoldást az „eszes” szerző, nemserény, nemserényebb és legnemserényebb formában vetette papírra. Kiemelten értékelte Borbáth Erzsébet pedagógus, a már csak a moldvai magyarság, mindennapi szókincsében élő szavak használatát, biztatva a gyerekeket, hogy az irodalmi magyar nyelv elsajátítása közben, ne feledjék el ezeket a régies szavakat, kifejezéseket.
erdon.ro
Március 3-án ért véget a Mikes Kelemen országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny, immár IX. alkalommal megszervezett, Bákó megyei szakasza. Az eseménynek a bákói Domnița Maria I-VIII. osztályos iskola adott otthont, melynek igazgatónője, Deaconu Elisabeta Cecilia, igencsak nagy szeretetettel fogadja be minden évben a moldvai magyarság ezen megmérettetését.
Az eltelt kilenc év alatt sokan tiszteletüket tették ezen a rendezvényen, rangos és ismert javító-tanárok állították mérce alá az idénre már 24 moldvai csángó településről összesereglett 73 tanulót, akik négy kategóriában, korcsoportban mérték össze az iskolai, valamint az iskolán kívüli magyar órákon elsajátított tudásukat. Tiszteletre méltó, hogy a Bákó megyei főtanfelügyelő, Lazăr Florin, is tiszteletét tette ez alkalommal, váratlan betoppanása azonban nem riadalmat, a szokásos „lóti-futi” effektust, hanem inkább örömet váltott ki, mind a szervezőkből, mind Anghel Năstase roma kisebbségi tanfelügyelőből, aki a magyar oktatás érdekeit hivatalosan képviseli a Bákó megyei tanfelügyelőségen. Utóbbi ismételten hangot adott elismerésének, mellyel az oktatási programban dolgozó oktatók végzik mindennapi munkájukat.
Míg a gyerekek legjobb tudásuk szerint azon „törekedtek”, hogy a „legeszesebben” megoldják a tantárgyverseny tételeit, addig a moldvai magyar oktatásért dolgozó pedagógusok, jelenlegi munkáltatójukkal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökével tárgyaltak. Burus Siklódi Botond elnök úr vezetésével, arról folyt a beszélgetés, hogyan tudnák az oktatási program átszervezésében felmerülő kérdéseket megelőzni, a már felmerült kérdések megválaszolásában ki tud segíteni. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány is képviseltette magát ezen a találkozón, volt olyan kérdés, melyre az AMMOA képviseletében jelenlevő Petrás Robi már ismerte a megoldást, de ott volt Bartha András és Pogár Laci is, akik szintén megnyugtató válaszokat tudtak adni a tanárok felvetéseire.
A kiadós ebéd után mindenki türelmetlenül várta az eredményhirdetést, a zsűri pedig szorgosan és pontosan igyekezett, Borbáth Erzsébet nyugdíjazott igazgatónő felügyelete alatt, Márton Béla tanár úr és Szolláth Hunor közreműködésével, hogy a sokszor csak fél pontos különbségeket is a legigazságosabban értékelje. Mint az „nálunkfelé” történni szokott, az eredményhirdetés nem csak a gyerekeknek szerzett örömet, hanem felkészítő tanáraiknak is.
„Erőst örömesen” meséltek a javító-tanárok, a dolgozatokban észlelt vidámságokról, elmés megoldásokról, szívhez szóló fogalmazványokról. Mint amikor a „serény” ellentétét kellett fokozni, és a megoldást az „eszes” szerző, nemserény, nemserényebb és legnemserényebb formában vetette papírra. Kiemelten értékelte Borbáth Erzsébet pedagógus, a már csak a moldvai magyarság, mindennapi szókincsében élő szavak használatát, biztatva a gyerekeket, hogy az irodalmi magyar nyelv elsajátítása közben, ne feledjék el ezeket a régies szavakat, kifejezéseket.
erdon.ro