Palotára cseréli a városházát Horváth Anna
Az augusztusi városi tanácsülés után a Bánffy-palota udvarán tartott kihelyezett fogadóórát Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármester és Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos.
Talán a gyönyörű helyszín és a napfényes idő tette, hogy még a gondok sem tűntek olyan sötéteknek, megoldhatatlanoknak. Oláh Emese ismertette a jelenlevőkkel az RMDSZ Kolozs megyei nőszervezete által a Kolozsvári Magyar Napok idején kibocsátott Társadalmi kisokos című kiadványt, amelyben a városházi segélyekről tájékozódhatunk, majd a jelenlevők sorra mondták el gondjaikat. Fűtéstámogatásról, sírproblémákról panaszkodtak a városlakók és jogi kérdéseket vetettek fel, a két RMDSZ-es vezető szakavatott válasszal igyekezett segíteni. Horváth Anna alpolgármester szerint nem kizárt, hogy amíg a szép idő tart, rendszeresítik a szabadtéri fogadóórákat, mivel sokkal kellemesebb, mint a megszokott városházi helyszín.
Szabadság (Kolozsvár)

Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)

Újabb magyar nyelvű feliratok és mások eltávolítása Kolozsváron
Újabb magyar nyelvű feliratot helyezett el Kolozsváron köztéren egy névtelenségbe burkolózó, szabad nyelvhasználatért küzdő aktivista csoport. A városháza azonban szinte azonnal eltávolíttatta a magyar nyelvű feliratot – számolt be kedden a Szabadság című kolozsvári napilap.
A Most-Acum nevű csoport először júniusban Kolozsvár határában magyar és német nyelvű település névtáblát helyezett el a város Torda felöli kijáratánál, amit eltávolítottak a hatóságok. Most a kolozsvári Sétatéren a polgármesteri hivatal által nyáron, házasságkötésre használt épületben a hivatal nevét és logóját tartalmazó molinót cserélték ki kétnyelvűre a csoport tagjai. Közlésük szerint egy napig sem maradt ott a kétnyelvű felirat, mert a városháza alkalmazottai a molinó magyar nyelvű részét levágták.
A Most-Acum mozgalom szerint a házasságot kötő magyar pároknak ugyanolyan körülményeket kellene biztosítani, mint a románoknak. Úgy vélik, nem lehet szó egymás kultúrájának tiszteletéről és toleranciáról, ha közben a hatóságok úgy döntenek, a kolozsvári Sétatéren a román szó mellett nem férhet meg a magyar is.
Felidézik, hogy Emil Boc, Kolozsvár polgármestere a Kolozsvári Magyar Napok idei megnyitóünnepségén arról beszélt, hogy az elmúlt tíz évben visszaállt a normalitás, mindenki otthon érezheti magát Kolozsváron.
MTI, Erdély.ma

38. Unitárius Ifjúsági Konferencia
„A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2014. augusztus 29–31. között a Jobbágyfalva melletti Tündér Ilona Völgyében szervezte meg a XXXVIII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 120 fiatal vett részt. A konferencia a következőkből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A konferencia munkálatainak összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé. Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Albert-Nagy Ákos István V. éves teológiai hallgató tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésznek, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatójának előadása Hagyománytisztelet és fiatalos vallásosság címmel. Este Paul Iorapuu (Nigéria) bevezette a résztvevőket a nigériai kultúra zenei életébe, tánclépéseibe és más rejtélyeibe. A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Andorkó Júlia (Vargyas) jógát vezetett, Pitó Attila (Tarcsafalva), az Erdély Mentőcsoport alelnöke a szervezet tevékenységéről beszélt és alapszintű elsősegély-tanfolyamot tartott, Bustya János (Sepsiszentkirály) Fészbuk dzsenerésön címmel tartott előadást a fiatalok mindennapjaivá vált közösségi oldal kelepcéiről, dr. Kovács Réka Rozália a párkapcsolatokról kialakult tévhitekről beszélt.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) XXI. századi spiritualitás című előadása nyitotta, majd rövid szünet után három program közül lehetett választani. Benkő József (Marosvásárhely) történész élő történelemórára hívta a résztvevőket, Udvari Izabella (Magyarsáros) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Este is választhattak a fiatalok: hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek-e vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta. A vasárnap délelőtti záró istentiszteletet Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalva–kézdivásárhelyi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek után Fit Life Bogival zumbáztak a résztvevők. Este az eredményhirdetést és az oklevelek kiosztását követően a Bagossy Brothers Company együttes lépett fel. A rendezvényt lampioneregetéssel zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók. A konferencia főtámogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak. Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!” – áll az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)

Levágta a magyar feliratot a városháza a Sétatéren
A MOST-ACUM – Mozgalom a szabad nyelvhasználatért aktivistái vasárnap hajnalban kétnyelvűre cserélték a sétatéri filagóriában kihelyezett bannert, amely a polgármesteri hivatal nevét és logóját tartalmazza.
A „Primăria Municipiului Cluj-Napoca” alá felkerült a „Kolozsvár Polgármesteri Hivatala” felirat is. A Kolozsvár hagyományaihoz és jelenlegi, multikulturális jellegéhez méltó kétnyelvű banner egy napig sem szolgálhatta a város lakóit – a városháza alkalmazottai órákon belül észlelték a cserét, és a banner alsó felének levágásával eltávolították a városháza magyar megnevezését. A MOST-ACUM mozgalom szerint a filagóriában házasságot kötő magyar pároknak ugyanolyan körülményeket, feltételeket kell biztosítani, mint a románoknak. Nem beszélhetünk egymás kultúrájának tiszteletéről, ha egymás nyelvét nem tiszteljük. Nem beszélhetünk toleranciáról, ha a hatóságok úgy döntenek, a kolozsvári sétatéren a román szó mellett nem férhet meg a magyar is – olvasható a mozgalom sajtóközleményében.
Szabadság (Kolozsvár)

„Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?”
Péterfalvi (P.) Szathmáry Károly (1831–1891), a Bethlen Kollégium történelemtanára (1862–1868 között), a XIX. század második felében alkotott maradandót Nagyenyeden. Mindenekelőtt az 1849-es pusztulás után mintegy 200 eredeti magyar történelmi dokumentum feltárója és megmentője. Gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok egyik lelki jóbarátja, akinek értékes könyvadományát ő maga szállítja le Kolozsvárról Nagyenyedre 1863-ban, s alapozza meg vele a nagykönyvtár immár harmadik újjászületését. Enyedi tanári állását, Gyarmathy Sámuel és Garda József tanárokkal egyetemben, az Egyházi Főtanács jóváhagyása alapján, 1862. november 8-án lezajlott ünnepség keretében foglalja el. A beavatási ünnepségen gróf Mikó Imre a kollégiumi elöljáróság, a tanári kar és a népes tanulóifjúság jelenlétében tart nagyszabású beszédet, melynek ez alkalommal csupán alábbi részét idézem:
„Önök, újonnan választott tisztelt tanár urak – nem kétlem – teljes mértékben érzik azt, hogy e haza egyik oly nevelő- és tanintézete vezetőinek sorába léptek, melynek a múltban fényes története, a jövőben nagy feladata van. Oh kérem, méltassák ezt figyelemre. Az atyák és anyák a vallás és haza legdrágább kincsöket: gyermeköket, ifjúságukat s velök egész jövőjük sorsát tették le önök kezébe. Önöknek az atyák és anyák helyét kell pótolni, míg az ifjúság e falak között van. Azok gyanánt kell szeretniök, óvniok s megfenyíteniök őket. Ha senki más, Isten látja s a haza figyelemmel kíséri önök lépéseit. Kérem, vegyék szívökbe: mily szép ily nagy érdekeknek szolgálni! Sok nagynevű és hatású férfiak ültek azon székeken, melyeket önök elfoglalnak. Töltsék be azokat híven, egészen. Legyenek önök amazok dicsőségének nemcsak örökösei, de egyszersmind folytatói. Az enyedi kollégium a mai nap új pályát kezd: legyen az hosszú, legyen a hazára, a tudományra és vallásunkra árasztandó erkölcsi hasznai által dicső! Növekedjék folyvást ifjúságának s tanárainak száma, szellemi értéke s jó hírneve. Ne zavarja meg e békés szellemi munkásság szövetségeseit semminemű csapás. (…) Tegyünk hát fogadást, hogy hazánkhoz, nemzetünkhöz, vallásunkhoz hívek s kötelességtisztelők, de egyszersmind mások iránt türelmesek, előzékenyek leszünk... Isten segíts jó feltételünkben, s vedd oltalmadba e várost és feltámadott kollégiumunkat!” P. Szathmáry Károly Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? címet viselő írását a Kolozsvári Nagy Naptár 1865-ös évfolyamában fedeztem fel. Immár szinte 150 évvel ezelőtt íródott. Szerzője megérdemli, hogy másfél évszázad elteltével ismételten napvilágra hozzuk s napjaink olvasóközönsége elé tárjuk. Kertész József egykori enyedi diák szavai is erre biztatnak akkor, amikor ezeket írja 1926-ban: „Aki az emlékezés fáklyafényével évszázadokat világított be s általa tanultuk megismerni és tisztán látni múltunkat: megérdemli, hogy az utána következő nemzedék büszkeséggel emlegesse nagy nevét, mely mint a leáldozó nap az alkonyi tájakon, búcsúképpen még szerte lőveli sugárözönét: úgy az ő dicsősége is beragyogja és megaranyozza egykori munkásságának klasszikus helyét, a nagyenyedi kollégiumot mind az időknek végezetéig”.
Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?
„Ha utad, nyájas olvasó, valaha Nagy-Enyedre vezet, ez annyi siralmas napot ért város közepén bástyákkal erősített ódon kastélyt, s a kastélyban néhány jelentéktelen lakházon kívül két egyházat találsz. Az egyik, jelenben lutheránus templom, alig látszik ki a kastélykerítésből. Bevakolt köríves kapuzata, keskeny ablakai s végre a még máig is kibetűzhető évszám (1333) az Anjouk korára utalnak.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES, Szabadság (Kolozsvár)

Magyarországiakat is vár a csíkszeredai Sapientia
Milyen szakmát válasszunk, hogy évek múlva ne azon gondolkozzunk, miből fizessük ki a gázszámlánkat? Érdemes-e második, harmadik diplomát szerezni? A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánjával, Dr. Kósa Istvánnal beszélgettünk a szeptember 4. és 11. közötti pótfelvételi előtt.
Milyenek voltak az egyetemi évei? Befért egy kis lazaság is az órák és a vizsgák közé?
Sokat tanultam, sokféle szakon, így bőven kijutott az egyetemi évekből. Kolozsváron kezdtem állatorvosin, filozófia szakon végeztem, Debrecenben doktoráltam ugyancsak filozófiából, végül Bukarestben szereztem mesteri oklevelet szociológiából. Laktam albérletben, kollégiumban, átlagosan évi egy-két költözéssel, ahogy akkoriban szokás volt. Habár sokáig kerestem a helyem és a hozzám illő szakmát kolozsvári éveim alatt, alapvetően a napi rendszerességű, módszeres tanulást jellemzett. A társasági életből pedig én is kivettem a részem, akárcsak a korombeliek: táncházba, koncertekre és bulizni jártam. Néha az is megesett, hogy vizsgaidőszakban többször eljutottam koncertre, mint oktatási periódusban ...
Miben látja a legnagyobb különbséget a mai és a korábbi egyetemi élet között?
Már lassan közhelynek számít, de ha szóba jött, mondom, mert minden egyetemről, minden kollégától ezt hallom: régebben több társasági rendezvényen, eseményen vettek részt az egyetemisták, mint manapság. Ma sokkal inkább a közösségi média strukturálja a fiatalok szabadidejét, mint a szemtől-szembeni együttlétet követelő, közös programok.
Régen is voltak menő szakok? Van-e átalakulás ezen a téren?
Soha nem látott mértékű átalakulás megy végbe az utóbbi több mint másfél évtizedben, elsősorban az informatikai tudásnak, illetve az internet megjelenésének, fejlődésének köszönhetően. Ami a szakok, illetve a szakmák jövőjét illeti, két fontos különbséget kell tennünk. Hol kell „menőnek” lennie egy szaknak, illetve szakmának? Belföldön vagy a gazdasági téren élen járó kapitalista országokban? Aztán ugyanezt a kérdést feltehetjük az idő vonatkozásában is: most, vagy 5-10, netán 20 év múlva? E kritériumokat szem előtt tartva óriási ellentmondásokat fedezhetünk fel például a médiában megjelenő információk között.
Mit jósolnak a nagyvállalatok?
Itt van például az IBM: azt állítja, naponta hozzávetőleg 2,5 exabit új adat termelődik a világon. A hatalmas adathalmaz feldolgozását nyilvánvalóan szoftverek végzik, de a vállalatoknak egyre nagyobb szükségük lesz olyan szakemberekre, akik az adatokat kezelni, elemezni tudják. Elsősorban közgazdászokat és szociológusokat várnak erre a pályára. És ez világszerte három millió szabad állást jelent már a jövő évtől! Ezzel szemben a Realitate.net az egyik július eleji számában azzal riogatja az érettségizőket, hogy kerüljék a szociológia szakot, s a kilencedik helyre teszi a legkisebb eséllyel munkahelyre pályázók listáján. Hogy is van ez akkor? Milliószámra kellenének a szakosodott közgazdászok meg szociológusok, de elriasztják a fiatalokat erről a pályáról.
Ön szerint mi a jövő szuperbiztos szakmája? Milyen végzettségű az, aki a diplomáját kézhez véve jól fizető, megfelelő egzisztenciát biztosító álláshoz jut?
Például a biomérnök. Ezt a mikrobiológia, a biokémia, az informatika és a genetika határterületén tevékenykedő szakembert a mechatronikai mérnök és az androgóguson kívül a jövő szakembereként tartják számon a fejlett piacgazdaságokban! Nyilván azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy egy jól fizető biomérnöki állás betöltésére nem elég egy éppen átmenő osztályzatot igazoló diploma. A legjobbak közé kell tartozni, hogy sikerrel pályázzon valaki, mindazonáltal ez azt jelentheti, hogy talán éppen egy székelyföldi falvacskából távmunkát végezve jut busásan fizetett álláshoz egy mérnök.
Van-e manapság elegendő távmunka lehetőség? Hol fog dolgozni egy biomérnök vagy egy - a világviszonylatban leggyorsabban fejlődő szakmák ranglistáján 22. helyezett - környezetmérnök egy olyan adottságú térségben, mint a Székelyföld?
Nos, ha nincs a háttérben egy kutatóintézet, mint a csíkszeredai helyszínen a biomérnökök esetében, akkor el lehet menni külföldre továbbképzésre, szakosodásra, irigylésre méltó pénzt lehet keresni a szakmában, majd itthon - a korszerű tudás birtokában - kell befektetni azt.
Sokan úgy állnak hozzá az egyetemi tanulmányokhoz, hogy éppen megszerzik a papírt, ami igazolja, koptatták a padot egy felsőoktatási intézményben...
Ez nem elég. Nem a papír a lényeg, hanem a tudás. A jövő nekünk kedvezhet, ha felismerjük a világszintű, korszerű tudás fontosságát, szert tudunk tenni rá, s lakhelyünktől függetlenné tudjuk tenni a szolgáltatásunkat, munkánkat. E tudás megszerzésére pedig az új Erasmus-ösztöndíjprogram is hihetetlen lehetőségeket teremt az ország legtöbb egyetemén, nálunk is. Én ebben látom tulajdonképpen Székelyföld jövőjét: a világszerte elismert korszerű tudás birtokában klaszterekbe tömörülve termelni és szolgáltatni a világpiacra. Ez pedig sok esetben a térség gazdasági helyzetétől függetlenül, távmunkaként is végezhető.
A Sapientia csíkszeredai kampusza miben erős?
A közvetlen tanár-diák viszonyt, illetve a kiscsoportos foglalkozásokat említeném mindenekelőtt. Ezek tetten érhetőek például abban, hogy együtt asztaliteniszezik az oktató a hallgatóval a Nagy Aula előtt, de abban is, hogy az izmosodó, erősödő tehetséggondozási programjaink jelentős eredményeket hoztak az utóbbi két évben. Azt gondolom, hogy a hat első, két második, illetve két harmadik díj az idei Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián - a helyszínen működő 13 képzési programhoz viszonyítva - elsősorban az imént említett sajátosságoknak köszönhető.
A kiváló képességű, kiemelkedő tanulmányi eredményeket elérő hallgatóknak milyen lehetőségeik vannak a fejlődésre?
Elitképző szakkollégiumaink tagjainak ingyenes bentlakást biztosítunk, de számukra más előnyökkel is jár ez a státus: versenyekre utaznak, versenyeket szerveznek, szakkollis táborokban vesznek részt. Erasmus keretében külföldi egyetemeken tanulhatnak egy vagy két szemesztert, vagy szakmai gyakorlatot végezhetnek. Iyen ösztöndíjak elnyerésére éppen a kisebb hallgatói létszám miatt nagyobb az esélyük, és könnyebben bekapcsolódhatnak az oktatók által folyatott különböző kutatásokba.
Egy kicsi egyetemmel szemben sok az előítélet, vagy kevés az emberek információja az ott folyó oktatásról, munkáról...
Ezzel mi is szembesülünk, miközben például a mérnöki laboratórium-rendszerünk felszereltség tekintetében országelsők között van, egyetemek között pedig feltehetően a legjobb. Erről sajnos nagyon kevesen tudnak. Pedig Románia minden zugából idejönnek a kutatók elvégezni egy-egy kísérletet. Vagy idáig sehol nem hallottam olyan bő kínálatról a sportolási lehetőségek terén, mint nálunk Csíkszeredában. Hallgatóink egész képzésük idején választhatnak például a lovaglás, az aerobic, a dzsúdó, a fitnesz, a kosárlabda, a néptánc szakágak, de akár a nemrég megnyílt uszoda programjai közül.
A csíkiak, Hargita megyeiek előszeretettel küldik a gyermekeiket a város egyetemére?
Változó. Van, aki jó lehetőségnek tartja, hogy maga mellett tudhatja még a kamasz gyermekét pár évig, de találkozunk olyannal is, hogy a szülő Székelyföldről elküldi egyetemre messzi városba a nebulót, majd panaszkodik, hogy nem bírja fizetni a taníttatását. Miközben nálunk ugyanazok az akkreditált szakok vannak, ráadásul magyarul, és a bentlakásunk nagy kapacitású, nem kell egy drága nagyváros drága albérletével terhelni a családi kasszát.
Tudjuk, hogy a nagy nevek vonzzák a hallgatókat. Csíkszeredában fontosnak tartják-e, hogy ismert arcokat hozzanak oktatni?
Barabási Albert-László, Amerikában élő, világhírű professzor a második félévtől kezdődően előadássorozatot tart nálunk a csíkszeredai kampuszon. A múlt tanévben előadóink között üdvözölhettük a szintén világhírű magyar pszichológust, Csíkszentmihályi Mihályt, vagy például a népszerű televíziós riportereket Vujity Tvrtkot és Frei Tamást.
Milyen új szakok indultak, indulnak?
Tavaly nagy dolog történt az egyetem fejlődésében, mesterszakokkal rukkoltunk elő (Kommunikáció és közkapcsolatok, Fenntartható biotechnológiák, Fordító és tolmács), 2014 őszétől pedig a Génsebészet, valamint a Humánerőforrás (HR) szakokkal bővül az alapképzésünk.
Milyen az érdeklődés a mesterszakok iránt?
Mesteri programjainkat kivétel nélkül közösen indítottuk valamelyik rangos magyarországi egyetemmel. Vannak „divatszakjaink”, mint például a Kommunikáció és közkapcsolatok, amire túljelentkezés jellemző, viszont a mérnöki képzésekre rendszerint kevesebben jönnek - de ez országszerte jellemző tudtommal. Miközben ezeken a szakokon az oktatás színvonala nagyon magas.
Szeptember 4. és 11. között pótfelvételit tartanak. Kiket várnak leginkább a csíkszeredai karokra?
Mind Erdélyből, mind Magyarországról is szívesen látunk hallgatókat. Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondom: magyarországi és az anyaország határain kívül élő, magyarul tudó fiatalokra számítunk. A szórványbeli, szociálisan hátrányos helyzetű, tehetséges diákok támogatására pedig létrehoztuk a Domokos Pál Péter Ösztöndíjprogramot.
Ön szerint Kelet-Európában még mindig megbámulják azt, aki a harmincadik évén túl egyetemista lesz, vagy már változott a helyzet? Máshol elfogadottabb az élethosszig tanulás? A második, harmadik diploma?
Néhány évvel ezelőttig nem szívesen szóltam arról, hogy többször szakmát váltottam. Akkoriban, a ’90-es évek elején-közepén rendhagyónak számított, ha valaki természetesnek tekintette az élethosszig tanulást. Ma azonban kezd magától értetődővé válni - igaz, azt tapasztalom, Székelyföldön jóval lassabban megy végbe ez a folyamat, mint az ország gazdaságilag fejlettebb régióiban, ám lassan már itt sem furcsa a gyakori szakmaváltás, illetve az átképzés, és ide is begyűrűzik a Nyugaton már több évtizedes múltra visszatekintő attitűd. Érthető, hiszen a ma legjobban fizetett, legsikeresebb szakmák jelentős része nem is létezett 20-25 évvel ezelőtt! Talán sokkoló hallani, de a szociológusok szerint a fejlett piacgazdaságokban a munkavállalóknak átlagosan nyolc évente át kell képezniük magukat ahhoz, hogy a munkaerő-piacon elfogadható helyet foglalhassanak el. Ez a jövő. Az élethosszig tanulás. Tehát akármilyen életkorban érdemes beülni az egyetemi padokba!
Sipos Betti, maszol.ro

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nagy romlása
(1990–2014 között)
Dr. Ábrám Zoltán professzornak nemrégiben a Népújság hasábjain megjelent, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatását elemző írását a szerkesztőség – jogos igénnyel – vitaindító anyagnak szánta. A vita mindeddig elmaradt, az egyetem magyar oktatásának súlyossá, már-már válságossá vált helyzete valódi okainak elemzésére mindeddig nem került sor. Borbély alelnök úr a Népújságban közzétett interjújában a kérdéskörre reflektálva vádol, hárít, másra mutogat. Elemzése szerint a romániai magyar politikum hibátlanul működött/működik, csak eredményeket ért el, minden lehetőt megtett a teljes körű magyar oktatás visszaállításáért. Az említett interjúban Borbély úr így fogalmaz: „Úgy vélem, mindenkinek meg kell tennie a maga dolgát. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve VOLTUNK” . A továbbiakban felhívja a figyelmet arra, hogy a tanárok végezzék a dolgukat, foglalkozzanak a szakmai résszel, az utánpótlás kinevelésével, az ügyvédek is tegyék a dolgukat, de az RMDSZ felelősségéről egy szót sem szól. 56 év egyetemen eltöltött szolgálati idő alatt összegyűjtött tapasztalatom felhasználásával szólok hozzá e témához. Előrebocsátom, ha valaki is hajlandó tükörbe nézni és képes őszintén elemezni, akkor meg kell állapítania, hogy minden fél felelőssége fennáll. A tanári kar az 1990-es kezdeti lendületben ígéretes, biztató magatartást tanúsított. Rövidesen megjelentek a régebbről ismert „fizetett tanárbérencek”, a kollaboránsok, akik megosztották, megfélemlítették az akkor még tenni akaró magyar diákokat, megtörték a Diákszövetség erejét, ellenállását. Mint tudjuk, a diákság emlékezetes, többhetes ülősztrájkkal követelte az előző rezsim által elsorvasztott magyar tagozat visszaállítását, valamint a paritás elvének alkalmazását, vagyis fele-fele arányú képviseletet az oktatói karban, a diáklétszámban, a vezetői struktúrákban és az adminisztrációban. Már a kilencvenes évek elejétől a politikum tudtával és támogatásával az egyetemi vezető pozíciókba zömmel arra nem érdemes magyar oktatók kerültek, akik a hatalom, a román vezetés, a szenátus feltétlen kiszolgálóivá váltak. Az utánpótlás kiválasztásában nem az értékek mentén szelektálták az új oktatókat, hanem politikai megfelelés, protekcionizmus és etnikai kritériumok szerint. A tanszékek élére román oktatók kerültek, akik a legritkább esetben vettek fel magyar anyanyelvű tanerőt, így jó néhány tanszék magyar oktatók nélkül maradt. Ugyanakkor a legjobb fiatal magyar oktatók egy része, az intézetben kialakult nyomasztó atmoszféra, a feszültség, a minden vonalon megnyilvánuló diszkrimináció (előléptetés, vezetői posztok elfoglalása, ösztöndíjak elnyerése), valamint az oktatás, kutatás minőségének lezüllése, a laboratóriumok felszereltségének kritikán aluli állapota okozta kiábrándultság miatt eltávoztak egyetemünkről. Megjegyzem, java részük nem külföldre ment, itt az országban talált jobb érvényesülési lehetőséget. Megemlíthetném tanszékünk (toxikológia) legjobb oktatóját, aki már mint adjunktus hagyta el az egyetemet, Kolozsváron viszont országos hírű gyógyszerellenőrző laboratóriumot tudott felállítani/működtetni. A tanári kar kontraszelekciója következtében a konformista, kollaboráns oktatói gárda arányaiban megerősödött, a szélsőségesen nacionál-kommunista, agresszív román vezetésnek, szenátusnak ellenállni képtelenné vált.
Bár a 2011. évi 1-es tanügyi törvény megjelenése után a magyar tanári kar java része megértette, hogy össze kell fogni, egyelőre úgy néz ki, hogy ez nem járt eredménnyel, és túl későn jött, annak ellenére, hogy Ábrám Zoltán professzor szerint a tanári kar „elment a falig”. Így állt elő az a helyzet, hogy az egyetemi szenátus román kétharmada, a törvény betűjét és szellemét semmibe véve, nem alkalmazza a teljes körű magyar oktatás visszaállítására vonatkozó törvényt. Ebben a közel negyed évszázadot felölelő időszakban az RMDSZ a MOGYE ügyét „jegelte”. Már a kilencvenes évek közepétől kezdve több alkalommal személyes kihallgatáson is jeleztük az akkori elnöknél az egyre súlyosbodó problémákat, de a politikum nemigen lépett, a kérdéskört az aktuális politikai konjunktúrának rendelte alá, egyszerűen nem tekintette a MOGYE-t az erdélyi magyar oktatás kulcskérdésének. Ne felejtsük el, ebben a periódusban az RMDSZ általában a kormánykoalíció tagja volt, sőt akkori elnöke az oktatásért is felelős miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett. Súlyos mulasztás az is, hogy a MOGYE helyzetét nem tették közbeszéd tárgyává, nem ismertették az egyetemen uralkodó áldatlan állapotokat, a magyar oktatás és oktatók diszkriminálását. Ezért a közvélemény, még a marosvásárhelyi is, csak a 2011-es tanügyi törvény megjelenése után szerzett minderről tudomást, amikor nyilvánosságra került a törvény alkalmazásának szomorú kálváriája és csúfos gáncsolása, valamint az ezzel kapcsolatos perekben született, súlyosan törvénysértő ítéletek meghozatala.
Borbély úr az inkriminált interjúban az elért „eredményeket” kitartóan hangoztatja. Azonban ha az általa sikerként említett adatot elemezzük, például hogy hányan tanultak magyarul a MOGYE-n a kilencvenes évek közepén, és hányan tanulnak most, kiderül, hogy állításával szemben igencsak negatív a statisztika. A 2000-es évek második felében a kizárólag román nyelven létrehozott új karok következtében a magyar-román diáklétszám aránya egyharmad-kétharmad szintre süllyedt, tehát alacsonyabb, mint amilyen a kétezres évek elején volt (fele-fele). Ugyanez a helyzet a tanerők arányával is, a kilencvenes évek elején létező 40 százalék ma még a 30 százalékot sem éri el! Ezért mondják a felkészült elemzők, hogy a magyar oktatás helyzetében nincs érezhető javulás. Kétségkívül eredményként értékelhető a 2011-es tanügyi törvény megalkotása, amely – betartatása esetén – jelentős előrelépést hozhatna a teljes körű magyar oktatás visszaállítása terén (magyar karok létrehozását, záróvizsgák, gyakorlatok stb. anyanyelven történő megtartását tenné lehetővé). A kormány és az egyetemi szenátus között több egyeztetés zajlott, amely tavaly szeptemberben egy igen gyenge, a törvényhez viszonyítva hátralépésnek számító, hétpontos áthidaló protokollumot eredményezett. Jellemző módon még ezt sem tartotta be az egyetem vezetése. A MOGYE működési chartája ma is illegális, törvénysértő, a magyar nyelvet diszkrimináló elveken alapszik. Ezzel szemben az angol karon az angol nyelv teljes körű használata kötelező!? Az RMOGYKE és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség által a magyar oktatást diszkrimináló ARACIS-szabály hatályon kívül helyezéséért indított perbe az RMDSZ minden indok nélkül megtagadta a támogató perbe lépést, noha ez az eljárás az utolsó esély az ARACIS tiltó rendelkezésének jogi úton történő megsemmisítésére. A döntés annál inkább elfogadhatatlan, mivel ők is tudják azt, hogy a Ponta-kormány politikai megoldást nem vállalhat fel, hiszen épp a MOGYE miatt benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal került hatalomra. Ismétlem, a pervesztés következtében a charta a jelenlegi, a magyar oktatást súlyosan diszkrimináló formájában marad. A tárgyalásra szeptember 19-én kerül sor Bukarestben, a Legfelső Ítélőtáblán. Hasznos lenne az elnökválasztási kampány során nyomatékosan felhívni a belföldi és nemzetközi közvélemény figyelmét a fentiekre és arra, hogy a MOGYE-perekben milyen törvénytelen ítéletek születtek. Ugyanakkor végre ki kellene dolgozni az egyetemmel kapcsolatos stratégiát, azt, hogy hogyan tovább a meglévő vagy új keretek között.
Dr. Kincses-Ajtay Mária ny. egyetemi professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi kisvárosok és a nagyobbak, a székelyföldiek (Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely) mellett Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad került a Korunk idei első őszi számának középpontjába. Minthogy pedig átjárhatóvá váltak a határok, és az országhatárok is átjártak fölöttünk, szükségszerűen tágul az a kör, amit a Városaink címszó jelent. Markó Béla emlékező írása Transzszilván városálom címmel szól múltról és jelenről, de hasonló visszapillantásokat olvashatunk Láng Zsolttól, Kántor Lajostól, Varga Gábortól, Lőrincz Györgytől, Kőrössi P. Józseftől, Bogdán Lászlótól. Bejön a képbe Gömöri György írásában Cambridge is, a híres angliai egyetemi kisváros, Csapody Miklós szövegében Selmecbánya és Sopron. A város szociológiai kérdéseiről, elméleti és gyakorlati szinten, Pásztor Gyöngyi és Zörgő Noémi értekezik. Ilyés Sándor a régi kolozsvári munkásklubokról közöl tanulmányt. Kötő József Szabédi László színműkísérleteit elemzi a Mű és világa rovatban.
Népújság (Marosvásárhely)

Négy erdélyi városban nyílik KézMűvész Kávézó
Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron nyílik kézműves kocsmavásár október hónap folyamán. A KézMűvész Kávézó iparművészeti és design kocsmavásár célja „közelebb hozni az erdélyi iparművészeket, kézműveseket ahhoz a közösséghez, mely körülveszi őket, egy alternatív közegben olyanoknak is megmutatni a kézzel alkotott szépségeket, akiket egy hagyományos kézműves vásárra, vagy egy kiállításra nem lehet bevonzani. A kultúrkocsmák közönsége, bár heterogén, mégis az a tapasztalat, hogy a fiatalokat itt tudjuk a legkönnyebben elérni” – állítja Simó Orsolya főszervező.
Az iparművészeti és kézműves vásár Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen a G. Caféban, Kolozsváron az Insomniában, Csíkszeredában az Ólommadárban lesz, pontos program a cikk legvégén.
„Elhagyva a vásárok kereteit, egy külföldön már elterjedt üzlettípust szeretnénk meghonosítani, melynek lényege, hogy ismert márkák, fiatal, feltörekvő alkotók, offline üzlettel nem – csupán webshoppal – rendelkező vállalkozások bérelnek ki rövid időre (1 hét - 1 hónap) egy üresen álló üzlethelyiséget, melyben berendezik üzletüket. Különlegessége még, hogy eseménnyé teszi a vásárlást a kiegészítő programok, az informális tér segítségével” – olvasható a szervezők közleményében.
maszol.ro

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Seprődi János és a rovásírás
Seprődi János (1874–1923) egyetemi városa Kolozsvár volt, 1898-ban szerez diplomát, s mindjárt a református kollégium tanára lesz. Nincs adatunk arra, hogy ebben a korai időszakban fölfigyelt volna a rovásírás kérdéskörére. Nem "fertőzte meg" az 1902-ben kezdődő nagy rovásírás-párharc, amikor is a készülő szobrok talapzataira kerülő rovásírásos szövegek hiteles vagy hamis voltának bizonyítása volt a fő feladat.
Mandics György: Róvott múltunk trilógiájának III. kötetében (Arad, 2011) megtalálható a Történelmi személynévmutató és életrajzi útmutató összeállítás, amely részletesen tájékoztat minden rovásírással kapcsolatos eredményről, híradásról. Seprődiről ennyi olvasható: Seprődi János (1874-1923), erdélyi zenetörténész. Minden más utalás hiányzik.
Benkő András a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest 1974) kötet bevezetőjében így fogalmaz: "Ugyancsak 1906-ban kezd foglalkozni behatóan a Kájoni kódex-szel, s nemsokára három év munkáját foglalja össze az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent tanulmányában". Írásának címe: A Kájoni-codex irodalmi- s zenetörténeti adalékai. Bp. XIX. k. (1909)… 24 dallampéldával, négy fotókópiával.
Seprődi összeállította Kájoni műveinek "sorozatát", amely 23 tételt tartalmaz. A 8. számú munka rovásírás- vonatkozású, íme a bekezdés pár sora: Régi mód szerént való ABC, mellyel régente a székelyek éltek, mellyet vissza kell olvasni és írni. Fr. Joannem Kajoni Scribebat 1673… Kájoni a székely ábécét egy hittani művébe írta bele, amely később elveszett.
Nos, itt Seprődi két nagyon lényeges dologra tér ki. A rótt (= írt) sorokat székely ábécének nevezték, mivel a legtöbb feliratos emlék a Székelyföldről való, és hogy a szöveget "vissza kell olvasni és írni". Ez a jobbról balra haladó írásmódot jelenti, a legtöbb emlékünk ilyen formában maradt fenn.
A Kájoniról szóló tanulmány egyik fejezete A kódex hangjegyírása címet viseli. Seprődi megállapítja: "Olyanformán vagyunk a hangjegyírással, mint a helyesírással… minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb hűséget és pontosságot találunk benne… Szakasztott így van a hangjegyírással is. Ha a régi betűírás nem tett különbséget a különböző e hangok között, s nem tartotta szükségesnek jelezni a magyar a és á hang közti eltérést, bizony a hangjegyírás is kezdetben csak vázlatosan, nagyjában rajzolta le a zeneművet".
Lám, a régi székely (magyar) rovásírás harmadik sajátosságát is ismerte Seprődi. E sajátosság lényegét magam így írtam körül: "régi emlékanyagunkban nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, és a kettőzött mássalhangzókat is csak egy betűvel írták. Ez is arról tanúskodik, hogy ez az írásfajta valójában a távoli múlt hozzánkig érő »üzenete«". (A székely (magyar) rovásírásról. Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.).
A rovásírás, illetve a régi hangjegyírás két témakörének összekapcsolása Seprődi gondolatvilágának eredetiségét mutatja.
Mellékelten közöljük a Kájoni rovásábécéje 1673-ból összeállítás fénymásolatát: az ábécé mellett írásmutatvány is szerepel. Cikkünk annak idején a Népújság 1999. április 10-i számában jelent meg (4. old.), utóbb beépült a Beszélő rovásemlékek kötetünkbe is (Hoppá Kiadó, Marosvásárhely, 2008). Az írásmutatvány pontosított olvasatát ott találja meg az érdeklődő olvasó.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Szórványstratégia az erdélyi református egyházban
Lelki gondozás és nemzeti megmaradás
Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő.
Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban.
Kötéltánc a hit és nyelv határán
A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére.
Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt.
A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse.
Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett.
Óvatos rugalmasság
A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából.
A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor.
Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság.
Célpont a vegyes házasságokból származók
Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot.
A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is.
Végvárak megerősítése
Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László.
Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor.
Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs.
Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Összemérték a székely székek erejét
Maros megyében vannak a Székelyföld legnagyobb forgalmat lebonyolító vállalatai – derül ki az Omnibus cégkatalógus által elkészített, a Székelyföldre és a székely székekre vonatkozó cégrangsorból. A szakemberek szerint ez nem is csoda, hiszen sokkal fejlettebb ipara van, mint a többi széknek. A helyi illetékesek viszont az adórendszer átláthatatlanságára panaszkodnak, ami szerintük megnehezíti a gazdaság működését.
Maros megyében vannak a Székelyföld legnagyobb forgalmat lebonyolító vállalatai – derül ki az Omnibus cégkatalógus által elkészített, a Székelyföldre és a székely székekre vonatkozó cégrangsorból.
A www.omnibus.ro oldalon az ötven legnagyobb árbevételt megvalósító székelyföldi vállalkozás listája található meg, ugyanakkor a székely székek legnagyobb árbevételeit és a legtöbb munkahelyet biztosító első ötven céget is rangsorolták.
Csiszér Orsolya, az Omnibus munkatársa a Krónika érdeklődésére elmondta, az elemzés a pénzügyminisztérium adatbázisa alapján készült, és nem terjed ki a bankokra és pénzintézetekre.
Hiánypótló kezdeményezés
Mint Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is emlékeztetett, a vizsgálat egyedülálló, hiszen első ízben készül gazdasági elemzés, amely az egész Székelyföldre és a székely székekre vonatkozik, eddig minden hasonló katalógus és adatsor a megyéket vizsgálta.
Az Omnibus-listán szereplő legnagyobb árbevételt megvalósító 50 cég összesen 14,17 milliárd lejes forgalmat ért el 2013-ban, ebből csak az első kettőnek a forgalma haladta meg a milliárdos nagyságrendet, a listavezető E.On Energia 4,5 milliárd lejes forgalmat, míg az Azomureş vegyipari kombinát 1,5 milliárd lejt produkált. A lista harmadik helyén álló E.On Gaz, amely szintén energiakereskedelemmel foglalkozik, 726 millió lejes forgalmat bonyolított le.
Az első három helyezett marosszéki vállalat, a negyedik helyen a gyergyószéki ásványvizek és üdítőitalok palackozásával foglalkozó Romaqua Group áll, míg az ötödik az elektronikai cikkeket forgalmazó felsőháromszéki Domo Retail.
Az első tízbe bekerült még az udvarhelyszéki energiakereskedelemmel foglalkozó Global NRG Rom. Kft., az optikai kábelek gyártására szakosodott marosszéki Romcab, a szintén marosszéki Sandoz gyógyszergyár, az élelmiszer-, dohány- és ital-kiskereskedelemmel foglalkozó udvarhelyszéki Amigo&Intercost és az áruszállítással foglalkozó csíkszéki Waberer’s. Az összehasonlításból kiderül, hogy 2012-höz viszonyítva, tavaly ezeknek a cégeknek a bevétele valamelyest csökkent vagy stagnál.
Marosszék áll a legjobban
Az Omnibus elemzése szerint Marosszék vezeti a történelmi székely székek vállalatainak listáját annak ellenére, hogy a 2012-es évhez képest 2013-ban Marosszék első 50 legnagyobb árbevételét megvalósító cégeinek összárbevétele 3,65 százalékos visszaesést könyvelt el. Ezt követi Udvarhelyszék összárbevétele, ami 25,79 százalékkal növekedett a vizsgált periódusban, majd Alsó-Háromszék összárbevétele, 2,75 százalékos növekedéssel.
Negyedik helyen áll Felső-Háromszék összárbevétele, 7,44 százalékos növekedéssel, ötödik helyen Csíkszék, 2,75 százalékos növekedéssel, majd Gyergyószék 4,46 százalékkal. Marosszék kiemelkedő árbevételéhez az energetikai szolgáltatás és kereskedelem járul hozzá nagymértékben az E.On Energie România, E.On Gaz Distribuţie, Foraj, Sonde, Anvergo, Expert Petroleum cégek által, állapítják meg az elemzők .
A marosszéki cégék forgalma megközelíti a 11 milliárd lejt, itt az első három helyezett megegyezik az össz- székelyföldi lista első helyezetteivel. Udvarhelyszék első ötven nagyvállalata 2,5 milliárd lejes forgalmat valósított meg, itt az első három helyezett az energiakereskedelemmel foglalkozó Global NRG Rom, majd az élelem-, cigaretta- és italkereskedelemmel foglalkozó Amigo & Intercost és az Elan Trio következik.
Alsó-Háromszéken az első ötven cég összforgalma 1,8 milliárd lej, itt két tejfeldolgozó vezet, a baróti Fabrica de Lapte Braşov nevű vállalat és a sepsiszentgyörgyi Covalact, a harmadik a polisztiréngyártással foglalkozó Arcon. Felső-Háromszék első ötven cége 1,4 milliárd lejes forgalmat valósított meg, első az elektronikai cikkeket forgalmazó Domo Retail, a textilipari Zara Moden, és a gépjárműalkatrészekkel kereskedő Nexxon.
Csíkszék listán szereplő nagyvállalatai 1,3 milliárd lejes árbevételt valósítottak meg, az első a közúti szállítást lebonyolító Waberer, a második a dohányáru-nagykereskedelemmel foglalkozó Tabac, majd az építőiparban vállalkozó Iris Service. Az 1,2 milliárd lejes összforgalmat megvalósító gyergyószéki nagyvállalatok listáját az ásványvizeket és üdítőket palackozó Romaqua Group, az építőanyag-lerakatokkal, fafeldolgozással foglalkozó Apicom és a szintén építőiparban vállalkozó Bajer vezeti.
Az Omnibus a munkaerő-foglalkoztatás szempontjából is székenként összeállította a vezető vállalatok ötvenes listáját, ebből a szempontból is Marosszék vezet, hiszen például csak a listavezető Azomureş 2500 alkalmazottat foglalkoztat. A székek közötti sorrend ez esetben is ugyanúgy alakul, mint az árbevétel szempontjából, Marosszéken az első ötven vállalat közel húszezer alkalmazottat foglalkoztat, Udvarhelyszéken közel tízezret, Alsó-Háromszéken nyolcezer, Felsőháromszéken hétezer, Csíkszéken valamivel több, mint hatezer, Gyergyószéken pedig kevesebb, mint hatezer szerepel a listán.
Gyerkó László: a kkv-k fontosabbak lehetnek
„Nem meglepő, hogy az Omnibus listáján Marosszék vezet, mert sokkal fejlettebb az ipara, mint Csíkszéknek, Udvarhelyszéknek vagy Háromszéknek” – értékelt a Krónika megkeresésére Gyerkó László. A Versenytanács tagja, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) alelnöke leszögezte, a lényeget, a mérleget nem befolyásolja, hogy a nagy cégeket a nagyadózók törvénye értelmében Bukarestben tartják nyilván. Másrészt arra is felhívta a figyelmet, hogy az elmúlt négy-öt évben alig történt beruházás, fejlesztés a Székelyföldön.
Gyerkó László szerint a gazdasági és politikai szférának is fel kell figyelnie ezekre az adatsorokra, meg kell vizsgálniuk, hogy valójában mi áll a számok mögött, az évről évre elkészülő fejlesztési tervekből, melyek valósulnak meg, és azok mennyiben módosíthatják ezeket a statisztikákat.
„Elsősorban azt a szférát kell fejleszteni és segíteni, amelyik tényleg termel a térségben, tehát a kis- és közepes vállalkozókat. Láttuk Kolozsvár térségében is, hogy a multinacionális cég (a Nokia – szerk. megj.) egy pár évig aktív volt, majd elment. Ilyen körülmények között nem biztos, hogy a Székelyföldön az a megoldás, ha két nagyvállalat megveti a lábát. Ez csak pillanatnyi fellendülést hozhat azzal, hogy munkahelyek jönnek létre” – magyarázta Gyerkó László.
A gazdasági szakember ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, az utóbbi időben lelassult az infrastrukturális fejlesztés, nem lehet megoldani a termékek és az alapanyagok szállítását autópályán vagy vasúton, ezért nehéz meggyőzni a nagyokat, hogy beruházzanak a térségbe, tehát a kis- és közepes cégek gyorsabban lehetnek fejlődőképesek, mint a nagyvállalatok. A statisztika sem mutat mást, mint amit a kisvállalkozó lát, ők pedig úgy értékelik, hogy nincs gazdasági növekedés, a munkahelyek száma nem növekszik, összegzett Gyerkó.
Pénzügyi decentralizáció az átláthatóságért
Klárik László háromszéki szenátor eközben megkeresésünkre arról beszélt, hogy szerencsére a nagy adózók törvényének két évvel ezelőtt kihúzták a méregfogát, egy kormányhatározat alapján legalább a személyi jövedelemadót nem a cég bejegyzése, hanem az alkalmazottak állandó lakhelye alapján osztják vissza.
„A nagy adózók törvénye azért felesleges, mert a pénzügyi szempontból Bukarestben adminisztrált cégek esetében ellenőrizhetetlen, átláthatatlan a folyamat. Ez a törvény valójában egy szegénységi bizonyítvány a pénzügyminisztérium részéről, azt jelzi, hogy nem bízik meg a megyei igazgatóságokban” – szögezte le a szenátor. Klárik László szerint több próbálkozás is volt az RMDSZ részéről, hogy ezt megváltoztassák, de eddig nem találtak partnerre. Ha a választások után folytatódik a decentralizációs folyamat, akkor a pénzügyi decentralizációt is szorgalmazni fogják, mondta a háromszéki politikus.
Borboly Csaba: átláthatatlan adózási rendszer
Az adórendszer átláthatatlanságáról beszélt kérdésünkre Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke is. Ez pedig szerinte megnehezíti a gazdaság működését. Mint hangsúlyozta, elsősorban gazdaságélénkítő intézkedésekre lenne szükség, ami adócsökkentést vagy adókedvezmények bevezetését jelenti.
Borboly szerint le kellene bontani a bürokráciát, át kell szervezni az adórendszert, hiszen Romániában létezik kelet-közép-európai viszonylatban a legtöbb adónem. „Politikai akarat szükséges, de a román politikumban sajnos nincs valós szándék semmiféle decentralizációra, csak olykor bedobja a témát gumicsontként. Folyton ezt látjuk ebben az országban: cselekvés, munka, gazdasági fejlesztés, adórendszer-átalakítás, bürokrácialebontás helyett cirkuszt” – fejtette ki a székelyföldi RMDSZ-es politikus.
Borboly egyúttal arra irányította rá a figyelmet, hogy Hargita megyében a gazdaságélénkítés egyik pillére az, hogy a megyei önkormányzat igyekszik megtalálni a jogi lehetőségeket a helyi termelők, vállalkozók megsegítésére – értékesítési lehetőséget teremtenek számukra, hogy megérje nekik „ilyen fojtogató adózási körülmények ellenére, az óriási bürokrácia mellett is” termelni és árusítani.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Szeretni kell ezt a népet
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro

Az űrlap alja
Honismeretről felsőfokon
Huszadik alkalommal került megrendezésre péntektől vasárnapig, a Partiumi Honismereti Konferencia, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében, ezúttal Biharszentjánoson.
A délelőtt programja vendégfogadással indult, az ünnepélyes megnyitót követően ökumenikus áhítattal folytatódott, majd a Fényes Elek-díjak átadása és plenáris ülés következett.
A Kultúrházban zajló konferencia előadásai két napon át tartottak – pénteken és szombaton – a Kárpát-medence számos vidékéről érkezett vendégelőadókkal (Nagyvárad és környéke, valamint az Érmellék mellett Kolozsvár, Arad, Temesvár, Debrecen, Berettyóújfalu, Isaszeg, Sárospatak, Sátoraljaújhely stb.), akik mindannyian nagy szakértelemmel és őszinte odaadással munkálkodnak azon, hogy történelmi emlékezetünk ne szenvedjen több csorbát. Az előadandó témáknak az idén három meghatározó irányvonalat szabtak: a Johannita és Domonkos-rend Biharban, száz éve tört ki az első világháború, valamint nagy személyiségeink emlékezete.
Ott jártunkkor, péntek délután, ebéd utáni rövid mozgásra invitálták a vendégek népes, mintegy 150 fős csapatát, hiszen a hétvége kiemelt, központi eseményére került sor, a falu határában fekvő Klastrom-domb emlékhely avatójára. Az egybegyűlteket Dukrét Géza, a PBMET elnöke köszöntötte. Az emlékhely megáldását követően koszorút helyezett el Bátori Géza Bors község polgármestere és Lőrincz Lajos alpolgármester. Dukrét Géza és Kupán Árpád a PBMET részéről, a helyiek nevében Csomay Árpád biharszentjánosi református lelkipásztor, végezetül pedig a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány képviselői. Nemzeti imánk elhangzása mellett, még spontán, odaillő koszorúzó éneket is hallhattunk („Szent Jánosnak szép, kegyes áldása”), amit Tar Mihály budapesti meghívottnak köszönhettünk. Ezután Csomay tiszteletes rövid helytörténeti ismertetőre és imára kalauzolta a vendégeket a szentjánosi református templomba.
A Klastrom-domb tövében emelt emlékkő tanúsága szerint: „Itt állt az 1215 előtt Keresztelő Szent János tiszteletére alapított bencés kolostor, amelyet 1249-től egy ideig cisztercita, majd ismét bencés szerzetesek, és végül domonkos-rendi apácák használtak 1563–1567 között.” Ehhez képest már az első délutáni előadással izgalmas fordulatot vettek az események, ugyanis Dénes Zoltán (kanonok, a Debreceni Egyetem tanára, etnográfus, művelődéstörténész) rendkívül alaposan dokumentált és gyakorlati leletekre alapozott előadásában éppen azt taglalta, itt bizony kizárt, hogy ciszterciek vagy pedig bencések lettek volna. Számos jel mutat arra ugyanis, hogy nagy valószínűséggel már sokkal korábban johanniták telepedtek itt le, így például a vatikáni levéltárban talált sóvám számonkérése a környékbeli johannitáktól, vagy a felhasznált építőanyagok fejlettsége (képünkön épp egy ilyen követ tart kezében, melyet innen 30 km-re, a Zsadányi terepjárás során találtak). Dénes kanonok hangsúlyozta annak veszélyét is, hogy a feltárások idő előtti mediatizálása mennyi kárt okozhat a régészetnek, hiszen mire a szükséges engedélyeket beszerzik a kutatáshoz, a feketepiacokon már rég eladásra kínálják az illetéktelenül szerzett leleteket. Ugyanitt szót ejtett a Váradhegyfokon talált, feltételezhetően II. István sírját rejtő magánterület telekspekulációjáról is. Sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a határ ittléte és a különböző kétoldali adminisztráció még mindig akadály a közös munkában.
Wilhelm Sándor a Partiumi Füzetek sorozatában megjelent Tanulmányok az Érmellékről című könyvének bemutatóján voltunk még ott a késő délutáni órákban. A szellemesen friss kötetbemutatót tartó Wilhelm tanár úr még Kós Károly irányításával, tanácsadásával kezdte kutatni és feldolgozni az érmelléki néprajzi értékeket, később pedig maga rendezte be Székelyhídon a Népi Halászat és Vadfogás Múzeumát is.
Péntek este, a már mindenki által nagyon várt vacsora előtt, színes kultúrműsor nyújtott kikapcsolódást a résztvevőknek: a szentjánosi református énekkar produkciója, az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Köre szellemes, némi öniróniát és fiatalos frissességet vegyítő „komoly” táncparódiái, valamint a borsi Galagonya néptáncegyüttes programja.
Mint már említettük, szombaton folytatódtak a tartalmas, nívós előadások, szakmai viták. A konferencia hétvégéjén közösen eltöltött idő kiváló alkalmat nyújtott a résztvevőknek a helytörténeti vagy történelmi témák számtalan aspektusának megvitatására, mindezt kiváló szakmai és remek baráti légkörben.
Vasárnap busszal indultak egész napos Bihar megyei körútra a résztvevők Micske, Érábrány, Szalárd, Hegyközszentimre és Bihar jelentősebb emlékhelyeit érintve.
Tóth Gábor, Erdély.ma

Elhunyt Dehel Gábor
Életének 74. évében elhunyt Dehel Gábor rendező, író, színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház volt tagja, majd két évtizeden át a Kolozsvári Magyar Opera rendezője.
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. –Kolozsvár, 2014 szeptember 8 ./ 1961-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Az 1980-as években elvégezte Bukarestben a rendezői szakot. 1991 óta a Kolozsvári Állami Magyar Opera rendezőjeként sikkerre vitt számos darabot. Számos karcolata, novellája, színészportréja, riportja, színházi kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. 1991-től a Kolozsvári Magyar Opera rendezője is. Színpadra állította Erkel Ferenc összes operáját. Regényei jelentek meg,
Szabadság (Kolozsvár)

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Törölnék a Napocát Kolozsvár román nevéből
Kolozsvári polgárok egy csoportja civil kezdeményezéssel szeretné elérni, hogy töröljék Kolozsvár hivatalos nevéből a Napoca szót.
A város hivatalos román nevét negyven évvel ezelőtt Nicolae Ceausescu kommunista diktátor kezdeményezésére elnöki rendelettel módosították Cluj-ról Cluj-Napocára. A névmódosítással a kommunista rezsim a románok kolozsvári őshonosságának a tudatát kívánta erősíteni. Erre az adott lehetőséget, hogy a város helyén a római korban Napoca nevű település állt, amelyet 124-ben Hadrianus császár nyilvánított municípiummá, és a Dacia Porolissensis provincia fővárosává. A névmódosítást rögzítő, 1974 október 16-án keltezett elnöki rendelet az esemény 1850. évfordulóján született. A kommunista diktatúra éveiben a város neve az erdélyi magyar sajtóban is Kolozsvár-Napocaként, majd az 1980-as évek második felében Cluj-Napocaként jelenhetett meg.
Kolozsváron ez év tavaszán indult mozgalom azzal a céllal, hogy iktassák ki a város hivatalos nevéből a Nicolae Ceausescu elnöki rendeletével bevitt Napoca szót. Györke Zoltán, Kolozs megye korábbi alprefektusa, a kezdeményezés elindítója az MTI-nek kedden elmondta, kétszer keresték meg írásban Emil Bocot, Kolozsvár polgármesterét azzal a kérdéssel, hogy fontosnak tartja-e a névmódosítást, és hajlandó lenne-e helyi népszavazást kiírni erről. Választ egyik levelükre sem kaptak.
A város elöljárójának és önkormányzatának a véleménynyilvánítása azért fontos, mert a román törvények értelmében csak a polgármester írhat ki helyi népszavazást. A kezdeményező hozzátette, megoszlik a jogászok véleménye abban a kérdésben, hogy van-e egyáltalán szükség helyi népszavazásra a névmódosítás kérdésében. A parlament ugyanis népszavazás nélkül is hatálytalaníthatja Nicolae Ceausescu 1974-es elnöki rendeletét.
Györke Zoltán hozzátette, a névmódosítás kezdeményezői akkor sem mondanak le céljukról, ha a város vezetése nem hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Ez esetben állampolgári kezdeményezéssel terjesztenék a parlament elé a névmódosítás törvénytervezetét. Ehhez közjegyző előtt kell létrehozni egy legkevesebb tíz személyből álló kezdeményező bizottságot, melynek a javasolt törvénykezdeményezés publikálásától hat hónap alatt kell százezer támogató aláírást gyűjtenie.
A kezdeményező bizottság hivatalosan még nem alakult meg, de 15 olyan kolozsvári személyiséget számolnak a sorába, akik máris a kezdeményezés élére álltak. Ezek között több közismert egyetemi tanár, újságíró szerepel. Györke Zoltán elmondta, az egyelőre csak informális találkozókat tartó csoport 2/3-át román személyiségek alkotják.
Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere az MTI-nek elmondta, az önkormányzat keretében még informálisan sem tárgyaltak a kezdeményezésről. Hozzátette, ha akadna olyan román párt, amelyik a kezdeményezés mellé áll, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi képviselői örömmel segítenék azt a többség kialakításában.
Az alpolgármester hozzátette, a névmódosítás csak a város román nevét érintené. Romániában 2001-ben fogadták el ugyanis azt a helyi közigazgatási törvényt, amely az anyanyelvhasználat jogát és a kétnyelvűséget is előírja azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. A törvény mellékletébe – az 1992-es népszámlálási adatok alapján – Kolozsvár is bekerült, és a város magyar neve hagyományoknak megfelelően, Napoca nélkül szerepel. Azóta azonban húsz százalék alá csökkent a kolozsvári magyarság számaránya, így a kétnyelvűségre vonatkozó törvényi előírásokat nem alkalmazták a városban.
MTI, Székelyhon.ro

Via Revolutia – 25 év Temesvártól
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Történelmi opera ősbemutatójára készülnek Kolozsváron
Szeptember 21-én 19 órától új történelmi opera ősbemutatójával indítja a 2014-2015-ös évadot a Kolozsvári Magyar Opera.
Meghökkentő döntésnek tűnhet, hogy Selmeczi György éppen a Herczeg Ferenc által 1904-ben írt drámát, a Bizánc című darabot választotta átdolgozásra. Egyrészt azért különös ez, mert a kortárs opera nem igazán foglalkozik történelmi operákkal, másrészt pedig érdekes a darab olyan szempontból is, hogy látnoki módon, mondhatnánk, próféciaképpen megsejti azt a problémahalmazt, mely a megírását követő 100 évben egész Európát foglalkoztatja. Selmeczivel erről az izgalmas, talán kissé merésznek is mondható döntésről beszélgettünk, illetve a mű színpadra viteléről.
– Miért pont a Bizáncot választotta? Mitől találta aktuálisnak a történetet?
– A mű kiválasztása nem volt nehéz, hiszen már a dráma olvasásakor érezhető, hogy operaszínpadon is megállja a helyét. Műfajilag különleges vállalás történelmi operát írni, hiszen ennek a fő mintái a 19. században találhatók, ma kevés példa van rá. A Bizáncban azonban a történelmi keret középpontjában olyan toposz áll, mely ma sem vesztette el hitelességét. Ez a toposz az értékek relativizálódása, valamint általánosan az értékvesztés, ami egész korunkat meghatározza. Részét képezi a toposznak az a morális válság, aminek legjobb példája a Bizánc eleste körüli világ, ahol az árulás, az erkölcsi elzüllés egy egész társadalmat jellemez – kikezdi, megrohasztja azt. Széthullnak a társadalom, az emberi közösség alapjai, és ezáltal egy olyan válsághelyzet teremtődik, amiben csak veszíteni lehet. Aktualizálható és aktualizálandó téma ez, hiszen az eltelt évek ellenére beszélhetünk most is értékvesztésről és a moralitás jelentésének átalakulásáról. Így kap érvényességet a fő toposz a jelenben is.
– Egyértelmű az előadást nézve ez az örökérvényűség? Sikerült a rendezőnek megalkotni az Önben kialakult képet?
– Igen, hiszen tulajdonképpen már komponálás közben is a klasszikus és kortárs értékek egyidejűségét képzeltem a színpadra, és az előadás ilyen szempontból minden követelménynek megfelel. Zete Edit tervei és Zakariás Zalán rendezése együttesen nagyon érdekes módon ötvözik a történelmi asszociációs rendszert, és nagyon jól rámutatnak a drámai tények mai érvényességére. A legfőbb előnye – megítélésem szerint – ennek az előadásnak, hogy nagyon látványosan sugallja azt, hogy a Bizáncban levő drámai szituációk érvényesek, és ma is gyakran átélünk ilyen helyzeteket. Az árulással, az értékvesztéssel nap mint nap szembesülünk, ezért nagyon fontos itt a Zete Edit által tervezett háttér. A palotatorzó, amit ő látványban színpadra visz, egyszerre idézi elénk az ókori római romokat, melyek a drámának is mintául szolgáltak, de eszünkbe juttatja a bizánci boltíveket is. Ez a kettősség, illetve a fő toposz aktualitása hozza magával a történelmi idővel való játékot, mely hatalmas élvezetet nyújt egy szerzőnek.
– Ebben a játékban milyen eszközökkel szólítható meg a közönség?
– Fontos, hogy a nézők otthon érezzék magukat a mű nézése-hallgatása közben, ezt az érzést szeretném ébren tartani a zenémmel. Most már sok éve keresem azt az operai nyelvet, ami bevonja, a mű részesévé teszi a közönséget. Ez olyan zenei nyelvet igényel, melyet a dallamalkotás, a harmóniavilág, a ritmika őriz, melyek segítségével az összhang természetesnek hathat a közönség számára. Egészen viccesre lecsupaszítva a dolgot a lényeg az, hogy szerintem akkor jó egy opera, amikor a közönség azt érzi, hogy hazamenve, a fürdőszobában ő is elénekelné azt az áriát. Ez a gesztusközösség, és ezt az otthonosságérzetet szeretném felébreszteni a közönségben.
– Ha oszthatna különdíjakat a Bizáncnál nyújtott segítségért, ki kapna és miért?
– Lehetetlen lenne embereket elkülöníteni ilyen szempontból, hiszen úgy gondolom, a Kolozsvári Magyar Opera társulata bámulatra méltó hatékonysággal és áldozattal hozta létre ezt az előadást, ráadásul hihetetlenül rövid idő alatt tanulták meg szerepeiket. A rendezői munka, a díszlettervezés, minden egyformán hozzájárult a mű megalkotásához, létrehozásához. A szólisták bravúrosak, a kórus is hatalmas terheket visz a hátán, a zenészek csodálatos munkát végeznek. Egyértelműen úgy gondolom, hogy a miskolci előbemutató és a kolozsvári ősbemutató együttesen egy olyan társulat képét rajzolja elénk, amelyik a legmagasabb európai mércének is megfelel.
maszol.ro

Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Meghívó a Türi Magyar Napokra, a Magyar Ház szentelésére
Az álmok valóra válnak! Az életet álommá kell átalakítani, s az álmunkból valóságot formálni! Igen, mert az álom nem képzelet, hanem a valóság, más nézőpontból. Egyre többen vagyunk, akik hiszünk a csodákban. Az angyalokban, a tündérekben, akik hiszünk abban az álomban, amelynek a neve Türi Magyar Ház. Abban, amely lassan készen áll, amely nem ragadt meg az álmodozások szintjén.
Túl merésznek tűnt ez az álom, és lám, ITT VAN! Hát ne csak álmodozzunk, hanem éljük is meg!
Szeptember 27-én és 28-án, minden igazi magyar szívvel érző embert örömmel és szeretettel várunk Türbe, hogy átadhassuk rendeltetésének a TÜRI MAGYAR HÁZAT!
Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok tehát a valóság magjai! És hogy ne csak káprázat, ne csak álmodozás legyen, íme itt van:
ÁTADJUK RENDELTETÉSÉNEK A TÜRI MAGYAR HÁZAT!
Jöjjünk el, örüljünk egyre többen annak, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akiket a Teremtőnk megálmodott: magyarok. Magyarok, akik bár a tudattal zavarunk sokakat, amiért egyáltalán vagyunk. Mi azonban nem zavart szeretnénk kelteni, hanem örömöt hozni ebbe a régióba.
Szeptember 27., 28., Türi Magyar Napok, második alkalommal. Magyar Ház-szentelés.
Mindenkinek a Balázsfalvához tartozó Türben a helye!
P R O G R A M
2014. szeptember 27. (szombat)
10:00 – Toborzó: lovasok, barantások. 10:15 – Óriásgulyás-készítés – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 10:30 – Baranta-bemutató (magyar harcművészeti bemutató) – Kincses Kálmán és csapata. Érdeklődőknek foglalkozások, sok kipróbálható harci fogással!!! 11:00 – Gyerekprogramok: kézművesség, néptánc, mézeskalács-készítés, íjászkodás, ügyességi versenyek. 12:00 – Harangszóra a Magyar Szent Korona hiteles másolatának fogadása és elhelyezése a Magyar Házban - Úrangyala imádság, Himnusz és Házszentelés – A Türi Magyar Ház megáldása - Előadás a Szent Koronáról 14:00 Közös ebéd a kifogyhatatlannak tűnő üstből 15:30 – Ünnepi köszöntők, irodalmi és kultúrműsor (közreműködnek Kulcsár-Székely Attila színművész, tánccsoport, stb), pezsgőbontás 17:00 – „Én is ebbe az iskolába jártam” – egykori diákok emlékezése 18:00 – Szentmise 19:30 – Magyar bál - az augusztusban és szeptemberben születettek köszöntése - játékok, mulatságos történetek - vidám együttlét
2014. szeptember 28. (vasárnap)
9:00 – Üres az üst, főzzünk benne valami finomat! – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 12:00 – Ünnepi szentmise, a Remény ének-és zenekar közreműködésével - hálaadó dicsőítés - közös ebéd az üstből, melyre MINDENKIT várunk! - zárszó Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a mi szórványlétünk éltetője és alapja!
Akik támogattak, lelkesítettek, erőt adtak: Erdélyi Magyar Televízió, Marosvásárhely; Erdély.ma, Csíkszereda; Emberi Erőforrások Minisztériuma, Budapest; Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest; Osthilfe, Linz (dr. Vencser László); Magyar Patrióták Közössége, Budapest; Kovászna megye tanácsa, Sepsiszentgyörgy; Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Miskolc; Magyar Katolikus Karitász, Budapest (Csongrádi Gergely); Agytop Kft, Marosvásárhely; Eta Energie Consult Kft., Marosvásárhely (Lészai Ferenc Bendegúz); Primer Electro Kft, Jedd (Kovács Lajos); Varga Imre, Marosvásárhely; Benke István, Marosvásárhely; Kocs Lajos, Marosvásárhely; Domahidi István, Marosvásárhely; Peti Péter, Marosvásárhely; Dobai Jenő, Egyesült Államok; Kulcsár-Székely Attila, Ülke; Füzes Oszkár és Bajtai Erzsébet; Simon Emőke és Török Ferenc; Takács Péter, Sopron; Tamás József, Csíkszereda; Farr László, Marosvásárhely; Kincses Kálmán és csapata, Székelyszenterzsébet; Nagy András, Solymár; Eötvös György, Budapest; Fáy András, Magyarország; Gencsi András, Marosvásárhely; Kémenes Hajnal, Marosvásárhely; Bajkó Teréz, Gyulafehérvár; Gál Emil, Gyergyókilyénfalva; Marso Kft, Nagyernye; Gyergyóditrói Közbirtokosság; Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság; Magyarói Polgármesteri Hivatal; Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet; Ludas utcai református gyülekezet, Marosvásárhely; Misszió Tours, Szigetszentmiklós; Communitas Alapítvány, Kolozsvár; és sok jószándékú magyar ember.
Isten fizesse meg sokszorosan jóságukat!!!
Erdély.ma

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három új magyar igazgató marosvásárhelyi iskolák élén
Marosvásárhely három általános iskolájában neveztek ki magyar igazgatót. Az utóbbi évtizedekben ilyenre nem volt példa, hiszen a magyar nemzetiségű pedagógusoknak csak a "másodhegedűs" vezetői tisztség dukált. Ezek a kinevezések elégtételt jelentenek nemcsak az illető intézmények testületének és diákjainak, hanem összességében a magyar közösségnek is. Az új tanév kezdetén a három frissen kinevezett igazgatót: Körtesi Sándort, Boczog Szabolcsot és Kupán Editet kérdeztük: milyen tervekkel indulnak, milyen nehézségekkel szembesülnek, illetve mit javítanak az eddig bevett oktatási módszereken, hogy a gyerekek tanulmányi előmenetelét elősegítsék?
Körtesi Sándortól, a 600 körüli diáklétszámú 7-es Számú Általános Iskola igazgatójától kérdeztük, hogyan lett igazgató?
– Már én sem tartozom a fiatalok közé, hiszen tíz éve tanítok, de igazgató mégis váratlanul lettem. A jelenlegi tanügyi törvény egy évre nevezi ki az igazgatókat. Tavaly Tamási Zsolt volt az iskola vezetője. Augusztus végén hívtak fel a tanfelügyelőségre átvenni a kinevezést. Tényleg, váratlanul ért, de azért gondolkodás nélkül elvállaltam, tudván, hogy nem túrom ki Tamási tanár urat a helyéről, hanem ő mondott le. Átveszem és folytatom azt a munkát, amit ő elkezdett. Ő úgy vállalta el az igazgatóságot itt húsz hónappal ezelőtt, hogy addig folytatja, amíg egyenesbe kerül az egész. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan iskolát és tisztséget veszek át, amely rendben van. Nem elölről kell kezdenem az építkezést.
Természetesen, terveim vannak, nem is kevés. Szeretném megőrizni az iskolának a jó hírnevét, és ezt gazdagítani. A mi iskolánk az egyetlen Marosvásárhelyen, amelynek nincs neve. Mi szeretjük a 7-es számot, misztikus, népmesei jelentőséggel bír, és eddig mindig szerencsét hozott számunkra. Szeretném a gyerekközpontúságot tovább fejleszteni, szeretnénk arra törekedni, hogy ne besavanyodott, hanem pezsgő iskolai élet legyen. Eddig is én voltam a diáktanács vezetője, továbbra is ugyanolyan jól szeretnék kommunikálni a diákokkal. El szeretném kerülni, hogy a szülőkön keresztül vagy ne adj’ isten, a tanfelügyelőségen keresztül értesüljek az iskolai problémákról. Meg kell találni az arany középutat, azt szeretném, hogy a diákokban továbbra is partnerre találjak, s meglegyen a kellő tisztelet mindkét részről. Az iskola partnerkapcsolatait továbbfejlesztem Kisinyovval és Kecskeméttel. Ennek újabb fejezete következik október 15-19. között, amikor Kecskemétre vagyunk hivatalosak. Tavaly az említett két városból nálunk voltak az iskolák küldöttségei, most mi megyünk hozzájuk. Pályázni szoktam, szeretek és fogok, mert azt a pénzt, amire szükségünk lenne fejlesztésekhez, képzésekhez, ami javítana az iskola hírnevén, hiába kérjük, nem kapjuk meg. Ezért nekünk kell tenni, hogy terveink megvalósulhassanak. Szeretném véglegesíteni a kollégákat. Egyre kevesebb a helyettesítő tanárunk, fontos, hogy minden tagozaton állandósítsuk a tanárokat. A folytonosság mindig jól fog a diákok előrehaladásában. Két hét múlva "összerázót" szervezek a kollégáknak, hogy jobban megismerjük egymást, hogy jó csapatként dolgozzunk ebben a tanévben.
A polgármesteri hivatalnak köszönhetően a főépületben idén kicserélték az ablakokat, az udvar leaszfaltozása várat magára. A másik iskolában a régi ablakok maradtak, s a régi, csempekályhás fűtési rendszer is maradt.
Boczog Szabolcs a Tudor Vladimirescu Általános Iskola igazgatója lett, miután 2011 óta az intézmény aligazgatója volt. – Hogyan kapta meg a kinevezést, és milyen tervekkel kezdi a tanévet?
– Aligazgatóként három igazgatóval dolgoztam a Tudor Vladimirescu Általános Iskolában. Stan Otiliával kezdtük, rendkívül jó képességű, eredményes és ismert pedagógus volt. Sajnos, betegsége miatt nem fejezhette be a mandátumát, azóta el is hunyt, Isten nyugtassa! Visszatért Nistor igazgató úr, őt követte Detesan igazgató úr. Most szerepcsere történt, én lettem az igazgató, s az igazgató lett az aligazgató. Bizonyára szakmai szempontok is számítottak, ismertek a kollégák, és támogattak. A szaktanfelügyelőkkel is jó viszonyt ápolok, az iskola nagyon sok problémáját sikerült közösen megoldani. Gondolok itt a személyzeti kérdésekre, hogy minden szakon szakemberek oktassanak. Nem vettem részt politikai egyeztetéseken, ilyesmikről nem tudok, nem hiszem, hogy politikai alku tárgya lett volna a kinevezésem. Van aki ezt is látja a dologban, én személyesen nem tudok róla. Felkértek, vállaljam, s igent mondtam rá. Nagy kihívás szakmailag és emberileg is. Sok munkával jár, sok harccal. Elsősorban az előítéleteket kell leépíteni azzal kapcsolatban, hogy lehet-e jó igazgató egy magyar ajkú, mert vannak ilyen előítéletek. Aztán nagyon sok az önjelölt egy hetventagú tantestületben. Sokan nem szívesen fogadják, hogy kinevezték Boczogot. Vajon hogy nevezték ki?
Rátérve az oktatásra, a 635 diákból 209 tanul magyar tagozaton óvodától nyolcadik osztályig, tíz osztályközösségben. Az oktatás minőségén, színvonalán kell emeljünk, ne veszítsünk diákokat, hogy ne azért menjenek el a diákok, mert nem elégedettek az oktatás minőségével. Nagy a konkurencia, sok az általános iskola a Tudor negyedben. Marosvásárhelynek túlméretezett iskolahálózata van a jelenlegi gyermeklétszámhoz viszonyítva. Arra törekszenek, hogy központi megerősített iskolák legyenek, de ez egy sor negatívummal is jár, hiszen megszűnhetnek a lakótelepi magyar osztályok, akárcsak Kolozsváron. Nekünk az a célunk, hogy megőrizzük a lakótelepi magyar osztályokat – mondta az igazgató.
Kupán Edit, a Nicolae Balcescu Általános Iskola igazgatója elmondta, hogy tavaly is jól együttműködtek Nicusan Constantinnal, akivel tulajdonképpen helyet cseréltek. – Jól dolgoztunk, olyan együttműködés volt, amelyben az én ötleteim is érvényesültek. Most tulajdonképpen arra törekszünk, hogy javítsunk a munkán, s ami nem működött, működőképessé tesszük. A nyáron feltettük a kétnyelvű táblákat, ez nem volt konfliktus forrása. A kétnyelvűség érvényesül évnyitókor, évzárókor, bármilyen rendezvényen. A diákok majdnem fele-fele arányban tanulnak román és magyar tagozaton. Az osztályok száma egyenlő. Előkészítő osztályból is két magyar és két román indult. Ebben az évben elfogadtuk a Waldorf óvodások szüleinek kérését, hogy Waldorf osztályt indítsunk. Ezzel a megnevezéssel nem sikerült, mert nem tettek eleget minden kritériumnak, de jövőre arra számítunk, hogy ilyen néven indulhat be az osztály. Azt szeretnénk, ha jövőtől egy hagyományos magyar és egy Waldorf első osztály indulna. Tervünk az, hogy jó kommunikáció legyen tanárok, diákok és szülők között. Ebben a tanévben közel 700 diák tanul az iskolában, gond adódik. A szervezési részen is újítottunk már, amivel áttekinthetővé tettük az adminisztrációs munkát. Bevezettük, hogy egy füzetbe mindenki beírja, milyen problémája van, mit kell javítani. Követjük azt is, hogy mit tesz a kisegítő személyzet, hogyan teljesíti a feladatát – mondta Kupán Edit igazgató.
Az általunk pénteken felkeresett iskolákban nagy volt a sürgés-forgás. Az utolsó simításokat végezték, az osztálytermek készen álltak a hétfői becsengetésre. Eredményes, jó tanévet diáknak, tanárnak, szülőknek egyaránt!
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Vékony Zsolt lelkipásztorral
Építeni, kovásza lenni a közösségnek
Nt. Vékony Zsolt, frissen végzett református lelkipásztort szeptember 1-jétől helyezték a szentleányfalvi és a zimándközi református gyülekezetek szolgálatába. Az alkalomból a tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, gondolom, tudja, hogy szórványban élő kis létszámú gyülekezetet kell szolgálnia. Mennyire ismerős az ön számára a szórvány?
– Nagybányáról, tehát szórványvidékről származom, ebben nőttem fel. Igaz, hogy a Kolozsváron eltöltött évek után kissé furcsa visszacsöppenni a szórványba, ahol naponta szükséges az állam nyelvének is a használata. Kolozsváron, keresztyén körökben szinte kizárólag anyanyelven értekeztünk, ezért kihívást jelent számunkra az itteni helyzet, ahol apadó létszámú magyarságot szolgálunk, talán az egyház jelentheti az utolsó mentsvárat.
– Hogy kerültek éppen Szentleányfalvára?
– Amikor az illetékes egyházi tanácsos megkeresett afelől érdeklődni, ki, hol szeretné elkezdeni a szolgálatot, úgy került szóba Szentleányfalva, hogy kifejtettem: a jövendőbeli feleségem, Dóra az Arad megyei Simonyifalván él, ezért néhány napi gondolkodás, megbeszélés után, elfogadtuk az itteni szolgálatot. Mivel mindketten jártasak vagyunk a falusi életmódban, reméljük, könnyen beilleszkedünk a szentleányfalvi közösségbe. Nem csak ez, hanem a falusi ember őszintesége, közvetlensége is sokat jelent számomra. Ezen túlmenően, soha nem féltem a munkától, annak nem próbáltam a könnyebb végét megragadni.
– A teológián felkészítik-e a lelkésznövendékeket a szórványszolgálatra?
– Nem igazán foglalkoznak a szórványkérdéssel, az egyházon belül azonban vita témáját képezi a szórványvidéken használatos nyelv, mert ott temetések, esketések alkalmával sokszor vegyes nyelvű emberekhez, hívekhez kell szólni, ezért gyakran az állam nyelvét is használnunk kell. A nyelvhasználat emberfüggő, azon is múlik, ki milyen vidékről származik, milyen szinten uralja az állam nyelvét, de egyre jobban hangoztatják: valamit kezdeni kellene a román ajkú reformátusokkal is, sőt olyan vélemény is elhangzott, hogy talán létre kellene hozni a román ajkú református egyházat.
– Ez viszont buktató is lehet, mert különösen szórványvidéken igen elszaporodhatnak a román ajkú hívek. Meg vannak-e elégedve a lelkészlakással?
– Májusban jártunk először a lelkészlakásban, amit azóta a hívek nagyon szépen felújítottak, rendezett parókiával, lakással vártak minket, amiért nagyon hálásak vagyunk. Mióta megérkeztünk, naponta látogatnak, szeretettel vesznek körül. Éppen ezért úgy érezzük, befogadnak minket.
– Mi lesz a kertben lévő fóliasátor sorsa, ahol az előző lelkész zöldségféléket, főként uborkát termesztett?
– A fóliasátrat elköltöztették, még vannak bizonyos maradványai, de nekünk nem tervünk zöldségtermesztéssel foglalkozni. Egyelőre a hívek megismerésére törekszünk, sokkal inkább a lelki munkára szeretnénk összpontosítani. Mert igaz ugyan, hogy mindenkinek szüksége van pénzre, de mi fiatalok vagyunk, elegendő energiával rendelkezünk ahhoz, hogy összeszedjük a közösséget. Abban reménykedünk, hogy a soron következő Szentleányfalvi Napon jobban megismerhetjük nem csak az itt élő, hanem az alkalomra hazalátogató híveket is. Nagy Gizella magyartanár sokat beszélt a szép hagyományról, amelynek a szombati rendezvényére izgatottan készülünk.
– Gondolom, minden teológushallgató népes, jól szituált gyülekezetről álmodik. Tisztában vannak-e az összesen 160-170 lelket számláló két gyülekezet által nyújtott lehetőségekkel?
– Én soha nem szerettem a gyülekezetek között jobb vagy kevésbé jó szinten különbséget tenni. Szerintem nincs jó vagy jobb gyülekezet, mert minden gyülekezet, minden magyar ember ragaszkodott a saját lelkészéhez. Mivel Szentleányfalvának egy éve nincs saját lelkésze, bizonyára a hívek is rádöbbentek a lelkész szükségességére még akkor is, ha voltak bizonyos nézeteltérések. Én mindenképp építeni kívánom a közösséget, amelynek a kovásza szeretnénk lenni, itt kívánunk családot alapítani. Éppen ezért végig szeretnénk látogatni az összes családot, a jelenlegi heti egy istentiszteleti alkalomnál több együttlétet kívánok szervezni, de túl zsúfolttá sem kívánom tenni a hívek dolgos életét. Mindenképp lelkiekben kívánunk építkezni, azt az érzést szeretném elmélyíteni bennük, hogy szükségünk van egymásra, minél jobban összetartunk, annál erősebbek vagyunk. Kevesen vagyunk, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy bizonyos testvéreink eltávolodjanak a nyájtól.
– Köszönöm a beszélgetést, és sok lelki erőt, kitartást, Isten segedelmét kívánom az új szolgálatukhoz.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Király András oktatási államtitkárral
MOGYE-ügy, tanévkezdés előtti újdonságok
Király András oktatási államtitkárral a legutóbb készített interjúban megjegyeztük, hogy a MOGYE-ügy „megér még egy misét”. A Kisiratoson megszervezett idei Máltai táborban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) tanuló diákoktól azt hallottam, hogy az Orvosi Karon a román, illetve a magyar diákoknak 134–134 helyen felül 80 fizetéses hely volt legutóbb meghirdetve. Ezek viszont nincsenek elosztva a román, illetve a magyar hallgatók között, hanem a felvételi átlageredményei szerint számítják, idén viszont egyetlen magyar sem jutott be fizetéses helyre. Emellett a 134 helyből idén előfordult, hogy az orvosira két éve készülő egyik magyar lány a 134. helyre jutott be, csakhogy a neve mellett azt írta: bejutó, hely nélkül, mivel a helyét egy roma diáknak tartották fenn. A Gyógyszerészeti Karon meghirdetett 35-35 ingyenes hely mellett összesen 80 fizetéses helyet hirdettek meg, ám a 159 jelentkező közül 9 nem írta meg a bejutó átlagot, mégis 11 személy neve mellett írta: bejutó, hely nélkül. A diákok érdeklődésére az Egyetem titkárságán csak annyit mondtak, hogy a romák és a moldovaiak részére tartották fenn a helyeket. Később azonban levélben értesítették az érintett hallgatókat, hogy mégis megadják a 11 helyet, amelyeknek az igénylését az Egyetem tikárságán kell visszaigazolni.
– Államtitkár úrnak mi a véleménye a MOGYE-n szervezett idei felvételiről?
– A MOGYE-n két év óta vannak gondok, amikor is kialakult az új egyetemi struktúra új rektorral és szenátussal. Akkor a sajtó széles körben tárgyalta az új vezetői rendszer kialakulását. Azóta kezdődtek a gondok is a 80 fizetéses helynek a Minőség-felügyelő Bizottság által történő kiosztásával kapcsolatban. A fizetéses helyek tulajdonképpen az intézmény beiskolázási képességéhez viszonyítva vannak leosztva. Az igaz, hogy nem csak Marosvásárhelyen, hanem minden egyetemen bizonyos helyek fenn vannak tartva a romáknak, illetve a moldova köztársaságbeli tanulóknak. Ez viszont nem befolyásolja a leosztást, senkinek nem veszik el a helyét, hiszen a 134 plusz 80 helyre nem kerülhet be se roma, se moldovai diák. Két évvel ezelőtt az új szenátus olyan döntést hozott, hogy a 80 fizetéses helyet a bejutási médiák arányában osszák el. Hozzá kell tennem: az Egyetem szenátusának magyar tagjai is vannak, és a tavalyi szavazáson egyöntetű véleménynyilvánítás történt a helyek leosztását illetően. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a 134–134 ingyenes hely az RMDSZ és a PSD közötti egyezmény következtében alakult ki 2003. környékén. Akkor azt kritizálták, hogy az RMDSZ miért egyezett bele, hogy a magyarok csak 134 ingyenes helyet kapjanak, miközben a diákjaink igen jól fel vannak készülve. Ehhez viszonyítva azonban el kell mondanunk, hogy az utóbbi három évben a román felvételi eredmények jobbak a magyarnál. Ebbe a kérdésbe akkor ütköztünk, amikor az Oktatási Minisztérium előtt esernyős tüntetést szerveztek, ahol azt hangoztatták, hogy kitoltak a magyar diákokkal, megmásították a felvételi eredményeket. Akkor jutott eszünkbe, hogy nézzük meg az eredményeket, amelyeknek az ellenőrzésekor kiderült az állítottak ellenkezője. A mostani beszélgetésre is készültem, ezért elhoztam az eredményeket – húzta elő a jegyzeteit, majd folytatta –, a román nyelvű versenyvizsgára idén 714-en, a magyarra 303-an jelentkeztek. Tavaly 504 román jelentkezővel szemben 301 magyar volt. Tehát idén az arány jelentős mértékben eltolódott. Idén a versenyvizsgán a 134. helyet elért románnak az átlageredménye 9,77, míg a 134. magyarnak 9,44. Mindez azt is jelenti, hogy a tavalyinál jóval magasabbak voltak a bejutási átlageredmények. Felhasználva a szenátusi döntést, miszerint a 80 fizetéses helyet a médiák arányában osszák ki, a 213. románnak a médiája 9,68 volt, míg a 134. magyarnak, mint említettem 9,44. Most nehéz a számokra alapozva összehasonlítani a dolgokat, de ha nem lenne az ingyenes helyeknek az arányos elosztása, csupán 33 magyar jutott volna be, mivel a 33. magyarnak 9,77 volt az átlagos osztályzata. Mi is azt szeretnénk, ha a 80 fizetéses hely is arányosan lenne elosztva. Vagyis, ha a román jelentkezőknek a száma kétszer annyi, mint a magyaroké, akkor is legyen kétharmad az egyharmadhoz. Egyszer azonban megfordulhat az arány, hogy 60 magyarnak lesz magasabb az átlagosztályzata. Mi megpróbálunk tovább tárgyalni az Egyetemmel is és a Minőség-Ellenőrző Bizottsággal is, hogy adjanak több fizetéses helyet. Példának okáért, két évvel ezelőtt még plusz 20 hellyel oldották meg, idén is folynak a tárgyalások, amelyeken abban reménykedem, hogy a magyar vonal még kap 20 fizetéses helyet. Ehhez még annyit tennék hozzá: nem árt, ha jobban felkészülnek a diákjaink a vizsgákra, amelyek a magyar tagozatra jelentkezőknek magyar nyelven folynak, ezért valahogyan ki kellene küszöbölni a két vonal között meglévő bejutási osztályzatkülönbséget.
– Nem lehetne-e a magyar tagozat számára a romántól független fizetéses helyeket létrehozni?
– Fiatalkorunkban azzal a tudattal éltünk, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar. Én is ebben a tudatban érkeztem Bukarestbe, ahol viszont rádöbbentem a valóságra: 2011-ig nem is volt külön román és magyar vonal, hanem voltak román és magyar helyek, míg a kurzusokat, aki akarta magyarul, aki úgy akarta, románul hallgathatta. A gyakorlat románul ment, mint ahogy jelenleg is, de 2011 óta elindult a folyamat, ami a magyar vonal megerősödéséhez vezethet. Azért nem lehet szétválasztani, mert kis egyetemről van szó, a két vonal együtt is kicsi, egy épületben vannak a laboratóriumok, a klinikák, amelyeket mindkét vonal használ.
Megerősíteni az oktatói gárdát
– Mi lenne a megoldás a MOGYE válságára?
– Komoly gondot jelent, és a rendszerváltás előtti politikára vezethető vissza, hogy a magyar oktatói gárda kiöregedett, nem lehetett pótolni, de a rendszerváltás után erre lehetőség lett volna. E téren Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen hamarább, jobban léptek, ott erősek a magyar vonalak. Ugyanakkor Marosvásárhelyen is ki kell használni a lehetőségeket, fel kell tölteni a struktúrát. Erre az Oktatási Minisztérium is megadja a lehetőséget, csakhogy kevesen jelentkeznek oktatói posztokra, ami az alapoktól kezdve, betartva az egyetemi hierarchiát is, szívós munkával megoldható. Ugyanakkor meglepődve olvastuk, hogy a magyar prorektor, a dékán és a prodékán otthagyták a tisztségeiket, nem vesznek részt a szenátus ülésein. Szerintem ez a hozzáállás nem szolgálja az intézmény érdekeit, mert ha nem is tudták teljes mértékben érvényesíteni a magyar vonal érdekeit, ha kivonulnak a döntéshozatalból, egyáltalán nem szolgálhatják a jelzett érdekeket.
– A magyar vonal vezetőségének a tagjai nem jelentkeztek kihallgatásra az Oktatási Minisztériumban?
– Számtalanszor voltak kihallgatáson, viszont az oktatási miniszter és a felsőoktatásért felelős miniszter szerint nem volt meg a türelmük részt venni a folyamatban, amivel a magyar vonalat meg lehet erősíteni. Jelen pillanatban kevesen vannak professzorszámban, docensszámban, amit sürgősen fel kell tölteni. Jó ötletekkel jöttek, de a Minisztérium és az Egyetem szenátusának a vezetősége úgy értékelte, hogy az ötleteiket nem tudják kivitelezni.
– Nem lehet, hogy keményen keresztbe is tesznek nekik?
– Én csak azt mondhatom, amit a szövetségünk elnöke mondott, vagyis 33–33%-ban felelős a MOGYE-ügyben a Minisztérium, az Egyetem szenátusa és a magyar vonal vezetősége. Ismétlem: 1990-től 2011-ig lett volna idő és mód a kiesett oktatógárda pótlására. Eddig számtalan minisztériumi bizottság volt Marosvásárhelyen, ugyanannyi egyetemi bizottság járt Bukarestben, hasztalan. Sajnos, most már eljutottak arra a szintre, hogy egymással sem tárgyalnak. Én ott voltam a tárgyaláson, amikor kormányhatározattal megalakult a magyar kar, aminek a következménye a kormánybukás lett, de azóta a helyzet nem igen javult. Érdekes, ha elbeszélget az ember a két kar képviselőivel, mindkettő az Egyetem javát akarja: a román fél azonnal előhozakodik a hiányosságokkal, amiért meg lehet akadályozni bizonyos dolgokat, míg a magyar fél szívósan ragaszkodik a törvényes előírásokhoz, amit nem tartanak be. Erre mindig az a válasz, hogy a törvénynek a módszertana tartalmazza a mikéntet. Legnagyobb gond, amiben a Minisztérium legkevesebb a semlegességgel okolható, és amiben a magyar kar vezetőinek igaza van, hogy a szenátus számaránya kétharmad az egyharmadhoz, ezért bármikor megszavazhatnak a magyar vonal számára hátrányos intézkedéseket. Itt feltétlenül az Egyetem érdekeit kellene szem előtt tartani, mert igaz ugyan, hogy a szenátus bármikor leszavazhatja a magyar kezdeményezéseket, ha viszont a magyar vonal elmegy, a román is megszűnik a kis létszáma miatt.
– Ön szerint van-e megoldás a jelenlegi patthelyzetre?
– A vásárhelyi kollégák által folyamatosan gyakorolt egyezkedések mindig adnak egy kis okot a bizakodásra. Mindenképp a törvényes előírásokat kell elővenni, és azokon belül kell megteremteni a magyar vonal megerősítésének a lehetőségét. Úgy érzem, a Minisztériumban megvan a jó szándék a megoldásra, amióta ott van a felsőoktatásért felelős miniszter, mindig odafigyel, hogy megkapják az oktatói szinten igényelt helyeket, embereket viszont nem tud odavinni. Olyan eset is van, hogy a meghirdetett 40 helyre 14-15-en jelentkeznek. Egyrészt eléggé alulfizetett állásokról van szó, másrészt nagy az elvándorlás az orvosok, a gyógyszerészek, sőt az ápolók részéről is. Amíg e kérdések nem oldódnak meg, vagy valakik nem éreznek elhivatottságot az egyetemi oktatói vagy tudományos kutatói munka iránt, addig nehéz a MOGYE-ügyet orvosolni. Számunkra mindenképp nagyon fontos az Egyetem léte, működése, mert a romániai magyarságnak politikamentesen is elemi szüksége van a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre.
Tanévkezdési újdonságok
– Tanévkezdés előtt állunk, milyen újdonságok várhatók a következő oktatási ciklusban?
– Egyik legfontosabb, hogy az új tanterveket kidolgozó folyamat folyatódik, most már az előkészítő és az első osztályosok után a második osztályosok tankönyvei is új tantervek alapján készülnek, amelyek a kompetenciára és a transzdiszciplinaritásra alapulnak. Ez a folyamat a következő évben a harmadik osztállyal folytatódik, a 2015–16-os tanévtől már minden osztály új, tehát hasonlóképpen átgondolt tantervvel fog működni.
– Lesznek-e hozzá megfelelő tankönyvek?
– Eltelt elég hosszú idő, miközben kisebb-nagyobb botrányba került a tankönyvkiadás. Nagyon remélem, hogy decemberig sikerül azokat a tankönyveket kiadnunk, amelyek nem mentek át az országos liciten, amiről sokat írt a sajtó, jómagam is eleget nyilatkoztam. Mert 2006 óta az országban nem adtak ki új tankönyvet. Most megszerveztek egy versenytárgyalást a 2009-es Közbeszerzési Törvény alapján, ennek az előírásai viszont nagyon szigorúak. Ne keressünk bűnbakot, hogy a Minisztérium nem hívta fel a kiadók figyelmét vagy a kiadók nem figyeltek oda kellőképpen. Egy kérdés a fontos: miért kellett a tankönyvet versenyeztetni a kiadókkal közösen, miközben a normalitás az lett volna, ha a tankönyvet tartalmilag versenyeztetik, majd a kiadók jelentkeztek volna a kiadás jogának a megszerzéséért.
– Milyen új magyar tankönyvekre lehet számítani?
– Az I. osztályos ábécés-, illetve az I. osztályos matematikakönyv biztosan megjelenik, ha nem is szeptember 15-ig, de a tanévkezdés elején. Ha az óvások elbírálása gyorsabban történne, még szeptemberben ki lehetne írni a második licitet, amitől két hónapon belül megjelenhetne a magyar nyelv és kommunikáció, illetve a specifikus román tankönyv, amit mindenki nagyon vár. Szerintem az egyik legnagyobb megvalósítás közoktatás szintjén, hogy a románt a tanügyi törvény és mindenféle módszertan szerint, specifikus tantervek alapján lehet oktatni, úgy történik a tudásfelmérés is. Remélem, hogy 2014 végéig megjelennek a jelzett új tankönyvek. Másik dolog, amire a pedagógus társadalom nagyon vár, kidolgozták az új módszertanokat, amelyek egyrészt az iskolák szervezésével, vezetésével kapcsolatosak, másfelől megjelennek azok a módszerek, amelyek a főtanfelügyelők, a tanfelügyelők, illetve az igazgatók választásával kapcsolatosak. Remélem, ezzel megszűnnek azok az állapotok, hogy bizonyos nyomásokra neveznek ki igazgatókat.
– Óhajt-e hozzáfűzni valamit az elmondottakhoz?
– Csak annyit, hogy az új tanévben sok sikert kívánok az anyanyelvű oktatásunkban részt vevő pedagógusoknak, diákoknak és a szüleiknek!
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
Balta János

Százéves történet tavalyról (Tompa Andrea Sepsiszentgyörgyön)
Nem tudni, maradt-e még szék a Lábas Ház más termeiben, mert több kellett a Fejtől s lábtól írójával meghirdetett közönségtalálkozóra, mint ahányra a szervezők számítottak, így hát a második pulzArt szombati irodalmi estje cipekedéssel kezdődött.
Ez amúgy rendben is lenne, mert Tompa Andrea tavaly megjelent regényét mindjárt első szavaival fajsúlyosnak minősítette a beszélgetőtárs Tamás Dénes író, ami nyilván nem a közel 500 oldalas kötet emelgetési nehézségeire vonatkozik, hanem elsősorban a témára: a múlt század tízes-húszas éveiben élt értelmiségi fiatalok – két orvos – sorsának változásait követjük nyomon, és hiába tudjuk, hogy kitalált a hol egyik, hol másik szereplő által továbbvitt történet, a közeg – az akkori kolozsvári és vidéki, fürdői élet – annyira hiteles, hogy a száz évvel ezelőtti Erdélyről is képet alkot az olvasó. Hosszas dokumentálódás és megfontolás eredménye ez, ahogy a régies nyelvezet sem pusztán formai elem, hanem a néző távolságtartását, tisztább látását is segíti egy sokakat foglalkoztató, de irodalmi szempontból igen kevéssé feldolgozott területen. Az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-től Budapesten élő, majd 2008-tól ismét Kolozsvárra visszatérő szerző T-szindrómával jelölte az impériumváltás utáni belső vívódásokat, amelyek közül főként a gyászt kívánta ábrázolni, ugyanakkor az élet lehetséges módját is felmutatja, és mindezt végleges „igazságok” megfogalmazása nélkül, hiszen a világ folyton változik, már mi is korábban elképzelhetetlen történelmi események tanúi és résztvevői vagyunk. Az emberi pillanatokról azonban a szakemberek, a történészek nem írnak, pedig laikusok számára így válik érthetőbbé egy-egy korszak: ha van, aki „lefordítja”. A már több díjjal kitüntetett Tompa Andrea előző regénye, A hóhér háza is Kolozsváron játszódik, a hetvenes-nyolcvanas éveket mutatja be egy kamasz lány szemszögéből.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rendszerváltás első hősére emlékeztek
Az 1989-es romániai forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernőre emlékeztek vasárnap, halála 25. évfordulóján Temesváron.
Tőkés László egyik legközelebbi munkatársa máig tisztázatlan körülmények között halt meg 1989 szeptemberében. Holttestét három nappal eltűnése után találták meg a Temesvárral szomszédos Vadász-erdőben. A rendőrség egy nappal a bejelentés után sem szállíttatta el a holttestet, és azt csak zárt koporsóban adta át a családnak. Újvárossy Ernő eltűnése előtt a Szekuritaté fenyegetésére panaszkodott Tőkés Lászlónak.
A vasárnap tartott évfordulós megemlékezésen Tőkés László európai parlamenti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy Újvárossy Ernő halálának körülményeit az elmúlt 25 év során sem sikerült tisztázni. „Ő is részt vett a hallgatás falának lebontásában. A diktatúra leterítette őt, de ő holtáig kiállt a gyülekezet mellett, közbenjárt a hatóságoknál, a püspökségen, mindig kimondta az igazságot, mert akkora volt benne a szeretet, hogy nem tudták befogni a száját” – fogalmazott az Újvárossy Ernő sírjánál tartott megemlékezés után Tőkés László.
Az eseményen Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy a Temesváron kibontakozott román forradalomnak egyaránt vannak áldozatai és hősei. „Nem szabad elfeledni azoknak az áldozatvállalását, akik vállalták a veszélyt, szembeszálltak a diktatúrával” – fogalmazott Lomnici Zoltán.
Fazakas Csaba temesvári református esperes kijelentette: „hiábavaló a múlt ismerete, ha az nem ad erőt a jelenben, és nem ad reményt a jövőhöz”.
A megemlékezés keretében bocsátották útjára Juhos Gábor hosszútávfutót, aki azt vállalta, hogy a Via revolutia nevű futás keretében szeptember 25-éig 539 kilométert teljesít a Temesvár és Kolozsvár közti útvonalon.