Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Haza a magasban: Szentimrei Judit
Erdély TV, augusztus 3., vasárnap 19:30 óra
Szentimrei Judit romániai magyar néprajzi szakíróról szól a Vig Emese rendezte Haza a magasban sorozat következő része.
Szentimrei Judit Kolozsváron született, és ugyanitt végezte középiskolai tanulmányait is. Budapesten Györffy István előadásain vett részt a Külföldiek Kollégiumában.
1940-től Sztánán dolgozott a Kós Károly tervezte iparművészeti műhelyben. 1952 és 1974 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanársegéde volt (most Művészeti és Design Egyetem). Ugyanebben az időben tanítványaival magyar és román népi textilművészeti kutatásokban vett részt, melyet a Román Akadémia szervezett.
Tevékenyen vett részt annak a Kós Károly vezette népművészeti kutatócsoportnak a munkájában, amely célul tűzte ki, hogy az 1950-es évektől felleltározza a legjelentősebb romániai magyar tájegységek tárgyi kultúráját és népművészetét. Ennek az eredményei a Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet, Kis- Küküllő vidéki magyar népművészet és Moldvai csángó népművészet című könyvek.
A rendszerváltás után alapítja meg a Kriza János Néprajzi Társaságot.
Népújság (Marosvásárhely)

Egyetemi hallgatók tüntettek Kolozsváron
Csütörtökön mintegy száz egyetemi hallgató vonult fel Kolozsváron.
A diákok a felsőoktatásban tapasztalható állapotok miatt tiltakoztak: elsősorban amiatt elégedetlenek, mert szerintük a tanügyi törvényt módosító, nemrég elfogadott sürgősségi kormányrendelet olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek következtében túlkapások történhetnek. Ugyanakkor úgy vélik, a miniszter és a felsőoktatásért felelős államtitkár nem hajlandó konzultálni velük a felmerülő gondokról, bár a napokban Remus Pricopie tárcavezető felajánlotta, hajlandó tárgyalásokat folytatni. A diákok tegnap délután a Csillagvizsgáló utcában levő diákbentlakásokból vonultak le a Majális/Republicii utcán, majd a Jókai/Napoca utca érintésével a Főtéren fejezték be a felvonulást. Itt doktori címet „adományoztak” Mihnea Costoiu államtitkárnak. Az egyetemi hallgatók a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetségének a fórumán vesznek részt Erdély fővárosában.
(K. O.) Szabadság (Kolozsvár)

Átadták az első sapientiás okleveleket
Tegnap került sor az első hivatalos sapientiás oklevelek átadására az egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem oklevelét a 2012-ben kommunikáció és közkapcsolatok, illetve mechatronika szakon, valamint a 2013-ban kommunikáció és közkapcsolatok, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, kertészmérnöki valamint informatika szakon államvizsgázott diákok vehették át. A tavalyelőtti évfolyamról 37, a tavalyiról 109 diák számára készült a tanulmány befejezését igazoló, sapientiás oklevél – tájékoztatott Palkó Réka, a marosvásárhelyi kar sajtófelelőse, akitől azt is megtudtuk, hogy azok a diákok, akik tegnap nem tudták átvenni az oklevelet, az elkövetkezőkben az egyetem Rektori Hivatalában, Kolozsváron tehetik ezt meg.
Mint ismeretes, a Sapientia egyetem 2007-ben kérvényezhette először a 2001-ben indult szakjainak akkreditácóját, és mivel az elkövetkezőkben a törvény által előírt három szak akkreditációját megszerezte, 2009. június 19-én az intézmény akkreditációját is kérhette. Az intézményi akkreditációs felmérés 2010 áprilisában zajlott, ezt követően 2010 júliusában az ARACIS (Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) plénuma jóváhagyta az egyetem akkreditációját. A tanügy-minisztérium ennek alapján törvénytervezetet dolgozott ki, amelyet a román kormány elfogadásra a Parlament Felsőháza elé terjesztett. A Szenátus jóváhagyását (2011. december 6.) követően 2012. február 28-án a Képviselőház is megszavazta a törvényt. Az akkreditált Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozását kimondó törvény az államelnök aláírását, 2012. március 28-át követően, a Hivatalos Közlönyben való megjelenéstől (2012. április 3.) számított három napon belül lépett hatályba. Az intézményi akkreditáció elnyerésétől kezdődően áll jogában az egyetemnek az akkreditált szakokon államvizsgát szervezni, és oklevelet kiadni az államvizsgázott diákok számára. Korábban a sapientiás hallgatóknak brassói, temesvári, marosvásárhelyi egyetemek, illetve a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem vizsgáztatóbizottsága előtt kellett tudásukat bizonyítaniuk, és az illető intézmények oklevelét kapták meg.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

(Szín)játszó fiatalok a nagykorúság fényében
Körülbelül 450 fiatal színezte át csütörtöktől vasárnapig a szentháromsági világ csendjét. Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) színjátszó találkozójának első alkalommal adott otthont a nyárádmenti falucska. Amint azt Fülöp Júlia szervezőtől megtudtuk, a nagykorúságba lépett rendezvénynek egy összetéveszthetetlen főszereplője is lett Evetke, a legkedvesebb egyletes személyében, aki nem más, mint az ODFIE nyári rendezvényeinek új reklámarca. Erre emlékeztettek a "színháromsági" produkciók helyszíne, a művelődési ház felé vezető "Evetke legyen veletek" feliratok is. A rendezvény hangulatát a kerítésen díszelgő táblácskák is tükrözték: "Kedvenc mindenem a bicikli", "A rasztaszív örökké dobog", "Jó, jó, jó, de jó nekem".
Az idei találkozón 14 produkciót – az alsófelsőszentmihályi, szent-ábrahámi, szentgericei, szabédi, homoródszentpéteri, homoród- szentpáli, felsőrákosi, illetve a Vargyasról, Bölönből, Kolozsvárról, Székelykeresztúrról és Marosvásárhelyről érkezett csapatok előadásait – láthatták az egybegyűltek. A bemutatott darabokat háromfős bírálóbizottság – Máthé Annamária és Szabó Eduárd színművészek, a szervezők részéről pedig Dézsi Szilárd – értékelte. Az előadás-sorozatok között egykori egyletesekből lett színészek tartottak műhelymunkát az érdeklődőknek. Fülöp Júliától azt is megtudtuk, hogy bár a színjátszó találkozó résztvevői többnyire a 14 és 18 év közötti korosztályhoz tartoznak – a találkozón 14 éves kortól lehet részt venni –, huszon-, harmincévesek is minden évben szép számban jelen vannak, egyszerűen azért, mert nehéz itthagyni ezt a társaságot.
– Mi az idei rendezvény újdonsága? – kérdeztük Júliát.
– Nem is újdonságról, hanem sajátosságról beszélnék: a rendezvény felnőttkorba lépett. Ezt a rendezvény teljes ideje alatt apró jelekkel érzékeltettük. A 18-as szám mindegyre felbukkanó szimbólummá vált, a péntek éjszakai vetélkedő egyik feladata is arról szólt, hogy a versenyzőknek olyan tárgyakat kellett gyűjteniük, amelyeken ez a szám megjelent, de a társkereső játék is kapcsolódott a nagykorúvá válás számához.
– Mit jelent, miért fontos az ODFIE-s színjátszó találkozó? – tudakoltuk a kolozsvári két csapattal, a First Generationnal és a Next Generationnal érkezett Szilágyi Szilamértól.
– A színjátszás, az, hogy közösen valósítunk meg valamit, kiváló lehetőség a közösségépítésre. Ez a találkozó jó alkalom arra, hogy az unitárius ifjúsági egyletek bemutassák egymásnak előadásaikat, úgymond megmutatkozzanak egymás előtt. Az ifjúsági egyletek összetétele négyévenként változik, a 18 év fölöttiek ugyanis egyetemre mennek, helyettük új tagok jönnek, és a változás függvényében módosul az előadások minősége is. A szervezés viszont évről évre jobb. Az első "színjátszókon" körülbelül 200 fiatal vett részt, mára megkétszereződött a számuk. De mi nem a mennyiségi növekedést tartjuk szem előtt, nem tömegrendezvényt szeretnénk létrehozni, hanem a minőség szempontjából igyekszünk évről évre magasabbra állítani a mércét. A 18. színjátszó találkozó mindenképpen mérföldkőnek számít a rendezvény életében, jelzésértékű, hogy sikerült megszakítás nélkül ennyi időn keresztül megszervezni.
Az előadások témaköre igen változatos volt, sötét tónusú, igazi színészi átéléssel előadott Tamási-feldolgozás és vidám, táncos Shakespeare-paródia, egy mai Rómeó és Júlia is szerepelt a kínálatban. A székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium színjátszó csoportja, a Bemugri egy dán írónő, Jane Teller Semmi című – megjelenése után betiltott, majd kötelező iskolai olvasmánnyá tett – műve alapján készült darabot vitt színre. Erről, illetve a "színjátszóval" kapcsolatos élményeiről az egyik szereplőt, a tizenkettedik osztályba készülő Varró Boglárkát kérdeztük.
– A színjátszó csoportot vezető lelkész- és vallástanárunk, Lakatos Sándor mindig olyan darabot választ erre az alkalomra, amelyet mások nemigen ismernek, és eredeti motívumokkal igyekszik azt színpadra vinni. Iskolakezdés után már elkezdjük megbeszélni a darabot, és október végére a szereplőválasztás is lezajlik. Hetente egyszer szoktunk próbálni, és mindig csiszolunk, változtatunk valamit a produkción. A színjátszót azért is szeretem, mert itt mindig sok baráttal találkozom, akiket az év többi részében nem láthatok. Ugyanakkor sok új emberrel is megismerkedem, tegnap például tízegynéhány ismerőst szereztem – mondta a diáklány, aki harmadik alkalommal vesz részt a színjátszón, és mostanra már egészen otthon érzi magát a rendezvényen. Boglárka azt is elárulta, hogy a középiskola után kommunikáció, média szakon, reklámgrafikán vagy színművészetin folytatná tanulmányait.
Az alsófelsőszentmihályi Ferencz Szilárd az egyik legrégebbi színjátszósnak számít, ő ugyanis először 2002-ben jött el, az évek során pedig megszakításokkal összesen tízszer vett részt a találkozón.
– Szórványvidéken élünk, egy maroknyi fiatal tartozik a színjátszó csoportunkhoz, vallási hovatartozástól függetlenül. Úgy is mondhatnám, hogy inkább afféle magyar ifjúsági kör ez – mondta Szilárd, majd arról is beszámolt, hogy a bemutatásra hozott Házassági paródia című darabot egy idős tanítónőnél találták egy régi papíron, és nem sikerült kideríteni a szerző nevét. Mindössze öten játsztak a produkcióban – tette hozzá –, ezért egyeseknek kettős, illetve hármas szereposztásban kellett közönség elé lépni.
– A 2000-es évek közepén többen voltunk, a régiek azonban már kinőttek a színjátszóból, és az újakat egyre nehezebben lehet megszólítani – tette hozzá a fiatalember.
Az ODFIE-sek Szentháromságon töltött négy napját az előadások, műhelymunkák, játékok mellett számos koncert tette emlékezetessé. A színpad körüli, de a művelődési ház környékét és az egész falut is átjáró hangulat igazolta az egylet honlapján olvasható állítás igazságát: "én az évet két részre osztom: színjátszó és a többi…"
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyiségen innen, provincializmuson túl
Húsz éve hunyt el Gunda Béla néprajzkutató
A bánsági Temesfüves (Fibiş, Fibisch/Fiwisch) szülöttjeként (1911) Magyarországon nevelkedett és Békés megyei szülőktől származó, mondhatnánk „fél lábbal erdélyi” egykori néprajzkutató elsősorban üde széleslátókörűségével, nemzetközi kapcsolataival és generációk sorát kinevelő, hatvanévnyi oktatói munkájával járult hozzá a néprajztudomány fejlődéséhez. Gunda Béla a magyar, s ezen belül a kolozsvári központú, romániai magyar néprajz tudomány- és intézménytörténetének is meghatározó (utóbbi esetben korszakalkotó) személyisége. 2014. július 30-án eltávozásának 20. évfordulóján emlékezünk a professzorra.
GYŐRI TAMÁS, Szabadság (Kolozsvár)

Horváth Anna kiakadt Traian Băsescu magatartásán
„Elegem van!” címmel tett közzé román és magyar nyelven bejegyzést Facebook-oldalán a hét végén Horváth Anna. Kolozsvár alpolgármestere az RMDSZ Nőszervezetének tagjaként a Biró Rozália miniszteri kinevezésének ügyében kialakult „képmutató, igazságtalan és megalázó” hadjárat ellen tiltakozik.
Mint ismert, az államfő pénteken közölte, hogy a szerinte kifogásolható román nyelvtudása miatt alkalmatlannak tartja az RMDSZ szenátorát a kulturális miniszteri tisztségre. „Elegem van, és felforr a vérem, hogy Traian Băsescu elnök (Tőkés Lászlóval összhangban) Bíró Rozáliától félti a román kultúrát” – fogalmaz Horváth Anna.
Leszögezi: az államfőt soha nem hallottam óva inteni, ambícióiban visszább parancsolni leányát (EBA), aki úgy lett EP-képiselő, hogy saját anyanyelvét sem beszélte helyesen, vagy Elena Udrea nevű protezsáltját, aki egészen magasra jutott, bár szintén nem beszél helyesen anyanyelvén.
Pénteki sajtónyilatkozatában az államfő Biró Rozália hiányos nyelvtudását bizonyítandó felemlegette azt a rádióinterjút, amelybe az RMDSZ szenátora, akkor még alpolgármesterként, a román biped szó értelmét állítólag nem ismerve azt nyilatkozta, hogy Nagyváradon nincsenek kétlábú gyerekek.
„Én jó jeggyel érettségiztem román nyelvből, két egyetemet végeztem ezen a nyelven. Mindemellett ünnepélyesen bejelentem: egy héttel ezelőttig soha nem hallottam azt a román szót, hogy „biped". És mielőtt bárki felhördülne, kérem, nézze végig a Román Tanügyminisztérium I.-XII. osztályos tankönyveit, és mutassa meg bennük, bárhol előfordul-e benne az szó, hogy „biped". Nem hiszem, hogy Creangă, Eminescu és mások művei mellett bármely szószedetben rátalál” – írta erről Kolozsvár alpolgármestere.
Leszögezi: számára a román nyelv, akárcsak Biró Rozáliának, nem anyanyelve, és soha nem is lesz. Ezzel együtt igyekezett tisztességesen elsajátítani a nyelvet, választékosan, igényesen kifejezni magát. „Soha nem a „biped" szó ismeretének a hiányán múlott, hogy hogyan végeztem/értékelték a munkám a közigazgatásban. Nem ettől voltam vagy nem voltam értelmiségi” – jegyezte meg.
maszol.ro

Szabad György 90 éves
Szabad György Széchenyi-díjas történész, akadémikus, a rendszerváltás meghatározó alakja, az 1990-ben összeült első szabadon választott Országgyűlés elnöke tegnap töltötte 90. évét. Születésnapja alkalmából Áder János köztársasági elnök levélben köszöntötte. Az államfő méltatta az egykori politikus, történész, az 1990 és 1994 közötti Országgyűlés elnökének egyetemi tanári és politikusi tevékenységét.
Szabad György Aradon született zsidó vallású polgárcsaládban, szülei Trianon után is fenntartották magyar állampolgárságukat. A család 1932-ben Kolozsvárról Budapestre költözött, Szabad György már itt fejezte be iskolai tanulmányait. 1942-ben érettségizett, továbbtanulási kérelmét zsidó származása miatt elutasították. Másfél évig kertésztanoncként dolgozott, Magyarország német megszállása után kényszermunkára, majd katonai munkaszolgálatra hívták be. Innen sikerült megszöknie. 1945 januárjában a Független Kisgazdapárt tagja lett, 1946 tavaszán kilépett a pártból. Ezután semmilyen párttevékenységet nem folytatott 1989-ig. Az 1956-os forradalom idején a bölcsészkari, illetve a történész forradalmi bizottság tagjává választották, emiatt később zaklatták a hatóságok, de eljárást nem indítottak ellene.
1945-ben kezdte meg tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem, ELTE) történelem–levéltár szakán, diplomáját 1950-ben szerezte meg. 1951-ig az Országos Levéltár gyakornoka, 1954-ig aspiráns volt az ELTE bölcsészkarán. 1954-ben az új- és legújabb kori magyar történeti tanszéken adjunktussá, 1956-ban docenssé, 1970-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, s innen vonult nyugdíjba 1994-ben. Jelenleg az egyetem professor emeritusa. A történelemtudomány kandidátusa címet 1955-ben, a történettudományok doktora címet 1969-ben szerezte meg. 1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban pedig rendes tagja. Szakterülete az újkori magyar történelem, pályája kezdetétől a polgári átalakulás problémakörét kutatta. Több művében foglalkozott Kossuthtal mint a nemzeti újjászületés meghatározó alakjával. Számos könyve, tanulmánya jelent meg magyarul és idegen nyelveken. A rendszerváltás hajnalán, 1987-ben részt vett és felszólalt Lakitelken a Magyar Demokrata Fórum (MDF) zászlóbontásának is tekintett értelmiségi tanácskozáson. Alapító tagja, 1989 tavaszán elnökségi tagja lett a párttá alakult fórumnak. Közreműködött az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) munkájában és – Antall József és Sólyom László mellett – az MDF delegátusa volt a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalásokon. A többpárti demokráciába történő békés átmenet közjogi kérdéseinek tisztázásában nagy szerepe volt hatalmas történelmi ismeretanyagra támaszkodó higgadt érvelésének. 1989 júniusában ő terjesztette elő az EKA politikai szándéknyilatkozatát, az MDF részéről egyik aláírója volt a háromoldalú politikai tárgyalásokon a sarkalatos közjogi kérdésekben megszületett, az alkotmányos fordulatot megalapozó 1989. szeptember 18-i megállapodásnak. Az 1947 utáni első szabad többpárti parlamenti választásokon 1990-ben az MDF győzött, Szabad György a párt budapesti listájáról került be a parlamentbe. 1990. május 2-án Szabad Györgyöt választották meg az Országgyűlés első alelnökévé. Házelnökké augusztus 3-án választották meg, a tisztséget a ciklus végéig töltötte be. Fejből mondott, választékosan fogalmazott beszédeivel reprezentálta a polgári demokrácia útjára lépett ország törvényhozását. Az 1994-es választásokon ismét az MDF parlamenti képviselője lett, két év múlva azonban belső viták miatt többedmagával kilépett a pártból és annak frakciójából, s az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppárthoz (MDNP) csatlakozott. Az 1998-as parlamenti választásokon az MDNP nem jutott be a parlamentbe, így ő sem szerzett parlamenti mandátumot. Szabad György 2001-ig volt az MDNP tagja, ezt követően visszavonult az aktív politizálástól.
Szabad Györgyöt 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki. A szakszerű magyar történetírás megújításában való tevőleges részvételéért, a magyarországi újkorkutatás legjobb hagyományait követő munkásságáért, életműve elismeréseként 2006-ban vehette át a Széchenyi-díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelykeresztúriak nyertek az ODFIE Színjátszó Találkozón
A székelykeresztúri BEMUGRI színjátszócsoport nyerte el 18. ODFIE Színjátszó Találkozó fődíját a vasárnapi díjkiosztón, és ugyancsak ők vihették haza a közönségdíjat is.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) ezúttal a Maros megyei Szentháromságon szervezte meg az amatőr színjátszó körök éves találkozóját július 31–augusztus 4. között. „A Magyar Unitárius Egyház ifjúsági szervezetének közművelődési csúcsrendezvényére 14 színjátszó csoport nevezett be a helyi unitárius ifjúsági egyletek képviseletében” – közölték a szervezők.
A idén a SzínHáromság alcímmel megszervezett rendezvényen Szabéd, Marosvásárhely, Kolozsvár, Homoródszentpál, Vargyas, Szentábrahám, Szentgerice, Bölön, Felsőrákos, Homoródszentpéter, Alsófelsőszentmihály és Székelykeresztúr ifjúsági szervezetei képviseltették magukat. Rajtuk kívül számos műélvező vett részt a találkozón, így a résztvevők létszáma elérte a 480-at.
A zárónapon, vasárnap Bálint Róbert mészkői lelkész tartott istentiszteletet, majd ebéd után gálaműsor keretében osztották ki a díjakat. Második lett a kolozsvári egylet szenior csapata, a dobogó harmadik fokára pedig a marosvásárhelyi csapat került. A zsűri különdíját a szentábrahámi csapat vitte haza.
Emellett a zsűri kilenc alakítási díjat, két kontraszt díjat és egy egyéni különdíjat is kiosztott. Az alakítási díjakban Csécs Sándor (Szabéd), Farkas Anna (Kolozsvár), Kondert Mátyás (Marosvásárhely), Mátyus Zsolt (Marosvásárhely), Nagy Norbert (Marosvásárhely), Nagy Zselyke Tünde (Szentábrahám), Román Eszter (Kolozsvár), Sántha Orsolya (Kolozsvár) és Szabó Gergő (Kolozsvár) részesültek. A két kontraszt díjat Pál Roland (Felsőrákos) és Réz Edina (Felsőrákos) érdemelték ki, a legjobb mesélőnek pedig Ilkei Klementina Imelda (Vargyas) bizonyult.
A vetélkedő csapatok előadásait szakemberek által vezetett műhelymunkák egészítették ki, péntek este pedig a székelyudvarhelyi Üvegfigurák diákszínjásztó csoport NEMzedék című előadását láthatták a fiatalok. A találkozón a Daltutajok együttes és a székelyudvarhelyi Face Today zenekar is fellépett. A vasárnapi díjkiosztás után a rendezvény a Vecker együttes koncertjével és zárómulatsággal ért véget.
Krónika (Kolozsvár)

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (1.)
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

EGYETEMI HELYEK
Mi akar lenni az erdélyi diák, ha magyar?
A MOGYE általános orvosi szakára jelentkeztek a legtöbben, de mégsem itt volt a legnagyobb túljelentkezés az erdélyi egyetemek magyar szakjai között.
A BBTE most induló gazdasági informatikus szakára volt a legnagyobb a túljelentkezés, ott egy helyre négy diák jutott. A MOGYE-n a fogorvosi szakra lehetett a legnehezebben bejutni, ott szinte háromszoros volt a túljelentkezés. De népszerűek voltak az informatikusi és a kommunikációs képzések is, mind a Sapientián, mind a BBTE-n sokan jelentkeztek rájuk. A részletes összefoglalónkból az is kiderül, hogy hol maradtak még ingyenes helyek az őszi felvételire.
Babeş-Bolyai Tudományegyetem
A különböző kihelyezett tagozataival együtt 67 alapképzési és 37 mesterképzési helyet hirdettek meg. Alapképzésen összesen 1092 ingyenes és 1392 költségtérítéses hely volt. A júliusi felvételi során nagyjából 1400 hallgató jelentkezett a BBTE különböző képzéseire összesen. Az egyetem közlemény szerint az őszi felvételire még 205 ingyenes hely maradt a visszaigazolásokat követően, többek között a történelem, a művészettörténet, a szociológia és az újságírás szakon is lehet még költségtérítéses helyen tanulni.
A legnépszerűbb szak az idén újonnan indult gazdasági informatika volt, ezen nagyjából négyszeres volt a túljelentkezés, igaz, mindössze 10 költségtérítéses helyet hirdettek meg. Utána a kinetoterápia, a kommunikáció és közkapcsolatok, az informatika, a pszichológia, a tanítóképző és a kémia szak következett.
Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
A csíkszeredai karokon 13 alapképzési és 4 mesterképző szakon, 550 és 143 tandíjmentes, költség-hozzájárulásos és teljes tandíjas helyet hirdettek meg. A tandíjmentes helyek közel 70%-át sikerült feltölteni, azonban minden szak esetében maradtak még betöltetlen helyek. A szakok többségében még tandíjmentes helyre is iratkozhatna az őszi felvételi időszakban a diákok. A legtöbben a Gazdaság- és Humántudományok Kar közgazdaság karára jelentkeztek, összesen 31 diák felvételizett oda, de őszire még így is maradt 15 ingyenes hely a szakon.
Csíkszeredában népszerű volt még a Könyvelés és gazdálkodási informatika szak, valamint a Kommunikáció és PR. Amennyiben augusztus folyamán az újonnan induló Génsebészet szak megkapja a működési engedélyt, úgy szeptemberben erre a képzésre is várják az iratkozókat.
Kolozsváron a Sapientia EMTE négy alapképzési és egy mesterképző szakán összesen 145 helyet hirdetett meg, ebből 74 tandíjmentes és 71 költség-hozzájárulásos helyre lehetett iratkozni. Túljelentkezés egyedül a Filmművészet, fotóművészet, média szakon volt, ott a 25 meghirdetett ingyenes és költség-hozzájárulásos helyre 30 felvételiző jelentkezett. Viszont a legtöbben a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakra jelentkeztek: összesen 32 diák. A négy alapképzésre és egy mesteri képzésre 96 iratkozó volt, akik közül 75 vissza is igazolta a helyét.
A szeptember 4-10 közötti őszi felvételire a Filmművészet, fotóművészet, média szakon kívül mindegyiken vannak még helyek. Három alapképzési és egy mesteri szakra lehet beiratkozni, amelyeken 13 tandíjmentes és 56 költség-hozzájárulásos hely van még.
Marosvásárhelyen a nyári felvételire alapképzésen 11 szakon összesen 490 helyet hirdettek meg, ebből 190 tandíjmentes, 220 költség-hozzájárulásos (400 euró) és 80 teljes tandíjas (750 euró) volt. Alapképzésen a legkeresettebb az Informatika szak volt, majd ezt követte a Kommunikáció és közkapcsolatok szak. Mesterképzésen 4 szakon összesen 105 helyet hirdettek meg, ebből 55 tandíjmentes és 50 költség-hozzájárulásos hely volt. Legtöbben a Növényorvos és a Fejlett mechatronikai rendszerek szakokra iratkoztak.
Az őszi felvételire is maradtak még tandíjmentes helyek a marosvásárhelyi Sapientián, legtöbb a Távközlés és mechatronika szakon, de vannak még tandíjmentes helyek a Magyar-Román szakirányú fordító és tolmács szakon is.
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Összesen 4 szakon lehetett magyarul tanulni. Államilag finanszírozott hely az általános orvosin 135 volt, a fogorvosin 35, a gyógyszerészetin 35, míg az egészségügyin 15. A költségtérítéses helyekre a román jelentkezőkkel együtt hirdették meg a felvételit, általános orvosira (összesen 80 hely) és fogorvosi szakra (összesen 30 hely) nem jutott be egyetlen magyar sem, csak a gyógyszerészeti (összesen 80 hely) és asszisztens képzésbe (összesen 70 hely) sikerült néhánynak felvételt nyernie a költségtérítéses helyre.
Általános orvosnak összesen 304 ember jelentkezett, ez iránt a szak iránt érdeklődött a legtöbb ember. A fogorvosi szakra viszont nehezebb volt bejutni, összesen 102 felvételiző jelentkezett az államilag támogatott helyekre, vagyis közel háromszoros volt a túljelentkezés (2,9). Az általános orvosi szak esetében 2,2 volt a túljelentkezési arány, a gyógyszerészetin 2,1, míg az egészségügyi asszisztensin 2,7.
Az őszi felvételire már csak évi 5000 eurós költségű - főként külföldieknek szánt - helyek maradtak, magyarul tudóknak általános orvosin 25, míg a fogorvosin 5. Erről a részletes információkat itt lehet olvasni.
Partiumi Keresztény Egyetem
Alapképzésen 19 szakot hirdettek meg, összesen 595 hellyel, míg mesterképzésen 8 szakra várták a jelentkezőket, összesen 252 helyre. A képzőművészeti képzésük iránt volt a legnagyobb az érdeklődés, a meghirdetett 35 helyre összesen 41 felvételiző jelentkezett, és ebből 28 helyet foglaltak/foglalhattak el. Az egyetem közlése szerint még a különböző nyelv és irodalom szakok (magyar, román, angol és német - és ezeknek a különböző párosításaik), valamint a közgazdász képzés volt népszerű.
Az őszi felvételin a meghirdetett szakok többségére még van ingyenes hely, költségtérítéses képzésre pedig még mindenik szakon lehet jelentkezni.
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Alapképzésen 5, míg mesterképzésen 6 szakot hirdettek meg, egyenként 12 hellyel. Két új mesterképzési szakon viszont csak őszi felvételi lesz, azokon tehát még egyetlen helyet sem töltöttek be.
Nem meglepő módon színésznek szerettek volna a legtöbben tanulni: a 12 helyre összesen 29 ember jelentkezett, és ebből 9-et vettek fel. Utána az audiovizuális kommunikáció jön, ahová 9-en jelentkeztek, és mindenkit fel is vettek. Mesterképzésen is a színész szak volt a legnépszerűbb, 12 helyre 9-en jelentkeztek.
Ennek köszönhetően az alapképzésen a színész, illetve az audiovizuális kommunikáció szak kivételével még mindenhol vannak ingyenes helyek. A mesterképzésen bábművész, valamint az újonnan induló alkalmazott bábművész és a korszerű zenei koncepció szakon lehet államilag finanszírozott helyeken tanulni.
Transindex.ro

Erdélyi gazdasági gondolkodók panteonja
2014-ben a Romániai Magyar Közgazdász Társaság kiadásában jelent meg az „Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja” című könyv.
A rendkívül szép kivitelezésű, 220 oldalas, album nagy erdélyi személyiségeknek a gazdasági életünk alakulásához való hozzájárulását eleveníti fel. 51 személyiség munkásságát rövid ismertetőben mutatja be. A szöveg szerzője Somai József. A szövegrészhez társulnak Dabóczi Géza, neves kolozsvári képzőművész művészrajzai, melyek személyiségre szabott karakterisztikussággal varázsolják az olvasó elé történelmi nagyságainkat. 46 személyiségnek képe látható, 3-nak a családi címere tekintető meg.
Értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”
A Somai József által írt Előszó című fejezetben a szerző az erdélyi gazdasági gondolkodás múltjára reflektál. Megállapítja, hogy nem ismerjük a saját gazdaságtörténetünket. A múlt század ’20-as éveiben az erdélyi magyar közgazdászok élmezőnyben voltak. A ’20-as évek után a gazdasági levéltári anyagok feldolgozatlanul hevernek. Ezért szükséges értékeinket kiemelni a történelmi „homályból”. Megfogalmazta e könyv megírásának célját: „Albumunk nem egyszerűen bibliográfiák vagy tanulmányok gyűjteménye, hanem olyan személyek életútjainak és értékeinek tömör emlékkiállítása, akiknek az elméit élénken foglalkoztatták Erdély gondjai és a magyarság sorskérdései, különösen s elsősorban az erdélyi magyar népközösségnek és környezetének életbiztonságához kötődő gazdasági nehézségek.”
Erdélyi magyar gazdasági gondolkodók panteonja
Az albumban bemutatott személyiségek közül egyesek nem közgazdászok, azonban jelentős szerepet játszottak az erdélyi gazdasági életben. Apáczai Csere Jánost (1625-1659) főként jelentős pedagógusnak, írónak tartják. Azonban a Magyar Encyplopaedia című főműve a magyar tudományos nyelv kialakulásához járult hozzá. Könyvének 60%-a gazdasági fogalmakat tartalmaz. Báró Wesselényi Miklós (1796-1850) elsők között szüntette meg a dézsmát. A birtokát képező falvaiban a robot és a dézsma nagy részét elengedte. Felszabadította a parasztjait a jobbágyság alól. Saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat szervezett a korszerű földművelésről. Brassai Sámuel (1797- 1897) a legnagyobb erdélyi magyar polihisztor gazdasági kérdésekkel is foglalkozott. 1842-ben kiadta a Bankismeret című könyvét. Ezt a munkáját 170 év után a Harvardi Egyetem több kiadásban is megjelentette. „ A fiatal kereskedők arany ABC-je” című könyvében gazdasági alapismeretekkel, tanácsokkal látta el az áru és pénzforgalomban ügyködőket. Károlyi Sándor grófot (1831-1906) a magyar szövetkezeti mozgalom atyjának tekintik. Létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget. 1898-ban létrehozta a Hangyaszövetkezetet, amely túlélte alapítóját, csak az államosítás után szűnt meg. Balázs Ferenc (1901-1937) a kolozsvári Unitárius Teológiára iratkozott, melyet kitűnő eredménnyel végzett el. Majd angliai tanulmányútra küldték. Két éves meghívást kapott az AEÁ-beli Berkley Teológiai Főiskolára. Hazaérkezése után Mészkő falu lelkésze. Gyakorlatban alkalmazza a világ körüli útján szerzett vidékfejlesztés és szövetkezeti mozgalom terén szerzett tapasztalatait. „Bejárom a kerek világot” című könyvében ismerteti tapasztalatait. Az olvasó a gazdaságtörténet neves közgazdászainak munkásságáról szerezhet értékes információkat. Fóris Lajos (Margitta 1886-Bogota) közgazdász, szakíró a magyar üzleti világban játszott jelentős szerepet. Rövid deviza és banklexikon című könyve a gazdasági élet, a kormánypolitika területén működőknek ad útmutatást.
Betekintést nyerhetünk a Kolozsvári Egyetem életében is.
Berde Áron(1819-1892) 1872-ben az egyetem nemzetgazdasági tanszékén, a pénzügytannak rendes tanára. Az egyetem első rektora volt. Alapkurzusa nemzetgazdaságtan, pénzügyi tantárgyakat adott elő. Gyárfás Elemér(1884-1945) pénzügyi koncepciójának fontos vetülete a pénzforgalom szabályozásával, illetve a vám és az adópolitikával kapcsolatos nézetei. Érdekes Navratil Ákos(1875-1952) élete. Közgazdász, jogtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A Kolozsvári, majd a Budapesti Tudomány egyetemen oktatott a közgazdaságtan és pénzügyszakon tanszékvezető egyetemi tanáraként. A teljesség igénye nélkül, néhány példával próbáltam érzékeltetni azokat a gazdag gazdaságtörténeti bemutatásokat, melyek sokunk számára új adatokat, információkat jelentenek. A szerző tudatosan „gazdasági gondolkodók” fogalmát használja, ami szélesebb terjedelmű, tartalmú, mint a közgazdász kifejezés, bemutatva azt a szellemi hozadékot, amit jelentenek. Az olvasó számára intellektuális élményt jelent a könyv tanulmányozása. Olvasmányos, értékes információkat tartalmaz. Útmutató a gazdasági kérdések iránt érdeklődő fiatalok számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Színházsátor Kolozsváron
Színházsátorral és előadásokkal készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Kolozsvári Magyar Napokra, amelyen először vesz részt ilyen gazdag programkínálattal.
Augusztus 21. és 24. között egyebek mellett gyermekprogramok és felolvasószínház várja az érdeklődőket a Farkas utcai Színházsátorban. A legkisebbek számára meseterasz, mesejáték-verseny, valamint az Óz, a nagy varázsló című mesemusical szereplőivel való találkozás is szerepel a programban. A felnőtteket a felolvasó-színházi alkalmak mellett batyus partival és szalontánctanulással várják a társulat tagjai. A Színházsátorban lehetőség nyílik a színészekkel való személyes találkozásra, de megtalálhatók a színház régi és új kiadványai is. A Kolozsvári Magyar Napok programkínálatában a színház több előadása is szerepel. Az Andrei Şerban által rendezett Ványa bácsi két alkalommal tekinthető meg, a Máté Angi Mamó című regénye alapján készült Csipke című előadás is látható. A június végén bemutatott Serena in X-tremis című koncertelőadást rendhagyó helyszínen, a Farkas utcai színpadon láthatja majd a közönség. A kolozsvári színház több előadást is vendégül lát a rendezvénysorozat ideje alatt, így a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Rekviem egy házért című előadását, valamint a Béres László által rendezett Lola Blau című produkciót nézheti meg a közönség. A színház előcsarnokában Fodor István csíkszeredai fotóművész Székelyföld madártávlatból című kiállítása lesz látható.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért félnénk a győzelemtől?
Tusványos idén is hozta önmagát. Az Olt és a magas fenyők társaságában zajlott rendezvény a politikától a pénzkultúrán át a színészetig széles témaválasztékkal fogadta az érdeklődőket.
A nyári tábort szimbolizáló rövidnadrágos politika nagyszerű lehetőséget biztosított a kötetlen beszélgetésekre és a problematikus kérdések megvitatására. Persze ez nem mindig hozott áttörést, de akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, kivétel nélkül élvezték a résztvevők bizalmát, megbecsülését. A hetedik alkalommal jelen lévő Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a találkozó kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy „önmagunk előtt elszámoljunk”.
A Tusványosra jellemző baráti légkört méltatta Dinu Zamfirescu is, aki javasolta, hogy a helyszín ölelje fel a magyar–román, a magyar–magyar, és román–román párbeszédet egyaránt. A bukaresti Horea Rusu Alapítvány alelnökének konstruktív gondolata nem új, és a megvalósítása eddig sem a szervezőkön múlott.
A magyar–román párbeszéd vonatkozásában most is ott tartunk, hogy néhány kivételtől eltekintve a román politikum elzárkózik a párbeszédtől. A sovinizmus otthon van Romániában, ezért a hangadók számára eretnek a nyitott gondolat, és vörös posztó a magyar igény. A román vezetők és véleményformálók ma sem értik, hogy az általuk preferált és népszerűsített „magyargyűlölő, tehát jó román” hagyomány mérgező és ártalmas az országnak (ennek egyik áldozata az a tíz éve Tusnádra költözött vonatjegyárusnő, aki a magyar városka állomásán még csak nem is köszön magyarul).
Sabin Gherman kolozsvári újságíró a ’89 előtti időket idézve „egy magyarra” hivatkozva azt állította, hogy Ceauşescu-diktatúra idején a szegénység nem tett különbséget az etnikumok között. Ez a szemlélet is alapvetően téves, hiszen az etnikai alapú diszkrimináció a kommunista rendszer alatt is virult (persze lehettek kivételek, mondjuk a besúgók).
Erről szól a történelem és a személyes tapasztalatok, a napvilágra került szekus iratok és a téma nemzetközileg elismert kutatói egyaránt, akik Románia kapcsán nacionalista kommunizmusról beszélnek. Az igazságban érdekelt román honfitársainknak mindenképpen az volna az érdekük, hogy az önáltatást kerülendő, ne a számukra kedves értelmezésekkel írassák a történelmüket. Mint ahogy a megbélyegzett, többletterhet cipelő magyaroknak is, hogy a harag és megszokás csábításainak ellenállva felnőjenek elhivatásukhoz.
Vörös utca
A tusnádfürdői szabadegyetem sikerességét jelzi, hogy a résztvevők száma minden eddigi csúcsot megdöntött. Albert Tibor polgármester szerint amíg az első tábor programja két ívpapír volt, addig az idén ez hatvan oldalt és huszonöt előadósátrat tett ki. A nagy érdeklődés mutatja, hogy a magyar, román és külföldi politikusok vagy szakemberek – angol, katalán, olasz, finn – részvételével zajló találkozóra komoly igény van.
Az összképhez azonban a hiány is hozzátartozik. A bukaresti RMDSZ-vezetők szokásuk szerint idén is elkerülték a népi párbeszéd nyári központját. Nem szép gesztus. Hasonlóan jártak el magyarországi barátaik is, a Bajnai–Gyurcsány-vonal képviselői. Távolmaradásukat nem lehet ellenzékiséggel vagy „orbánozással” indokolni. Nonszensz. Az ellenzéki Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője például a saját tapasztalatára hivatkozva mondta, hogy a balliberális sajtó állításaival ellentétben Tusványoson hihetetlenül nyitott volt a közönség minden gondolatra.
Hozzáteszem, akik nem értettek vele egyet, azok is barátilag tekintettek rá, amiért eljött, és magával hozta gondolatait, melyeket közvetlenül megosztott az erdélyiekkel. Jelzésértékű nyilatkozat egy olyan ellenzékitől, aki maga is elhatárolódott Gyurcsányéktól. Nem csoda, hogy őbenne is az elhivatását komolyan vevő személyt tisztelhetjük, akárcsak a szövetség néhány jelen lévő erdélyi képviselőjében – mint Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert.
Bízzunk benne, hogy a „minden a hatalom” filozófia mentén kormányzó bukaresti magyar vezetés ráébred, hogy hibás úton jár. És felismerik, hogy nemcsak a filozófiájuk súlytalan, hanem a kis lépésekről szóló stratégiájuk is. Az önkritika nagy lépésekkel való elkerülése oda vezetett, hogy már a román nacionalizmust kiszolgáló politikájukat méltató románok is nyíltan prostituáltaknak nevezik őket. Mi értelme hát a látszatok erőltetésének, a hasznos munkát is maga alá temető könnyelműség további promoválásának? Szégyent hoztak a magyarságra, ezért a párt radikális megújulásra szorul. Ezt várja el a felelősségérzet és a jóérzés.
Ha pedig Erdélyben még nem is, de Magyarországon már megtörtént a váltás. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-mímelő érdekkörök csődbe viszik a népet és az országot, a „minden a hatalom” előtt hódoló balliberális opportunizmus megbukott. Ezért kerültek 2014-ben ismét padlóra az RMDSZ – erdélyi magyarok ellen úszító – budapesti barátai. Ha nem így lett volna, akkor ma Magyarország romokban heverne. De hála Istennek a magyarok az utolsó utáni pillanatban felismerték a veszélyt. Az ország levetette a nyakára kötött hurkot, és megpróbálja behozni óriási veszteségeit.
A felelősök tükörbenézése azonban elmaradt. Ehelyett félrevezető trükkökkel ágálnak a csődvonatot nehéz küzdelmek árán megfordító kormány ellen. Sokak szerint ez oda vezethető vissza, hogy mindig is a posztkolonialisták helytartója tisztségre pályáztak. Ezért uralkodik rajtuk a frusztráltság és felettük a programszerű rettegésre, társadalmi feszültségkeltésre utasító ukáz.
De mi más várható azoktól, akik a szúnyogot megszűrik, és a tevét elnyelik? Akik éveken át komótosan elemezgettek, miközben az ország a szakadékba rohant, majd mikor a helyzet javulni kezdett, ortodox hozzáértőkként gyűltek vissza a Júdás-kupiba, hogy klienseik gyönyörűségére világriogató kórusba szerveződjenek. Nem csoda, ha az ilyenek – legyenek Budapesten, Kolozsváron vagy Bukarestben – elkerülik Tusványost. A maguk képe szerint sajátítják ki a demokrácia fogalmát, amit aztán erkölcsi fogalomként népszerűsítenek, a liberalizmust pedig fontosabbnak tartják a szabadságnál.
Ha nem az emberek megtévesztéséről volna szó, akkor szellemi tevékenységük kabarétéma is lehetne. Tudományuk ugyanis kimerül annak felismerésében, hogy a keresztény értékeket becsülő munkatársadalom nácizmushoz vezet, a magyar miniszterelnök pedig összemosható „Putyin cárral”. Elavult nemzetállamiságról papolnak, miközben ugyanúgy összekeverik a nemzet szolgálatát a nacionalizmussal, mint nyugati és bukaresti klienseik az erényt a prostitúcióval.
Ez a könnyelműség Szodoma és Gomora (egyik neve: a „nyitott” társadalom), a szabadosság őshazájának szellemét hivatott legitimizálni. Mert a szodomizmus egyik alappillére a szabadosságot szabadságként értelmező liberalizmus. Ebből csinálnak ma politikát az önjelölt világmegváltók. Nekünk, „2010 utáni” magyaroknak – akárcsak az európaiaknak – erre nincs szükségünk. Mert sudár fenyveserdőt szeretnénk a gyermekeinkre hagyni, nem álszent magyarázatokkal fedett kopasz dombot.
Közvetíteni az emberit
Ennél ezerszer több figyelmet érdemel David Campanale-nak, a BBC újságírójának üzenete. Campanale nagyra értékeli azt az „emberit”, ami a ’89-es rendszerváltás után az itteni magyarok közt fogadta. Állítása szerint Angliában ez már akkor eltűnőfélben volt. Ezért arra buzdít minket, Kelet-Közép-Európa polgárait, hogy az eddigieken változtatva közvetítsük mi az emberi, keresztény értékeket az értékvesztett Nyugatnak.
Szép üzenet. De az elhíváshoz fel kell nőni. És tudatosítani magunkban az ágyas-szellemiség feladásának imperatívuszát, a közösségeinket szodomizáló folyamat megfordításának szükségességét. Mert a portáinkat senki sem sepri ki helyettünk. Az igaz élet úgysem onnan érkezik, ahol a fenntarthatatlan mesterséges fenntartása zajlik, és a tolerancia jegyében megbélyegzik a másságot. Váltsunk hát, mert nincs miért féljünk. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Magyar napok Kolozsvár értékeivel
Közel félezer programmal várják a látogatókat a szombaton kezdődő Kolozsvári Magyar Napokon – jelentették be tegnapi sajtótájékoztatójukon a szervezők.
Gergely Balázs, a szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke elmondta, az ötödik alkalommal megtartandó rendezvény immár olyan hírnevet vívott ki magának, hogy Erdély-szerte sokan igazítják a szabadságukat a magyar napok programjához. Sikerként említette, hogy a rendezvény költségvetése negyedrészét immár romániai közpénzből sikerült biztosítani, és a kolozsvári vállalkozók minden korábbinál jelentősebb támogatást nyújtottak a szervezéshez. Célként említette, hogy a helyi közösség minél nagyobb részt vállaljon a rendezvény költségeiből. Idén először a közönség is támogathatja a rendezvényt, ha a hazai telefonhálózatok bármelyikéről 2 eurót érő SMS-t küld a 8842-es számra.
A főszervező elmondta, az augusztus 24-ig tartó fesztivál legfontosabb célja a kolozsvári magyar értékek felmutatása. A rendezvény szervezésében 60–70 kolozsvári intézménnyel működnek együtt. Úgy vélte, Kolozsvár és Erdély csupán a könnyűzenei koncertek területén van lemaradva, itt kell magyarországi fellépőket meghívni.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta, Kolozsváron nem volt még olyan magyar rendezvény, amely a magyar napokhoz hasonló mértékben tudta volna megszólítani a helyi román közösséget. „A rendezvény falakat képes lebontani, hidakat képes építeni a két közösség között” – fogalmazott az alpolgármester. Hozzátette, elégtétellel tapasztalja, hogy a magyar napok referenciává vált a város román szervezésű rendezvényei számára. A román rendezvények szervezői általában azt a célt tűzik ki maguknak, hogy megközelítsék a magyar napok nézőszámát, sikerét. Az alpolgármester szerint a tavalyi magyar napokon bemutatott István, a király előadás olyan tömeget vonzott a város központjába, amilyen soha korábban nem gyűlt ott össze kulturális rendezvényre. Szabó Lilla programigazgató az újdonságok között a bővebb komolyzenei kínálatot, a sportprogramokat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház miniévadját említette. Sánta Levente fesztiváligazgató elmondta, a Kolozsvár főterén felállítandó színpadot néptánc-, könnyűzene-, rock- és alternatívrock-csapatok foglalják el egy-egy estére. A magyar napokon Illés-emlékkoncerten áll a kolozsvári színpadra Szörényi Levente, Bródy János és Szörényi Szabolcs, valamint meghívottjaik, az utolsó este pedig az Experidance Ezeregyév látvány- és táncszínházi nagyprodukcióját láthatja a közönség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál
Hétfőtől a Kultúrpalotában!
Mint arról korábban beszámoltunk, hamarosan kezdődik a Marosvásárhely egyik igencsak rangos és hagyományos zeneszemléjévé vált Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál. Az idei szemlére augusztus 18-a és 24-e között kerül sor, a hagyományokhoz híven a Kultúrpalotában. Mint azt Beke István Ferenc gitárművész, a szemle főszervezője elmondta, a fesztivált a Harmonia Cordis Egyesület szervezi, lelkes támogatóik közé sorolható a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal és a Maros megyei tanács – ők társszervezőkként is feltűnnek –, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Az egyesület szervezi az ország két legnagyobb klasszikusgitár-fesztiválját: az augusztusi, marosvásárhelyi Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és az áprilisi Terra Siculorum nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és versenyt (Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós). Vásárhelyre számos meghívott előadó érkezik Franciaországból, Magyarországról, Ausztriából, Angliából, Németországból és itthonról egyaránt, a fellépések programja gazdag és változatos. Naponta két koncertre kerül sor, lesz szólógitárkoncert, gitár-fuvola koncert, gitárduó és -trió, valamint dzsesszkoncert is. Idén megpróbáljuk "kivinni" a klasszikusgitár-muzsikát a Kultúrpalotából, így lesz koncert a főtéri Zanza kávézóban és valószínűleg a Víkendtelepen is. Az esti koncertekre természetesen a Kultúrpalota nagytermében kerül sor, a marosvásárhelyi gitáriskola hallgatói a kisteremben lépnek fel, a mesterkurzusoknak pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont. Számos érdeklődő jelentkezett, e kurzusokon többen részt vesznek Bukarestből, Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyről. A koncertekre a belépés ez évben is ingyenes, a programot és egyes fellépők rövid bemutatását az alábbiakban olvashatják.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Falakat bont, hidakat épít a Kolozsvári Magyar Napok
Színház, koncertek, kiállítások, előadások, gyerekprogramok
Az augusztus 17. és 24. között már ötödik alkalommal sorra kerülő Kolozsvári Magyar Napok a városnapoknál sokkal nagyobb tömegeket képes megmozgatni, és programkínálata ösztönzőleg hat a kolozsvári önkormányzat szervezte eseményekre – ezt az önkormányzat is elismeri, így kiemelt fontosságúként kezeli a fesztivált, amely ma már a kezdetinél jelentősebb összeggel is támogatja a rendezvényt: a 2011-es két ezer lejhez képest az idén 130 ezret utalt ki a költségvetésből.
A KMN elérte a kezdetekkor megfogalmazott célt: összekovácsolja a kissé széthulló helyi magyarságot, a többségieknek pedig sikerült bemutatni a magyar kultúrát – mondta Gergely Balázs főszervező a tegnapi sajtóértekezleten. A KMN „falakat bont és hidakat épít a kolozsvári román és magyar közösség között” – fűzte hozzá Horváth Anna alpolgármester. Az idei rendezvény román díszvendége Mircea Dinescu költő lesz, a KMN számtalan újdonságot is kínál.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

KOLOZSVÁRI MAGYAR NAPOK A RENDSZERVÁLTÁS ÓTA ELŐSZÖR! (AUGUSZTUS 18-22.)
Magyar Napokat szerveznek augusztus 18-22-ig, a rendszerváltás óta először. A történet néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Kolozsvár polgármestere többször is közvitát szervezett a városnapokról és a városmárkázásról. Az első körökben sikerül
ét időpontot rögzíteni: májust és októbert.
Mivel sok magyar szemét szúrta az október, mert ekkor „ünneplik” a szovjet csapatok 1944-es bevonulását vagy a román egyetem 1919-es alapítását, külön tanácskozásra adták a fejüket. Ekkor pattant ki az ötlet, hogy legyen a kolozsvári magyaroknak külön városnapjuk, külön időponttal. És lehetőleg akkor, amikor van is mire pezsgőt bontani. A Kolozsvári Magyar Napokat Erdély éves kulturális seregszemléjének szánja a főszervező EMNT és RMDSZ. Az aratásba elképzelhető, hogy be fog zavarni az eseménysorozat jelenlegi időpontja: augusztusban nemcsak a diákok hiányoznak a városból, hanem két évad között ekkor pihenik ki fáradalmaikat a színészek, a filharmónia zenészei. A szervezők ezért nem zárkóztak el attól, hogy a későbbiekben módosítsák a Kolozsvári Magyar Napok dátumát. Gazdag program Az idei program kellemes meglepetéseket tartogat: bemutatkozik Pécs, Európa egyik jelenlegi kulturális fővárosa. Erdélyi és határon túli magyar könyvkiadók hozzák el legújabb köteteiket, filmeket vetítenek éjjel-nappal, múzeumi standokkal, képzőművészeti és plakátkiállításokkal csábítanak. Szintén ekkor szervezik meg a Szent István-napi Néptánctalálkozót. Esténként a Háromszék, a Hot Jazz Band, a Kaláka és a Beatrice húzza a talpalávalót. A koncertekre, kivéve a Beatricét, a Főtéren kerül sor. A rendezvénysorozat színfoltja, hogy augusztus 18-án éri el Kolozsvárt az a biciklitúra, amelyen a kísérők mellett 300 profi bringás teker Budapesttől Csíksomlyóig. A román-magyar kapcsolatokat ápoló szimbolikus túrán a résztvevők találkoznak az államelnökkel vagy az államelnök megbízottjával.
alfahir.hu

Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései
Családi dokumentumok rendezgetése közben került elő egyik székelyhídi olvasónk üknagyapjának az első világháborúról, illetve az azt követő évekről írt visszaemlékezése, melyet, mint kordokumentumot adunk közre.
Tatai István székelyhídi olvasónktól kaptuk az alább több részben olvasható, megszerkesztett kéziratot, melynek aktualitást ad, hogy nemrégiben volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója. A szöveg szerzője olvasónk üknagyapja, Farkas Gábor (1877–1949) építőmester és kőműves, az első világégés részese volt, mint a debreceni 39. gyalogos ezred katonája, és ennek „köszönhetően” bejárta fél Európát, harcolt a piavei fronton, és Doberdónál is, majd szerencsésen hazatért. A visszaemlékezés régi fotók és családi dokumentumok rendezgetése közben került elő. Olvasónk joggal fogalmaz úgy, hogy igazi kincsre bukkant, hiszen a papírra vetett szöveg a hozzá tartozó fotókkal kiegészítve valóságos kordokumentumnak nevezhető: hogyan látta a háborút egy katona a lövészárokból, és hogyan a háború utáni éveket. Hogy valóban így van, arról most győződjenek meg olvasóink is, íme Farkas Gábor visszaemlékezése.
„Engem is besoroztak…”
Születtem 1877. hatódik hó 10-én, Székelyhídon. Édesapám Farkas Gábor (született Székelyhídon), édesanyám Nyéki Erzsébet (született Váncsodon, Magyarországon). Két és fél évig voltam nyomdász tanonc, de láttam, ez a szakma nem nekem való, ezért kőműves tanonc lettem 4 és fél évre. A segédi idő alatt dolgoztam többek közt Nagyváradon, Érkeserűben, Szatmáron, Nagykőrösön, Kecskeméten, Budapesten. Amikor hazatértem, apám látta, hogy megkomolyodtam, és mivel egyedül nem élhettem, hát megnősültem, Hatházi Julianna lett a hites feleségem. Kőműves iparosként építettem az Érmellékem többek között az asszonyvásári leányiskolát, a székelyhídi pala, később papírgyárat, a nagykágyai malmot. Miután kitört a háború, a Duna és a Tisza közét már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátokat, engem is besoroztak, kiképzésre elvitek Jaromérba (Csehországba), 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba (középkori magyar neve Királyvárad), ott volt a harctéri kiképzés, akkor voltam 37 éves. Később 4 hétig voltam, 1916. januárjában a doberdói fennsík lövészárkaiban, melyek közönséges árkok voltak, az ellenség felőli oldalon földdel megrakott zsákokkal egy méterrel megmagasítva.
Méterekre az ellenségtől
A zsákok között vaslemez volt, az azokon volt lyukakon dughatta ki a katona a puskája csövét. Az ároktól egy méterre volt a drótakadálynak nevezett tövises drót, de csupán 20 méterre volt az ellenség is. A tisztek pince alakú, kősziklába vájt üregben voltak, onnan osztották parancsaikat. A katonák az említett árkokban kellett legyenek 10 napig és 10 éjszakán át, az ennivalót éjszaka vitték nekik, már amikor lehetett. Csendesebb időben, amikor nem volt támadás, az 500 emberből 15 – 20 halt meg naponta. Éjszakánként, hogy az ellenséget meglessük, világító rakétát kellett kilőnünk, de sok volt a gránát és repesz, ami az emberek életét könnyen kioltotta. Az életüket vesztett bajtársakat a szanitécek hajnalonként szedték össze, és vitték 2 kilométernyi távolságra, ahol koporsó nélkül, saját ruháikban temették el őket. A sebesülteknek a szanitéc gyorssegélyt nyújtott.
Sok magyar nyugszik olasz földben
A 10 keserves nap eltelte után, hajnali időben érkezett el a váltás ideje, a mi, 39. számú ezredünket a 41. számú váltotta. Nagyjából 10 kilométeres távolságban voltak a deszkából épült pihenő barakkok, egybe 100 ember fért be. Ezeket az építményeket az ellenség, leginkább repülőről, rendszeresen szétverte. Ez a barakktábor egy kis falura hasonlított, a katonák még kis templomokat is építettek deszkából. Volt idő körülnézni a környéken. Doberdó éghajlata meleg, megterem a citrom, a narancs, a füge, a babér, a gesztenye, a rozmaring. A talaj köves egyik helyen, a másikon a burján akár 60 centisre is megnő, a kopárságban semmi nem terem. Egy idő után megbetegedtem, legyengültem, ezért kórházba vittek előbb San Daniele-be, ahonnan másfél hónap után Budapestre kerültem 2 hónapra. Átkértem magam Debrecenbe, ahol újabb 4 hónapig lábadoztam, majd áthelyeztek Érmihályfalvára újabb 5 hónapra. Ekkor már Románia is hadban állt, katonái bevonultak Kolozsvárra. nem sokáig voltak ott, a németek és a magyarok visszaverték őket Bukarestig.
Négy nap, négy éjjel
Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni, vissza kellet menni az ezredhez. Ott, ahol már korábban voltam, az üdülőbe (San Danielle – szerk.megj.) készítettem egy konyhát épülettel együtt, ahol 500 embernek főztek. Innen beosztottak a menetszázadba, 4 nap és 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk, Doberdóhoz közel. Ekkor már az olaszokat Coneglián túl, a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tengerparton kiszálltunk, gyalog mentünk Conegliáig. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek. Az olaszok, mikor visszavonultak, felgyújtották, az állomást szétlőtték, ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több, a többiek elmenekültek. Mi egy kastélyban szálltunk meg, melynek a kertjéből lett az elhunytjaink temetője: a Piavénél meghalt embereinket ott temettük el. Engem, mint mesterembert, beosztottak a temetkezéshez, tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet. Itt kevés ideig voltam, újra beteg lettem, kórházba szállítottak, de csak olasz területen, mivel senki beteget az országunkba vissza nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön.
Nehéz helyzetben
Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát, az volt a lénungunk (fizetésünk). A magyarok1908. májusában átkeltek a Piavén, 14 nap és éjjel egyformán tűz alá voltunk véve. Zita királynénk, az olasz király leánya, árulást tett, a folyó vizét előbb elzáratta, majd, mikor felgyűlt, megengedtette – embereink közül sokan az ágyútűzben haltak meg, mások vízbe fúltak. A mieink kimerültek, nehéz helyzetükben feladták a frontot, a hátralevő emberek pedig fellázadtak: 1918. október 10-én reggel egy jeladásra mindenki felvette a holmiját, fegyverét azzal, hogy nem megy senki a frontra, e helyet védje meg a cseh, mi csak Magyarországot védjük, nem kell nekünk az olasz föld.
Következett Székelyhíd, hazaértem
A tisztek, nem bírván a legénységgel, arra hivatkoztak, hogy „fiúk, messze van Magyarország!” Nem baj, megyünk gyalog is, volt a válasz. A honvédek minden magyart összeszedtek, a fegyvert otthagyták, és elmentek. Október 20-án este jött a parancs, hogy a civilektől hozzunk szekeret, jószágot. Összeszedtünk 25 szekeret, megraktuk élelemmel, a szegény emberektől az utolsó jószágokat is elhoztuk, azok nem győzték siratni. Elindultunk, reggel hallottuk a robbanásokat: a mi embereink amit nem tudtak elhozni, azt felgyújtották. Az országútra érve láttuk, hogy mindenfelől jönnek az emberek a frontról, alig fértek, az égen olasz repülők szálltak. Az utolsó olaszországi falunál, a Plocken hágónál jártunk, amikor újabb parancs jött: fegyvert elégetni! Másnap reggelre elértük Ausztria első faluját, Kötschach-Mauthent. A parancs szerint semmihez nem volt szabad nyúlni, aki azt megszegi, egyből hadbíróság elé viszik. Ekkor már nagy hatalmuk volt a civileknek.
Ismét változás
Meneteltünk tovább, majd Maltambergben szálltunk vonatra, ahol 14 nap utazás után a csehek mindent elszedtek, élelmet, felesleg ruhákat. Pécsre érve jött a parancs: le a sapkát, rózsával. Vártak bennünket, húzták, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”, teával és kaláccsal kínáltak. Innen tovább utaztunk Budapestre, Debrecenbe, végül következett Székelyhíd. Hazaértem! Aztán jött ismét a változás, a kommunisták az egész országban Kun Béla és Lenin nevében kormányoztak. Ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték, akik ellenük voltak. Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1930-ban elmentem Bukarestbe munkára, 3 hét után tovább Dömbovicára, ahol 6 hónapig voltam egy nagy cementgyárban, és 32 ezrest kerestem. Ó-Románia egy része, Brassótól Szinajáig nagyon sziklás sok erdőséggel, sok forrása van, aztán nagy síkság következik. Ugyanabban az évben, november elsején jöttem haza. Decemberben a székelyhídi papírgyárban robbanás történt, négyen meg is haltak.
„Román idő”
Szüleim sírkövét 1931. januárjában készítettem el, február 16-án meghalt feleségem, Hatházi Julianna. Április hónapban újra nősültem, Bóné Juliannát vettem el. Édes fiam, ifj. Farkas Gábor 1932. április 20-án született meg. A népnek 1939-ig tűrhető volt az élete. Ez ideig 2 minisztert is lelőttek, és most már sűrűsödnek a vészjelek: az olaszok elfoglalták Szicíliát, a németek Ausztriát, az oroszok Lengyelország egy részét, és Finnországot 1939. december 1-én. A “román idő” alatt a közigazgatás román volt, 1939-ben készült el Székelyhídon a katolikus kápolnából egy román templom, ami mostanig sincs bepucolva. E napig 21 éve a román uralomnak…
Rencz Csaba
erdon.ro

Heves, riadalmas a nyár
Emlékezgetünk itt-ott az első világháborúra, mert manapság mániánk az évforduló. Állítgatjuk az emlékműveket, szobrokat agyba-főbe, melyek még ki sem hűltek, azonnal jön egy csapat, egy banda, egy párt, és máris döntöget, takarít, rostál. Ez a bennünket, magyarokat különösen megnyomorító első háború is csak annak fáj, aki megszenvedte következményeit mindmáig; aki haszonnal szerkesztette azt a háborút, annak viszen a konyhájára ma is…
Azt írja Ady Endre 1907. szeptember 14-én (Budapesti Napló): „Mi hazudunk egymásnak, és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.”
Előző soraiban arról is szól, hogy Vajda Jánosnak egy nagy ember járt ki száz forintot nadrágra, hogy fürdőre mehessen a nagy költő. Ady mindenről írt, hihetetlen mennyiségű publicisztikát. Nagy, igen nagy magyar vállalkozó volt, egy nemzet érdekében.
Én a heves nyárban ballagok egy nagy tudós és fiatal magyar, dr. Somló Bódog nyomában. Tudós egyetemek sietve vették föl tanárnak Nagyváradon, Kolozsváron, Budapesten, jogtörténetet, etikát, jogbölcseletet tanított egyetemen, jogakadémián. Elhihető nagy ígéret volt Somló Bódog, ezért ölelte magához a szabadkőművesek szervezete is, büszkén. Somló is, a szabadkőművesek is tele voltak reformtervekkel, csupa jó szándékkal. És ismét Ady háza elé jutok. Ady Endrét is ugyanígy és ilyen megfontolással kérték föl tagságra, és az akkor (1912) immár megkerülhetetlen költő és politikai gondolkodó belépett a szabadkőművesek szervezetébe.
És a politikai konzervatív feledhetők ki akarták rekeszteni dr. Somló Bódogot az egyetemekről, mondván: egyházellenes. Ady sietett segítségére, többször vette védelmébe a fiatal tudóst. Aki 47 éves korában öngyilkos lett, mert képtelen volt túlélni Trianont, lelkében nem bírta feldolgozni a Magyarország elleni ítéletet. Ítélet volt az egy tisztességes, haladó, építkező ország ellen, mert kellett (ma is kell ám!) a hely másoknak.
Mindenki kért hazánk testéből, és kapott, legtöbbet a románság.
Az első világháborúra emlékezgetek, utcáról utcára, kapuról kapura térve. Heves nyár van, és még mindig tudunk fájni, fájni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egyházi szakmunkásképzés: nemcsak hit kérdése
Miközben a Romániában tanuló mintegy 200 ezer nyolcadikos diák 25 százalékának tartanak fenn szakiskolai, szaklíceumi helyeket, a fiatalok kevesebb mint 10 százaléka iratkozik ilyen iskolákba. A két romániai református egyházkerület idén először indít magyar szakiskolai, szaklíceumi oktatást Erdélyben. A magyar állami támogatást élvező kezdeményezés szándéka, hogy minőséget hozzon az erdélyi magyar szakoktatásba.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatják fel október 3-án Kolozsváron az új magyar szakiskolát. A magyar állami támogatással felújított és berendezett egyházi épületben induló képzést a Kolozsvári Református Kollégium felügyeli. Üzenetértékűnek tartja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a magyar miniszterelnök személyes jelenlétét a kolozsvári avatón. Szerinte azt jelzi, hogy a magyar kormány számára kiemelt fontosságú az erdélyi magyar szakoktatás újjáélesztése és jövője.
A történet több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház visszakapta egyik kolozsvári épületét, ahol korábban a volt faipari líceum működött. Az épület hasznosítása kapcsán fogalmazódott meg a magyar szakiskolai oktatás ötlete. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes tavaly így nyilatkozott az Erdélyi Naplónak: „Regionális magyar szakiskola és szaklíceum létrehozásáról folynak a tárgyalások, amely nemcsak tőlünk, hanem a környező megyékből is idecsábíthatná a szakmunkásképzésre iratkozó nyolcadikosokat. Ehhez elsősorban a szülői ellenállást kell leküzdeni, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemesebb elsajátítani egy piacos szakmát, mint elméleti továbbtanulásra ösztönözni mindenkit.” A tárgyalásokba bekapcsolódtak a történelmi magyar egyházak, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az RMDSZ és a civil szervezetek.
Egy évvel ezelőtt készült összeállításunkban Kató Béla püspök a minőségi oktatást nevezte meg az új szakiskola beindításának feltételeként. „Ma azt látjuk, hogy a szakiskolai és szaklíceumi képzés Erdély-szerte kényszerből jön létre, a szülők ésa diákok egyelőre kerülik. A döntéshez több kérdésre is megnyugtató választ kell kapnunk: ki az iskola létrehozója, ki lesz a tulajdonosa, és ki lesz a fenntartója? Az egyház csakis színvonalas, megfelelő választékot kínáló szakmai oktatásban vállal partnerséget.”
Közösből egyházi iskola
A kezdetben széles körű összefogással felkarolt magyar szakoktatás megvalósítása végül az egyház „felségterületén” landolt. Miután az elképzelés több hónapon át egy helyben topogott – az iskola indulásának költségeit sem a polgármesteri hivatal, sem a tanfelügyelőség nem állta –, az új magyar szakiskola beindítását az Erdélyi Református Egyházkerület vállalta fel. Nemcsak az épületet biztosította hozzá, hanem az iskola beindításához szükséges anyagi támogatást is kilobbizta a magyar kormánynál. Kató Bélának Orbán Viktor miniszterelnök megígérte: minden lehetséges eszközzel támogatják az erdélyi magyar szakoktatás, szakmunkásképzés újraindítását.
„Laboratóriumi szerepet szánunk a kolozsvári kezdeményezés elindításának – mondta el lapunknak az egyházkerület püspöke. – Ha a modell működőképesnek bizonyul, Erdély más régióiban is kiterjesztjük, új szakiskolákat, szaklíceumokat hozunk létre.” Kató Béla szerint egyházi keretben lehet odafigyelést és felelősségvállalást biztosítani a magyar nyelvű szakoktatás újraindításához. A működésképtelen állami szakképzés csapdájából csak így lehet kijutni. „Az elmúlt 25 évben a szakoktatás sérült a leginkább. A kommunizmusban sem volt tökéletes, hiszen az igazi akkor szűnt meg, amikor kivették a céhek kezéből. De 1990 után a kommunista évek gyakorlatához képest is visszalépés történt.” Ennek fő okát a püspök az egyetemi képzés túlburjánzásában látja, abban, hogy elhitették a fiatalokkal: az igazi megvalósítás az egyetemi diploma. Ezzel párhuzamosan megváltozott a közmegítélés: szakiskolába csak a buták, a semmire sem alkalmasak kerülhettek. Hosszú éveknek kellett eltelniük a keserű felismerésig: több egyetemi diploma birtokában sem lehet munkát találni, ezért sokan szakképzetlenként próbálnak szerencsét a munkaerőpiacon. Vagy frusztrált emberként indulnak Nyugat-Európába epret szedni.
A magyar fiatalok kiúttalanságát szociológiai tanulmányok is igazolják. Egy Kolozs megyei felmérés szerint az évente végző mintegy 600 nyolcadikos magyar diákból 100 kénytelen román nyelvű szakiskolába vagy szaklíceumba iratkozni. További 100 fiatal kényszerből kerül elméleti középiskolákba, mivel nem akar román szakiskolába iratkozni. A nyolcadikat végzett magyar diákok egyharmada eleve lemorzsolódik, ki a román oktatás miatt, ki azért, mert az elméleti líceumbeli tanuláshoz szükséges motiváció híján érettségi diploma nélkül marad.
Mérnökök helyett szakmunkásokat
Az új magyar szakiskola hiánypótló Kolozsváron. Az indulás nehézségei ellenére viszonylag hamar sikerült megfelelő szaktanárokat, mérnököket és mestereket szerződtetni, és kialakult azoknak a cégeknek a köre is, ahol az iskola leendő tanulói gyakorlati oktatáson vehetnek majd részt.
Az indulás előtt álló új iskola iránt akkora az érdeklődés, hogy a kezdetben tervezett két osztály helyett a Református Kollégium három osztályt kért a tanfelügyelőségtől. A gyerekek tömeges jelentkezése ellentmond annak a kolozsvári trendnek, miszerint sok szakiskolai osztály el sem indulhat az érdektelenség miatt. Nem véletlen, hogy a kezdetben minden támogatást megígérő kolozsvári román főtanfelügyelő a siker láttán kezd visszalépni, és azt szorgalmazza, hogy csak két osztály induljon. Kimondatlanul is azokat a román szakiskolai osztályokat félti, amelyek eddig is csak magyar gyerekekkel tudtak elindulni.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes szerint ez nem lehet szempont a harmadik szakiskolai osztály jóváhagyásában, a román főtanfelügyelő véleményének ellenére Király András államtitkárral együtt biztosították a kollégiumot és az egyházkerületet, hogy valamennyi beiratkozó gyereknek lesz helye. A romániai erőviszonyok ismeretében Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója egyelőre kivár, hiszen csak szeptemberben dől ela harmadik osztály sorsa. A tervek szerint az egyik osztályban szakács-, a másikban fodrászképzés indulna, de a szintén jelentős beruházást igénylő gáz- és vízszerelés, valamint az elektronikus berendezéseket kezelő szakmunkásképzés mellett is kitartanak.
Hamar kiderült: a román tanügy csak szólamok szintjén támogatja a szakoktatást. A nehézkesen beszerezhető engedélyeken túl az is gondot jelent, hogy nincs pénz a kisegítő személyzet – kapus, takarítónők, nevelők – bérezésére. Bár a sokismeretlenes egyenletként induló kolozsvári magyar szakiskola számos gondját-baját sikerült már orvosolni, jó néhány az indulás pillanatáig fennáll.
Az indulás híre azonban nemcsak a nyolcadikos magyar gyerekeket örvendeztette meg Kolozs megyében, hanem számos vállalkozót is. A Bosch cég nemeszsuki szerelőüzemének vezetősége is figyelemmel kíséri az indulást, hiszen nekik is kell a jól képzett szakmunkás. A szakmunkás-képesítést igénylő legtöbb állásra műszaki egyetemet végzett mérnökök jelentkeztek, olyannyira nincs megfelelő számú szakmunkás Kolozsváron, és akkora a túltermelés a Kolozsvári Műszaki Egyetem mérnöki karain.
Nem válnak inasiskolává
A kolozsvári indulással párhuzamosan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi líceumában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban is jelentős váltás zajlik. Az eddig kizárólag elméleti osztályokkal működő tanintézmény tavaly került nehéz helyzetbe, amikor 12 gyerekkel indított matematika-informatika osztályt – az alacsony gyereklétszámra hivatkozva – kis híján megszüntette a polgármesteri hivatal.
Az alacsony létszámú nagyváradi magyar osztályok összevonását kezdeményező polgármesteri határozat a református gimnáziumot is válaszút elé állította. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke lapunknak elmondta: a kényszerhelyzet új lehetőségeket is kínált, hiszen régi vesszőparipája a partiumi magyar szakoktatás megteremtése. Akárcsak más vidékeken, a Bihar megyei román szaklíceumokban az utóbbi években elindított néhány magyar szaklíceumi vagy szakiskolai osztály életképtelennek bizonyult, többségük leépült, a magyar gyerekek nem szívesen iratkoznak ilyen helyre. Csűry István cáfolta azt a közvélekedést, miszerint nincs érdeklődés a szakoktatás iránt. „Egyre több partiumi, határ menti magyar fiatal iratkozik magyarországi szaklíceumba. A nyolcadikat végzett Bihar megyei magyar fiatalok egyik kedvenc iskolája a berettyóújfalui szaklíceum, de máshova is mennek, miután nálunk nincs megfelelő magyar nyelvű képzés.”
Ez a felismerés, illetve a nagyváradi líceummal kapcsolatos történések arra késztették az egyház vezetőségét, hogy a Lorántffyban új képzési formát honosítsanak meg. Nem volt könnyű döntés, hiszen az egyház vezetősége szembe találta magát a tanárok egy részével, akik azzal vádolták az egyházi felső vezetést, hogy inasiskolává akarja alakítani a kollégiumot. „Többször is találkoztam a tanárokkal, hogy elmagyarázzam, és megnyugtassam őket: a tanügyi rendszer átalakulás előtt áll, és nem mellékes, hogy ebbe a folyamatba mi, magyarok elsőként vagy utolsóként kapcsolódunk-e be” – magyarázta a püspök, aki példaként a magyarországi szakoktatás reneszánszát említi.
Nagyváradi egyházi szakoktatás
A reálosztály matematika–informatika szakához közel álló elektronikai–elektrotechnikai osztályt hirdettek meg idéntől a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban: a tervek szerint 12. osztályban már a robottechnika területén is jártassá tennék az itt végzőket. Kellemes meglepetésre a helyek hamar beteltek: az addig létszámhiánnyal küzdő reálosztály sikeres projektként induló új magyar szaklíceumi osztállyá vált. „A képzés nagy előnye, hogy egy mesterségről kiállított oklevelet ad a diákoknak, sikeres érettségi vizsga esetén pedig érettségi diplomát is. A mesterség elsajátításáról tanúskodó bizonyítvány azonban érettségi diploma nélkül is érvényes” – magyarázta a püspök.
Minthogy a magyar szakmunkáshiány általános jelenség, Csűry István az egyház szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Mivel a magyar nyelvű világi oktatásban továbbra sincs átgondolt stratégia, az egyház a több lábon álló szakmai oktatás alapjainak lerakását tervezi. „Közös felelősségünk ez a magyar gyerekek iránt. Ha lesz világi kezdeményezés a partiumi magyar szakoktatás kiépítésére, üdvözölni fogjuk és támogatjuk. Ha nem, akkor az egyház fogja ezt felvállalni” – fogalmazott Csűry István.
A Partiumban újdonságnakszámító kezdeményezés holland támogatásra is talált. A Holland Pedagógiai Intézet a mindent átfogó felekezeti oktatás híve, segítségükkel sikerült beszerezni a Lorántffy új szaklíceumi osztályának a teljes berendezését, a tanműhelyek és szaklaborok felszerelését.
Útkereső „refik”
Az egészséges felépítésű oktatási rendszerek piramis alakúak. A csúcsot a jól képzett, elit értelmiségi réteg jelenti, a gúla alsó felében található a széles körű szakmunkásképzés. A német nyelvterületen például az iskolás fiatalok 50-60 százaléka jár szakközépiskolába vagy érettségit nem nyújtó szakiskolába. Románia ebből a szempontból is egyedi jelenség Európában: az oktatási piramis a feje tetejére állított, azaz felfelé nyílik szét végzetesen. A rendszer, amely a sikeresen érettségiző diákok számához képest mintegy 150 százaléknyi helyet biztosít a romániai egyetemeken, végzetesen felhígította nemcsak a középiskolai, de az egyetemi oktatást is.
Kató Béla püspök szerint a református kollégiumok hálózatában az egyházi oktatás mindent elért, amit eddig elérhetett, ezért ahol a helyi körülmények megkövetelik, kiegészítő képzést kell kezdeményezni. Az általunk megkeresett egyházi kollégiumok igazgatói szerint mindenekelőtt az emberek mentalitásának megváltoztatására van szükség. „A szülőknek rá kell jönniük, hogy érettségi mellett vagy éppen helyett jó lenne mesterséget tanulni. Igazából csak annak kellene elméleti líceumba iratkoznia, akinek tanulmányi eredményei ezt indokolják” – fogalmazott lapunknak a Marosvásárhelyi Református Kollégiumigazgatója, Benedek Zsolt. A marosvásárhelyi tanár szerint a városban nagy gonddal küszködik mind a magyar, mind a román szakoktatás, rengeteg hely marad betöltetlen. Kollégiumuk a posztliceális képzésben lát fantáziát: az évente 30 diákkal induló egészségügyiasszisztensképzésre kétszeres a túljelentkezés, egész Erdélyből érkeznek ide érettségizett diákok. Az orvosi egyetem tanári gárdája által képzett leendő nővérek a kollégiumban zajló oktatáshoz hasonlóan igen alapos képzést kapnak, ami sokat javít elhelyezkedési esélyeiken is.
A marosvásárhelyi kollégium 80 százalékot meghaladó érettségi eredményéhez képest a jóval gyengébben teljesítő Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol a szokásos humán és reálosztályok mellett nem alakult ki alternatív képzés. Csurulya Edit igazgatónő szerint a három-négy évvel ezelőtti nagyon gyenge érettségi eredményekhez képest az elmúlt évek javulást hoztak – az idén végzettek érettségi eredménye 20 százalékponttal volt jobb az előző évekénél –, a 69 százalékos eredményt azonban a tavaly-tavalyelőtt elbukott végzősök nagy táborának gyenge teljesítménye 50 százalékra húzta vissza.
Az intézményvezető szerint a szentgyörgyi szakiskolai, szaklíceumi hálózat gyatra minősége miatt kevesen látnak fantáziát újabb képzés indításában. A székelyföldi helyzettel kapcsolatban azonban Kató Béla úgy fogalmazott: a helyi lapokban tömegesen jelennek meg álláshirdetések, miközben nincs szakmunkás. „Vállalkozók panaszkodnak, hogy bármennyit is hirdetik a megüresedő állásokat, alig akad jelentkező. A jól képzett szakmunkásokra való igény ellenére Székelyföldön nincs olyan szakiskolai hálózat, amely ki tudná elégíteni ezt az elvárást.”
Marosvásárhely mellett a kolozsvári kollégiumban is évek óta működik a hároméves nővérképzés, Szatmárnémetiben két éve indították útjára az előkönyvelői szakot. Több kollégiumban megjelent az esti képzés mint középiskolai oktatási forma, Zilahon – Erdélyben abszolút újdonságként – az 1–4., vagy az 5–8. osztályt befejezni akaró felnőttek számára indítottak településekre kihelyezett esti képzést.
A legtöbb kollégium tehát keresi a jelenlegi oktatási keretet kiegészítő lehetőségeket. A szaklíceumi, szakiskolai kezdeményezéseket az egyházi kollégiumokban (is) komoly fenntartások övezik, a kolozsvári és nagyváradi kezdeményezés sikere azonban úttörővé teheti az egyházat a kor követelményeihez jobban alkalmazkodó erdélyi magyar oktatási rendszer megteremtésében.
„Nem véletlenül indította újra a hároméves szakmunkásképzést az oktatási minisztérium, hiszen a rendszerváltás óta eltelt két évtized szakoktatása nem felelt meg a követelményeknek. Természetes, hogy az indulás nehéz, de erről az útról letérni már nem lehet” – mondta az Erdélyi Naplónak Király András, az oktatási minisztérium államtitkára (képünkön). A politikus szerint a gyerekek csak a rossz szakiskolát kerülik, ahol úgy állítanak ki szakmunkásdiplomát, hogy nincs mögötte semmiféle tudás. Szerinte a közeljövőben gyökeresen átalakul a román oktatási rendszer. Arra a kérdésre, hogy milyen presztízse lehet a szakoktatásnak olyan körülmények között, amikor az elméleti líceumok kínálata megegyezik a nyolcadikat végzett gyerekek létszámával, Király elismerte: egyelőre nehéz minisztériumi szinten drasztikusan csökkenteni az elméleti osztályok számát. Jelenleg ugyanis a 200 ezer, nyolcadikat végzett romániai diák – ha sikerrel veszi a képességvizsgát – gond nélkül beiratkozhat valamilyen elméleti líceumba, a mintegy 50 ezer szakiskolai, szaklíceumi hely pedig jórészt betöltetlen marad, vagy nagyon foghíjas osztályok indulnak. A helyzeten csak akkor lehetne gyökeresen változtatni, ha 50 ezerrel csökkentenék az elméleti líceumokban fenntartott helyek számát. Hasonlóan rossz a helyzet a mintegy 10 ezer magyar diák körében is, ahol a szaklíceumi, szakiskolai képzésben résztvevők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Ez az arány a jövő tanévtől kényszerből is nőni fog, miután a képességvizsga új rendszerének bevezetésével az eddigi ötös átlag helyett minden tantárgyból kötelezően el kell majd érni az ötös átmenő jegyet. A megoldás azonban nem az, hogy feltöltsék a szakiskolákat a leggyengébb képességű gyerekekkel. Olyan rendszer kialakítása tűnik ésszerűnek, amelyben a közepes képességű gyerekek is opcióként tekintenek a szakoktatásra, a szakmunkásképzésre. „A könnyen megszerezhető egyetemi diploma illúziója hamarosan lecseng. Eddig a több mint száz állami és magánegyetem erős lobbija miatt szorult háttérbe a szakmai oktatás, de a kiépülőben levő új tanügyi rendszer megkerülhetetlenné teszi a szakoktatás teljes átértékelését” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

KMN: középpontban a kultúra romos fellegvára
Utcai performanszfesztivállal és kortárs kiállításokkal igyekeznek minél több embert a kolozsvári New York (Continental) Szállóba csábítani az Origo Egyesület képzőművészei a Kolozsvári Magyar Napokon – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Márkos Tünde, a főtéri műemlék épületben zajló kulturális programok főszervezője.
Hozzáfűzte: vegyes érzésekkel lakják be az egykori New York Szállót, a műemlék ingatlan állapota ugyanis továbbra is elszomorító, ezért erre idén is fel szeretnék hívni a figyelmet a művészeti programok révén.
Mint részletezte, a New York Szálló – Telt ház című eseménysorozatot két téma köré csoportosították. Közülük az első az utcai performanszfesztivál. A Mimesis 0. Edition – Az Erőszak és a Szent elnevezésű akció keretében a részt vevő alkotók végigjárják a Kolozsvár belvárosában „megrajzolt”, keresztet formázó Via Dolorosát (Kolozsvár belvárosának térképén egy keresztforma által lefedett utcák összessége), és az egyes stációkban performanszokat mutatnak be.
A keresztút végpontja a keresztény hagyomány szerint a Golgota, ez esetben a New York Szálló. Kalló Angéla, a keresztút szervezője ugyanakkor elmondta: a performanszokat meglepetésnek szánják, ezért előzetesen nem árulják el, hogy pontosan milyen produkciókra kerül sor. Mint részletezte, a keresztút végigjárása során a Via Dolorosa stációit jelképező 12 helyszínen mutatják be a performanszokat. Előbb a Mátyás szülőházához mennek, ez a kereszt talpa, a képzeletbeli kereszt teteje pedig a Farkas utca elejére esik.
A keresztút célja a kereszt „bal hónaljában” elhelyezkedő New York Szálló. Míg a keresztút Jézus életének utolsó momentumait eleveníti fel, addig a tárlatok nem annyira a vallásos értelemben vett stációkra emlékeztetik majd a résztvevőket, hanem a társadalomban megnyilvánuló erőszak és szentség viszonyáról gondolkodtatnak el.
A New York Szálló – Telt ház címmel futó kulturális rendezvénysorozat másik szervező témája a Second Floor nevet viseli, ugyanis a második emeleten 12 kolozsvári és Kolozsvárhoz kötődő képzőművész tárlata nyílik meg. A különleges akcióval idén még több kolozsvárit szeretnének odacsábítani. A tavalyi New York, New York! – Avagy ki jön velem szobára? elnevezésű projekt keretében is 12 művész tárlatát lehetett megtekinteni, miközben a látogató a műemlék épület romos állapotával is szembesült.
A tárlatok elsősorban a 30 év alatti képzőművészeknek nyújtanak lehetőséget arra, hogy bemutassák tudásukat a nagyközönségnek. Az akciósorozatot hétfőn 15 órakor nyitják meg. A performanszok és kiállítások mellett ugyanakkor kerekasztal-beszélgetések és előadások is szerepelnek a programkínálatban. A New York Szálló a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt minden este afterpartiknak is otthont ad, ahová a belépés díjtalan.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Nyolc ország hagyományőrzői a Szent István-napi Néptánctalálkozón
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a SzINT Kulturális Egyesület és a Szarkaláb Néptáncegyüttes augusztus 20-24. között szervezi meg a 8 ország (Magyarország, Felvidék/Szlovákia, Vajdaság/Szerbia, Kárpátalja/Ukrajna, Lengyelország, Görögország, Horvátország, Erdély) 13 kisebbségi kultúráját képviselő néptáncegyüttesét, és 8 Kolozs, Szilágy és Fehér megyei település mintegy 180 hagyományőrző fiatalját egybegyűjtő 16. Szent István-napi Néptánctalálkozót.
A fesztivál kolozsvári programjai szerves részét képezik az ötödször megszervezendő Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatának is.
„Örömmel tapasztaltuk, hogy a fesztivál Erdélyben egyre fontosabb identitásmegőrző és kisközösségi önszerveződést gerjesztő szerepet játszik és erdélyi magyar közösségünk autonóm nemzetközi kulturális kapcsolatépítésének elvitathatatlan tényezőjévé vált. Ugyanakkor – az iránta megnyilvánuló fokozódó érdeklődésből ítélve – ma már az egyik legrangosabb Kárpát-medencei Szent István-napi rendezvénnyé fejlődött, és az európai kisebbségi és regionális kultúrák számontartott találkozóhelyévé vált” – írták közleményükben a szervezők.
A fesztivált ismét Kolozs, Szilágy és Fehér megyében tartják, Kolozsvár mellett Magyarfenesen, Zsobokon, Mákófalván, Désen, Gyaluban, Kalotaszentkirályon és Miriszlón szervezve ünnepi rendezvényeket.
A rendezvény szerdán délben kezdődik a kolozsvári és Kolozsvár környéki néptáncegyüttesek bemutatkozásával a Farkas utcai színpadon, majd este a nyitógálával. Másnap délelőtt a résztvevők Emil Boc kolozsvári polgármesterre és más hivatalosságokkal találkoznak a sétatéri Kaszinóban, majd a meghívott néptáncegyüttesek táncos bemutatkozása következik előbb a Farkas utcában, majd a Főtéren.
Délután gasztronómiai bemutatóra kerül sor. Pénteken a meghívottak és a házigazdák Mákófalvára, Zsobokra, Gyaluba és Désre, szombaton Magyarfenesre, vasárnap pedig Miriszlóra és Kalotaszentkirályra látogatnak ki. Vasárnap délben ugyanakkor Kolozsváron kerül sor a látványos népviseleti felvonulásra és tánckavalkádra. A résztvevők a Farkas utcai Szent György-szobor elől vonulnak ki a főtérre, ahol látványos táncos bemutató veszi kezdetét.
Krónika (Kolozsvár)

Változatok anyaországra
Számos tanulsággal szolgálnak az összrománság helyzetének és gondjainak kibeszélése céljából tizenkét évvel ezelőtt létrehozott marosfői nyári szabadegyetem idei előadásai, mindenekelőtt Bukarest számára.
Az előző években a többnyire a székelyföldi autonómiatörekvések miatti hisztéria, az ottani románságot ért „jogtiprások” feletti kesergés jellemezte rendezvény résztvevői ezúttal éppenséggel a román államot, annak határon túli politikáját vették célkeresztbe.
A szerbiai, ukrajnai és transznisztriai románság képviselői egyaránt arra panaszkodnak, hogy Bukarest elengedte a kezüket, sorsukra hagyta a környező országokban őshonos, erős asszimilációnak kitett kisebbségi közösségeket, amelyek a nemzeti identitásuk megőrzéséért folytatott küzdelem terén tulajdonképpen nem számíthatnak Romániára.
„Folyamatosan érezzük anyaországunk támogatásának hiányát” – fogalmazott a szerbiai románok képviselője. Hozzátette: nemcsak egy évente megrendezendő néptánctalálkozó szponzorálását várják Romániától, hanem hogy biztosítsa a külhoni románok oktatási és kulturális intézményrendszerének létrehozásához és fenntarthatóságához szükséges alapokat, ahogy teszi azt Magyarország az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarok esetében.
Micsoda érdekes kontrasztok! Miközben Bukarest folyamatosan azt hangoztatja, hogy Budapest retrográd, a 21. századi multikulturalizmussal és szomszédságpolitikával összeegyeztethetetlen nemzetpolitikát folytat, a szomszédos országokban élő románok épp ezt hiányolják anyaországuktól.
Rendkívül ellentmondásos, hogy amíg a magyarországi közméltóságok rendszeresen ellátogatnak az elcsatolt területekre (apropó: októberben Orbán Viktor kormányfőt Kolozsvárra várják), addig az ukrajnai románok fájdalmára Odesszában legutóbb 17 éve fordult meg bukaresti politikus. Akik közül a jövőben remélhetőleg kevesebben teszik majd szóvá a budapesti hivatalosságok erdélyi „jövés-menését”.
Sőt hátha külhoni nemzettársaik méltatlankodása nyomán ismerik fel egy anyaország felelősségét és azt, hogy az ebből fakadó kötelezettségek teljesítése megkerülhetetlen.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Többnyelvűség egykor és most
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Már első nap óriási érdeklődés övezte a magyar napokat
Emil Boc: érezze mindenki otthonának a várost
Kicsinek bizonyult a magyar színház és opera terme az 5. Kolozsvári Magyar Napok tegnap esti hivatalos megnyitóján, ugyanis a nézőtéren alig maradt talpalatnyi hely az óriási érdeklődésnek köszönhetően.
Az Óperencián innen és túl címet viselő egyhetes fesztivált a helyi önkormányzat, az erdélyi magyar pártok vezető politikusainak, továbbá a magyar kormány képviselőinek a jelenlétében nyitották meg. A Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs főszervező üdvözölte a résztvevőket. A köszöntők során a város polgármestere, Emil Boc magyarul kívánt jó estét, hangsúlyozva: közös célunk, hogy mindenki otthonának érezze Kolozsvárt. A „végszót” a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vette át, amely Székely Dózsa György című előadását hozta el, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas művész rendezésében. Ugyanakkor a Bánffy Miklós-emlékév keretében Bánffy Miklós karikatúráiból nyílt kiállítás az előtérben.
Szabadság (Kolozsvár)

Kultúrák együttéléséről, a magyarságról, az autonómiáról beszéltek a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján
A kulturális értékek továbbéléséről, a különböző kultúrák együttéléséről, a toleranciáról, a magyarság és a művészet viszonyáról, az autonómiáról, a történelem nehéz korszakairól és az új nemzedék felelősségéről beszéltek az ötödik Kolozsvári Magyar Napok vasárnapi nyitógálájának a szónokai.
A rendezvénysorozat Az óperencián innen és túl mottó jegyében kezdődött, Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke éppen e jelmondat jelképes, meseszerű értelmét magyarázta el, amelynek sok olvasata van. Például az "óperencián innenieknek" az új nemzedék tagjait nevezte, akik számára egy ilyen rendezvény természetes, míg a korábbi nehéz korokat is megélt "óperencián túliak" még emlékeznek azokra az időkre, amikor ezt még elképzelni sem lehetett.
Balatoni Monika, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára arra emlékeztette a Kolozsvári Magyar Opera termét zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy a GDP alakulására évtizedek múltán nem fognak emlékezni, de a kulturális értékek örökre beivódnak a tudatokba. Az államtitkár támogatásáról biztosította Kolozsvárt abban a törekvésében, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen. Hozzátette, reményei szerint 2014 végéig megnyílhat Kolozsváron a magyar kulturális intézet.
Emil Boc polgármester, Románia korábbi miniszterelnöke köszönetet mondott a szervezőknek a rendezvényért, akárcsak azért, hogy a tavalyi zárógála több mint ötvenezer nézőt vonzott Kolozsvár főterére. A normális légkör jelének tartotta, hogy Kolozsváron mindenki otthon érzi magát. Kijelentette: Kolozsvár a multikulturalizmus és a tolerancia mintájává vált. A polgármester szerint magyaroknak és románoknak sok közös tennivalójuk van még a városban.
Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke szerint "fel kellene találni a kultométert", mert az biztosan magas szinten mérné Kolozsvár kulturális kisugárzását. Hozzátette: a kulturális életképességet a város műszer nélkül is bizonyította. Említést tett azonban egy "negatív sugárzásról", arról, hogy a román hatóságok hadjáratot folytattak a székely jelképek ellen, s hogy az autonómiatörekvéseket a titkosszolgálatok akadályozni próbálják. A románok és magyarok a kulturális tereket vagy a negatív sugárzásokat erősítik? - tette fel a kérdést Németh Zsolt. Szerinte Közép-Európa csak a jó román-magyar kapcsolatok által lehet erős.
A budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökeként bemutatott Szatmáry Kristóf, a Fidesz frakcióvezető-helyettese megemlítette: a magyarság nehéz 20. századot élt meg. "Amíg nincs autonómia, nem lehet lezárni a 20. századot" - jelentette ki a képviselő.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt hangsúlyozta: az erdélyi magyar politika csak álmodik arról az együttműködésről, amit a Kolozsvári Magyar Napok szervezésének keretében sikerült megteremteni. Figyelemre méltónak tartotta, hogy "a példa ragadós", és immár Marosvásárhelyen, Brassóban és Nagyváradon is van hasonló rendezvény.
Az RMDSZ elnöki minőségében megszólaló Kelemen Hunor, kulturális miniszter is arról beszélt, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik immár az európai uniós tagsággal rendelkező Romániában szocializálódott, és nincsen közvetlen élménye a sötét múltból.
"Környezetünkben számtalan olyan dolog történik, ami visszafordíthatja a történelem kerekét. (...) Az a felelősségünk, hogy azt a csodát, amit megteremtettünk Kolozsváron, megerősítsük, megőrizzük" - jelentette ki Kelemen Hunor.
A nyitógálán nagy sikerrel mutatták be a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Székely Dózsa György táncszínházi előadását.
Szabadság (Kolozsvár)

Hazatérő művész tárlata a Bánffy-palotában
Vajon a szigorú tekintetű, bolondozást sosem tűrő Kós Károly mit szólna ahhoz, ami az ő kitűnő portréjától jobbra, balra és szemben sorakozik a múzeum falain?
Megkockáztatom kijelenteni, hogy nem volna oka szemöldöke összevonására. Kádár Tibor ugyanis lélekben nem változott, inkább erősödött: festőnk, grafikusunk, még ha száz kilométerekben számolva távolabb is él ma, nem távolodott el a szülőföldjétől, egyre többet érez meg, egyre többet fog fel a lényegből, tér és idő összefüggéséből – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész szombaton délután a Művészeti Múzeumban, a Kolozsvárról elszármazott, Veszprémben élő Kádár Tibor egyéni tárlatának megnyitóján.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)