Őszintén Székelyföldről
200. ünnepi Székelyföld lapszám
Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Kiürült a polgári demokrácia
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS kolozsvári születésű, Budapesten élő filozófussal legutóbb 2012 telén beszélgettünk, azóta Magyarország, Románia, Európa túl van néhány választáson, az eredmények pedig behatóbb elemzésre várnak. A kontinens helyzetéről, a magyar-magyar kapcsolatokról, a baloldal lehetőségeiről Kustán Magyari Attila kérdezte.
Legutóbbi, a HVG-ben megjelent Nyugat-Európa új niggerei című írásában a Nyugatról kialakult képpel megy szembe, mondván, nem is olyan toleráns és liberális Európa másik része. Mi történt a Nyugattal?
Az állami elitek mostanáig szemben álltak a jelenséggel, az intolerancia lehetett reakciója a lumpen, meg kispolgári elemeknek, de az állam a maga racionalizmusával és időnként idegesítő jóindulatával megpróbálta ellensúlyozni ezeket. Most viszont kiderült, ezt nem kell többé tennie, a korlátlan bevándorlás nem igazán kedvez a tőke érdekeinek, tekintve, hogy ha innen el lehet menni a nagyobb bérekért, akkor hosszú távon nem lehet alacsonyan tartani azokat Kelet-Európában. Azok a baloldali erők ugyanakkor, amelyek ellenállhattak volna, antikapitalistává kellett volna válniuk, ezt nem tették meg. Helyette morális érveket sorakoztattak fel, amelyek nélkül persze még rosszabb lenne a helyzet, de ez nem volt elégséges. Ha annyit mondunk csak, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de azt nem, hogy egyenlő béreket Európában, akkor mit mondtunk?
Miként értelmezhető az az erős és merev identitásgyártási tendencia, amely az utóbbi években Európa-szerte tapasztalható?
A gazdasági szempontból szükségtelen lakosság, amely a kapitalizmus szerint hulladék, egészen a hetvenes évekig integrálva volt az állam segítségével, ma ez nem így van. Ahhoz, hogy az egyenlőtlenséget a modernség előtti szintekre újra fel lehessen építeni, ahhoz morál kell, ezért azt mondják, hogy az alacsonyabb rendű fajták lusták, nem vesznek részt a munkában, ami az ő hibájuk. Hogy ennek mi az oka, azt megtalálják az etnikai és faji jellegekben, ezáltal a társadalom újramoralizálása történik: visszatérnek az erénytanok, mint a szorgalom, a sikeresség, a vagyonosság, a sokak által szeretett, „lájkolt” ember dicsérete. Ennek köszönhető, hogy a bevándorlástól megrémült populáció azt kezdi mondani, ez a magatartás érthető, jogos és – ami újdonság, hogy – morális. A legföltűnőbb, hogy az áldozatok is elfogadják ezt: a szélsőjobb előretörése oda kellett volna vezessen, hogy a bukaresti francia és brit követség előtt tömegek tüntetnek, ehelyett azt mondják az emberek, „biztosan vannak köztünk potyalesők, meg hát sok a cigány is…”
Mit gondol a PSD legutóbbi kampányáról, amelynek szlogenje a „büszke vagyok románságomra” volt? Papíron mégiscsak baloldali pártról beszélünk, van aki szerint Romániában az ideológiát felülírja a nemzeti büszkeség, mások szerint ez éppen az ideológia hiányát jelzi.
Oly mértékben kényszerül önkorlátozásra a politikum, hogy még egy magát baloldalinak tartó párt is kénytelen nacionalista hangokat hallatni. A PSD a mai viszonyok között balközépnek számít, jobbra a magyarországi baloldaltól, de ezek a nagy néppártok az uralkodó osztály pártjai, árnyalatnyi különbségekkel. A szlogenjük egy hagyományos, demokratikus nacionalizmus jele, amitől nem kell különösebben félni. Megjegyzem, a zsidóknak az egykori Magyarországról való deportálásáról egyetlen tisztességes megemlékezés történt: Kolozsváron, a nemrég felállított holokauszt-emlékmű kapcsán. Tekintettel arra, hogy ez a magyarság részvételével történt, az is elmondható, ezzel a magyarság becsülete meg van mentve.
Milyen jövőt vizionál a következő évekre a magyarországi és külhoni magyar kapcsolatokat illetően, tekintve, hogy a Fidesz láthatóan hosszabb távon kormányon marad?
A Fidesz tetteit nem pusztán lelkiismeretlen számítások határozzák meg, a magyar nacionalizmus hagyományos beállítottságáról van szó, amelynek középpontjában Trianon áll. A baj az, hogy ebben a korban, amikor hittételnek számít, hogy a különböző kultúrájú, fajtájú népességek nem tudnak együtt élni, és nem is helyes az együttélés, ez erőteljesen kihat a magyarországi politikára. Ukrajna kapcsán Orbán Viktor azt mondja, etnikai autonómiát kell létrehozni a magyaroknak – miközben a problémát is az okozza, hogy az orosz kisebbség is saját államot akar –, Tusnádon, tehát egy idegen állam felségterületén, mint a magyar nemzet vezetője beszél arról, mik a Magyar kormány elképzelései azon a területen. Maga a dolog hallatlan, de tükrözi azt, hogy ő valóban úgy gondolja, nem egyszerűen a magyar állampolgárok miniszterelnöke, hanem a magyar etnikumúaké. Felmerül az a kérdés is így, hogy mi a helyzet a nem magyar etnikumú magyar állampolgárokkal?
Egy interetnikus, transzilvanista pártnak volna esélye megszületni és megerősödni?
Késő. Ezt 90’ tavaszán kellett volna létrehozni. Bizonyára lesznek még olyan politikai szervezetek és mozgalmak, amelyekben románok és magyarok is részt vesznek, de aligha lesznek a régi arisztokratikus liberalizmus szellemében transzilvanisták.
Egy nemrég megjelent írásában úgy fogalmaz, Románia Magyarországhoz képest szabad és haladó állam. Milyen szempontok szerint?
Ez nyilván ironikus mondat volt, de az elmondható, hogy Romániában például nincs cenzúra, míg Magyarországon van. Én az utóbbi hat évben egyetlen alkalommal beszéltem magyarul köztelevízióban, a román televízió magyar adásában. Az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy otthon megszólalhassak a közszolgálati médiában. Románia gazdaságilag fejlődik – igaz, hogy nyomorúságos alapról –, ugyanakkor elképesztő kulturális fejlődésen ment át, gondoljunk arra, hogy a román film világmárka, míg Magyarországon masszív, politikailag motivált elbocsátások vannak.
Azt gyakran elmondja, hogy a polgári demokráciának annyi, de miért?
A rendszer fundamentumai, mint a jogegyenlőség, a széleskörű részvétel, az intézményekbe vetett bizalom, az intézményeken keresztül gyakorolt békés reformmozgalmak elfogynak. A politikai szervezetek kiürültek, de a legkonkrétabb érdekképviseleti szerveződések sem működnek – miért nincsenek szakszervezetek? A politikának valamikor jellemzője volt, hogy a vezetőktől számonkérhettük a szavaikkal nem egyező tetteiket, ehhez képest – bár rossz véleményem van az előző rendszerről – ha akkor elkövettek valami szörnyűséget, hamarabb lett következménye. Mindenki azt gondolja, hogy a jelenlegi struktúrák rosszak, alternatíva nem látszik, ennek folytán az emberek egyszerűen csak eltűrik a politikai államot úgy, hogy senki nem szereti, tiszteli, vagy hatékonynak, morálisan elfogadhatónak tartja azt.
Az egyik fő kritika, hogy az antikapitalista baloldal sem kínál konkrét megoldásokat. Így van ez?
A kérdés a bolsevizmus hagyományának erejét mutatja tekintettel arra, hogy a kapitalizmus utáni rendszer kiterjesztését egy politikai-hatalmi aktusnak tekinti. Nem tartom Lenint ostobának, sőt – bár az általa létrehozott rendszerrel nem rokonszenvezem –, de ő és társai azt gondolták, ez pusztán hatalmi kérdés. Ha azt mondjuk, hogy a természetes szükségletek kielégítése is csak a kapitalista államon keresztül valósítható meg, akkor természetesen nincs válasz: annak a társadalomnak, amelynek például vízművekre van szüksége, azon kell gondolkodnia, hogyan építi újjá a technológia után a szükségletek kielégítésének a közvetlen, pénz által nem közvetített, technika által csak minimálisan közvetített módját. Erre a szó klasszikus értelmében vett válaszok – kit kell megválasztani, lelőni, leváltani, kit kell Kossuth-díjasnak megválasztani – nem válaszok. Ha tehát a konkrét válasznak csak a polgári társadalom keretein belül elképzelhető válaszok számítanak, akkor az egésznek nincs értelme. Világossá válik, hogy a magántulajdon alapú gazdasági rendszert, az ezt védelmező államot megette a fene. Az irracionális, hogy az emberek mikor érzik a türelmük végét, de az elnyomás nem tartható a végtelenségig. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Alkalmazott víziók: Nagyváradon a PKE képzőműszeti tanszékének jubileumi kiállítása
Június 26-án, csütörtökön 17 órától a Moszkva Kávézónak is helyet adó Sonnenfeld palotában nyílik meg a Partiumi Keresztény Egyetem (Képzőművészeti Tanszék) hallgatóinak jubileumi kiállítása, amely tavaly debutált a budapesti Magyar Alkotóművészek Házában.
A kiállítás célja, hogy megmutassa a világnak a Nagyváradon immár tizedik éve folyó képzőművészeti oktatás eredményét, színvonalát, ezzel is reflektálva arra a nem elhanyagolandó tényre, hogy Erdélyben magas szintű képzőművészeti oktatás folyik magyar nyelven. A PKE Képzőművészeti szakán főleg alkalmazott művészeti feladatköröket érintenek, tágan értelmezve azokat. A megvalósítás során a kortárs vizuális kommunikációban fellelhető összes eszközt felhasználják.
A kiállítás az Alkalmazott víziók koncepció köré épül, egyféle pragmatikus jövőkép az erdélyi huszonévesektől. A kiválasztott munkák között találhatunk grafikákat, digitális nyomatokat, installációkat és videó projekciókat is.
Az alkotások tematika szerint kerültek csoportosításra. Az érintett területek között megtalálható a szociális témakör, a digitális kategória, a mesteri képzésben résztvevő diákok munkáiból készült plakátok, de lesz könyvgrafika és csomagolástervezés is, illetve az erdélyi termékek megismertetésére készült kampányokat is bemutatnak. Külön kategóriát szántak azoknak a grafikáknak, szitanyomatoknak, amelyeket a szentendrei alkotótáborban, az elmúlt öt év alatt készítettek a fiatalok a Szentendrei Grafikai Műhely keretében. A kiállítás Budapest után Erdélyt is bejárta, hiszen Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatták már. Nagyváradon, az oktatás helyszínén most először lesz megtekinthető a kiállítás. erdon.ro

Pénteken kezdődik a magyar színházak fesztiválja Kisvárdán
Tizenkilenc társulat részvételével pénteken kezdődik a 26. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja; az észak-szabolcsi kisvárosban június 28-ig 26 előadást láthat a közönség.
Nyakó Béla, a rendező Kisvárdai Várszínház és Művészetek Házának igazgatója elmondta hétfőn az MTI-nek, hogy a fesztiválon tizenöt határon túli és négy magyarországi társulat vesz részt.
Erdélyből kilenc, Délvidékről négy, míg a Felvidékről két társulat mutatja be programját Kisvárdán.
Marosvásárhelyről a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Yorick Stúdió és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház lép fel. Nagyváradról a Szigligeti Színház és a Lilliput Társulat, valamint Csíkszeredáról a Csíki Játékszín, Gyergyószentmiklósról a Figura Stúdió Színház, Kolozsvárról az Állami Magyar Színház, míg Sepsiszentgyörgyről a Tamási Áron Színház a fesztiválrésztvevő.
A délvidéki magyar színjátszást a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Népszínház Magyar Társulata, valamint az Újvidéki Színház és a Tanyaszínház képviseli. A felvidékit pedig a Kassai Thália Színház és a Révkomáromi Jókai Színház, s a kassai társulattól bemutatkoznak a TeatRovás Műhely színjátszói is.
Az anyaországi színjátszást a budapesti Katona József Színház, a József Attila Színház, valamint az Orlai Produkciós Iroda, illetve a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház reprezentálja.
Nyakó Béla tájékoztatása szerint a zsűri és a közönség tizennyolc versenyelőadást láthat a programban, továbbá lesz nyolc versenyen kívüli bemutató is.
A rendezvény pénteken "nul-ladik nappal" indul, 20 órától könnyűzenei koncert lesz a kisvárdai Főtéri Színpadon, Kasza Tibor, Kállay-Saunders András és Vásáry André fellépésével.
A fesztivál szombati programjában – amikor a megnyitóünnepséget rendezik – a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája, míg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyne, drágám! című versenyelőadása szerepel.
A fesztivál ideje alatt két kiállítást rendeznek, az egyik a holokauszt színházi áldozatainak, míg a másik a fesztivál előadásainak fotótárlata.
A kísérő program része a 4. Kisvárdai Rockmaraton koncert, amelynek időpontja június 28. Továbbá mindennap Régi ízek szabadtűzön címmel gasztronómiai bemutatót és kóstolót is tartanak, hagyományőrző szakácscsapatok részvételével. Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvár: „magyarul beszélő” jegyautomaták és biciklikölcsönzők
Korszerű kempingje lesz az ifjúsági fővárosnak
Horváth Anna, Erdély fővárosának alpolgármestere a Szabadságnak tegnap adott videóinterjúban arról számolt be, hogy közbenjárására a Kolozsvári Közszállítási Vállalat (CTP, volt RATUC) vezetősége jóváhagyta, hogy magyar menüsorral is rendelkezzenek majd az idén működésbe helyezendő jegyautomaták.
Mint megtudtuk, az automata biciklikölcsönző rendszer tesztelésekor is elvégezték már a magyarra fordítást, így azok igénybevételekor is anyanyelvüket használhatják majd közösségünk tagjai vagy az anyaországból érkezők. Az RMDSZ politikusa további újdonsággal is szolgált lapunknak: az elkövetkező hónapokban korszerű, a nyugati országokban már évtizedek óta működő kempingekhez hasonlót hoznak létre Kolozsváron, pontosabban a tavalyi Félsziget Fesztiválnak otthont adó Gorbó-völgyében, hogy további szálláslehetőséget kínáljanak a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozatra érkező fiataloknak.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

„A művészet a lelkek találkozása”
Forró Antal festőművészre emlékeztek a Kolozsvár Társaságnál
Kamarakiállítással és könyvbemutatóval ünnepelte Forró Antal festőművész születésének 90. évfordulóját a Kolozsvár Társaság. A szervezet főtéri székhelyén múlt héten megtartott rendezvényen a jeles művészre emlékeztek lánya, Forró Ágnes képzőművész jelenlétében, az évfordulóra megjelent albumról, illetve a kamarakiállításról a kötet szerkesztője, Németh Júlia műkritikus beszélt.
KÖLLŐ KATALIN
Forró Antal (Kézdimartonos, 1924. március 7. – Kolozsvár, 1982. augusztus 11.) Szabadság (Kolozsvár)

Demény Péter
BECSAPTATOK MINKET!
Kiáltvány az apák ellen
Apáink, becsaptatok minket! Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt.
Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság.
Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, mint a vébé, amely tegnap kezdődött, néhány hét múlva véget ér, és amely X-et érdekli, Y-t azonban nem. Úgy fontos, hogy az irányítja az életünket.
Ha Kányádi megírta a Fekete-pirosat, Sütő A lócsiszár...-t, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta, nem beszélve arról, hogy még valami felsőbbrendűségi érzést is belénk csepegtetett (mi keményebbek vagyunk, mint a románok), és így aztán, gondoltuk mi, elárult, de elárultatásunkról mit sem sejtő fiak, a létet is.
Erdélyi magyarság — igyekszem úgy, annyira problémátlanul mondani ezt a kifejezést, ahogy akkoriban értettük. Nem romániai, mert az erdélyiben több a régió és a sajátosság, és nem ez vagy az a magyar, hanem a magyarság: egy kompakt, mozdíthatatlan, szerves egység. Erre az egységre volt jellemző, hogy bátor, tiszta, keresztyén és egyebek. Hiszen Nagelschmidt ("Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.") sokkal rokonszenvesebb volt, sokkal inkább mi volt, mint a Luther okosságára hallgató Kolhaas Mihály! Hiszen Szervét egy igazabb, mert szabadabb vallást próbált védeni az ellen, akivel egykor együtt próbálták védeni.
Nem hallgattunk, nem is hallgathattunk Székely János másféle dramaturgiájára (emlékszünk a Mórok körüli, sötét erkölcsi hajtűkanyarokban kanyargó vitára), nem hallottuk Szilágyi Domokos költészetében a közösségnek szóló iróniát, vagy csak úgy hallottuk, mint puszta szellőztetést: az élet nem az, az csak egy jólesés.
Azt hittem, azt hittük tehát, Szabédit az áldozatért tisztelik apáink, azért, hogy végigment egy úton, és nem azért, mert olyan "okos" volt és olyan "jó tanár", és nem is azért, mert hősnek lehet nevezni, és akkor már gondolni sem kell arra, ugyan hol is van az ő sokat irodalmizált hősiességük. Ahogy telt az idő, életrajzi és alkati okok miatt úgy lett egyre gyanúsabb a sok fenyő, havas, öngyilkosság és szabédizés, de úgy látszik, valahogy mégis azt reméltem, ha poros is, az ő hitük, ők hisznek benne. Nem hisznek. Azt a kereszténységet (Márton Áron! Jaj, Márton Áron!), amelyre annyit hivatkoznak, "mérsékelt, értelmes vallásosságnak" szeretnék, ahogy Mauriac egyik szereplője fogalmaz. A tartótisztekkel foglalkoznak, és nem értik, hogy számunkra, elárult fiaik számára milyen fontos lett volna a bűnvallás, az az egy tiszta mondat: tévedtem.
A leleplezés, az egykori ügynökök leleplezése soha nem jó, mert nem úgy kell, nem azt kell, nem onnan kell — de hogy hogyan, mit és honnan, azt nem árulják el. A nagy erdélyi magyar férfiak nem bírnak lebukni, nem tudnak lebukni, nem tudják elfogadni, hogy valaha tévedhettek.
Az elkenés szenvedélyén kívül alig találkoztam bármilyen szenvedéllyel. Az alkotó, szempontot váltó, eredetiségében felkavaró és ez által erkölcsi erőt sugárzó okosság szenvedélyével sem találkoztam, holott Bretternél még ott van, és Bretter itt élt, apáink között. Teljesen hiába.
Anyáink itt vannak, megsebezve ebben a dúvad erdélyiségben, de itt. Anyáink és a nővéreink, akik talán képesek új nyelvet, a kevesebb gerinc (=gőg), több szeretet nyelvét javasolni.
Apáink megbuktak. Transindex.ro

Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro

In memoriam Mezei József
Június 13-án Bukarestben elhunyt Mezei József. Újságíróként kezdte pályáját Kolozsváron, majd Bukarestben folytatta. Képzőművészeti kiállításokról írt beszámolókat, román és magyar művészekről tanulmányokat, monográfiákat a legmagasabb szakmai szinten, nem irodalmat írt a látványról.
A képi-vizuális művészet forrásához vezetett közelebb, ami megfogalmazhatatlan, de élmény – az emberi lélek. Így fogalmaz egyik írásában: „a világlistán is magasra helyezem azokat a művészeket, akik a két világháború időszakában egyedülálló erdélyi szellemiséget képviselnek a festészetben, Nagy Albert, Fülöp Antal Andor, Incze János Dés…”.
Isten vele.
Kancsura István
Mezei József /Kolozsvár, 1938. szept. 6. – Bukarest, 2014. június13./ az 1990-ben újraindult Művelődés folyóirat főszerkesztője, 1991-től főszerkesztő-helyettese. Balogh Péter szobrászművésztől írt monográfiát: Balogh Péter (1976). Szabadság (Kolozsvár)

Ragyog a mindenség: líra, grafika és zene találkozása
Beszélgetés Tőzsér Lászlóval, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó vezetőjével
A vers, a rajz és a zene közös találkahelyére vezeti el az érdeklődőket a csíkszeredai Gutenberg Kiadó Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiája, amelyet rendhagyó módon, a kötethez társuló cédé bemutatásával ajánlanak kicsik és nagyok figyelmébe ezekben a napokban, Kolozsvár után Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában, Kovásznán és Sepsiszentgyörgyön is. Hétfőn este a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében koncertezett a Kaláka együttes, amelynek tolmácsolásában régebbi slágerek – Fakatona, A nandu, Ukulele stb. – is felcsendültek a kiadványban szereplő versek mellett. A hangulatos műsor után az emeleti előcsarnokban dedikáltak a zenészek, valamint az antológia összeállításában szerepet vállaló költők, illusztrátorok közül is jó néhányan, ekkor beszélgettünk az ötletgazdával, Tőzsér László kiadóvezetővel.
– Mintha egy nagy családdal találkozna, olyan érzése támadhat az embernek, ha fellapozza a 24 költő, 14 illusztrátor és a négy zenész – Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Radványi Balázs – munkáját dicsérő kötetet. Hogyan indult a projekt?
– Körülbelül három éve kezdtünk ábrándozni: éppen a Mátyás királyról szóló köteteinket mutattuk be Kolozsváron, a Mátyás király szülőházában, hazafele pedig, Makkai Kingával beszélgetve szó esett arról, hogy szükség lenne egy színvonalas antológiára. Már akkor elterveztük, hogy tematikus fejezetekbe gyűjtjük a verseket, és nagyjából a szerzőket is kiválasztottuk, majd Makkai Kinga gyűjtötte össze a verseket. Az erdélyi lírából akár minden héten válogathatnánk egy kötetrevalót, annyira gazdag a rendelkezésre álló anyag, szempont volt viszont, hogy ez a mostani gyűjtemény egyedi legyen, próbáljunk úgy eljárni, hogy ezenfelül még valamilyen értéket tudjunk hozzárendelni. Eldöntöttük tehát, hogy a líra mellé a grafikát és a muzsikát is társítjuk, hogy egy nagy találkozás legyen ez az antológia. Eleinte még egyetlen grafikusra gondoltunk, de menetközben kiderült, hogy rettenetesen sok időbe telne egy személy számára, hogy 230 oldalt illusztráljon; így jött az ötlet, hogy ha már versantológiáról van szó, akkor alkossuk meg az erdélyi illusztrátorok gyűjteményét. Véleményem szerint sikeresen megvalósultak az elképzeléseink, hiszen 14 erdélyi grafikus mutathatta meg a stílusát a 24 erdélyi költő mellett, és a Kaláka együttessel lett teljes a kép. Annak ellenére, hogy a bemutatón nem volt jelen az összes szerző és grafikus, itt, Kolozsváron éreztem azt, hogy egy nagy család gyűlt össze, meghatározó élmény ez számomra. Szabadság (Kolozsvár)

Toró: a magyar kormány kezdeményezze a magyar–román alapszerződés felülvizsgálatát!
Noha tartalmilag minden elemében kedvezőtlen a kormány válasza, amelyet a Székely Nemzeti Tanács által benyújtott állampolgári petícióra küldött, mégis pozitívum, hogy végre megszületett egy hivatalos, érvekre alapozó állásfoglalás a Székelyföld különleges státuszára vonatkozóan, amelynek mentén érdemi vitát lehet kezdeni a román döntéshozókkal, politikusokkal – jelentette ki csütörtökön, Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Toró szerint a kormány válasza két fő megállapításra alapoz. Egyrészt tovább élteti azt a mítoszt, miszerint Románia modellértékű kisebbségvédelmi rendszert működtet és amelyet a román diplomácia az elmúlt huszonöt évben a nemzeti kisebbségekre vonatkozó diskurzusát alapozza.
Másrészt hamisan állítja, hogy Romániának semmiféle nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettsége arra, hogy területi autonómiát biztosítson a magyar közösségnek. A Néppárt elnöke szerint ez az állítás azért hamis, mivel Románia az Európa Tanácsba való felvételi kérelmében igenis vállalta a kötelezettséget, hogy tiszteletben tartja az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201-es ajánlását, ez a vállalás pedig a ratifikálással a román jogrend részévé vált. Az 1201-es ajánlás – amely a nemzeti kisebbségek sajátos jogálláshoz, önálló közigazgatáshoz való jogát rögzíti – az 1996-ban aláírt magyar-román kétoldalú alapszerződés függelékében is visszaköszön, hiába próbálták egy lábjegyzetben felpuhítani.
Románia 1996 óta folyamatosan megszegi az alapszerződést – szögezte le Toró. Mivel az alapszerződés tíz évvel életbe lépésétől felülvizsgálhatóvá vált, és érvényessége módosítási javaslatok nélkül újabb öt évre meghosszabbodik, a 2006-os változatlanság után 2016-ban esély mutatkozik arra, hogy a felek módosítsák előírásait. Ezért az Erdélyi Magyar Néppárt felkéri Magyarország kormányát, hogy a módosítási határidőig, azaz 2015. szeptember 16-áig vizsgálja meg az alapszerződést és tegyen olyan módosító javaslatokat a román félnek, amelyek segítik az erdélyi magyar autonómia-törekvéseket – mondta Toró. Hozzátette, az új magyar alaptörvény előírja, hogy a mindenkori kormánynak támogatnia kell a Magyarország határain kívül élő magyarok törekvéseit.
Ugyanakkor a magyar közösség képviseletét monopolizáló RMDSZ-nek el kell döntenie, hogy öncélnak tekinti-e a kormányzati szerepvállalást, vagy pedig eszköznek az autonómia megvalósításában, és hogy az autonómiát valóban stratégiai célnak tekinti-e, vagy csak szavazatszerző eszköznek, amellyel hatalomra lehet kerülni. Toró szerint eddig minden jel arra mutat, hogy az RMDSZ vezetői számára a cél a hatalomra kerülés, az autonómia ügye csak kommunikációs eszköz a hatalom megszerzésére.
Ezt bizonyítja, hogy több mint egy évvel az RMDSZ tavalyi kongresszusa után, ahol döntés született a Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozásáról és parlamenti beterjesztéséről, ma sem létezik kézzelfogható statútum, még a Magyar Polgári Párttal közösen sem sikerült azt kidolgozni, sőt, a folyamatos halasztások azt mutatják, hogy még menetrendje nincs a folyamatnak – mondta Toró.
De ezt bizonyítja például az is, hogy Márton Árpád parlamenti képviselő a minap azt állította, hogy az RMDSZ korábban kétszer is benyújtotta az SZNT autonómiastatútumát a parlamentben, holott ez nem igaz: 2004-ben és 2005-ben RMDSZ-honatyák a frakció támogatbizonyíték az is, hogy az SZNT európai polgári kezdeményezésében, amelyet az Európai Bizottság elutasított, Korodi Attila is kezdeményező szerepet vállalt, de ő időközben a román kormány tagja lett, és így a bukaresti vezetést képviseli az ügyben.ása nélkül, saját kezdeményezésként nyújtották be a tervezetet. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája. Erdély.ma

Kolozsvári többnyelvűség: kiállítást szervez az Igen, tessék!
Az Igen, tessék! mozgalom Kincses többnyelvűség címmel a kolozsvári nyelvhasználat történelmét bemutató kiállítást szervez. A Főtéren tartandó kiállítást június 21–26-án, szombattól csütörtökig, naponta 10 és 18 óra között rendezik be.
Az előkészített anyagok a mindennapi magánélet és a nyilvános anyanyelvhasználat kolozsvári történelmi példáit ábrázolják. A kiállított képeslapok, korabeli sajtómegjelenések, emléktáblák, plakátok és más hasonló dokumentumok a dualizmustól napjainkig tartó időszakot ölelik fel.
Kolozsvár az évszázadok során egy sajátos etnikai és vallási kirakós volt. A kiállítás különböző korszakokat mutat be, amelyek sajátos jogszabályokkal és gyakorlatokkal bírtak. A szervezők minden látogatót szeretettel várnak, hogy felfedezzék maguknak a kincses város nyelvi történelmét.
z Igen, tessék! arra törekszik, hogy Kolozsvár történelmi többnyelvűségét a kiállítási panók mellett a város jelenkori életében is gyakorlatba ültessék. A közel három éve működő civil szervezet a kereskedelmi anyanyelvű kiszolgálás és tájékoztatás bátorítója, gazdasági hálózatba szervezi azokat az erdélyi cégeket, amelyek magyarul is fogadják ügyfeleiket.
A kiállítás anyagainak válogatását Fodor János, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának doktorandusz hallgatója vezette, munkájában Fazakas László, Takács Kincső Eszter és Szabó Csongor mesteris diákok segítették.
A kiállítást Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és a város önkormányzata támogatja. A kezdeményezés ugyanakkor pártfogolja Kolozsvár jelöltségét az Európa kulturális fővárosa 2021-es címére. Az Igen, tessék! mozgalom sajtóközleménye. Erdély.ma

Ki koordinálta a Schweighofer rétyi földvásárlását? (Fizetett hirdetés)
Homályos tulajdonosi hátterű cég vásárolta fel, majd adta tovább a Holzindustrie Schweighofernek azt a 70 hektárnyi földterületet Réty határában, ahol az osztrák cég új fűrészüzemének építkezési munkálatai jelenleg is zajlanak. A történetben a számtalan kérdőjel mellett egy visszatérő elem van: Olosz Gergely háromszéki üzletember, aki a földvásárlás idején még az RMDSZ szenátora volt, jelenleg a Schweighofer ügyvédje.
Bár a volt politikus közvetlenül nem köthető az ügylethez, számos jel utal arra, hogy jóval nagyobb volt a szerepe a rétyi befektetés megvalósulásában, mint amennyit eddig a közvélemény elé tárt. Ez azért problémás, mert a képviselők és szenátorok jogállásáról szóló, 2006/96-os törvény 16. cikkelye 2. bekezdésének f alpontja kimondja: a honatyák nem lehetnek tagjai gazdasági érdekcsoportoknak. A beruházásról szívesen nyilatkozó Olosz korábban azt állította, az osztrák cég vezetőjével fenntartott személyes kapcsolatainak köszönhető, hogy a Schweighofer a Kovászna megyei település mellett döntött. Azt is hangoztatta, hogy ő maga egy évvel a bejelentés előtt tudta: Rétyen létesül majd a Schweighofer következő fűrésztelepe. A telkeiket eladó vagy elcserélő rétyi gazdák némelyike feltételezte, a beruházás bejelentése előtt néhány hónappal elkezdődött földvásárlást Olosz koordinálta, volt, aki ugyanis vele egyeztetett. Tény, hogy az üzletet nyélbe ütő Rutega Kft. székhelye Olosz Gergely személyes lakhelyére volt bejegyezve. Később pedig egy olyan címre, ahol egy másik, az Olosz család érdekeltségébe tartozó cég is működik, és ahol a bérleti szerződést Olosz Gergely testvére, Olosz Szabolcs írta alá. Ugyanakkor nem tudni, ki nyert az üzleten: minden jel arra mutat, hogy mind a Rutega Kft.-t, mind annak tulajdonosát, a svájci Rutega AG-t strómanok révén irányítják a háttérből. A történet 2012 augusztusában indul, amikor egy három évvel azelőtt alapított kis ingatlanfejlesztő cég, a Rutega Kft. áttette székhelyét Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, a Kórház utca 16/B-re. Ez Olosz Gergely személyes lakcíme.
A cég 2012 végén, 2013 elején elkezdte felvásárolni a Réty határában, a vasút mentén található telkeket. A Rutega fáradságot és pénzt nem kímélve türelmesen kibogozta a bo-nyolult telekviszonyokat, kezelte akár az örökösi konfliktusokat, tárgyalt a néhol magukat megmakacsoló helyiekkel, és minden költséget állt.
A gazdák többnyire szívesen adtak túl földjükön. Annál is inkább, mert – mint megtudtuk – a Rutega korrekt árat (hektáronként 10–20 ezer lejt) ajánlott, vagy pedig másfél-kétszer akkora, jó minőségű termőföldet adott cserébe.
A Rutega két helyi közvetítővel dolgozott. Úgy tudjuk, a szerződéseket maga a Rutega igazgatója, Horhát Kund Lehel intézte. Egyik gazda azonban Olosz Gergellyel is beszélgetett, amikor Sepsiszentgyörgyre, a Kórház utcába kellett elvinnie egy iratot. A politikus-üzletember arról érdeklődött tőle, hogy lehetséges-e a földeket ott felvásárolni, és tudott arról is, hogy neki (mármint a gazdának) cserébe más földek kellenek.
Az ilyen módon felvásárolt, összesen 70 hektárnyi földterületet kitevő, közel ugyanennyi telekkönyvön szereplő mintegy 90 parcellát a Rutega Kft. 2013. március 29-én továbbadta az osztrák fafeldolgozó vállalat romániai cégének, a szászsebesi Holzindustrie Schweighofer Kft.-nek, amely azokat egy telekkönyvre, a 24859 számúra tette át.
Mire elérkezett a projekt bejelentésének napja, az összes földterület a Rutega Kft. nevén szerepelt; az utolsó területekre március 27-én kötöttek adásvételi szerződést. Március 28-án háromszéki politikusok, Olosz Gergely, Tamás Sándor tanácselnök és Mircea Duşă Hargita megyei képviselő sajtótájékoztatót tartottak, ahol a Holzindustrie Schweighofer bejelentette szándékát, hogy Rétyen újabb fűrésztelepet hoz létre.
A létesítmény évi 800 ezer köbméter rönkfát lesz képes feldolgozni, a beruházás összértéke 150 millió euró, és 650 új munkahely létrehozását jelenti Kovászna megyében – hangzott el a sajtótájékoztatón. Gerald Schweighofer cégvezető többek között kijelentette, Olosz Gergely szenátor győzte meg, hogy ebben a térségben építse új gyárát.
Gerald Schweighofer elmondása szerint nem dolgoznak offshore cégekkel, a profitot nem külföldre küldik, tavaly a legnagyobb adófizetők közt voltak Romániában, a profit 90 százalékát az országban fektették be az utóbbi tíz évben.
A bejelentés másnapján a Rutega a szisztematikusan felvásárolt területeket egyben eladta a Holzindustrie Schweighofernek. A fafeldolgozó cég megkeresésünkre nem árulta el, mennyiért vásárolta meg a területet.
A Rutega Kft. egy svájci cég, a Rutega AG százszázalékos tulajdonában áll, azonban egy jogi kiskapunak köszönhetően nem tudni, hogy ennek a cégnek ki a tulajdonosa, és így végső soron ki profitált a rétyi telekügyletből. Annyit tudunk, hogy a cég igazgatótanácsának vezetője és egyedüli tagja 2010 óta egy Lino Luciani nevű személy, akinek jelenleg 15 cégben van valamilyen funkciója, 2006 óta pedig több mint 30 céghez volt köze.
Nem tudni, ki a telekügylet végső haszonélvezője. A Rutega AG ún. „bearer share” (bemutatóra szóló részvény) alapon működő cég: ez azt jelenti, hogy a tulajdonos az a személy, akinek a birtokában van ez a részvény.
A bemutatóra szóló részvény nem névre szóló, és bármikor átruházható, a tranzakciónak pedig semmilyen nyoma nem marad. Egy tulajdonosváltás ebben a konstrukcióban egyszerűen annyi, hogy a részvényt a maga fizikai valójában átadják az új tulajdonosnak. Így gyakran előfordulhat az, hogy még az igazgató és az igazgatótanács sem tudja, ki a tulajdonosa a cégnek, melyet vezet. A Rutega AG kérdésünkre azt válaszolta, hogy Olosz Gergelyt Kovászna megyei szenátorként ismerték meg. „Olosz úr ismeri a helyi gazdasági infrastruktúrát és ennek az országnak a lehetőségeit” – áll a válaszban. Horhát Kund Lehel, a romániai cég ügyvezetője azt írta, „Olosz Gergely szenátor urat a Schweighofer csoport által ismertem meg, arról pedig, hogy a Schweighofer csoport milyen támogatást kapott Olosz úrtól, nem rendelkezem konkrét információkkal” – így Horhát. A Transindex.ro portálon megjelent tényfeltáró riport rövidített változata. A teljes szöveg ezen a linken olvasható: http://itthon.transindex.ro/?cikk=23339. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő
Vincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel.
Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója.
A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka.
A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár)

A román-magyar barátságért sörözgettek Kolozsváron
Első alkalommal találkoztak szerdán délután Kolozsváron a román-magyar megbékélésért működtetett MaghiaRomânia blog szerkesztői az olvasókkal, hogy ismerkedjenek, szabadon beszélgessenek egymással.
Az eseményen a blog két szerkesztője jelent meg, az alapító Sever Miu Olahus és Szilágyi István BurePista. Az eredeti elképzelés szerint az érkezők sorsot húztak, hogy ki mellé üljenek, ez azonban értelmetlenné vált, hiszen a mintegy húsz érdeklődő többsége magyar volt.
Hasonló találkozót már szerveztek a román fővárosban azzal a céllal, hogy minél több olvasóval személyesen is találkozzanak, hamarosan ugyanis komolyabb megmozdulásokra is számíthatunk a részükről. Erről Sever Miu beszélt a maszol.ro-nak, aki azt is elárulta, nonprofit szervezet alapítására készülnek, de hogy ez mikor valósul meg – és hogy mit jelentenek a komolyabb akciók – nem osztja meg a publikummal.
Tervezik, hogy a közeljövőben több városban szerveznek hasonló találkozókat, emellett a Nagyváradi Magyar Ifjúsági Szervezet Félixfürdőre hívta őket, augusztusban pedig egy székelyföldi táborban beszélnek magyarországi és helyi magyar gyerekeknek a két nemzet békés együttéléséről.
A blog egyébként jelenleg szünetel, de hamarosan folytatják. Idén öt éves lesz a MaghiaRomânia, a mutatói jók, a Facebook-követők száma 3500 fölött van. A szerkesztők száma és szórása is figyelemreméltó, van aki Németországból, más Finnországból ír, de magyarországi és spanyolországi kollégájuk is van. maszol.ro

A kolozsvári nyelvhasználatról nyílik kiállítás
Kincses többnyelvűség címmel szervez a kolozsvári nyelvhasználat történelmét bemutató tárlatot az Igen, tessék! mozgalom. A város főterén tartandó kiállítást szombattól, június 21-étől csütörtökig, június 26-áig tekinthetik meg az érdeklődők naponta 10 és 18 óra között, derül ki a kétnyelvűséget népszerűsítő mozgalom közleményéből.
Az előkészített anyagok a mindennapi magánélet és a nyilvános anyanyelvhasználat kolozsvári történelmi példáit ábrázolják. A kiállított képeslapok, korabeli sajtómegjelenések, emléktáblák, plakátok és más hasonló dokumentumok a dualizmustól napjainkig tartó időszakot ölelik fel.
Kolozsvár az évszázadok során egy sajátos etnikai és vallási kirakós volt, emlékeztetnek a szervezők. Mint írják, a tárlat különböző korszakokat mutat be, amelyek sajátos jogszabályokkal és gyakorlatokkal bírtak. Minden látogatót szeretettel várnak, hogy felfedezzék maguknak a kincses város nyelvi történelmét.
Az Igen, tessék! mozgalom arra törekszik, hogy Kolozsvár történelmi többnyelvűségét a kiállítási pannók mellett a város jelenkori életében is gyakorlatba ültesse. A közel három éve működő civil szervezet a kereskedelmi anyanyelvű kiszolgálás és tájékoztatás bátorítója, gazdasági hálózatba szervezi azokat az erdélyi cégeket, amelyek magyarul is fogadják ügyfeleiket.
A kiállítás anyagainak válogatását Fodor János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának doktorandushallgatója vezette, munkájában Fazakas László, Takács Kincső Eszter és Szabó Csongor mesteris diákok segítették.
A tárlatot a kolozsvári polgármesteri hivatal és a város önkormányzata is támogatja. A szervezők a kezdeményezés révén is támogatják Kolozsvár jelöltségét az Európa kulturális fővárosa 2021 címre.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Olosz Levente
„TISZTÍTÓ FOLYAMAT”
A háborús bűnösök felelősségre vonása a kolozsvári Népbíróságon Elsődleges cél a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása volt, a zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek.
A második világháború után a romániai Népbíróság megalakulása és tevékenysége a baloldali erők és a történelmi pártok közötti politikai harc időszakában ment végbe. Így a népbíróságok tevékenységét erősen befolyásolta a Román Kommunista Párt befolyásának növekedése és ideológiája. Az igazságszolgáltató intézmény tevékenységét ily módon nem lehet politikai és társadalmi rendszer átalakulása nélkül vizsgálni.
Romániában, Magyarországhoz hasonlóan az államszocialista átmenet, a Kommunista Párt hatalomszerzésének technikája a szakmai szervezetek átvilágítása, az állami hivatalnokok múltjának vizsgálata és a háborús bűnösök felelősségre vonása voltak.
A romániai népbíróságok az igazságügyi minisztérium által, 1945. április 21-én kiadott 312. sz. rendelet rendelkezései alapján létesültek és tevékenykedtek A romániai Népbíróságot az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)-román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre.
Ebben – és más nemzetközi szerződésekben – Románia vállalta a háborús bűnösök felelősségre vonását. Két ítélőtáblát állítottak fel, Bukarest valamint Kolozsvár székhellyel. A kolozsvári Népbíróság feladata az észak-erdélyi magyar uralom időszakában elkövetett „bűncselekmények” kivizsgálása volt. A 312-es törvény 15 háborús bűnös kategóriát különböztetett meg. E szerint háborús bűnös többek között azon személy, aki kegyetlen cselekedeteket vagy gyilkosságokat követett el illetve rendelt el, aki gettók és munkatáborok megalakítását rendelte el és valósította meg, aki politikai vagy faji okokból kifolyólag hajtott végre deportálásokat, aki egyéni vagy kollektív repressziót, költöztetést és kivégzés céljából történő deportálást rendelt el vagy valósított meg valamint, aki a fasizmus és hitlerizmus szolgálatába szegődött és segített megvalósítani ezek politikai céljait. A faji alapon véghezvitt deportálások vagy más atrocitások nem csak a zsidókkal szembeni bánásmódra utalnak.
A román etnikumú egyének ellen elkövetett mészárlások, deportálások és más atrocitások elkövetőire szintén alkalmazták. A törvényben nem nevesítettek egyetlen etnikumot vagy nemzetiséget sem. A sértetteket osztályozva négy kategóriát különböztethetünk meg: románok, zsidók, baloldaliak-munkások és szovjet katonák.
Avram Bunaciu közvádló kolozsvári látogatása során világosan megfogalmazta a háborús bűnösök körérét: „Háborús bűnös mindenki, aki háborús büntettet követett el attól az időponttól kezdve, amióta a horthysta magyar seregek a németek mellet háborúba állottak a Szovjetunió ellen. Tehát mindazok, akik terrorcselekményeket, vérengzéseket követtek el faji vagy nemzetiségi szempontból az Erdélyben lakó népek ellen. Tudjuk, hogy ez az erdélyi románok deportálásával, magyarok elhurcolásával valamint a zsidók kirablásával megkínzásával és lágerekbe való küldésével 1944. április és május havában kezdődöttek meg. A Népbíróság természetesen ítélkezni fog az 1944. év augusztus 23. utáni vérengzések elkövetői felett így a sármási valamint a többi gyilkosság és jogtalanság elkövetőin szóval augusztus 23-tól a német-horthysta csapatok kiűzéséig eltelt alatt történt bűncselekmények tárgyában a Népbíróság lesz illetékes.”
A Népbíróság Romániában – más közép-európai államok népbíróságaihoz hasonlóan – laikus bíráskodásra épült.
A néptörvényszék tanácsa egy nyolctagú bíróságból (népbírából) és az elnökből állt. A bíróság tagjai között a „demokratikus” pártok megbízottai foglaltak helyet. A néptörvényszék vizsgálóbírósággal rendelkezett. Miután a vizsgálóbíró összegyűjtötte az adatokat átadta az ügyet a népbíróságnak. A népbíróság előtt a vádat a népügyész képviselte. A népügyész, vagyis a közvádló tisztséget a bukaresti közvádló ajánlásával bármely román állampolgár betölthette, de általában ezek jogi képzettséggel rendelkező szakemberek voltak. A vádlott gondoskodhatott saját védőről vagy elfogadhatta a hivatalból kirendelt védőt.
A kolozsvári Népbíróság
A román közigazgatás észak-erdélyi megjelenése után az Erdély, a Szociáldemokrata Párt lapja arról számolt be, hogy Észak-Erdélyre is kiterjesztik a néptörvényszék rendszerét. A cikk szerint a Néptörvényszék nagyon előnyös, mivel olyan bűntettekért is felelősségre tud vonni embereket, amelyek nincsenek a büntető törvénykönyvben.
Ezen felül a néptörvényszék igazságos, mivel megtehette volna a román állam, hogy hadbíróságokat állít fel és ítélkezik mindenki felett, de helyette a néptörvényszék intézményét állította fel.
Az észak-erdélyi Néptörvényszék megalakítása Lucrețiu Pătrășcanu kommunista igazságügyi miniszter kolozsvári látogatása után érzékelhetően felgyorsult. Június végén Bunaciu bukaresti közvádló a kolozsvári Népbíróság megszervezése céljából Kolozsvárra utazott.
A román kormány szemszögéből az észak-erdélyi Népbíróság szerepe nem csupán a háborús bűnösök felelősségre vonásban merült ki.
Amellett, hogy a Népbíróság volt hivatott felszámolni a háborús etnikai sérelmeket, Bukarest ezzel az intézménnyel kívánta csillapítani a nemzetiségi ellentéteket is. Ezt a szándékot jól példázza Bunaicu közvádló kijelentése, miszerint: „Észak-Erdély részére a néptörvényszéknek mérhetetlen jelentősége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bűnösök megbüntetésére törekszik.”
A népügyész szerint a Népbíróság felül áll a nemzetiségi érdekeken, bosszún. Mind a bukaresti mind pedig a kolozsvári ügyészek többször hangoztatták, hogy a Népbíróság nemzetiségtől és vallástól függetlenül ítélkezik majd. Bunaciu szerint „háborús bűnös lehet román, magyar, zsidó, német, szerb, vagy más nemzetiségű egyén, aki a fasizmus ideje alatt az erre vonatkozó törvénybe ütköző bűncselekményeket követett el.”
A Népbíróság épületét a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében rendezték be. Az ügyészek és a vizsgálóbírók 1945. június 26-án kezdték meg munkájukat.
Egész Erdélyben megindultak a kihallgatások és letartóztatások.
Először Kolozsváron, majd a partiumi városokban és végül Székelyföldön gyűjtötték be a bizonyítékokat. A nyomozás és az adatgyűjtés egészen 1946 elejéig tartott.
A kolozsvári népbíróság 1946. március 9-én kezdte meg a vádlottak tárgyalását. A Népbíróság kilenc csoportban, tömegperekben tárgyalta az észak-erdélyi háborús bűnösök ügyét. A sajtó a különböző csoportokat különböző nevekkel látta el, aszerint, hogy kik voltak a perek vádlottjai, milyen bűnök elkövetésével gyanúsították őket vagy milyen foglalkozást töltöttek be a múlt rendszerben. Az átláthatóság érdekében felsorolom az említett címkéket: az észak-erdélyi tömeggyilkosságok pere (63); a volt zsidó munkaszolgálatosok vétkes parancsnokai és keretlegényeinek pere (25); a volt katonai parancsnokok és tanácsadóik pere (26); a „sziguráncások” pere (51); a volt jobboldali lapok szerkesztőinek és munkatársainak pere (19); a háborús bűnösök hatodik csoportjának pere (26); a lágerek munkaszolgálatosok és politikai internáltak parancsnokainak pere (22); a gettóper (193). A kilencedik pernek nincs megnevezése, de a gyanúsítottakként wolksbundistákat, nyilasokat, imrédystákat és gestapósokat határozott meg az újság (107). A zárójelben található szám, a sajtó által közölt adat a vádlottak számáról. A kolozsvári Népbíróság határozata szerint 544 vádlott ügyét tárgyalta a kolozsvári Népbíróság.
Többségük nem volt jelen a bírósági tárgyaláson, mivel még a háború alatt Magyarországra vagy nyugat-európai országokba menekültek. A Népbíróság által hozott ítéletek száma és az elítéltek nemzetiségi arányának a megoszlása nem tisztázott. Az eddigi kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a kolozsvári Népbíróság 481 elmarasztaló ítéletet hozott.
Ebből 371 magyar, 83 német, 26 román és egy zsidó nemzetiségű volt. Azonban ennek a számnak az újonnan kutathatóvá vált levéltári források ellentmondanak. A kutatás során 504 elmarasztaló ítéletet találtunk. Egy másik forrás hasonló számadatról tanúskodik: Ghiran Morariu kolozsvári főügyész 1946 augusztusában a Libertate-nak nyilatkozva azt közölte, hogy a népbíróság fennállása alatt 502 elmarasztaló és 33 felmentő ítélet hozott.
Elítéltek 445 magyart és 33 románt. A Népbíróság egyik legfontosabb feladatának a vészkorszak bűnöseinek felelősségre vonását tartotta. A deklarált céloknak megfelelően folytatták le a gettópert, amely a Népbírósági csoportos perek között a legtöbb vádlottat sorakoztatta fel.
Azonban a többi nyolc csoportos perben is szép számmal találunk olyan vádlottakat, akiket a zsidóság ellen elkövetett atrocitásaik miatt kerültek a vádlottak padjára. A kolozsvári Népbíróság vádlottjainak a 60%-át vonták felelősségre olyan tettek miatt, amelyeket részben vagy teljes mértékben zsidók ellen követtek el. Több esetben nem lehet, teljeséggel megállapítani a sértett kilétét, így nagy valószínűséggel még ez a szám sem fedi a teljes mennyiséget.
A vádlottak maradék 40%-át román etnikumúak, szovjet katonák illetve baloldali beállítottságú egyének ellen elkövetett atrocitások miatt vonták felelősségre.
A bizonyítási eljárás nem volt problémamentes. A bűnösök tetteinek felderítéséhez az ügyészség kétféle forrást használt:
tanúvallomásokat és dokumentumokat. Az ügyészség a munkájához elsősorban a lakosság segítségét kérte, így 1945. június 26-tól bárki feljelentéssel fordulhatott a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz.
A közvádlók is tisztában voltak azzal, hogy a feljelentések és a tanúvallomások akár személyes bosszúból, gazdasági előnyökből vagy más indokból is születhetnek. A perek során többször fordult elő hamistanúzás. Így az is megesett, hogy a per végére a tanú került letartóztatásba.
1946 augusztusában a Népbíróságok hatáskörét megszüntették.
A további háborús bűnösök felett a polgári bíróságok (ítélőtáblák) ítélkeztek. Kivételt képeztek ez alól azon ügyek, amelyeket a népbíróság már letárgyalt, de az ítéletet a vádlott távolétében hozta meg és a vádlott megjelent a Népbíróság előtt.
Ebben az esetben kötelező volt újratárgyalni a vádlott jelenlétében a pert. Ilyen esetekben újból összehívták a Népbíróságokat.
Összességében elmondható, hogy a Népbíróság nem ért el átütő sikert a háborús bűnösök felelősségre vonásában, részben az igazságügy politikai befolyásoltsága, részben pedig a bűnvádi eljárások visszáságai miatt. Romániában csupán két Népbíróság működött. A kolozsvári Népbíróság feladata lett volna mindazon bűnök kivizsgálása, amit a magyar hatóságok és a polgári egyének a második világháború során követtek el.
Kétségtelen, hogy a Népbíróság elsődleges célja, a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása és felelőseinek megbüntetése volt. A zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek annak ellenére, hogy a Népbírósági perek többségét ezen ügyek alkották.
Összehasonlításképpen Magyarországon 19 ezer embert ítéltek el a népbírósági tárgyalások folyamán. Igaz ezen ügyek nemcsak a háború alatt lezajlott atrocitásokra vonatkoztak. Transindex.ro

Kolozsvári többnyelvűség: tárlat a Főtéren
Csütörtökig naponta 10 és 18 óra között látható Kolozsvár főterén az Igen, tessék! mozgalom tárlata: képeslapokkal, korabeli sajtómegjelenésekkel, emléktáblákkal, plakátokkal ábrázolja a mindennapi magánélet és a nyilvános anyanyelvhasználat kolozsvári történelmi példáit a dualizmustól napjainkig. Szabadság (Kolozsvár)

Svájc Székelyföldjéről érkezett
Székelyföldön talált rá második otthonára Jan-Andrea Bernhard castrischi lelkipásztor, a Zürichi Egyetem egyháztörténet-tanára, a svájci–magyar kapcsolatok doktora. A svájci Graubündenben élő rétoromán kisebbség református gyülekezetének egyházi vezetőjét a barátság és a kíváncsiság hozta először a transzilván tájakra, a vidék, az emberek olyannyira elvarázsolták, hogy elszánta magát: megtanul magyarul. Jan-Andrea Bernhard a hétvégén magyarul hirdette az igét a kányádi református közösségnek.
Tizenöt évvel ezelőtt találkozott az akkor még Kolozsváron szolgáló, most már Kányádban élő Sógor Géza református lelkésszel, mesélte Jan-Andrea Bernhard. A svájci Graubünden Kanton castrischi gyülekezetének vezetőjével Kányádban beszélgettünk, hisz a lelkész ünnepi alkalomra érkezett másodszor a faluba: közbenjárásával sikerült restaurálni a helyi református templom matuzsálemi korú orgonáját. „Három tényező, esemény mutatta meg az utat számomra, hogy Erdélybe, Székelyföldre el kell látogatnom, illetve hogy meg kell tanulnom a magyar nyelvet. Az első mentorom javaslata volt, hogy írjak disszertációt egy svájci lelkipásztorról, aki Debrecenben tanult a 18. században. A második ok, hogy volt egy fuvolatanárom, aki Máramarosszigetről származott, és 1982-ben emigrált. Ő sokat mesélt hazájáról, ezért ismertem Erdély helyzetét, történelmét. A harmadik dolog, hogy 1998-ban voltam Zürichben egy szemináriumon, ahol találkoztam Veres László marosszentkirályi lelkipásztorral” – sorolta.
Rétoromán: kulcs minden más nyelvhez
1999-ben egy istentiszteleten hallott először magyar szót, a nyelv olyannyira lenyűgözte, hogy elhatározta: hozzáfog megtanulni. „Néhány éve meghívást kaptam, hogy vendégtanárként dolgozzak a kolozsvári Teológiai Intézetnél. Így hát gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, ezért otthon Svájcban minden reggel felkeltem ötkor, és lapoztam a lexikonokat” – idézte fel. A rétoromán neolatin nyelv, beszélői úgy tartják: kulcs minden más európai nyelvhez. „Kivéve a magyarhoz” – jegyezte meg mosolyogva Jan-Andrea Bernhard. Hozzátette, „nagyon idegen volt a magyar, bár a nyelvtan szempontjából egyszerűbb, mint a német. A hangsúlyozást viszont nehéz úgy elsajátítani, hogy ritkán van alkalmam magyarul beszélni.”
Graubünden a svájci rétoromán Székelyföld
Területét tekintve Graubünden Svájc huszonöt kantonjának legnagyobbika, a hegyvidéki domborzat miatt viszont lakossága kicsi. „Graubündenben körülbelül 30 ezer ember beszél rétorománul, a teljes országban mintegy 60 ezer ember beszéli a nyelvet. A térséget ugyan Rétorománföldnek nevezzük, de ez csupán egy név, nem létezik, nem egy autonóm tartomány, viszont Svájcban közel hétszáz éves hagyománya van az egyenlő jogú kantonok szerinti területi felosztásnak, így a régión belül a helyi közösség határoz a társadalmi szerveződésről” – vázolta. Az olasz, német és francia nyelv mellett a rétoromán is hivatalos államnyelv Svájcban, melynek öt, ma is használt dialektusa van. Mint a spanyol és a portugál, annyira hasonlítanak egymásra a dialektusok – tudtuk meg. „Érdekes helyzet ez, hisz a mintegy 60 ezer ember lényegében öt dialektust beszél. A castrischban használatos sursilva (jelentése: az erdő fölött – szerk. megj.) dialektusban tanítanak például a helyi iskolában, de a népszavazások alkalmával is az adott dialektusban megírt szavazócédulát kapnak az állampolgárok” – sorolta a példákat.
Ilyen tekintetben Graubünden Svájc Székelyföldje – jegyezte meg –, hisz nemcsak a táj hasonló, hanem a nyelvjárások sokszínűsége is. „Talán ezért érzem úgy, hogy Erdély és Székelyföld számomra olyan, mint a második otthonom. Ha hindu lennék és nem keresztény, azt mondanám, hogy egy korábbi életemben biztosan itt éltem” – summázott mosolyogva.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Halaszthatatlan a Pákei Lajos–Simonffi István-féle díszkerítés megmentése
Gaal György és Murádin Jenő könyvei részletesen ismertetik Kolozsvár  főterének átrendezését a Millennium és a Mátyás-szoborcsoport avatásának évtizedében, miliőjében. Ennek a virágzó korszaknak emlékét őrzi a Pákei Lajos városi főmérnök által 1896-ban tervezett díszkerítés is, amely 1898-ra készült el. A „Simonffi István Kolozsvárt” cégjelzéssel ellátott vaskerítés, faragott-hornyolt kőtalapzaton 32 kőoszlop között kovácsolt vasoszlopok által tagolt pompás gótikus, halhólyag-, levél- és rózsa/virágmintázatú kerítés-szakaszokból áll. A hasáb alakú kőoszlopok minden falát/oldalát kovácsoltvas, téglalap keretben/rámában gótikus mintázattal rendelkező díszítőelem borítja/borította, az oszlopokat pedig pálmaleveles kovácsoltvas díszgyűrű/gallér koronázta.
Hunyadi Attila Gábor adjunktus, Kolozsvári Magyar Történeti Intézet. Szabadság (Kolozsvár)

Lapok az emlékezés asztaláról
Cseh Gusztáv-album a Szép magyar könyv 2013 díjazottai között
Júniust írtunk akkor is, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt, 1985-ben, a legszebb nyári hónap 19. napján, mindössze 51 évesen, élete és alkotóművészete teljében elhunyt Cseh Gusztáv, kolozsvári grafikusművész. „Benne a képzőművészet Kányádiját vesztettük el” – írta naplójába Gáll Ernő. A június 22-i hivatalos búcsúztatást követően hatalmas tömeg indult az Egyetemiek Házából a Petőfi utcán keresztül a Házsongárdi temetőbe, ahol földi maradványait a családi sírba, a rézkarcain megörökített főemberek mellé helyezték örök nyugalomra. Kós Károly 1977-es búcsúztatása óta ilyen véget nem érő temetési menet, ilyen rengeteg ember nem gyűlt össze Kolozsváron. A végtisztesség megadása, a búcsú mellett egyfajta néma tüntetés is volt ez a legsötétebb diktatúra és nemzeti homogenizálás éveiben. Tüntetés a művészet szabadsága, hagyományaink, főembereink és jeles házaink mellett.
„A távozása után sem szűnő kérdéseket és kéréseket már nem hallgathatja meg – korán, rettenetesen korán megüresedett helyére újaknak kell állni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő sem szól többé hozzánk, akik ismertük tehetségét, gazdag fantáziáját, tiszteltük munkabírását, vállalkozó kedvét, a fehér (utolsó kísérletein színes) papírra fektetett vonalainak biztonságát, egész életének vonalvezetését, amely immár hivatalosan is megérett a monografikus feldolgozásra” – írta búcsúztatójában Kántor Lajos. Szinte három évtized elteltével pedig, 2013-ban elkészült Cseh Gusztáv életének és munkásságának monografikus számbavétele, a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában megjelent díszes album, amelyet egy évvel ezelőtt, szerzője, Csapody Miklós jelenlétében, emlékkiállítás kíséretében mutattak be a kolozsvári Quadro Galériában.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Esély az itthon maradásra
Akkor lehetne esélyük a kiváló képességű székelyföldi informatikusoknak, illetve programozóknak a szülőföldjükön való boldogulásra – véli a Csíki Vállalkozók Egyesülete (CSVE) –, ha úgynevezett klaszterbe tömörülve dolgoznának. A tizenhét céget összefogó IT-klaszter segítésére már nyert is egy pályázatot a CSVE.
A Csíki Vállalkozók Egyesülete nemrég döntött úgy, hogy az informatikával foglalkozó cégek számára létrehoz egy klasztert, vagyis egy olyan hálózatot, amely összefogja az azonos területen tevékenykedő vállalatokat. „Többek között azzal tudjuk segíteni az informatikával foglalkozó vállalkozásokat, ha a pályázati úton nyert kétszázezer euróból megerősítjük működésüket, így a nemzetközi porondon is erősekké válhatnak ezek a kis cégek” – magyarázta a klaszter fontosságát Szabó Károly, a CSVE ügyvezető igazgatója.
Mire is jó ez a klaszter?
Az IT-klaszterhez eddig tizenhét, többségében csíkszeredai cég társult, ezek tavaly összesen százötven személyt foglalkoztattak, és 5,3 millió eurós üzleti forgalmat bonyolítottak le. „A klaszterbe való tömörülés segítségével nagyobb eséllyel tudnak olyan szakmai partnereket találni a világ bármely pontjáról, amelyek jól fizető programozói munkákat rendelnek meg tőlük. Mindezen túl abban is segítenénk ezeket a vállalkozásokat, hogy hazacsábítanánk a Székelyföldről más régiókba, esetleg más országokba vándorló programozókat, illetve az itthoniakat meggyőznénk, hogy ne hagyják el szülőföldjüket. Kiváló lehetőség van most erre, ugyanis egy jól működő klaszter, vagyis társulás jobb ajánlatokat tud biztosítani az ágazat szakembereinek” – érvel Szabó.
Itthon tartanák a szakembereket
Ifj. Nagy Benedek, az IT-klaszter marketingfelelőse szerint sem utópia itthon tartani a programozókat. „Az informatika az a szakterület, amely esetében nem számít az, ha az adott cég Csíkszeredában tevékenykedik. Bármely más területről is beszéljünk, például a turizmusról, máris szükség van infrastruktúrára, autópályára, repülőtérre, hogy a turista eljusson Csíkszeredába. A programozásban tehát a geográfiai lokáció nem fontos, hargitafürdői hétvégi házban is lehet írni a számítógépes programokat egy laptopon, ha megvan a kapcsolat a megrendelő céggel interneten keresztül. A CSVE épp azon dolgozik, hogy egy ernyő alá vonja ezeket a kis cégeket, amelyek majd itthonról tudnak dolgozni” – hangsúlyozza Nagy.
Megerősíteni az utánpótlást
Mindkettőjük szerint kiváló a csíkszeredai középiskolai szakmai utánpótlás: a Márton Áron Gimnáziumot említették, ahol évek óta magas szintű az informatikaképzés. A székelyföldi informatikai felsőoktatás terén viszont már hatalmas űr tátong, épp ezért az érettségizett diákok Kolozsváron vagy még távolabb tudnak egyetemi oklevelet szerezni, onnan viszont már nem biztos, hogy később visszatérnek Székelyföldre. Ezt a hiányt próbálja pótolni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amely nemrég indította el a gazdasági informatika szakát Csíkszeredában.
Kozán István. Székelyhon.ro

Vásárhely súlya
Helyi román körökben gyakran hangoztatják, különösen, amikor az autonómia kerül szóba, hogy Marosvásárhely háttérbe szorult, lemaradt a környező nagyvárosoktól, megyeközpontoktól. Rendszerint – és okkal – azzal példálóznak, hogy Kolozsvár nem csak egyetemi központként, de művelődési és gazdasági téren is behozhatatlanul lekörözte városunkat, Nagyszeben kulturális élete fejlődött nagyot, mialatt az egykori Székelyvásárhelyé hanyatlott, Brassó pedig a gazdaság, főleg az ipar, de az idegenforgalom terén is messze előttünk jár. Vásárhely viszont a legjobb esetben is egy helyben topog. Polgármestere szerint is az említett településekkel kellene versenyeznie városunknak, a velük szembeni hátrány ledolgozására törekednie, mintsem a szerinte elmaradt székely kisvárosok mellé szürkülnie. Mindez igaz ugyan, de a székelyföldi autonómia elleni egyetlen érvként nem helytálló.
Erdélyi magyar univerzumunkban betöltött viszonylagos vezető szerepéből is folyamatosan veszít a város. Az 1989-es politikai fordulat után, rövid ideig úgy tűnt, Marosvásárhely centrális szerepet játszhat az erdélyi magyar politikában. Ha arra gondolunk, hogy Markó Béla elnöksége idején gyakorlatilag innen irányították mind az RMDSZ-t, mind az önálló politikai szervezetként azóta megszűnt Romániai Magyar Kisgazdapártot, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártot, valamint a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot, akkor azt kell mondanunk, bizonyos ideig ez valóban így volt. Aztán változott a helyzet. Amióta az RMDSZ-t Kolozsvárról dirigálják, háttérbe szorult ezen a téren is a város. A „szövetség” Maros megyei, illetve marosvásárhelyi szervezetének súlya, befolyása is jelentősen csökkent.
Az ezredforduló óta eltelt években az RMDSZ-t, s közvetve a vásárhelyi magyarságot ért sorozatos kudarcok azt jelzik, hogy jelentősen meggyengült mind a közösség, mind a politikai képviselet érdekérvényesítő ereje. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű vezérkara sorra hozza megalázó helyzetbe az intézmény magyar vezetőségi tagjait. Ma már alig van magyar egyetemi oktató, aki őszintén hinne abban, hogy felállítható a MOGYE önálló magyar tagozata.
A PSD-vel kötött kormánykoalíciós egyezség értelmében az RMDSZ-nek ígért Maros megyei prefektusi szék a mai napig betöltetlen, bár a „szövetség” már megnevezte a személyt, akit a pozícióra javasol. A tizenhárom magas kormányzati tisztség közül is egyedül arra az egészségügyi államtitkári posztra maradt el a kinevezés, amelynek várományosa a vásárhelyi Vass Levente. Az első eset azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek igen csekély a súlya a kormányon belül. A második viszont azt, hogy a pártban sem mennek jól a dolgok, hogy kicsinyes személyi és csoportérdekek ütköznek, hogy egyesek ott és akkor tesznek keresztbe másoknak – csak mert tehetik –, ahol és amikor tudnak.
A helyzet a jövőre, a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra nézvést nem kecsegtet sok jóval.
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro

Wass Albert és a busman harci maszk
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Újságíró kollégánk emlékére
Szabó Piroska (1947–2014)
Egykori kolléga csengetett meg, hogy közölje, mint „régivel”, akik még emlékszünk egymásra, hogy – meghalt Szabó Piri. Az ilyen hír hallatán beálló pillanatnyi csend mindent magában foglal: elakadó lélegzetet, döbbenetet, s a hirtelen, szinte másodpercek alatt felpörgő emlékfoszlányokat, amelyekben feltűnnek képek, mozdulatok, hangok, események, színek és fények. A hírrel együtt jár a hitetlenkedés, majd a megrendülés, hogy váratlanul és hirtelen, ő is idejekorán ment el.
Azóta emlékezünk, és az emlékekkel együtt megelevenedett a régi szerkesztőség: hosszú, sötét folyosójával, irodákkal, régi asztalaival és mindenki külön írógépével, amelybe szakszerűen tudtuk befűzni a sárgás lapot, meg kicserélni a megkopott írógépszalagot. Az emlékeket belengi az enyhe cigarettafüst illata, és Piroska ismert mozdulata, ahogy rágyújt. Meg ahogy mesél közben. Jó mesélő volt, és mindig jókedvű.
A képi emlékek kitörölhetetlen velejárója a meleg hangja, szép kiejtése, türelmes beszédstílusa. Mindig nyugodtnak látszott, és sokszor nevetett: a komoly témákat is úgy tudta megírni, hogy a bosszúságot, kiábrándultságot, elégedetlenséget feloldotta jó humorával, ízes megfogalmazásával, és a cikk végén az olvasó fellélegezhetett, hogy mindenek ellenére a világ mégsem teljesen sötét. Mert az élet dolgait sokféleképpen lehet megélni és átélni, erről sokszor mesélt a fiatalabb kollégáknak – róla pedig az írásai meséltek. Jegyzetei tanúskodtak arról, hogy a körülvevő világ apró kis részletei is érdekelték, meglátta a szépet az egyszerűben, a jóságot az emberben, a boldogságot a gyermekben. Újraolvasva néhány vezércikkét, az a megdöbbentő, hogy annyi év után is aktuálisak az általa tárgyalt, elemzett problémák, meglátásai ma is helyénvalóak.
Szabó Piroska Nagyilondán született 1947. január 16-án, Kolozsváron érettségizett a 3-as számú líceumban, majd szintén Kolozsváron végezte el a Közgazdasági Egyetemet. Előbb a Kisipari, utána a Rokkantak Szövetkezeténél dolgozott, 1978–89 között főkönyvelő volt. 1989-től dolgozott az Igazságnál, majd pedig a Szabadságnál 1998-ig: politikai rovatvezető, szerkesztőbizottsági tag, 1997–98 között pedig az újság főszerkesztője. 1998–2001 között a Stúdium Kiadó szerkesztő munkatársa. Szabadság (Kolozsvár)

Megszüntetnek hat magyar szakot a BBTE-n
Hat magyar tannyelvű szakot szüntetnek meg a következő tanévtől a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) az oktatási minisztérium által kedden közvitára bocsátott határozattervezet alapján.
A szaktárca elképzelése szerint ősztől az ország 33 állami és magán felsőoktatási intézményében összesen 120 – főként idegen tannyelvű – szakot törölnének el, a korábbi években beiratkozott hallgatók ugyanakkor még befejezhetnék a képzést.
Az intézkedés a BBTE Közgazdaság és Gazdálkodástudományi, valamint a Pszichológia és Neveléstudományok Karát érinti: ez utóbbin a magyar tannyelvű pedagógia szakon nem indítanak már új évfolyamot.
A közgazdasági kar esetében a tervezet több szakot is érint: a kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdaságtana szakon megszüntetik a magyar tannyelvű nappali és levelező tagozatot is, emellett a marketing, valamint a pénzügy és bank szakokon is felfüggesztik a levelező tagozatot, de ősztől már a sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozaton működő vállalatgazdaságot sem indítják el.
Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese a Krónikának elmondta: az egyetemen csak azok a szakok fognak megszűnni, amelyek felfüggesztését a felsőoktatási intézmény igényelte, ezeknek a listáját tartalmazza a tervezet. Mint kifejtette: nem volt értelme olyan szakokat továbbvinni, amelyek nem felelnek meg a tudományos igényeknek, nem életképesek, illetve alacsony velük szemben a piaci kereslet. „Mi kértük, hogy szüntessék meg ezeket a szakokat, nem arról van szó, hogy felülről diktáltak az egyetemnek” – szögezte le a rektorhelyettes.
Soós Anna hangsúlyozta: a megszűnő tagozatok helyett a BBTE ősztől új magyar tannyelvű szakokat indít, így a diákok várhatóan ugyanannyi helyre jelentkezhetnek, amennyire eddig. „Az igazi gondot az jelenti, hogy az újonnan jóváhagyott szakok még nem jelentek meg a Hivatalos Közlönyben” – tette hozzá Soós Anna.
Ősztől alapképzésen három, magiszteri szinten pedig két új magyar szakot indít a BBTE. A Közgazdasági Karon gazdasági informatika, a Bölcsészettudományi Karon kultúratudomány/művelődésszervező szak indul, Sepsiszentgyörgyön pedig környezettudomány-képzésre jelentkezhetnek a diákok. A magiszteri képzésen a Matematika és Informatika Karon indul adatelemzés- és modellezés szak, pszichológia karon pedig a hatékony tanulási stratégiák szakra lehet jelentkezni.
A BBTE-n emellett megszűnik két német tannyelvű szak a Közgazdaság, kettő a Történelem és Filozófia, egy pedig a Kémia és Vegyészmérnöki Karon, ez utóbbin pedig egy angol szakot is felfüggesztenek, a Fizika Karon pedig egy román szakkal indul kevesebb. Kolozsváron ugyanakkor az Agrártudományi és Állatorvosi Egyetemen négy levelező és egy nappali tagozatos szakot függesztenek fel.
Az oktatási tárca intézkedése más erdélyi városokban is több felsőoktatási intézményt érint: a tervek szerint szakokat szüntetnek meg az aradi Aurel Vlaicu és a Vasile Goldiş Nyugati Egyetemen, a brassói Transilvania Egyetemen és a George Bariţiu Egyetemen, illetve a nagyszebeni Lucian Blaga és a Román-Német Egyetemen.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Petru Maior Tudományegyetemen is kevesebb szak indul, Temesváron pedig a Műszaki Egyetem, a Bánsági Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem, valamint a Nyugati Tudományegyetem érintett.
Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

A virágkor vége, a szolgaság kezdete
Erdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel.
Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.
Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.
Sorozások, dezertőrök
A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.
A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.
Félmillió erdélyi áldozat
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.
Nanó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem háborús bűnös Wass Albert – Szemelvények Románia Legfőbb Ügyészsége határozatából
ROMÁNIA Legfőbb Ügyészség (Ministerul Public) Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casaţie și Justiţie) Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály (Secţia de urmărire penală și criminalistică) Sz.: 168/P/2004.
H A T Á R O Z A T 2004. június 21.
ION MARIȚA, a Legfelső Semmitő- és Ítélőszék melletti Ügyészség – Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály ügyésze a 168/P/2004-es számú ügyben jegyzett előzetes cselekményeket vizsgálva,
M E G Á L L A P Í T O M: 2004. június 21.
Kolozsvár megyei jogú város polgármestere, a Főügyészhez intézett keresetében kérte bíróság elé állítás végett a bűnvádi eljárás megindítását a Carpatok Nép egyesület tagjai ellen, az állammal szemben folytatott ellenséges akciók, totalitárius államot támogató propaganda, alkotmányos rend elleni fellépés cselekmények és bűncselekmények elkövetésének céljával való egyesülés bűncselekmények elkövetéséért, a Büntető törvénykönyv... megszegése miatt...
Ugyanakkor a keresetben a felperes azt állította, hogy... a Carpatok Nep entitás tagjai, a Romániai Magyar Ifjúsági Szervezet (Organizaţia Tinerilor Maghiari din România) támogatásával egy háborús bűnös író rehabilitációját, és az író műveiből bizonyos részeknek az iskolai tankönyvekbe történő bevezetését szeretnék elérni... Továbbá azt is állították, hogy Wass Albert 1946-ban halálra volt ítélve, mivel 1940-ben Vasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) uszított néhány román állampolgár meggyilkolására.
* * * A vizsgálatokból kiderül, hogy a Kolozs megyei Törvényszék – Népbíróság 1/1946-os ügyiratában kihirdetett 1946.03.13-i 1-es számú ítéletében Wass Albertet, távollétében, az országot érő katasztrófák vagy háborús bűnök miatt vétkes személyek körözésére és büntetésére vonatkozó 312/1945-ös számú törvény 3. cikk 2. bek. foglalt rendelkezések alapján, vonatkozva a 2. cikk e) pontjára, halálbüntetésre ítélték.
Terhére azon tényt jegyezték, hogy 1940. szeptemberében, rendelkezésére, Vasszentgothárd (Sucutard) község katonai parancsnoksága letartóztatta Moldovan Josif-ot és Cîţ Ioan-t – akik előzőleg bíróságra idézték testi sértés elkövetése miatt – és Mihály Rozalia és Estera testvéreket, akikről feltételezte, hogy kommunista tevékenységeket végeztek és előzőleg feljelentették őt a román hatóságnál.
1940. 09. 22-én a négy letartóztatottat őrizet alatt Cege (Ţaga) községbe vitték, ahol a következő nap kilőtték és egy közös sírba dobták.
Ugyanakkor még jegyzésre került, hogy Wass Albert ellenséges kapcsolatban volt a Vasszentgothárd (Sucutard) község szomszédos községének, Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) papjával, Andrei Bujorral, egy vadászterület miatt, és azért mert ez egy „nagy román" volt.
Ezen okból a katonai parancsnokot felbujtotta, hogy ölje meg a papot és a feleségéből és 3 gyermekéből álló családját, valamint még 6 személyt – összesen 11 személyt.
Az elítélt terhére jegyzett bűncselekmény tartalma a következő: „2. cikk. Azok vétkesek a háborús bűncselekmények miatt az országot érő katasztrófáért, akik:
... e) kollektív vagy egyéni megtorlásokat rendeltek el vagy valósítottak meg a polgári lakosság ellen, politikai vagy faji üldöztetés céljából...
Az érvényes Büntető-törvénykönyv, „A béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények” fejezetben, mint bűncselekményt bünteti a háborús propagandát (356. cikk), a népirtást (357. cikk), embertelen bánásmódot (358. cikk), bizonyos célpontok/létesítmények megsemmisítését és egyes javak eltulajdonítását (359. cikk) és egyes kulturális értékek megsemmisítését, kifosztását és eltulajdonítását (360. cikk).
Az említett jogi szövegek tartalmának, azon cikkelyhez való hasonlítása, amely alapján Wass Albertet elítélték, lényeges különbséget eredményez és a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet elfogadásakor csak azon elítéltek voltak figyelembe véve, akiket a Büntető törvénykönyv 356–360. cikkeibe foglalt bűncselekmények egyikéért ítéltek el.
A háborús bűnökre és a béke, illetve az emberek ellen elkövetett bűnökre vonatkozó nemzetközi jogi eszközök elemzéséből, amelyhez Románia is csatlakozott (a hadifoglyokkal való bánásmódról, a polgári lakosság háború idején való védelméről, a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló 1949.08.12-én megkötött Genfi Egyezmény) az következik, hogy Wass Albert elítélt cselekedetei nem sorolhatók ezen nemzetközi szerződésekbe foglalt bűncselekmények közé.
Következve: a megvádolt személyek és a 2004.02.20. és 21. napokon szervezett felolvasó-maratonon résztvevő személyek terhére nem jegyezhető a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet 5. cikkébe foglalt bűncselekmény, mivel Wass Albert nem volt elítélve a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményért – amely elengedhetetlen eleme annak jegyzéséhez.
A dokumentum forrása: Tóth Ferenc népművész, Szováta. Erdély.ma

Otthonom a magyar nyelv
Beszélgetés a 75 éves Lászlóffy Csaba költővel, íróval
– Egy harmincöt évvel ezelőtt megjelent könyvére, az Apokrif (1979) címűre figyelt fel a közvélemény, amellyel új műfajt teremtett a groteszk és az ironikus történelmi jelenítések formájában. Egyfajta "történelmi álruhába" menekült, sikerült kijátszania a hatalom cenzúráját olyan időkben, amikor a napi sajtóban például nem lehetett leírni azt, hogy "református lelkész".
– A groteszk, az irónia hangja, néhány korai drámámtól eltérően, valójában később vált jellemzővé prózai műveimben; itt még a múltidézés tragikusabb analógiájáról van szó, melyet a távolabb élő, akkor még ismeretlen írótárs, Varga Zoltán is lereagált volt nyomban az 1979-es újvidéki Periszkópban, miszerint sajátos módját választottam a múlttal való szembesülésnek, mindannak – idézem tőle –: "ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat… Felmerült, baráti ötletként, három évtized múltán, hogy az Apokrifot ki kéne adni újra, az akkori visszhangjára is gondolva, hisz nem csupán itthon és Magyarországon jelent meg róla egy tucat értékelés, elemzés, de még a Cs. Szabó Lászlónak eljuttatott példányra is tüneményes válasz érkezett, a levél egyik kitétele szerint Cs. Szabó londoni emigrációjában Kós Károly munkássága mellett, ebben a ritka könyvben talált enyhülést súlyos betegsége idején.
– Tordán született, majdnem azon a napon, amikor költő bátyja, Lászlóffy Aladár. Kérem, meséljen gyermekéveiről!
– Legszívesebben vallomás- és versidézetekkel válaszolnék. A honnan?-ra egyértelmű a válasz. A géneknek nem a "játékára" gondolok ezúttal, hanem arra, hogy egy belső égtájnak, a benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül lett ilyen a ritmusa, akárcsak szellemedben a rend. Halottaidra gondolsz, s látod gyermekeidet. Néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással fölérő "tapasz", hisz többnyire már csak hegeket találsz… Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… (Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!)
… Amire nem emlékszel / vagy nem akarsz / emlékezni a sólyomréten át / klasszikus szimptomák // a rég beomlott tetejű / udvarház a mohás igék / a hosszúfarkú citromsármányt / rejtő tarló a cickány rágás-/ nyoma a rovarok páncélján /– minden kódolva testem préda / májam préda a gondolatok / könyvtára is iszapos hallgatás / mint árvizek után s a gyermek- / korod is végképp (…) Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv… Addig élsz, míg gyermekkorod látomása az ólomszél, a sejtek kiszáradása ellenére visszatér; csak bírja a szíved.
– Több drámáját mutatták be Erdélyben, Magyarországon és másutt. "Szellemes dramaturgiáról és erőteljes drámai nyelvről tanúskodnak ezek a darabok: szinte kiáltanak a színházi előadás után – írta Pomogáts Béla 1981-ben. – A Nappali virrasztás 1976 nyarán a Gyulai Várszínházban aratott sikert, remélhetőleg Lászlóffy Csaba többi műve is meg fog elevenedni a hazai színpadokon…"
– Nappali virrasztás című drámám Vörösmarty s Bajza bujdosásáról szól a szabadságharc 1849-es bukása után. Dokumentum értékű idézetek és utalások mellett – vagy inkább ellenére – allegorikussá, áthallásossá tette a drámát a két bujdosó író és a Mészáros (potenciális besúgó, jóllehet a Korunkban megjelent előtte egy jó része) – így itthon, mint több más magyar történelmi tárgyú mű eljátszására, nem volt esély. Sík Ferenc rendezőnek köszönhetően a nyári gyulai szabadtéri színpadon került sor az ősbemutatójára, majd egymás után több magyarországi társulat játszotta.
Pápán aztán ezzel a darabbal avatták volt fel az új színház épületét, s habár a budapesti főrendező ígérete dacára a Kádár-rendszer idején, "baráti figyelmeztetésre" '56-ra való utalásokat gyanítva benne (holott az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről szólt valójában), eltanácsolták a színrevitelét, közvetlen a rendszerváltozás után a Nemzeti Színház kamaraszínpadán csaknem két tucatszor játszották sikerrel. Itthon csak egy pódium- előadást ért meg 1981-ben, a medgyesi református parókián.
– Bertha Csilla, aki Sütő- és Székely János-drámát is fordított angol nyelvre, Donald E. Morse-zal lefordította Az eretnek c. drámáját. Miről szól ez a színmű és milyen volt a mű fogadtatása?
– Mintegy negyven drámát írtam eddig, a budapesti Mundus Kiadó vállalt harminckettőt két kötetben… Abszurd színműveimre, bár kötetben még a hetvenes évek elején megjelentek, még mostohább sors várt: volt, amelyik el is "kallódott" a cenzúraviszonyok miatt. A legrégebbi, még a történelmi drámák előtt, az Akit a kereszten felejtettek "comico- tragoedia", még 1971-ből – magyarországi diákszínjátszók előadták volt, igaz. Bertha Zoltán: Profán passió – a modern erdélyi Krisztusdráma változatairól szóló tanulmányában ezt a groteszk színpadi művet tragikomikus bohózatnak nevezi, amely tele van "a fekete humort, a karikaturisztikus groteszket markírozó, cikázó anakronizmusokkal, utalásos szóviccekkel, maró iróniájú szójátékokkal: azért is neoavantgárd jellegű, mert a kihívó »proteszt« hangütést kottázza", s a szarkasztikus szenvedély kapcsán Donald. E Morse angol nyelvű tanulmányára hivatkozva kiemeli Lászlóffy abszurdjainak bizonyos világirodalmi rokoníthatóságát Mrozek, Havel, Genet, Albee, Beckett stb. némely műveivel…
Az eretnek, egyén és hatalom, erkölcs és elnyomás, eszmény és valóság ellentétét az abszurdlátomásig fokozva azt sugallta, csupán a kortárs olvasóknak (mert saját költségemen sikerült megjelentetni a Bolondok játékai című drámagyűjteményben), hogy a totalitárius hatalmi rendszerek tragikus történelmi szituációiban nemcsak az alattvalók szabadság-, autonómia- és szubjektumvesztése, az egyszerű és a szellemi ember megsemmisülése a nyilvánvaló és tragikus, hanem magának az öntömjénező, imádatot követelő hatalomnak a groteszk felőrlődése is.
A jég 1990 után tört meg, miután Floridában, egy nemzetközi találkozón bemutatták angolul Az eretnek vagy csórécsigavész című drámámat, amely a Kádár-rezsim idején odaát is elutasításra talált. De – az angliai, írországi s a 2006-os New York-i előadások után és dacára – itthon nem került színre még. Holott a szellem korlátozásának, a terror rejtettebb formáinak akár, a történelmi visszajátszása aligha megy újdonságszámba – Kelet-Európában különösképp –, s nem csupán bohózat formájában, de olykor bumerángként hat tartós gyógyulást remélő tudatunkra.
– Nagy Pál írta 1986-ban Lászlóffy Csabáról: "A minap még, jó évtizede, Balassi Bálinttól, Bethlen Miklóstól, Mikestől, Apáczaitól hozott címünkre verses üzenetet (…), most pedig, legutóbb a sztregovai udvarház gazdáját, Madách Imrét, Az ember tragédiája költőjét kereste fel, de csak átutazóban, mert már várta őt itthon a 20. sz. második felében egy zilált külsejű férfiú, aki novellafüzérnek álcázott vallomásai továbbítását kérte tőle sürgősen…" Kiről van szó, és mennyire sikerült a "továbbítás"?
– Először is, Nagy Pál magyartanárom volt a kolozsvári Apáczai, akkoriban még 2-es számú fiúlíceumban.
UDVARHÁZ SZTREGOVÁN c. kötetemről írt a megjelenés után. A Madách-regény mellett egy elbeszélésfüzér: az emlékezésből fakadó szaggatott időkezeléses technikával megalkotott történet. A méltatások szerint az író a spionoktól körülvett, magányos, beteg, csalódott Madáchnak nemcsak gondolatait, de egész életterhét is mintegy magára veszi, szuverén módon bánik azzal, mintha saját naplóját írná, saját rettegéseit vetné papírra, s egyszerre közelíti és távolítja az olvasót ehhez a világhoz és ettől a világtól, melyben már-már mellékes körülmény, hogy egy Madách nevű író élhette meg egy sztregovai udvarházban.
– Szintén Nagy Páltól tudjuk, hogy milyen sokakkal találkozott ’86-ig: Ovidiusszal, Mirabeau-val, Johann Sebastian Bachhal, Herzennel, Kossuth Lajossal, Mazzinival. Azóta eltelt még közel 30 év. Kiket "keresett" fel még térben és időben?
– Csupán egyetlen kötetem – a Bestseller- avagy a bestia nem alszik – szerkesztési koncepciójának jegyében került egymás mellé Cervantes, Zách Klára és … Márai Sándor sőt Hemingway és Örkény, archaizáló szövegfikciók és szerepjátékok, vagy például a bibliai Támár, Egon Schiele, Thomas Mann, Tintoretto, Vajda János, Cervantes, a bizarrá és morbiddá alakuló perverz Zách Klára történelmi parafrázis, Renan, és kedvenc szellemtársam: Romain Rolland, II. Szilveszter pápa, Bonaparte Napóleon, Bolyai János, Siegmund Freud, Eugénie császárné, Klaus Mann, Chamberlain – hadd ne folytassam. Ezt egy ifjú költőtárs, Korpa Tamás összegezéséből idéztem, aki Párhuzamos életrajzok – egy metapillanat kulisszái című tanulmányában az emlékezet hatástörténetéről értekezve prózaírói módszeremről azt állítja, hogy nem az ars memoriae által jellemzően kanonizált szituációkat és tereket tematizálom és foglalom fikcióba, hanem szubjektív emlékezet-apokrifeket hozok létre, radikálisan szakítva a konvencionális nemzedéki közérzetrögzítés sematikájával. Egyfajta idősík(el)tolódással bizonyos egyidejűség megteremtésére törekedtem. A különböző korok személyiségei így váltak kortársaimmá – anélkül, hogy aktualizáltam volna valamit is a korból, amelyben éltek…
Valahogy így kezdődött az én "reinkarnációs" galoppom az időben.
– Némelykor nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között. Egy másik elbeszéléskötetének, a 2003-ban megjelent Valami másnak a hátlapján Józsa István ajánlásában olvasható: a kötet prózafutamai "elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség (Xenophón, Dosztojevszkij, a vandálok uralmával szembesített bizánci Prokópiosz, Casanova, Ady) érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról… A sajátosan Lászlóffy Csabá-s, halált s halhatatlanságot kísértő reflexió nyilván itt is tetten érhető."… Valójában itt is a – mostani májusi Korunk-szintézistanulmányban olvasható – "reinkarnációs" szerepjátékára történik utalás?
– Kísérletező fajtának érzem magam; művészi útkereséseim könnyen indultak, formai kísérletezéssel. Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben… bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék… A művészetek kalandja az idő csapdájából ered. Kilépni önmagunkból, ahányszor csak lehet, az alkotó ember kihívása ez a korlátozó mindenkori társadalmi léttel szemben. Nagy az út a megközelítéstől a megjelenítésig a különböző, olykor egymást keresztező idősíkokban. Át kell lépnem tudatommal máshova, másvalakibe…
– Egyik legújabb versében írja, hogy nyugodtnak kell maradni mindhalálig, nem kell bepá-nikolni… Fél a haláltól?
– Az évtizedek során számtalan verset, esszét, szöveget írtam – több mint játékos kihívást: őszinte szembenézést a halállal, az elmúlással. De ugyancsak ehhez fogható a Freudról szóló dramolettem, A roskatag bálvány, vagy a Jelenetek egy aggastyán estvéli órái című háromfelvonásos drámám Goethéről. Ez már "a reinkarnáció" szövegtenger hullámzása; persze kérdés, hogyan él a szerző az irodalomtörténetbe besorolni hivatott kortárs kritikusok tudatában… A nyugodtság vagy a pánik említéskor sohasem csak a magam életére, örökségére, reszkijére gondolok. S viszonyomat a halállal is nagyon emberinek érzem.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdődtek a nagyváradi Szent László Napok
Gyermekkórussal és Ujvárossy László nagyváradi képzőművész kitüntetésével kezdődött meg a váradi magyarság legnagyobb kulturális rendezvénysorozata. A Szent László Napok nyitógáláján Sebestyén Márta és zenésztársai Üdvözlégy Szent László király! című előadása jelentette a fénypontot.
Sosem adott még át magyar állami kitüntetést ilyen szokatlan helyszínen, „romgalériában” – mondta csütörtök délután Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, aki Ujvárossy László nagyváradi képzőművésznek nyújtotta át a magyar érdemrend tisztikeresztjét. A kitüntetés átadására a Szent László Napokon került sor, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet tanszékének tíz éves fennállását ünneplő, Alkalmazott víziók című tárlat megnyitóján. A Himnusz közös éneklése és főkonzul köszöntője után Ujvárossy László laudációját Jakobovits Márta kerámiaművész olvasta fel, s a kitüntetés átadása után ugyancsak ő nyitotta meg a Moszkva kávézó galériájában egy héten át látható tárlatot, melyen többek között plakáttervek, installációk szerepelnek.
„Ez a kitüntetés mindannyiunké” – mondta az érdemrend átvétele után Ujvárossy László. A képzőművész szavai szerint ahhoz, hogy most a szak fennállását megünnepelhessék, szükség volt a PKE nyitottságára, a román és magyarországi kollégák odaadására, akik vállalták az oktatást, és természetesen a diákokra is. Szavait vastapssal fogadták a megjelentek.
Az ünnepség a római katolikus bazilika udvarán található Szent László-szobor megkoszorúzásával folytatódott, majd a nagyváradi színházban megtartott gálaesttel, Sebestyén Márta és barátai fellépésével fejeződött be.
A gálaest első, protokollárisabb részét a nyíregyházi Cantemus Gyermekkórus fellépése színesítette. A megnyitón elsőként Zatykó Gyula, a Szent László-napok főszervezője, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke mondott beszédet, ő a közösségi ünnepek fontosságára hívta fel a figyelmet és bejelentette: elvi beleegyezést kaptak a rendezvényt is támogató váradi önkormányzattól Rhédey Lajos gróf szobrának felállítására, e célból közadakozást hirdettek. Száz év óta folyik a harc városaink megtartásáért, melyek szellemiségét sok támadás érte, fogalmazott Toró T. Tibor EMNP-elnök, aki a magyar napokat megszervező városok sorában Kolozsvár, Marosvásárhely és Brassó mellett Nagyváradot is köszöntötte.
„Várad Szent László városa” – fogalmazott Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, aki az igazságos király és bátor államvezető alakját idézte fel, és azt is elmondta, az elmúlt években egyetemet és orvosi lakásokat egyaránt építettek, a magyarság pedig „közjogilag egyesített, lélekben összeforrott nemzeti közösségé” vált. Magdó János főkonzul egyebek mellett arról is beszámolt, hogy találkozott Ilie Bolojan polgármesterrel, akinek felpanaszolta a magyarság számára fontos problémákat, mint például a magyar nyelvhasználat visszaszorulása vagy a közösségi terek átépítése. Szent László és Ady városában a magyarságnak „láthatóvá kell válnia”, mondta a diplomata.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a szervezőket, mint mondta, dicséretesek felvállalt céljaik, a jótékonyság és környezetünk megóvása, ugyanakkor nekünk vigyáznunk kell, mert a „humán szférát is beszennyezhetik”. Az EP-képviselő a holokauszt 70. évfordulóját említve megemlékezett a váradi zsidóságról is, ugyanakkor azt is hozzátette: „mi nem szeretnénk zsidó testvéreik sorsára jutni”. Az unió nem fordít kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek sorsára, a megoldást az autonómia különböző formái jelenthetik, tette hozzá.
A gálaest fénypontját kétségtelenül Sebestyén Mártának és zenésztársainak Üdvözlégy Szent László király! című előadása jelentette. A Kossuth-, Liszt Ferenc- és UNESCO-díjas előadóművész társaival, Andrejszki Judit régizenei előadóművésszel (ének, csemballó, dob) valamint Havasréti Pállal (tekerőlant, bőgő) és a temesvári Caius Herával (lant, teorba, barokk gitár) csodálatos hangulatú estét ajándékozott a közönségnek. Többek közötti húsvéti és pünkösdi összeállítás csendült fel a Szent Lászlót dicsőítő énekek mellett, Sebestyén Márta pedig a régizenei és népzenei elemek összefonódásáról, a dalok eredetéről szóló ismertetőivel rövid kultúrtörténeti csemegét is átnyújtott a közönségnek, mely az est végén állva ünnepelte a művészeket.
Fried Noémi Lujza. maszol.ro