Kiosztották a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjakat Kolozsváron
A Teleki László Alapítvány és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere vehette át kedd este a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat a kolozsvári magyar főkonzulátus és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) közös rendezvényén.
Ebből az alkalomból került sor László Miklós Műemlék sírok a Házsongárdi temetőben című fotókiállításának megnyitójára is az eseménynek helyt adó kolozsvári ferences rendi kolostor reflektóriumában.
A kolostor zsúfolásig megtelt termében előbb Emődi Tamás művészettörténész laudációja hangozott el, amelyben a Teleki László Alapítvány érdemeit sorolta fel, többek közt megemlítve, hogy az alapítványnak köszönhetően évente több tucat emlékművet, műemlék épületet vagy egyéb műértéket restauráltak részben vagy teljes mértékben. A KLMT szakmai díját Diószegi László, az alapítvány igazgatója vette át. Köszönőbeszédében kifejtette: „a műemlékvédelem sokkal többről szól, mint kicsikarni a politikusokból a pénzeket".
A műemlékvédő társaság tiszteletdíját idén Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere vehette át. Macalik Arnold építész laudációjában Horváth Anna párbeszédre való hajlandóságát, valamint a műemlékekre kikerülő ötnyelvű táblák kihelyezésért folytatott erőfeszítéseit emelte ki. „Lényegre törő, céltudatos és roppant kitartó elöljáró" – jellemezte az alpolgármestert.
Hozzáfűzte: Kolozsvár arculatváltás előtt áll, rövidesen a főtéri Szent Mihály-templom restaurálása következik. Horváth Anna úgy nyilatkozott: elsősorban nem a díjat köszöni, hanem a szakmai és civil szervezetek együttműködését. „A díj kötelez az út folyatására" – hangoztatta.
A díjak átadását követően Szép András zongoraművész előadása színesítette a rendezvényt, majd Gaál György, a KLMT elnöke és Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója mutatták be László Miklós fotótárlatát. Gaál György elmondta: a kiállításon szereplő fényképek részben dokumentálják a műemlékgyalázók tetteit, de bemutatják a pozitív eredményeket, a sikeresen restaurált műemlék sírokat is.
Gergelyné Tőkés Erzsébet elmondta: László Miklós fényképeivel „a puszta megörökítés helyett eljutott a művészi ábrázolásig". A fotóművész elmondta: azokat a műemléksírokról készült felvételeket válogatta össze, amelyek kevésbé ismertek, a temetőben az emberek elmennek mellettük.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Egy új szak, sok új lehetőség
Környezettudomány szak indul októbertől a Babeş-Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A fiatalok magyar nyelvű alapképzésen, három év alatt végezhetik el tanulmányaikat a szak keretein belül.
A nyári iratkozás alkalmával már a Környezettudomány szakot is választhatják a tanulmányaikat ezen az egyetemen folytatni vágyók. A három éves alapképzés során az oktatás magyar nyelven zajlik majd, jórészt helyi tanárok közreműködésével, ugyanakkor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanárai is besegítenek vendégelőadásokkal.
Húsz tandíjmentes hely
Bartalis Ildikó, a sepsiszentgyörgyi Környezettudományi és Környezetmérnöki Kar programfelelőse érdeklődésünkre elmondta, hogy az új szak engedélyeztetve van, összesen 25 helyre lehet majd iratkozni, ebből 20 tandíjmentes és 5 tandíjköteles helyet tudnak biztosítani. A tandíj előreláthatóan 2200 lejbe fog kerülni évente.
A most induló szak még nincs akkreditálva, ez egy hosszabb procedúra, hiszen először legalább három évfolyamnak kell végeznie – magyarázta Bartalis Ildikó. Licencvizsgát nem szervezhetnek e nélkül, azonban ez nem fog problémát okozni, hiszen a Kolozsváron működő szak már rendelkezik akkreditációval. A kihelyezett tagozaton környezettudomány szakot elvégzők olyan alapképzésnek megfelelő szintű diplomát kapnak majd, amelyet a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bocsájt ki.
Lehetőség munkahelyek betöltésére
A Környezettudomány szak elvégzése után a környezet védelme, menedzselése és kutatása iránt érdeklődő fiatalok dolgozhatnak akár környezetvédelmi elemzőként, ökológiai tanácsadóként, környezet auditálóként, környezet monitorizáló vagy éppen védett területek felügyelőjeként is.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro

Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Elhagyják a magyar fiatalok Erdélyt
A Kolozsváron tanuló magyar egyetemisták mindössze 8 százaléka tervezi a jövőjét Erdély történelmi fővárosában – derült ki a Mathias Corvinus Collegium (MCC) friss felméréséből. A diákok többsége Magyarországra települne át, kevesebb mint harmaduk Nyugat-Európában próbálna szerencsét.
Kolozsvár magyar egyetemistáinak csupán 8 százaléka akar helyben elhelyezkedni a diploma megszerzését követően, 39 százalékuk Magyarországon, 28 százalékuk hazánktól nyugatra képzeli el a jövőjét – derül ki a Mathias Corvinus Collegium (MCC) 50 kolozsvári magyar diák bevonásával készített friss felméréséből. Az egyetemisták 22 százaléka Székelyföldön próbálna szerencsét, 3 százalék pedig a román fővárosban keresne munkát.
„A Kolozsváron tanuló magyar fiatalok elenyésző számban tervezik, hogy helyben maradnak az egyetem elvégzése után, miközben fontos cél volna, hogy a magyar ajkú elit – a románnal együtt – bekapcsolódjon a helyi gazdaság és közszféra vérkeringésébe” – mondja Tombor András, az MCC alapítója. Hozzáteszi: ahhoz, hogy az elvándorlás egyre súlyosabbá váló problémája kezelhető legyen, olyan képzésekre van szükség, amelyek azontúl, hogy megfelelnek a munkaerőpiac kihívásainak, kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a globális gondolkodásnak a helyi akadályok leküzdésében. Kovács András
mno.hu. Erdély.ma

Vitatott felmérés az erdélyi magyar egyetemisták jövőképéről
Nem felelnek meg a valóságnak a Mathias Corvinus Collegium (MCC) által készített felmérés adatai, mely szerint az erdélyi magyar egyetemisták kétharmada külföldön képzeli el a jövőjét – jelentette ki a Krónikának Kiss Tamás szociológus.
Elhagyják a magyar fiatalok Erdélyt, eltűnőben a kolozsvári magyar értelmiség – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel jelent meg több magyarországi portálon a hír, melyben a Mathias Corvinus Collegium (MCC) által készített felmérésre hivatkozva azt állítják, hogy az erdélyi egyetemisták kétharmada külföldön képzeli el jövőjét.
Kiss Tamás kolozsvári szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa és Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese a Krónikának egybehangzóan úgy nyilatkozott: a hivatkozott kutatás eredményei nem felelnek meg a valóságnak.
Az eredetileg az Eco.hu portálon megjelent felmérés adatait a Mandiner.hu és a Magyar Nemzet online változata is átvette. A budapesti szakkollégium által végzett friss kutatás többek között az állítja, hogy a Kolozsváron tanuló magyar egyetemisták mindössze 8 százaléka tervezi a jövőjét a kincses városban, 39 százalékuk Magyarországot, 28 százalékuk pedig a nyugat-európai országokat választaná új otthonként. Ezzel szemben az egyetemisták alig 22 százaléka boldogulna a Székelyföldön, 3 százalékuk pedig Bukarestben vállalna munkát.
„A fele sem igaz”
„Megalapozatlanok ezek az adatok. A kolozsvári egyetemisták esetében 50 fő kevés reprezentatív mintának, legalább 500–600 diákot meg kellett volna kérdezni, jóindulattal egy 300 fős minta esetén is el lehetne fogadni az eredményeiket. Az persze elképzelhető, hogy a megkérdezett ötven fiatal valóban így válaszolt nekik, azonban ebből nem lehet általános érvényű következtetést levonni” – nyilatkozta a Krónikának Kiss Tamás.
Hozzáfűzte, bár konkrétan a kolozsvári diákság preferenciáiról nincsenek adatok, azonban az országos ifjúsági kutatások azt mutatják, lényegesen kisebb a migrációs hajlandóság az erdélyi fiatalok körében, mint a budapesti szakkollégium által mért.
A szociológus szerint túlzás, hogy a fiatalok kétharmada emigrálna, és szerinte az sem stimmel, hogy a külföldön érvényesülni próbáló erdélyi magyar fiatalok ilyen nagy arányban választanák Magyarországot. „Ebben a tekintetben koránt sincs ekkora súlya Magyarországnak” – szögezte le lapunknak Kiss Tamás.
Soós Anna elmondta: a jelenlegi diákok szándékairól nem készült belső kutatás, azonban rendelkezésükre állnak a korábban végzett évfolyamok adatai. „Azt látjuk, hogy a kilencvenes évekhez képest a végzős diákok jóval többen maradnak itthon, nagyon sokan a szakmájukban helyezkednek el. Ezek az adatok egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak.”
Mint mondta: a BBTE-nek egyébként van kapcsolata a szakkollégiummal, és ennek képviselői valóban találkoztak a közgazdasági karon tanuló diákokkal.
Kolozsváron indított képzést az MCC
Tombor András, az MCC alapítója az Eco.hu portálnak egyébként arról értekezett, hogy „a Kolozsváron tanuló magyar fiatalok elenyésző számban tervezik, hogy helyben maradnak az egyetem elvégzése után, miközben fontos cél volna, hogy a magyar ajkú elit – a románnal együtt – bekapcsolódjon a helyi gazdaság és közszféra vérkeringésébe”.
A szakkollégium alapítója megoldást is kínál az „elvándorlás egyre súlyosabbá váló problémájára”. Kifejtette: olyan képzésekre van szükség, amelyek azon túl, hogy megfelelnek a munkaerőpiac kihívásainak, kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a globális gondolkodásnak a helyi akadályok leküzdésében.
Amint a cikkből kiderült: a szakkollégium vezetőképző programot indított Kolozsváron. „A képzésben magyar és román diákok egyaránt részt vesznek, akik angol nyelvű kurzusokon ismerkedhetnek meg a vezetés elméletével, szakmai technikáival, illetve az Egyesült Államok, a kontinentális Európa, szűkebben pedig a közép- és kelet-európai régió üzletembereinek, gazdasági és közigazgatási vezetőinek gondolkodásmódjával” – írja az Eco.hu.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Egy politikai kalandor

Drakula mítosza
Egyre gyakrabban emlegetik a Brassó mellett emelkedő Törcs várát Drakula váraként. E magyar műemlék épület környékén, a vár közelében zsibvásári hangulatú, turisztikai jellegűnek mondott standokon árusítják, terjesztik, értékesítik a Drakula-kultuszt szolgáló giccshalmazt.
Teszik ezt úgy, hogy gondtalanul kisajátítják a Nagy Lajos királyunk által 1377-ben építtetett magyar királyi határőrvárat. Drakula váraként sulykolják a köztudatba, megtehetik, mert a várba bejutó turista hosszú évtizedekig nem találkozhatott annak valós történetével, csupán csúsztatott, ködösített információk birtokába juthatott. Erdély leggyönyörűbb, legépebben fennmaradt magyar királyi vára az 1500-as években Brassó szász város tulajdonába került, a vár őrségét továbbra is a barcasági magyarok alkották. Feladatuk a havaselvi román vajdák és a török katonai betörések megakadályozása volt. Békeidőben mint határőrök ellenőrizték a magyar és a román határon áthaladó kereskedelmet. Zavaró, hogy a turisták tömegei azzal a meggyőződéssel térnek haza: a Vlad Ţepeş román vajda építette Drakula-várban jártak.
Az utóbbi időben egyre ismertebb a Drakulának nevezett kegyetlen havaselvi vajda, III. Vlad (1448, 1456–1462, 1476) alakja, akit a történelem Karóbahúzó, azaz Ţepeş néven ismer. Hogy a magyar vazallus román vajdának semmi köze nem volt a várhoz, nem tudatosítják, a vár neveként a vérszomjas, vámpírrá magasztosult vajda ragadványnevét emlegetik és nem Lajos magyar királyét. A vár metamorfózisa Bram Stoker (1846–1912) ír regényírónak köszönhető, általa vált a magyar történelem és építészet e darabja román várrá és viseli a turistacsalogató Drakula-vár nevet.
Új film készül
A Háromszék április 15-i száma arról tudósít, hogy újabb Drakula-film készül, ezúttal bukaresti és budapesti együttműködéssel. Örömmel tapasztaljuk, hogy az Országos Filmközpont az elmúlt évben meghirdetett pályázatra küldött filmekből Felméri Cecília és Lakatos Róbert Romániában élő filmesek „animációs dokumentumfilmjét” tartja a legjobbnak. Ennek gyártója a bukaresti Hai-Hui Entertainment, amelynek koprodukciós partnere az Argo Audiovizuális Egyesület és a budapesti M&M Film vállalat lesz. Bizonyára igyekeznek bemutatni a valós történelmi hátteret is, tudva, hogy a Drakula mítosz alapján készült korábbi filmek, ismertetők többsége és a neten közreadott információk halmaza elhallgatja a vár magyar kötődéseit. A hozzánk eljutott hírek szerint az animációs dokumentumfilm rajzait a Kolozsváron élő Jánosi Andrea grafikus készíti. Azt is tudjuk, előtanulmányokat végeznek, így minden lehetőség adott, hogy jó film készüljön. Sajnos, láttunk korábban olyan Drakula-filmet is, amely a 15. század derekára vonatkoztatva Romániát emleget. Ne feledjük: ekkor még két kis hűbéres román vajdaság létezett! Ennek ellenére ez nem nagyon érdekelhette a filmrendezőket. Bizonyára nem törték fejüket azon, hogy Brassó és környéke Törcs várával együtt nem lehet egy nem létező ország része. Márpedig Törcs várát és egész Kelet-Magyarország területét az 1878-ban függetlenné vált Románia csak az 1920-as békediktátummal kebelezte be.
Mivel e film elkészítésében, gyártásában magyar emberek vesznek részt, reméljük, hogy az „animációs dokumentumfilm” készítői figyelnek arra is, hogy helyre tegyék a várral kapcsolatos történelmi hamisításokat. Elég, ha néhány mondatban és rajzban jelzik, mikor és kinek a parancsából épült, kik voltak a vár őrei stb.
Vigyázat a történelemtorzításra
Gondoljunk csak arra, hogy a kitalációra épített „nagy történelmi” filmek ma a román nemzettudatot torzítják. Elég, ha példaként említem Sergiu Nicolaescu (1930–2013) rendező Dákok (1967), Vitéz Mihály (1970) és más filmjeit. Nem lehet véletlen, hogy az alacsonyabb kultúrájú, szélsőségesen magyargyűlölő nacionalista bandák elhiszik a kitalált, elképzelt dákóromán kontinuitás meséjét, és minden év december elsején az őshonos székelyek által lakott városközpontokban ordítozzák, hogy az ősi román föld, a székelyek takarodjanak Ázsiába! Nemrég egy felelős román miniszter – az egyik nacionalista, magyarellenes beállítottságú tévécsatorna élő adásában – Mihály Vitézt úgy emlegette, mint a román állam és nemzet egyesítőjét, kinek nevét a marosvásárhelyi elit katonai egység büszkén viselheti. Igaz, a tankönyvek is hasonlóan propagandisztikus anyagot oktatnak. Nos, a székelyek által vitéznek nevezett vajda még legszebb álmában sem gondolt arra, hogy ő román nemzetállamot egyesít. Már csak azért sem, mert soha nem volt Erdély fejedelme. A vajda az erdélyi oklevelekben így címeztette magát: „Mü Mihály Havasalföldének vajdája, az császári és királyi szent Felségnek tanácsadója, Erdélyben helytartaja”. A vajda halála után a krónikások sora írt Mihályról, de 250 éven keresztül senki sem hallott a nemzetegyesítés szép teóriájáról. Nem is tudhattak róla, mert e magasztos gondolatot Nicolae Bălcescu (1819–1852), az 1848-as havaselvi forradalom ismert alakja csak 1850 táján találta ki palermói magányában, amikor megírta a Vitéz Mihály (1593–1601) vajdáról szóló könyvét.
Sárkányból ördög – a név kialakulása
A Drakula név megértéséhez ismerni kell néhány történelmi adatot. A kegyetlenségéről hírhedten híres Karóbahúzó Vlad apja – II. Vlad (1436–1442/1443–1447) havaselvi vajda – a magyar király Havaselve nevű tartományának vezetője volt. E minőségben, mint magyar főtisztviselő, zászlósúr, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy tagja lehetett a magyar Sárkányrendnek. A rendet 1408. december 12-én Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar király alapította. A rendbe 22 magyar főúr, illetve magyar hűbéres tartományi vezető lépett be, köztük II. Vlad havaselvi román vajda, Hervoja bosnyák vajda és Lazarevics István szerb despota. Sárkányrendi tagsága miatt II. Vlad vajdát hamarosan Vlad Dracul néven emlegetik. A dragon (sárkány) szó átvitt értelemben drac (ördög) jelentést nyert, és a vajda ragadványneve lett Dracul formában. Idővel elfelejtik, hogy II. Vlad a Sárkányrend kitüntetettjeként nyerte e megtisztelő nevet, mely a Karóbahúzó szadista hajalmú vajda neveként kelt életre és nyert új értelmet, megteremtve a lehetőséget a Dracula-mítosz kialakulására. Bram Stoker Vámbéry Ármin (1832–1913) professzortól 1890-ben értesült az őrült, kegyetlen havaselvi vajda rémtetteiről, és hatévi munkával, anélkül, hogy járt volna Havaselvén, illetve Erdélyben, megteremtette a világirodalom leghíresebb vámpírfiguráját. Könyve 1897-ben jelent meg, és óriási sikert aratott. Drakula hamarosan a filmsorozatok közismert figurája lesz. Stoker könyve magyarul először 1985-ben lát nyomdafestéket Drakula gróf válogatott rémtettei címmel. A teljes kötet anyaga 2006-ban jelent meg Drakula címmel. Bár Vlad Ţepeş vajdának nem volt köze a magyar királyi várhoz, Törcs várához, de a kialakult Drakula mítosza ma a turizmust, a filmkiadást és akarva-akaratlanul a történelemhamisítást szolgálja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy nyelvi menetelésünk
Nem kell keresgélnem, úton és útfélen belebotlom a magyar nyelvpusztításba és pusztulásba. Nem elegendő, hogy a gengszterváltással százezerszám hagyták el magyarok az országot, országokat, merthogy a magyarságnak egyetlen szülőföldje helyett több hazát is adott trianoni végzete – most a megtartó anyanyelv is beteg. És nem csak Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad utcáin, terein keresheted hiába a magyar neveket, már két Szentgyörgy is, Erdőszentgyörgy meg Sepsi is hasonló nyelvi deszkapriccsen hever, kiszolgáltatva a műveletleneknek, igényteleneknek. És a közigazgatás tehetetlenségének. Hadd térüljek a legfrissebb, kimondottan tanároknak, tanítóknak, óvónőknek szánt közleményre, amely egyik nap jelent meg a sajtóban, és mindössze 30 sorban 25 művi, elvadítóan idegen szó éktelenkedik. Égbekiáltásom előtt hadd másoljak ide néhányat! A kulcsszereplők – mármint a pedagógusok – új kompetenciái a projekt. Tehát eddig ők illetéktelenek, inkompetensek voltak? A projektet az Európai Szociális Alap finanszírozta a Humánerőforrás… operatív program… És: az oktatási folyamat menedzsmentjének...
És szó van kreditpontokról, modulokból álló képzésről, akkreditációkról, és mindezek záradékaként „további információk lelhetők a projektmenedzsernél.”
Na, de hol lelhető az a hatalom, az az intézmény, amely egyszerűen és szigorúan bünteti – jelen esetünkben az oktató- nevelő tanárt, tanítót az anyanyelv gyalázása, magyartalanítás és végső fokon nemzeti érzelem és értelem megsértése miatt?! És még mindig nem kiáltottam égbe, hiszen ez az átkozott szöveg maga is érthetetlen.
Bákó és Kovászna megye közös közleménye – Bákó elégedett lehet ezzel a nyelvvel, Bukarest is. Nincs itt magyarkodás, kérem. Szíveskedjenek jegyezgetni az éktelen és érthetetlen szavakat százszámra lapokban, hivatalos magyar (?!) iratokban. Magyar részről 1161 pedagógus részesült konferenciában. Meg sem merem kérdezni, vajon ilyen arányú volt-e a magyar nyelv a Mikó gyűléstermében – ha egyáltalán magyarul történt a tanácskozás.
Ez is beletartozik a nagy menetelésbe, nyelvveszejtésbe.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

EME-orvoskongresszus Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya április 24–26-án Marosvásárhelyen tartotta 24. tudományos ülésszakát.
„Az elmúlt négy év alatt úgy éreztem, hogy ez az orvoskongresszus eseményszámba megy az erdélyi magyar orvostudomány életében. Minden erdélyi kolléga számon tartja, és éves programját is úgy alakítja, hogy részt vehessen az ülésen” – mutatott rá a kongresszus jelentőségére Egyed-Zsigmond Imre, az EME leköszönő szakosztályi elnöke.
A kongresszus csütörtökön délután kezdődött továbbképző előadásokkal, majd a Nemzeti Színházban tartott ünnepélyes megnyitó keretében átadták a Lencsés György–Ars Medica díjat. Idén a 85 esztendős Péter Mihály nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Akadémia külső tagja részesült az elismerésben.
„Nem számítottam arra, hogy még eszébe jutok a fiataloknak, ezért számomra nagy meglepetést jelentett ez a díj. Örvendek az elismerésnek, és úgy tekintek rá, mint munkásságom megkoronázására és záróakkordjára, bár hozzá kell tennem: öt éve hangoztatom, hogy éppen a legutolsó dolgozatom írom” – nyilatkozta a Székelyhonnak az orvosprofesszor. A péntek délelőtt plenáris ülésekkel folytatódott, ezt követően szekcióülések zajlottak, ahol sor került a különböző szakterületek tudományos beszámolóira.
Az orvoskongresszuson könyvbemutatók is zajlottak, Egyed-Zsigmond Imre a Kun Imre Zoltán–Szántó Zsuzsanna szerzőpáros Neuroendocrinologia című hiánypótló szakkönyvét mutatta be, hangsúlyozva a tényt, hogy a könyvet tömör, de érthető nyelvezete miatt nemcsak endokrinológusoknak, hanem többek között idegsebészeknek, gyerekgyógyászoknak is hasznos lehet. Veress Albert pszichiáter két könyvét Ábrám Zoltán mutatta be. A 65 éves elmegyógyász Életszilánkok című könyve önéletrajzi regény. A felcsíki öngyilkosságokon túl című munka áttekintően foglalja össze az öngyilkosság kultúrtörténetét, de a könyvben kiemelt helyet kap a szerzők saját kutatásának ismertetése is, amely négy felcsíki község, Szentdomokos, Karcfalva, Dánfalva, Madaras öngyilkossági mutatóit vizsgálja.
A záróünnepélyen Sipos Emese, a szervező bizottág elnöke megköszönte a szervezésben résztvevő kollégái segítségét, majd a szakosztály új elnöke, Szabó Béla vette át a szót, és beszédében sikeresnek értékelte az idei orvoskongresszust. „A rendezvénynek 520 résztvevője volt, ebből 27 külföldi regisztráló. Hozzávetőlegesen lebontva 300 orvos, 150 fogorvos és 70 gyógyszerész vett részt a konferencián. A színvonalas plenáris előadások mellett, 13 szekcióban összesen 122 dolgozatot mutattak be” – számolt be az idei konferencia statisztikáiról az orvosprofesszor.
A záróülésen díjazták az orvosi és gyógyszerészeti szekciók legjobb előadásait. Előbbinek kitüntetettje Szász Iringó Andrea volt, a gyógyszerészeti szekcióban felajánlott pénzösszeget három részre osztották Rédai Emőke, Török Tamás illetve a Bucur Pálma–Fülöp Ibolya–Croitoru Mircea szerzőtrió között. A záróülés utolsó mondata így hangzott: viszontlátásra jövőre, Kolozsváron!
A kongresszus utolsó programpontjaként az orvosok ellátogattak a Gernyeszegi Teleki-kastélyhoz.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal
„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről.
– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?
– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.
– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?
– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.
– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?
– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.
– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...
– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?
– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom.
Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt.
A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.
– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?
– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.
– Budapest például miért nem készteti írásra?
– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát.
Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.
– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?
– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait.
Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.
Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.
Zsók Enikő
Bodor Ádám
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben.
1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.
1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár)

EMNP: Mondjon le Kelemen Hunor és Király András!
Mivel nincs semmilyen előrelépés a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar főtanszékek beindítására nézve, az EMNP felkérte Kelemen Hunor kormányfőhelyettest és Király András oktatási államtitkárt, hogy amennyiben tanév végéig nem oldódik meg az önálló magyar főtanszékek kérdése, mondjanak le tisztségükről – derült ki azon a sajtótájékoztatón, amelyet Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke tartott Kolozsváron.
Az EMNP politikusa a civil lakosságot arra buzdította, hogy fejezze ki az üggyel kapcsolatos támogatását. Szerinte csakis a kormánynak vannak meg az eszközei, hogy fellépjen az ügyben, és szankcionáljon egy olyan egyetemet, amely az állam törvényeit nem tartja be. Ugyanakkor megvizsgálják azt a lehetőséget, hogy valaki beperelje a MOGYE-t törvényszegésért.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Magyarvistán restaurálják a kolozsvári Dónát-szobrot
Magyarvistán restaurálják majd a kolozsvári Dónát-szobrot, írja a citynews.ro. A szobor restaurálását a kulturális minisztérium által kijelölt szakember vigyázza felül. Amint az időjárás megengedi, a barokk szobrot a jelenlegi helyéről, egy kolozsvári magánszemély kertjéből kiemelik, és a kőfaragóiról híres kalotaszegi faluba szállítják.
Kolozsvár Polgármesteri Hivatala még márciusban meghirdette a Dónát-szobor restaurálására és elköltöztetésére kiírt pályázatot. A munkálatok elvégzésére megszabott határidő július 18., ám az esős idő miatt késlekedhet a szobor kiemelése, mivel a Törökvágás környékén lévő talaj agyagos, csúszós, ami megnehezíti a terep munkagépekkel történő megközelítését. maszol.ro

Határtalanul: kevés magyar diák jut el Székelyföldig
A Bethlen Gábor Alap által harmadik alkalommal kiírt Határtalanul programja nagy népszerűségnek örvend a magyarországi iskolák körében. Erdély listavezető a a határon túli területek között, ám ezen belül Székelyföldre már jóval kevesebb diákcsoport érkezik. Idegenvezetők, helyi szervezők, diákok beszélnek arról, hogy miért.
Sok iskola él a Határtalanul lehetőséggel, anyagilag ugyanis nagyon megéri a diákoknak a kirándulás, mivel az Emberi Erőforrások Minisztériuma állja a gyerekek utaztatását és szállásdíját, a diákoknak csak az étkezést, a belépők árát, illetve a költőpénzt kell fedezni.
Erdély a legnépszerűbb, majd Felvidék, Délvidék következik a preferencialistán. A leginkább háttérbe szoruló helyszín Kárpátalja, egyrészt az útlevél-kötelezettség, másrészt a háborús helyzet miatt. Az idei, Kárpátaljára tervezett látogatások mind elmaradtak, a csoportokat átszervezték más területekre, számol be a programról a székelyföldi Sebestyén Zita, a magyarországi Talabor utazási iroda erdélyi referense.
Népszerű és hatékony a program
„Az iskolák többsége kihasználja ezt a lehetőséget, évről évre egyre többen vannak, megírják a pályázatokat és részt vesznek a programon, ezért idéntől a kormány is több pénzt szán erre. Első esztendőben alig öt csoportunk volt Erdélyben, két év alatt azonban megnégyszereződött ez a szám. Nagyon sok iskola szívesen foglalkoztat utazási irodákat, akik vállalják a teljes szervezést, mentesítve ez alól a pedagógusokat” – mondta Sebestyén Zita idegenvezető, aki éppen Székelyföld látványosságait mutatja be egy közel ötvenfős diákcsoportnak.
Az idegenvezető szerint a Határtalanul program hatékonysága évek múltán lesz mérhető. "Nagyon zsúfolt a program, nagyon sok helyszínt meglátogatunk, katonás a tempó, és egyértelmű, hogy nem tudnak mindent megjegyezni. De amikor a jelenlegi tizenévesből huszonéves lesz, akkor valószínű, hogy más értékrend szerint gondol majd ezekre a kirándulásokra és a magyarok lakta Kárpát-medencei területekre" – magyarázta.
Kevesen látogatják Székelyföldet
Erdély megtekintése sok iskola temérdek osztályánál ki lett pipálva, ám a statisztika azt mutatja, leginkább a határhoz közeli vidékeket járják be a magyarországi diákok, elsősorban Máramaros, Partium területeit: Nagyváradon át érkeznek be Erdélybe, majd Kolozsváron át és Déván keresztül Arad irányában utaznak haza.
Az idei program úgy alakult, hogy húszból csupán egy csoport érkezik Székelyföldre. Az idegenvezető szerint ennek oka elsősorban a távolság, a hosszabb utazás miatt, hiszen a több napos program több pénzt is igényel, azonban a gyerekek számára megengedett önrész stabil, nem lehet növelni az útvonal függvényében.
„Ha egy iskolának van egy talpraesett igazgatója, aki ismeri Székelyföldet, és tudja, hogy érdemes kikerülni idáig, akkor ő ragaszkodik hozzá, hogy ide jöjjenek a gyerekek. A többség azonban, akik nem tudják, mi van itt, megjárják az erdélyi kisebb utat és ezzel a program ki van pipálva” – mondta Sebestyén Zita.
Zsúfolt program, tele látnivalóval
A program nagyon kötött és zsúfolt, de az idegenvezető szerint teljesíteni kell, "ha törik ha szakad, ha esik, ha havaz". Történelmi, kulturális, földrajzi látványosságok együtt kapnak helyet a körútban.
A Székelyföld célpontú úton Nagyváradon a székesegyház, a püspöki palota, a kanonok-sor, a Szigligeti színház, a Saspalota, majd a Királyhágón keresztül Kolozsváron Mátyás király szülőháza és szobra, a Szent Mihály templom, a Házsongárdi temető látogatható. Ezt követi egy hosszú és kimerítő utazás Gyergyó vidékére, ahol olyan nevezetességeket csodálhatnak meg a diákok, mint a Gyilkostó, a Békás- szoros, a Madéfalvi veszedelem emlékműve, a Szent Anna tó, Mohos tőzegláp, Sóvidék, Parajd, Szováta, Udvarhely, Farkaslaka.
A hazafelé vezető út Marosvécsen visz át, ahol Wass Albert emlékhelye, Marosvásárhely látnivalói kapnak teret az utolsó napon. Mivel a látnivalók mellett az is fontos, hogy a magyarországi gyerekek itteniekkel találkozzanak, meglátogatták a Böjte Csaba által létrehozott gyergyószárhegyi gyerekotthont is.
Ha jó a szervezés, jó a látogatottság
Gyergyó vidékén a legkeresettebb helyszín Újfalu: a program indulása óta közel ezer diákot fogadtak itt: 2012-ben százan két iskolából, egy év múlva már 324-en öt iskolából érkeztek gyerekek és idénre is van már kétszáz jelentkező. A következő évre, amennyiben a pályázatok nyertesek lesznek, további 250-300 személyt várnak ide.
2011-ben a Határtalanul! program keretében két felhívás került meghirdetésre: a Tanulmányi kirándulások magyarlakta területekre és az Együttműködések magyar szakképző iskolák között. Az elsőben a nappali tagozatos, alapfokú képzés hetedik évfolyamán tanuló magyarországi diákok határon túli magyarlakta területekre irányuló tanulmányútja került támogatásra, míg a nagyobbaknak szóló a magyarországi és a határon túli magyar tannyelvű, nappali tagozatos, középfokú szakképzésben résztvevő diákok olyan együttműködését támogatta, amely egy magyarországi iskola, valamint egy határon túli magyar tannyelvű partnerintézmény együttes részvételével valósult meg.
A Határtalanul számokban
2012-ben 743-an nyújtottak be pályázatot, ebből 433 nyert támogatást. 465,3 millió Ft keretösszegből 30 millió Ft egyedi támogatás, 435,3 millió Ft pályázati konstrukció alapján nyújtott támogatás volt, ebből a pénzből 17 233 diák és 1 840 tanár utazását sikerült támogatni.
2012-ben a Bethlen Gábor Alap bizottságának döntése értelmében a Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek c. felhívás keretében 330 pályázat, az Együttműködés szakképző iskolák között felhívásban 65 pályázat, míg az Együttműködés gimnáziumok között felhívásban 38 pályázat nyert el támogatást. 2013-ban a 713 benyújtott pályázatból 393 nyert támogatást, 17 034 diák és 1 919 tanár utazását sikerült támogatni. maszol.ro

Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése

Hetven éve történt: pillanatok alatt földönfutók lettek
A Gáll család tragédiája – 1944. június 2., Kolozsvár
Kolozsvár 1944. június 2-i bombázása gyásznapot jelent a kincses város történetében. Az amerikai légierő támadásának sok ártatlan polgári lakos esett áldozatául, rengeteg épület semmisült meg, üzletek és vállalkozások mentek tönkre. Sokan egyik napról a másikra földönfutóvá lettek, egész életük munkája semmisült meg pillanatok alatt. Közéjük tartozik Gáll Ferenc és családja is, akinek házát, híres vendéglőjét telitalálat érte a bombázás nyomán.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Régimódi tanárképzés új problémákkal
A Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és az Erdélyi Napló áprilisi vitafóruma a tanárképzés mai kérdéseire kereste a választ. Néhányat találtak, ám a kérdések többsége nyitott maradt.
A kolozsvári lutheránus püspökség Argay György termében ült össze a közönség, hogy a Tanár nélkül nincs iskola – A tanárképzés mai kérdései című vitafórum meghívottait – Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő helyettest, dr. Soós Annát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesét, dr. Kolumbán József matematika-professzort és Szőcs Domokost, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium Kisebbségi Oktatási Főosztályának vezérigazgatóját – meghallgassák. A vitaest moderátora, dr. András Szilárd, a BBTE előadótanára azzal indította a beszélgetést, hogy a pedagógusnak minden időben nehéz dolga van, mert egyrészt megpróbálja átörökíteni a hagyományt, másrészt új kihívásoknak kell megfelelnie.
A Matematika és Informatika Karon oktató tanár a romániai oktatásrendszer történetét is felvillantotta, kiemelve, hogy 1930 és 1958 közt az volt a pedagógusok célja, hogy megszüntessék az írástudatlanságot, ám az akkor kialakult tanárképzési rendszer máig ható következményekkel bír, ma is hasonló struktúra szolgálja a jócskán megváltozott igényeket. Soós Anna is azt sérelmezte, hogy a tanárképzés nem nőtte ki magát, vagyis alapszinten és mesteri szinten nyújt kiegészítő pedagógiai és módszertani képzést, miközben egy bizonyos szakból a kutatókkal azonos elvárásokat támaszt. Ezt a helyzetet módosította volna a 2011-es tanügyi törvény, ám a célirányos, kifejezetten a majdani pedagógusoknak szánt didaktikai mesterik meghiúsultak, maradt a zömmel elméleti tudósképzés kiegészítve a pedagógiamodul lehetőségével. A BBTE rektorhelyettese további hátrányként említette, hogy a monoszakon végzett diákok tanárként nem tudnak megfelelő óraszámban tanítani, ezért támogatandóak a duplaszakok. Soós Anna rendszerszintű megújítást lát szükségesnek a tanárképzésben és az oktatási struktúrában is, reményt látott ugyanakkor a duplaszakok megvalósulására és arra, hogy a pedagóguspályát vállaló diákokat ösztöndíjprogrammal segítsék. „Így megérezhetik annak szépségét, hogy mekkora hatással lehetnek a diákokra, és talán kevesebben hagyják el az oktatói pályát” – összegzett Soós Anna.
Diák nélküli tanügy
Kolumbán József megállapította, hogy bizony a matematikatanár-képzés területén szorít leginkább a cipő, ott jelentkezik a legtöbb probléma. Egyrészt azért, mert a tehetséges fiatalok érthető okokból nem választják a tanári pályát, másrészt a didaktikai oktatás igényel sürgős változtatásokat. Szőcs Domokos szerint húsz éve folyamatosan csökken a gyereklétszám, míg a tanárok létszáma állandó. „Olyan oktatásunk van, hogy diákok nélkül is egész jól elvagyunk. Ám bárhogy is legyen, az egész oktatási folyamat legfontosabb eseménye az osztályteremben történik, amikor az ajtót becsukják. Beszélhetünk tanügyi törvényről, költségvetésről, szakszervezetről, metodológiáról, vizsgatételekről, de az, hogy mi történik az osztályteremben, csakis a pedagógustól függ, oda pedig csak olyan ember mehet be, aki szereti azt, amit csinál, és csakis akkor lesz olyan a pedagógus, ha ezt idejében felfedezik. Ezért úgy gondolom, hogy a tanárképzés az óvodában kezdődik, mert minden oktatási szint egyformán fontos” – vélekedett a szakpolitikus.
Péter Tünde feltette a hazai viszonyok közt szinte megválaszolhatatlannak számító kérdést: mivel lehetne a diákokat a tanári pályára vonzani? Hiszen ma már legfennebb nyomokban tapasztalható az a megbecsültség, ami valaha övezte a pedagóguspályát. Ráadásul a teljes katedrához 18 óra szükséges, ami a matematika, magyar és román tantárgyakon kívül egyes helyszíneken csak töredékórákat jelent. Ezért a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes azt javasolta, hogy megyénként gyűjtsék össze az egyes tantárgyak katedráit, így legalábbis Erdély tekintetében egységesebb képet nyernének s ezeket az adatokat egyetemi segítséggel a leendő pedagógusok számára is tegyék hozzáférhetővé.
Kolozsvártól nyugatra
Eklatáns példaként hivatkoztak többen a bánnfyhunyadi helyzetre, ahol nem találnak szakképzett matektanárt. Szőcs Domokos szerint arra, hogy hogyan lehet Kolozsvártól hatvan kilométerre odavonzani a megfelelő pedagógust, az illető településnek kellene megtalálni a választ, s abban többen egyetértettek, hogy a helyi közösségeknek nagy szerepe lehetne a tanárok megtalálásában és megtartásában. Az est házigazdája, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök szerint viszont a közösségeknek az az elsődleges feladata, hogy a politikai-társadalmi vezetést érzékennyé tegyék és kényszerítsék a megfelelő lépések megtételére olyan égető kérdések esetében, mint az oktatás vagy az egészségügy. Az egyházi vezető felrótta ugyanakkor azt is, hogy ahány miniszter, annyiszor változtattak egységes koncepció nélkül a hazai tanügyi rendszeren. A közönség soraiból Robu Judit egyetemi oktató elmondta: amíg hiányzik a társadalmi megbecsültség, kisebb egy kezdő tanár fizetése, mint egy utcaseprőé, a diáknak minden joga megvan, míg a tanárnak csak kötelezettségei. A diák azt látja, hogy az boldogul, aki nem tanul és a tantervek befejezhetetlenek, nincs mit várnunk a tanároktól.
Mennyiségi és minőségi problémák egyaránt felmerülnek a tanárképzésről szólva. A tanárok korfája ugyanis elég szomorú képet mutat – ötven év felettiek vannak túlsúlyban – és sajnos nálunk ma már nem az jellemző, hogy a legjobbakból lesznek pedagógusok. Mindez nemcsak a magyar kisebbség esetében van így, hanem Romániában általános érvényűnek mondható. Az nyilvánvaló, hogy olyan országokban, ahol a tanárok fizetése átlag fölötti, valóban a legjobbakból lesznek tanárok, ám az sehogy sem látszik, hogy nálunk hogyan lehetne legalább a normalitásig feltornászni a pedagógusok presztízsét és fizetését.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz éves a határok feletti „huszárdiplomácia”
Az elmúlt hét végén rendezték meg a Hajdú Bihar megyei Létavértesen a IV.Érmelléki Huszárokosító rendezvényt, Bihar megyeiek részvételével is. Arra is emlékezhettek, hogy éppen 10 esztendeje kezdett kialakulni a “huszárdiplomácia”, mely egyesek szerint sokszor hatékonyabb, mint a politikusok ténykedése.
Létavértesre érkezve rögtön szembetűnik a kisváros rendezettsége, a közterületek pedáns tisztasága, a kívülről impozáns sportcsarnok és uszoda épületére irigykedve vetettem sóvár pillantásokat. Mosolyogva igazított útba szombat délelőtt egy cukrászda pultja mögött álló hölgy a Liget tanya irányába, tudta, hogy “a Csontosékat” keresem. Valóban, Csontos János, a Hajdú Bihar megyei Hagyományőrző Huszáregyesület elnökének tanyájára tartok, ahol a IV.Érmelléki Huszárokosítót tartják. Az események már előző nap megkezdődtek, amikor fogadták a határon belüli és kívüli vendégeket, jártak velük Nagykerekiben, Kismarján, Kokadon és Álmosdon is. Utóbbin tölgyfából faragott kopjafát állítottak a honvédő harcokban elpusztult lovak emlékére, melyet több száz kilométerről hoztak el a Kovászna megyei Vargyas település Csillagkövetők civil szervezet ajándékaként. Emlékmű van, de hasonló kopjafa nem őrzi a mai Magyarország területén az ember hűséges bajtársainak emlékét, tudtuk meg Szoboszlai Endrétől, a huszáregyesület sajtófelelősétől. A kopjafát Gellért Gyula nyugalmazott bihardiószegi lelkész áldotta meg, akit köszöntöttek is az eseményen nyugdíjazása alkalmából, elismeréssel a lovas hagyományőrzésben (is) tett munkájáért, hiszen kiemelkedő szerepe volt a határ innenső oldalán a huszárhagyományok felélesztésében, nem is beszélve a Diószeg-Álmosdi csatáról történő évenkénti megemlékezésről.
Okosítás
A Létavértestől nem messze, erdő rejtekén lévő Liget tanyára érve a pipacsos, akácvirágos úton, az első, ami megüti az ember fülét: a megnyugtató csend, amit madárcsicsergés tesz még kellemesebbé. Aztán az “Álomzug”-nak nevezett tanyán sülő lángos illata kecsegtet, de pogácsát is felszolgálnak az ideiglenes konferenciateremmé előléptetett fészerben, ahol Menyhárt Károly létavértesi polgármester, majd Csontos János köszöntötte a magyarországi, illetve a partiumi és erdélyi vendégeket – megyénkből Bihardiószeg és Szentjobb huszárjai voltak jelen, illetve a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület tagjai. A rendezvény címében foglalt “okosítás” következett, egyelőre elméletben lovaglásról, lótartásról, futószárazásról, lótartókat érdeklő kérdésekről. Az elméletet gyakorlat követte, amikor a nagyobb karámban lovaglási és csikós, a kisebben futószáras bemutató volt, de például olyan érdekességet is megtudhatott a kívülálló is, hogy a ló patája az avatott szem számára az állat teljes életrajzát megmutatja. Közben már a több bográcsban rotyogott az étel, bor és pálinka is előkerült a kellemes napsütésben. Ahogy említettük, 10 esztendeje, a 2004. március 15-i ünnepségre érkeztek először a debreceni huszárok Nagyváradra. Az évforduló kapcsán Csontos Jánossal, illetve Rákóczi Lajos érköbölkúti tanárral, a honi lovassport jeles szakértőjével elevenítettük fel az akkori időket.
Emlékek
Ha nem is szóról szóra, de mindketten hasonló nosztalgiával emlékeznek arra, amikor az akkori RMDSZ-vezetők kérésére megszervezték a huszárok felvonulását a főutcán, illetve a Szacsvay és a Petőfi szobornál, arra, hogyan öltöztek huszárruhába a debreceniek az állatkert melletti kaszárnyában, nem kis pánikot keltve az ottani egyenruhások között, micsoda lelkesedéssel fogadták őket a váradiak a Körös partján, majd a felvonuláson, hányan és hányan könnyezték meg a látványukat, hogyan szórtak főleg az idősebbek virágot a lovak patája elé… Abban az évben csatlakozott Magyarország az EU-hoz, később Románia is, és ez könnyebbséget hozott a határ átjárhatóságában, így már sorra meg lehetett szervezni – hogy csak a nevezetesebbeket említsük – a Szent Imre Emléktúrát Csíkszentimre és Hegyközszentimre között, (2007), a marosvásárhelyi huszárok avatását az ottani várban (2009), a Bem-túrát Kolozsvár és Kézdivásárhely között (2011), a Lenkei tábornok-emléktúrát (2013). Közben Bihar megyében is megalakultak a huszárcsapatok, előbb Szentjobbon, majd Diószegen, bekapcsolódva a rendezvényekbe, és sajátokkal is előrukkolva. Mindkét beszélgetőpartnerem politikusi múlttal rendelkezik, így avatottakként válaszolhattak: miben különbözik a “huszárdiplomácia” a hagyományostól? Mindkettejük szerint a nem protokolláris, az emberekhez közvetlenebbül szóló kapcsolatokról van szó, melyeket (jó esetben) nem fertőz meg a fehérgalléros politika, olyan helyekre is eljutnak a magyar huszárok, például legutóbb Máramarosban, ahol a politikusokat nem biztos, hogy szívesen látták volna.
Magatartásforma
“A népi diplomácia, a ló szeretete, a hagyomány tisztelete összehozza az embereket, most például Kárásztelekről, Szilágysámsonból, Kémerről, Koltóról, Magyarremetéről, Szentjobbról, Székelyhídról, Diószegről, Létavértesről vannak vendégeim”, sorolta Csontos János, akinek a huszáregyesület tagjai segítettek a vendéglátásban. “A huszárok mindig is tudták, milyen drága az emberélet, így a huszárság, de akár a fogathajtást is említhetném, egy viselkedésmód, ami a becsületre, a tisztességre, az adott szó és egymás tiszteletére alapul, és nem utolsó sorban felelősségérzetre nevel, hiszen az állat tartása felelősség”, fogalmazott Rákóczi Lajos, hozzátéve, hogy Románia több megyéjére is ki szeretnék terjeszteni a huszárhagyományok őrzését, és a lovassportot is. Közben megfőttek az ételek, és három tangóharmonika is nótázásra csábította a huszárokat, civileket egyaránt, amibe bekapcsolódtak az időközben megérkezett szentjobbi Vadvirágok asszonykórus tagjai is. A “huszárokosítók” célja a kiképzés, a találkozás, a barátság erősítése – mondta Csontos János, aminek ez a negyedik is teljesen megfelelt.
Rencz Csaba
erdon.ro

Hunyad megyei magyar napok
Közösségi majális és véndiák-találkozó
Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a magyar napok keretében töltötték együtt Déván és Vajdahunyadon egyaránt. Petrozsényban, pedig a Zsil-völgye történetéről szóló tervezett könyv vázlatát mutatták be a szerzők, András József professzor és Wersánszki Eduárd a Caritas felekezeti központban szervezett kulturális összejövetelen. Elvárásokat felülmúló népszerűség Szép tömeg gyűlt össze a dévai magyar ház udvarán a majálisra. Többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek számára a szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport szervezett érdekes kézműves-foglalkozásokat, az ifjak, pedig jót fociztak. Eközben a szervezők három üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Az egybegyűltek kíváncsian fogadkoztak, vajon melyik lesz a legfinomabb: a Pogocsán Ferdinánd dévai RMDSZ-elnök által készített, a Lengyel családé, vagy netán a viccesen protestánsnak nevezett gulyás, azaz a bármilyen külső beleszólás ellen protestáló unitárius, református és katolikus szakácsmesterek babgulyása. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett. Mire a finom falatok elkészültek, megérkezett Petru Mărginean, Déva polgármestere. Semmiképpen sem akart lemaradni a magyar ízekről, noha azzal egy időben éppen a városvezetés által szervezett dévai napok zajlottak a főtéren, s ott is sok mindent főztek. A polgármester személyes magyar kötődése miatt vett részt a magyarság ünnepségén, anyai ági felmenői között budapesti magyar és bukovinai székely is akad, gyermekkora nagy részét Csernakeresztúron töltötte. Elmondta: mindig öröm számára részt venni a magyarok rendezvényein, nélkülük Déva egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Isten áldja meg a magyarokat, fejezte be magyarul a polgármester. Pogocsán Ferdinánd az együttlét örömét és az összefogásba rejlő erőt említette rövid köszöntőjében, míg a kampányban lévő Winkler Gyula kitartást, erőt és egészséget kívánt az egybegyűlteknek, emlékeztetve őket, hogy összefogásra nemcsak szórakozáskor, hanem jövőbeli céljaink eléréséhez, azok politikai támogatottságához is szükség van. Mindhárom gulyás nagyszerűnek bizonyult, olyannyira, hogy repetára is sor került, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők később negyedszer főztek gulyást, s az is elfogyott. Hasonlóképpen történt a Téglás iskola által készített miccsel, ott is dupla adagot kellett süssenek. A mulatozás tovább tartott, mint ahogy tervezték, s nem csupán a csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes vagy a dévai Trio Forte koncertjének kiemelkedő sikere miatt. A szomszédos Vajdahunyadon is jól alakultak a dolgok, a szórakozás ott is nagyszerű volt, a gulyás finom, a szórakozás és a jókedv általános, a hangulatot pedig a csernátoni (Háromszék) néptáncegyüttes és Ábrahám Attila zenéje fokozta. Generációkat összekötő lánc Pénteken más jellegű volt a program, Vajdahunyadon a 6-os iskola magyar tagozatának 50. évfordulóját ünnepelték, felemelő hangulatú véndiák-találkozóval. Közel 300-an gyűltek össze a városi színházban helybéliek, de Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Magyarországra vagy Kanadába került egykori diákok is hazajöttek az ünnepségre. Nem bánták meg, boldogan és meghatódva vettek részt az ünnepségen. Egykori tanítóikat, tanáraikat fölállva, vastapssal díjazták, amikor a szervezők elismerő oklevéllel és virágcsokorral várták a színpadon. 1964-es megalakulása óta a vajdahunyadi magyar tagozaton közel 1600 diák végzett több mint 50 pedagógus áldozatos munkája következtében. Olyan lánc, amely összetartja a magyarságot, amelynek első szemét 1964-ben fonták, s azóta évről évre újabb láncszemmel gazdagodott. Ne hagyják elszakadni, a szülőktől kapott ajándékot, a magyar nyelvet adják tovább gyermekeiknek, üzente az ünneplő közönségnek Kiss Mihály, a magyar tagozatnak helyt adó Matei Corvin iskola – ahova jelenleg tartozik az egykori 6-os iskola – aligazgatója. Utánpótlás nélkül hiába erősödtek meg a szórványmagyarság intézményei, az 1989-es változás elhozta ugyan a szabadságot, de megcsappant a diáklétszám. Kezdetben az élet nagyon nehéz volt, a szülők mégis mindent megtettek, hogy anyanyelvű iskolába járassák gyermekeiket, hangsúlyozta ünnepi köszöntőjében az 1968-ban Brassóból Vajdahunyadra került Fazakas Tibor művész, aki több mint 40 évig volt az iskola rajztanára, számos nemzedék osztályfőnöke. Meg is köszönte a vajdahunyadiaknak szeretetüket és befogadó-készségüket, emiatt eresztett gyökereket a kohászvárosban, noha eleinte még a Cenk alatti városba való visszatérést fontolgatta. Scheibert Irén nyugalmazott tanítónő örömmel köszöntötte egykori tanítványait, a magyarság melletti kitartásra buzdítva a fiatalabb nemzedékeket. „Nem az az erős, aki sosem esik el, hanem az, aki mindig feláll”, jegyezte meg diákjai vastapsa közepette a tanítónő. Kofity Magda több szerepben köszöntötte az ünneplőket: a rendezvény házigazdájaként, az RMPSZ Hunyad megyei elnökeként, az 1964-es becsengetés első osztályos diákja- és jelenlegi tanáraként, valamint két volt diák édesanyjaként. Balogh-Botár Csaba, a dévai Téglás líceum aligazgatója a vajdahunyadiak hozzájárulását köszönte meg a dévai középiskola eddigi haladásához, illetve folytatásának reményét fejezte ki, miközben a vajdahunyadi magyar tagozat 7.-es és 8.-os diákja két színdarabbal jellemezték a magyar iskolát: a komikus jelenet az iskolai barátságokat, csínytevéseket, a Gherghina Rozália tanárnő által betanított Március 15. darabbal pedig a nemzet iránti elkötelezettséget. Olyan elkötelezettséget, mely nemcsak az együttlét örömét bizonyítja, hanem azt is, hogy bár számban a Hunyad megyei magyarság szórvány, lélekben viszont nem, ahogy a magyar napok megyei főszervezője, Takács Aranka – az iskola egykori diákja és tanára – megjegyezte.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Még harminc évü(n)k van?
Csak ennyi lenne? Csak ennyi? – kérdezzük a „türelmesebb” Funart, C. V. Tudort, aki ma is elégedetlen Románia területi nagyságával, továbbá a mai Pontát és a magyarok gyilkolására eszeveszetten buzdító néhai Şaguna püspököt etc. Mert Sepsiszentgyörgy Tanácsában a minap elhangzott az egyik képviselő tanácsos szájából, hogy nem vesznek részt a Pro Urbe-díj átadásán (hála Istennek, mondom én), ám javasolják, hogy 30 évig ne adja át a tanács A Városért-díjat, akkor már lehet, hogy románok is kapnak... (Eddig is kaptak.)
Sepsiszentgyörgy románsága ma 25 %-nyi. Tehát szerintük – és ezt pimasz bátorsággal vágják a város arcába – 30 év múlva már többségben lesznek, mint Váradon, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Lesz és van most is haddelhadd.
Ógörög drámai fájdalommal adják tudtunkra, Antigone nemes könnyeit maszatolva, hogy kisebbségben szenvednek. Díjtalan. De senki nem kérdezte meg még őket a tanácsokban, hogy miért is nincs honvágyuk? A kedves papa, nagypapa hol is született? És miért is kaptak 1920 után magas javadalmazást, díjakat a beáradó román pedagógusok Erdélyben? És kérdeztük a tanácsban, Miklós Zoltán RMDSZ-frakcióvezetővel egyetértve, hogy most már a román jelöltek s egyáltalán a jelöltek külön nemzeti elbírálás szempontja szerint részesülnek díjakban, mindenben, amiben kisebbségben érzik magukat? És van-e bátorságuk egyiküknek is arra gondolni, hogy itt a magyarság milliói kisebbségbe vettettek 94 éve? Még van 30 esztendőnk, ha romániai magyar sorsunk láthatáraiba bámulunk.
Hát tudjuk meg, ez lesz a vég. De hiszen ezen ügyködnek fent is, lent is. Ez a Bukarest mindenkoron lent van... Harminc évvel ezelőtt érvényben volt a „zárt városok” törvénye: Kolozsvárra, Váradra, Marosvásárhelyre stb. nem költözhetett más, csak román.
Háromszor 30 éve megy ez így, cseppet sem tisztelt nagyhatalmak. És tart a rikács, a nyílt fenyegetés. De azt már díjazzák ám...
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Példátlan sírrongálás a Kismező utcai temetőben
Ismeretlen tettes(ek) után nyomoz a rendőrség
Tömeges sírrongálás történt Kolozsváron a Kismező utcai temetőben – jelezte lapunknak tegnap Sz. Á. nevű olvasónk.
Az egyelőre ismeretlen tettesek legalább kéttucatnyi, gondosan megmunkált, gránitból készült drága sírburkolatot törtek össze. A kíséretünkben levő M. I. olvasónk, egy megkárosított középkorú férfi elmondta: ő tősgyökeres kolozsvári, de nem emlékszik arra, hogy ebben a temetőben valaha is ilyen rombolás történt volna. Személyes tapasztalatból tudja, hogy egy ilyen sír keretének, lapjának és kövének az anyaga legkevesebb tízezer lejbe kerül, amit tetéz még a munkabér. Ki tudja megengedni magának, hogy újból elkészíttesse a síremléket, amikor nincs semmi biztosíték a munka tartósságára nézve, mert a merénylet megismétlődhet? És mindez csupán az anyagiakra vonatkozik, hiszen a sírgyalázás lelki traumáját nem lehet pénzben kifejezni. A városháza most próbál valamiféle felügyeletet biztosítani, így legalább megelőzhetőek lesznek a hasonló esetek.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Hallgass bele a filozófiába!
9. Filozófus Nyílt Napok Kolozsváron
Lehet-e más is a filozófia, mint lexikonszócikk vagy iskolai tantárgy? Milyen kérdések foglalkoztatják ma a filozófusokat Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban, a filozófiai esszét író középiskolai diákoktól az egyetemet végzetteken át a doktorjelöltekig és a gyakorló filozófiai szakemberekig? Miről írnak a filozófiai könyvek és folyóiratok, és miért érdemes őket elolvasni? Mit tanultak meg, és mik lettek az utóbbi 20 év filozófiát végzett hallgatói? Mindezt megtudhatod, ha ellátogatsz a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének pénteki (május 9.) és szombati (május 10.) rendezvényeire, ahol alap-, mesteri- és doktori képzésben részt vevő hallgatók és tanáraik beszélnek kutatási témájukról, az életről mint műalkotásról, tapasztalataikról, olvasmányélményeikről, illetve kiosztják a középiskolai filozófiai esszépályázat díjait diákoknak és tanáraiknak egyaránt. A pályázók között már biztosan találkozhatsz gyergyói, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi diákokkal, de a tavalyi példák alapján feltehetően lesznek csíkszeredaiak és partiumiak is.
Helyszín: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete, Kolozsvár, Kogalniceanu/ Farkas utca 1. szám, I. emelet, Böhm Károly-terem. Meghívottak: Horkai Hörcher Ferenc (Budapest), Gyenge Zoltán (Szeged), Jitianu Liviu és Visky Béla (Kolozsvár). A rendezvények programját megtalálod a Magyar Filozófiai Intézet honlapján: http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro
A rendezvény partnere a Pro Philosophia Alapítvány. Támogatók: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Népújság (Marosvásárhely)

Lehetőség valódi sikerekre – MTA-díjak erdélyieknek is
A határon túli magyar tudományosság tavalyi eredményeit ismertették hétfőn a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 185. közgyűléséhez kapcsolódó külső tagok fórumán, amelyen Pálinkás József, a tudós társaság leköszönő elnöke díjakat adott át többek között erdélyi tudósoknak is.
A fórumon megjelent külhoni magyar tudósokat köszöntő beszédében Pálinkás József elmondta, hogy hatékonyan működtetett ösztöndíjrendszerek révén igyekeznek együttműködni a külhoni magyar tudósokkal és céljuk, hogy nemzetközileg is jelentős témákban valódi tudományos sikerek elérésére nyissanak minél több lehetőséget.
A fórumon átadták a külhoni magyar tudósok munkáját elismerő Arany János-díjakat és az Arany János-érmeket. Utóbbiban részesült többek között Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki Téka (mai nevén: Teleki-Bolyai Könyvtár) főkönyvtárosa.
Az 1978-ban Marosvásárhelyen született szakember egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem történelem és európai tanulmányok szakán végezte. 2004 óta az ELTE gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok szakán PhD-hallgató. 2007 óta dolgozik a Teleki Tékában, ahol napi munkája mellett önkéntesen a gyűjtemény népszerűsítésével foglalkozott az általa kezdeményezett gyerekprogramok, illetve a muzeális fejlesztések fedezésére szervezett kampányok révén.
Ugyanebben az elismerésben részesült Talpas János is, aki Kolozsváron született 1958-ban, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomát 1985-ben.Másoddiplomájáta kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának turizmus szakán szerezte.2005-2009 között a bukaresti Országos Turisztikai Kutatási-Fejlesztési Intézet vezérigazgatója.
Javaslatára indult el 2009-ben a Duna romániai turisztikai fejlesztési programja. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karán a magyar nyelvű földrajz-turizmus szak külső oktatója, 2009-től ugyanitt egyetemi tanársegéd, turisztikát oktat.
Szintén Arany János-éremmel tüntették ki az 1930-ban Székelyudvarhelyen született Vánky Kálmánt, aki jelenleg Németországban él. Egyetemi tanulmányait a Kolozsvári Bolyai Egyetemen kezdte meg 1949-ben, biológusdiplomát a Bukaresti Egyetemen szerzett 1953-ban.
1969-ben Svédországban telepedett le. 1985-ben növényrendszertani PhD-fokozatot szerzett az Uppsalai Egyetemen. Szakterülete az üszöggombák rendszertanának kutatása. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, a Biológiai Tudományok Osztályának tagja.
Az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj idei kitüntetettje a tordai születésű Berényi János, aki jelenleg az újvidéki Mezőgazdasági Kutatóintézet kutatója. Krónika (Kolozsvár)

Folytatják a nagybányai cigánytelepek felszámolását
Miután az elmúlt hónap végén több mint 200 személynek kellett új otthon után néznie a nagybányai városháza kilakoltatási akcióját követően, a polgármesteri hivatal úgy döntött, felszámolja a megyeszékhely külterületén illegálisan megépített putrikat is. Az intézkedés révén az Alsófernezely és a Pirita városrészekben, illetve a Krájka-patak mentén áldatlan körülmények közt élő, több mint 150 roma családnak kell elköltöznie.
Cătălin Cherecheş polgármester elmondta, az önkormányzat és a helyi rendőrség a csendőrök segítségével összeszámolná az említett városrészekben engedély nélkül felhúzott tákolmányokban élőket, és ellenőrzik a lakók személyi igazolványában szereplő lakcímeket is. Az akcióban részt vesznek a gyerekvédelmi igazgatóság munkatársai is.
A polgármester továbbá közölte, a nem nagybányai lakcímmel rendelkező személyeket – akik az elmúlt években a környező megyékből költöztek a városba – hazaküldik. Cătălin Cherecheş – aki két évvel ezelőtt bejelentette, célja, hogy fokozatosan felszámolja a város területén illegálisan létrehozott cigánytelepeket – a városháza újabb lépését azzal indokolta, hogy a telepek lakói zaklatják a környékbelieket, a legalapvetőbb higiéniai szabályokat sem tartják be, ugyanakkor a körzetben a bűnözés is növekvő tendenciát mutat.
„Egy civilizált várost szeretnénk, és ennek érdekében meg kell lépnünk ezeket a lépéseket. Nem tolerálhatjuk tovább a törvénytelenséget, illetve nem legitimálhatjuk ezeket az áldatlan körülményeket azzal, hogy továbbra is karba tett kézzel szemléljük ezt a jelenséget” – nyilatkozta a polgármester.
Az önkormányzat egyébként az elmúlt napokban lakoltatta ki a Melodiei utcai tömbházba engedély nélkül beköltözött roma családokat, mert úgy döntött, az épületet felújítja, és szociális otthonná alakítja. A városháza 3,4 millió lejt költene a projekt kivitelezésére.
Cătălin Cherecheş elmondta továbbá, a tömbház 50 lakrészében nagyrészt roma családok laktak, akik a kilakoltatást követően háztelket kapnak az önkormányzattól, amennyiben építkezni akarnak. A városháza illetékesei szerint a Melodiei utcai, lepusztult állapotba került tömbház lakói több mint 140 ezer lejjel tartoznak a szolgáltatóknak. A kiürített épületet egyébként a városháza alkalmazottai hétfőn már bekerítették, s elmondásuk szerint a volt lakók minden olyan felszerelést tönkretettek az épületben, amit nem tudtak magukkal vinni.
Cătălin Cherecheşt egyébként az elmúlt években is számos bírálat érte a helyi roma közösséggel kapcsolatos intézkedései miatt. Az elöljárót hazai és nemzetközi civil szervezetek is többször rasszizmussal és diszkriminációval vádolták, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), majd a legfelsőbb bíróság pedig hatezer lejes bírság kifizetésére kötelezte Cherecheşt a városvezetőség által felépíttetett fal miatt, amely a romák lakta városrészt választja el az egyik forgalmas műúttól.
Nagy felháborodást váltott ki az is, hogy a polgármester 2012-ben több roma családot ideiglenesen a Cuprom rézfeldolgozó üzem évek óta használaton kívüli, korábban kémiai laboratóriumként működő, „halálgyárnak” is nevezett épületébe költöztetett.
Beszámoltunk korábban arról is, hogy Kolozsváron, egy hasonló kaliberű kilakoltatási akció miatt – a városháza 2010 decemberében a kolozsvári Coastei utcából a Patarétre költöztette a romákat – a városházát beperelték a jogvédő szervezetek. Az elmúlt év végén meghozott ítélet az erkölcsi kártérítés mellett arra kötelezte a kolozsvári önkormányzatot, hogy megfelelő lakáskörülményeket biztosítson a kilakoltatottak számára.
Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Közösségi szellem, székely lelkierő
Kiállítás nyílt a KJNT székházában
A bonyhádi Völgységi Múzeum Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941–2011 című vándorkiállítása nyílt meg május 7-én, hétfőn délután Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában. A madéfalvi veszedelem emlékoszlopának történetét és a bukovinai székelyek sorsát bemutató fotótárlat résztvevőit Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója köszöntötte, közreműködött Bárdos Réka népdalénekes. Szabadság (Kolozsvár)

Ujjongó tömeg, felhőtlen buli – KMDSZ Diáknapok
Talán Mátyás király sem kapott még egyszerre annyi figyelmet és tiszteletet, mint tegnap, a diáknapok nyitóbuliján. Nem véletlenül választottam a buli szót, hiszen a rendezvénysorozat valamennyi eseményére ez a legjellemzőbb: mert a diáknapok a négy napig tartó banzáj, a főtéri gyülekezés pedig az ennek kezdetét jelző füttyszó.
Minden bizonnyal azért volt akkora hangzavar, hogy mindenki tudtára adják: a következő napok nem a csendről és a nyugalomról szólnak majd. A helyszínre jóval a kezdés előtt érkeztek a csapatok, az ujjongó tömeg hangját pedig még a dobok és harsonák sem tudták überelni, hanem egymást erősítve változtatták át Mátyás udvarát Kolozsvár legzajosabb és legélőbb helyévé. Az üdvrivalgás a beszédek közben sem hagyott alább, pedig jó lett volna hallani, hogy a csapatok alkotják Kolozsvár savát-borsát, s nélkülük unalmas lenne a város. Szabadság (Kolozsvár)

Hatvanéves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Díszdoktori címek adományozásával ünnepelt az intézmény
Igazi családi buli volt tegnap délelőtt a Művészeti Egyetem udvarán és a Stúdió teremben. Nem is lehetett másként, hiszen színvonalas, színes produkciókkal, ugyanakkor az alkalomhoz méltó mozzanattal – díszdoktori címek adományozásával – ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját az egyetem.
Az udvaron a magyar tagozat II. éves látványtervező szakos hallgatói: Konceptuális Public Art Project (Dobre Kóthay Judit egyetemi adjunktus és dr. Bartha József egyetemi adjunktus tanítványai) interaktív eseménnyel fogadták a belépőket, tulajdonképpen egy üzenőfalat állítottak fel az udvaron, amelyre szavak, betűk, számok és sok minden más felkerült, ami a vizuális alkotás nyelvezetével próbálta ráhangolni a résztvevőket az ünnepre. Aztán a jelt a kezdésre a varroda tetőteréről az I. éves színész szak magyar tagozatának diákjai (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) adták meg a Ritmus névjegykártyák testre című produkcióval. Miután a tanárok, diákok, meghívottak a Stúdió terembe vonultak, a "műsorvezetők", dr. Daniela Lemnaru egyetemi docens és drd. Strausz Imre István egyetemi tanársegéd köszöntötték a jelenlevőket. Alina Fabri, a román tagozat II. éves színészhallgatója (dr. Lelia Albu egyetemi docens tanítványa) Elena Cârstea repertoárjából előadta a Nem vagyok tökéletes című dalt, majd dr. Sorin Crisan egyetemi professzor, az intézet rektora szólt a jelenlevőkhöz.
A professzor mindenekelőtt tiszteletét fejezte ki azok iránt, akikért létezik az egyetem, a diákok, a tanárok – az utóbbiak, akik családi kötelezettségeik mellett tisztességgel megállják a helyüket a szakma terén és olyan diákokat nevelnek ki, akik bárhol a világban öregbíthetik az intézmény hírnevét. Kiemelte az intézmény végzettjei, oktatói, Bocsárdi László, Alina Nelega és Bartha József nevét, akit nemrég az UNITER is díjazott. A "születésnap" alkalom arra is, hogy a szakterületen kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségeket is kitüntessenek. Bejelentette: az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet adományoznak dr. David Esrig egyetemi professzornak, rendezőnek és Kovács András Ferenc költőnek, aki 23-án veszi majd át a díjat. A rektor rövid laudációt mondott a költőről, akit a Forrás nemzedék alkotójaként az egyik legnagyobb kortárs magyar költőként emlegetett.
A rektor beszédét követően Razvan Bogdanescu zongorakíséretével Teodora Santean III. éves zenepedagógia szakos hallgató Gary Jules Mad World és Tory Amos Cornflakes Girl című zeneszámait adta elő, majd a magyar tagozat II. éves színészhallgatói (dr. Gáspárik Attila egyetemi professzor tanítványai – Strausz Imre zenei vezető) Alan Menken Szépség és szörnyeteg musicaljéből idéztek igen sajátos stílusban és előadásmóddal.
Az ünneplőket dr. Kós Anna egyetemi docens, dékán magyar és román nyelven köszöntötte. Beszédében kifejtette, ma nemcsak az egyetem születésnapja van, hanem az Európa-napot is köszöntjük, és a holokausztra is emlékezünk. Szimbolikus e hármasság, hiszen a művészet a legáltalánosabb foglalkozás a világon, amelynek nincsenek földrajzi határai, nem függ nemzetektől, bőrszíntől vagy egyéb megkötésektől. A 68 évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult színművészeti intézet magyar karát azzal a céllal hozták át 8 évvel később Marosvásárhelyre, hogy elsorvasszák. De az ellenkezőjét érték el: az intézet megpezsdítette a város művelődési életét, és ahogy 100 évvel ezelőtt a Kultúrpalota megépítésével is történt, a közönség, az érdeklődők, az elit felzárkózott az értékteremtő intézet mögé – foglalhatnánk össze a dékán asszony gondolatait, aki fel is konferálta diákjait. A multimédia szakos hallgatók két színvonalas, nemzetközi versenyen díjazott rövid kisfilmjét tekinthették meg a teremben levők.
Aztán a színpadot a magyar tagozat III. éves koreográfia szakos hallgatói (Deák Orsolya, Gothard Veronika, Nagy Orsolya, Márton Rita – drd. András Loránd egyetemi adjunktus tanítványai) charleston tánccal, míg a román tagozat II. éves hallgatói (Andra Marian és Cristian Tomsa – drd. Cristina Iusan egyetemi tanársegéd diákjai) szerelmi történettel "forrósították" fel a színpadot.
A táncprodukció után dr. Oana Leahu, a román tagozat dékánja lépett a pulpitushoz. Önvallomással kezdte: számára minden nap ünnep, az is, amikor a folyosókon szerepeiket tanuló diákokkal találkozik, vagy amint valamelyik darab betanulásának "zaja" árasztja el az épületet. Mindez tükrözi azt a szellemiséget, szellemi műhelyt, ami meghatározza az intézményt, s amely értelmet ad a mindennapoknak is. A II. éves zenepedagógia szakos hallgatók (tanáruk drd. Buta Árpád egyetemi gyakornok) a Zorro álarca című film zenéjéből, valamint A. L. Webber: Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő egy-egy dalt.
Újabb ünnepélyes mozzanat következett. Miután az egyetem szenátusa színpadra vonult, dr. Sorin Crisan rektor laudációt mondott dr. David Esrigről. A Haifában született, 1938 és 1973 között Romániában élő rendező az ország egyik legnagyobb színházi személyisége volt, mígnem előadásait, filmjét betiltotta az akkori hatalom. Kivándorolt Németországba, ahol több egyetemen oktatott, díszdoktori címet nyert el, és saját színházi és filmakadémiát indított el. Az egzisztencialista színház jelentős európai képviselője, aki külön formanyelvet teremtett és oktat. Számos színháztörténeti rendezése, alkotása van szerte a nagyvilágban.
Miután a kitüntetett professzor átvette az oklevelet és a palástot, művészetéről, a színházról beszélt. A színházművészet a költészet legmagasabb formája, mondta, amely fikciót jelenít meg, úgy, hogy az valós, megélhető, s ezáltal tulajdonképpen kiegészíti a valósról, az igazságról alkotott értelmezést. Tulajdonképpen ebben nyilvánul meg az egzisztencialista színház is – mondta a professzor, akit a diákok még tegnap egy közvetlenebb találkozás során részletesen is meghallgathattak.
A díszdoktoravatás után a magyar tagozat III. éves bábszínész hallgatói (osztályvezető tanár dr. Máthé Lőrinczi Rozália egyetemi adjunktus) Robert Lopez és Jeff Marx Avenue Q című bábmusicaljéből adtak elő egy jelenetet. Majd a magyar tagozat I. éves színészhallgatói (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) A zenés ritmusnévjegykártyák kockára című produkcióval zárták a rendezvényt.
Az esemény részeként délután a várban a Művészeti Egyetem diákjai a holokausztnapra emlékeztek egy különleges műsorral, amelyet Ozvald Enikő II. éves mesterképzős színművészhallgató
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Egészségügyi adattömörítés: elektronikus dossziéba gyűjtik a betegek adatait
Háromszázezer elektronikus egészségügyi dossziét (DES) készített el az a háromezernél több orvos, aki részt vesz az európai uniós alapokból finanszírozott, a rendszer informatizálását célzó projektben – derült ki ma Kolozsváron, a helyi orvosoknak tartott felvilágosító kampány keretében.
A DES a www.des-cnas.ro honlapon hozzáférhető betegek – annak biztosított státuszától függetlenül – és kezelőorvosuk számára egyaránt. Legfőbb előnye, hogy egy helyre gyűjti össze a betegekre vonatkozó orvosi adatokat, így az aktuális kezelőorvos a rendszerbe belépve azonnal tájékozódhat annak kórtanáról. A vizsgálatok eredményeinek számítógépes tárolásával pedig kiküszöbölik azok esetleges elvesztését, és elkerülik, hogy a beteg minden szaktanácsadásra magával hordozza a papírokat.
A számítógépes program olyan szempontból is előnyös, hogy a hazánkban élő kisebbségek anyanyelvükön használhatják. A program minden nyelvre való lefordíthatósága pedig olyankor is hasznos, ha külföldi kezelést veszünk igénybe. Szabadság (Kolozsvár)

„Vershitet nem cseréltem soha…”
Köszöntjük a 85 éves Kányádi Sándort
Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító ma nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel versein.
Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk. Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél: „Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam”, vallja.
– Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?
– Általában dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném – nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály –, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon „gazdaságosan” fogalmazó költő, Ungaretti versét, amelynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatalkoromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam – hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát. Aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.
Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? Azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikusnak számít, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, akivel ’68-ban, Zürichben találkoztam: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.
A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak. Bár kétnyelvűek voltak, az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz. Az a terület, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott, az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak előadást. És egy szép udmurt–magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”
Tankó Anna, Csősz Enikő, Józsa István. Szabadság (Kolozsvár)