Véget értek a Kolozsvári Magyar Napok
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Az ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshowjával zárultak vasárnap este az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok.
A Kolozsvár főterén felállított színpadon a táncelőadás előtt hangzottak el a nyolcnapos rendezvénysorozat záróbeszédei.
Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tapsot aratott azzal a kijelentésével, hogy örömmel fogadta el a meghívást, és az alapján, amit látott, jövőre hívatlanul is eljön Kolozsvárra. A magyar kormány képviseletében megszólaló államtitkár a magyar-román együttműködés egyik hírnökének tekintette a Kolozsvári Magyar Napokat.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a rendezvénnyel idén is sikerült megmutatni, hogy ma már többre van szükség mint a többség és a kisebbség közötti tolerancia, a békés egymásmellettiség megerősítése.
"Megmutattuk, hogy Kolozsvár többet érdemel. Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági fővárosa, ha románok és magyarok az egymás értékeiből megerősödő építkező közösségekké válunk" - jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Gergely Balázs, a rendezvényt szervező Kincses Kolozsvár egyesület elnöke egy indián mondást parafrazálva jelentette ki: "Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön". Utalt arra, hogy a város nemcsak az abban születetteké, hanem azoké is, akik otthonra leltek benne.
"Ha azt látom, hogy a tömegben mennyi a kicsi gyerek, kezdek hinni abban, hogy a közösség gyarapodni fog, és nem lesz fölösleges az erőfeszítésünk: visszaadjuk a kölcsönt unokáinknak" - jelentette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöki tisztségét is betöltő politikus.
2014 augusztus 24.
(MTI)

Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Gergely Balázs: Kolozsvárt az unokáinktól kaptuk kölcsön
Véget értek az 5. Kolozsvári Magyar Napok
Népviseleti felvonulás és tánckavalkád helyszíne volt Kolozsvár belvárosa
„Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön” – kezdte beszédét a KMN vasárnapi zárógáláján Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke.
– Olyan városban élünk, amely évszázadok óta befogadója az ide érkezőknek. A magyar közösségen belül is sokan nem itt születtek, de kolozsváriak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy unokáinknak visszaadjuk Kolozsvárt – közölte Gergely. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere szerint idén is megmutattuk, hogy ma már többre van szükség, többre vagyunk képesek, mint a többség és a kisebbség közti tolerancia megerősítésére. – Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági és kulturális fővárosa is, ha románok és magyarok egymás értékeitől megerősödve építkezünk, közösségekké válunk – mondta az alpolgármester. Szijjártó Péter fideszes politikus és Dan Codrean, Kolozs megyei alprefektus is méltatta a KMN-t.
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Madártávlatból láthatták Székelyföldet
Fodor István Székelyföld madártávlatból című fotókiállítását nyitották meg a színház emeleti előcsarnokában szombaton délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnapok-turizmus
A mai kor embere sokféle világjárást művel, hallottunk már katasztrófaturizmusról, zarándokturizmusról vagy konferenciaturizmusról.
Az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok zártával most már nyugodtan beszélhetünk „magyarnapok-turizmusról” is, a szó(összetétel) legnemesebb értelmében. Mindez azt jelzi, hogy a rendezvénysorozat méreteiben, de különösen hírnév dolgában alaposan kinőtte magát. Nem csak a tősgyökeres kolozsváriak számára jelent kiemelkedő eseményt, vagy az elmúlt évtizedek során elvándoroltak számára örömteli alkalmat a hazatérésre, hanem egyre inkább vonz másokat is, különösebb kolozsvári kötődésekkel nem rendelkező anyaországi fiatalokat.
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Tehetséggondozás a felsőoktatásban
A romániai és a magyarországi felsőoktatásban zajló tehetséggondozás helyzetéről és főleg annak akadályairól tartottak kerekasztal-beszélgetést szombat délelőtt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületének egyik termében az 5. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében. Az esemény moderátora Aáry Tamás Lajos, a magyar Oktatási Jogok Hivatalának oktatási ombudsmana volt. Beszélgetőtársai között volt Weiszburg Tamás, a magyarországi Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) professzora, Kádár Magor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatója, Tonk Márton docens, a Sapientia EMTE kolozsvári karának dékánja, Rés Konrád Gergely, a KMDSZ elnöke, de az érdekes és elhúzódó beszélgetésbe szinte azonnal bekapcsolódott a hallgatóság is, amely doktoranduszként, magiszteris hallgatóként vagy oktatóként szintén érintett volt a témakörben.
Tonk Márton dékán köszöntőjében kifejtette: a Sapientia EMTE a KMN hagyományos partnere, amely a jövőben is helyet kíván adni ezeknek a rendezvényeknek. Aáry Tamás ajándékot nyújtott át Tonk Mártonnak: egy 1848-ban Kolozsvárott nyomtatott könyvet, amely Szabó János kolozsmonostori apát egyházi beszédeit tartalmazza.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – „Olyasmire bukkanunk, amire senki sem számít”
Három templomnál végzett régészeti ásatások eredményeiről számolt be szombaton a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében Csók Zsolt.
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régésze a kolozsvári Szent Mihály, a széki és a magyarvistai templomnál végzett munkálatokról szólva elmondta: szinte valamennyi alkalommal a régészek mumusnak számítanak, ugyanis a kutatások idejére többnyire teljesen leállnak a tatarozási, felújítási munkálatok, ami plusz pénzt és időt jelent a kivitelezőnek. Ám az ilyen beavatkozást a törvény értelmében feltétlenül el kell végezni. Szerencsére több olyan eset van, amikor a munkálatok megkezdése előtt kérik fel a régészeket a szakmunka elvégzésére, de rendszerint az építők csak akkor szólnak, ha találnak valamit – mondta.
KISS OLIVÉR, Szabadság (Kolozsvár)

Gyulafehérvár hiányzó szobra
Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya.
A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, a fesztiválváros
Elképesztő programkínálatból válogathatott idén a Kolozsvári Magyar Napok közönsége, a Farkas utca gyakorlatilag egyetlen nagy vásári bazárrá változott a rendezvénysorozat ideje alatt. A koncertkínálat nemcsak bőséges, de változatos is volt. A program emellett képzőművészeti, irodalmi, színházi és számtalan egyéb eseményt is tartalmazott.
Gyakran gyalog is csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a fesztiválutcában, hacsak valaki nem akart szándékosan a másik ember lábára lépni. A kézműves portékát kínáló mesterek kínálatától a könyvstandok ajánlatáig mindenki szabadon eldönthette, mire költi a pénzét.
Nagy sikernek örvendtek például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sátrában tartott programok, ahol egyik nap egy utcai telefonfülkéből olvashattak fel az arra járók, másnap a színészekkel táncolhattak az érdeklődők. Ugyanígy népes tömeget vonzott a Paprika Rádió élő gyerekműsora is, ahol gyerekek vezettek műsort.
A lacikonyhákon is gyakran hosszú sorok alakultak ki, pedig a különböző ínyencséget kínáló szakácsok nem kímélték a vendégek pénztárcáját az árak megállapításakor. A különlegességnek számító kakasherepörkölt 30 lejbe került, de a babgulyás adagját is 12 lejért mérték.
Az éhes fesztiválozók érdeklődése a lacikonyhák iránt azért is meglepő, mert alig néhány sarokkal odébb, a belvárosban kétszer akkora adagokat lehetett vásárolni ugyanannyi pénzért a helyi étkezdékben, gyorsbüfékben. Az igazi ínyencek részt vehettek az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán megrendezett főzőversenyen, ahol Kiss-Budai Tibor mesterszakács vezetésével elkészítették Kolozsvár legnagyobb lecsóját. A gasztronómia kedvelőinek ugyanakkor Mircea Dinescu román költő, a magyar napok díszmeghívottja is kedveskedett főzőcskével.
Szombaton a Fogoly utca középkori forgatag helyszínévé vált, az itteni vásár résztvevői korabeli ruhákba voltak öltözve, de meg lehetett csodálni a kalodát és a korabeli fegyvereket, a merészebbek pedig azt is kipróbálhatták, milyen íjjal célba lőni.
A főtéri koncertek utáni afterpartik is telt házasak voltak, de a belvárosi kocsmák sem panaszkodhattak, az egyik csapos elárulta, hogy olyan vendég is akadt a magyar napok ideje alatt, aki naponta 200 lejt hagyott kedvenc szórakozóhelyén. Egy másik pultostól megtudtuk, hogy gyengébb napon 30 ezer lejes forgalma volt a belvárosi kocsmának.
Természetesen a sport sem maradhatott ki a programkínálatból. Vasárnap a Dribli Erdélyi Gyerekfociklub szervezésében egy kispályás barátságos labdarúgótornára is sor került, ahol a magyar napok szervezői, a kolozsvári színészek és az újságírók csapata csapott össze egymással, illetve a Dribli két korosztályos csapatával. A kapus nélkül, négy a négy ellen játszott rendhagyó minitornát az újságírók csapata nyerte meg. A kapott gól nélküli sikerből lapunk egy góllal és egy gólpasszal vette ki a részét.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

KMN: az egyházak gazdasági helyzetéről értekeztek
Lassan és körülményesen halad az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, ugyanakkor a visszakapott épületek felújítási, karbantartási költségei is sokba kerülnek, az uniós források lehívása pedig rendkívül bürokratikus – hangzott el A történelmi magyar egyházak gazdasági szerepe című, a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett fórumon.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett, a Bocskai-ház Óváry Termében tartott rendezvényen a történelmi egyházak képviselői nemcsak gazdasági kérdésekről értekeztek, szociális, jótékonysági tevékenységeikről is beszámoltak. Hangsúlyozták, az egyháznak nem feladata a profitszerzés, az egyházakhoz tartozó vállalkozások bevételeit iskolafenntartásra, ingatlankarbantartásra, szociális programok finanszírozására fordítják.
Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosa elmondta: egy-egy visszaszolgáltatási per néha évekig elhúzódik, az állam pedig a döntést követően nem költ az épületek karbantartására, így azok állapota tovább romlik. Szemléltetésként rámutatott, hiába kapták vissza Kolozsváron a Metropol épületét, az ingatlannak csupán 40 százalékát tudták ténylegesen birtokba venni.
Kifejtette, az Erdélyi Református Egyházkerületnek több mint 1500 ingatlan van a birtokában, közöttük sok a műemlék épület, így rengeteg pénz kell a felújításukhoz.
Kovács Sándor kolozsvári római katolikus főesperes arról számolt be, hogy előkészítették a Szent Mihály-templom felújításának tervét, ennek költsége 12 millió euróra rúg. Arra a kérdésre, hogy az egyház milyen vállalkozásokat üzemeltet, elmondta: Kolozsváron a plébánia, valamint a katolikus egyház tulajdonába tartozó Agapé étterem és szálloda, illetve a Caritas szociális iroda öszszesen 110 személyt foglalkoztat.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök arról beszélt, hogy gondot jelent a forrásszerzésnél a bürokrácia, ugyanis gyakran cserélődnek a hivatalnokok, és ilyenkor egy-egy előkészített templomfelújítási terv könnyen elsüllyedhet az akták között. Ráadásul az is problémát okoz az egyházaknak, hogy sok régi épületet már nem lehet használni, azért új ingatlanok építésére is szükség van.
Dácz Tibor, a magyar unitárius egyház gazdasági előadó-tanácsosa arról számolt be, hogy a jövőben tervezik a nagyobb műemlék templomok felújítását, azonban korábban előfordult, hogy hiába pályáztak európai uniós forrásokra, a nagyajtai erődtemplom felújítása például kedvezőtlen elbírálást kapott. Az unitárius egyház egyedüli saját vállalkozása a János Zsigmond Unitárius Kollégium étkezdéje, azt is kényszerből indították, mert nem találtak jobb megoldást a kollégisták étkeztetésére, mesélte.
A beszélgetésen elhangzott: az egyházak az egykori legelők és erdők egy részét is visszakapták, azonban jellemző volt, hogy a visszaszolgáltatás előtt tarvágásokat hajtottak végre. Így öt-hat évbe is belekerült, amíg az egyházközségeknek valós jövedelmük származott a visszakapott birtokokból.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Mik a nyelvi jogaink?
Magyar városok csak román honlappal
A Kolozsvári Magyar Napok nemcsak a szórakozásról szólt, olyan gondolatébresztő viták is elhangzottak, amelyek arra voltak hivatottak, hogy felrázzák a magyarságot saját jogainak betartatására, számonkérésére.
Előadásában Csata Zsombor szociológus elmondta, Romániában a magyar közösség viseli a nyelvi sokszínűség költségeinek nagyobb részét. Pénzben is mérhető versenyhátrányt jelent a romániai magyar közösség tagjai számára az a helyzet, hogy míg a magyaroknak meg kell tanulniuk románul, a románok anyanyelvükön kommunikálhatnak a mindennapokban. Egy átlagos romániai magyar számára 12 ezer óra ráfordítást igényel, hogy megtanulja az állam hivatalos nyelvét. Sok esetben a szülőknek román magánórák vásárlásával kell fejleszteniük gyermekeik romántudását, hogy biztosítsák versenyképességüket. A nyelvtanulás ugyanakkor időt és energiát von el más területekről. Csata szerint az esélyegyenlőséget azáltal lehetne megteremteni, ha mind a románoknak, mind a magyaroknak meg kellene tanulniuk a másik nyelvét.
Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány elnöke pódiumbeszélgetésen beszélt tapasztalatairól. Szerinte Erdélyben mintegy 1500 olyan település létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak töredéküknél történik meg. Megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amelyek honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a törvényben rögzített kétnyelvűséget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

R. T.
KMN 2014
Meg kell menteni a külvárosi magyar oktatást Kolozsváron
A kolozsvári iskolaigazgatók szerint a tanügyi törvény és a tanárképzés hiányosságai tesznek leginkább keresztbe az oktatásnak.
A kolozsvári magyar oktatás jövőjéről beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napokon az öt magyar iskola vezetője: Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója, Irsai Mónika, az Onisifor Ghibul Elméleti Líceum aligazgatója, Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója, Tímár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója, Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója, és Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Az iskolavezetők tulajdonképpen egyetértettek abban, hogy a magyar oktatás, de akár általában az oktatás legnagyobb kerékkötője maga az oktatási törvény, amely egyfelől folyton változik, másfelől nem biztosít elég mozgásteret az iskolaigazgatóknak. A régóta ígért decentralizáció helyett még inkább központosítottá vált az oktatás, és többen is kiemelték, hogy a magyar főtanfelügyelő-helyettes is tudna arról mesélni, milyen törvény, illetve önkényes döntések adta nehézségekbe ütköznek a főtanfelügyelőségek a munkájuk során.
Az iskolaigazgatók iskoláik kínálatának bemutatásával kezdték. Vörös Alpár az általános iskolai képzőművészeti oktatást és a líceumi közgazdasági oktatást emelte ki, amellyel kapcsolatban cáfolta, hogy ez gyenge lenne, és fontosnak tartotta az egyes iskolák sokféle szakának megtartását (volt ugyanis korábban olyan javaslat, hogy egy-egy iskola csak egy profilt képviseljen, de ezt nem tartja célravezetőnek), mivel különböző érdeklődésű, beállítottságú diákok közös projektjei nagyon fontosak. Irsai Mónika elmondta, az Onisifor Ghibuban alapítása óta létezik magyar tagozat, amely az iskola hagyományos profiljához kapcsolódva természettudományi osztályt jelent.
Tímár Ágnes az intenzív angol és német nyelvosztályokat, valamint a kiadványszerkesztői szakosztályt emelte ki; utóbbiról elmondta, hogy az IDEÁ-val együttműködve szinte önkéntes rendszerben oktatják a szakmára a diákokat. Kósa Mária a magyar és angol színjátszó kört említette, mint a Brassai sajátossága, míg Popa Márta, az unitárius kollégium sokszínűségét emelte ki. Székely Árpád a református kollégium óvodai csoportjait és a posztliceális képzést említette sajátosságként, valamint azt, hogy ősztől hároméves szakoktatást is indítanak, amellyel kapcsolatban már csak az a kérdés, hogy engedélyeznek-e három osztályt, vagy csak kettőt.
Ami a problémákat, és az esetlegesen bizonytalan jövőképet illeti, Vörös Alpár kiemelte, a román döntéshozók is érezhetik, milyen az, amikor román osztályok szűnnek meg azért, mert van magyar iskola, és a diákok nem kényszerülnek román osztályt választani. Emiatt következő lépésekre kell felkészülni, hogy ne szűküljön az oktatási paletta – mondta. Kiemelte még, hogy magyar osztályok terén falusi összevont osztályok, iskolák megszűnésére lehet számítani, és a kolozsvári iskoláknak fel kell készülni arra, hogy ha ezek a diákok a megyeszékhelyre jönnek tanulni, nekik is megadják a lehetőséget, hogy tehetségük, érdeklődésük függvényében tanulhassanak.
Irsai Mónika a külvárosi iskolák problémáiról beszélt:
hátrányosnak tartja, hogy csak három külvárosi iskola van Kolozsváron, ahol magyarul is tanítanak, és ez a magyar diákok lemorzsolódásához vezet. Elmondta, ezekbe az iskolákba sok vegyes házasságból származó diák jár, akik, amennyiben megszűnik a magyar tanítás, a román tagozatra kerülnek át, mert a szülők nem tudják bevállalni a belvárosba járatást. A külvárosi iskolák további előnyei mellett említette, hogy főleg az elemi osztályokban plusz megterheléstől szabadítja meg a kisdiákokat, akiknek így nem kell naponta több órát utazniuk iskolába, illetve nem válnak szülőfüggővé, hanem magukra tudnak iskolába járni, és ez a baráti társaságok kialakulásához is hozzájárul.
Irsai szerint a külvárosi iskolák működtetéséhez az infrastruktúra megvan, a probléma inkább a tanárokkal van. Ez egyfelől szintén a tanügyi törvényből adódik, hogy az iskolák nem tudják megválogatni a tanárokat, és egy-egy címzetes helyet nyugdíjazásig megtarthat az illető tanár, másfelől abból származik, hogy az itt tanító tanároknak gyakran nem ez az egyetlen posztjuk, így nem tudnak annyira résztvenni az iskola életében. Ha meg szeretnénk tartani ezeket az iskolákat, a tanárok elosztására kell odafigyelni – emelte ki.
Popa Márta szintén a tanárképzés fontosságáról beszélt, hangsúlyozva, hogy szerinte nem a túlélésre, hanem a minőségre kell koncentrálni, és nem az a „túlélő”, aki a legerősebb, hanem az, aki képes a változásokra reagálni. Az oktatásban is ilyen szemléletet tart fontosnak, a lexikális tudás alapú oktatásról az alkalmazott tudás alapúra való áttérésre.
A minőséget abban látja, amikor a tanár és a diák is a maximumot képes nyújtani, és meggyőződése, hogy a tanárképzést és a tanár társadalomban kialakult képét egyaránt meg kell erősíteni. Kósa Mária szintén azt emelte ki, hogy az oktatásban a legfontosabb a humán erőforrás, további negatívumként a pénzosztási rendszer problémáit emelte ki, valamint azt, hogy egy teljesen centralizált rendszerben nehéz jövőképet kialakítani. Székely Árpád az opcionális tantárgyak visszaszorítását is problémaként nevezte meg, mivel azok még valamelyest lehetőséget adtak a tantervek merevségének feloldására, és attól tartott, hogy a művészeti órákat is tovább csökkentik, amelyek szintén fontos képzési-nevelési pontot jelentenek az oktatásban.
Transindex.ro

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

A Kölcsey közös darabja a gyergyószentmiklósi Szín-kronnal
Vasárnap este nyolckor kezdődött A falu című darab, a Csalamádé tábor, azaz a gyergyószentmiklósi Szín-kron és az aradi Kölcsey Színpad előadásában. Összesen hétszer adták elő a darabot, és ez volt az utolsó alkalom, hogy meg lehetett tekinteni. A szereposztás remek, a poénok kiválóak, a színdarab zseniális volt. A közönség díjazta, ahogyan a színészpalánták a székely falvak hangulatát elhozták nekünk.
Darvos Emőke, a falu szépe, nagyon élvezte a közös munkát, ahogyan mindenki. Eleinte kicsit félt az ismerkedéstől, de pár napon belül kiváló viszonyt tudtak kialakítani az itteniekkel, és olyan érzésük volt, mintha mindig is ismerték volna őket.
Czirják Beatrix Mari nénit alakította, és rendkívül jól játszotta a begyepesedett öregasszonyt, akit nem érdekel a pénz, csak a maga kis földje, a jószág meg a szekér. Ezzel a közönség egyik kedvence lett. Az előadás végén elmondta, hogy náluk sok a Mari néni, és volt kitől ellesni a szerepet. Azt is megtudtuk, hogy a három hét, ami alatt a színdarab elkészült, nem kizárólag munkából állt: első héten ismerkedés, fizikai és koncentrációs gyakorlatok voltak, második héten megszületett a szöveg, és utolsó héten rakták össze a darabot. Ő szívesen megnézné egyszer kívülről is, mert szereplőként is nagyon viccesnek találja.
A dramaturg, Szabó Janka, most lesz másodéves színháztudományok szakon, Kolozsváron. Neki ez volt az első szakmai gyakorlata, és rendkívül élvezte, nagyon tanulságosnak tartja. Minden új volt neki, és hangsúlyozta: a szöveg nem az ő érdeme, ő csak formát adott az improvizációknak. A poénokat nem keresték, jöttek maguktól, és remélték, hogy mindenki érteni fogja azokat.
A rendező Faragó Zénó. Konc Dalmával, Bilibók Attilával és Kolozsi Borsos Gáborral együtt döntötték el: kell ilyen tábor. Mindhárman fontosnak tartják a közös célt és a közös munkát. Természetesen voltak nehézségek a szervezés során („drága az élet”, ahogy fogalmazott), de ezeket meg kell haladni. Görbe tükröt szerettek volna mutatni, illusztrálni az emberek pénzzel kapcsolatos hibáit, a hatalommal való visszaélést és státuszharcokat.
A céljukat elérték, és ehhez gratulálunk. Reméljük, hogy a jövőben sok hasonló közreműködésre lesz még példa!
Gál Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Fél évezred négy órában, orgonaszenteléssel
Kolozsvári orgonisták négyórás, a különböző zenei stílusok fél évezredét tömörítő orgonamuzsika maratonjával, majd a Szent Mihály-templom frissen restaurált pozitív orgonájának megáldásával zárultak vasárnap késő délután azok a kulturális programok, amelyek révén az idén is alaposan kivette részét a Szent Mihály plébánia a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeiből.
A nagy számban jelenlevő közönség örömmel hallgatta a Pozsár Róbert, Boldizsár Katalin, Potyó István, Miklós Noémi és Csengeri Kostyák Zsuzsa által a templom nagy orgonáján előadott műveket, majd az est fénypontjaként, az ünnepi szentmise kezdetén, Kovács Sándor főesperes-plébános átadta rendeltetésének és megáldotta az 1768-ban készült hangszert, amelyet ez év júniusában bontottak le és szállították el teljes restaurálása végett egy orgonaépítő cég szászhermányi műhelyébe.
(Fodor György), Szabadság (Kolozsvár)

Rendhagyó templombúcsú: szobrokkal gazdagodott az apátsági templom
Rendhagyó templombúcsút tartottak nemrég a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő kolozsmonostori néhai bencés apátsági templomban.
Az esemény különlegességét az adta, hogy az ősi Istenháza ez alkalommal három szoborral gazdagodott, amelyeket a búcsú keretében Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes áldott meg. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. Ez alkalommal áldotta meg ugyanakkor Kovács Sándor a Kádár István esperes-plébános által a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából megmentett Szent István királyt (képünkön), és a Szent László királyt ábrázoló, konzervált barokk szobrokat is.
(F. Gy.)
Szabadság (Kolozsvár)

Nyári egyetem – van, aki nem bírja októberig
Kezdődik az egyeteeem! Legalábbis annak a 108 gólyának, aki részt vett a KMDSZ által szervezett Gólya Nyáriegyetemen. Kolozsváriként el sem tudjuk képzelni milyen lehet annak, aki 18 évesen október 1-én betéved a kincses városba és azt sem tudja mi fán terem „Cluj-Napoca”. Egyáltalán hol is volt az az egyetem, amelyre nyáron beiratkozott, kitől kérjen segítséget, melyik busz visz a Hányinger utcába vagy hol lehet meginni „magyarul” egy sört. Idén harmadik alkalommal szervezi a KMDSZ a Nyári Egyetemet, amely egy négy napos felkészítő tábor a frissen végzetteknek, illetve idéntől középiskolásoknak is. Nem hiába időzítették a KMN idejére, hiszen így össze lehet kötni a programokat, ráadásul az esti buli is garantált. Megkérdeztük őket, hogy érzik magukat Kolozsváron és milyen már augusztustól egyetemistának lenni:
Két nap nyári egyetem után mi a véleményed Kolozsvárról?
Dóra: Örülök, hogy e mellett döntöttem, mert nagyon „multikulti”, színes, sok emberrel ismerkedünk, nagy a tömeg és a mozgás. Igaz, picit ijesztő ez még nekem, de szokom lassan. Persze most Magyar Napok vannak és e miatt is ekkora a felfordulás, de attól még szokatlan. Két nap után mégis úgy tűnik, jól döntöttem
Miben segít a nyári egyetem?
Roland: Én már egyetemista vagyok, másodéves leszek, de első évben kihagytam és nagyon megbántam végül. Mindenki dicsérte a rendezvényt és úgy döntöttem, eljövök most. Nem csalódtam egyáltalán, olyan dolgokat mondtak, amelyeket eddig nem tudtam, például az ösztöndíj-lehetőségekről tájékoztattak, vagy arról, hogy a KMDSZ-nek szakosztályai vannak és részt lehet venni a szakosztályok által szervezett programokon és rendezvényeken.
Dóra: Az előadások tetszettek és hasznosak voltak. Ezen kívül megismertük azokat az embereket, akikkel ezentúl együtt fogunk dolgozni. Szakonként osztottak be minket, ennek viszont az a hátránya, hogy a többiekkel nem igazán értekezünk. De sokan vagyunk és négy nap alatt nem lehet mindenkit megismerni.
A rendezvény mellett részt tudtatok venni a Magyar Napokon is?
Réka: Szerintem azokra az előadásokra és koncertekre, amelyekre szerettünk volna, el tudtunk jutni. Pont akkor volt szabadidőnk, amikor meg akartunk valamit nézni. Nagyon jó volt, hogy esténként ott lehettem a koncerteken, végig tudtam járni a standokat és meg tudtam nézni, hogy miről is szól ez az egész. Éreztem a hangulatát. Nem érzem úgy, hogy kimaradtam a magyar napokról azért, mert nyári egyetemen vagyok.
Polacsek Péter, Szabadság (Kolozsvár)

Viszlát Inter-Art, viszlát Nagyenyed...
Véget ért a nagyenyedi Inter-Art nemzetközi alkotótábor, amelynek termését az alapítvány galériájában bemutatott csoportos tárlaton csodálhatták meg a képzőművészet kedvelői a Fehér megyei városban. A kiállítás anyaga a közeljövőben Kolozsváron is megtekinthető lesz, majd a tervek szerint Kínában és az Egyesült Államokban is bemutatják.
Újabb vég és újabb kezdet, hiszen a nagyenyedi Inter-Art alkotótáborban született alkotások önálló életre kelve járják majd be a világot. Az alapítvány galériájában megnyitott kiállításon 27 ország 39 művésze mutatta be a nagyenyedi alkotótáborban ihletett munkáit.
A művészeket Horaţiu M. Josan polgármester és Ion Dumitrel megyei tanácselnök is köszöntötte. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter üdvözletét Hegedüs Csilla államtitkár tolmácsolta, majd hozzátette: talán a jó boroknak is köszönhető, hogy Nagyenyed kivétel az országra jellemző társadalmi konfliktusok alól: itt a politikum a civil szférával karöltve dolgozik olyan kulturális projektek megvalósításán, mint az Inter-Art.
Ezek után Balog István, az alapítvány elnöke szólította sorra a részvételi katalógus átvételére a művészeket, majd Ioan Hădărig, az alapítvány művészeti vezetője felidézte a tábor emlékezetes pillanatait: a kiállításokat, előadásokat, kirándulásokat, és persze a zárókiállítást megelőző munkát, amelynek minden eddiginél látványosabb lett az eredménye.
A művészet nyelve egyetemes: ezt a saját anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélő, kínai Li hong He grafikus esete szemléltette a leginkább, aki mellé mandarinul tudó tolmácsot rendeltek, de aki az alkotás folyamatában és a zenében, táncban teljesen feloldódott.
Arról, hogy a kultúra nagyköveteinek tekintett művészek számára a két hét együttlét mit jelentett, az egyik legtehetségesebb művész, a libanoni Fadia El Khatib válaszolt. „A kommunikációban esetleg felmerülő nyelvi nehézségektől függetlenül valamennyiünk számára élmény ez a sokrétűség, néha igen különböző kultúrák találkozása, kölcsönhatása, amely számukra is nagyon hasznos” – fogalmazott. Számos táborban vett már részt, de ennyire sokoldalú egy sem volt közöttük, úgyhogy tervei szerint visszatér Nagyenyedre – tette hozzá.
A kiállítást az Inter-Art táborban tíz évvel ezelőtt, igen fiatalon elhunyt lengyel festő, Jacek Chicon emlékének felidézése zárta. Lánya idén első alkalommal vett részt a nemzetközi táborban.
Az Inter-Art a közel húsz év alatt mára egy olyan közösséggé kovácsolódott, ahol valamennyi kontinens több száz művésze fordult meg az idők során. A tábort végét végül „családias” hangulatban zárták, egy kolozsvári művészházaspár – Horváth Gyöngyvér grafikus és Horváth László fotós – 40. házassági évfordulóját, valamint a rendezvény rendszergazdájának, Lixandru Róbertnek a születésnapját is megünnepelték a művészek.
Tamás András, maszol.ro

Növekvő számok a Kolozsvári Magyar Napokon
Az idei Kolozsvári Magyar Napokon nézőszámban az Illés50 vitte el a pálmát, amelyen hozzávetőlegesen 23-25 ezer érdeklődő volt jelen. A Quimby, a Szimfonik Live, az Experidance, a Magyar Rádió Szimfonikusainak hangversenye, Tamás Gábor, a Redutban szervezett hangversenyek, a színházi miniévad és a középkori utca szintén közönségsikert arattak.
Néhány nappal az 5. Kolozsvári Magyar Napok lejárta után a központi szervezőcsapat mérleget vont, elsősorban számokban.
A közel 500 rendezvénynek több mint 180 ezres látogatottsága volt. A résztvevőknek hozzávetőlegesen 10-20 százaléka érkezett Kolozs megyéből, Erdély különböző vidékeiről, valamint külföldről. A rendezvény iránti érdeklődés a korábbi évekhez képest annak ellenére sem változott, hogy az idei programokat rendszeresen zavarta meg eső, zápor, zivatar.
A Magyar Napokon 90 főből álló szervezői stáb, továbbá 200 önkéntes munkálkodott. A nyolc napos kulturális seregszemlét 57 országból interneten követték nyomon.
A Farkas utcában és környékén megszervezett fesztiválutca rekordot döntött: egyetlen évben sem volt fordult meg annyi érdeklődő a helyszínen, mint idén. A Fogoly utcában berendezett középkori utca a szigethalmi Emese Park jóvoltából szintén nagy sikert aratott, akárcsak az utca bejáratához raklapokból felépített, nyolc méteres kapubástya, amelynek célja Kolozsvár történelmi címérének középpontba állítása volt.
A hangsúlyosabb román kommunikációnak köszönhetően növekedett a román érdeklődők száma a fesztiválon. A kolozsvári románok körében leginkább a Szimfonik Live produkciója, az Experidance 1001 év című előadása, a városnéző séták, a kiállítások, a Jézus Krisztus Szupersztár és a fesztiválutca kínálata aratott sikert.
Az 5. Kolozsvári Magyar Napok honlapja és facebook oldala is túlszárnyalta a tavalyi érdeklődést. A www.magyarnapok.ro oldalt augusztus 16. és 25. között 36 ezer felhasználó látogatta meg, és összesen 210 ezer oldalt tekintettek meg. Augusztus 17-25. között a rendezvény facebook oldalán közel 33 ezer egyéni felhasználó tájékozódott, akik összesen közel 1.500.000-szer kattintottak a bejegyzésekre.
A rendezvény ideje alatt 57 országból közel tízezren követték élőben az esti koncerteket a TransylvaniaCam jóvoltából, Románián kívül kiemelten Magyarországról, az Egyesült Államokból, Németországból, Nagy-Britanniából, Olaszországból, Kanadából, Svédországból, Hollandiából és Írországból.
A hétfői hangosítási problémákat leszámítva jelentős fennakadásoktól mentesen sikerült lebonyolítani a nyolc napos rendezvényt. Akárcsak tavaly, idén sem árnyékolta be a Magyar Napokat semmilyen incidens, ami elsősorban a kiváló közönségnek, de emellett hangsúlyosan a helyi és a megyei önkormányzat alá tartozó rendfenntartó szervekkel való jó együttműködésnek köszönhető.
A rendezvényt 101 támogató és közel 100 partnerszervezet támogatta, ajánlott fel programokat.
Öt év alatt megháromszorozódott az önkéntesek száma, ami azt jelenti, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a fiatalok részéről a rendezvény lebonyolításában való aktív részvétel iránt. Idén román és angol önkéntes is színesítette a palettát, és külön kiemelendő, hogy a legidősebb önkéntes az idén töltötte be 69. életévét.
Az 5. Kolozsvári Magyar Napok SMS-kampányában indított nyereményjáték keretében 686 SMS érkezett augusztus 27-ig, amiért ezúton is köszönetet mondunk. Aki a továbbiakban is szeretne hozzájárulni a jövő évi rendezvény megvalósításához, az szeptember 30-ig küldhet SMS-t a 8842-es számra KMN tartalommal.
A Kincses Kolozsvár Egyesület és a szervezők a jövő évi viszontlátás reményében ezúton is köszönik a támogatóknak, a partnerszervezeteknek, a médiatámogatóknak, az önkénteseknek, és nem utolsó sorban a kiváló közönségnek a támogatást és a részvételt.
maszol.ro

Kölcsönkapott jelen
Az elmúlás érzése sosem vidám. Miközben egy rendezvény díszleteit bontják – akár képletesen is –, valahogy nem a holnap ígéretei lebegnek előttünk, hanem az „ennek is vége van” melankóliája terjeng körülöttünk finoman. A holnap csak holnap-holnapután jut eszünkbe, amikor a tegnapból már nincs tovább, lépni kell, ébredni, eszmélni.
Kolozsvár városünnepe immár önmagában is érték, és nemcsak a maga szimbolikus dimenziójában. Ötéves pályafutása üstökösszerűnek mondható, még akkor is, ha megbízható erdélyi elődrendezvények kitaposott nyomában jár. Saját arca van, amelynek kialakításához több hossznyi előnyt biztosítanak az egyedülálló történelmi díszletek, és a miliő, amelytől a kincses város a húsz százalék alatt maradó magyarsághányada ellenére is töretlenül őrzi Erdély magyar szellemi fővárosi státusát. Még akkor is, ha utánpótlását javarészt Székelyföldről meríti – de ez alig több a székelyföldiek felé tett gesztusnál.
Az ötödik Kolozsvári Magyar Napok értékének meghatározásakor ugyanis nem szabad feledni, hogy honnan indult a történet. Milyen tudati nyomorral kellett felvenni a harcot alig tíz évvel a sok évnyi, de pusztítása arányait tekintve inkább sok évtizednyi Funar-éra után. Amely profi bérgyilkos módjára igyekezett elpusztítani a kommunizmus évtizedei során vézna csírává satnyult, a ’89-es politikai változások nyomán viszont azonnal szárba szökkenő reményt. Örökre belém égve él a kép, ahogyan az első sorokban álló középkorúak és idősek két éve fogadták a Főtéren felcsendülő Himnusz akkordjait. A nagy kivetítők hűen tükrözték a kolozsvári magyarság akkori tudatállapotát: előbb meghökkent, félve körülpillantó tekintetek, aztán az énekbe bekapcsolódó remegő ajkak, majd könnyek között, tele szájjal éneklő emberek. Két perc alatt ment végbe közel évszázadnyi változás.
Azóta azt a pillanatot el is lehetett volna szúrni. A tudatébredést azonban értőn erősítették az évek folyamán a szervezők, s a magyar napok rendezvénysorozata mára megbízható alapokon nyugvó építménnyé vált. Azzal a mások iránti empátiával telítve, amely amúgy is sajátja a soknyelvűségben élő kolozsvárinak.
De nem csak, és ez roppant fontos. A tömbmagyarságban élők közül ugyanis csak kevesen értik meg azonnal, mennyivel másabb Kolozsváron magyarnak lenni, mint Székelyföldön. Talán nehezebb, talán több kompromisszumot igénylőbb, talán több veszélyt rejtőt – de mindenképpen szép, izgalmas, vonzó. És mindenképpen másolásra érdemes, hiszen a tömbmagyarság is csak kölcsön kapta a sorstól saját jelenét. Hogy ráépíthesse jövőjét.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem diktálni, beszélgetni jövünk Erdélybe
A magyar Országgyűlésben működő Nemzeti összetartozás bizottsága a törvényhozás nemzetpolitikával foglalkozó önálló állandó szerve, amelynek tizenöt tagja van. Ebből egyetlen, frakcióval rendelkező baloldali párt képviselteti magát, Kiss László képviselőn keresztül az MSZP. A politikussal a bizottságról, a párt nemzetpolitikájáról beszélgetett Kustán Magyari Attila.
Mi célból jött létre a bizottság, s kik most a tagjai?
A bizottság azért jött létre az előző mandátumban – Szili Katalin kezdeményezésére –, hogy a nemzetpolitikának egyfajta politikai háttere legyen. Jelenleg a Fidesznek, a Jobbiknak és általam az MSZP-nek van képviselete itt, korábban Szabó Vilmos vett részt a gyűléseken a baloldal részéről, aki komoly munkát végzett korábban ezen a területen. A párt igyekezett olyan embereket küldeni a bizottságba, akiknek megkérdőjelezhetetlen a nemzetpolitikai elkötelezettsége, és akiknek személyesen is, nemcsak szakpolitikában fontos ez a kérdés.
Ezek a feltételek Önre is érvényesek?
Egy történelemtanárnak nyilvánvalóan nem kell bemutatni azokat a nemzeti sorskérdéseket, amelyek körülöttünk vannak, nem kell bemutatni azokat az eseményeket, amelyek alakították a történelmet, és ezeknek a hatásait sem. A történelem megmutatta számunkra azt is, hogy a magyarság csak akkor lehet sikeres ha az együttműködést keresi, éppen ezért képviseljük mi szocialisták az együttműködés politikáját.
Milyen munkát végez a bizottság?
Vitákra nem igazán számítok itt, mert nemzetpolitikai kérdések tekintetében a legtöbb területen összhang van a jelenlévő pártok között, így például abban, hogy támogatni kell azokat a magyar közösségeket, amelyek a határainkon kívül élnek. Hogy ezt miként kell tennünk, ebben már vannak különbségek persze. Sajnos nagyon sok hangos szó van, és nagyon kevés valódi dolog történik. Az elmúlt néhány évben a nemzetpolitikai szempontból fontos törvények megszavazását követően a bizottság nem végzett fontos munkát, most pedig nem igazán látható, hogy mi fog történni. Az elsőként megválasztott elnök azóta államtitkár lett, most új vezető van – Pánczél Károly – akinek korábban nem volt semmilyen nemzetpolitikához fűzhető szerepe, nem tudjuk, hogy milyen elgondolásai vannak ezen a területen. Érezhető volt, hogy bizonytalanság van a kormányzati struktúra kapcsán, amikor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest meghallgatta a bizottság, akkor egy más nemzetpolitikai intézményrendszerről volt tudomásunk, mint amiről másnap Balog Zoltán miniszter beszélt.
Ez mit jelent pontosabban?
Csak pletykák szintjén értesültünk a kormányzati szándékokról. Először még arról volt szó, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumában koncentrálódik a nemzetpolitikai intézményrendszer, aztán egyik napról a másikra – minden magyarázat nélkül – egy másik koncepció jutott érvényre. Jelenleg úgy látom, hogy kissé kusza a kép, nemzetpolitikával foglalkozik jelenleg az Emberi Erősforrás Minisztériuma, a Miniszterelnökség, Semjén Szolt miniszterelnök-helyettes és Kövér László házelnök is. Csak nehogy a sok bába közt elvesszen a gyermek!
Egy írásbeli kérdésében Szász Jenő nemzetpolitikai intézetének tevékenységére kérdezett rá, milyen feleletet kapott?
Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter számos kutatást említett meg válaszában. Azt megítélni azonban, hogy ezek a programok, ezek a kutatások érdemben járulnak-e hozzá a magyarság boldogulásához, nagyon nehéz. Lehet arról vitatkozni, hogy az a pénz, amit ez a kutatóintézet kap, hasznosulhatna-e máshol, nagyobb hatékonysága volna-e, ha az erdélyi magyar kultúra ápolását szolgálná, vagy az értelmiség számára kiírt ösztöndíj-programokra jutna. A kormány viszont úgy döntött, hogy Szász Jenő kutatásaira költi, bármit is jelentsen ez a kutatás. Nem minősítenék másokat, de nem érzem azt, hogy arányban lenne a ráköltött forrás és a végzett munka, ezért is tettem fel írásbeli kérdést ennek a pontos leírásáról. Azért azt lássuk be, hogy itt rengeteg pénzről van szó – több mint egy milliárd forintról, amelyből csodákat lehetne művelni. Úgy látom, ezek a csodák váratnak magukra.
Említette, hogy az alapokról nincs vita, csak a részletekről. Mire gondol?
A határon túli támogatások tekintetében például nem mindegy, hogy ki kap pénzt, és nem mindegy, hogy milyen módon. Nem mindegy, hogy az a vízió él-e, miszerint egy budapesti vízfej dönt a határon túl megvalósuló programokról, vagy az érintettek döntenek arról, hogy mi történjen a forrásokkal. Nem mindegy az sem, hogy ezeket a pénzeket bonyolult szervezeteken, űrlapok tucatjainak kitöltésével, vagy egyszerűen kaphatják meg, és az sem, hogy csúszik-e a finanszírozás, vagy sem. Erről rengeteg hírt lehetett hallani, amire Balog miniszter úr a bizottsági meghallgatáson azt mondta: ők is észlelték a problémát, és javítani fognak. Intéztem kérdést hozzá is a pályázati pénzosztást illető tapasztalatairól, és az elszámolások hatékonyságának javításáról, a válasza szintén most érkezett be, ebben jelezték, hogy határon túli magyar hallgatói szervezetek támogatására vonatkozó idei pályázat várhatóan 2014 kora őszén jelenik meg, a pályázat lebonyolításának ütemezése alapján a nyertes pályázók kifizetése legkésőbb 2015 márciusáig megtörténik majd. A Magyar Szocialista Párt azt szeretné elérni, hogy ezeken a pályázatokon végre a korábbinál kevésbé politikai alapon történjen a források elosztása. Sokan emlékezhetnek a 2010-előtti időkre, amikor a pályázatokon nem azok nyertek, akik az akkori kormányzathoz közel álltak, hanem azok, akik a legjobb programokat akarták megvalósítani.
Tavaly Kolozsváron kért bocsánatot a december 5-i népszavazást megelőző kampányért Mesterházy Attila, a párt korábbi elnöke, majd Ujhelyi István EP-képviselő is járt a városban, hogy az MSZP nemzetpolitikájáról beszéljen. Hogyan látja, van esély arra, hogy javuljon határon túl a párt megítélése?
A magyar emberek felelősen gondolkodnak, így aztán úgy alkotnak véleményt, hogy megfontolják a múltat is, a jelent és a jövőt is. A múlt megfontolása után, ha majd három-négy év múlva dönteniük kell újra a választásokon, azt hiszem, hogy másképp fognak vélekedni, mint néhány hónappal ezelőtt – nem is csak a határon túli magyarokra gondolok most, hanem az anyaországiakra is. Nem csodát várunk a külhoni magyaroktól, azt szeretnénk, hogy nyitottak legyenek irányunkban és hallgassanak meg bennünket, de majd ők eldöntik, hogy mit fognak gondolni rólunk, politikánkról. Véleményem szerint ez egy fontos különbség a többi párt és közöttünk, mert mi nem diktálni jövünk sem Erdélybe, sem más külhoni magyar közösséghez, hanem beszélgetni. Azt tapasztaltam, hogy az emberek hajlandók beszélni velünk és megfontolni azt, amit a másik mond. Nyilván ez egy hosszú folyamat, de a párbeszéd viszi közel egymáshoz a magyart. Ebben hiszek.
Ez a beszélgetés most az EU Táborban zajlik, ezért megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem, miért jött el negyedmagával ide?
A pártnak és ifjúsági szervezetének, a Societasnak a tagjai azért jöttek ide, mert az elmúlt néhány évben olyan kapcsolatokat alakítottak ki, amelyek alapjául szolgálnak a párbeszédhez. Néhány évvel ezelőtt híresek voltak azok a sítáborok, amelyeken az RMDSZ és az MSZP fiatal szimpatizánsai találkozhattak egymással. Az EU Táborban való jelenlétünk is hosszú időre nyúlik vissza. Azt hiszem viszont, hogy az MSZP pozitív szándékait az is igazolja, hogy akkor is itt voltunk, amikor végképp nem lehetett volna haszonszerzésre számítani és itt vagyunk most is. Számunkra ez az együttműködésről és a közösségről szól. A Szocialista Pártnak határon túli tagozata is van, így azt gondolom, ami az aktív nemzetpolitika felvállalásához szükséges, az a rendelkezésünkre áll.
Megvallom őszintén, sosem hallottam az MSZP határon túli tagozatáról. Kik alkotják?
Alapvetően olyan fiatalok és már kevésbé fiatalok alapították, akiknek vagy fontos a nemzetpolitika, vagy ők maguk születtek a határokon kívül, és jelenleg Magyarországon élnek. Amint mondtam, intézményrendszerünk tehát van arra, hogy felvállaljunk egy komoly nemzetpolitikát, és Mesterházy Attila meg Ujhelyi István közeledése jól jelezte a szándékainkat. A következő években látni fogják a külhoni magyarok, hogy tovább folytatjuk azt a politikánkat, amely közösségeink együttműködéséről szól. Ezt csak így lehet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új Magyar Szó Online (Bukarest)
Szatmáron is felfele ível a Magyar Napok népszerűsége
A számok és mérlegek napja a csütörtöki, hisz a Kolozsvári Magyar Napok mérlege után itt a Partiumi Magyar Napok összesített statisztikája is. Úgy tűnik, az erdélyi és partiumi városok magyar közösségeinek kulturális fesztiváljai mindenütt felfele ívelő pályán mozognak: egyre több a résztvevő és a pozitív visszajelzés.
A 13. PMN rendezvényeire 45.000 résztvevő volt kíváncsi. Csak a nagykoncerteken több mint 20 ezren vettek részt, a színpad elött bulizók hangereje pedig meghaladta a 65 decibelt.
Az egy hét leforgása alatt több mint 100 különböző programon vehettek részt az érdeklődők, 7 nagykoncerten tombolhatott a nézősereg, 23 különböző előadást és kiállítást lehetett megnézni-meghallgatni.
A szervezők közleménye szerint „A résztvevő zenekarok közül talán az Ed Philips and the Memphis Patrol volt a leglelkesebb, a leglazábbak Maszkuráék, a legfaksznisabbak pedig Quimbyék voltak.”
Az ifjúsági és gyerekprogramokon több mint 2500-an vettek részt. A Partiumi Magyar Napok hétvégéjén 985 liter bográcsgulyás és több mint 3800 liter sör fogyott el, az elfogyasztott kürtőskalács hosszúsága viszont megszámlálhatatlan – írják a mérleg készítői, akik még azt is megszámolták, hogy telefonbeszélgetéseik időtartama az egy hét alatt meghaladja a 78 órát, az általuk elfogyasztott kávé mennyisége pedig több mint 55 liter.
A tizenharmadik Partiumi Magyar Napok sikeréhez 112 önkéntes, valamint 24 civil szervezet és 63 cég illetve magánszemély járult hozzá, amelyek/akik a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak szervezésében. A sajtó összesen több mint 150 tudósítást készített az idei rendezvényről.
„Végezetül pedig: a 13. Partiumi Magyar Napok résztvevőinek, nézőinek szeretete és lelkesedése : lemérhetetlen! Köszönjük!” – írják a szervezők.
maszol.ro

A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Fergeteges forgatagkezdet
Politikamentes rendezvény – pártnyilatkozatokkal
Csütörtök este a Kultúrpalota nagytermében ünnepélyes keretek között megnyitották a második Marosvásárhelyi Forgatagot, a város magyarságának művelődési rendezvénysorozatát. S bár a főszervezők – Soós Zoltán és Portik Vilmos – hangsúlyozták, hogy a politikamentes rendezvény célja az, hogy visszanyerjük a város tereit, a kulturális programokkal pedig felhívjuk a figyelmet a jelenlétünkre és közelítsünk a többségiek fele, ennek dacára a pulpitushoz lépő vendégek kampányízű nyilatkozatokat tettek a túlságosan hosszúra nyúlt megnyitón. Ezt némiképp ellensúlyozta a Maros Művészegyüttes fergeteges, 50 perces műsora. Kilyén László színművész műsorvezetőként nagyjából összefoglalta mindazt, amit az általa bemutatott addigi felszólalók igen részletesen kifejtettek, mindenki a maga politikai nézetének szemszögéből. Amint már az elején hallhattuk, a Forgatag a város vásárjogához kapcsolódva azt célozza, hogy felidézze a korabeli hangulatot, lehetőséget teremtve a világba szakadt marosvásárhelyieknek a találkozóra. A kulturális rendezvényekkel hangsúlyozzuk a jelenlétünket és „foglaljuk vissza a várost”, hogy „ne érezzük magunkat másodrangú polgároknak” benne. Portik Vilmos örömét fejezte ki, hogy politikusokat is lát a nézőtéren, hiszen az első rendezvény megszervezéséhez „bátorság” kellett. Vissza kell venni Marosvásárhelyt! – hangsúlyozta – és ehhez a politikai erők összefogására van szükség – mondta. Soós Zoltán, ezt a gondolatot folytatva, a Székelyföld kulturális értékeinek az előtérbe helyezését emelte ki. Vásárhelyt megilleti a Székelyföld kulturális központja titulusa, s erre jó igazolás lehet a Forgatag. A marosvásárhelyi románság bizalmatlanul közelít a magyarok kultúrájához, párhuzamos kultúrafogyasztó közönsége van a városnak, ennek a leépítését is célozzák a szervezők a Forgatag rendezvényeivel – mondta többek között Soós Zoltán.
Magyarország kormányának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Wetzel Tamás Tamási Áron gondolata nyomán a szülőföldön maradásról beszélt, arról, hogy a magyar kormány kötelességének érzi a külhoniakat erősíteni, ösztönözni az összefogást, amelynek köszönhetően sikerül eredményeket elérni a kisebbségi jogok terén. Erre jó példa a Kolozsvári Magyar Napok, a Forgatag, a kétnyelvűség érvényesítése is, mindezekért támogatták a rendezvényt. Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg alpolgármestere a két város között kialakult mély és sokrétű baráti kapcsolatról, arról a szellemi, érzelmi kapocsról beszélt, ami valójában mindazt erősíti, amiről az államtitkár említést tett. Peti András alpolgármester annak a szellemi örökségnek az ápolását tartotta fontosnak, amelyet eleink, többek között a Kultúrpalota építői hagytak hátra. Épületeinket, tereinket be kell laknunk, és erre jó alkalom a Forgatag – mondta, és kitért a kulturális párbeszéd fontosságára, amelyet a hivatal is szorgalmaz. Reményét fejezte ki, hogy a nemsokára megújuló várban is lehetőség lesz arra, hogy hangsúlyozzák: Vásárhely Erdélyben fontos kulturális központ. Toró T. Tibor, az EMNT elnöke a szervezőket dicsérte „amiért csodát teremtettek” és „feladták a leckét a politikusoknak”. Négyszer próbálkoztak a politikusok, hogy összefogjanak, de ez a mai napig nem sikerült, ezért is kellett „bátorság” a Forgatag megszervezéséhez. Aztán részletesen ecsetelte az autonómia gondolatát, ami szerinte csak erősítheti azt a törekvést, amelyet a szervezők is célul tűztek ki. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról a sokéves munkáról beszélt, amelynek következtében sikerült elérni, hogy lehessen Kolozsvári Magyar Napokat és Forgatagot szervezni. Ez a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem eredménye is. De ahhoz, hogy megértsék a többségiek, hogy mit akarunk, elfogadják a politikai törekvéseinket, valóban szükség van az interkulturalitásra, a kulturális párbeszédre. Jeleznünk kell a román társadalomnak, hogy nem kell félniük a céljainktól, mert semmit nem akarunk elvenni tőlük – mondta, majd hozzátette: ez csak a kezdet, a párbeszédet folytatnunk kell. A szövetség elnöke kifejtette, szükség van arra, hogy a magyar kormány támogassa a törekvéseinket, de fontos, hogy a románok is elfogadják ezeket. Aztán kitért arra is, hogy a mi és az apáink nemzedékének felelőssége, kötelessége megmagyarázni az 1989 után születetteknek, hogy honnan indultunk el – mondta, utalva az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre –, hova jutottunk, mi az az örökség, amelyet ápolnunk kell, de világossá kell tenni a célokat is.
A majdnem egy órát tartó megnyitóbeszédeket a Maros Művészegyüttes műsora követte. Varró Huba válogatásában, Moldován Horváth István zenei szerkesztésében Maros menti, sóvidéki és mezőségi néptáncokat láthattunk, énekelt Kásler Magda és Fekete Orsolya. Barabás Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes vezetője lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy a Forgatag „családtagjaként” népi kultúránk és hagyatékunk legjavát vonultassa fel a színpadon. Hogy valóban nagy az érdeklődés a színvonalas kulturális rendezvények iránt, jelezte az is, hogy a megnyitót követően Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszelőadására zsúfolásig megtelt a Teleki Téka nagyterme is. A szervezők remélik, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés a további rendezvények iránt is.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Fesztivál – Gergely Balázs: A legfontosabb számomra az összetartozás öröme
Ötödik napja lezárultak az idei Kolozsvári Magyar Napok, de még mindig annak hatása alatt vagyunk, és remélhetőleg leszünk még egy jó ideig. Gergely Balázst, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét az elmúlt napok benyomásairól és tapasztalatairól faggattuk.
– Boldog fáradtság – ezzel a két szóval lehetne jellemezni mindazt, amit most érzek, de azt hiszem, hogy így van ezzel a szervező stáb nagy része is. Nagyon hosszú hét volt, hiszen nemhogy szűkítettük volna, hanem inkább bővítettük a rendezvénysorozatot. Majdnem kilenc naposra sikeredett, ami jóval több a hasonló rendezvényekhez képest. Az embernek ilyenkor pattanásig feszülnek az idegei, hiszen rengeteg dologra kell odafigyelnie, a vége felé már „automata pilotára” kapcsoltunk. Sajnos, a különböző programokból nem sokat láttunk, mert egyszerűen ilyenkor nincs rá lehetőség, más feladataink vannak. Ennek ellenére mi nagyon boldogok vagyunk, és amikor a rendezvénysorozat lejár, akkor egyfajta kiteljesedést érzünk. Feltöltődünk a rengeteg pozitív visszajelzéstől, attól a szeretettől, amit az emberektől kaptunk, és úgy érezzük, hogy megérte a befektetett munka, amit érdemes folytatni jövőben is. Úgy gondolom, hogy az apró és kiszámíthatatlan hibáktól függetlenül ezúttal is jól sikerült napokat zártunk. Rengeteg apró örömet találhat az ember a rendezvénysorozatban, de ami számomra a legfontosabb, az összetartozás öröme. Hogy közösségként kint vagyunk a tereken, az utcákon, és jól érezzük magunkat együtt. A találkozások öröme, a régi kapcsolatok újra felfedezése mindennél előbbre való, s mindent felülír.
Szabadság (Kolozsvár)

KMN: számszerűsített sikertörténet
Az Illés múlt szombati főtéri koncertje volt az 5. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb érdeklődést kiváltó rendezvénye: a legendás zenekar 50. évfordulóját ünneplő fellépését mintegy 23–25 ezer néző követte – jelentették be a múlt vasárnap befejeződött kincses városi rendezvény szervezői.
Idén megdőlt a Farkas utcai vásár látogatottsági rekordja is, és a rendezvény szervezői szerint augusztus 17–24. között a román közösség is nagyobb számban képviseltette magát a fesztiválon. A szervezők közleménye szerint a Kolozsvári Magyar Napok közel 500 rendezvényére több mint 180 ezren voltak kíváncsiak.
A fesztivál kedvéért Kolozsvárra látogató turisták száma körülbelül 20–30 ezer főre tehető, a szervezők becslései szerint ugyanis a résztvevők mintegy 10–20 százaléka érkezett Kolozs megyéből, Erdély különböző vidékeiről, valamint külföldről. A tavalyinál nagyobb volt az érdeklődés a magyar napok iránt a világhálón is: a rendezvény honlapját 36 ezren, a Facebook közösségi oldalát pedig 33 ezren tekintették meg, és öszszesen másfélmillió alkalommal kattintottak az ott közzétett bejegyzésekre.
Az eső sem tudta „elmosni” a sikert
Külön kiemelték: a rendezvény iránti érdeklődés a korábbi évekhez képest annak ellenére sem változott, hogy az idei programokat rendszeresen megzavarta a csapadékos időjárás. A szervezők adatai szerint az Illés mellett a Quimby, az MR2 Szimfonik és az Experidance aratta a legnagyobb közönségsikert.
„A Farkas utcában és környékén megszervezett fesztiválutca rekordot döntött: egyetlen évben sem fordult meg annyi érdeklődő a helyszínen, mint idén. A Fogoly utcában berendezett középkori utca a szigethalmi Emese Park jóvoltából szintén nagy sikert aratott, akárcsak az utca bejáratához raklapokból felépített, nyolcméteres kapubástya, amelynek célja Kolozsvár történelmi címérének középpontba állítása volt” – derül ki még a közleményből.
Ugyanakkor a „hangsúlyosabb” román nyelvű kommunikációnak tudják be, hogy a kolozsvári románok közössége nagyobb érdeklődést tanúsított idén a magyar napok iránt. A kincses város többségi lakóinak leginkább az MR2 Szimfonik produkciója, az Experidance 1001 év című előadása, a Jézus Krisztus Szupersztár rockopera és a fesztiválutca kínálata nyerte el a tetszését a szervezők által készített felmérés szerint.
Világraszóló fesztivál
A szervezők hivatalos beszámolójából ugyanakkor megtudtuk: a szervezői stáb összesen 90 főből állt, munkájukat 200 önkéntes segítette. A kulturális seregszemlét nemcsak a helyszínen, hanem a világhálón is követték az érdeklődök, az esti koncerteket közel tízezren láthatták élőben összesen 57 különböző országból.
Románián kívül a legtöbben természetesen Magyarországról voltak kíváncsiak a magyar napok internetes közvetítésére, de az Egyesült Államokban, Németországban, Nagy-Britanniában, Olaszországban, Kanadában, Svédországban, Hollandiában és Írországban tartózkodók közül is sokan bekapcsolódtak virtuálisan a fesztivál forgatagába.
A szervezők ugyanakkor örvendetesnek tartják, hogy az első napi hangosítási problémákat leszámítva más jelentős akadály nem hátráltatta a rendezvényt. Annak pedig külön örülnek, hogy idén sem árnyékolta be a magyar napokat semmilyen incidens. Ezt a „kiváló közönségnek” köszönik elsősorban, ugyanakkor a helyi és a megyei önkormányzat rendfenntartó szervezeteinek a munkájáért is hálásak.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvár is SZINezett!
Bemutatták a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) civil falujában a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa projektet, majd a fesztivál rádiójában beszélgettek is róla. A Kolozsvár 2015 képviseletében Borzási Sarolta elmondta: „Öröm volt látni milyen lelkesedéssel fogadtak és kérdeztek minket a projektről. Nagyon sok fantáziát látnak a projektben és már megtaláltuk azokat a konkrét programokat is amelyre a Szegedi Ifjúsági Ház képviselőit is várjuk. Élmény volt beszélgetni velük, hisz nem titkolt szándékuk, hogy Szeged is megpályázza ezt a címet, ezért nagy érdeklődéssel figyelik Kolozsvár milyen főváros lesz.”
A rádiós beszélgetés során kitértek a pályázati folyamatra, a projektet övező civil összefogásra, az önkormányzat szerepére és a tervezett programokra is. Vajda Árpád a Szegedi Ifjúsági Ház igazgatójának kérdésére elmondták, a Kárpát-medencei magyar szervezetek bevonásával a nemzet ifjúsági fővárosává kell tenni Kolozsvárt, ahol az egész erdélyi és Kárpát-medencei közösség bemutatására sor kerül.
maszol.ro

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)