Kultúrák együttéléséről és autonómiáról a nyitógálán (Kolozsvári Magyar Napok)
A kulturális értékek továbbéléséről, a különböző kultúrák együttéléséről, a toleranciáról, a magyarság és a művészet viszonyáról, az autonómiáról, a történelem nehéz korszakairól és az új nemzedék felelősségéről beszéltek az ötödik Kolozsvári Magyar Napok vasárnap esti nyitógálájának szónokai.
A rendezvénysorozat Az Óperencián innen és túl mottó jegyében kezdődött, Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke éppen e jelmondat jelképes, meseszerű értelmét magyarázta el, amelynek sok olvasata lehet. Például az „Óperencián innenieknek” az új nemzedék tagjait nevezte, akik számára egy ilyen rendezvény természetes, míg a korábbi nehéz korokat is megélt „Óperencián túliak” még emlékeznek azokra az időkre, amikor ez elképzelhetetlen volt. Balatoni Mónika, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára arra emlékeztette a Kolozsvári Magyar Opera termét zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy a gazdaság alakulására évtizedek múltán nem fognak emlékezni, de a kulturális értékek örökre beivódnak a tudatba. Az államtitkár támogatásáról biztosította Kolozsvárt abban a törekvésében, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen. Hozzátette, reményei szerint 2014 végéig megnyílhat Kolozsváron a magyar kulturális intézet.
Emil Boc polgármester, korábbi miniszterelnök köszönetet mondott a szervezőknek a rendezvényért, akárcsak azért, hogy a tavalyi zárógála több mint ötvenezer nézőt vonzott Kolozsvár főterére. A normális légkör jelének tartotta, hogy Kolozsváron mindenki otthon érzi magát. Kijelentette: Kolozsvár a multikulturalizmus és a tolerancia mintájává vált. A polgármester szerint magyaroknak és románoknak sok közös tennivalójuk van még a városban. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke szerint „fel kellene találni a kultométert”, mert az biztosan magas szinten mérné Kolozsvár kulturális kisugárzását. Hozzátette: a kulturális életképességet a város műszer nélkül is bizonyította. Említést tett azonban egy „negatív sugárzásról”, arról, hogy a román hatóságok hadjáratot folytattak a székely jelképek ellen, s hogy az autonómiatörekvéseket a titkosszolgálatok akadályozni próbálják. A románok és magyarok a kulturális tereket vagy a negatív sugárzásokat erősítik? – tette fel a kérdést Németh Zsolt. Szerinte Közép-Európa csak a jó román–magyar kapcsolatok által lehet erős. A budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökeként bemutatott Szatmáry Kristóf, a Fidesz frakcióvezető-helyettese megemlítette: a magyarság nehéz XX. századot élt meg. „Amíg nincs autonómia, nem lehet lezárni a XX. századot” – jelentette ki a képviselő. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke hangsúlyozta: az erdélyi magyar politika csak álmodik arról az együttműködésről, amit a Kolozsvári Magyar Napok szervezésekor sikerült megteremteni. Figyelemre méltónak tartotta, hogy „a példa ragadós”, és immár Marosvásárhelyen, Brassóban és Nagyváradon is van hasonló rendezvény. Az RMDSZ elnöki minőségében megszólaló Kelemen Hunor kulturális miniszter is arról beszélt, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik immár az európai uniós tagsággal rendelkező Romániában szocializálódott, és nincsen közvetlen élménye a sötét múltból. „Környezetünkben számtalan olyan dolog történik, ami visszafordíthatja a történelem kerekét. (...) Az a felelősségünk, hogy azt a csodát, amit megteremtettünk Kolozsváron, megerősítsük, megőrizzük” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvár, a mesebeli hely – Elkezdődtek a magyar napok
A kulturális értékek továbbéléséről, a különböző kultúrák együttéléséről, a toleranciáról, a magyarság és a művészet viszonyáról, az autonómiáról, a történelem nehéz korszakairól és az új nemzedék felelősségéről beszéltek az ötödik Kolozsvári Magyar Napok vasárnapi nyitógálájának szónokai.
A Kolozsvári Magyar Opera termét zsúfolásig megtöltő közönség a rendezvény keretében megtekinthette a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Székely Dózsa György táncszínházi előadását is, melyet percekig tartó vastapssal jutalmazott. „Itt tenni lehet, és tenni is kell”
A gálán elsőként Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke lépett mikrofonhoz, aki a rendezvénysorozat idei jelmondatát – Óperrrencián innen és túl – értelmezte a hallgatóság számára.
Mint kifejtette, generációs különbségek rejlenek a mesebeli kifejezés mögött: az új generáció tagjai az óperencián inneniek, akik számára teljesen természetes, hogy Kolozsváron minden évben megrendezik a magyar napokat, míg a korábbi „óperencián túli” nemzedék nehezebb korokat is megélt és emlékszik még azokra az időkre, amikor hasonlót elképzelni sem lehetett.
Mint részletezte: a mottóválasztás részben a negyvenévnyi kommunista diktatúrából, és az ezt betetőző tizenkét év ráadásból eredeztethető.
Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke beszédében a szervezők munkáját dicsérte, majd hangsúlyozta: a Kolozsvári Magyar Napoknak a kultúráról, szórakozásról és kikapcsolódásról kell szólnia.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere megragadta az alkalmat, hogy magyarul köszöntse a gála résztvevőit, majd köszönetet mondott a szervezőknek a rendezvényért, akárcsak azért, hogy a tavalyi záróünnepség több mint ötvenezer nézőt vonzott Kolozsvár főterére. Kifejtette: a Kolozsvári Magyar Napok hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt tíz év alatt sikerült visszaállítani a normalitást, így mindenki otthon érezheti magát Kolozsváron, amely „mesebeli hellyé vált.”
Magdó János leköszönő kolozsvári főkonzul rövid beszédében eddigi tevékenységét összegezte dióhéjban. „Itt tenni lehet, és tenni is kell” – idézte fel hivatalba lépéskor választott jelmondatát. Elmondta, törekedett arra, hogy a magyarságtudat erősödjön, kaput nyitva a román közösség felé is – örömmel tapasztalta, hogy a román közösség is nyitott az együttműködésre.
Balatoni Mónika, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára szerint egy közösség megmaradásának záloga a bizalom, a kölcsönös tisztelet és az együttműködés. „A kultúra – amely egy nemzet legnagyobb értéke – híd, amelyen keresztül megismerhetjük egymás identitását, és ezáltal legyőzhető az egymás iránti bizalmatlanság” – fejtette ki az államtitkár. Ugyanakkor elmondta: támogatja Kolozsvár 2021-es Európa kulturális fővárosa pályázatát és azt mondta, reményei szerint 2014 végéig megnyílhat Kolozsváron a magyar kulturális intézet.
Németh Zsolt: fel kellene találni a „kultométert”
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke úgy véli, érdemes lenne feltalálni a „kultométert”, amely méri egy városnak, régiónak, országnak, térségnek a kulturális kisugárzását. Mint kifejtette, Kolozsvár kulturális életképességet a műszer nélkül is bizonyította.
Említést tett azonban egy „negatív sugárzásról”, arról, hogy a román hatóságok hadjáratot folytattak a székely jelképek ellen, s hogy az autonómiatörekvéseket a titkosszolgálatok akadályozni próbálják. „A románok és magyarok a kulturális tereket vagy a negatív sugárzásokat erősítik?” – tette fel a kérdést Németh Zsolt. Szerinte Közép-Európa csak a jó román–magyar kapcsolatok által lehet erős.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke arról beszélt, hogy az erdélyi magyar politika csak álmodik arról az együttműködésről, amit a Kolozsvári Magyar Napok szervezésének keretében sikerült megteremteni. Figyelemre méltónak tartotta, hogy „a példa ragadós”, és immár Marosvásárhelyen, Brassóban és Nagyváradon is van hasonló rendezvény.
Utolsóként Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szólalt fel, aki Gergely Balázshoz hasonlóan arról értekezett, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik immár az európai uniós tagsággal rendelkező Romániában szocializálódott, és nincsen közvetlen élménye a kommunizmus idejéről. „Az a felelősségünk, hogy azt a csodát, amit megteremtettünk Kolozsváron, megerősítsük, megőrizzük” – hangoztatta szövetség elnöke.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szent István-búcsú a Perkőn
Ismét megszólalt tegnap a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva a Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános úgy vélekedett, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról.
A Szent István-búcsú tegnap 10 órakor Kézdiszentlélek központjában, az öt évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött mintegy kétszáz felső-háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest XI. kerülete, Piliscsaba, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a kézdiszentlélekiekkel. A Szent Gellért Lovagrend Márton Áronról elnevezett erdélyi rendtartományának négy tagja állt díszőrséget a szobornál. Magyarország csíkszeredai főkonzulátusát Ónody Rita Éva konzul képviselte. Márton Árpád parlamenti képviselő mellett Olosz Gergely volt képviselő és exszenátor is jelen volt, akit Kézdiszentlélek barátjaként konferáltak be.
A szent király kőszobránál az egyházi kórus fellépése után házigazdaként Balogh Tibor polgármester, Nagy Károly Zoltán, Magyarország bukaresti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, majd Bándi Lilla Enikő és Voloncs Attila, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei és tavalyi díjazottja mondott ünnepi beszédet, ezt követően Thiesz Katalin és Bartók Botond énekelt. Koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé, útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A nagy meleg ellenére mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános volt, aki szentbeszédében arra kérte a jelenlevőket, legyenek hűségesek őseink szent hitéhez, nemzetünk gyökeréhez. Mint mondta, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról, a tévelygő nyáj a mai világban pedig nehezen tér magához. „Korunk ellentmondása, hogy magasak az épületek, de kicsinyes a természetünk. Szélesebbek útjaink, de szűkebb látókörünk. Nagyobbak házaink, de kisebbek családjaink. Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértő és mégis, több a gondunk. Több a gyógyszerünk, de kevesebb és gyengébb az egészségünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk. Túl gyakran gyűlünk, túl ritkán imádkozunk. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az évekhez. Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobb dolgokat” – hangsúlyozta a kolozsvári főesperes.
A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, külön kiemelve, hogy az ünnepségen a Máltai Lovagrend brassói képviselői is jelen voltak. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar–magyar verseny az elnökválasztáson?
Tizennyolc esztendővel ezelőtt, amikor az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa úgy döntött, hogy a magyar érdekképviseleti szervezet jelöltet indít az államelnök-választáson, sokan felkapták a fejüket. E lépést azon frissiben is sokan kritizálták, akár a jelöltet, hiszen Frunda György – aki jól vitatkozik románul, összehasonlíthatatlanul jobban, mint magyarul – neptuni múltjával és autonómiaellenes fellépéseinek sorozatával alkalmatlan arra, hogy maximalizálja az erdélyi magyarság szavazatait. Arra viszont kiválóan alkalmas volt, hogy 1996-ban megágyazzon a kormányzati szerepvállalásnak, hogy a választói bázis számára elfogadhatóvá tegye e lépést, amivel sikerült az RMDSZ-t máig ható érvénnyel eltéríteni az 1993-ban, Brassóban megfogalmazott autonómiaprogramtól.
Frunda, az ellenjelölt
Egy év telt csak el az 1999-es csíkszeredai Markó-Kincses párharc után, amikor sokak meglepetésére Kincses Elődnek sikerült Markót megszorítania, annak dacára, hogy a küldöttek többsége hivatalból volt jelen, azaz közvetlenül érdekelt volt a Markó-Neptun egységfront politikájának folytatásában. Ismét Frundát indították, ezzel is növelve a szervezeten belüli polarizálódást, valamint a Neptun-lobbi ismertségét és erejét.
2004-ben Markó Béla volt a jelölt, akiről feltételezhető, hogy nagyobb támogatottságot élvez a maga látszólag egyensúlyozó politikájával, mint a labanc oldalon látványosan elkötelezett Frunda. (Látszólag, mondom, mert az elmúlt húsz esztendőben Markó a gyakorlati politika síkján egyáltalán nem egyensúlyozott, hanem a Neptun-lobbit támogatta. A „sokszínűség egysége”, a „belső pluralizmus” legfeljebb szólamok szintjén jelent meg az általa elnökölt szervezetben.)
Ugyanabban az esztendőben alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, amelynek az önkormányzati választásokon való indulását sikerült elgáncsolni, de Székelyföldön a parlamenti választásokon elindult a Népi Akció színeiben, nem kis pánikot okozva az RMDSZ soraiban. Mint később kiderült, nem volt miért izgulni, de az RMDSZ vezetői úgy érezhették, nem kockáztathatnak: ők is az autonómiát és a kettős állampolgárságot tűzték zászlajukra, amit elég nehezen lehetett volna Frundával az élen meghirdetni. Kelemen Hunor 2009-es jelölése a politikus ismertség-indexének növelését szolgálta, nem sokat számított, hogy sokkal kevesebb szavazatot sikerült összegyűjtenie, mint elődeinek.
Új műsor, új férfi
Idén új helyzet látszik kialakulni azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt is ringbe száll – egyelőre aláírásgyűjtési szinten. Ha a pártnak sikerül összegyűjtenie a 200 ezer támogató szignót, akkor Szilágyi Zsolt személyében Kelemennek komoly ellenfele lesz. Az autonomista politikus pályáján nincs törés, „kényes ügyei” sincsenek, remekül verbalizál, több nyelven is kommunikál, kiváló debattőr. Ráadásul az RMDSZ ebben a helyzetben nem alapozhatja arra az EMNP hiteltelenítését célzó kampányát, hogy a magyar szavazatok megoszlásával veszélybe kerül a parlamenti képviselet. (Kedvenc szólamukról persze aligha fognak lemondani, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára már első vonatkozó nyilatkozatában a magyar közösség megosztásától és a magyar szavazóerő felaprózásától óvott. Ugyanakkor a komolyan vétel igényével ez nem lehet az RMDSZ kampány fő üzenete, mint volt 2012-ben.) Mindkét jelölt egyformán esély nélkül indul, s mindkét jelölt indulásának mögöttes célja van. A második fordulóba való bekerüléssel egyikőjüknek sem kell számolnia, arról nem is szólva, hogy magyar ember a belátható jövőben aligha fogja elnyerni a román államelnöki tisztséget.
Kelemen célja vélhetően a választói bázis egyben tartása, a magyar szavazatok felmutatása és az azokkal való sáfárkodás. Szilágyi Zsolt tényleges célja pedig alighanem az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt programját megismertesse a választókkal. Az elnökválasztási küzdelem kiváló alkalom arra, hogy a párt Románia föderalizálásáról szóló elképzelése minél több emberhez eljusson, beleértve a román választókat is. Arra is jó lehetőség, hogy ésszerű érvekkel lebontsunk valamennyit az autonómiával kapcsolatos román aggályokból. Erre mutatott rá Izsák Balázs, az SZNT elnöke is, aki szerint eddig az elnökválasztási kampányok annak ellenére „nem hoztak semmit az autonómiaküzdelemnek”, hogy 1996 óta minden alkalommal volt magyar jelölt.
Pólusok találkozása
Az államelnök választás arra is jó lehetőség lett volna, hogy a két, magát autonomistának valló erő, az EMNP és az MPP összefogjon és külön pólust alkosson. Erre azonban az MPP továbbra sem mutat hajlandóságot. Az a pártvezetés, amely oly harsányan bírálta a 2009-es EMNT-RMDSZ magyar összefogást, 2012-től az autonomista EMNP-vel szemben az RMDSZ-t nevezi a kisebbik rossznak, s következetesen e komprádor szervezettel kokettál. Most is azt hallhattuk tőlük, hogy a magyarság számára tét nélküli ez a mérkőzés, s hogy az EMNP nem fogja tudni összegyűjteni a szükséges aláírásokat. Azt is látni kell azonban, hogy az MPP ma sokkal inkább egy „brand”, egy felfuttatott és a választók egy részének tudatában rögzült márkanév, mintsem élő és működő szervezet. Ami érthető: e közösség arra szerveződött, hogy az erdélyi magyar politikai palettán az önálló magyar érdekeket, egy jövőt ígérő politikai programot, a háromszintű autonómiát képviselje. Két éve viszont a pártvezetés – nehezen behatárolható motivációk által vezérelten – ahhoz az RMDSZ-hez dörgölőzik, amely az autonómia-programot tizennyolc esztendeje jó mélyre elásta, s kizárólag konjunkturális célokkal, a választói bázis mozgósítását katalizálandó vette elő időnként. Ahhoz az RMDSZ-hez, mely 1993-ban vette kétéves határidővel programba az autonómiastatútumok megfogalmazását, de most, több mint húsz esztendővel a brassói kongresszus után is adós vele. Érthető, hogy a párton belül zavarodottság uralkodik, hiszen a pártvezetés a talán legfontosabb motiváló erőt tagadja meg a középgárdától: hogy büszkék lehessenek szervezetükre, következetességükre, hajlíthatatlanságukra, kérlelhetetlen autonómiapártiságukra.
Úgy áll hát a helyzet, hogy a néppárt ismét csak saját magára számíthat, partnerszervezetei, az EMNT és az SZNT mellett. Ezzel együtt helyes lépés volt, hogy a párt nem hagyta ki az alkalmat programjának ismertebbé tételére és elfogadtatására. A román elnökválasztás lehetőséget biztosít a „nemes küzdelemre”, ahogy Szilágyi Zsolt fogalmazott, arra, hogy minden magyar lelkiismerete szerint, nyugodt lélekkel választhasson a helyzetelfogadó és a helyzetteremtő, a követő és a céltételező politika, a tüneti kezelés és a gyökeres megoldás között.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Elek apó szülőföldjén (Nyári vendégforgalom Erdővidéken)
Akik Erdővidék érdeklődésre méltó látnivalóit, idegenforgalmi kínálatát akarják megismerni, immár nem ütköznek információhiányba. A rendszerváltás után eltelt közel negyedszázad alatt nemcsak a világháló, hanem a helybeli könyvkiadó, a helyi lapok is gondoskodtak arról, hogy kellő mennyiségű tájékoztató jellegű tudnivalót tegyenek közzé Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Kriza János, Bölöni Farkas Sándor és Apáczai Csere János szülőföldjéről. Augusztus vége, szeptember első fele itt még nyári turistaszezon.
Setétpatak hangos lesz
Pál-Szilágyi Éva nem az az asszony, aki megfutamodik a nehézségek elől. Két táborozó csoport közötti szabad idejében azonban hiába kerestük setétpataki vendégházánál, telefonon mondta el, hogy sikerült nem kis befektetéssel lakhatóvá-használhatóvá tenni a Baróti-hegyek szívében, festői környezetben meghúzódó vendéglakot, a nyáron majdnem telt házzal dolgoztak. Főleg hétvégeken igényelték a tágas, 45 férőhelyes táborházat a vendégcsoportok, s mert ők nem válogatnak a szállóvendégek között, a jó székely és a román konyha sok pihenni-kiruccanni vágyót ide vonzott. Augusztus 29-i kezdettel Setétpatak ad otthont a Székely Sziget Nemzeti Tábornak – jelezte, de olvasni lehet a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom honlapján is: „Ami már bizonyos, táncolni fogunk, s ha még nem tudunk, arra is lesz lehetőség, hogy megtanuljunk néhány lépést, hiszen lesz táncház, táncoktatás. Akik túrázni szeretnének, azoknak sem kell aggódniuk, mindenképp hozzanak túrabakancsot. Amit még megoszthatunk a nagyérdeművel a programokkal kapcsolatosan, hogy harcosoknak lesz airsoftjáték, olvasni vágyóknak könyvbemutató, és végül, de nem utolsósorban, ha tetszik, ha nem, lesz határőrség élőben!” Szeptember elejére is jelentkeztek már vendégek – közölte Pál-Szilágyi Éva, aki nem idegenkedik a reklámoktól, de mint mondta, számtalanszor bebizonyosodott, hogy szájról szájra is hatásos a hírterjesztés. A Setétpatak iránt érdeklődőknek azt is kell tudniuk, hogy az erdős környezetben fekvő tábor környékén is akad látnivaló: a patak forrásvidékén borvíz tör fel a mélyből, közel a Kincses-barlang, és csupán 3,5 kilométer távolságra Uzonkafürdő! Benedek Elek szülőfalujában, Kisbaconban – ahol emlékháza is megtekinthető – évek óta működik a Pál-Szilágyi Éva tulajdonát képező Melinda Panzió, amely egy 1903-ban épült, teljesen felújított székely családi ház, újjávarázsolt eredeti bútorzattal, három szobával, két fürdőszobával, nyolc férőhellyel. Ha igény mutatkozik rá, kulcsosház formájában is használható, a melegebb évszakokban fedett nyári szálláshelyekkel. A múlt századelő bútorai között igazán jól érzik magukat a vakációzó vendégek. A télen érkező – mert eljön ám a tél is – élvezheti a pattogó tűz hangulatát, lovas szánnal juthat fel a Dél-Hargita fenyvesei közé. A vidék jellegzetes ételeit, készítményeit is megkóstolhatja. Kisbaconban „zakatol” a vidék egyik működő vízimalma!
Jó a Jázmin kínálata
A bibarcfalvi Jázmin Panzióba kopogtattunk be. Kiss Hajnal tulajdonos nemhiába nyugalmazott tanítónő, tudja, hogy a vendéget csak kiváló kínálattal, kényelemmel és kifogástalan konyhával lehet ismét visszahozni a borvizes faluba. Látogatásunk idején gyomlált, mentette a még menthető virágokat, mert nem mindegy, milyen egy vendégház udvara. – Nem mondhatnám, hogy rossz volt a nyári forgalom – jegyeztük szavait. – Jöttek vendégeink külföldről és belföldről is, s mert több a szálláshelyünk, ki tudtuk szolgálni azokat a munkásokat is, akik a Baróton épülő bevásárlóközpont építésénél dolgoztak. Azt szokták mondani, ha nem csurran, hát cseppen. Ebből az „iparból” nem lehetne megélni, de mi nyugdíjasok vagyunk, és próbálunk kapaszkodni. Ahány megszálló, annyi típusú: van, aki csak átutazik, más csak pihenni akar, de akad olyan is, aki meg akarja ismerni a környéket, s ebben tudunk segíteni. Bibarcfalva egyébként mindig is híres volt ásványvizeiről, kalciumban és magnéziumban gazdag gyógyvizeiről. Sajnos, meleg kádas fürdője és hideg strandfürdője most nem működik, a városi önkormányzat – mert Barót városhoz tartozunk, s a médiából tudom – állítólag elárverezi! Én hiszem, hogy sikerül felújítani, és ez a hely visszakapja egykori varázsát. Kissé furcsállom, hogy ott, ahol nem volt gazdag hagyománya a fürdőkultúrának, mint például Bölönben, kezelőközpontot építettek, s Bibarcfalva A borvíz útja programból kimaradt. Itt, ahol a föld mélye tele ásványvízzel, nagyon fontos lenne a kanalizálás, mert nagy esőzések idején a felszíni szennyvizek beszivároghatnak a föld rétegeibe, és veszélyeztethetik a borvizeket. A városatyák civakodnak, s ilyenkor lelassulhat a haladás. A faluban is akad látnivaló, hiszen a helybeli református templomban található a vidék egyetlen feltárt, szépen restaurált Szent László-falfestményrészlete. Dobásnyira tőlünk Barót város gazdagnak mondható vendégforgalmi látnivalóival.
A Bella-Kriszta nyitva, a Derzs Panzióban is telt ház
Nem könnyű feloldani a két baróti vendégház nevének etimológiáját. Bella és Kriszta a nevüket viselő panzió tulajdonosainak, Sámuel Mária Magdolnának és Kolumbán Alpárnak Amerikában élő lányai. Az udvaron Kolumbán Albert házigazda fogadott.
– Aránylag jó a turistanyár – mondta –, majdnem telt házzal működtünk. Nálunk is szálláshelyre akadtak a baróti szupermarket építésénél dolgozók, a Barót Napok alkalmával itt szálltak meg a budafok-tétényiek s azok a vendégek – köztük mongóliai tudósok is –, akik a helybeli múzeum által szervezett hun táborban vettek részt. Még nincs vége a nyári szezonnak, hétvégére magyarországi vendégeket várunk. Igényesen berendezett szobáink, a kényelem, a vendéglátói szeretet és a finom falatok biztosítják, hogy aki egyszer itt megszáll, az bizonyosan visszatér. Panziónkban öt szoba van, ebből egy franciaágyas, három kétágyas és egy egyágyas, igény szerint mindenikbe pótágyat lehet betenni: 12–14 személyt tudunk elszállásolni. Öt szobához négy fürdőszoba tartozik. – A vendégeknek svédasztalos reggelit, ebédet és vacsorát is biztosítunk – folytatta Mária Magdolna, akivel utunk alkalmával egy naturista tanácskozás résztvevőjeként a Dél-Hargitában, a Kormos Panziónál beszélgettünk. – Vannak nekünk igazi székely és erdélyi ételajánlataink. A baróti Tortoma Könyvkiadó négy évvel ezelőtt ismét megjelentette a baróti származású Zelch Manci régi szakácskönyvét, mely itt jelent meg 1934-ben, úgyhogy nálunk ételválasztékban nincsen hiány. Panziónkban konyha is áll a vendégek rendelkezésére. A házhoz nagy kert és udvar tartozik, grillsütővel, kemencével, kerti bútorokkal, függőággyal. Az autóknak parkolót biztosítunk. A környéken igen sok kirándulóhely és túralehetőség várja az Erdély-imádókat. Ötven kilométer távolságra a brassói Aqua Park, kissé közelebb a Szent Anna-tó. Vendégeink részt vehetnek házikenyér-, lepény- és kürtőskalácssütésen, pálinkafőzésen is. A Derzs Panziót Homoród menti vállalkozó építette, aki szülőfalujáról, a Szent László-falfreskóiról híres Székelyderzsről nevezte el és jegyeztette be. Jelenleg Barót város testvértelepülésének, Dabas önkormányzatának tulajdona, harminc személy kényelmes befogadására felkészülve. A szobák többségéhez saját fürdőszoba és WC, állandó hideg-melegvíz-ellátás tartozik. Az épületben 35 férőhelyes vendéglő is található. – Három hónapig Erdéllyel ismerkedő dabasi gyermekcsoportokat láttunk vendégül – tájékoztatott Péter Erzsébet helyi megbízott. – Számos felnőttcsoport is jött, többek között budapesti vendégek. Panziónk remek lehetőséget kínál Barót és a környék nevezetességeinek és természeti értékeinek megtekintésére.
Kormos vize csendes csobogása
„Erdővidék! Hogy muzsikál a név zenéje. Hogy hív a Vargyas, a Kormos vize csendes csobogása s a Dél-Hargita fenyvesei...” Ismerősen hangzanak a szavak, amelyeket Erdővidék című útikalauzomban raktam egymás mellé 1973-ban. A Kormos vize mellett robogtunk a Kormos Panziót keresve. Csak a hegyek őrzik még régi körvonalaikat, már rég emlék az erdőfülei diatomitbánya, azóta régészek kutatták Csipán mezejét, de kitartóan csordogál a Kuvaszói borvíz, s itt-ott az öreg fákon még látni rég festett turistajelzéseinket. Kuvaszó tövénél ismerősként fogad Benkő Lehel, a négymargarétás Kormos Panzió tulajdonosa és felsége, Zsuzsanna. Éppen egy magyarországi naturista tudóscsoport tartotta az udvaron megbeszélését. Kívánatos délebéd illatát hordozta a szél, s egy idős ember egy kisfiút horgászni tanított a panzió udvarán lévő pisztrángos tóban. A tulajdonos bemutatta csodás vendégházát.
– Még mindig nem az a lefedettség, amire várunk – mondta –, de egyre több a visszatérő vendég, újakat is hoznak magukkal. Általában elégedettek vagyunk. Hat szobában a férőhelyek száma tizenöt. Van egy öt férőhelyes lakosztály és az ebédlő mellett tágas konferenciaterem. Innen könnyen elérhetőek – 15–20 kilométeres körzetben – Észak-Erdővidék vendégforgalmi objektumai, s a Dél-Hargita gerincén túl a Szentimrei Büdösfürdő, valamint az Andrási család ősi fészke, Csíkszentkirály.
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
NAGY-MOLDOVÁT AKARNAK. A Moldova köztársaságbeli Moldova Hazafiai párt az utóbbi 65 év több nemzetközi konvenciójára és szabályozására hivatkozva úgy véli, Moldovának joga van visszakövetelni a korábban birtokolt területeit, melyekről azt állítják, hogy ezeket „jogtalanul engedték át” Romániának és Ukrajnának.
A Moldova Köztársaság törvényes területének visszaszolgáltatásáról című, orosz nyelven közzétett nyilatkozatukban a párt tagjai arra figyelmeztetnek, hogy ha a jelenlegi moldovai kormány figyelmen kívül hagyja a nyilatkozatot, és nem intézkednek a követelt területek visszaadásáért, ez azt fogja jelenteni, hogy a kormány nem a moldovai állam és népe érdekében cselekszik. (Ziare.com) TÖRTÉNELEMTISZTOGATÁS. A kommunista korszakban készült történelemtankönyvek csupa hazugságból álltak, a moszkvai direktívák alapján szerkesztették, gyakorlatilag eltorzítva a román nép eredetét. Oly mértékben meghamisították a történelmet, hogy a kommunizmus 1989. decemberi bukása utáni sem figyeltek oda e terület megtisztítására, így további hibák kerültek tankönyvekbe – állítja Dragoş Dragomir konstancai történelemtanár. Az Adevărul több történész, tanár megszólaltatásával készített elemzésében Mircea Pora temesvári professzor és író a jelenről sem fest rózsás képet, úgy fogalmaz: „Nekünk teljesen meghamisított történelmünk volt. Valójában olyan nép voltunk, mely a kezdetek óta nagy tudatlanságban élt. De az emberek most is a Ceauşescu idejében tanult ostobaságokat hiszik, mert az elit eltűnt, helyüket pedig másodrangú, alja népség, falusiak vették át, akik egyik napról a másikra diplomások lettek, és nyilvánvalóan felkarolták az új szemléletmódot. Ők ma is románellenesnek nevezik azt, aki nem úgy gondolkodik, mint ők.” HAZAMEHETNEK A SZIÁMI IKREK. Maria és Elena, az augusztus 8-án Brassóban született, mellcsontjukon összenőtt ikerpár két-három napon belül kikerülhet a kórházból, hiszen egészségi állapotuk jó, gyarapodtak súlyban, egyikük 3,3, másikuk pedig 2,6 kilogramm, közölte Radu Spătaru, a bukaresti Marie Curie Gyerekkórház orvosa, az ikreket szétválasztó műtétet elvégző csapat koordinátora. Az ikerpárt augusztus 11-én vitték el Brassóból a bukaresti kórházba. A szétválasztó műtétet, amelyen hét orvos vett részt, augusztus 12-én végezték el, és majdnem két órán keresztül tartott. (Mediafax)
REKORD BÚZATERMÉS. Romániában a tavalyi rekordot némileg meghaladó volt az idei búzatermés, és 44 éves csúcsot döntött a repcetermés. Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter ismertette, idén 7,4 millió tonna körüli volt a búzatermés, meghaladta a tavalyi 7,3 millió tonna rekordot. Idén a hektáronkénti hozam 3,65 tonna volt. A miniszter arról is beszámolt, hogy 1,74 millió tonna árpa került a tárolókba a tavalyi 1,51 millió tonna után. A mezőgazdasági miniszter arról is beszélt, hogy a júniusi sok csapadék rontotta a búza terméshozamát, jót tett viszont a napraforgónak és a kukoricának.
(Maszol.ro), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főcze János
BÁRMIKOR ROBBANHAT
Erdélyben gyakoriak a roma-magyar feszültség-gócpontok
A kézdiszentléleki baleset és az azutáni események az egész erdélyi magyar közösséget megrázták. Van kiút az erőszakspirálból?
A Kézdiszentléleken történt baleset és az azutáni események bejárták a sajtót és megtöltötték a közbeszédet, hol ilyen, hol olyan felhanggal. Azonban a kézdiszentléleki helyzet nem egyedülálló, sőt, a szakértők szerint tele van az ország hasonló közösségi patthelyzetekkel, amelyek egy lépésre állnak attól, hogy kirobbanjanak. A hatóságok tehetetlenségére nincs magyarázat, a szőnyeg alá söprés módszerével élnek. Azonban ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, csak akkutizálódnak. A Transindex mediátorokat és más szakembereket keresett meg megoldási modelleket remélve, de egyben magyarázatot is keresve arra, hogy mi áll a kialakuló konfliktusok hátterében.
Nincs konfliktuskezelés
Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója úgy véli, nagy problémának számít az, hogy a kézdiszentlélekihez hasonló helyzetek megoldására nincs állami forgatókönyv, és senki nem megy ki hivatalból ilyenkor.
„Ha intézményesítené valamelyik kormányszerv az interetnikus konfliktus moderálásának lehetőségét, akkor implicite azt is elismerné, hogy létezik ilyen probléma. Ez azonban nem elismerés kérdése, ilyen konfliktusok, feszültségek léteznek, sőt, kipattanásuk várható. Szerintem intézményes figyelésre szükség lenne” – mondta.
Ádám szerint azokban az esetekben, amikor a magyar és a roma közösség nem képes megoldani a konfliktust, ami közöttük feszültséget okoz, akkor mediátorhoz kellene folyamodniuk.
Azonban ahhoz, hogy mediálásra kerülhessen sor, a két közösségnek kellene arra a felismerésre jutnia, hogy szüksége van egy mediátorra, mert nem képes menedzselni a köztük lévő problematikus helyzetet. „Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor a külső szemlélő látja, hogy egy ilyenre lenne szükség, azonban a történések résztvevői nem jutnak el addig a felismerésig, hogy egy ilyen segítségével valamennyit lehetne javítani a helyzeten” – mondta a kézdiszentléleki ügyre utalva. Ha azonban a közösség nem jutna el a mediátor hívásának a gondolatához, akkor sem kellene annyiban hagyni a dolgot, ugyanis ezek a rendezetlen helyzetek nem eltűnnek, hanem akkutizálódnak. „Lehet, hogy érdemes volna kitalálni egy állami intervenciót az ilyen esetekre, amikor nem a felek felkérésére, hanem egy intézmény, mondjuk az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vagy a roma ügyekkel foglalkozó kormányhivatal automatikusan intézkedni kezd. Ebben az esetben fel kellene kérni olyan hivatásos közvetítőket, akik nem a közösség tagjai, de értenek az adott nyelven, hogy segítsenek. Lehetne úgy is, hogy egyszerre kettőt küldjenek ki, az egyik legyen roma, a másik magyar. Kicsit módosított mediálási módszertannal és a közösségek beleegyezésével meg lehetne oldani, hogy mind a két mediátorban megbízzanak, és lépéseket tegyenek a közöttük lévő bizalmatlanság leépítésére.
Az a baj, hogy ha bűnügyi szempontból el is járnak a hatóságok, és igazságot is tesznek, pontosan ez a konfliktuskezelés nincs megoldva” – magyarázta Ádám.
Elmondta: léteznek hivatásos mediátorok, akik erre fel vannak készülve, és ugyan meg kell fizetni őket, de a „helyzetet legalább igyekeznek valahogyan kezelni”.
„Nem ismerek olyan esetet, hogy mediátorhoz fordultak volna, amikor hasonló problémákkal szembesültek. Ilyenkor abban reménykednek, hogy minden lecsendesedik, és hogy az események nem csapnak át erőszakosságba. De, ha erőszakosság nem is történik, ez nem azt jelenti, hogy a feszültség nem marad meg a közösségek között. És így olyankor pattan ki a feszültség, amikor talán legkevésbé számítanánk rá, és úgy nyilvánul meg, ahogy nem számítunk rá. Ilyen bármikor előfordulhat” – magyarázta a szakember.
Árnyalási pontok
Ádám Gábor arról számolt be, hogy a kézdiszentléleki roma közösség nem olyan mélyszegény, mint elsőre gondolnánk. Három évvel ezelőtt egy gazdaságfejlesztési projektben dolgozó szakember járt a helyszínen, szerinte a közösség számos tagja kereskedelemmel foglalkozik: abból élnek, hogy környékbeli gazdáktól felvásárolják a fölösleges krumpli- és zöldségtermést, és azt Brassóban vagy akár délebbre értékesítik piacokon. „Ez egy életforma: speciális szállítóeszközre van szükség, és sokat tartózkodnak emiatt Kézdiszentléleken kívül. Elmennek hétfőn, és gyakorlatilag a saját autójukban laknak, majd csak hétvégén érnek haza” – magyarázta a szakember.
A mediáláshoz két jól körülhatárolható fél kell, azonban ebben az esetben minimum három-négy szereplő azonosítható. „Egyrészt ott van a szentléleki roma közösség, másrészt a szentléleki helyi magyar közösség, de lehet külön szereplő a helyi közigazgatás és a székelyföldi motorosok közössége is. Ezek mind konfliktusban vannak” – mondta Ádám.
Ádám szerint a roma közösségnél a vezetők beazonosítása problémákba ütközne, ugyanis a székelyföldi magyar ajkú roma kisebbség esetében nem annyira jellemző ez a hierarchikus közösség-szervezési modell, így Kézdiszentléleken sem alkalmazzák.
Egy közösségi mediálási szakember szemszöge
Koreck Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelyföldi közösségek általában nagyon befele fordulnak, és már az olyan személyeket is idegeneknek nézik, akik akár több évtizede élnek ott, de a szomszédos faluból származnak. Ehhez viszonyítva még idegenebbnek érzékelik azokat, akik hozzájuk képest teljesen idegen módon élnek.
Koreck azt is elmondta, hogy széles körben elterjedt vélemény az, hogy a romák nem dolgoznak, és hogy lopnak. „Mindez sajnos sok esetben igaz. Azonban senki nem veszi figyelembe, mikor ilyenekkel érvel, hogy ennek strukturális okai vannak. Attól a ponttól kezdve, hogy nincsen házuk, sem földtulajdonuk, teljesen más életformát követnek. Ezeknek a roma közösségeknek számos tagja egyik napról a másikra él. Ez meg végképp nem kompatibilis a székely közösségek életmódjával” – magyarázta. „Arról is beszélni kell, hogy a panaszok, amelyeket a roma közösségek miatt a székelyföldi magyarok hallatnak, azok valós gondok. Az igazi probléma azonban az, hogy a köréjük fonódó „ördögi” körből (tulajdon hiánya, munkanélküliség, alacsony tanulmányi szint, stb.) a romák nem tudnak egyedül kilábalni. Nem igazán tudnak önerőből telekhez és házhoz jutni, vagy a tanulmányi szintjükön javítani. Ez nem egyszerűen csak akarat kérdése. Ezek a közösségek sajnos túlélésre rendezkedtek be, és nincs meg az erejük hozzá, hogy változtassanak ezen. Sok esetben két generációs jelenség már körükben az, hogy a munkanélküliség és lakhatási problémák állandóak” – mondta. Koreck szerint egy másik fontos kérdés, hogy meddig lesz arra erőforrás, hogy hatalmi politikával elfojtsák az elégedetlenkedéseket. „Egyelőre hatalmi erővel fojtják el az elégedetlenkedéseket, a rendvédelmi szervek fenyegetése az egyedüli, ami visszatartja azoknak a kipattanását.”
„Ezek a problémák csak éleződnek, és még nagyon sok további gond lesz, ha semmi nem történik. Márpedig az önkormányzatok nagyjából húsz éve vonogatják a vállukat. Ez nem egy mostani probléma, ezt már a rendszerváltás utáni önkormányzati vezetők is látták, tudták.
Könnyű mondani, hogy éljenek a többség normái szerint. Azt is kell látni, hogy számos roma család olyan alapfeltételek nélkül él, amelyek nagyrészt kizárják őket a civilizált életvitelt élők köréből” – mondta. Koreck arra is felhívta a figyelmet, hogy a roma közösségek gyermekeinek nagy része nem jár rendszeresen iskolába. „Ebben a tudás megszerzésének az elmaradása mellett a legnagyobb baj az, hogy a szocializálódás is elmarad. Ha ezeken a folyamatokon nem megy át a gyerek, akkor nem tud a társadalomba betagolódni, ugyanis nem fog úgy viselkedni, mint egy szocializált személy. Ez azért is veszélyes, mert sokszor nincsenek meg azok a viselkedési gátak, amik kialakulnak a magyarok többségében, éppen a szocializáció és a biztos létkörülmények miatt. Ezért van az, hogy adott esetben egyes romák lekaszálják más terményét, és még bosszút is állnak a tulajdonáért jogosan fellépő gazdával szemben. Ilyen és ehhez hasonló esetek szoktak vádaskodáshoz, bizalmatlansághoz és sokszor önbíráskodáshoz vezetni” – magyarázta.
Koreck szerint az önbíráskodással, azon kívül, hogy bűncselekménynek számít, a legnagyobb probléma az, hogy nem csak azok keverednek bele, akik direkt érintettek, hanem a körülöttük lévők is, tehát azok, akiknek nem sok közük van a konkrét, pontszerű eseményhez.
Van megoldás?
Koreck Mária szerint a békülési folyamat nem fog magától beindulni. „Ahhoz, hogy elindulhasson a feszültség feloldását célzó folyamat, be kell vetni humán és anyagi erőforrásokat is, hogy a két közösség közötti szociális szakadékot áthidalhassák. Vannak erre eszközök, de akarni kell. Azt is kell tudni, hogy ez egy többéves folyamat lenne. És utána jöhetne maga a mediálás, ha szükség lenne még rá. Azt is tudni kell, hogy a problémák megoldására ez sem lenne garancia, de legalább történnének konkrét lépések a helyzet kezelésére” – magyarázta. Ezek a konfliktusos helyzetek összetettek, van egy látszólag elsődleges erőforrás-konfliktus: az egyiknek van, a másiknak meg nincs tulajdona, telke, háza, egzisztenciája; és van egy identitást érintő konfliktus is, mely nem minden esetben redukálható le etnikai identitásbeli konfliktusra. Ez esetenként az emberi méltóság megsértésében nyilvánul meg, vagy az osztott vagy nem osztott értékekben.
A polgármester is kérhetné a mediálást, ha nagyon jól körülhatárolná, hogy mire kéri, és a feleket legalább egyszer asztalhoz hívná, hogy próbálkozzanak meg közös kiutat találni. Mindennek azonban alapvető feltétele, hogy mindenki elismerje azt, hogy az egész közösségnek komoly problémája van, és, hogy ez nem csak a közösség egyik vagy másik részének a kizárólagos gondja vagy hibája, tehát közösen kell rá megoldást keresni.
Ha ez megtörténik, akkor a következő lépés lehet a külső segítséghez való fordulás, ez lehet közösségépítő szakember vagy konfliktuskezelő szakember. „Erővonal mentén a problémát semmiképp sem lehet megoldani. A megoldás csak közös akarattal lehetséges” – mondta. Elmagyarázta, hogy vannak erre pozitív példák, mint egyes ír csoportok, meg számos afrikai népcsoport, akik mediálással kezelik sikeresen az interetnikus és sok esetben erőszakos konfliktusaikat. Azonban ez sokévi előkészítő munka és nagy odafigyelés eredménye.
A kereskedő cigányok kapcsán a szekértő úgy gondolja, hogy ők egy jó lehetőség a helyzet rendezéséhez. „Ha így áll a dolog, akkor a közösség vezetői tehetnek a helyzet javításáért, mert azoknak, akik kereskednek, vannak kapcsolataik a külvilág fele. Emellett az is lehet, hogy csak egy pár problémás család van. Ebben az esetben ellenük kell fellépni és megoldást keresni az esetükre, mert ezek a családok konfliktusokat generálnak. Az, hogy ilyenkor próbálnak nem beavatkozni, hátha elmúlik a helyzet, egy struccpolitika, amit nem értek, mert már nagyon rég folyik. Ha világos, hogy mi a gond, melyik családdal van baj, akkor igyekezni kell megoldani, mert az egész közösségre kivetítődik az, amit csinálnak.”
Koreck szerint ezt a problémát munkahelyteremtéssel és felzárkóztatással is meg lehetne oldani. Ez egy többéves folyamat lenne, amikor például egy olyan településfejlesztési projektet kellene indítani, amelybe bevonnak minden csoportot. „Ennek a keretében kellene hangsúlyosan foglalkozni a roma közösséggel. Én úgy látom, hogy ez egy járható út lehetne. Nem beszélve arról, hogy erre amúgy is szükség lenne. A településfejlesztési stratégia kidolgozását nagyon odafigyelően kellene megcsinálni és okosan alkalmazni, miután megkeresték hozzá a pénzforrásokat” – mondta.
Nemzetközi visszhang kell?
Koreck szerint a konfliktus előbb-utóbb ki fog pattanni, és nem csak Kézdiszentléleken. „Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul néz az ki, hogy egy kisebbség (ebben az esetben a magyar) így bánik a saját kisebbségével. Én úgy látom, hogy a magyar közösségekben hamarabb pattan ki az erőszak a romákkal szemben, mint a román közösségekben. Nagyon rossz a Székelyföldön tapasztalt jelenség is, hogy a cigányokra alsóbbrendű lényként tekintenek. Ez akkor sincs rendben, ha nem egy tudatos gondolkodásmód. Az ott történtekhez hasonló traumák általában nem felejtődnek el, hanem mind nyomot hagynak a közösségek tudatában, és további konfliktusokat gerjesztenek” – magyarázta.
Megtagadta a választ kérdéseinkre a kézdiszentléleki polgármester
Múlt héten, pénteken falugyűlést tartottak Kézdiszentléleken, hogy megtalálják a kiutat a magyar és a roma közösség között kialakult konfliktusból, amely a motoros baleset és az azt követő események miatt éleződött ki. Felhívtuk a polgármestert, arról érdeklődve, hogy megtörtént-e a fórumon elhangzottak kielemzése, az ott elhangzottak alapján milyen lehetséges módozatai lehetnek a konfliktus kezelésének, milyen konkrét lépések megtételét helyezték kilátásba, illetve hogy tervezik-e konfliktuskezelési szakember bevonását, külső segítség igénybe vételét. A polgármester azonban nem válaszolt kérdéseinkre.
Transindex.ro

Identitáserősítő Székelyföld Napok
Maros megye „visszakapcsolódik” a Székelyföld Napok rendezvénysorozathoz, ezáltal megerősítve, hogy a régió szerves része, az itt élőknek azonos a múltjuk és a jövőt is a Hargita és Kovászna megyeiekkel közösen képzelik el.
Első alkalommal tartott együtt sajtótájékoztatót, ráadásul közös rendezvényről az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, Hargita és Kovászna megyék tanácselnökei, Borboly Csaba, illetve Tamás Sándor, és a Maros megyei RMDSZ kulturális alelnöke, Soós Zoltán múzeumigazgató augusztus 27-én Marosvásárhelyen.
Az október 9. és 19. között ötödik alkalommal megrendezendő Székelyföld Napok eseménysorozattal igazolni kívánják, hogy a három megye közös érdeket és értéket képvisel. „Célunk bemutatni térségünk igazi értékeit, felhívni a figyelmet az összetartozása, ezért is választottuk jelszónak a Közösség a Székelyföldért jeligét. Szokásaink, életkörülményeink, hétköznapjaink azonosak, ezért Maros megye újra részt kell vegyen az eseménysorozatban, mert ezzel csak nyer és Marosvásárhelynek is előnyére válik, ha nem periféria Brassó és Szeben mögött, hanem központtá válik. Közös a múltunk, a hagyományaink és a jövőnk is, összenő, ami összetartozik” – mondta Borboly Csaba, hangsúlyozva, hogy az utóbbi két évben kevesebb az együttműködés a Maros megyei önkormányzat vezetésével, mint Lokodi Edit Emőke elnöksége idején.
„A Székelyföld Napok identitáserősítő programsorozat. Az elmúlt időszakban is voltak ilyenek, mint a grafikai és fotóbiennálé, székely búza a magyarok kenyerében, a Székely Vágta, az Ezer Székely Leány Napja, a Székelyföldi Vadásznapok, a Székelyföld Konferencia, a Székely Családok Napja” – fogalmazott Tamás Sándor, majd bemutatta azokat a meghívókat, amelyeket Konstanca és Tulcea, illetve Sucsáva megye vezetőségétől kapott. „A dobrudzsai szüret és bor ünnepére, valamint a bukovinai hora ünnepére hívtak. Ezt azért hangsúlyozom, hogy mások is történelmi tájegységben gondolkodnak ebben az országban, több megye közösen szervezi a régió identitáserősítő programjait. A Székelyföld Napok nem csak a székelyeké, hanem a Székelyföldön élőké, Kovászna megyéből több román egyesület és iskola is bekapcsolódott, így saját kérésükre Kisbaconban megismerkednek Benedek Elek örökségével” – ismertette Tamás Sándor, aki szerint a 2012-es helyhatósági választások után „vékonyodott el” a Maros megyével való kapcsolat. Hozzátette, minden megye a saját területén levő eseményeket finanszírozza, és cél, hogy átvigyenek egy-egy rendezvényt a megyehatárokon.
Soós Zoltán szerint „meg kell nyitni új kapukat is”, és akkor talán a Maros megyei magyarság és románság is megérti, hogy jobb központként szerepelni, mint kulturális, gazdasági periféria lenni. „A programtervünk még kezdetleges, de tervezünk Gernyeszegen Huszárbált, irodalmi, művészeti eseményeket összekapcsolni a képzőművészettel. Cél az identitást újra felfedezni és összekapcsolni, mert a régiók újjászületése egy természetes folyamat” – fogalmazott Soós, Borboly pedig hozzátette: erre a tíz napra belföldről és külföldről is turista-csoportokat lehet szervezni, mert lesz bőven látnivaló.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

A megszúrt motoros vallomása (Kézdiszentléleki tragédia)
Szerdán, a második kézdiszentléleki motoros megemlékezésen az augusztus 10-én megkéselt, huszonnyolc esztendős szovátai Pál Tamás is részt vett. A községházán a sajtó előtt felelevenítette a történteket, és megerősítette: motorostársa, az elhunyt Sebestyén Attila lincselés áldozata lett.
Pál Tamás: Utasommal együtt szenvedtem el a támadást a cigánysoron. Ketten motoroztunk Attilával, mindkettőnk járművén egy-egy női utas is ült. Kézdivásárhely irányából Csíkszereda felé tartottunk, Attila haladt elöl, én látótávolságon belül követtem. Láttam, hogy az út bal oldaláról Attila felé szalad két, felügyelet nélkül hagyott gyermek. Utolsó pillanatban meglepetésként érte, próbálta elkerülni őket, de nem sikerült. A kislányt nem frontálisan ütötte el, csak érintette, ami kimozdította egyensúlyából, és ez vezetett a tragédiához. Árokba vetődtek, a motorjuk elsodródott, és az úttesttől egy méter magasságban lévő háztetőn kötött ki. Attila és társa az út melletti árokba zuhant, ami egyben kapubejáró is. Attila arccal lefelé, utasa arccal felfelé feküdt. Megálltam, és odamentem hozzájuk. Láttam, hogy mindketten lélegeznek, ezért kissé megnyugodtam, és abban reménykedtem, hogy mielőbb odaérnek a mentősök. Nagyon óvatosan a hátára fordítottam Attilát, akkor láttam, hogy a mellkasa mozog, veszi a levegőt. Utasom azonnal hívta a 112-es számot, én pedig odamentem a sebesültekhez. Sajnos, a kigyűlt cigányok nem engedtek a közelükbe, folyamatosan gyűltek körénk, és kezdték rugdosni, ütni, húzogatni jobbra-balra a sebesülteket. Kértem, fejezzék be, ne okozzanak nekik nagyobb sérüléseket, de nem hallgattak rám, minket is megtámadtak. Arra figyeltem fel, hogy két személy bicskával a kezében ágált, hogy megölnek, belém döfik a bicskájukat, megforgatják bennem. Abban a helyzetben nem tudtam felmérni, mi lesz ennek a végkifejlete, közben láttam, hogy az én utasomat is megtámadták. Gondoltam, mentsük, ami menthető, inkább az utasomat védem. Ahogy elindultam felé, rögtön megkaptam a két késszúrást a hátamba. Az egyik a tüdőmet érte, a másikat a hátgerincemnek irányították, de nagy szerencsém volt a motorosfelszereléssel, amelybe elég sok védőszerkezetet beépítettek. Ez mentett meg, lefékezte a bicskát. Sebesülten továbbindultam az utasom felé, hogy megvédjem, megpróbáltam elhajtani a körülötte levőket, magyaráztam nekik: mi azért álltunk meg, hogy segítsünk a sebesülteknek, nem vagyunk hibásak, hagyjanak békén, de tovább támadtak. Felém futott egy nagyobb darab fickó egy kerítésléccel, fejemnek irányítva az ütést. A kezemmel sikerült kivédenem, de a továbbiakat már nem tudtam kivédeni, letörték a plexit a sisakomról, így be tudtak ütni az arcomba. Jobb szememmel nem láttam semmit, véres lett az arcom, jobbról-balról kaptam az ütéseket. Elölről nem támadtak, viszont hátulról, jobbról-balról annál többször. Aki az első nagyobb ütést mérte rám, elkezdett fojtogatni, megpróbáltak leteperni. Egy darabig ellenálltam, de egyre gyengébb lettem, végül legyúrtak a földre. Akkor éreztem, hogy mindennek vége. Valamilyen csoda folytán sikerült erőt vennem, és felálltam, amikor valaki egy léccel akart megütni, sikerült kitépni a kezéből, és azzal kezdtem én is hadonászni. Így már nem mertek annyira támadni. Akkor láttam, hogy aki engem fojtogatott, elindult az utasom felé. Én is elindultam abba az irányba, és észrevettem, hogy a távolból érkezik egy rendőrautó, majd a mentő és újabb rendőrautó. Ezzel volt szerencsénk, utasomat beparancsolták a rendőrkocsiba. A motoromnak több alkatrészét összetörték. Végül beültem a kocsiba, és láttam, hogy a rendőröket is lökdösik, a rendőrkocsit ütlegelték, és folyton hangoskodtak. Miköben engem ütlegeltek, Attiláékról csak mozzanatokat láttam. Lekerültek fejükről a védősisakok, amelyek a baleset után úgymond érintetlenek voltak, csupán egy-két karcolás, súrlódás látszott rajtuk. Láttam, hogy nagyon sokan gyűltek köréjük, gondolom, nem azért, hogy jót cselekedjenek velük. Láttam a fényképeket, olyan sérüléseket ép sisakban nem lehet elszenvedni. A rendőrkocsiból átültem a mentőbe, majd Attilával és utasával együtt bevittek a kézdivásárhelyi kórházba, de látva, hogy súlyos a helyzet, Attila női utasát Sepsiszentgyörgyre, engem pedig Brassóba vittek.
A Háromszék kérdésére, hogy szerinte az igazi késelőt helyezték-e előzetes letartóztatásba, Pál Tamás azt válaszolta: nem történt meg a szembesítés.
– A rendőrség egy ügyön lovagol, éspedig az emberölési kísérleten velem szemben. Előállítottak egy félnótást, ami nem kielégítő, hiszen több tízen ütlegeltek minket. Azt, aki engem fojtogatott, miért nem tudják előállítani? Biztos vagyok benne, hogy Attila nem halt volna meg a baleset következtében. Pál Tamás úgy vélekedett: a hatóságok részéről sokkal egyszerűbb egy ilyen ügy kimenetelét balesetnek elkönyvelni, mint utánanyomozni és megtalálni az igazi tetteseket.
– Tudomásom szerint Attilának válltörése volt. Ha az utasa életben maradt, neki is túl kellett volna élnie, ha nem lincselik meg. Korszerű védőfelszerelés volt rajta, a fakerítés nem okozhatta a halálát. Az is hülyeség, amit mondanak, hogy kétszáz kilométeres sebességgel száguldottunk lakott területen. Nemrég Pál Tamás utasa is feljelentést tett ismeretlen bántalmazói ellen.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jókívánság Jóistennek
Az egész a nyugtalansággal kezdődik mindig, és ott is végződik. Az író sosem megy nyugdíjba. Istenek tartják őt fogva, hiszen azért teremtették, hogy prédikáljon, hát bevetik naponta a küzdelmekbe.
Nézem a lapot az asztalon, a Brassói Lapok kiadványa, kimondottan Székelyföld „beporzására”. Kérdezem, mire jó az, hiszen ezen a tájon nem sok, de pár lap dolgozik erejéhez, képességeihez mérten. És már össze is fut a lényeg a szájakban, hogy hiszen nem Székelyföldet, hanem igenis Barcaságot kellene ellátniuk magyari tájékoztatóval! Ott, Brassóban még több mint 30 ezer magyar él e román riadalomban. Szólni ugyan tudnának, de mindenki fél, mindenki fél. És félelemben nem lehet élni, teremteni, változtatni – jobbra vágyni és törni.
Szól a kétdiplomás szerkesztő a szórvány, a maga szülőföldje nevében. Jaj, de nagyon akarom nagybetűvel írni ezt a sátáni tulajdonnevet: szórvány! Nemcsak Brassó, Barcaság, de tova Fogaras vidéke-világa, aztán Viktóriaváros magyarsága, szemben véle Románújfalu, s tovább Bürkös, Kóbor, Nagymoha szent magyar földje, Szakadát, Dombos, aztán Segesvár magyarsága. Magam láttam sírni a református lelkészt, amint Szkercisóra utolsó magyarját temette.
És már velünk jajong Fogaras Babits áldott szellemével, Szeben magyarsága. És már összeálltunk ismét mentőkülönítményként. De miért nem vállalja a Háromszék lap, a Székely Hírmondó, miért nem a marosvásárhelyi újság, Hargita Népe a küldetést? Egy kocsi, benne három riporter. Rendszeresen. É terjeszteni szórványban, Barcaságban, Szászföldön is a lapot? Nemes feladat, beszéljük meg, emberek. Fogyna a lap is, ébredne ravatalán a szórvány, nagybetűs fekete angyalunk. Nekünk a tekintetünk túl kell, hogy röptessen a magunk templomtornyánál. Ahogy a sepsiszentgyörgyi unitárius hitközség tartja a kapcsolatot Zsilvölgye maradék magyarságával. És igen Háromszék, Kovászna megye vezetői is, hallom, és adom tovább. Nem egy napra születtünk, s nem is egy évezredre. Ezt hinnie kell Szilágyság, Dél-Erdély, Bánság magyarságának is. Hogy legyen az Istennek örökké magyarja.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar nap Erősdön (Ünnepelt a háromszéki szórvány)
Első alkalommal szervezte meg Kovászna megye tanácsa a Székföldi Magyar Napokat az erősdi református parókia udvarán. Része ez annak a kisebbségi szórványprogramnak, amelyet megyénk olyan településein tartanak, ahol a magyarság lélekszáma nem éri el az összlakosság 25 százalékát.
A népes közönséget Ráduly-Baka Zsuzsanna, a vendégfogadó erősdi református lelkipásztor köszöntötte, és elmondta, hogy a lélekszámában fokozatosan fogyó erősdi magyarság ragaszkodott és ragaszkodik a jelenben is nyelvéhez, vallásához és kultúrájához. „Ennek volt jeles munkálója az eklézsia egykori lelkipásztora, Nagy János, aki harminc éven át lelki gondozója volt híveinek. Személyének emlékezetére építettük az I. Székföldi Magyar Napokat, mert nemcsak lelkipásztora, hanem orvosa, tanítója, bölcs tanácsadója volt a gyülekezetnek – hangsúlyozta a lelkész –, ezért emlékezünk ma a népnevelőre s az ő magyar kultúrát népszerűsítő és közösséget építő munkásságára. Nagy János szervezte meg a református elemi iskolát, népkönyvtárat indított, színjátszó kört alakított a fiatalok számára. Zenei képzettségének köszönhetően kiváló vezetője volt a rezesbandának, s az általa vezetett néptánccsoport előadásai a környező falvakban is sikernek örvendtek. Az ő elképzelésének és kitartásának köszönhetően készült el 1929-ben az új parókia, amelyet a korabeli iratok Kós Károly-imitációként emlegetnek. 1940 és 1944 között e parókia ebédlőjében működött a magyar iskola, és amíg a tanító katona volt, addig ő, a lelkipásztor hét osztályban hetven gyereket tanított. A háború után beálló zűrzavaros idő többé nem kedvezett lelkipásztori munkájának, 1949-ben lemondott állásáról.”
„Elhatározásunk – mondta üdvözlőbeszédében Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke –, hogy a Hunyad és Brassó megyében megkezdett szórványprogramunkat itthon is folytatjuk amolyan belső programként. Hatványozottan figyelünk a három magyar faluközösségre, Erősd mellett Hidvégre és Árapatak magyar lakóira. Októberben és ezt követően novemberben is megszervezzük a Székföldi Magyar Napokat.”
A beszédeket gazdag művészi műsor követte. Az erősdi gyerekek A rátóti csikótojás című darabot mutatták be, énekelt Ráduly-Baka Rebeka. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Fenyőcske néptánccsoportja, Benedek Csaba székely, Bodor Andrea gyimesi népdalokkal állt színpadra. A műsort az illyefalvi gyermek és felnőtt színjátszó csoport jelenetei zárták. A mikóújfalusi Nagykürt ’95 Fúvószenekar az eseményhez illő számokat játszott. A kulturális program ideje alatt a csíkszeredai magyar konzulátus munkatársai a parókia épületében átvették a helybeliek által előkészített magyar állampolgársági kérelmeket.
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

A római katolikus nőszövetségek őszi találkozója
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” mottóval került sor az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesületének (ERKNE) XV. találkozójára szeptember 1. és 3. között Brassóban, az ottani Árpád-házi Szent Margit, illetve Szent Erzsébet Nőszövetség szervezésében.
A találkozón 20 város 26 nőszövetsége képviseltette magát 14 lelkivezetővel, így Kolozsvárról részt vettek a Szent Mihály, a Mária Szeplőtelen Szent Szíve és a monostori egyházközség keretében működő nőszövetségek képviselői. Mint mindig, most is valamennyiük számára nagy örömöt jelentett az egymással való újratalálkozás, lelki feltöltődés.
FODOR GYÖRGY, Szabadság (Kolozsvár)

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszahozták Erdélyt a vízügyi térképre
A nagyváradi származású RMDSZ-es politikus, Pásztor Sándor vízügyi mérnök április óta tölt be államtitkári tisztséget a szakminisztériumban. Az Erdély Online-nak adott interjújában arról beszélt, milyen erdélyi beruházásokra sikerült pénzforrásokat kieszközölnie.
- Melyik volt a legproblémásabb erdélyi magyar megye vízügyi szempontból? - Az augusztusi költségvetés-kiigazításnak köszönhetően végre sikerült Erdélybe is komoly pénzösszegeket juttatni a magyar vezetésű önkormányzatoknak, és remélhetőleg megoldódnak olyan fontos vízügyi beruházások, amelyek két-három évvel ezelőtt leálltak. A legproblémásabb megye ebből a szempontból Hargita megye volt. Július végén tipikus példaként egy nagyon komoly árhullám vonult végig, amely a román sajtóban semmilyen médiafelületet nem kapott. Egy szombat éjjel kiöntött a Farkaslakán átfolyó Nyikó patak, és nyolc települést érintve végigsepert mindenhol. Vasárnap reggel odaérkeztem Bukarestből és azóta sikerült elérnem azt, hogy jelen pillanatra 3,7 millió lej lett kiutalva, külön sürgősségi kormányrendelettel az itteni helyiségeknek. Már elindult a kivitelezés és a Nyikó patakot teljes mértékben rendezzük ebből a pénzből. Közben júliustól Marosvásárhely környékéről odaösszpontosítottuk a megfelelő munkagépeket, hogy megakadályozzuk ezáltal a további problémákat. Őszintén bevallom, el kellett jussunk miniszterelnöki szintig, hogy érvényesítsük az akaratunkat.
Szükségtározó
- Csíkszeredánál is komoly gondok adódtak az elmúlt periódusban…
- Júniusban jártam Korodi Attila miniszterrel Csíkszereda környékén és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a 2012-es kormányváltás óta mintha ollóval vágták volna el, minden munkálat leállt. Mindenki elvonult, azt mondták nincs több pénz, s nem folytatódott semmilyen munkálat. Nem törődtek azzal, hogy nagyobb esőzéseknél Csíkszereda egy-egy részét folyamatosan elönti a víz. Azért, hogy a Bihar megyei olvasók is jobban értsék: ez a rész egy körülbelül párhuzamos völgy a Csíksomlyó felé vezető úttal. Úgy sikerült segíteni, hogy Csíkszereda fölött létre fogunk hozni egy kisebb szükségtározót, így megóvjuk a várost az árvizektől. Idén a tervezésre kiutaltunk 200 ezer lejt, hogy jövőre elkezdődhessen a kivitelezés. Csíkszereda környékén szép számban indulnak munkálatok, mert nagyságrendileg 3-3,5 millió lejt sikerült szerezni, hogy elsősorban a helyi jellegű problémákat megoldhassuk a környék településein. Maroshévíznél volt még komoly gondunk, és a Magyaros patak rendbetételére sikerül több mint 2,5 millió lejt juttatni.
- Mivel szembesültek?
- Azzal szembesültünk, hogy az elhanyagolt munkálatok miatt a településeken végigfolyó patakok jelentősebb esőzésekkor elárasztják a házakat, így folyamatosan károkat és jelentős problémákat okoznak az embereknek. Terveink szerint a közeljövőben végre elkezdődhetnek a Hargita megyei munkálatok is. A munkálatok folytatásával biztosítjuk, hogy az emberek érezzék és tudják, hogy államtitkári szinten van Bukarestben valakijük, aki akar és tud is nekik segíteni.
- Mi a helyzet Kovászna megyében?
- Kovászna megyében is van jó néhány jelentős munkálat. Folytatódnak a Kászon patak szabályozási munkálatai. A Barót környékére sikerült körülbelül 3 millió lejt kiutalni, hogy az ottani, az Olttal kapcsolatos vízügyi problémák megoldódjanak.
Kalotaszeg
- Nemrég közleményt kaptunk a sajtóirodájától arról is, hogy Kalotaszentkirályon is komoly beruházás várható…
- Mint említettem, figyelemmel kísérem azokat a magyarságot érintő munkálatokat Erdélyben, amelyek évek óta állnak. Az egyik ezek közül a Kolozs megyei Kalotaszentkirályon van. A települést hosszában szeli át a Kalota patak és ezt próbáljuk teljes mértékben árvízvédelmi szempontból rendbe tenni. Nem titkoltan azért is fontos ez a munkálat, hogy egy ilyen számunkra fontos helységnek a központi része még szebb legyen. Kalotaszentkirály mellett építünk egy tározót, amely nem csak árvízvédelmi szempontból lesz fontos, hanem turisztikai és környezeti szempontból is. Külön problémát jelentett még, hogy ahol kiépül a tó, az emberektől felvásárolták a telkeket, de több mint két éve semmilyen kifizetést nem történt a számukra, most viszont kiutaltunk erre a célra is pénzeket.
- Erdély fővárosában, Kolozsváron mi történik vízügyi szempontból?
- Április óta vagyok Bukarestben, most pedig ugye szeptembert írunk a naptárban. Átvettem egy mások által előkészített, ki merem mondani, nem Erdély-központú büdzsét, mely rendkívül alacsony volt, és figyelmen kívül hagyott egy csomó félig vagy alig elkezdett, kritikus helyzetű beruházási területet Erdélyben, Brassótól Máramarosig. Úgy gondolom, nagyon fontos mindenkinek az, hogy például 10 millió lej fölötti összegeket tudtunk kiutalni Kolozsváron arra, hogy a repülőtéri építkezéseket befolyásoló vízügyi munkálatokat folytatni tudják. Ugyanis olyan szerencsétlen helyzetben voltak, hogy a Szamos folyását kell eltéríteni ahhoz, hogy ott kifutópályát lehessen kialakítani. Erdély csak botladozott 2012-2014 között, hol jött pénz vízügyi befektetésre, hol nem, de inkább nem. Most viszont próbálunk segíteni olyan területeken, ahol úgy érezzük, hogy megakadtak a dolgok. Visszatérve azonban a költségvetéshez: ez az említett, számunkra hátrányos elv szerint lett összeállítva, és el kellett telnie egy félévnek ahhoz, hogy olyan típusú átalakításokat sikerüljön végezni, illetve többletpénzeket behozni kemény lobbi tevékenység árán, melyek által tudunk segíteni Erdélynek vízügyi szempontból is.
Sorban lenni
- A Partiumi vízügyi munkálatokra a közelmúltban egy külön sajtótájékoztatón beszélt, melyről honlapunk is beszámolt, de mi a helyzet a Bánságban?
- A Bánságban a Temesvár és a román-szerb határ közötti Bega-szakaszra körülbelül 1 millió lejt juttattunk. A Bega medre ezen a szakaszon nagyon el van iszaposodva. Sikerült pár hónap alatt az erdélyi vízügyi munkálatokat országos szintűre emelni és az árvízvédelmi szempontból mellőzött Erdélyt újból rárajzolni Románia vízügyi térképére. Nekünk is ott kell lenni abban a sorban, ahol Románia többi része áll.
Szolidaritási alap
- Nagyon sok komoly árvízvédelmi esemény volt az idén, de ezek szerencsére javarészt elkerülték Erdélyt, talán az említett Nyikó patakot kivéve. Románia déli részén rengeteg probléma volt, sokat tartózkodtam ezen a részen. Nagyon sok bajbajutott, tényleg mindenét elvesztő embert láttam. Ezért most azon is dolgozunk, hogy Románia lekérje az Európai Uniótól azt a szolidaritási alapot, mely arról szól, hogy amikor a nemzeti költségvetésnek több mint a 0,6 százalékát kármentesítésre kell fordítani, akkor ez a típusú támogatás alanyi jogon kérhető. Ezen dolgozunk most. Elég bonyolult a procedúra, kimondottan az árvíz sújtotta településeket érinti. Most vagyunk a folyamat végén, meglátjuk, hogyan sikerül ezt kivitelezni, de reményeink szerint körülbelül egy-másfél hónapon belül választ kapunk a kérdéseinkre az Európai Uniótól – nyilatkozta hírportálunk Pásztor Sándor vízügyi szakállamtitkár.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Háromezren az igazságért
Tiszteletet és igazságot vezérmondattal vonult fel a szervező Chopper Academy MC Romania összesítése alapján mintegy háromezer, az ország minden pontjáról érkezett motoros szombat délután Kézdiszentléleken.
A községben augusztus 10-én történt motoros tragédia 40. napjára szervezett békés megemlékezésen a húsz bejelentkezett motoros egyesület (Chopper Academy MC, Free Frog’s Riders RC, Burnout MC, Crazy Bike MC, Daimler MC, Flagellum Dei MC, Heavy Riders MC, Kronstadt MC, Rebel Wolves MC, Red Evils MC, Moldavia Bikers RC, Free Riders RC, Slowriders RC, Black Helmets RC, Road Wolves RC, Intruder Owners Club Romania, Dusty Dogs RC, Vulcan Riders Romania RC, The Gents RC és On The Road To Heaven RC) tagjai mellett rengeteg „szabadúszó” is lerótta kegyeletét a szovátai Sebestyén Attila emléke előtt.
„Az igazság megtalálja a maga útját”
Az összesereglő motorosok a kézdivásárhelyi Kaufland áruház és a Vadrózsák vendéglő parkolójában gyűltek össze, hogy összetartásuk, részvétük és igazságszolgáltatással szembeni kitartó „konokságuk” bizonyításaként több kilométeres konvojban vonuljanak be a kézdiszentléleki cigánysorra, a baleset helyszínére.
A kézdivásárhelyi Free Frog's Riders RC vezetője, Kiss Levente (Béka) a gyülekezés helyszínén tartott rövid sajtótájékoztatójában elmondta, a főszervező Chopper Academy MC Romania kérte fel őket, hogy „az elmúlt huszonöt év legnagyobb ilyen jellegű eseményének” lebonyolításához segítséget nyújtsanak.
„Egyesek szerint baleset történt. Mi azt állítjuk, hogy gyilkossági ügyben kellene nyomozni. Lassú az egész igazságszolgáltatási rendszer, amire oda kerülnénk, hogy valakit ténylegesen azonosítani kell, el fog telni három év, és a tanúk nem fognak emlékezni az arcokra” – fejtette ki Kiss Levente. Mint mondta, a gyilkosság tényének igazolására bizonyítékuk is van, „egy fénykép a baleset után, amelyen Sebestyén Attila látható, olyan bántalmazásnyomokkal az arcán – levágott fül, eltörött állkapocs, roncsolódott orr, koponya –, amelyeket nem szerezhette bukósisakban”. Hozzátette, amikor Pál Tamás, a balesetet szenvedett mögött érkező, majd két késszúrással életveszélyesen megsebesített motoros a helyszínre ért, még Attila fején volt a sisak, ugyanakkor lélegzett, életben volt.
A Free Frog's Riders RC vezetője ugyanakkor üdvözölte a bukaresti motoros klub kezdeményezését, hiszen így bizonyítást nyert, hogy olyan összetartó közösségről van szó, amelynek tagjai nemzetiségtől függetlenül mind döbbenten állnak a történtek előtt. Fő szempont továbbá, hogy követelik, az illetékes hatóságok minden erejükkel igyekezzenek egyrészt a hasonló esetek megelőzésére fektetni a hangsúlyt, másrészt, hogy időhúzás és félremagyarázás helyett minél gyorsabban és objektívebben folytassák le a nyomozást, kézre kerítve a felelősöket.
A Chopper Academy MC Romania névtelenséget kérő képviselői kihangsúlyozták: „mindenféle rasszista kicsengést mellőzve” is a hatóságoknak be kell ismerniük, hogy Kézdiszentléleken a cigányok bűncselekményt követtek el, de „elég megnézni az itt lévő tömeget, megtörténhet ez fordítva is”. Abban mindannyian bizonyosak, hogy „az igazság megtalálja a maga útját”.
„Nevetséges apróságon múlik”
A nyomozás „egy rendkívül nevetséges apróság, egy ürügy” miatt stagnál – tértek a szervezők jelenlétük megemlékezés melletti lényegére, a vizsgálat felgyorsítására. „Bürokráciai ostobaság miatt történhet az meg, hogy negyven nappal a tragédia után sem adták még ki a törvényszéki orvostani jelentést” – hangsúlyozták. Mint kiderült, a nyomozóhatóság „jelenleg nem rendelkezik anyagi forrással arra, hogy a boncolási jegyzőkönyvet kiváltsák a törvényszéki orvostól”, ezért a Chopper Academy MC Romania fogja jövő héten kifizetni a szakvélemény kétezer lejes ellenértékét.
Motoros sorfal kilométereken át
A kézdivásárhelyi Kaufland áruház és a Vadrózsák vendéglő parkolóiból rendezetten, kettes sorban útra kelő mintegy háromezer motoros rendőri felvezetéssel ért Kézdiszentlélekre, azonban a község bejáratánál kialakult torlódás miatt néhányan felborultak kétkerekűikkel.
A végeláthatatlan, több kilométeres sort megtekinteni már Kézdivásárhelyen is több százan gyűltek a motorosok útvonala mellé, Kézdiszentléleken pedig tömött emberi sorfal várta az érkezőket, szűnni nem akaró tapssal fejezve ki szolidaritásukat. A motorosok fegyelmezetten foglalták el a számukra kijelölt helyeket, majd az első kerékhez helyezett bukósisak mellett mindenki egy-egy gyertyát gyújtott Sebestyén Attila emlékére.
A békés, csendes megemlékezést követően a résztvevők Kászonok irányába indultak, ahol egy ideiglenesen létrehozott körfogalom segítségével mindenki egy felszabadított közlekedési sávon távozhatott.
Menekülőre fogták
A hír igaz – közölte Kiss Levente azzal a szóbeszéddel kapcsolatban, miszerint a Sebestyén Attila által elsodort cigány kislány családja, továbbá a balesetet követő lincselésbe bekapcsolódó felbőszült rokonok, közeli ismerősök a megtorlástól való félelmükben elköltöztek Kézdiszentlélekről. „Megjelentek olyan nyilatkozatok a hatóság részéről, hogy a cigányok ismeretlen helyre távoztak. Mindenkit meg lehet találni, csak egy kevés akarat kell hozzá” – jelentette ki, hozzátéve, a motorosok is tudják, hol tartózkodnak a szóban forgó személyek.
„Megtréfálták” a csendőröket
A kézdivásárhelyi gyülekezőt megelőzően egy kisebb krosszmotoros csapat a cigánysorra „merészkedett”, némi mozgásra kényszerítve a délelőtt óta ott állomásozó csendőrcsapatokat, majd a közeli domboldalon keresztül rendbontás nélkül távoztak.
A budapesti Gój Motoros Egyesület szervezte augusztus 27-ei megemlékezésen megjelent több száz csendőrhöz és számos hírszerző-szolgálati ügynökhöz képest ezúttal csupán néhány tucat – Brassóból és Sepsiszentgyörgyről kivezényelt – csendőr és rendőr biztosította a helyszínt.
Megbeszélés: eredmény egyelőre semmi
A Gój motorosoktól kapott augusztusi javaslatcsomagból „kézzel foghatóan” még semmi nem valósult meg – tudtuk meg a helyszínen. Amint Kiss Levente tájékoztatott, egyelőre a térfigyelő kamerarendszer felszerelésére van ígéret, ez valószínűleg a közeljövőben megtörténik.
Segítségnyújtásért kiközösítés
A tragédia helyszínén Sebestyén Attila segítségére a közeli házból egy idős cigány asszony sietett, aki vízzel locsolta a sérültet, mielőtt a cigánysor többi lakója kirobbantotta a verekedést. Mint kiderült, az asszonyt a sajtónak tett nyilatkozatai, illetve a motorosokkal való szolidaritása miatt kiközösítették, és teljesen elfordultak tőle.
Székelyhon.ro

Teljesített feladat
Háromszéken 31 418 aláírás Szilágyinak
Több mint 31 ezer aláírást gyűjtött Szilágyi Zsolt elnökjelölt támogatására az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) háromszéki szervezete. Az alakulat önkéntesei további nyolcezer támogatót vontak be Csángóföldről és Brassó megyéből.
Benedek Erika megbízott háromszéki elnök lapunknak elmondta: rendkívüli sikernek értékeli, hogy teljesítették az elvállalt feladatot. A háromszéki EMNP 30–32 ezer aláírás összegyűjtését tűzte ki célul. A 130 önkéntes egy része házról házra járt, mások köztereken szólították meg az embereket, hogy elnökjelöltjük támogatását kérjék.
– Az erdélyi magyar közéletben példátlan módon két magyar szervezet is támogatókat keresett és talált. Bebizonyítottuk, igenis vannak olyan emberek, akik megszólíthatók azokon kívül, akik az RMDSZ-szel szimpatizálnak – értékelt Benedek Erika.
A megbízott elnök szerint az EMNP Erdővidéken kapta a legnagyobb támogatást, de olyan településeken is szép számmal gyűlt aláírás, ahol gyakorlatilag nincs kiépített szervezetük. A párt önkéntesei Brassó és Bákó megyékbe is „besegítettek”: Barcaságban és Csángóföldön további, több mint nyolcezer aláírást gyűjtöttek. Ezt is hozzáadva, a háromszéki megbízottak a támogató aláírások csaknem húsz százalékát gyűjtötték össze.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Szerelem első hallásra – interjú egy lengyel csángókutatóval
A moldvai csángók és a kárpáti ruszinok identitásának 1867 és 1947 közötti változását vizsgálta nemrég megjelent lengyel nyelvű könyvében Agnieszka Barszczewska. A magyarul kiválóan beszélő lengyel kutató azt mondta nekem: a Vatikánnak komoly felelőssége van a csángó identitás megváltozásában. 
-Miért kezdett érdeklődni a magyar nyelv iránt?
-Gimnazistakoromban diákszínjátszó csoportommal egy hollandiai színházi fesztiválon szerepeltünk, ahol magyarok is voltak. Első hallásra beleszerettem a nyelvbe, nagyon színesnek és dallamosnak tűnt. Aztán hamarosan rátaláltam a népzenére és a néptáncra is.
-Több lett ez egy nyári diákfellángolásnál…
-Igen, érettségi után Varsóba olasz és magyar, Krakkóba román szakra felvételiztem. Mindenhova bejutottam, ezért választani kellett, s én a magyar nyelv mellett döntöttem. Ekkor még nem tudtam magyarul, az intenzív tanulás csak ezután kezdődött.
-És hogyan jutott el a románig?
- Ebben is van szerepe a véletlennek. Bár tengerparton, Gdanskban nőttem fel, édesapámmal gyerekkoromban sokat jártunk kirándulni Dél-Lengyelországba, tehát már kicsiként megszerettem a hegyeket. Nagyon megfogott, amikor már kicsit idősebben lenyűgöző képeket láttam a Fogarasi-havasokról és megmaradt bennem egy, a Ceauşescu-korszak árvaházairól szóló film is. Megrázó élmény volt. Elkezdett érdekelni a román történelem is. Tudni kell, hogy Lengyelországban pozitívan emlékeznek arra, hogy 1939-ben a román kormány befogadta a németek és a szovjetek elől menekülő lengyel kormányt.
- Akárcsak a magyarok többtízezer lengyel menekültet… Az egyetemen a nehéznek tartott magyar nyelv intenzív tanulása nem bátortalanította el?
-Az első évben egy héten tizenkét nyelvóránk volt, de szerencsére nagyszerű tanártól tanulhattunk, ráadásul én szeretek szótárakat lapozgatni, nyelvet tanulni, úgyhogy nem okozott gondot a kemény munka. Még gimnazistaként jártam Magyarországon a Hollandiában megismert barátoknál, akkor már tudtam, hogy az önök nyelvével, kultúrájával szeretnék minél alaposabban megismerkedni. Megfelelő motivációval vetettem hát magam az egyetemi munkával.
- Idáig kitartottam, de most muszáj feltennem a kérdést a történelmi barátságról. A lengyel és a magyar tényleg együtt harcol és issza borát?
- Életemben sokszor megtapasztaltam, hogy e különleges kapcsolat száz százalékban igaz. Magyarországra látogatva rögtön az volt az érzésem, hogy a magyarok temperamentuma, szokásai nagyon hasonlítanak a lengyelekéhez.
-És miként talált rá a moldvai csángók – a magyar történelemben különösen érzékeny – témájára?
-A néptáncon keresztül. Budapesti ösztöndíjas időszakomban jártam a Marczibányi téri művelődési ház szerdai moldvai táncházaiban, s ezen élményeknek is lehetett szerepe abban, hogy szakdolgozatomat az erdélyi magyar kisebbség Ceauşescu alatti helyzetéről írjam. Doktorim pedig a moldvai csángókról szólt, kiegészülve a kárpáti ruszinok problematikájával. Erdélybe végül 2003-ban jutottam el először, így végre az időközben elsajátított román nyelvnek is hasznát vehettem. Jártam többek között Csíkszeredában, Brassóban, Kolozsváron. Számos kiváló embert, kollégát ismerhettem meg, akikkel mind a mai napig kapcsolatban vagyok.
-Az elmúlt másfélszáz évben rengetegen írtak a moldvai csángókról, identitásukról, kultúrájukról. Ön milyen újdonságot fedezett fel?
- Tanulságos a kárpáti ruszinok sorsával, identitásépítésével kapcsolatos összevetés, ezzel tudomásom szerint eddig senki nem foglalkozott. Mindkét esetben olyan csoportról beszélünk, amely a 19. századi nemzeti ébredésből szinte teljesen kimaradt, kultúrák ütközőzónájában élt. Másrész egy ösztöndíjnak köszönhetően egy évig kutathattam a Vatikánban, s számos korábban ismeretlen dokumentumot találtam. Tanulmányozhattam például a bukaresti apostoli nunciatúra iratait, igaz, a huszadik század negyvenes éveitől már sok a hiányosság.
-A magyar nyelvet még őrző moldvai csángóknak élő fájdalom, hogy nem hallgathatnak misét anyanyelvükön.
-Igen, szerintem ebben az ügyben a katolikus egyháznak meg kellene hallani hívei véleményét. Persze az újkorban odaküldött olasz missziós papoknak könnyebb volt a románt megtanulni, mint a magyart, később pedig a Vatikán a kialakuló román nemzetállammal, s az ortodox egyházzal nem akart a magyar nyelvű misézés miatt konfliktust. Az a tény, hogy az évszázadok folyamán a falusi közösségekben nagy tekintélynek örvendő papok szinte kivétel nélkül olaszok, később elrománosodott csángók voltak, nagyban hozzájárult a moldvai csángók identitásának megváltozásához.
-Megfordíthatja az asszimilációt az erdélyi és magyarországi lelkesedésből évek óta működő moldvai magyaroktatás?
- Lehet hatása, különben a ruszin nemzeti ébredésre is hatott külső tényező, például az Amerikába vándoroltak anyagi-szellemi támogatása.
-Tervezi, hogy továbbra is foglalkozik a magyar kisebbségek, illetve Közép-Európa nemzetiségek kérdéseivel?
- Jelenleg főleg fordítok, de három éve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél jelent meg egy részben általam szerkesztett kötet a kisebbségi közösségek modernizációjának problémáiról. Most éppen a közép-európai „homo sovieticus” kialakulása és utóélete érdekel, jó lenne ebben a témában egy alaposabb kutatást is végezni.
Ablonczy Bálint
valasz.hu/itthon
Heti Válasz (Budapest)

Intézményi garanciákat az önazonosság megőrzésére
„A Brassóban, Erdélyben élő magyarok számára minden nap egy magyar nap. Magyarul beszélünk, álmodunk, magyarul szólítjuk meg egymást és megpróbálunk magyar életet élni Romániában. Ünnepeinkkor jobban odafigyelünk azokra az értékeinkre, amelyek számunkra fontosak, és amelyek megkülönböztetnek minket a többségi társadalomtól. De nem ezért tesszük ezt, mert el akarunk különülni a többségtől, hanem azért, mert ez a nyelv, ez a kultúra tesz minket magyar emberekké” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, az RMDSZ államelnökjelöltje október 3-án, pénteken este a Brassó Megyei Magyar Napok megnyitóján.
Románia attól lesz erős, gazdag és megbecsült ország, ha a kisebbségi közösségeket értékteremtőkként elfogadja – tette hozzá a szövetségi elnök. „A szászok, a zsidók, a szerbek, az oroszok és ukránok, mindazok a nemzeti kisebbségek, amelyek ebben az országban élnek, gazdagabbá teszik Romániát. Veszteséget jelent, a társadalmat és az országot gyengíti, ha ezeknek a közösségeknek a létszáma lecsökken” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki továbbá azt is, elmondta, hogy ez a megállapítása hozzátesz ahhoz a jövőképhez, amelyet a romániai magyarság az otthonként meghatározott Romániáról kialakított. „Erős országban akarunk élni, amely tiszteli a polgárait. Olyan Romániát szeretnénk, amelyben megvannak az intézményi garanciák arra, hogy senkinek nem kell föladnia sem nyelvi, sem kulturális, sem vallásos identitását” – jelentette ki Kelemen Hunor, aki a mentalitásváltást, az előítéletek lebontását nevezte meg a hazai társadalom legfontosabb célkitűzéseként. „Egy erős ország létrejöttéhez többség és kisebbség viszonyának rendezése is hozzátartozik. Párbeszéd útján, a parlamentáris demokrácia eszközeit használva kell ezt elérnünk, hiszen az, amit mi kérünk, nem vesz el semmit a többségtől, nem teszi szegényebbé a román embereket” – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor arra is emlékeztette a brassóiakat, hogy az RMDSZ elsőként a kisebbségek jogállására vonatkozó törvénytervezetébe foglalta bele azokat a jogokat, amelyek a szórványközösségek számára szavatolják a kulturális autonómiát és megteremtik az intézményi garanciákat arra, hogy az ott élő magyaroknak nem kell feladniuk önazonosságukat. A Brassó Megyei Magyar Napok nyitórendezvénye előtt Kelemen Hunor a brassói újságírókat tájékoztatta kampánya főbb üzeneteiről Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezete elnökének társaságában. A sajtótájékoztatón a Szövetség államelnök-jelöltje azt is hangsúlyozta, hogy a „tisztelet” az a kulcsszó, amelyen mondandója alapul. Hozzátette: a többség és kisebbség ügyeiről szóló racionális párbeszéd jegyében fogja bejárni az országot a következő időszakban, és arra törekszik, hogy lebontsa az kommunizmus felépítette sztereotípiákat.

erdon.ro

Sárándi Tamás
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro

Szilágyi Zsolt: Bukarest diszkriminálja Erdélyt
Erdély gazdasági felemelkedése elleni merényletként jellemezte Szilágyi Zsolt Románia napokban bemutatott hosszú távú infrastrukturális tervét (master plan), amely szerint az autópályák elkerülnék a Partiumot, és még a meglévő szakaszokat is visszaminősítenék gyorsforgalmi úttá.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, már eddig is azt érezték, hogy Bukarest nem „viseli szívén” a térség infrastruktúráját, ám a fejlesztési minisztérium legfrissebb elképzelése egy koherens, középtávú fejlesztési koncepció hiányára utal.
„A zsákmányszerzés és nem a realitás szabályai szerint fejlesztenek. Javasoljuk, hogy lopjanak kevesebbet” – üzente Szilágyi, felhívva a figyelmet arra, hogy az észak-erdélyi autópálya nélkül Románia nem lesz a schengeni övezet tagja.
Úgy véli, az amerikai cég által készített szakmai vélemény politikai megrendelésre készült, megdöbbentőnek tartja ugyanis, hogy a kolozsvári és temesvári helyett a craiovait tekintik az ország második legforgalmasabb repterének.
„Szégyen, hogy a brassói reptér máig nem kapott központi forrásokat, szégyen, hogy az ígéret ellenére máig nem épült meg a Romániát Nyugat-Európával Nagyváradon keresztül összekapcsoló autópálya” – mutatott rá a néppárti alelnök, hozzátéve, hogy Erdély mellett hasonlóképpen hátrányosan megkülönböztetik a moldvai térséget is.
A vasúthálózat fejlesztési tervét kritizálva Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének vezetője „Erdély jövőjének felszámolását” látja abban, hogy a terv szerint a meglévő vonalak 45 százalékát megszüntetnék.
„Resicabánya és Zilah összeköttetés nélkül maradna, de hatékonysági címszó alatt Belényes, Margitta vagy éppen Szilágysomlyó is vasúti közlekedés nélkül maradna” – mutatott rá. Az elképzelés 70 százalékban az erdélyi másodrendű vonalakat érinti, Temesvár környékén pedig a vonalak 80 százaléka megszűnne. Az állomások 65 százaléka bezárna, a 2020-ig tervezett sínfelújítások pedig teljes mértékben mellőzik Erdélyt.
Szilágyi hétfőn Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével is találkozott, akivel egyetértettek abban, hogy mind az országos, mind az európai politikumnak jobban oda kellene figyelnie az egyházi javak továbbra is akadozó restitúciójára. A néppárti jelölt szerint az egyházak autonómiáját is meg kell erősíteni, és csökkenteni kell az egyházi pályázatok és pénzügyek politikától való függőségét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Lehet-e a globális érdek magyar?
Felbolydulást okozott az erdélyi magyar politikában, hogy az amerikai civil szervezet, a Project on Ethnic Relations utódja, a Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) ismét tárgyalóasztalhoz hívta (vagy inkább ültette) a román parlamenti pártok és az RMDSZ befolyásos politikusait. Brassó-Pojanán fél év alatt immár másodszor tárgyaltak az erdélyi magyarság helyzetéről, követeléseiről, illetve azok teljesítésének lehetőségéről. A dialógus nem teljesen titokban, a nyilvánosság kizárásával zajlott. Arra meghívtak egy román és egy magyar újságírót is. (Feltehetően Brassó közelsége miatt én vehettem részt a vitákon.)
Az FPER kezdeményezte román-magyar párbeszédről az RMDSZ versenypártja és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) viszont csak akkor vett tudomást (noha hamarabb is tudomást szerezhetett volna), amikor a PER tiszteletbeli elnöke, dr. Allen H. Kassof Székelyföldre látogatott, ahol a civil szervezetek, egyházak képviselőitől tudakozódott a biztosított és alkalmazott kisebbségi jogokról, a jogsérelmekről, jogi követelésekről.
Az EMNP és az SZNT első reakciói bizalmatlanságukról vallottak. Volt, aki árulást is kiáltott, és felidézték az 1993-ban kezdődött „neptuni folyamatot”, amelyet az RMDSZ ellenfelei a bűnbeesés pillanatának tartanak. A higgadtabb állásfoglalások azonban már annak a szükségességét vetették fel, hogy az FPER az RMDSZ versenypártjait, illetve a Székely Nemzeti Tanácsnak a képviselőit is hívja meg a brassó-pojánai talákozókra. Ugyanúgy, ahogyan a neptuni folyamat (ellenzői szerint Neptun-gate) atlantai epizódjára már meginvitálták az amerikai közvetítéssel létrejött egyezkedést addig vehemensen támadó Tőkés Lászlót.
Miért dönthetett úgy az FPER, hogy csak az RMDSZ-t hívja meg a tárgyalásokra? Egyrészt, mert bevallottan az a célja, hogy a kisebbségi kérdés rendezésére törvényes garanciákat találjanak a vitázó felek. Részint új törvényekkel, részint a már meglévő, de soha figyelembe nem vett törvények alkalmazásával. Ebben a parlamenti pártok tudnak megegyezni. Ezért nem hívták meg a Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpártot. Sőt, mi több a parlamenti frakcióval rendelkező, ám köztudottan populista Dan Diaconescu Néppártot sem. Mert a párbeszédnek – amely a magyar politikusok kiállása és a román politikusok ellenállása miatt amúgy is hosszabb idő után vezethet teljes eredményre – a legtöbbet a populista demagógia ártana.
Másrészt az FPER úgy látja, hogy a kisebbségi kérdés megoldása Románia belügye (azaz kötelessége). Ezért nem lenne célravezető Magyarország bevonása e dialógusba. Az FPER szerint a követelésekből a kisebbségnek engednie kell, miként a többségnek is el kell ismernie azokat a jogokat, amelyek a XXI. században természetszerűen illetik meg a nemzetiségi csoportokat. Az FPER nem az erdélyi magyaroknak és nem a románoknak „játszik”. Igazuk van azoknak, akik úgy vélik, amerikai, mondhatnám: globális érdekeket képviselő. Annak a térségnek a stabilitásában érdekelt, ahol katonai bázisokat létesített, amelynek peremén lángra lobbant a világ. Ha ezek a globális érdekek egybevágnak az erdélyi magyarság érdekeivel is, akkor érvényesítésük ellen botorság lenne tiltakozni.
Felemelő érzés lenne elhinni, amit az SZNT elnöke állít, hogy egy esztendővel a Székelyek Nagy Menetelése után megelégedéssel állapíthatjuk meg, az esemény a mai napig meghatározó módon kihat a közéletre, új távlatot képes nyitni a párbeszédnek, és nem maradt el a nemzetközi hatása sem, s hogy ennek a következménye a Project on Ethnic Relations (PER) újbóli romániai megjelenése is. Higgyük is el, mert a hit fontos a küzdelmünkben.
Ám Brassó-Pojanán az FPER kezdeményezte román-magyar párbeszéd során csak a székelyföldi politikus tett említést a Nagy Menetelésről. Annál több szó esett a tőlünk keletre zajló harcokról, amely amúgy vesztes-vesztes játszma jellegűek. A brassó-pojánai tanácskozás döntő kérdése éppen az: lehet-e a tárgyalások útján a többség és kisebbség viszonyát nyertes-nyertes játszmává alakítani? És szóba kerültek a Kelet-Európában újra megjelent autoriter és nacionalista vezetők is, akik hatalmuk megőrzése érdekében éppen a vesztes-vesztes játszmákban érdekeltek.
A Bukaresttel folytatott párbeszéd elutasítása helyett, ma már az EMNP és az SZNT is elfogadja: a dialógus lehet járható út, és helyet követel a tárgyalóasztalnál.
Izsák Balázs két lényeges előfeltételt említ az elfogadható, tartós megállapodás megszületéséhez. Az első, hogy tekintettel kell lenni az 1993 júliusában lezajlott neptuni tárgyalások tanulságaira, és az azokat követő változásokra. A neptuni folyamat tanulságaként a brassó-pojánai tanácskozás résztvevői azt szűrték le, hogy amint tizenegy éve megszűnt a rendszeres egyeztetés a román kormánypártok és az RMDSZ között, amint lemondtak a konkrét és azonnali lépések meghatározásáról és megvalósításáról, leállt a kisebbségi jogok kiszélesítése, sőt a törvényileg szavatolt jogok sem léptek életbe.
Második, ám legfontosabb feltételként említi Izsák Balázs, hogy a Magyarország és Románia között létrejött alapszerződéssel összhangban „Magyarország a gondoskodó állam szerepét töltse be Székelyföld, a székely nép vonatkozásában”, ennek megfelelően igényli a magyar kormány képviselőinek a meghívását ezekre a tárgyalásokra.
A román-magyar kormányszintű együttműködésre valójában nagy szükség lenne. Az FPER kezdeményezte tárgyalásokat azonban csak hátráltatná a két állam kormányképviselőinek a jelenléte. Az FPER látásmódjában ugyanis a kisebbségi kérdés rendezését belügynek kell tekinteni, azt törvényes garanciákkal kell szavatolniuk a parlamenti pártoknak. A kormánynak csak a végrehajtói és ellenőrzői szerep jutna, mint a konszolidált demokráciákban.
Hogy járható-e ez az út?
Hamarosan kiderülhet, akár már a jövő évben, amikor nem lesznek választások, így kisebb lesz a nyomás a törvényhozókon.
Senki se reménykedjen, hogy akár az FPER el tudja hozni az autonómiát vagy hivatalossá tudja tenni a magyar nyelvet Romániában, de számos létező jog alkalmazását, újabb jogok biztosítását, a regionális nyelv elfogadását és talán még a magas fokú decentralizációt is ki tudja csikarni. Természetesen globális érdekből. De ez miért zavarna minket?
maszol.ro

Kivételezett az ortodox egyház
A kovásznai Tündérvölgyben lévő Fenyő Szállodával lepte meg az „angyal” a Hargita-Kovászna Ortodox Püspökséget tavaly karácsonyra.
A korábban az állami protokollalaphoz tartozó ingatlan sürgősségi kormányrendelettel került az egyház vagyonkezelésébe, átvétele óta jelentős felújítási munkálatokat végzett az új tulajdonos. A sürgősségi kormányrendeletet a brassói táblabíróságon és az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál is megtámadták. Brassóban az ügyet hétfőn tárgyalták, a döntés szerint az alkotmánybírósághoz továbbították a dossziét.
A 2013/114-es sürgősségi kormányrendelet állami magántulajdonból, az állami protokollalap kezeléséből ugyancsak állami magántulajdonban, a felekezetek államtitkárságának, célirányosan Hargita és Kovászna megye Ortodox Püspökségének kezelésébe adta a szállodai célokra épült ingatlant. Parkkal, sportpályákkal, legelővel, borvízforrással, mofettával, kezelőközponttal együtt. A kormány adománya szemet szúró, felháborító, megkülönböztetett módon emeli ki az ortodox egyházat, hisz a helyi történelmi felekezetek hasonló ajándékban nem részesültek – véli Gazda Zoltán. Elhatározta, jogi úton támadja meg a sürgősségi kormányrendeletet. Sikerült további húsz magánszemélyt (kovásznaiak és sepsiszentgyörgyiek), mellettük a kovásznai két református egyházközösséget, a sepsiszentgyörgyi unitárius egyház kovásznai filiáját is meggyőznie az ügy fontosságáról (szerette volna, ha a katolikus egyház és az önkormányzat is a felperesek között van, de ezt nem vállalták – jegyezte meg Gazda), és pert indítottak a brassói táblabíróságon. A hétfői tárgyaláson a bírák úgy döntöttek, az ügyet az alkotmánybírósághoz továbbítják. A felperesek brassói ügyvédje szerint ez jó jel, azt mutatja, ténylegesen foglalkoznak az üggyel – mondotta Gazda. Elégedetlenek a válasszal
A perrel párhuzamosan a Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (ODT) is panaszt tettek. A hivatal írásos válaszában tudatja: nem tartják diszkriminatívnak a sürgősségi kormányrendeletet, mivel nincs viszonyítási alapjuk. Ugyanakkor azt is leírták: tudják, hogy az ügyben jogi eljárást is kezdeményeztek, az igazságszolgáltatásra bízzák a döntést. Alátámasztásként így fogalmaztak: úgy vélik, hogy az ortodox egyház – a román állam alapvető intézménye – lényeges szereppel bír a román identitás megőrzésében. Ugyanezzel a mondattal támasztották alá a tulajdonosváltás szükségességét a megtámadott jogszabályban is. Az ODT válasza nem elégítette ki a panaszosokat. A huszonegy magánszemély részéről újabb beadványt, fellebbezést iktattak, bővített átiratban. Nem valószínű, hogy az ortodox egyház ellenében kapjanak választ, de az ügyet semmiképp nem hagyják abba. Mivel magánszemélyekként tettek panaszt, további lépésként a Strasbourgi Emberjogi Bizottsághoz is fordulhatnak – körvonalazta a lehetséges fejleményeket Gazda. Titok Sepsikőröspatakon
Az ODT-tól kapott válaszlevélhez csatolták azoknak az ingatlanoknak a listáját, melyeket az ortodox egyház kapott vagyonkezelésébe. Gazda pontatlannak, hiányosnak ítéli meg a listát, melyben öt létesítményről van szó. Egy-egy Gorj, Suceava és Ialomiţa megyében, kettő Kovászna megyében. Mint kiderült, a Fenyő Szálló tavalyi átruházása mellett 2011-ben, a 2011/902-es kormányrendelettel egy sepsikőröspataki ingatlant is megkapott az ortodox egyház. Utánanéztünk, az ingatlan korábban a Román Hírszerző Szolgálat kezelésében volt. 595 négyzetméteres telekből, kétszintes, 44,5 négyzetméter alapterületű, 89 négyzetméter teljes felületből álló ingatlanról van szó. 2011. március 10-én (296-os sz. átirattal) kérte a püspökség az ingatlant a hírszerzőktől hátrányos helyzetű családok elszállásolása, szociokulturális tevékenységek céljára. A kérés gyorsan megoldódott, április 28-án a 490. sz. átirattal az egyház elfogadta, hogy kormányhatározat döntsön az ingatlan átruházásáról. A kormányhatározat szeptember elejére meg is született. Minderről hivatalos iratok tanúskodnak, az viszont szinte hihetetlen, hogy az átruházásról semmit nem tudnak még ma sem Kőröspatakon. Tegnap Ana Diana Panaite jegyzőnőt kérdeztük – ő 2011-ben is tisztségben volt –, de azt mondta, nem tud róla, hogy az ortodox egyháznak adminisztrációban lévő vagyona lenne Kőröspatakon, a községi nyilvántartásban sem szerepel. Kisgyörgy Sándor polgármester is meglepődött: semmit nem tud községbeli ortodox egyházi fennhatóságú tulajdonról, mi több, azt sem sejtette, hogy korábban a hírszerző szolgálat kezelésében volt a község egyik ingatlanja... Mindennek utána kell járnia – jelentette ki. Újabb adomány
Az ortodox egyház kegyeit továbbra is keresi a kormány. Az elnökválasztási kampány dandárjában, a hétfői Hivatalos Közlönyben (745. sz.) jelent meg a 866-os határozat, mellyel Moldova és Bukovina Érseksége ingyenesen kapott tulajdonba a Ceahlău községhez tartozó Durău faluban hat villát és egy polivalens termet. A villák egyenként több mint 150 négyzetméteresek, a terem 4500 négyzetméter. Az ingatlanok eddig a felekezetek államtitkárságának kezelésében voltak, 1990-től az illető érsekség ingyenes használatában: idősek és ellátás nélküli személyek védelmére szakosodott létesítmény alapítására, ahol közhasznú kulturális eseményekre is sor kerülhet. Ezek az események a közmorál erősítését, a nemzeti és felekezeti megbékélést hivatottak szolgálni. A polivalens termet országos és nemzetközi ökumenikus központ működtetésére használhatta eddig is az érsekség – adta hírül a központi sajtó.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A jólét illúziója
Az inflációt meghaladó mértékben, öt százalékkal emelnék a nyugdíjakat jövőre, növelnék a családtámogatást, a minimálbér a jelenlegi 900 lej helyett 975 lej lesz januártól, októbertől már csökkentették a társadalombiztosítási járulékot.
Kedvezményes hitelprogrammal lendítenék fel az új autók piacát, több ezer kilométer autópálya és gyorsforgalmi út építését vették tervbe, a kormány bőkezűen utal ki pénzt útjavításra megyei, helyi önkormányzatoknak – a hatalom legújabb ígéreteit, intézkedéseit látva azt gondolhatnánk, dübörög a román gazdaság, beköszöntött végre a jólét, következik az aranykorszak. Sajnos, nem így van, a statisztikai hivatal épp a napokban erősítette meg korábbi becslését: recesszióban a román gazdaság. Csakhogy javában folyik a kampány, a szocialista hatalom pedig osztogatás, az államkassza kimerítése révén kívánja mozgósítani szavazótáborát. Az ígéretek, a beharangozott jóléti intézkedések mögött így több a kérdőjel, mint a bizonyosság, és inkább szolgálnak kampánycélokat, mint a társadalmi igazságosság elvét. A nyugdíjak ötszázalékos növelése például korántsem elegendő ahhoz, hogy a létminimum határán tengődő kisnyugdíjasok számára méltányos megélhetést biztosítsanak, a katonatisztek, volt szekus besúgók amúgy is magas juttatásai ellenben tovább növekednek. A társadalombiztosítási járulék csökkentése jól jöhet a vállalkozásoknak, de továbbra sem biztos, hogy fenntartható – s ha bebizonyosodik, hogy nem, komoly gondok adódnak majd a nyugdíjrendszerrel. A minimálbér emelése szintén kétélű fegyver: számos vállalkozás nem bírja meg a növelést, így az intézkedés munkahelyek megszűnéséhez, a feketemunka további terjedéséhez vezethet. Autópálya-építési tervekből sokat láttunk már, de kevés valósult meg, és az sem túl biztató, hogy a jelek szerint a hatalom letett az észak-erdélyi sztráda Marosvásárhely és Brassó közötti szakaszának megépítéséről. Az új gépkocsik vásárlását célzó kedvezményes hitelprogram talán lendíthet valamelyest az autópiacon, és közvetett módon elősegítheti a munkahelyek megőrzését az autóiparban – ennek hatásai azonban csak később mutatkozhatnak meg. Az önkormányzatoknak kiutalt kormánypénzek arról tanúskodnak: az elnökválasztás előtti hetekben akarnak eredményeket felmutatni, polgármestereket a maguk oldalára állítani, mert szükség lesz minden szavazatra a mindent eldöntő küzdelemben. De vajon mi marad a jólét illúziójából a választás után? Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely jelképeket ismertettek
Az V. Székelyföld Napok keretében kedden a Székely jelképek pecséten, címerben című előadást hallgathatták meg az érdeklődők a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében.
Az est házigazdája, Kelemen Katalin könyvtáros felvezetőjében megfogalmazta, hogy Közösség a Székelyföldért mottóval tartják a Székelyföld Napokat, és a közösség elsősorban a kultúrában nyilvánul meg. Ezek a jelképek is kulturális identitásunk részét képezik.
Mihály János történész a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjainak eddig megjelent szimbólumtörténeti kiadványait és a munkacsoport tevékenységét ismertette. Kiemelte, hogy 2009-ig gyakorlatilag csak politikai színtéren beszéltek a székelyföldi szimbólumokról, amikor a székely zászlót kellett megalkotni, majd a csoport megalakulásával tudományos síkra terelődött az érdeklődési kör.
Ennek eredményei például a Jelképek a Székelyföldön (2011), illetve Címer és pecsét a Székelyföldön (2012) című tanulmánykötetek, amelyek három nagyobb témakörbe tagolódnak. A könyveket író történészek, címerszakértők, levéltárosok külön vizsgálták a pecsét- és címertani, valamint zászlótörténeti anyagokat. 
Természetesen az előkerült, restaurált vagy rekonstruált műtárgyakból tárlatot is rendeztek, amelyet a székely múzeumokba vándoroltattak, továbbá Szebenbe, Brassóba és Budapestre is elvittek.
Bicsok Zoltán levéltáros, történész, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Hivatalának munkatársa az est folyamán pecséttörténeti kutatásait ismertette. A munkacsoportnak hamarosan megjelenik a harmadik kötete, melyben Bicsok a csíki állatos pecsétekről írt egy tanulmányt. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, érdekes, hogy legtöbbször az oroszlán jelenik meg a címereken. Hozzátette, hogy ez nem csak helyi jellegzetesség, hiszen több mint négyszáz magyar nemesi címerben jelenik meg ez az állat.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Előzetes letartóztatásba helyeznék a sepsiszentgyörgyi bírákat
A törvénytelen visszaszolgáltatások ügyében az Országos Korrupcióellenes Ügyészség hat személy harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezését kérte tegnap a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéktől. Köztük van a Kovászna megyei törvényszék két bírója is,  Ördög Loránd András és Gabriel Uţă, akiknek előzetes letartóztatását, illetve házi őrizetbe helyezését szerdán a Legfelsőbb Bírói Tanács már jóváhagyta.
A két háromszéki bírót különösen súlyos következménnyel járó hivatali visszaéléssel gyanúsítják abban a visszaszolgáltatási perben, amelynek során az állami erdőgondnokságot megrövidítve erdőket és mezőgazdasági területeket ítéltek oda egy magánszemélynek, anélkül, hogy szakértői véleményezést kértek, vagy a volt tulajdonossal való kapcsolatot megállapították volna – tudatja az ügyészség tegnapi közleménye, amely szerint az okozott kár meghaladja a 300 millió eurót, egészen pontosan 303 888 615 euró.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, arról a bűnvádi eljárásról van szó, amelyben több szociáldemokrata politikus, köztük Viorel Hrebenciuc és Ioan Adam brassói ügyvéd és parlamenti képviselő is érintett. A két háromszéki bíró mellett négy további vádlott – Sorin Ion Iacob, Dan Costin Bengescu, Iosif Kadas és Jănică Poenaru – őrizetbe vételét a korrupcióellenes ügyészség brassói területi szolgálata rendelte el, öt másik személyt pedig gyanúsítottként vizsgálnak. Egyikük Paltin Gheorghe Sturdza, aki a „Ghica-doméniumok” örököseként lépett fel, és ebben a minőségében különösen súlyos hivatali visszaélésre való felbujtás, szervezett bűnözői csoport létrehozása és háromszori befolyásvásárlás bűntettek elkövetésével gyanúsítják. A korrupcióellenes ügyészség közleménye szerint 2012. április 17-én a Kovászna megyei törvényszék két nevezett bírója a Ioan Adam ügyvéddel kötött előzetes megegyezés szerint helyt adott annak a fellebbezésnek, amelyet Sturdza nyújtott be bizonyos Bákó megyei területek visszaszolgáltatásáért; a feltételezhetően csalárd ítélet után Adam, Sturdza, Hrebenciuc és két másik személy arra szövetkezett, hogy minél hamarabb kiállítsák a birtokleveleket, és eladják a sepsiszentgyörgyi ítélettel szerzett 43 227 hektáros erdőt. Az eljárás felgyorsítása folyamán több befolyásos hivatalnokot próbáltak megvásárolni Bákó és Suceava megyében, ezért politikusokat és másokat is bevontak, és Suceava, Călăraşi, Maros megyében, illetve Bukarestben is jogosulatlanul próbáltak visszaszolgáltatott ingatlanokat megszerezni. Az ügyben nem csupán a felsorolt személyek ellen folyik nyomozás, de a közlemény arra is felhívja a figyelmet, hogy jelenleg mindegyikük esetében érvényes az ártatlanság vélelme.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)