Élhetőbbé tennék a szülőföldet Sepsiszentgyörgyön
A fiatalok otthon tartására és hazavonzására dolgozna ki közpolitikákat a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. Hogy ezt megalapozzák, a városban az elmúlt tíz évben végzettek karrierútját követő felmérést készítettek, ennek eredményeit mutatta be a hétfői sajtótájékoztatón Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus. 
Kiss Tamás elmondása szerint az iskolák nyilvántartásából indultak ki, elkérték a szülők elérhetőségét, segítségükkel összeállítottak egy telefonszámlistát, majd ebből véletlenszerűen állítottak össze egy 607 fős mintát.
A 2004 és 2008, valamint a 2009 és 2013 között végzettek nemzedékében az az érdekes, hogy míg a magyarok száma szinte azonos, a román fiatalok száma 500 fővel csökkent, mondta. A nyolcvanas évek elején volt a nagy betelepítési hullám, ezek a román családok a nyolcvanas évek végén vállaltak gyereket, akik az említett időszakban érettségiztek. Antal Árpád polgármester rámutatott, ha tovább tart a Ceauşescu-korszak, néhány év alatt megfordult volna a városban az etnikai arány.
A felmérés során arra is fény derült, hogy a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába járt. A szülők választása mellett erre az is magyarázat lehet, hogy az oktatási minisztérium a román iskolák nyomásának engedve a közösség számarányához képest nagyobb létszámú osztályokat hagy jóvá, míg a magyar osztályok esetében éppen fordítva jár el. Ezért fordulhat elő, hogy magyar diákok román tannyelvű osztályba kényszerülnek, vélték az illetékesek.
Kiss Tamás beszámolója szerint arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. A megkérdezett fiatalok 38,9 százaléka az ország különböző városaiban szóródott széjjel, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék más országba vándorolt. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat Brassó vagy Bukarest vonzza.
A jelenlegi végzősök 28 százaléka tervezi, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb az elvágyódás. Azok közül, akik már elmentek, 23 százalék nem zárja ki a lehetőséget, hogy hazaköltözik, 14 százalék pedig tervezi, hogy megteszi ezt a lépést, 63 százalékban azonban fel sem merül a gondolat. Akik máshol tanulnak, nagyobb eséllyel veszik fontolóra a hazaköltözést, mint azok, akik már munkahelyet is találtak más városban vagy külföldön.
A nyelvtudás szempontjából Sepsiszentgyörgyön a román fiatalok vannak rosszabb helyzetben, mivel kétharmaduk nem érti a város domináns nyelvét, tehát nem beszél magyarul. Ehhez hozzáadódik, hogy a román szakoktatás a szolgáltatási ágazatra összpontosít, ezért szakiskolát végzett román fiatalok nehezen találnak munkahelyet.
A magyar fiatalok 16 százaléka nyilatkozta, hogy nem beszél románul. Az angolnyelv-ismeret tekintetében a román fiatalok állnak jobban, a magyarok versenyképessége tekintetében még van tennivaló, állapították meg a szociológusok.
Antal Árpád polgármester elmondta, szeretnének minél többet megtudni a fiatalokról, hogy közpolitikákat dolgozzanak ki az itthon tartásukra, az elvándoroltak visszacsalogatására.
A migráció nagyon erős, projekteket dolgoztak ki arra, hogy szülőföldjükhöz kössék a fiatalokat, mondta a szociológus végzettségű elöljáró. Hozzátette, következő lépésként fókuszcsoportos beszélgetéseket terveznek azokkal, akik hazajönnének, illetve azokkal, akik elvágyódnak arról, hogy mi tartaná itthon őket.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Aki elment, nehezen tér vissza (Felmérés a fiatalokról)
A sepsiszentgyörgyi iskolákban végzett fiatalok többsége a továbbtanulásért költözik máshová, de kevesen mennek külföldi egyetemekre, a többség valamelyik elérhető nagyvárost választja. Az itthon maradók bő negyede elvágyik, és a másutt élők nagyobb hányada nem készül hazatelepedésre – derül ki abból a felmérésből, amelyet az önkormányzat megrendelésére idén januárban készített a kolozsvári kisebbségkutató intézet. A tegnap ismertetett kutatás eredményeire alapozva kívánja vonzóbbá tenni Sepsiszentgyörgyöt a városvezetés.
A kutatás a 2004 és 2013 között végzett fiatalok véletlenszerű, telefonos kikérdezésével készült, pontosságát 95 százalékra, a hibahatárt mindkét irányban négy százalékra becsülik – közölte Kiss Tamás szociológus. Ezalatt a román diákok száma csökkent: míg a 2004–2008-as években érettségizőkből 2850 magyar és 2087 román fiatal válaszolt, a 2009 után végzettek közül 2890 volt magyar és 1557 román. Egy állandó adat azonban elgondolkodtató: a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába jár, és elég kevésen múlott az etnikai arányok megváltoztatása: 2007-ben ugyanis a Sepsiszentgyörgyön érettségizők 45 százaléka tanult román osztályban – ez a nyolcvanas években tömegesen betelepített románok gyermekeinek korosztálya –, és Antal Árpád polgármester szerint két-három év alatt átfordulhatott volna az arány, kisebbségbe kerülhettek volna a magyarul tanulók, ha a diktatúra nem bukik meg. Azért ma sem lehet hátradőlni: most már nyilvánvaló, hogy a kis létszámú román osztályokat magyar gyermekekkel töltik fel, és az is kiderült a felmérésből, hogy a város diákjainak közel 11 százaléka más megyéből jön ide tanulni, azaz jelenleg is létezik egy bő tízszázalékos román betelepedés. Elsősorban a militarizált egységek alkalmazottjainak gyermekeiről van szó, ahol az etnikai arányosság nem érvényesül, ezért nem lehet azt mondani, hogy tudatosan irányított jelenséggel állunk szemben, de mivel állami intézményekről van szó, független népmozgásnak sem nevezhető, ami itt történik – figyelmeztetnek a szakemberek. Antal Árpád arra is kitért, hogy a román vagy a magyar nyelvű osztályok indítását máig Bukarestből hagyják jóvá, és a román diákok mindig több helyet kapnak, mint ahányan vannak, a magyarok pedig kevesebbet.
Ami a továbbtanulást illeti, abban is világosan elkülönül a magyar és a román végzősök pályája: előbbiek inkább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre mennek egyetemre, utóbbiakat Brassó és Bukarest vonzza nagyobb mértékben, ez még a munkahelykeresésben is érezhető. Külföldön a sepsiszentgyörgyi fiatalok egytizede képezi magát: 4,8 százalék Magyarországon, 5,6 százalék más országokban. Akik a vizsgált évjáratokból most Sepsiszentgyörgyön élnek, azok közel egyharmada szeretne más városba költözni: a magyarok 24, a románoknak pedig 37 százaléka. Az elvágyódó magyarok 53,7 százaléka külföldre telepedne, a románok többsége inkább valamelyik hazai nagyvárosba. Ez a szociológusok szerint annak tulajdonítható, hogy a román szakoktatást – különösen a legtöbb hozott diákkal működő Constantin Brâncuşi-líceumban (szerk. megj: ahol a magyarellenességéről ismert Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag az igazgató) – a szolgáltatásokra építették, és magyarnyelv-ismeret nélkül ezzel itthon nehéz érvényesülni. A felmérés szerint a román diákok alig 30 százaléka beszéli a magyar nyelvet, és még 27 százaléka ért valamit, 39 százalék azonban egyáltalán semmit. A magyar fiatalok 16 százaléka alig, egy százaléka pedig egyáltalán nem beszél románul; angolul azonban több román, mint magyar diák tud. Aki már egyszer máshova költözött, azoknak csak 14 százaléka tervezi a hazajövetelt, 63 százaléka nem kíván visszajönni, 23 százalék gondolkozik rajta. Ezeket a bizonytalanokat, illetve az innen elköltözni szándékozókat kívánja a következőkben megkeresni az önkormányzat: szeretnék megtudni, mi vonzza és mi taszítja őket, és azt is keresik, hogy mit tehet az önkormányzat a fiatalok marasztalására. A felmérést ma a megyei tanfelügyelőség és az iskolaigazgatók előtt is bemutatják, hiszen egyértelmű, hogy az oktatásban kell a leggyorsabban lépni a nemkívánatos folyamatok megváltoztatására. A kutatás bebizonyította, hogy a különböző tannyelvű osztályok torzítják az etnikai arányokat, erre is választ kell találni.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megfélemlítési akciók a magyar nyelvért harcoló tanár ellen
Az anyanyelvhasználat jogáért küzdő Kovács Lehel István, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa ellen irányuló megfélemlítési akciókról közölt cikket keddi számában a Krónika című erdélyi magyar napilap.
A Brassó megyei Négyfaluban (Sacele) lakó informatikatanár, helyi önkormányzati képviselő a nyelvi jogok elismertetéséért vívott harca által vált ismertté az erdélyi magyar közéletben.
A Krónika közlése szerint a román nemzeti ünnep estéjén, december elsején Kovács Lehel István két gépkocsijának szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A gépkocsik a háza előtt álltak. Más kocsikban nem tettek kárt az elkövetők, a betört ablakú gépkocsikból pedig semmilyen értéket nem vittek magukkal.
A mostani immár a harmadik olyan vandál cselekedet, amelynek a tanár és családja esik áldozatául. 2012 szeptemberében a helyi magyar közösség Szent Mihály napi bálja idején lakása ablakát dobták be kővel, 2013 februárjában pedig román nemzeti szalaggal átkötött, ürüléket tartalmazó zacskót akasztottak a kapujára.
A Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai karán is oktató egyetemi adjunktus a Krónikának elmondta, hogy nincsenek haragosai a 21 százalékban magyarok által lakott kisvárosban, ahol meglátása szerint nincsenek komolyabb etnikai feszültségek, és a helyi önkormányzati testületben is normális légkör uralkodik.
Kovács Lehel István az állami magyar egyetem visszaállításáért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnökeként vált ismertté. Nyolc évvel ezelőtt azt követően bocsátották el Hantz Péter adjunktussal együtt a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság látványos akciókat szervezett a magyar nyelvű feliratozás meghonosításáért az egyetemen. Tavaly a Brassóban megjelent többnyelvű, de helytelenül megfogalmazott turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet, a közelmúltban pedig a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
[MTI]
maszol.ro
itthon.ma

Tanúként idézték be a rendőrségre (Fekete lobogók Kézdivásárhely főterén)
Beke Ernő és fia, Beke István Attila december 10-én kapta kézhez a rendőrségi idézést, hogy pénteken 12 órakor jelentkezzenek a kézdivásárhelyi rendőrség 23-as szobájában, ahol tanúként hallgatják ki a december 1-jei főtéri fekete lobogók kitűzését vizsgálva.
A városi rendőrség Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi tanácstag, a Nemzeti liberális Párt helyi elnöke feljelentése nyomán indított bűnvádi kivizsgálást Románia nemzeti ünnepén a Gábor Áron tér több épületére kitűzött gyászlobogó miatt. Guruianu egyébként az Új Jobboldalt is feljelentette, mivel sepsiszentgyörgyi masírozásuk során szélsőséges jelszavakat skandáltak. Kézdivásárhelyen egy-egy fekete zászlót a Beke Ernő és fia, István Attila tulajdonában lévő épületre tűztek ki, a másik kettőt pedig az egykori szülészet homlokzatára, amelynek, tudomásunk szerint, Brassóban él a tulajdonosa, és nem adta előzetes beleegyezését a lobogók kitűzésére. 
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Javaslatokat továbbítottak az államelnöknek
Tizenegy pontban fogalmazta meg javaslatait az államfő felé az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöksége. Zatykó Gyula alelnök ezzel kapcsolatban tartott kedden sajtótájékoztatót.
Az elnökválasztás eredménye nyomán nőttek elvárásaik az elnökkel kapcsolatban, mindez tizenegy javaslatban öltött formát, melyet kedden reggel továbbítottak a Nemzeti liberális Párt országos székhelyére. Egyik sem politikai jellegű, hangsúlyozta ki Zatykó Gyula, mindahány az ország gazdasági fellendülését segítené, ugyanis „ugyanannyira szegények vagyunk, mint a román barátaink, ugyanúgy nincs autópályánk, mint nekik”.
Több lehetőséget
Amint a javaslatokat tartalmazó nyílt levélben áll, az EMNP meglátása szerint Románia akkor lesz gazdag, ha a benne található régiók gazdagok lesznek. Úgy látják, Erdély adottságaihoz képest keveset teljesít, a régióban rejlő lehetőségeket jobban ki lehetne használni. „Bízunk benne, hogy Önnek – államelnökként, mint a legfőbb társadalmi mediátor – sikerül rávennie a gazdaságot befolyásoló szerveket, hogy nagyobb lehetőséget biztosítsanak Erdélynek. Ilyenformán Erdély újra Románia gazdaságának „gőzmozdonya” lehetne.”
Az első pont a Brassó-Bors autópálya mielőbbi megépítésére vonatkozik, a második egy Moldvát Erdéllyel összekötő autópálya építésére. A Brassó-Bors autópálya tíz éve épül, eddig 52 kilométert sikerült létrehozni – ez csúfos, valójában 2012-ben kellett volna átadni, mondta Zatykó Gyula. Az autópálya többek között a konstancai kikötő jelentőségét, gazdasági szerepét növelné, ugyanis lehetőséget biztosítana arra, hogy a Távol-Keletről érkezett árut gond nélkül lehessen Közép-Európába szállítani.
Profitadó, luxusadó
További javaslatok: mondjanak le az országos közlekedés-fejlesztési tervben bemutatott erdélyi vasútvonal csökkentésről, villamosítsák és fejlesszék az országos hálózatot. A vasúti szállítás ugyanis az egyik legolcsóbb, fűzte hozzá Zatykó Gyula, mindenütt a vasutak fejlesztésére törekednek, Magyarországot is beleértve – kivéve nálunk.
Javasolják továbbá az üzemanyagra kivetett kiegészítő luxusadó visszavonását – ez ugyanis végső soron a kisembereket terheli. A nagy cégek profitadója térjen vissza azok tevékenységi helyére, amúgy pedig a profitadót az EMNP javaslata szerint a következőképpen osszák el: 30%-a a helyi költségvetésbe, 30%-a a megyei költségvetésbe, 30%-a a központi költségvetésbe kerüljön, a fennmaradó 10% pedig egy olyan szolidaritási alapot képezzen, melyet a megyék képviseletei kezelnek. A nyolcadik javaslat egy legkevesebb 500 millió eurós különleges alap létrehozása a kis mezőgazdászok megsegítésére, első sorban az uniós alapok lehívásához szükséges önrész támogatása céljából. Sajnos a kis mezőgazdászok jelenleg ritkán tudnak uniós pénzalapokat lehívni, a termelés nagy részét a nagy farmok biztosítják, holott egyre keresettebbek a kisebb gazdaságokból származó termékek, melyek rendszerint jóval egészségesebbek, mondta Zatykó Gyula.
Átláthatóság
További javaslatok: a kis- és középvállalatok támogatása, első sorban az adók és illetékek csökkentésével. Az ÁFA csökkentése 19%-kal. A költségvetési alapokat használják első sorban beruházásokra, megteremtve a feltételeket a munkahelyek létrehozására, valamint a helyi, illetve központi költségvetés bevételeinek növelésére. Legkevesebb az állami költségvetés 15%-át beruházásokra fordítsák. Végül pedig: a közbeszerzésekre alakítsanak egyszerű, szigorú és átlátható szabályokat, ami egy hatékony eszköz lehet a mindent átszövő korrupció elleni küzdelemben – áll a nyílt levélben. Amint ez utóbbihoz hozzáfűzte: itt rejtőzik az ördög, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) is sok vizsgálatot folytat ilyen ügyekben.
Neumann Andrea
erdon.ro

Belföldi hírek
Az RMDSZ módosító javaslatai
A jövő évi állami költségvetés-tervezethez az RMDSZ képviselői és szenátorai számos szakterületen fogalmaztak meg módosító indítványokat, javaslataik nagy többsége a magyarok lakta megyékben zajló infrastrukturális befektetések folytatásáról, valamint újabb munkálatok elkezdéséről szólnak, így a szövetség javaslatainak elfogadásával folytatódhatna a magyar települések modernizációja – nyilatkozta Erdei-Dolóczki István, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője.
A jövő évi költségvetés-tervezethez az RMDSZ 33 módosító indítványt nyújtott be, amelyeknek nagy része a helyi infrastruktúra fejlesztésére vonatkozik, de a Brassó–Kolozsvár–Bors autópálya megépítésére tervezett finanszírozás megemelését is kérik, valamint terelőutak megépítésére Bánffyhunyad, Nagyszalonta, Érmihályfalva, Margitta, Élesd, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Szatmár és Marosvásárhely városoknak. A 2015-ös évre a szövetség képviselői és szenátorai 71 500 000 lejjel emelnék meg a műemlékek restaurálására elkülönített összeget, valamint pénzalapot biztosítanának az államkasszából annak érdekében, hogy kisebbségi szakmai továbbképző központot hozzanak létre a pedagógusok számára.
Johannis ismét győzött
Alina Gorghiu jogász lett a Nemzeti Liberális Párt (NLP) elnöke, aki a tisztségben az államfővé választott Klaus Johannis elnököt váltja. Az NLP tegnap tartotta vezetőségi ülését, amelyen a résztvevőknek a Johannis által támogatott Gorghiu, valamint a Crin ANtonescu volt liberális pártelnök által pártfogolt Ludovic Orban közül kellett elnököt választaniuk. A szavazás során Gorghiu 47 voksot kapott, Orbanra csak 27-en szavaztak. Elemzők szerint a választás eredménye azt jelenti, hogy Crin Antonescu befolyása az NLP-ben erőteljesen csökkent, még inkább háttérbe szorul pártjában, és kisebb az esélye visszatérni a politika élvonalába.
Összevonnak két ügynökséget
A kormány úgy döntött, hogy megszünteti a Munkaügyi Felügyelőséget és a Kifizetési Ügynökséget, és helyettük összevonással egy új ügynökséget hoz létre Munkaügyi Felügyelőség és Társadalmi Biztonság Ügynöksége néven, amely a munkaügyi minisztérium felügyelete alatt fog állni. Az új ügynökség a két összevont intézmény személyzetét veszi át, az alkalmazottak nem veszítik el állásukat, jelentette ki Liviu Pop szociális párbeszédért felelős miniszter, aki az átszervezést azzal indokolta, hogy az új ügynökség létrehozásával megerősödik a fekete munka feletti ellenőrzés. A kormány ugyanakkor egy másik ügynökség létrehozásáról is döntött, a Fogyatékkal Élők Országos Hatósága átveszi a tevékenységet a munkaügyi minisztériumtól, finanszírozását azonban az állami költségvetésből biztosítják a munkaügyi tárca büdzséjén keresztül.
Kevesebb a hagyományos élelmiszer
A hagyományos élelmiszerek száma idén 298-ra csökkent a tavalyi 4500-ról, miután a tanúsító szabályok szigorúbbá váltak – jelentette ki Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter. A tárcavezető kifejtette, az egyik legfontosabb módosítás, ami miatt annyira lecsökkent a hagyományos élelmiszerek száma, az, hogy ezeket a termékeket tilos ipari módon előállítani. Hozzátette, a törvény módosítása arra kötelezi a termelőket, hogy ne csapják be többé a fogyasztókat. Constantin szerint a hagyományos termékeknek főként belföldön van piaca, a mézet kivéve, amelyet exportra is visznek.
Fogy Románia lakossága
Közel 19,95 millió állandó lakosa van Romániának 2014-ben, 174 330-cal kevesebb, mint a legutóbbi, 2011-es népszám­láláskor – áll az Országos Statisztikai Hivatal kimutatásában. 1992-ben Románia állandó lakossága 22 810 035 személyt számlált, huszonkét év alatt a csökkenés több mint 12,6 százalékos. A romániai lakhellyel rendelkező lakosság száma is csökkent, az 1992-ben regisztrált 23 143 860-ról 22 299 730-ra 2014-ben, azaz 844 130 személlyel. Az adatok  rávilágítanak arra is, tavaly az országban a természetes szaporulat negatív volt, 64 654 személlyel több halt meg, mint ahány született. Tavaly ugyanakkor több kivándorló (161 755) volt, mint bevándorló (153 646).
 
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Hit nélkül nem lehet egyházzenét játszani”
Potyó István karnagyot faggatták a Zeneszóban
Ha feltennék egy találós kérdést a kolozsvári komolyzene (vagy kimondottan egyházi zene) kedvelőinek, hogy melyik az a fiatal muzsikus, aki 30 évesen már megvédte doktori dolgozatát, rendszeresen szervez koncerteket, hetente dirigál, és még tanít is, sokan ráismernének Potyó Istvánra, a Szent Mihály plébánia karnagyára, aki a Báthory István Elméleti Líceumban zenetanárként működik és a líceum kórusát is ő vezényli. A Györkös-emlékházban havi rendszerességgel megszervezett Zeneszó decemberi rendezvényén Horváth Zoltán zongoraművész faggatta a fiatal karnagyot. Az érdekes beszélgetést felvételről elhangzó zenedarabok fűszerezték.
Kós Katalin, a Györkös-ház vezetője bevezetőjében Potyó Istvánhoz kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette: közel tíz éve ismerik egymást, amikor Potyó másodéves volt a Brassói Egyetem Zeneművészeti Karán, és felkérték, hogy váltson egyetemet, jöjjön Kolozsvárra, mert elfoglalhatja a Szent Mihály plébánia karnagyi állását. – Ösztönöztem, hogy vállalja el ezt a tisztséget, mivel biztos voltam abban, hogy Kolozsvár csakis nyerhet egy ilyen zenésszel, mint Potyó István – mesélte Kós Katalin a brassói születésű karnagyról.
A rendezvény helyszínén lévő adventi koszorú harmadik, rózsaszínű gyertyáját meggyújtva Potyó magyarázattal is szolgált: a mögöttünk lévő harmadik adventi vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezik, mivel a híveket ekkor tölti el Jézus eljövetelének reménye.
Potyó István zenei pályája szülővárosában, Brassóban kezdődött. Máig is szeretettel emlékezik zongoratanárára, Hanke Katalinra, akitől hat éven át nagyon sokat tanult. Potyó végül a brassói Áprily-líceum reál szakán érettségizett, de már líceumi tanulóként ismerkedett a templomi kántori teendőkkel, és rendszeresen énekelt az egyházi kórusban is. Egy alkalommal pedig kénytelen volt beugrani az éppen hiányzó kántor helyett.
– Isten segített abban, hogy a kolozsvári Szent Mihály plébánia kántori feladatait méltóképpen ellássam, miközben a kolozsvári zeneakadémián folytattam felsőfokú zenei tanulmányaimat. Szerencsére a tanáraim nagyon megértők voltak, mert amikor fekete kosztümben és nyakkendőben láttak, már tudták, hogy az óráról majd temetésre távozom – emlékezett vissza diákéveire Potyó.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott. 
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Brassóban 21-én kezdődött (Ezerkilencszáznyolcvankilenc)
Az üvöltésre ébredtünk kora délután. Van stadion a közelben? – kérdezte későbbi férjem, akivel egyetemisták voltunk Brassóban. 1989. december 21-e volt, a központi áruház mellett. Szürke, borús hétköznap. Kinyitottuk az ablakot, és még hangosabb lett a zúgás. Kinyitottuk az ajtót, és a mindig éber szomszéd néni jelentette, hogy valami huligánok rendetlenkednek. Jobb, ha nem megyünk ki!
De kimentünk. Az áruház túlsó oldalán, a Cenk alatti sétányhoz vezető utca aljában több száz ember állt szorosan egymás mellett, szemben – az Unirea Líceum és a megyei pártszékház között – pár sor felfegyverkezett katona, mögöttük harckocsik látszottak. Hujjogás, ütemes skandálás az egyik oldalon, néma csend a másikon. Később került egy hangosbemondó, a katonák mögül valaki próbálta csillapítani a népet, hazaküldeni a tüntetőket, év végi élelmiszer-ráadást és nagyobb fizetést ígért, amit szinte őrjöngő düh és füttyorkán fogadott a civil oldalon. Tisztán ki lehetett venni a Le a kommunizmussal!, Le a diktátorral!, Le Ceauşescuval! kiáltásokat, de más is volt: Ne lőjetek a testvéreitekre! A hadsereg velünk van!
Csak álltunk és bámultunk. Szerettünk volna odamenni és elfutni is, hiszen már hallottunk egyet-mást suttogni az 1987. november 15-ei munkáslázadás utáni megtorlásokról. A politika – amit a nyolcvanas években már az óvodások torkán is nyomtak le hazafias dalok és versek tömegével, a nagyobbaknak pedig végeérhetetlen, dagályos beszédekkel és zord ünnepségekkel – annyira visszataszító volt, hogy megpróbáltuk kizárni az életünkből. A marxista ideológia és gyakorlati következményei elől az irodalomba, filozófiába, természetjárásba menekültünk, de ezúttal nem tudtuk kihúzni magunkat: ott maradtunk, és lassan bekapcsolódtunk a kórusba. Megjelent néhány közelben lakó ismerős is, valaki mondta, hogy Temesváron napok óta tüntetnek, és lőnek is. Sötétedéskor bementünk melegedni és telefonálni, akkor derült ki, hogy a városi buszok nem járnak, távolabb lakó barátaink nem tudnak bejönni a központba. Volt, akit a szülei nem engedtek, mert „nem a mi ügyünk”, hívtak minket is hozzájuk, a saját szüleink pedig haza Sepsiszentgyörgyre. Megígértük, hogy másnap megyünk, és visszatértünk a szemünkben eszeveszetten bátornak látszó tüntetőkhöz. Pár százan, legtöbb kétezren lehettünk (utólag sokkal több „forradalmárdiplomát” adtak ki, de közülünk senki sem kért), amikor lövések dördültek. A már katonaviselt fiúk ismerték fel a ropogást, de akkor még nem az emberekre céloztak: másnap, harmadnap jelentek meg az azóta is azonosítatlan „terroristák”, akik több súlyos sebesülés és haláleset okozói voltak, már a diktátor házaspár megfutamodása után... 21-én este még csak világító lövedékekkel és vízágyúval védekezett a hatalom, de éjféltájban magától feloszlott a tüntetés. Utoljára egy fiatal sorkatona rémült arcát láttuk: rá volt írva, hogy ugyanúgy fél a tűzparancstól, mint azok, akik a puskája előtt álltak. Dehogyis akart beléjük lőni, ő is az embertelen rendszer áldozata volt...
Másnap, 22-én reggel az állomásra menet már szervezetten szembejövő, diktatúraellenes jelszavakat skandáló menetoszlopokkal találkoztam. A Ceauşescu házaspár menekülésének híre ablakpucolás közben ért: édesanyám telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét. Kifutottam az utcára, és eljártunk egy örömtáncot a szomszédokkal, majd visszafordultunk szépen a karácsonyi előkészületekhez. Barátom egy későbbi vonattal jött haza Sepsiszentgyörgyre, még látta, ahogy a brassói állomáson hóráznak az örömmámorban úszó utasok; este lementünk a központba, a megyeháza elé, ahol a kidobált papírokból, könyvekből rakott tűznél melegedve beszélgettünk az ott levőkkel. Egy fiatal asztalos arról próbálta meggyőzni a tűzrakókat, hogy a hajlított karfájú bútort kíméljék meg, sok munka van benne, de lehurrogták. Akkor már kezdtek terjedni a rémhírek mérgezett vízről és terroristákról...
23-án közúti szűrőket állítottak a – néhol igencsak vitatható fellépésű, fegyveres – polgárok, és megkezdődött a magyar érdekvédelem megszervezése. Édesapám is ott volt, aggódva vártuk haza a szokatlanul zajos éjszakában. Karácsonykor a közszolgálati televízió több nyelven, köztük magyarul és németül is kellemes ünnepeket kívánt, és nem felülről jött parancsra, hiszen az első napokban számtalan jele volt annak, hogy a románok elismerik a magyar közösség fokozott és igazságtalan elnyomását; ez a kölcsönös jóindulat két és fél hónapig, Marosvásárhely fekete márciusáig tartott. 
December végén azonban korlátlan volt az egymás iránti bizalom. Pár nap múlva ismét Brassóban voltunk, a pártszékházat még őrizték a katonák, akiket a lakosság szendvicsekkel, forró teával traktált. A szomszédos parkban friss sírok jelezték, hogy nincs minden rendben. De hogy mennyire nincs, az is csak később tudatosult: huszonöt évvel a rendszerváltás után sem tudni, hogy ki lövetett Brassóban december 22-e után.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bírálják Klaus Johannist Octav Bjoza kitüntetése miatt
Megütközést és rosszallást váltott ki román értelmiségiek és zsidó szervezetek körében, hogy Klaus Johannis állami kitüntetést adományozott Octav Bjozának. Az államfő december 22-én, hivatalba lépésének másnapján mandátumának első kitüntetését ítélte oda a volt politikai foglyok romániai egyesülete elnökének a kommunista diktatúra bukásának 25. évfordulója alkalmából.
Bjozának sokan a szemére vetik, hogy rokonszenvezik a legionárius mozgalmakkal, az érintett viszont tagadja, hogy vasgárdista lenne.
A Románia Csillaga érdemrend átadását Johannis egyebek mellett azzal indokolta, hogy mandátumával új korszakot akar kezdeni, amelyben a valódi modellértékű embereket elismerik. Johannis rámutatott: a volt politikai foglyokat erkölcsi példaképként lehet a fiatalabb nemzedékek elé állítani. 
Ám az Antiszemitizmust Figyelő Központ (MCA) csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a köztársasági elnök olyan személyt tüntetett ki, aki – az intézmény szerint – nyilvánosan mutatkozik a legionárius és a neonáci mozgalmat támogató párt, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) képviselőinek oldalán.
Az ügyben kibocsátott közleményében az MCA felidézi, hogy a kommunista rezsim által tizenöt év kényszermunkára ítélt – ebből négy évet letöltő – Bjoza életét tönkretette a totalitárius rendszer, amely megfosztotta egyetemes emberi jogaitól.
„A kommunizmus idején elkövetett bűntettek azonban nem teszik semmissé a legionáriusok által a romániai zsidók ellen elkövetett bűntetteket. Roppant sajnálatos, hogy a posztkommunista Romániában Octav Bjoza azt az utat választotta, hogy osztja ennek a gyilkos politikai-vallási mozgalomnak a célkitűzéseit” – állapítja meg a közlemény.
A központ szerint az államfőnek kötelessége meghúzni a választóvonalat a kommunistaellenes hős és az antiszemita legionárius mozgalmat dicsőítő események aktív résztvevője között. „A legionáriusok bevallott hívének kitüntetése a nacionalista, fasiszta, gyilkos mozgalom iránti hódolatként is értelmezhető az elnöki hivatal részéről” – vélekedik az államfő gesztusát „csalódást keltő populizmusnak” nevező Antiszemitizmust Figyelő Központ.
Reakciójában a Brassóban élő kitüntetett felháborítónak nevezte a vádakat, leszögezve: sohasem volt antiszemita, és elutasít mindenféle szélsőséget, legyen az jobb- vagy baloldali. A volt politikai foglyok szövetségének elnöki tisztségét 2008 óta betöltő Octav Bjoza közölte, mindig is azt vallotta, hogy a legionáriusok bizonyos képviselőinek is „voltak jó oldalai”, a rossz cselekedetek fölött pedig szerinte külön kell ítélkezni, hogy soha ne ismétlődhessenek meg.
Ugyanakkor a Hotnews portál feltárta, hogy a meggyilkolt legionárius „mártírok” tiszteletére 2009-ben Barcarozsnyón rendezett megemlékezésen Bjoza meleg hangon beszélt a Vasgárda egykori tagjairól.
A Noua Dreaptă videofelvételének tanúsága szerint a volt politikai fogoly elmondta, nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz már legionárius, de szerencsének tartja, hogy 19 évesen tőlük tanulhatott a kommunista börtönökben: „Örökre meghatározták az életemet, tőlük tanultam meg, hogy a családban, a gazdaságban, a politikában, az országban semmi valósítható meg hit és erkölcs nélkül.”
Egy tavalyi, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet és az Elie Wiesel Holokausztkutató Központ szervezésében rendezett konferencián Bjoza helytelenítette a legionárius mozgalom valamennyi tagjának „kárhoztatását”. Amiatt bírálta a Wiesel-központot, hogy nyomást gyakorol Târgu Ocna város önkormányzatára, miszerint vonja vissza a díszpolgári címet a legionáriusként számon tartott Valeriu Gafencu volt politikai elítélttől.
„Még azt sem engedik, hogy a szentjeinket kiválasszuk” – panaszolta a konferencián. Különben Octav Bjozát két hónappal ezelőtt Victor Ponta kormányfő államtitkárnak nevezte ki a kommunista diktatúra ellen küzdő ellenállók érdemeit elismerő államtitkárság keretében.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Fellegvári csodák
Tavaly ősszel Kolozsvár főterén gyereksereg jelent meg, és sajátos eszközeikkel – jelbeszéddel – előadták az LGT Egy elfelejtett szó című örökzöldjét. „Értünk egymás nyelvén, minden szó beszél, mégis másképp érted, mint ahogyan én. Más a szó, ha mondod, más ha hallgatod, nem tudná a bal kéz, mit akar a jobb” – „énekelték” az előbb meglepett, majd érdeklődő közönségnek. A kis és nagyobb „jelelő” előadók a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói voltak, a hangszeres és énekes kíséretet az iskola tanárai biztosították, a gyerekek szülei és a barátok segítették a flashmobot. A refrénhez érve már mosoly jelent meg minden jelenlévő arcán, a közönségből egyesek a dallamon kívül a jelbeszédet is próbálták tanulgatni a dal szövegére: „minden ember jó, kit megtalál egy szó”. A téren gyülekező személyek, talán rövidebb, talán hosszabb ideig, de valamennyien értettek egymás nyelvén, a kezek jártak, a fürkésző-megértő tekintetek és a szavakat némán rajzoló ajkak sokaságában érthetővé vált az ép érzékkel rendelkező emberek számára is a kirekesztettség érzése, valamint annak felismerése, hogy a kommunikációnak számos válfaja létezik és mennyire jó is az, ha értjük egymás nyelvét.
Újjászületés
Egyfajta csodának lehettünk szemtanúi azon a szép őszi napon Mátyás királyunk szobra előtt. A száznál is több csodálója a produkciónak őszinte elismeréssel adózott a gyerekeknek és a közreműködőknek, de közülük valószínűleg kevesen tudták és tudják azt, hogy a jelbeszéddel kommunikáló kisdiákok hol és milyen körülmények között tanulnak, kik oktatják őket, hogyan telnek iskolás és bentlakásos hétköznapjaik.
Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen, hol születnek a csodák, jó magasra fel kell másznunk a Fellegvárra, hogy rátaláljunk a hallássérültek iskolájára. Az intézmény maga 126 éves múltra tekint vissza, a hallássérülteket nevelő iskola Kolozsvár különböző helyein működött az idők folyamán. A fellegvári épület 1918-ra készült el, és tüdőszanatórium működött benne. A hallásérültek speciális iskolája 1959-ben költözött az épületbe, húsz éven keresztül együtt használta a teret huszonöt albérletben itt lakó családdal. Az iskola bentlakása a szanatórium által lóistállónak használt épületből lett kilakítva, szegényes, nyomorúságos körülmények között éltek és tanultak a gyerekek. A nem éppen rózsás körülmények közepette az 1970-es évekre a tanulók száma már megközelítette a kétszázat, miközben az évtized derekán a pártállam beszüntette az egyetemi szintű pszichopedagógus-oktatást.
2001-ben, elsősorban külföldi támogatásból, sikerült felavatni az új bentlakás épületetét. Az egykori szanatórium ódon épületét pedig – a Kolozs Megyei Tanács finanszírozásával –, az elmúlt két év során teljesen felújították. Szükségessé vált egy átfogóbb munkálat elvégzése – mondja Kiss Csilla Gabriella igazgatónő –, hiszen a falak már repedeztek. Egy angol alapítvány támogatásával átépítették és funkcionálisabbá tették a belső teret is. A kicsi termek és az épülethez tartozó napozóteraszok, melyek még a szanatórium működésének idejében épültek, mostanra tágas osztálytermekké alakultak.
Többszöri próbálkozás után, 2012-ben az iskola vezetőségének sikerült elérnie, hogy az intézmény Kozmutza Flóra gyógypedagógus – József Attila orvosa, Illyés Gyula felesége – nevét vegye fel. A névválasztás nem véletlen – világosít fel az intézmény igazgatója – hiszen az egykori tüdőszanatórium építtetője Kozmutza Kornél tüdőgyógyász volt, aki rokoni kapcsolatban állt a gyógypedagógus Flórával. Egyébként a Kozmutza-család örökösei azért mondtak le az örökösödési jogaikról, mert tudták, hogy az épületben egy gyógypedagógiai intézmény működik, és úgy vélték, továbbra is ez kell legyen egykori tulajdonuk rendeltetése.
Óvoda és iskola
Az intézményben nyolcadik osztályig tart az oktatás, de 1972 óta óvoda is működik benne. „A halmozottan sérült gyerekek tizedik osztályig tanulhatnak nálunk, alapképzésük kitolódhat két évvel” – mondja Kiss Csilla Gabriella. Az oktatás párhuzamos osztályokban zajlik: külön-külön hallássérült, autista vagy értelmi fogyatékos gyerekeknek. A Kozmutza iskolához tartozik még négy speciális osztály, melyek a Báthory líceumban kaptak helyet. Ebben a tanévben összesen húsz iskolai, két óvodai, valamint egy nyolc fős előkészítő osztályban tanítják a különleges foglakozásokat igénylő gyerekeket. Az intézmény vezetősége próbálkozott kerámia szakos inasosztályok indításával, de ezt több okból nem sikerült hosszútávon megvalósítani: a tagozat nem volt akreditálva, de nem is volt nagy kereslet rá, mert a végzősök nem nagyon tudtak elhelyezkedni a szakmában. A művészeti oktatás azonban nem állt le, korongozni, agyagozni továbbra is tanulnak a diákok, csak diplomát nem kapnak erről a tevékenységről. Az igazgató azonban hozzáteszi: a végzőseink nagy része a kolozsvári SAMUS speciális szakiskolában folytatja tanulmányait, de vannak, akik magyarországi iskolákban, vagy román nyelvű speciális líceumokban tanulnak tovább. Választási lehetőség tehát van, az iskola vezetősége pedig azt támogatja, amit a diák szeretne, és amire képesnek érzi magát. „Budapesten számítógép-kezelést, bőrdíszművességet is tanulhatnak a hallássérültek, a SAMUS speciális szakiskolában pedig a cukrász, autóbádogos, asztalos, fodrász, manikűrös-pedikűrös szakok nagyon keresettek” – tájékoztat Kiss Csilla igazgató. Az elhelyezkedéssel már problémák adódnak, de ez általános jelenség a romániai fiatalok körében.
Messze földről érkeztek
A Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába évről évre egyre kevesebb a hallásérült gyermek. A fogyásnak Kiss Csilla szerint az oka az, hogy egyre jobbak a hallókészülékek, illetve egyre inkább kezd elterjedni a cochleáris implantáció. Utóbbi egy olyan műtéti beavatkozás, ami lényeges javulást hoz a hallás terén. Régebben sok gyerek lett hallássérült a nem megfelelő antibiotikum-kezelés következtében, ennek a veszélye ma már minimálisra csökkent. „Általános tendencia, hogy csökken a hallássérült gyerekek száma, de nő az autista, illetve a halmozottan sérült értelmi fogyatékos gyerekek száma. Az arány eltolódott, iskolánkban a hallásérült gyerekek száma csupán az egyharmadát teszi ki a nálunk tanulóknak, az autista gyerekek száma jelentősen megnőtt.”
Az iskola bentlakásában általában 84-85 gyerek lakik. Az óvodában tanuló tizenkét gyerek mindegyike bentlakásos, a többiek már iskolások. Otthonra leltek itt nagyon messziről, Csángóföldről, Gyímesközéplokról vagy Brassó környékéről érkezett gyerekek, de a környező megyékből is jönnek, hiszen ez az egyetlen speciális, hallássérült gyermekek számára fenntartott magyar nyelvű oktatási intézmény Romániában. „Felfogásunk az, hogy minden olyan területet igyekezzünk lefedni, ahol szükség van gyógypedagógia ellátásra. Hetven gyógypedagógusunk van, és azokon a területeken is működünk, amelyek nem tartoznak kimondottan a munkaköri leírásba” – mondja Kiss Csilla Gabriella. A gyógypedagógusok a gyakorlatban sajátítják el a hivatás csínját-bínját, az intézmény pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a gyógypedagógia szakirányú egyetemisták náluk végezzék a gyakorlatot. A tapasztalat ezen a pályán nélkülözhetetlen – vélekedik az igazgató –, de szerencsére az intézményben vannak tapasztalt gyógypedagógusok, akik gyakorlati tanácsokkal látják el az újakat. Mellettük torna-, vallás-, rajz- és technológiatanár teszi teljessé a pedagógusi gárdát. Az autistáknál, az értelmi fogyatékosoknál azonban mindig a gyógypedagógus a szakember. Az osztályok kis létszámúak, a tanár mindenki mellett ott kell legyen, mert a gyerekek önálló munkára nem képesek.
Aki ebben az iskolában szeretne elhelyezkedni, annak kötelező módon ismernie kell a jelnyelvet is. Amit az egyetemen nem tanítanak – jegyzi meg az igazgató –, de a diákok gyakorlatozhatnak, önkénteskedhetnek az iskolában, a jelnyelv próba előtt előkészítőt tartanak számukra, így sajátíthatják el e különleges kommunikációs forma alapjait.
Epilógus
Gyönyörű téli napsütésben látogattunk el a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába. A folyósok, a tantermek, a hatalmas udvar csendes volt, a diákok már elmentek vakációra. A szponzoroknak – meglepően sokan támogatják az iskolát –, a megyei tanácsnak köszönhetően mindenki megkapta a karácsonyi ajándékát, senki sem utazott haza üres kézzel. Kiss Csilla Gabriella igazgató még elmondja: minden kis figyelmességnek örülnek a gyerekek, hiszen nagy többségük szegény családból származik. Néha a hátrányos helyzetű gyerekek utaztatását is felvállalja az iskola a vakációkban. Januárban aztán visszatérnek otthonná varázsolt iskolájukba, ahol a konyha finom főztje, a bentlakás kényelme, rendszeres orvosi ellátás, kirándulások várják őket. De mindenekelőtt az életre való felkészítés, amit más intézményben, ilyen szinten talán nem kapnának meg. Hiszen vannak gyerekek, akiknek itt az iskolában kell megtanítani, miként kell bekötni a cipőfűzőt, vagy hogyan kell használni az evőeszközöket. Búcsúzáskor Kiss Csilla Gabriella, az intézmény igazgatója megjegyzi: „Nehéz feladatok elé állítja a pedagógust ez a munka, a legnehezebb azoknak a kollégáknak, akik autista gyerekekkel foglalkoznak, de mindenki igyekszik megfelelni a kihívásoknak.”
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de  visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok,  már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták,  hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SZNT-évértékelő: idén az önkormányzatok „meneteltek”
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro

Ma reggel a leghidegebb hőmérséklet -31 fok volt
Az elmúlt fél évszázad leghidegebb szilveszter éjszakája volt a mai a meteorológusok szerint.
Az előrejelzés szerint csak holnaptól várható enyhe felmelegedés. Nicolae Rusan, a Nagyszebeni Regionális Meteorológiai Állomás szolgálatos meteorológusa elmondta: az éjszaka sok helyen mínusz 25 fok alatti hőmérsékleteket jegyeztek.
Reggel fél nyolckor a Kovászna megyei Bodzafordulón -31 fok volt, Csíkszeredában -26 fokot, Brassóban -24,7 fokot, Fogarason -23,8 fokot, Nagyszebenben -23,6 fokot, Székelyudvarhelyen -20 fokot mutattak a hőmérők.
marosvasarhelyiradio.ro / mediafax.ro
Erdély.ma

A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

-34 fok volt az éjszaka
Rendkívül hideg volt az éjszaka. A Kovászna megyei Bodzafordulón -34 fokot mutattak a hőmérők higanyszálai. Csíkszeredában, Fogarason és Brassóban -29 fok van, Gyergyóalfaluban és Kézdivásárhelyen is -24 fokot mérnek.
Az Országos Meteorológiai Szolgálat figyelmeztetése szerint az egész országban fagyos lesz még ma is az idő, azonban az éjszaka már enyhülés várható.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai szellem Erdélyben
Már az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.”
Bevett és megtűrt religiók
Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.”
Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is.
Átfogó körök
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta.
Előkelő lokálpatrióták
„Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak.
Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó.
Mélység és a magasság között
Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Emlékezés a szász és sváb elhurcoltakra
Klaus Johannis államfő részvételével emlékeztek meg vasárnap a nagyszebeni evangélikus székesegyházban a romániai szászok és svábok Szovjetunióba való deportálásának 70. évfordulójáról.
Az istentiszteleten felidézték, hogy 70 évvel ezelőtt Romániából mintegy 70 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba a kollektív bűnösség elve alapján.
Az egyházi szertartáson Paul Porr, a Romániai Németek Demokrata Fórumának (FDGR) elnöke és Astrid Fodor, a város ideiglenes polgármestere mellett két, kényszermunkára hurcolt túlélő is jelen volt, akiket egy-egy csokor fehér rózsával köszöntöttek.
A megemlékezések kedden folytatódnak a német fórumnál annak emlékére, hogy a nagyszebeni szászokat 1945. január 13-án éjszaka deportálták. Az FDGR tavasszal Resicabányán, Szatmárnémetiben, Brassóban is megemlékezéseket rendez, Temesváron pedig országos konferenciát tartanak a szovjet deportálások áldozatainak emlékére.
Klaus Johannis az istentisztelet vége előtt, nyilatkozat nélkül távozott a nagyszebeni székesegyházból, ám a Facebookon rövid megemlékezést tett közzé vasárnap, amelyből kiderült, az ő nagyszüleit is deportálták.
„Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket hurcoltak kényszermunka-táborokba a bolsevik hatóságok. Németországot legyőzték és minden németajkút meg kellett büntetni, függetlenül attól, hogy részt vett-e a háborúban vagy sem. Hetvenezer embert deportáltak, közöttük voltak az én nagyszüleim is. Fiatalon vitték el őket, de néhány év múlva a szenvedéstől megöregedve tértek haza. Sosem beszéltek arról, mit éltek át a lágerben: arra nincsenek szavak" – idézte az MTI Nagyszeben volt polgármesterének bejegyzését.
Tavaly októberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tartottak több napos emlékkonferenciát a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékére a Malenkij robot-emlékév keretében. A konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre becsülték az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Krónika (Kolozsvár)

A tanúk meghallgatása következik
A kézdivásárhelyi bíróság tegnap halasztásról döntött a kézdiszentléleki Páll Zoltán ügyében. A brassói mozgó csendőralakulat alkalmazottjai által a múlt év augusztus 23-án éjszaka, a kézdiszentléleki falunapokon megvert fiatalember másik két társa, Kovács Levente és Kovács Gábor tárgyalását január 15-ére, illetve 21-ére tűzték ki.
Tegnap azzal az indokkal halasztottak, hogy a brassói mozgó csendőralakulat tagjait is beidézik. Az is kiderült, hogy mindhárom megvert ifjú esetében a három tanúnak – Ráduly Róbertnek, Tamás Róbertnek és Tamás Tibornak – előbb a rendőrségen kell írásban nyilatkoznia, majd a soron következő tárgyalásokon eskü alatt kell tanúskodniuk arról, mit láttak augusztus 23-án. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarhermányban számvetéskor
Évek fordulóján nagy a kísértése a leltárkészítésnek. Magyarhermány, a régió egyik legfélreesőbb települése szellemi és gazdasági vezetői szerint nem zárt rossz esztendőt, annak dacára, hogy életüket nagyobb kárt okozó esőzés is keserítette. Járhatóvá vált az odavezető út, s remélhető, hogy idén is bővül az infrastruktúra; összefogott az iskola és falu közösségét mozgató egyesület, és ennek hamarosan kézzelfogható eredménye is lesz, a református templomban pedig hosszú hallgatás után újból megszólalt az orgona.
Kátyúk nélkül
Bibarcfalva után letérve a kisbaconi útra, csökkentenünk kell a sebességet: a jó néhány éve húzott vékony aszfaltcsík rég megadta magát, az egyre szélesedő és mélyülő gödröket pedig nehéz kerülgetni. Változik a kép, amint Benedek Elek falujának utolsó házait elhagyjuk. Simon András polgármestertől tudjuk, a nemrég befejezett beruházást kétmillió lejjel támogatta a vidékfejlesztési ügynökség, így most percek alatt meg lehet tenni Magyarhermányig a bő három kilométeres utat. A községvezető szerint sikerének titka, hogy a júniusi esőzéseket követően idejében lépett, dokumentálta az áradás okozta károkat, javaslatokat tett, miként lehetne megakadályozni, hogy az elkövetkezendőkben hasonló megtörténjen, végül pedig nem hagyta magát egyszerű magyarázatokkal elutasítani, lerázni. „Fényképeket készítettem, bizottságot hívtam össze, megjártam a prefektúrát, erőltettem, hogy a kárt segítsenek megtéríteni. Aztán egyszer megjelent a Hivatalos Közlönyben, hogy a megyéből egyedül csak mi kaptunk pénzt. A közel 1,7 millió lejből jutott a hidak és átereszek megjavítására és a támfalak megerősítésére is, így most komolyabb esőzés után is nagyobb biztonságban érezhetik magukat a hermányiak” – mondotta nem kevés megelégedéssel Simon András.
A polgármester azt tervezi, az elkövetkezendőkben a sáncokat alakítják ki, és aszfaltoznak a falu között is. Magyarhermányt is érinti az erdei utak uniós alapból történő aszfaltozása, a nagybaconi részen Súgóban és Peleskében, Kisbaconban a Kisfenyősnél, Szárazajtán az Aranyoson és Hermányban a Feketében készül el 5,6 kilométeren az aszfaltszőnyeg. „Erre célirányosan kapunk pénzt, azaz nem költhető másra – például vízvezetésre – csakis erre. Ezt nagyon nehezen értik meg az emberek” – fejtegette a polgármester.
Tanulj, gyűjts, vásárolj!
A Máthé János Általános Iskola életében újdonság, hogy végre nem csak az udvaron, hűvösebb időben pedig az osztálytermekben tarthatják meg a testnevelés órákat. Évekkel ezelőtt, még Bardocz Csaba polgármestersége idején vásárolták meg az iskola szomszédos területén álló, romos épületet, s fogtak neki a sportterem építésének. A munka lassan ment, mert külön forrásuk nem volt, csak a megspórolt pénzükből gazdálkodhattak. Nem lett nagy, mindössze nyolcvan négyzetméteres, egyelőre hiányzik a bordásfal, s a kisebb felszerelések is, de mégis sikernek érzik az építkezés befejezését. A sportterem megépítése intézményvezetői szemmel számít megvalósításnak, a Hámor Sport- és Kulturális Egyesülettel való együttműködés pedig a pedagógus számára fontos. A jó tanulást, illetve iskolán kívüli tevékenységet díjazó Virgonc tallér program magyarhermányi meghonosítója Komporály Sándor vállalkozó volt. Mint mondja, a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatva figyelt fel a bétai kezdeményezésre, s azon nyomban megkereste őket, hogy felhasználhatja-e tapasztalatukat. Úgy vélte, ily módon jobban megszólíthatják, tanulásra ösztönözhetik a gyermekeket, és hatással lehetne a közösségi szellem erősödésére is. Igencsak fontos elem lehetne a magyarhermányi magyarság erejének megtartása szempontjából is: a faluban felnövők nagyobb valószínűséggel térnének haza tanulmányaik elvégzését követően. A példaként szolgáló Béta, Dobó és Vágás fiataljait tömörítő Három Hegy Ifjúsági Egyesület vezetője, Gál Barna szerint, a program tanulságainak, illetve hatásának felméréséhez legalább négy-öt év tapasztalatára lesz szükség, de úgy véli, mindenképpen hasznos a részvevők számára. Tavaly az elemistákat szólították meg, akik igencsak lelkesen fogadták, hogy kézzelfogható tétje is lesz tanulásuknak. A kezdeményezés sikeres volt, némileg meglepően nem a drága ajándékokra, hanem a kis „kincsekre”, a színes ceruzákra és radírokra volt igencsak nagy „kereslet”. A kezdeményezésnek híre ment a környéken, s a székelyderzsiek és székelymuzsnaiak is érdeklődtek a Virgonc tallér iránt. A gyermekek büszkén mesélik más vidékről származó társaiknak, milyen tétje van jó iskolai előmenetelüknek.
A Máthé János Általános Iskola igazgatónője, Dimény Mónika szerint is remek ötlet volt a Virgonc tallér magyarhermányi bevezetése: amióta az évnyitón bejelentették a programot, valósággal felpezsdült az iskolai élet. „A gyermekek fantáziáját nagyon megmozgatta a nyereményalap, többen azt tervezgetik, hogy a húsvéti bárány vagy éppen a jövő karácsonyi disznó az általuk megkeresettből kerül ki. A jobb tanulók számára nem gond, hogy egy-egy feleléskor begyűjtsék a kilencesért és tízesért járó két-három tallért, de a gyengébbek is láthatóan igyekeznek, s nem kevés erőfeszítésükbe kerül, hogy ne csak hatosra, hetesre tudjanak, hanem nyolcasra, s bár egy tallért szerezzenek. Pecsétekkel láttuk el a tánckör, a kézműveskör és fúvószenekar vezetőit, a hegedűoktatót, a vallásórát tartó lelkészt is, hogy a diákjaik, a foglalkozásokon részt vevők jelenlétét igazolják. Ezekért szintén tallér jár. A félév végéig még van néhány hét, de azt hiszem, sok ajándékot kell beszereznünk, hogy minden tallért elkölthetővé tegyünk” – mondotta Dimény Mónika.
Tevékeny reformátusok
A református közösség mozgalmas heteken van túl. Advent harmadik vasárnapján a liturgiát követően a baróti Kájoni Consort régizene-együttes lépett fel. A gyermekek a karácsonyi ünnepekre való rákészülésként jó cselekedetekből „készítették el” – önzetlen, szívből jövő gesztusaik egy-egy szalmaszálat értek – a Jézuska jászolát, majd szenteste kis műsorukkal léptek fel. Másodnapon délelőtt az istentisztelet előtt a hegedűórákra járók léptek fel, délután pedig a kultúrházban színdarabot mutattak be. Karácsonyra immár ötödik esztendeje tanulnak be darabot a fiatalok, a mostani, az Angyalok és démonok közt című, egy válságot átélő házaspár kapcsolatáról szól, de jól tetten érhető benne az Úristen megváltó ereje – sikere is volt az előadásnak. Harmadnapon az időseket köszöntötték, tiszteletükre szavalatok hangzottak el, dalok csendültek fel, és ismét megtelt a templom. Karácsony negyednapja hivatalosan nem ünnep, de a fúvósok fellépésének köszönhetően kis ünnepélyesség jutott arra is.
A reformátusok az óévet éjféli áhítattal és közösségünk két himnuszának eléneklésével, végezetül Dimény Zoltán presbiter rövid, a templomtoronyban előadott trombitajátékával zárták – tudtuk meg Fancsal Zsolt Gerő lelkipásztortól.
Megújult az orgona
A reformáció ünnepén, úrvacsoraosztáskor több év kényszerű némaság után szólalt meg újra a református templom orgonája. A 171 esztendős hangszer felújítását jó kezekre bízták: a Budapesti Zeneakadémián 1994-ben végzett újtusnádi Bors László az elmúlt húsz esztendőben számos, kihívással teli munkát végzett el négytagú csapatával. Kezük munkáját dicséri többek közt a csíkszépvízi Szent László-templom 1324 sípra, 24 regiszterváltozatra és 27 sípsorra bővült orgonája, az elmúlt fél esztendőben pedig Brassóban, Parajdon és Csíkszenttamáson dolgoztak. A rövid mélyoktávos, hatregiszteres, mechanikus, barokk faragással gazdagon díszített orgonát Magyarhermányi Barabás Sámuel készítette 1843-ban. Első javítását a brassói Nagy József végezte az 1890-es években. Az első világháború közepén, 1916-ban az ón-ólom ötvözetből készült homlokzati sípjait be kellett szolgáltatni, helyettük újat – azt is rossz minőségű csatornalemezből – csak 1941-ben kapott. A tavaly elvégzett teljes körű felújítással új homlokzati sípok készültek, motorral látták el, kitakarították, és a sípok új bőrözést kaptak. – Az igazi kihívást az jelentette, hogy esztétikailag és hangzását is az eredetihez minél közelebbi állapotába állítsuk vissza. Úgy érzem, sikerült a feladattal megbirkóznunk. Külön élvezetet jelentett, hogy ilyen szépen megmaradt hangszeren dolgozhattunk – kiváló állapotban, szúmentesen maradt meg a szélláda is –, a felújítást követően pedig hangja is kivételessé vált. Remélem, sokáig szolgálja még a magyarhermányiakat – mondotta az újtusnádi szakember.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Elbukott az információbiztonsági törvény
Alaptörvénybe ütközik a kihirdetésre váró információbiztonsági törvény – mondta ki tegnap az alkotmánybíróság, egyebek között arra hivatkozva, hogy a tervezetet nem láttamozta a legfelsőbb védelmi tanács; ugyanakkor a jogszabály nem fogalmaz világosan, összefüggően, és nem lehet előrelátni hatásait.
A jogállamiságot is sérti, mert nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a magánélethez való jogot, és sérti a levéltitkot. A törvény ellen az NLP nyújtott be óvást, noha szenátorai decemberben még megszavazták a jogszabályt, amelyről több civil szervezet úgy véli: jogalapot teremt a titkosszolgálatoknak, hogy bármilyen számítógép adataihoz bírói engedély nélkül hozzáférjenek. A Román Hírszerző Szolgálat az alkotmánybíróság döntése előtt próbálta megmenteni a törvényt, amelyre „az országnak és szövetségeseinek a számítógépes rendszerek elleni támadások kivédése érdekében van szüksége”. Tavaly két másik, a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó törvény is elbukott az alkotmánybíróságon, ezért a kormány – a párizsi terrorcselekményekre hivatkozva – új megfigyelési törvénycsomag elfogadását sürgeti.
Őrizetben a volt belügyminiszter
Félmillió eurós kenőpénz elfogadásával gyanúsítja Cristian David volt belügyminisztert a korrupcióellenes ügyészség, amely egy 2007 végén és 2008 elején lezajlott ügy miatt bűnvádi eljárást indított ellene. A liberális politikus ártatlannak vallja magát, de tegnap őrizetbe vették. Az ügyészek szerint az akkor hivatalban lévő tárcavezető – irodavezetőjén keresztül – megígérte egy üzletembernek, hogy közbenjár a Buzău megyei prefektusnál egy 15 hektáros telek visszaszolgáltatásáért. A restítúció meg is történt, és David 500 ezer eurót kapott, amelyet a belügyminisztérium épületében vett át. A vádhatóság szerint az irodavezető összesen 1,1 millió kenőpénzt kért, a nagyobbik rész sorsát nem részletezték, de közleményükből kiderül, hogy más személyek ellen is vizsgálódnak. Az akkori prefektus jelenleg a Buzău megyei tanács elnöke, de tisztségéből felfüggesztették, mivel december elején előzetes letartóztatásba helyezték egy másik korrupciós ügy miatt. A volt belügyminiszter ellen is folyamatban egy másik vizsgálat, amely tavaly kezdődött. Ebben azzal gyanúsítják, meghamisította vagyonnyilatkozatát, mert jövedelmével 60 ezer eurót nem tudott igazolni.
Megduplázzák a szakoktatást
A 2015–2016-os tanévben csaknem kétszer annyi szakiskolai osztály indul Kolozs megyében, mint tavaly, mert nagyon nagy a munkaerő-kereslet. Jelenleg 22 ilyen osztály van, szeptemberben 42 lesz, ugyanis 293 cég kért szakembereket. A döntést az üzletemberekkel, a szülők és diákok egyesületeivel egyeztette a tanfelügyelőség, és már szerződéseket is kötöttek a tanulók foglalkoztatására. Kolozs megyében mintegy 5000 nyolcadikos végez idén, és 196 kilencedik osztály indul.
Németország besegít
A német állam 750 ezer euróval járul hozzá a német tannyelvű romániai iskolákban oktató tanárok béréhez – tudatja a Romániai Németek Demokrata Fóruma (FDGR). A személyenként havi 50 és 100 euró közötti támogatást mintegy háromszáz tanítónak és 450 tanárnak a brassói Saxonia Alapítványon keresztül folyósítják; az összeget az oktatók heti óraszáma alapján számolják ki. A támogatás egy kisebb részéből továbbképzéseket szerveznek. A tanerőhiány akuttá vált a német tannyelvű iskolákban, mert a fiatalok jobban fizetett állásokat találnak az üzleti szférában. Ezért nemcsak a német nyelv, hanem a matematika, fizika, kémia német nyelvű tanítását is nehéz biztosítani. Martin Bottesch, a fórum elnöke elmondta: egyre több gyermek iratkozik német nyelvű iskolába, de egyre kevesebb a tanár. A német iskolák tanárhiányára Sorin Cîmpeanu oktatásügyi miniszter is kitért. Romániában 23 ezer diák tanul német nyelven – ezek között kisebbségben vannak a német anyanyelvűek –, és miközben a falvakon és kisvárosokban be kell zárni a német iskolákat, a nagyvárosokban egyre nagyobb az igény ezekre. A 2011-es népszámláláskor 36 ezren vallották németnek magukat Romániában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója aggódik a szepsi televízió elsötétülése miatt
Brassó/Újvidék/Eszék/Lendva, Aggodalmának adott hangot a Szepsi Városi Televízió adásának leállítása miatt a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója (KMÚEK).
"Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, baranyai és muravidéki magyar újságírók szakmai szervezete mélységes aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a felvidéki Szepsi város új szlovák polgármestere egyik első intézkedéseként ellehetetlenítette a Szepsi Városi Televízió működését" - áll a KMÚEK elnökségének az MTI-hez kedden eljuttatott közleményében.
"A KMÚEK - határokon átívelő szakmai és érdekképviseleti szervezetként - elvárja, hogy az új városvezetés tartsa tiszteletben a magyar közösség anyanyelvi tájékozódáshoz való jogát és vizsgálja felül a közösségi érdekeket sértő lépéseit" - írták a közleményben.
"A többségében magyar munkatársakból álló kollektíva sok éven át szolgálta a helyi közösség ügyét, s ennek során nem volt tekintettel sem nemzetiségi, sem más különbségekre" - hangsúlyozta a KMÚEK. Hozzátették: a tévé munkatársai lelkiismeretesen tudósították a magyar közmédiát is, számos díjat nyertek magyarországi fesztiválokon.
A hírek.sk magyar nyelvű szlovákiai hírportált Bartók Csaba, a televíziót üzemeltető Regfilm Kft. kreatív igazgatója múlt hétfőn arról tájékoztatta, hogy Slavomir Borovsky polgármester a szerződés érvénytelenségére hivatkozva leállíttatta a televízió adását. A város tavaly december óta hivatalban lévő polgármestere a hírportál érdeklődésére azt mondta, hogy nem végérvényesen szüntetik meg a televíziót, a további lépések a jogi-gazdasági könyvvizsgálat eredményétől függnek(MTI)