Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A magyar nyelvű felirat soha nem jóindulat kérdése
– Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel –
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezést. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmüket az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet "atyját" kérdeztük a feliratozás jelentőségéről és ezzel összefüggésben az ingatlan- visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie az alkalmazását. Most nemcsak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű jegyzékét.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír: jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemlékek listáját, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármestereitől, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
– Hogy áll jelenleg az ország a műemlékek feliratozása tekintetében? Kevésbé érthető, hogy a helyi önkormányza-tok miért nem látják hasznát annak, hogy a várost vagy községet látogató turisták több nyelven ismerkedjenek meg a helyi látványosságokkal… Ez nem éppen szokatlan gyakorlat Európában. Kell erre külön törvény, miniszteri rendelet?
– Valóban fontos szempont az idegenforgalom, de nem ez volt számunkra a kiindulópont. Ha jól belegondolunk, a többnyelvűségnek természetesnek kellene lennie nálunk is. Bizonyos mértékben ez működik is Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De ez még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának a szintje, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert a rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán. Ráadásul egy olyan ember részéről, aki azt mondja, hogy a Vár sétány fáit mindenki vigye haza és tegye vázába, további, hasonlóan felháborító intézkedéseket is feltételezni lehet.
A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. De vannak korábbi jó példák, amelyek bizonyítják, hogy megfelelő értelmezés esetén a jogszabályi keretek eddig sem gátolták az ilyen jellegű intézkedéseket. Kolozsváron és Szatmárnémetiben is van ötnyelvű felirat – köztük magyar – a város számos magyar vonatkozású műemlékén. Az RMDSZ alpolgármestere, Horváth Anna, a másik esetben pedig egykori polgármestere, Illyés Gyula kezdeményezésére helyezték el ezeket a feliratokat még a rendelet megszületése előtt. Kolozsváron az ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni a műemlékről. Szatmárnémetiben pedig a törvény által akkoriban előírt román, angol és francia mellé felkerült – az egykori polgármester kezdeményezésére – a magyar és a német felirat és műemlékleírás. Most már konkrét törvényi keret is van erre, mi pedig azon leszünk, hogy ezt tiszteletben tartsák.
– A turisztikai látványosságoknak csak egy része van állami tulajdonban. A másik részét visszaszolgáltatták azoknak, akiktől a kommunizmus idején elkobozták. Hányadán állunk ma ezzel? Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a korrupcióellenes intézkedések ezt a folyamatot is górcső alá vették, és vannak a társadalomban olyan hangok is, amelyek kifogásolják, hogy országos jelentőségű muzeális értékek, műtárgyak is visszakerültek tulajdonosaikhoz.
– Nézze, a tulajdonjog szent. Akkor sem lehet kétségbe vonni, amikor jelentős értékek kerülnek vissza magántulajdonba. A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy az elkobozott javaknak mi az értékük, jelentőségük. Egyszerűen csak elvették, és kész. Ezeket vissza kell szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Azon túl meg vannak a mindenféle, nem éppen szalonképes vélemények arról, hogy a római katolikus egyház "impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, illetve az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között, persze, a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobozott ingatlan 60 százalékát jelenti. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladatuk a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el akkor, amikor a témában bármilyen álláspontot kialakítunk. Az RMDSZ a továbbiakban is kiáll – itthon és az európai, illetve nemzetközi fórumokon is – e történelmi jóvátétel mellett, továbbra is maradéktalanul támogatja a restitúció folyamatát, ellenzi a tulajdonjog korlátozását és minden olyan intézkedést, amely javaiktól megfosztja az illető értékek jogos tulajdonosait.
Bartha Réka

Népújság (Marosvásárhely)

Új tehetségeket találtak a DrámaPályán
Hétfő délben adták át a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia tanszéke által negyedik alkalommal meghirdetett DrámaPálya elnevezésű, fiatal alkotóknak szánt pályázat díjait.
A 17–21 évesek kategóriájában első díjat ezúttal nem osztottak ki, megosztott második díjat vett át a nagyváradi Erdős Alexandra Henrietta Az utolsó emlék című jelenetéért és a brassói Markó Orsolya az Altató című misztériumjátékáért.
Az Élménybeszámoló kategóriában dicséretben részesült a 17 éves Gy. Márta Egy más világ című munkája, a szerző azonban nem jelentkezett még a szervezőknél. „Valószínűnek tartjuk, hogy marosvásárhelyi és bolyais, de igazából nem tudjuk, ki ő. Ha titkos kémei itt vannak, üzenjük, jelentkezzen a díjáért” – fogalmazott Ungvári Zrínyi Ildikó, az egyetem tanára.
A díjátadást követően Szabó Róbert Csaba és Székely Csaba drámaíróval, Albert Mária egyetemi tanárral, Balási András rektorhelyettessel és a két díjazottal beszélgetett Ungvári Zrínyi Ildikó. Markó Orsolya csaknem két évet járt az iskola színjátszó csoportjába, mire rájött, hogy a színészet kevésbé érdekli. A díjnyertes darabját már be is mutatták, ő rendezte, játszott is benne. Erdős Alexandra Henrietta darabját is bemutatják jövőre Nagyváradon, ha a városban marad, akkor ő lesz a rendezője is – mondta a tizennyolc éves diáklány.
Egy ilyen pályázat jó lehetőség arra, hogy felfigyeljenek az emberre – fogalmazott Szabó Róbert Csaba, aki íróként és a Látó folyóirat szerkesztőjeként is ismert. Tavaly azonban elvégezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás szakát, így drámaírónak nevezték a hétfői beszélgetésen.
Székely Csaba, aki három éve végezte el ugyanazt a képzést, más véleményen van: szerinte egy pályázat vagy bejön, vagy nem, nem lehet sokat várni tőle. Akit viszont valóban érdekel az írás és ezen belül a drámaírás, az vegyen részt az ilyen tematikájú műhelygyakorlatokon, mert ott lehet a legtöbbet tanulni.
Szó esett még a Látó, a Művészeti Egyetem és a G. Café közös projektjéről, a Felolvasószínházról, ahol kortárs, fiatal szerzők szövegeit olvassák fel színészek, és amely egyre sikeresebb. Egyre több az érdeklődő, de a színészek körében is népszerű, hiszen sok művész jelzi, hogy szívesen részt venne ő is a projektben.
Mit jelent a szerzőnek, ha színpadra viszik a szövegét, van-e abba beleszólása? – tette fel a kérdést Ungvári Zrínyi Ildikó. Szabó Róbert Csaba elmondta, Fekete Dacia című könyvéből forgatókönyv készült, azt elolvasta és ahhoz csupán megjegyzéseket fűzött.
A rendezés egy külön szakma és abba nem szól bele, nem is tudna beleszólni – mondta Székely Csaba, aki néhány darabjának az olvasópróbáján jelen volt, a szövegértelmezésnél a színészek kérték is a segítségét, de a színpadi próbákon gyakran meglepte, hogy „a rendező miket tud”.
Szabadság (Kolozsvár)

Felemás ítéletek a csendőrök elleni perben
Mint arról annak idején beszámoltunk, tavaly augusztus 23-án éjszaka a kézdiszentléleki falunapokon a brassói 0758-as csendőralakulat tagjai súlyosan bántalmaztak három helybeli fiatalt, Kovács Gábort, Kovács Leventét és Páll Zoltánt, akiket csendháborításért fejenként ezerlejes pénzbüntetéssel is sújtottak.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány anyagi támogatásával a kézdiszentlélekiek megfogadták Imre István védőügyvédet, és 2014. szeptember 8-án pert indítottak bántalmazóik ellen. Habár a három periratot egyszerre iktatták, a tárgyalásokra más és más időpontokban került sor. Az első alapfokú ítélet két tárgyalás után ez év január 15-én született meg, amikor a kézdivásárhelyi bíróság helyt adott Kovács Levente felperes panaszának, és eltörölte a büntető jegyzőkönyvet. A csendőrség fellebbezett, mire a megyei törvényszék megsemmisítette az ítéletet, és visszautalta a periratot alapfokú újratárgyalásra június 16-ára.
Kovács Gábor ügyében hat tárgyalás, illetve halasztás után május 27-én alapfokon döntött a bíróság: eltörölte a pénzbüntetést, amelyet írásbeli figyelmeztetéssé alakított át. Tegnapig a csendőrség nem fellebbezett. Páll Zoltán esetében tíz halasztás, illetve tárgyalás után a bíróság június 2-án helyt adott a felperes kérésének, és eltörölte a pénzbüntetést. A brassói csendőrség ebben az esetben is fellebbezhet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés az Erdélyi Ferences Rendtartomány vértanújára
120 évvel ezelőtt, 1895. június 3-án született a Hargita megyei Zetelakán Boros Fortunát ferences atya és vértanú. A keresztségben a Domokos nevet kapta. 1911. augusztus 20-án, az erdélyi rendtartomány védőszentjének, Szent István királynak az ünnepén öltötte magára a ferences habitust Mikházán. Ünnepélyes fogadalmát Vajdahunyadon Trefán Leonárd tartományfőnök kezébe tette 1917. április 29-én. A következő évben, 1918. június 11-én a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban szentelte pappá gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök.
1920-ban tanítói oklevelet szerzett Csíksomlyón. 1921–1931 között a rendtartomány kis szeráfi papnevelő kollégiumának történelem és földrajz szakos tanáraként és prefektusaként Székelyudvarhelyen tevékenykedett. 1922 decemberében Szegeden megvédte A Csíksomlyói 32 ferences confraterről írt doktori disszertációját. A rend által kiadott folyóiratokban, A Hírnökben és a Katolikus Világban több tanulmányt is közölt. Társszerkesztője és írótársa volt a Dicsőszentmártonban 1925-ben kiadott Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene című műnek. 1927-ben jelent meg Az erdélyi ferencrendiek című főműve.
1932-ben rábízták az erdélyi sajtóapostolkodás vezetését, a Szent Bonaventura Nyomda igazgatójaként. „Írásai az olvasók hitét erősítették. Mindenben az emberek iránti szeretet vezette” (Pap Leonárd: Boros Fortunát könyveiből, cikkeiből levont következtetések Kézirat, Székelyudvarhely 2003).
1942. július 29-én a csíksomlyói káptalanra összegyűlt testvérek Boros Fortunátot megválasztották az Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárójává. Nagyon nehéz időben vette át a provincia vezetését. Ferencz Ervin mondta róla:„Gondoskodott a rábízottakról. Ha tévedett, alázatosan belátta, és visszavonta tévedését. Hite föltétlenül megingathatatlan, szilárd és erős volt. A vallásos folyóiratokban írt cikkeivel készítette elő népét a megpróbáltatásokra. Szembenézett a jövővel. A szerzetesi élet imádságos gyakorlataiból merített mindenhez erőt. Szigorúsága mögé elrejtette a testvéri szeretetét. Fegyelmezett, bátor és bölcs, igazságos volt. Példaadó imádságos életet élt.” (Jegyzőkönyv, Szárhegy, 2003. január 22.)
Az 1948-as káptalan után brassói elöljáró lett, ahol a beteg ferencesek gondozását és a megboldogult Csiszér Elek atya boldoggá avatásának előkészítését bízták rá.
A titkosszolgálat dossziéjából kiderül, hogy Boros Fortunátot már 1946 óta megfigyelés alatt tartották. Sok üldözésnek és megpróbáltatásnak volt kitéve. Gyakran menekülnie kellett. 1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka, amikor az összes ferences testvért a máriaradnai kolostorba vitték, őt Brassóban tartották, ott folyt a kihallgatása. 1951. december 8-án 24 hónapi munkatáborra ítélték. A Duna-csatornához, a „kivégző táborhoz” került, ahol a parancsnok így fogadta a rabokat: „Az elvtársak ne gondolják, hogy innen élve megszabadulnak, mert mi megöljük önöket golyó nélkül, a munka mezején.” A Capul Midia munkakolónia a többi munkatábor közül messzemenően kitűnt az elhalálozási százalékok tekintetében. Két biztos joga volt annak a rabnak: dolgozni vagy meghalni. Boros Fortunát egykori tartományfőnök haláláról két változat ismeretes: az egyik az, hogy egy rab parancsra lapáttal agyonverte mint hasznavehetetlen, beteg embert, a másik, a valószínűbb változat szerint a sok éhezés, a nehéz munka, a zord időjárás és a betegség (komoly cukorbetegség) felemésztette életét. Halotti bizonyítványa szerint 1953. március 18-án hunyt el.
A kommunista rendszer alatt még a nevét sem volt szabad kimondani, szülőfaluja mégis emlékkeresztet állított a temetőben az ő tiszteletére. Szűkebb környezete, rokonai, szerzetestestvérei, rabtársai vértanúként tisztelték. A rendszerváltás után Zetelakán az általános és a középiskolát róla nevezték el. Boros Fortunát rövid életrajzát a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Hatóság felterjesztette a Szentszékhez a 20. század új vértanúi névsorába, 2003. január 13-án pedig elindította az előzetes egyházmegyei vizsgálatot a boldoggá avatáshoz. 2003. március 16-án Bartók Albert ferences atya így emlékezett rá a zetelaki római katolikus templomban: „Beteljesedett, amit Fortunát főatya előre megmondott. A kommunizmus szépen, magától összeomlott, hála az Istennek, és amit Fortunát főatya tanított, hogy él az Isten, és győz az Isten, az most is áll, és ezután is állni fog.” (Ilyés András idézi: 50 éves a zetelaki középiskola 1961–2011)
Guia Hugó OFM
Vasárnap (Kolozsvár)

Választásokra készül a sepsiszentgyörgyi Néppárt
Megújult az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének vezetősége, a következő időszakban a megerősödésre összepontosítanak és az önkormányzati választásokon induló jelöltek kiválasztásán, felkészítésén dolgoznak, mert szeretnének választási alternatívát biztosítani a megyeszékhelyen.
Minderről Molnár Attila, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének nemrég megválasztott új elnöke számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen jelen volt még Kolcza István alelnök és Czegő Zoltán. Bemutatkozójában a 36 éves Molnár Attila többek között elmondta: Brassóban egy magánvállalatnál ügyintézőként dolgozik, nős, egy gyermek édesapja, egyetemi tanulmányait a George Bariţiu Egyetemen végezte testnevelés szakon, majd a jászvásári Gheorghe Asachi Egyetemen szerzett mesteri oklevelet környezetmérnöki szakon.
Ismertette a városi szervezet vezetőségének összetételét is: munkáját alelnökként Kolcza István és Benő Mária segíti, elnökségi tag Trucki Ibolya, Veres Judit, Molnár Réka, Bíró Ferenc. Hangsúlyozta: a belső viták véget értek, párttagságát mindenki megőrizte, jó kapcsolatot ápolnak a régi tagokkal is. Mint arról lapunkban többször beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi szervezetben lezajlott első tisztújítást – amelyen Bedő Zoltánt választották vezetőjüknek – az országos elnökség érvénytelenítette, az etikai bizottság pedig Molnár Attila és Kolcza István beszámolója szerint úgy döntött, hogy az ügyben az országos elnökség az illetékes.
A következő időszakban a Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének megerősítése a cél, hiszen választási alternatívát szeretnének nyújtani a jövőre esedékes önkormányzati voksoláson – mondta Molnár Attila. Heti találkozók révén lehetőséget teremtenek a tagoknak a kommunikációra, a hatékony munkamegosztás érdekében körzetenként szerveződnek, kidolgozzák a szervezet tevékenységi stratégiáját, jelen kívánnak lenni a társadalmi életben – sorolta a terveket. Változatos eszközökkel kívánják felhívni a figyelmet az autonómia fontosságára, szerinte ugyanis annak eléréséhez előbb belülről kell megerősödni, gazdasági, erkölcsi értelemben egyaránt. Ami a választásokat illeti, nyitottak az együttműködésre a Magyar Polgári Párttal, annak helyi vezetőivel tárgyalnak is, majd később eldöntik, miként indulnak: közösen a polgáriakkal vagy pedig saját jelölttel és saját listával. Az RMDSZ-szel nem kívánnak együttműködni, nem számolnak azzal a forgatókönyvvel, hogy – miként 2012-ben – az RMDSZ polgármesterjelöltjét támogassák.
Ne zárják le a Korzót
A sepsiszentgyörgyi Néppárt nem ért egyet a főtér átrendezésével, álláspontjuk szerint a Korzó lezárása káoszt okoz majd a közlekedésben. Arra kérik az önkormányzatot, hogy próba gyanánt két hétre állítsák le a forgalmat a színház és a Székely Mikó Kollégium előtt, úgy fel tudják majd mérni az intézkedés hatását.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták Borbély Zsolt Attila könyvét
Borbély Zsolt Attila politológus, közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatták be Szatmárnémetiben.
A kötet lépésről lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét. A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ–ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke. 1992. október 25–ét fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a kolozsvári nyilatkozatot. A dokumentum először állt ki határozottan az autonómia mellett. Az elvont autonómiakövetelést az 1993–as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómia–centrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket azonban, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni. Az RMDSZ 1996–ban úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségét. Borbély az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. 1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással. Bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, távlati hatású, fontos momentumaként 1989. december 25–ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a „romániai” helyett az „erdélyi” önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozhatta volna. A szerző előadásában és könyvében az elmúlt huszonöt év erdélyi magyar politikájának tanújaként nyilvánult meg, hiszen aktív közszereplő, 1989 óta a nemzeti érdekek és értékek mentén politizál. Könyve azt is bemutatja, hogy a nemzeti érdekérvényesítés nagy esélyét hogyan szalasztottuk el. A történelmet mindig a győztesek írják, de ez a könyv nem az RMDSZ sikertörténete, hanem az RMDSZ és a polgári–autonomista politikai közszereplők történetét és egymással vívott harcát jeleníti meg.
Elek György
frissujsag.ro

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Ismét kétnyelvű lesz a csíkszeredai vasúti hangosbemondó
Hamarosan ismét bemondják magyar nyelven is az érkező és induló vonatjáratok adatait a csíkszeredai vasútállomáson – nyilatkozta Cornel Roşu, az állomás infrastruktúrájáért felelős illetékese Kovács Attilának a kronika.ro munkatársának.
Mint kifejtette: már múlt hónapban jelezték a Román Vasúttársaság (CFR) brassói területi igazgatóságának elküldött jelentésben, hogy a hargitai megyeszékhelyen szükség van magyar nyelvű utastájékoztatásra is, így hamarosan elkészülnek az előre rögzített bejátszások. Roşu elmondása szerint az értesítés nemcsak Csíkszeredában lesz kétnyelvű, hanem „az összes olyan állomáson, ahol erre szükség van”.
A csíkszeredai vasútállomás hangosbemondója több mint egy hónapja lett egynyelvű, amikor a korszerűsítés jegyében módosították a tájékoztatás módját. Azóta már nem a CFR munkatársa értesíti élőben az érkező és induló járatokról az utasokat, hanem felvételről játsszák be a közlést.
Az új módszernek köszönhetően egyértelműen jobban érthető az információ, az utazók azonban kifogásolták, hogy a módosítás óta a tájékoztatás kizárólag román nyelvű. Dumitru Botezatu, a vasútállomás személyszállításért felelős igazgatója ezzel kapcsolatban elmondta: a változás a brassói területi kirendeltség hatáskörébe tartozó összes pályaudvart érinti. Rámutatott: korábban több helyen is a forgalomirányítók látták el a hangosbemondó feladatát.
„A programnak a román mellett van angol és francia nyelvű változata is, ezeket a nemzetközi vonatok indulása és érkezése esetén használják” – magyarázta, hozzátéve, Csíkszeredában a Budapest és Brassó között közlekedő Korona és a Hargita nevű járat érkezésével és indulásával kapcsolatos információk hangzanak el angolul is – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Érvényesülnek-e nyelvi jogaink?
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szász Jenő: nem akarunk iskolákat megszüntetni
Cáfolta Kolozsváron Szász Jenő, az NSKI elnöke, hogy a sajtóban csak gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programjukkal veszélyeztetnék a magyar iskolákat. Elmondta, azoknak a diákoknak segítenek, akiknek csak a román iskola maradt. A csütörtöki kerekasztalnál egyéb meglepetések is voltak. Közel három órás kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg csütörtökön Kolozsváron a Nemzetstratégiai Kutatóintézet gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programját (Magyar gyermek magyar iskolába).
A beszélgetésre a Lutheránus Püspökség Argay György Gyülekezeti Termében került sor, a moderátor szerepét Rostás Szabolcs, a Krónika újságírója helyett Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke töltötte be. A találkozón Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke is részt vett.
A meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI), Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Szabó Csaba a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke, Szilágyi Szabolcs a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője, valamint Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője,.
A kerekasztal apropóját az adta, hogy a hét elején összeült Besztercén a Szórványtengely-mozgalom, és több javaslatot is megfogalmazott az NSKI és Szász Jenő részére. A mozgalom ülésének összehívására Szabó Csaba tájékoztatása szerint azért volt szükség, mert a Beszterce-Naszód megyei iskolákban az NSKI képviselői előnyös ösztöndíjjal „Székelyföldre csábítgatták a gyermekeket”.
A helyzet kényességét az is jelzi, hogy közben a városi tanács megszavazta, így fel is avatták az önálló magyar iskolát Besztercén, amely Hunyadi János névre hallgat, és amelyben ősztől indul az oktatás.
Az NSKI legyen partner
A mozgalom tagjaként Szabó Csaba elmondta, a csütörtök esti kerekasztal-beszélgetést azért szervezték meg, mert nem ellenségként, hanem partnerként szeretnék maguk mellett tudni az NSKI-t.
Éppen ezért felkérik az intézményt és annak vezetőjét, hogy partnerként szálljon be egy olyan alapítvány létrehozásába, ahová minden olyan szórványban élő gyerek pályázhat, aki azért ingázik, hogy a Hunyadi János iskolába járhasson. A cél az, hogy az ingázás költségei ne akadályozzanak egyetlen gyermeket sem abban, hogy magyarul tanulhasson. Az elképzelés szerint az ingázó tanárokat is megilleti a támogatás, azt a román oktatót is, aki csupán egyetlen órát tanít magyar tagozaton.
A másik javaslat ösztöndíjat biztosítana a szórványban tanulóknak, hogy ne "csóróként" járjanak iskolába, ne így éljék meg a diákéveiket. A javaslatokat a mozgalom tagjai - amelyek között a legfontosabb szórványintézmények vezetői is képviseltetik magukat - egy olyan levélben fogalmazták meg, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöknek címeztek. A levélhez kimutatást is csatoltak, amelyben pontosan feltüntették, mekkora összegre lenne szükségük a Hunyadi János iskola fenntartásához. „Elküldenénk a levelet a miniszterelnök úrnak, amelyben emberként, civilként felkérjük, hogy legyen a Szórványtengely-mozgalom tiszteletbeli tagja, és ő is adakozzon. Huszonöten írtuk alá. Felkérjük az NSKI-t, hogy adja át a levelet” - mondta Szabó Csaba. Hozzátette, sürgősen lépni kell az ügyben, mert a jelenlegi állás szerint négyszáz lejbe kerül az iskola bentlakásában egy hely, ami túl magas összeg sok magyarul tanulni akaró számára.
Szilágyi Szabolcs, a Kolozsvári Rádió szerkesztője megjegyezte, ha nem a családok zsebéhez mérjük, „nevetségesen” kevés összegbe kerül a szórványban a magyar gyermek iskolába járatása. Azokban a megyékben, ahol a magyarság aránya az utóbbi két népszámláláskor tíz százalék alatt volt, a magyar népesség csökkenése százalékban nagyon magas, és tovább növekedik - mondta Veres Valér szociológus. Például Krassó-Szörény megyében 1992 és 2002 között 25 százalékkal csökkent a magyar népesség száma, ez a szám pedig felére apadt 2002 és 2011 között. Temes megyében 2002 és 2011 között 31 százalékkal, Szeben megyében 29 százalékkal, Hunyad megyében 37 százalékkal csökkent a magyar lakosság száma. Beszterce-Naszód, Arad, Brassó, Fehér megyében ez a szám 20-22 százalékos, a többi magyarlakta megyében pedig tíz százalék körüli. A szociológus azt is elmondta, azokban a megyékben, ahol a magyarok számaránya 7 százalék alatt van, óriási a vegyesházasságok száma. Mielőtt Szász Jenő megkapta a szót, a közönség részéről elhangzott egy ötlet, hogy a Szülőföldön magyarul program számára nyújtott magyar állami támogatást át kellene csoportosítani, és csak azoknak a gyermekeknek kellene kiosztani, akik valóban rászorulnak, akik enélkül nem járhatnának magyar iskolába.
Vetési László szórványkutató itt jegyezte meg, hogy a sok alap, alapítvány után nem biztos, hogy egy sokadik működni fog. „Nehéz lesz létrehozni egy nyolcadik bizonyúristen alapot, amely most aztán igazi lesz” – jegyezte meg.
Szász Jenő: nem tudom átnyújtani a levelet
Szász Jenő azzal kezdte mondandóját, hogy a mintaprogramról most beszél nyilvánosan először. Leszögezte, a program egyelőre kísérleti jelleggel fut. „A mi dolgunk az, hogy javaslatokat tegyünk a kormánynak, amit vagy gyakorlatba ültet a politika, vagy nem” - mondta.
Elmondta, meglátása szerint sem az oktatásban, sem a gazdaságban, és valójában semmilyen területen nem fogalmazott meg az erdélyi magyarság egy konszenzuson alapuló tervet, amit aztán követ is. Hozzátette, bár vannak helyi hősök, kiváló pedagógusok, polgármesterek, de nincs egy közös cselekvési terv, ami mentén egymást kiegészítve, felerősítve együtt tudnának működni.
Méltánytalannak nevezte, hogy az NSKI-t egy kilenc ösztöndíjból álló mintaprogram alapján támadták, holott öt ösztöndíj például megmentette a Brassó megyei négyfalusi iskola kilencedik osztályát, a másik négy pedig olyan diákok számára nyújtott segítséget, akiknek csak a román iskola maradt meg lehetőségként.
Hozzátette, a mintaprogramot idén is folytatják, „ha eddig volt kilenc ösztöndíj, idén lesz húsz”.
„Én azt a levelet nem tudom jó lelkiismerettel elvinni a miniszterelnök úrhoz, amíg például nem ment el egy hasonló kérés a Communitas alapítványhoz, a történelmi egyházainkhoz, az erdélyi magyar mecénásokhoz, hogy hozzunk létre egy erdélyi magyar ösztöndíjalapot. Ha mi magyarok ebbe összeszedtünk x forintot, már kérhetjük a magyar kormánytól, hogy tegyen mellé egy másik x összeget” - utasította el Szabó Csaba felkérését Szász. Az NSKI elnöke egyetértett a szórványösztöndíj-alap ötletével, és biztosította Szabó Csabát, hogy megnézik, mit tehetnek a besztercei iskola ügyében.
Az NSKI nem járt Medgyesen?
Az NSKI elnöke kifejtette, fájdalmasan érintette, amiért páran megkérdőjelezték, hogy ő és intézete őszintén áll a szórványoktatás kérdéséhez. „Nem tudom azt a Medgyesről érkező kritikát komolyan venni, amikor a medgyesi politikai vezető a saját gyermekeit Marosvásárhelyen járatja iskolába. Egyébként nagyon helyesen, mert megoldotta a saját kérdését. A baj az, hogy utána azt mondja, ne is próbáljunk a szórványban kiegészítő javaslatot megfogalmazni. Ha egy felelős vezető a saját gyermekét Vásárhelyre vitte tanulni, azzal tartozik, hogy minden gyermeknek megteremti ezt a lehetőséget” - utalt Szász Jenő a Szeben megyei RMDSZ elnökének, Balázs Bélának a tiltakozó közleményére, Molnár Zsolt Temes megyei képvselő tiltakozására, valamint a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnökhelyettesének, Kádár Petrának, és a medgyesi Madisz elnökének, Balázs Botondnak a „vádjaira”.
Kádár Petra és Balázs Botond május 20-án a sajtónak számolt be arról, hogy az NSKI három munkatársa sorra járja a szórványiskolákat, és arról győzködik a nyolcadikos diákok szüleit, hogy vegyenek részt az ösztöndíjprogramjukban, és írassák gyereküket valamelyik székelyudvarhelyi középiskolába. Kádár Petra elmondta, sérelmezik, hogy Szász Jenő budapesti intézete éppen azokkal nem egyeztetett az erdélyi akcióról, akik ismerik a magyar szórványközösségek problémáit.
A medgyesi Báthory István Iskolában idén valószínűleg az alacsony diáklétszám miatt nem indul magyar kilencedik osztály. Összesen hét nyolcadikos kerül ki az iskolapadból. A kerekasztal-beszélgetés végén Szász Jenő cáfolta, hogy az NSKI képviselői Medgyesen jártak volna, holott korábban a maszol.ro-nak Puskás Attila épp az ellenkezőjéről számolt be. Szász Jenő sajtónak elmondott cáfolata itt hallgatható meg.
Szilágyi N.: Inkább Székelyföldről hozzanak diákot
„Kedves Jenő barátom, zokon vetted, hogy nem mindenki írt szépeket, de rám nem haragudhatsz, mert én semmit nem mondtam. De azért gondoltam valamit, amikor elolvastam a sajtóban megjelent híreket. Valahogy úgy jött át a dolog, hogy a szórványvidékről, ahol nehéz az iskoláztatás, Székelyföldre vinnék a gyerekeket. Arra gondoltam, hogy aki ezt kitalálta, nem élt szórványban. Inkább arra kellett volna gondonia, ha van valahol egy olyan közösség, ahol azért nem indul ősszel osztály, mert hiányzik onnan két gyerek, inkább Székelyföldről kellene pótolni ezt a két diákot” – mondta hozzászólásában Szilágyi N. Sándor nyelvész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója.
Hozzátette, ez az ötlet a székelyföldi gyerekeken is segítene, hiszen megtanulnának románul, és a szórványban sem szűnnének meg osztályok, iskolák. A professzor szerint a legfőbb oka annak, hogy a szülők román iskolába adják a gyermekeket az az, hogy a magyar iskolában nem tudnak a diákok megtanulni románul.
„1991-től nagyon sokszor elmondtam, ha a magyar oktatást fenn akarjuk tartani, akkor teljes erőbedobással azért kell harcolni, hogy az iskolai román oktatás nyelvtanítás legyen, olyan, amely biztosítja, a gyerek meg fog tanulni románul. Mert különben a magyar oktatás megy tönkre, mert a román nyelv miatt elviszik a gyermekeket” – magyarázta a nyelvész.
A szórványban élőknek is jár a választás
A négyfalusi iskolaigazgató arról számolt be, hogy a kilencedikeseinek nyújtott NSKI-ösztöndíj, amely délutáni foglalkozást is biztosít, nem csak lehetővé tette, hogy beinduljon a kilencedik osztály Négyfaluban, hanem két tanuló máris javított a tanulmányi eredményein. Hozzátette, az öt diák olyan településről jött az iskolába, ahol csak románul folytathatták volna tanulmányaikat.
Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész a másik négy ösztöndíj sorsáról tájékoztatott. Elmondta, a magyarpéterfalvi gyülekezetből négy tanuló tanult az NSKI jóvoltából Székelyudvarhelyen.
„Miért nem lehet megadni a választás lehetőséget a szórványban élő gyermeknek, hogy neki is legyen alternatívája? Hogy olyan szakot választhasson, amit tanulni szeretne saját anyanyelvén? Amíg egy kolozsvári rengeteg középiskola közül választhat, addig egy szórványban élő gyerek predesztinálva van a legközelebbi iskolába. A péterfalviaknak a nagyenyedi iskola adott. Nem akarom az iskolát egyáltalán minősíteni, viszont be kell látni, hogy nem tud minden szakot lefedni. Ha egy kislány művészetet akar tanulni, ezt a nagyenyedi nem tudja biztosítani. A gyulafehérvári iskolában már van ilyen lehetőség, de ott románul folyik az oktatás. Tavaly az egyik kislány így ment a székelyföldi művészeti iskolába magyarul tanulni” - avatott be a részletekbe a lelkész.
Hozzátette, egy másik ösztöndíj egy olyan fiúnak jutott, aki a kilencediket a balázsfalvi román iskolában járta, mert humán szakon akarta folytatni tanulmányait. Egy év román iskola után került Udvarhelyre, ahol magyarul tanulhat. „Nem szabad veszélyeztetni egyetlen jól működő magyar intézmény létét sem, viszont az embert is látni kell” - zárta mondanivalóját.
Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató szerint nagyon fontos téma a kiváló, tehetséges diákok kérdése. Abban az esetben, ha nincs megfelelő profil a közelben, ezeknek a gyerekeknek a speciális képességeiknek megfelelő iskolát kell találni. Hozzátette, szerinte a szórványkérdés mindenekelőtt gazdasági kérdés.
Puskás: a lemorzsolódást szeretnénk enyhíteni
Az NSKI-t képviselő Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens elmondta, ők a szórványiskolákat járva a lelkészt, a tanítót és a szülőt szólították meg. „Az NSKI tevékenysége nem a magyar iskolába készülő gyermekeknek szól, hanem egy olyan társadalmi problémára próbál választ adni, amit lemorzsolódásnak nevezünk, és ami nagyon is aktuális probléma az erdélyi szórványban. Azokban a helységekben, ahol mi eddig megjelentünk, nagyon sokan nem beszélnek arról, hogy vannak elfelejtett számok. Senki sem beszél arról, hogy egy nyolcadik osztályt végzett évfolyamról hányan mennek magyar iskolába, és hányan román iskolába. Csak néhány példa: a medgyesi iskolában ebben az évben hét gyermekből kettő magyar iskolába, négy románba, egy pedi külföldre megy. Vagy a tavaly a bethlenszentmiklósi hét gyermekből kettő magyar és öt román iskolába iratkozott. Ezeket a számokat látva teljesen másképp kell ezt az egész ügyet értékelni, és az NSKI tevékenységét is megítélni, hiszen mi alapvetően azokat a gyermekeket szeretnénk megszólítani, akiknek nincs lehetőségük magyarul továbbtanulni, és román iskolába kényszerülnének” - ecsetelte.
Hozzátette, az NSKI programja nem magyar-magyr versenyt generál, és nem is egy alternatíva akar lenni, hanem csupán kiegészítés.
Miért nem egyeztetett az NSKI?
A közönség soraiból megszólaló válaszúti szórványközpont képviselője elmondta, nem azzal van a baj, hogy van egy konkurencia, hanem az, hogy előzőleg nem egyeztettek a szakmai szervezetekkel, a közösség képviselőivel. Megkérdezte, hogy van-e arra garancia, hogy visszatér Péterfalvára az ösztöndíjjal Székelyudvarhelyen tanuló gyerek?
A kerekasztal-beszélgetés utolsó felszólalója, az NSKI igazgatóhelyettese, Bali János volt: "Sajnos látunk egy olyan érvelést, amely túlságosan is az intézményekre fókuszál. Mintha a szórványban való megmaradás az épületek, iskolák kérdése lenne. Mi tudatosan az emberre fókuszálunk. Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát”.
Szabó Csaba azzal zárta a beszélgetést, hogy felajánlotta az intézet képviselőinek, ősszel találkozzanak ismét, és egyeztessenek. Szász Jenő nyilvánosan nem erősítette meg, hogy támogatná az ötletet.
Oborocea Mónika
maszol.ro

„Nem engedhetjük meg magunknak a nehezen felépített rendszer leépülését” -
„Ha a szórványban egy-egy magyar gyermek román iskolába iratkozik, akkor ugyanannyi magyar jövőt, magyar családot veszítünk el. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a nehezen felépített oktatási rendszerünket leépítsük. Az RMDSZ célja ezért többek között a szórványkollégiumi rendszer megerősítése, hogy ebből a szempontból se kelljen egyetlen magyar gyermeknek sem más, nem magyar iskolát választania” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök pénteken, Máramarosszigeten.
A helyi Kultúrpalotában megszervezett lakossági fórumon az RMDSZ elnöke arra is kitért: ha Máramarosszigettől Kézdivásárhelyig, Nagybányától Sepsiszentgyörgyig megfelelő oktatási rendszer áll a közösség rendelkezésére, amely révén versenyképes tudást szerezhetnek a fiatalok, akkor a jövőtervezés alapjai is adottak.
Szászrégen, Marosvásárhely, Brassó és Nagyszalonta után az RMDSZ lakossági fórumsorozatának helyszíne Máramarossziget volt, ahol Kelemen Hunor az RMDSZ-kongresszus utáni „újratervezésről” is beszélt, amelynek része ez az eseménysorozat, és amelynek folytatását tervezi a Szövetség az ország több magyarlakta régiójában. A máramarosszigeti fórumon a szövetségi elnök mellett Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök, Bónis István parlamenti képviselő és Béres István, az RMDSZ Történelmi Máramaros területi szervezetének elnöke vett részt és válaszolt a résztvevők kérdéseire.
A magyar oktatás problémái foglalkoztatják a közösséget, és szükség van arra, hogy szakmai megbeszélést is szervezzenek erről – hangsúlyozta a fórum egyik felszólalója. Mindemellett a közeli, magyar többségű Hosszúmező csökkenő gyermeklétszámáról, a kivándorlásról, a munkahelyek hiányáról, a vállalkozók és befektetők számára kínálkozó túl kevés lehetőségről, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának stagnálásáról, a fiatalok hazatelepülését ösztönző stratégiák és intézkedések szükségességéről beszélgettek a máramarosszigetiek a Szövetség képviselőivel.
„Kisebbségi közösségként a romániai magyarság nem engedheti meg azt a luxust, hogy a közösség életével ne foglalkozzon felelősen. Ezt Máramarosszigeten, szórványban érzik és értik a leginkább, hiszen az asszimilációt és térvesztést, a veszteség minden formáját érezheti a magyarság, ha nem foglalkozik a közösségi élettel. Biztonság, munkahelyek és olyan versenyképes oktatás kell, amely révén a felnövő nemzedékek is itthon akarnak maradni, vagy legalábbis el tudják képzelni az életüket itthon” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a helyi magyar iskola valamennyi civil kezdeményezést befogadó közösségi hely kell hogy legyen, az RMDSZ helyi, területi és országos szervezete pedig olyan nyitott szövetség, amely egyetlen szövetségesét a közösségben, az erdélyi magyar emberekben látja.
maszol.ro

Hogyan teljesítettek a magyar középiskolák az országos képességvizsgán?
A nyolcadikosok 79,3 százaléka szerzett átmenő jegyet az országos képességvizsgán, tavaly ez az arány 70,78 százalék volt. Az eredményeket megyékre, iskolákra illetve diákokra lebontva azevaluare.edu.ro honlapon lehet böngészni.
Megnéztük, hogyan teljesítettek a magyar tannyelvű középiskolák és a legjobbakat mutatjuk. Az eredmények alapján a legnagyobb átlagot a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum érte el 8,77-el. Itt egyébként 30 diák vizsgázott. Összehasonlításképpen az országos legjobb a galaci Vasile Alecsandri Főgimnázium 9,62-vel.
Jól teljesített a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium 8,30 (38 diák) és a szintén kolozsvári a Báthory István Elméleti Líceum is 8,20 (72 diák). 8-as átlagot ért el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (93 diák) és majdnem beérte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 7,91-es átlaggal (28 tanuló).
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Lícium 53 vizsgázó diákja 7,94-es átlagot ért el, közel járt a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum is 7,87-el (59 tanuló) és az aradi Csiky Gergely Főgimnázium szintén 7,87-es átlaggal (33 diák), de alig maradt le tőlük a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum 7,85-el (32 diák) és a szintén szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium 7,83 (29 diák) is.
További eredmények: székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium: 7,67 (57 diák), brassói Áprily Lajos Főgimnázium: 7,65 (43 diák), kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum: 7,48 (35 tanuló), kolozsvári Református Kollégium: 7,46 (15 diák), tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum: 7,43 (20 diák), székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium: 7,44 (23 diák), Szatmárnémeti Református Gimnázium: 7,43 (31).
Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 7,37 (38), sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium: 7,36 (89 vizsgázó), csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum: 7,28 (40), nagybányai Németh László Elméleti Líceum: 7,28 (17 tanuló), székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző: 7,06 (20 diák), csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium: 7,04 (29), kovásznai Körösi Csoma Sándor Iskolaközpont: 7,00 (18 tanuló).(hírszerk.)
Transindex.ro

Egyformán szolgálni Budapestnek és Bukarestnek
A nemzeti-autonomista szárny elsöprő győzelmének tekinthetjük az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatot, amely első ízben rögzítette az erdélyi magyarság akkor még egységes érdekképviselete, az RMDSZ belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. A politika logikája azt diktálta volna, hogy az emlékezetes nyilatkozat politikai mondanivalóját az alapszabályzat és a program nyelvére lefordító brassói kongresszuson 1993. január közepén e csoport erős jelöltet indít, és átveszi a szövetség irányítását az önfeladó, adaptív, eseménykövető politikát folytató Domokos Gézától.
Nos, nem így történt, ami az érintettek naivitásig menő ügyszeretetére és nemzetféltésére vezethető vissza. Az autonomisták úgy gondolkodtak: ha átengedik a másik oldalnak az első számú vezető pozícióját, nagyobb az esélye a közös autonómiaküzdelemnek. Tőkés László jelölése az elnöki posztra csak taktikai húzás volt arra az esetre, ha a program- és alapszabályzat alapvető módosításait a küldöttek a kollaboráns szárny esetleges aknamunkájának következtében nem szavaznák meg. Ebben az esetben az akkori tiszteletbeli elnök versenyben maradt volna, és minden bizonnyal győz az elnökválasztáson.
Gúnykeresztben
Markó Béláról az autonomisták közül is sokan azt gondolták, hogy alkalmas elnök lesz, akiben megbíznak az önmagukat „mérsékelteknek” nevezők, s akinek vezérlete mellett a közös autonómiaelvű cselekvés hatékonyabb lehet. Ehhez képest Markó Bélát úgy választotta másodszor is elnökké az 1995-ös kolozsvári kongresszus, hogy a Brassóban kétéves határidővel elfogadott autonómiaelvű lépések közül (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok) egyikben sem gondoskodott érdemi mozgásról, nemhogy megvalósításról. Miközben ezen lépések megtétele nem ütközött a román közjogi szabályozásba s kizárólag a magyar politikai akarattól, elkötelezettségtől és célorientáltságtól függött. Markó számára éppúgy világos lehetett, mint az elemzők számára, hogy az RMDSZ-ben nem a kongresszus által az elnökre ruházott feladatok megvalósításához, hanem a középgárda hűségéhez kötött az elnöki mandátum. Nem is történt e kérdésekben semmiféle előrelépés Markó közel két évtizedes elnöklete alatt.
Mindebből az autonomisták naivitásán kívül leszűrhető Markó Béla pozícióorientáltsága, az autonómiaprogram iránti közömbössége, de nem következik feltétlenül az elnök ideológiai kompromittálódása. Sokan máig olyan olyan vezetőként tekintenek rá, aki az „ahogy lehet” filozófiája mentén cselekszik, és őszintén fontos neki a magyar nemzeti ügy.
E hipotézissel azonban élesen ütközik a tény, hogy a kétezres évek eleje óta Markó Béla a legmegveszekedettebb anyaországi nemzetellenes erőkkel keresi a kapcsolatot. Ne feledjük: 2002-ben már az első forduló után sietett az MSZP–SZDSZ-kormányról és az azzal való majdani jó RMDSZ-es együttműködésről nyilatkozni. Azóta is építgetik az RMDSZ kapcsolatát a magyar álbaloldallal, aminek hangulati aláfestést adnak Markó Béla által a balliberális sajtó olyan orgánumaiban közölt esszék, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság, ahol a nemzetstratégiai célkitűzések és szimbólumok céltáblát vagy gúny tárgyát képezik. Legyen szó a határokon átívelő magyar nemzetegyesítésről, a státustörvényről vagy a Nemzeti Összetartozás Napjáról. A Székelyek Nagy Menetelését néhány „elgurult” SZDSZ-es értelmiségit és a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciót leszámítva valamennyi magyar politikai erő támogatta – bizony, még az MSZP és az Együtt is –, Markó Béla viszont az Élet és Irodalomban közölt éles hangú esszét, amelyben az ötvenes évek felvonulásait emlegette azon túl, hogy alapjaiban támadta elvi-stratégiai síkon a menetelést.
Mást jelentő szavak?
Hiába törekedett a Fidesz az RMDSZ-szel való viszonyának harmonizálására, hiába tett egyoldalú gesztusokat az erdélyi magyarok szavazataival Bukarestben sáfárkodó zsákmánypárt irányába, Markó szépen beviszi egymás után a maga elvi ütéseit a nemzetközi globalizmus ellen küzdő Orbánnak. Legutóbb a bevándorlás kapcsán megfogalmazott miniszterelnöki kijelentést pécézte ki magának, miszerint Magyarország homogén kultúrájú ország, és közölt ezzel kapcsolatban a Népszabadságban egy eszmefuttatást, amelyből megtudhattuk, hogy a magyarságot tulajdonképpen csak a nyelv kapcsolja össze. De ma már a szavaink sem jelentik ugyanazt, lám, mi, erdélyiek rossz érzéssel hallgatjuk, ha a magyar miniszterelnök nemzetállamról vagy homogén társadalomról beszél.
Az ellentét konstruált és mesterkélt, Markó pedig fogalmazhatott volna egyes szám első személyben. Egy magyar ember, éljen Budapesten, Kolozsváron vagy Torontóban, ha nemzetben gondolkodik, helyén kezeli a dolgokat és a magyar sors, a magyar érdek és magyar nemzetstratégia szempontjai alapján értelmez fogalmakat, szándékokat és politikai nyilatkozatokat. Míg a trianoni utódállamok politikusainak körében kiválóan működik a nemzeti összekacsintás, a „jó tiszt, rossz tiszt” leosztás, addig Markó Béla siet a Népszabadságban rámutatni a magyar miniszterelnök nyilatkozatainak vélt vagy valós ellentmondásaira. Ha létezne is ilyen ellentmondás az erdélyi magyarság autonómiatörekvései és a magyar kormánynak a nemzetállam intézményére alapozó nemzetépítő szándéka között, vajon egy határon túli magyar vezető lenne hivatott arra rámutatni? Ráadásul a Népszabadságban? Nem ellenfeleink vagy ellenségeink reszortja ez? Különös tekintettel a kontextusra: Orbán Viktor a bevándorlás ügyében azért küzd, hogy Magyarország magyar maradhasson, hogy gátat vessen idegen és asszimilálhatatlan, a magyar kultúrával szemben közömbös, a keresztény kultúrával szemben kifejezetten ellenséges tömegek beözönlésének.
A megbízhatóság mértéke
Egyébként a napnál világosabb, hogy itt arról van szó: a trianoni döntéssel és Erdély megkaparintásával Románia többnemzetű állammá vált, míg Magyarország nemzetállammá, aránylag homogén kultúrával. A román elitnek tudomásul kellene vennie: ha kapott egy kulcsrakész országot nemzetnyi kisebbséggel együtt, akkor az a minimum, hogy saját 1918-as ígéreteit betartva autonómiát biztosít számukra. Mint ahogy az is természetes, hogy Magyarország, ahol kisebbségi csoportok a cigányságot leszámítva csak mutatóban élnek – de így is személyelvű autonómiának örvendhetnek –, nemzetállamként határozza meg magát, és akként is cselekszik.
Az esetnek fontos politikai tanulsága van. Hiú remény volt azt gondolni: az RMDSZ-szel való viszony pacifikálása azt jelenti, hogy a szervezet vezetői részéről nem éri majd hátbatámadás az Orbán-kormányt. Az RMDSZ csúcsvezetése soha nem volt a Fidesz megbízható partnere, és soha nem is lesz az. Az ok rendkívül egyszerű: a szervezetet elsődlegesen a román politikai élet szereplőihez kötik az érdekek, az üzleti kapcsolatok, vezetői Bukaresttől remélik pozícióik megtartását, onnan várják az ukázokat. Márpedig Dsidával szólva „Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önkéntesek Petrozsényban
Lelkesen, a szeretet jegyében
Idén a Gyulafehérvári Egyházmegye Caritas szervezete Petrozsényt választotta helyszínül önkéntes táborának megszervezéséhez. E hét elejétől 160 fiatal munkálkodik a város szépülésén, a helyi közösség épülésén.
Kedd reggel a Szent Borbála templomban szentmisével indult az Ausztriából, Németországból és Erdély egész területéről érkezett önkéntesek idei tábora. – Arról beszéltem a fiataloknak, hogy az önkéntesség mögött mindig ott a lelkesedés. És ez a görög eredetű kifejezés azt jelenti, hogy van bennünk valami Istenből és ezt örömmel fejezzük ki. Nyitottak vagyunk a reményre és a szeretet megélésével kívánjuk elérni a teljességet – mondta ft. Szász János plébános kanonok.
A szentmisén jelen volt Tiberiu Iacob Ridzi petrozsényi polgármester is, aki örömmel köszöntötte a fiatalokat, köztük közel 40 petrozsényi önkéntest is. – Büszkeséggel tölt el, hogy vendégül láthatunk benneteket. Előre is hálásan köszönöm mindazt, amit a városunkért, közösségünkért tesztek. Igaz, hogy minden jó kezdeményezés Istenben gyökerezik. És köszönöm, hogy ti időt szakítottak az életetekből arra, hogy eljöjjetek, segítsetek nekünk és példát mutassatok – fogalmazott Ridzi.
A tábort megnyitó szentmisén jelen volt egy 55 fős várpalotai küldöttség is, amely a két település közti testvérkapcsolat keretében látogatott Petrozsényba.
A Gyulafehérvári Egyházmegye területéről (Csíkból, Udvarhely környékéről, Marosvásárhelyről, Brassóból stb.), illetve az Ausztriából és Németországból érkezett fiatalok egy héten keresztül tevékenykednek a városban, illetve a környéken. – A fiatalok számos munkát bevállaltak. Például a piac melletti park bútorzatának újrafestését, a stadion padjainak, kerítésének felújítását, a kórház egyik részlegének kimeszelését, a 4-es iskola, illetve egy óvoda kerítésének, épületének szépítgetését. Külön csoport tevékenykedik a Páreng-hegység takarításán és néhány fiatal a kolónia negyedi szegény, idős embereknek segít kitakarítani, kimeszelni, rendbe szedni a házaikat – ismertette az egy hetes tevékenységet Szász János plébános.
A fiatalok a helybeli Caritas házban, illetve a 4-es iskola sporttermében vannak elszállásolva, étkeztetésüket az egyetemi kantinban oldották meg. A munkálatokhoz szükséges eszközöket a petrozsényi önkormányzat biztosítja.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Ha a románoknak szabad, a magyaroknak miért nem? (Vasile Botnaru és Igor Boțan beszélgetése a román Szabad Európa Rádióban)
A (hazai és moldovai) románok továbbra is úgy beszélnek az egyesülésről, mintha az teljesen normális dolog volna. Lehet, az is. Csak akkor másnak miért nem szabad erről ugyanúgy beszélni? Múlt vasárnap több mint 5000 moldovai és romániai tüntetett Kisinyov központjában és szavazott jelképesen a két állam egyesülése mellett.
Az eseményt a Cselekvés 2012 Unionista Platform (Platforma Unionistă Acţiunea 2012) és a Moldva Ifjai (Tinerii Moldoveni), valamint sok más Pruton túli szervezet szervezte, akik vissza szeretnék állítani Románia régi határait. Szintén vasárnap, de Brassóban Románia volt elnöke, Traian Băsescu újra kijelentette, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között Moldova számára a Romániával való egyesülés lenne az egyetlen életképes megoldás. Erről beszélget Vasile Botnaru Igor Boţan elemzővel.
Civil unionista mozgalom
Szabad Európa: – A politikusok rendszeresen előveszik az unionista kártyát. Ezúttal egy olyan csoport lehelt belé újra életet, melynek – látszólag – nincs köze politikai szervezetekhez. Mit gondol a 90-es években létezett hangulat újbóli felidézéséről?
Igor Boţan: – Az unionista mozgalom jelenleg a civil szférában zajlik, mely a történelmi igazságra, Moldova Köztársaságnak az elitek endémiás korrupciója miatti becsődölésére és az új regionális körülményekre hivatkozik, melyek illuzórikussá teszik Moldova Köztársaság belátható időn belüli csatlakozását az Európai Unióhoz. Igaz, hogy egy ilyenfajta civil mozgalom kiszorítja a már ismert unionista pártokat. A civil mozgalom egy új, fiatal unionista elit létrehozására törekszik, ez már alakul a Cselekvés 2012-nek nevezett, civil szervezetekből álló konglomerátumra támaszkodva, melynek nem annyira vezetője, mint inkább néhány szenvedélyes aktivistája van. – Tehát az előző nemzedék, Iurie Roşca, Mircea Druc helyett már megjelentek az új unionista vezetők? Az unionistáknál volt nemzedékváltás?
– Új nemzedék jelent meg Moldova Köztársaság függetlenné nyilvánítása óta. Jó iskolákat végeztek, és szenvedélyesek. Nem hisznek azokban a politikai pártokban, melyek csődöt mondtak ebben az unionista igyekezetben.
– A pártoknak nem sikerült megfertőzniük az egész társadalmat. A fiatalok képesek lesznek erre? És milyen nyelvezetet használnak e cél elérésére?
– A fiatalok a széles tömegeket akarják megszólítani, azt állítván, hogy ők nem politikai párt részei. Nem akarnak parlamenti képviselői helyeket szerezni az unionista mozgalom révén. E tekintetben nyilvánvaló, hogy ez a fajta megközelítés jelentősebb sikerrel kecsegtet, mint a politikai pártoké.
– Ez egy adu. De milyen motivációt kínálnak a széles tömegeknek? – Nagyon fontos elolvasnunk a július 5-én közzétett dokumentumukat. Ebben is vannak olyan részek, melyek inkább kérdéseket vetnek fel és nem az egyesülést teszik lehetővé. A moldovai döntéshozók biztatása ez, hogy támogassák az egyesülés gondolatát, szinte esküszegésre buzdítják őket. Hiszen tudjuk, hogy a moldovai közintézményeknek a képviselői arra esküdtek fel, hogy Moldova Köztársaság ügyét szolgálják, nem pedig Moldova Köztársaság felszámolását.
– Vagyis harakirit javasolnak nekik.
– Igen, ez esküszegésre való biztatás. Egy másik fontos tényező a nemzetközi intézményekhez való folyamodásuk. A fiatal unionisták arra szólítják fel a nemzetközi közösséget, támogassa Moldova Köztársaság egyesülését Romániával, ami akár természetes is lehet, ha figyelembe vesszük a németek egyesülését, vagy a Krím Orosz Föderáció általi annektálását. Németország esetében az NDK összeomlott, az állam intézményei már képtelenek voltak ellátni a kötelezettségeiket, és arra volt szükség, hogy Mihail Gorbacsov, illetve a Szovjetunió vezetői megírják Németország újraegyesülésének 4+2-es tervét, mert már nem tudták kezelni a dolgokat.
– Egyesek úgy gondolják, hogy hasonló módon, amikor Moldova Köztársaság – az NDK helyzetébe jutva – összeomlik, teljesen becsődöl, akkor az egyesülés lehet majd a mentőöv. Băsescu is ezt mondta a maga közvetlen módján.
– Mi is tudjuk a történelemből, hogy minden egyesülés és minden területcsonkítás bizonyos kényszerhelyzet, regionális vagy világháború eredménye volt, mint amilyen a krími háború az első egyesülésnél vagy az első és a második világégés. Jelenleg is meg kell várni egy kényszerhelyzetet, amikor egyszerűen nem lesz más megoldás. Ezért az unionista mozgalom olyasmiket vet be, melyek sok polgár számára némiképp vonzóak.
– Az új nemzedék milyen motivációt kínál a tömegeknek? A mozgalom szerint miért lenne jobb a Moldova Köztársaság egyszerű polgárának Romániában, mint egy független államban?
– Egy sor tényezőről van szó. Ők a történelmi igazságról és a román nép nemzeti egységének helyreállításáról beszélnek, egyrészt.
– Ezt már mások is megtették. A politikai pártok is.
– Igaz. Most egy másik tényezőre is hivatkoznak, amire korábban nem: a teljesen korrupt elit alkalmatlanságára. A moldovai elit még egy hazája számára kedvező helyzetben is szakadék szélére taszította az országot, amikor több százmillió, vagy akár több milliárd dollár vagy euró is rendelkezésre állt Moldova Köztársaság európai pályájának támogatására. A szociális tényező az utolsó. Láttam olyan unionista kampányokat, melyekben azt állították, hogy az idősek nyugdíja például 50 százalékkal fog nőni az egyesülés után, s ugyanez lesz a bérekkel is. Tehát egy lehetséges anyagi jólétre hivatkoznak, amit egyáltalán nem lehet tesztelni, hogy bekövetke­zik-e vagy sem. Băsescu támogatja
– A hajdani unionista pártok élvezték Bukarest támogatását. Egyes körökét legalábbis. Még bizonyos összegeket is kaptak tőlük. Bukarest most támogatja ezt a mozgalmat?
– Bukarestben formálisan nincsenek olyan politikai erők, amelyek nyíltan támogatnák Románia egyesülését Moldova Köztársasággal. Annyit tudunk, hogy Traian Băsescu volt elnök 2013. november 27-én bejelentett egy országprojektet, melyet – mondta akkor – elnöki mandátuma lejárta után meg fog valósítani. Băsescu 2014 márciusában feladta ezt a projektet, arra hivatkozva, hogy állítólag a besszarábiaiak csak 20 százaléka támogatja. Másrészt most azt látjuk, Traian Băsescu nyíltan beszél arról, hogy a Népi Mozgalom Pártnak (PMP), melyhez némiképp kötődik, Románia és Moldova Köztársaság egyesülése lenne a központi feladata. Jelenleg nincs más politikai erő, amely nyíltan az egyesülésről beszélne és felvázolna egy pályát, egy menetrendet.
– Ha lakmuszpapírt keresnénk, nézzük meg George Simion ügyét, hogy ki és miként vette védelmébe, amikor persona non gratává nyilvánították. Releváns lenne ez, vagy sem?
– Azt hiszem, releváns lenne. Meg kell említenünk, hogy május 16-a után, amikor sor került egy unionisták által szervezett tiltakozó tüntetésre, Johannis elnök és Ponta kormányfő is óvatosan, de reagált rá. Johannis elnök azt mondta, hogy Románia támogatni fogja Moldova Köztársaságot európai törekvéseiben, és aztán majd meglátjuk, hogy az Európai Unión belül miként oldjuk meg a nemzeti egység ügyét.
– Érthető, Bukarest óvatosságát az magyarázza, hogy nem akarja idegesíteni az Európai Uniót és az unionista mozgalom bátorítása iránt nem igazán lelkesedő Nyugatot.
– Nemcsak erről van szó. Sok éve beszélünk arról, hogy mielőtt még komolyan felvetnénk Moldova és Románia egyesülését, meg kellene teremteni egy ezt kimondottan lehetővé tévő törvényi vagy alkotmányos keretet. Németország 1949-es alkotmányában szerepelt a német területek egyesüléséről szóló záradék.
– Ön Dél- és Észak-Koreára szokott hivatkozni. De az egyesülés mellett síkra- szállók azt mondják, ha egy adott pillanatban a nép akarata az egyesülés mellett szól majd, a törvények már nem fognak számítani. – Számítani fognak. Oroszország is – mely az 1975-ös helsinki folyamat után egyedüliként iktatott be az alkotmányába egy záradékot a más államokkal történő egyesülésről – a Krím annektálásához a 65. cikkelyre hivatkozott, mely – különleges módon – a más államokkal való egyesülésre utal. Vagyis nem jelentette be már az elején, de meglepte a nemzetközi közvéleményt.
– A botnak két vége van. Románia ugyanígy lemásolhatná az orosz receptet, és azt mondhatná, hogy egy korábban elvesztett területet szerez vissza.
– Románia ezt nem teheti meg, mert a NATO és az Európai Unió tagja. A NATO- államok nem rendelkezhetnek olyan területekkel, melyek határai nem tarthatók ellenőrzés alatt.
Romantikus egyesüléspártiak
– Mindenesetre a történelemre való hivatkozás, ezt el kell ismernie, eléggé rozoga lábakon áll. A nép akarata, igen, erre lehet építkezni.
– De a nép akarata esetében szintén nem szabad megfeledkeznünk az alkotmánybíróság 2013. december 5-i határozatáról, mely szerint a Függetlenségi Nyilatkozat Moldova Köztársaság alkotmánya felett áll, és ennek a nyilatkozatnak van egy záradéka, mely szerint az örökre szól. Ezért nem lehet népszavazást kiírni még a román vagy moldovai nyelv kérdéséről sem, mert a Függetlenségi Nyilatkozatban a román nyelv szerepel. Vagy ezért nem lehet alkalmazni a 142. cikkelyt, mely az alkotmány módosításának korlátaira vonatkozik, mert az örökérvényességről szóló záradék – ezt a fogalmat izraeli és norvég alkotmányjogászok teremtették meg – azt mondja, hogy ettől csak az állam intézményeinek összeomlása esetén lehet eltekinteni.
– Tehát Moldova Köztársaság számára a függetlenség a maximum?
– Igen, ebből nem léphet ki. A hatóságok elvileg nem képviselhetik az egyesülés gondolatát. Moldova Köztársaság esetleges egyesülését Romániával nem az állam intézményei valósíthatják meg, hanem a moldovai társadalom. Vagyis, a Moldova Köztársaság függetlenségének örökérvényűségről szóló záradék szerint előbb össze kell omolnia az államnak, az ottani társadalom csak azután szervezheti meg magát, és írhat ki például népszavazást a Romániával való egyesüléséről. – Végül egy nagyon szűkszavú meghatározást kérek. Az unionisták új nemzedéke pragmatikusabb, vagy továbbra is romantikus és álmodozó?
– Határozottan romantikus és álmodozó. Főleg, amikor az Európai Bizottsághoz, az Európai Tanácshoz folyamodik, mert európai üggyé akarják emelni Moldova és Románia egyesülését, amit én abszolút utópisztikus dolognak tartok.
(Forrás: europalibera.org, Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Riporttábort tartottak Borbereken és Óradnán
Bukarestből, Brassóból, Temesvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából érkeztek az újságírók Borberekre, hogy részt vegyenek a háromnapos riporttáborban. Az ott készített riportok szeptemberre jelennek meg kötetben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének gondozásában. Magyar nyelvű oktatás, kétnyelvű szentmise a római katolikus templomban, a Román Írószövetség borbereki üdülője, Reményik Sándor-emlékház, bányavállalat, temető és síremlékek, környezetvédelem, gazdasági vállalkozások, régi receptek, hegymászás, vízi erőművek – ezek, vagy hasonló témák keltették fel az újságírók érdeklődését a július 12-14. között a Beszterce-Naszód megyében, Óradnán és Radnaborbereken megszervezett MÚRE-táborban. A cél az oknyomozó, tényfeltáró újságírás, a szociográfiai riport eszközeivel felfedni és rögzíteni a vidék történéseit, állapotát. A feltáró munka eredményeként riportkötet jelenik meg az Óradnai Magyar Napokra, amelyet szeptember első felében szerveznek meg.
Az adatgyűjtés Radnán, a községközpontban történt, valamint Borbereken, ahol a sajtósok szállása volt. Az újságírók között az írott- és az elektornikus sajtó munkatársai, illetve egyetemi hallgatók is részt vettek a táborban. A Román Televízió Magyar Adásának munkatársai, a Háromszék, a Hargita Népe, Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a
maszol.roa vasarhely.ro, a Kolozsvári- és a Marosvásárhelyi Rádió riporterei, szerkesztői és tudósítói, kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemisták, újságíró- és kommunikáció szakosak, járták az utcákat, fényképeztek, beszélgettek az emberekkel, interjúztak egykori bányászokkal és bányász-feleségekkel, pedagógusokkal, a plébánossal, fiatalokkal, vállalkozókkal, magukat magyarnak valló románul beszélőkkel, hegyet másztak, elhagyott nyaralókat térképeztek fel. A táborozókkal Antal Attila, a besztercei önkormányzat egyetlen magyar tanácsosa, Toók Katalin, az RMDSZ nőszervezetének Beszterce megyei elnöke és Plesch Katalin, a megyei EMKE elnöke is találkozott, akik felvázolták a besztercei magyarság helyzetét az oktatás, művelődés, gazdaság szempontjából. Óradnán és Radnaborbereken 1967-ben szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, a szülők kénytelenek voltak gyerekeiket román iskolába íratni. Az azóta eltelt időszak alatt bekövetkezett a nyelvcsere, ma már alig beszélik a magyar nyelvet, leginkább a középkorúakat érintette az akkori intézkedés, akik már saját gyerekeikkel románul beszélnek, így aztán sokan nem beszélnek magyarul, mégis magyarnak vallják magukat. –
Egy másik történet a bányákról szól: ércet, cinket bányásztak, közel hatszáz személy talált munkát, amit aztán a bányák bezárásával elveszített. A plébános, hogy híveit ne veszítse el, magyarul és románul tartja a szentmisét. Vannak, akik csak magyarul szeretnék a prédikációt hallgatni, de akkor viszont, akik nem tudnak magyarul, nem mennének a katolikus misére. Kis faház, bejáratánál emléktábla, hogy rendszeresen ott nyaralt Reményik Sándor. A tulajdonos panziót működtet. Egy másik, egykori nyaraló, amelynek homlokzatán most is ott az Írószövetség felirata, ma szellemtanya, ablakai, bútorzata széttörve. Több épület is áll még, ahhoz hasonló. Óradnán hétvégi vásár a piacon, nagy a nyüzsgés, újságírók adják egymásnak a kilincset a volt tanítónőnél, az egykori bányamérnöknél, vagy a magyar oktatást kezdeményező és pártoló Erzsikénél. Megismerkedtek Mariska nénivel, Ilus nénivel, vagy a három testvérrel, akiknek román édesanyjuk magyarnak nevelte őket, miután magyarországi, Óradnára települő édesapjuk elhunyt. Este szakmai beszélgetés, a napközben történtek értékelése, tapasztalatcsere zárta a napot. A riportkötet szeptemberre fog megjelenni és leghamarabb Óradnán mutatják be az Óradnai Magyar Napok keretében.
Antal Erika
maszol.ro

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

"Neptun 2": mi történik, ha románok és magyarok egy asztalhoz ülnek?
A tavalyi találkozókon a román félnek nem volt különösebb baja az RMDSZ autonómiatervezetével, a kontextussal annál inkább.
2014. júniusában és októberében Brassó pojánán a Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) civil szervezet közvetítésével román-magyar tárgyalások zajlottak az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A Neptun 2-ként elhíresült találkozókról részletes blogbejegyzésben számolt be néhány napja Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki már az 1993-as neptuni találkozókról is részletes jegyzőkönyveket írt. A beszélgetéseket Allen Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetője moderálta.
A júniusi kerekasztalon tíz pontot fogalmazott meg Székelyföld jövőjével kapcsolatban Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, amelyek közül néggyel – székely zászló, gazdasági fejlődés, kétnyelvűség, etnikai arányosság a közintézményekben – kapcsolatban hangzott el, hogy közvetlen aggodalomra adnak okot. Ezekről bővebben is olvasni lehet Watts bejegyzéseiben.
A székely zászló használata az etnikai identitás szimbólumaként rendkívül érzékeny kérdés a magyar politikai vezetők számára, mind végrehajtás és jogalkalmazás, mind pedig a visszaélések megelőzése terén. A bejegyzés szerint a Román Tudományos Akadémia heraldikai bizottsága és a romániai törvények szerint is a székely zászló jogos és elismert jelkép, és megjelenhet a közintézményeken a román lobogó mellett.
A román lakosságot is be kell vonni a vitába
A vita során elhangzott, hogy a székely zászló problémája a két magyar többségű megye közül Kovászna megyében nyilvánult meg, Hargita megyében nincsenek fennakadások ezzel kapcsolatban. A felek egyetértettek abban, hogy a helyi zászlóhasználatra vonatkozó jog alkalmazását a központi hatóságoknak kellene felügyelniük, hogy elejét vegyék az esetleges visszaéléseknek, amelyek negatívan befolyásolhatják az országos szintű magyar-román kapcsolatokat.
Az összefoglaló azért nem említi név szerint a hozzászólókat, mert a kerekasztal-beszélgetések alapszabálya, hogy a résztvevők nem fedhetik fel egyes hozzászólók kilétét, bár idézni lehet tőlük. A szabály lényege, hogy a résztvevők ne érezzenek megfelelési kényszert a választóik elvárásaival szemben.
A megfogalmazott magyar igények jó része gazdasági jellegű: Székelyföld fejlesztési régió létrehozatala; területi és fiskális autonómia; Székelyföld altalaj, ásványi és természeti kincseinek a felügyeleti, kitermelési és koncessziós joga tartozzon a régió kompetenciái közé; Székelyföldön vezessen át autópálya; a kétnyelvűséget az állam finanszírozza. Az egyik román résztvevő azt jósolta, ha a gazdasági elemet sikerül megoldani, akkor az összes többi elem viszonylag gyorsan a helyére kerülhet.
Fontos kérdésként merült fel az autópálya, amelyik összekötné a régiót Románia többi részével és Európával, és amelyiknek építését régóta ígérik, de idáig nem valósult meg. Kiderült, hogy a késedelemnek elsősorban nem etnikai okai vannak - mint hogy attól néhány magyar résztvevő tartott -, hanem az anyagi lehetőségek korlátozottsága. Sőt, elhangzott, hogy már el is készült egy megvalósíthatósági tanulmány, a finanszírozási problémák is megoldódnak, és az építkezés már 2015-ben elkezdődhet.
A kétnyelvűségre vonatkozó kérelem kettős kihívást jelent: egyrészt a kisebbségi nyelv használata biztosítja a nemzeti kisebbség hosszú távú fennmaradását, míg ugyanabban az időben biztosítani kell a többségi nyelven való általános műveltséget, ez a kettő együtt pedig biztosíthatja az integrációt közösségi szinten, és az esélyegyenlőséget egyéni szinten. A bejegyzés szerint ugyanakkor ezeket néha egymásnak ellentmondó céloknak tartják. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ezekhez a kihívásokhoz és félelmekhez leginkább érzékenységgel lehet közelíteni, és a párbeszédbe a kisebbségben élő román lakosságot is be kell vonni.
Idegenkednek a magyarok a köztisztviselői állásoktól
A témakör kapcsán konkrét panaszokról is szó esett: hiányzik a finanszírozás a kétnyelvű táblák felszerelésére, nincsenek képzett tolmácsok az igazságszolgáltatásban, valamint hiányoznak a hivatalos kétnyelvű dokumentumok és formanyomtatványok. A központi ellenállásnak és a helyi szeszélyességnek is szerepe lehet abban, hogy a jogalkalmazás komoly hiányosságokat mutat, de a legfőbb probléma ez esetben is az, hogy nem állnak rendelkezésre anyagi források a párhuzamos dokumentáció nyomtatására és a közalkalmazottak kétnyelvű képzésére. A felek egyetértettek abban, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a kérdésekre, és gyorsítani kell a végrehajtási folyamatot. Több felszólaló szorgalmazta az etnikai arányosság bevezetését az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben. Míg az etnikai összetétel az állami intézményekben tagadhatatlanul figyelmet érdemel, és az etnikai arányosság nemes eszme és gyakorlati cél is egyben, azonban hibás, de legalábbis leegyszerűsítő megközelítés, hogy a jelenlegi aránytalanságok egyedül a diszkriminatív állami/kormányzati politika következményei. Ahogy az egyik magyar résztvevő megjegyezte, általános idegenkedés tapasztalható a magyarok részéről a köztisztviselői állások iránt, ami szintén egyik oka lehet a közszférában tapasztalható aránytalanságnak. A kérdést mélységeiben kell megvitatni - hangzott el.
Az autonómia tekintetében némi vitára is sor került. Az egyik résztvevő, bár elismerte, hogy az autonómia kapcsán ugyan több a megértés, mint korábban, mégis arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az ügyben. A vita során kiviláglott: a magyar politikai vezetők szerint egy sor, a magyar kisebbséget érintő sajátos kérdést kellene ehhez megoldani, és az autonómia feltétele az, hogy ezeknek a konkrét kérdéseknek a megvitatásában és megoldásában egyeztetni lehessen a román tisztviselőkkel. Ha a központi intézmények és tisztségviselők válasz nélkül hagyják ezeket a megkereséseket, a magyar vezetők a saját maguk módján fognak hozzá e kérdések megoldásához – önállóan és elkülönülve –, inkább összhangban az autonómia radikálisabb értelmezéseivel. Bezavar Budapest
Másrészt az autonómia a román elitek számára a végső célt jelenti, és a résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy meglehetősen pontatlan kifejezés. Az aggodalmakat az általános precedensek és a történelmi tapasztalat táplálja. A területi autonómia az ország szuverenitása egy részének elvesztését feltételezi, és bármilyen kísérlet az állami szuverenitás korlátozására hagyományos értelemben nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet - hangzott el.
A júniusi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Anca Spiridon, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PNL részéről: Marius Obreja Lucian - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PMP részéről: Cristian Diaconescu - az FC részéről: Mihai Răzvan Ungureanu - az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Frunda György, Tamás Sándor - az Egyesült Államok nagykövetsége részéről: John McLoon, Laurențiu Ștefan - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Dan Ghibernea, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert
- jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Nicolae Mergeani, Ionas Vladimir
A kérdést még jobban összezavarja Budapest kitartó támogatása a területi autonómia mellett. Egy amerikai résztvevő arra kérdezett rá, hogy az autonómia, mint a magyar célok elérésének gyűjtőfogalma nem-e inkább több riadalmat váltott ki, mint szimpátiát a románok körében, akik közül egyesek számára az autonómia a szeparatizmus egyik szinonimája. Az egyik magyar résztvevő elismerte, hogy vannak pillanatok, amikor Budapest részvétele bonyolítja a dolgokat. Egy román résztvevő ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Fidesz szerepet játszott két radikális erdélyi magyar párt létrehozásában is, hogy megtámadja az RMDSZ-t. Ugyanezen felszólaló arról is beszélt, hogy a PSD abból indul ki, hogy az RMDSZ-nek jelen kell lennie a parlamentben, részt kell vállalnia a vitákban, mert ha parlamenten kívül marad, kétségtelenül radikalizálódna. A korábbi PER-tárgyalások tapasztalatai azt mutatják, hogy a konkrét, specifikus kérések kezelése könnyebbnek bizonyult, ha azokat leválasztották az autonómia meglehetősen homályos fogalmáról.
Egyszerű a zászlókérdés megoldása
Ugyanakkor az autonómia koncepciónak erőteljes politikai és kulturális vonzereje van, és elismerték, hogy nehéz és hosszú folyamat a márkaátnevezés. A kerekasztal résztvevői nem tudtak konszenzusra jutni az autonómia kapcsán, de úgy gondolták, hasznos lehet arról beszélni, hogy milyen konkrétumok tartoznak ide. Több résztvevő megjegyezte, hogy az 1989 utáni problémákat az etnikai csoportok egymással szemben tanúsított félelme, bizalmatlansága, és a kölcsönös ismeretek hiánya okozta.
Az októberi kerekasztalon jelentős hangsúlyt fektettek a felek álláspontjaik újrafogalmazására, és arra, hogy jobban figyelembe vegyék a másik oldal perspektíváit és álláspontját. A második bogbejegyzés megemlíti, hogy az első kerekasztal óta volt kis előrelépés. Ismét terítékre került a székely zászló ügye, amellyel kapcsolatban az egyik magyar résztvevő amerikai kérdésre elmondta, 2008-ban robbant ki az első vitás ügy, és 2010 óta vált egyre problémásabbá, míg a kétnyelvűség alkalmazása is hasonló cipőben jár. Az egyik magyar résztvevő itt a marosvásárhelyi helyzetre hívta fel a résztvevők figyelmét. Az egyik parlamenti képviselő azt mondta, hogy a zászlókérdés megoldása „egyszerű és egyértelmű”, ha nem is éppen könnyű: Románia minden megyéjének a lobogóját ki lehetne tűzni a parlament épületére. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy megoldást jelenthetne, ha törvényileg kötelezővé tennék az önkormányzat, a megye, az EU, a NATO és Románia nemzeti lobogójának kitűzését az összes kormányzati épületre, megyei tanácsi és helyi önkormányzati épületre. A vélekedés szerint ez az intézkedés az ország egész területén megszüntetné a feszültségek forrását az interetnikus kapcsolatokban. Eltérő álláspontok autonómiaügyben
Egy olyan javaslat is elhangzott, miszerint úgy tegyék hivatalos regionális nyelvvé a magyart Székelyföldön, hogy annak jogállása első körben ne legyen egyenlő az államnyelvvel. Ezzel kapcsolatban a román és magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az anyanyelvhasználatot a közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban.
A bejegyzés szerint egyedül az autópálya ügyében történt előrelépés a júniusi kerekasztal óta: lezárták a Brassó-Bákó autópálya első szakaszának megvalósíthatósági tanulmányát, a sztráda finanszírozása bekerült az EU közlekedési fejlesztési tervébe, így brüsszeli források is rendelkezésre állnak. Az egyik román képviselő úgy fogalmazott, hogy ez egy win-win helyzet, a pályát pedig 2018-ra tervezik átadni. Míg a kétnyelvűség, a székely zászló, vagy az autópálya ügyében az álláspontok összeegyeztethetőnek tűntek, addig az autonómia kérdése kapcsán eltérő felfogások jelentkeztek. A magyar fél szerint az EU egyik legnagyobb problémáját jelenleg a nemzeti kisebbségek helyzete jelenti. Az egyik magyar résztvevő az európai nemzeti kisebbségek kapcsán az ukrajnai, skóciai és spanyolországi feszültségeket említette, és a „többségi arroganciáról” valamint a „többség részéről mutatkozó empátiahiányról” beszélt. A magyar oldal álláspontja szerint tiszta megoldást további jogok biztosítása és a teljes autonómia jelenthetne. Ezzel szemben a többségi vezetők szerint az autonómia a területi integritást érintő nemzetbiztonsági probléma.
A résztvevők ugyanakkor a romániai nemzetiségek szerkezeti viszonyait meghatározó nemzetközi szereplőkről is beszélgettek. Több magyar hozzászóló is elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy míg a kilencvenes években úgy tűnt, az EU és a NATO kitüntetett figyelemmel kezelte a kérdést, és kiváló standardokat alakított ki, ám ezek betartatásáról és végrehajtásáról nem rendelkezett.
Terminológiai kérdések
A decentralizáció, a szuverenitás és az autonómia újrafogalmazása kapcsán elhangzott, hogy az egyik legmakacsabb akadály a terminológia. Például az autonómia egyet jelent a függetlenséggel, ami kapcsán már szeparatizmust lehet emlegetni. Hasonló probléma merül fel, amikor a politikai hatalom és döntéshozatal decentralizációját tévesen az állami szuverenitásra vonatkoztatják.
A terminológiai problémák akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a kerekasztalon az autonómia bevezetéséről, vagy a részleges autonómia lehetőségeiről kezdtek beszélgetni. Az egyik javaslat szerint a szuverenitás egy részét úgy ruházzák át a kisebbségekre, mint ahogy az IMF és az EU kapcsán a román állam hajlandó szuverenitása egy részét feladni: ez egy szerződést feltételezne, amelyben a felek elfogadnak és vállalnak bizonyos kötelezettségeket.
Egy másik javaslattevő pedig az autonómia korlátozott idejű bevezetését javasolta. E szerint érdemes lenne kipróbálni a fiskális autonómiát, és ha három éven belül nem indulna be a növekedés, öt év múlva meg lehetne szüntetni. Igaz, azt is megemlítették, hogy számos olyan nemzetközi jogi álláspont létezik, amely szerint a már egyszer megítélt autonómiát nem lehet visszavonni nemzetközi jogi következmények nélkül. Ugyanakkor a központi hatóságok gyakran ellenállnak a politikai decentralizációnak, mert attól tartanak, hogy az megkönnyítheti az elszakadást.
Az amerikai moderátor itt úgy fogalmazott, hogy osztozik a többi amerikai résztvevő azon véleményével, hogy az érzelmekkel telített fogalmak és a terminológia hátráltathatja a konkrét problémák megvitatását és megoldását. „Kíváncsi vagyok, vajon az autonómia szó használata milyen mértékben jelent akadályt, és mi történne, ha egy átdolgozott formában az egyenlő jogokra helyeznék a hangsúlyt? Van-e lehetőség mindezt taktikailag új keretbe helyezni a közösség igényeinek feláldozása nélkül?” – kérdezte a moderátor.
Rossz volt az időzítés
Elhangzott, hogy bár a 2014-es autonómiatervezet kifinomultabb, mint a korábbi javaslatok, de a körülmények még messze vannak attól, hogy teljesen komolyan lehessen venni addig, amíg minden elemét nem tárgyalták és nem értették meg, és külön-külön nem határoztak azokról. A magyar felszólalók nem zárkóztak el a másik megközelítéstől, az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy az autonómia projektnek két eleme van: politikai-gazdasági decentralizáció és kisebbségvédelem. Innen nézve pedig lehetséges, hogy a fő kérdésekhez más terminológia felől közelítsenek.
Az októberi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Markó Béla, Tamás Sándor, Borboly Csaba - a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PNL részéről: Alina Gheorghiu, Dan Motreanu, George Scutaru - az Elnöki Hivatal részéről: Mihail Sandu - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu, Dan Tapalaga - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert - jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Ionas Vladimir
A beszélgetés során egy közvélemény-kutatás eredményeire is hivatkoztak, amely szerint a román lakosság 78 százaléka ellenséges az autonómia-projekttel szemben. Allen Kassof ekkor a román résztvevőkhöz fordult, és megkérdezte, hogy ha az autonómiakoncepciónak más neve lenne, elfogadnák? Az egyik román hozzászóló azt mondta, hogy nem is a tartalommal, inkább a kontextussal van probléma.
Mindenekelőtt az, hogy a projektet a választások előtt dobták be a köztudatba, katasztrofális következményekkel járhat, hisz kampánycélokra fogják felhasználni, ami csökkenti a komoly megvitatás esélyét. Továbbá a projekt tematizálása egy olyan nemzetközi politikai környezetben történik, amikor a nacionalizmus és a szélsőséges irányzatok erősödőben vannak, ezért nehéz a románok számára különbséget tenni az ésszerű magyar igények és a magyar kormány agresszív retorikája között, különösen úgy, hogy ez utóbbival van tele a nemzetközi sajtó. Ezért félő, hogy a projekt elindítása nacionalista diskurzust fog provokálni.
Románia ideges Orbán Viktor miatt
Több magyar résztvevő elismerte, hogy az időzítés nem volt ideális, de hozzátették, hogy külső és belső okok is kényszerítően hatottak. „Időközben új pártok alakultak, amelyek nyomást gyakorolnak a teljesítetlen dolgokra koncentrálva. Mivel nincs más felelősségük, radikalizálódtak. Némileg igazuk van, hisz kudarcot vallottunk ezen dolgok gyakorlatba ültetésében” – hangzott el.
„Ha nem sikerül öt éven belül, akkor sokkal radikálisabb politikusok ülhetnek itt” – fogalmaztak. Egy másik azonosított probléma a túlzott etnicizálódás volt, ami kapcsán az egyik román résztvevő megjegyezte, nem gondolták, hogy ilyen kevéssel a második világháború után ismét erőszakkal rajzolják át Európa határait. A Budapest és Moszkva között egyre nyilvánvalóbb energiaügyi, pénzügyi kapcsolat bel- és külpolitikai idegességet szül. „Amikor Orbán a moszkvai szemléletet kezdi el magáénak vallani a határ közelében élő magyarok miatt, akkor Románia ideges lesz” – mondta. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kommunikáció folyamatos akadályt képez a megértésben, ezért javasolták egy román-magyar nyelvű hírportál létrehozását.
A kerekasztal végén általános volt az egyetértés abban, hogy pártszinten jóval bonyolultabb ezekről a dolgokról beszélni, hisz a politikai alakulatok különösen a választási kampányokban nacionalista diskurzusokkal is operálnak. Egy résztvevő megjegyezte, hogy míg a lakosság szintjén alig jelent problémát az együttélés, a politikai elit folyamatosan visszatér a nemzeti/etnikai kártya kijátszásához. A következtetés az volt, hogy meg kell oldani ezt a diszfunkcionális visszafejlődést. Továbbá elhangzott, hogy a következő lépés az interetnikus viszonyokban azon teendők kölcsönös azonosítása, amelyeket még nem teljesítettek.
Volt idő, amikor működtek a dolgok
Meg kell határozni a konkrét problémák listáját, amelyekkel a választások után foglalkozni kell. Ahogy az egyik RMDSZ-es résztvevő még az első kerekasztal alkalmával megjegyezte: a jó intézményi együttműködés alapja 1993-ban kezdődött el, és 2004-ben romlott el. Amíg jól működtek ezek a folyamatok, addig a román többség nem cselekedett a magyar közösség akarata ellenére. Az így keletkező tízéves késés során, amikor már a PER-folyamat nem működött, minden érintett hibás volt. A központi román hatóságok abban, hogy a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták és nem tartatták be helyi szinten, az RMDSZ képviselői pedig arról tehetnek, hogy nem sikerült ezeket az érdekeket előremozdítani és teljesíteni, valamint a radikalizáció számára motivációt teremtettek.
Az egyik PER-veterán arról beszélt, hogy 2000 és 2004 között a román hatóságok rendszeresen találkoztak minden, magyarok által is lakott megye kisebbségi vezetőivel, képviselőivel, ám 2004 után ezek az egyeztetések abbamaradtak. Hasonlóképpen 2004 előtt volt egy kijelölt csoport, amelyik minden hétfőn a szenátus alelnökével találkozott, hogy megvitassák a magyar kérdést. Most nincs kijelölt csoport, senki sem követi figyelemmel az eseményeket. Az eredmény nem is lehet más: döntések, esetleg megállapodások születhetnek, de semmi egyéb nem történik.
Folytatnák A kiszámítható folyamathoz következetes és gyakori találkozók szükségesek, valamint egy közös munkacsoportot is létre kell hozni a végrehajtás ellenőrzése céljából, első lépésként pedig el kell fogadni egy közös listát a lehetséges célokról. Egy magyar PER-veterán megjegyezte, hogy bár a radikalizmus és a szélsőségesség problémát jelentenek, a résztvevők hálásak lehetnek, hogy a román és magyar nemzetiségű politikusok megmutatták, „bölcsen együtt tudnak működni a parlamentben és a kormányban”. Szerinte a szolidaritás tekintetében nincs nagy különbség a román nemzeti érdek és a romániai magyar nemzeti érdek között. Továbbá a román hatóságoknak és magyar kollégáiknak proaktívan és közösen kell hozzáállniuk a regionalizmus és az anyanyelvhasználat kérdésköréhez.
Allen Kassof szerint Románia nagy előnye, hogy a felek hajlandóak beszélni egymással, és ez alatt a folyamat alatt nagy tapasztalat halmozódott fel. Úgy vélte, további előnynek számít, hogy a két fél közötti problémákat a múltban is megoldották, függetlenül attól, hogy azok mennyire tűntek kezelhetetlennek. „A szomszédos Magyarország mindig is bonyolító tényező lesz, de most különösen kellemetlen, mivel virulens nacionalizmusa hatással van a kétoldalú kapcsolatokra. Bizonyos szempontból a romániai magyaroknak meg kell birkózniuk a budapesti nyomással és azzal az elvárással, hogy felelős román állampolgárként számítanak rájuk” – mondta a narrátor.
Szerinte ugyanakkor a helyi lakosokra is felelősség hárul, hogy saját megközelítéseket és megoldásokat dolgozzanak ki. Budapest hirdetheti a saját érdekeit, de ez még mindig a romániai magyarok problémája, mert ők élnek itt. Kassof hangsúlyozta: ha az eddigi tapasztalatok útmutatóként szolgálnak, akkor adott lehet egy nem tökéletes, de működőképes következtetés, csakúgy, mint korábban, vita és párbeszéd útján. Ők segítenek. A résztvevők mindkét oldalról úgy vélték, épp ideje volt újraindítani hosszú időszak után a párbeszédet, és egyetértettek, hogy a 2016-os választások után a lehető legrövidebb időn belül újabb kerekasztalt kell összehívni.
S.I.
Transindex.ro

39. Unitárius Ifjúsági Konferencia zárónyilatkozata
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid FerencIfjúsági Egylet (ODFIE) idén július 10-122. között Homoródalmáson szervezte meg a XXXIX. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 250 fiatalvett részt. A konferencia istentiszteletekből, áhítatokból, előadásokból, valamint szórakoztató programrészekből állt. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A munkálatok összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé.
Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Fekete Levente nagyajtai lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte dr. Czire Szabolcs(Kolozsvár) valláserkölcsi-nevelési előadó-tanácsos, teológiai tanár előadása Jancsi és Juliska a laborban – 12 különbség a férfi és nő között címmel. Este Neslie Nure Turan és Melek Aydin (Törökország) bevezette a résztvevőket a török kultúra zenei életébe, szokásaiba és íz világába.
A szombati előadások párhuzamosan zajlottak, és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Fincziski Andrea (Székelyudvarhely) bevezetett a drámapedagógia alapjaiba, Filer Loránd(Kolozsvár) Milyen színű vagyok? című előadásában az önismeretre fektette a hangsúlyt, Lakatos Sándor (Székelykeresztúr)Szeret Ő? vagy csak szerető címmel tartott előadást, amely a párkapcsolatok témája köré szerveződött. Bardócz-Tódor András(Budapest), Paduraru Vladimir (Homoródalmás), Elekes Zsolt (Brassó) és Magyari Zita (Szentháromság) a Miért lettemunitárius? című előadásnak voltak a szereplői, ezt a beszélgetés Szabó László (Kolozsvár) lelkész vezette.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) A másságról unitárius szemmel című előadása nyitotta, majd rövid szünet után ismét négy program közül lehetett választani. Dr. Zörgő Noémi (Székelyudvarhely-Kolozsvár) testbeszéddel kapcsolatos előadásra hívta a résztvevőket, Antonya Ilus (Székelyudvarhely-Kolozsvár) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Lőrinczi Tamás (Szentábrahám), Fekete Edda (Székelykeresztúr), Jakab Emese (Székelyudvarhely) és Magyari Zita(Szentháromság) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. A negyedik előadásként a Gondviselés Segélyszervezet és az Erdélyi Mentőcsoport bemutatására került sor. Este is választhattak a fiatalok, hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta.
A vasárnap délelőtti záróistentiszteletet Nagy Adél recsenyédi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor, a kopjafát Márton Edit (Homoródalmás) teológus avatta fel. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek zajlottak, a résztvevők a buborékfociban mérték össze tehetségüket. Este az eredményhirdetés és az oklevelek kiosztása után Zsók Levente erdélyi humorista lépett fel. A rendezvényt bállal zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók.
A konferencia fő támogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Homoródalmási Unitárius Egyházközség, a Homoródalmási Önkormányzati Hivatal, a Bethlen Gábor és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak.
Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!
Homoródalmás, 2015. július 13.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)

Budapesti ecsetvonások a kolozsvári Főtéren
Az egykori Nagy-Magyarország területén lévő nagyobb városokba látogat el Forster Jakab festőművész, hogy alkotásain megörökítse a városokat meghatározó épületeket, azok környezetét – nyilatkozta lapunknak az eredetileg belsőépítésznek tanult budapesti festő tegnap, a kolozsvári Főtér sarkán.
Hozzátette: immár harmadik éve veszi nyakába a várost minden nyáron, 2013-ban Nagyszebenben járt, tavaly Segesvár és Brassó volt soron, idén pedig Torockó és Kolozsvár festményeinek (és tartózkodásának) helyszíne. Közel az emberekhez, közel a világhoz mottója is tükrözi, hogy nemcsak rideg épületeket szándékszik ábrázolni a képein, hanem környezetük varázsa is magával ragadja alkotás közben. A világlátott művész jövőre Kassára és Pozsonyba látogat, azután pedig a szepesi bányavárosok következnek. Azt reméli, ha minden kép elkészül, vándorkiállításon mutathatja be őket a különböző helyszíneken.
Szabadság (Kolozsvár)

Hazát kaptak, népsorsot vállaltak
– interjú dr. Száva Tibor Sándorral –
Valóban így volt és ma is így van. Az üldözött, ma is üldözés alatt álló s élő örmények a magyar nép sorsát vállalták rezzenéstelenül, panasz nélkül. A Fogolyánok, Gajzágók, Szávák, Patrubányok s annyi más család, nemzetség magyarrá, székelymagyarrá vált, jó részük ma is őrzi katolikus vallását. Ismeretlen viszonyulásokat és ismeretlen megaláztatásokat ismerhetünk meg dr. Száva Tibor Sándor) könyveiből. De az is igaz, hogy sokkal könnyebb volt a török, Habsburg elnyomatásban magyar–örményként élni, mint a románokéban. Beszélgetésünket közöljük, hogy örök tanulságul szolgálna s figyelmeztetőként.
– Ismerhetünk olyan írót, néprajzost, orvost, akinek második hivatása volt az írás. Hiszen a hivatást nem lehet egy-egy diplomához kötni. Hogyan kezdte a „mellékállást”?
– Kisgyerekként a könyv szerelmese voltam, és mindent elolvastam, ami a kezembe került. Azonban a tényleges írásra egyetemista koromban került sor, amikor az anyagi gondok miatt kényszerültem beszállni.
– Tudom: Brassóban a Brassói Lapok elődjéhez, az Új Idők egyik rovatához, amelynek témája a „magyar műszaki nyelv” megtartása volt.
– Az egyetemi ösztöndíj mellett semmilyen jövedelmem nem volt, de özvegy édesanyám is csak 40 lejt kapott a kollektívtől. Így hát ő is rászorult a támogatásra. Így kezdtem írogatni az újságnak, ahonnan kapogattam 80 vagy 100 lejt a beadott írásokért. Az egyetemistákat ilyen tekintetben Madaras Lázár támogatta igen önzetlenül. A későbbiekben valóban a foglalkozásom és a műszaki írásaim mellett a családkutatási írások töltötték ki életem egy jó részét. Már gyermekként sokat olvastam, aztán egyre többet hallottam az apai ághoz kötődő örményekről, de róluk, főként a székelyföldi örményekről könyvekből keveset lehetett megtudni. Közben a gondviselés akaratából nálam egyre gyűltek és gyűltek a székelyföldi magyar-örményekre vonatkozó értékes dokumentumok, és rájöttem, hogy ezek írásos közlés nélkül elvesznének a népközösség számára. Lelkiismereti kérdésnek tartottam kiadásukat. Sajnos, a szocializmus éveiben Erdélyben erre nem is lehetett gondolni, így csak 1995-ben sikerült kiadnom az első ilyen tárgyú könyvemet. A későbbi köteteim forrásanyagát sok éven keresztül gyűjtöttem szerencsével és nagy kitartással, miután már hazalátogathattam Bécsből. Könyveim dokumentáltságát a semmiből kellett előbányászni, mert például Csíkszépvíz esetében sosem készült hivatalos összeírás vagy demográfiai felmérés a családokról. Itt a vezérlő elv az volt, hogy hagyjunk valami értelmes dolgot az utánunk következő nemzedékre, és eltűnésünk után ne mondhassák, hogy na, ez is hiába élt.
Feltáratlan múlt
– Igaz, a Romániához odaloccsantott magyar területeken még az is politika, ha egy magyar gyerek megszületik. És itt az örmény–magyarok, a székellyé vált örmények is osztoznak a sorsunkban!
– A Kárpát-medencei magyarság felszámolása csak idő kérdése, hiszen a gyerekszületések olyan arányban csökkennek, hogy ennek hatása eltűnésünkhöz vezethet. Ennek kiinduló pontja az a politika, amely a határon túli magyarságot érinti. A székelységet megalázó módon kisebbségként tüntetik fel még a jelenlegi erdélyi magyar pártok is, de mások is, ahelyett, hogy az őshonos nép megnevezést használnák, mert ezzel már egész másként lehetne érvelni a nemzetközi fórumokon. A székelység őshonos nép a Kárpát-medencében, és ha ez így van, akkor az ENSZ alapokmánya szerint joga van az önrendelkezéshez és a saját nyelvhasználathoz. Jelenleg csak erre a mindenki által elfogadott két alapokmányra lehet hivatkozni (sajnos erre a legkevesebbet hivatkoznak az elhivatottak, pedig jogilag az egyetlen járható út lenne), amely a megmaradást és a jövőt jelentené az erdélyi s benne a székelyföldi családok számára.
– Örménységi kutatásaiban milyen területeken találkozott eddig ismeretlen adatokkal, irányulásokkal?
– A családnevünket tekintve magyarörmény családban születtem, de ebből 350 év távlatából csak a származástudat maradt meg. Én székelynek tartom magam, hiszen a négy nagyszülő közül csak egy volt örmény származású. Édesanyám családja, a csíkdánfalvi Albert család 1638-ban I. Rákóczi Györgytől nyert felvételt a székely lófők rendjébe. Az erre vonatkozó dokumentumot maga Rákóczi és Márkosfalvi Márton szertartásmester látta el kézjegyével. Balázs Teréz apai nagyanyám szintén „primor“ székely családból származott. Amíg gyermek voltam, egyáltalán nem tudtam az örmény felmenőkről, ez a kérdés csak 1959-től, apai nagyapám halála, de mélyebben főleg az apám halála után, az 1960-as évek közepétől kezdett foglalkoztatni. Bizonyos korok történelmének tisztánlátására idő kellett, hogy kialakulhasson egy szilárd kép a jó irányú meggyőződés felé. A mindenkori hivatalos történelmi szemlélet és irodalom felületesen nyújt ismereteket az avatatlan szemlélőnek. Elfelejtett erdélyi nagy történészek munkái ritkán kerülnek nyilvánosságra, munkásságuk homályban marad a mai fiatalság számára. Csak példának említem a szépvízi Balás Bélát, akiről szülőfalujában nem is hallottak, pedig kiemelkedő munkássága volt a két világháború között. Nem ismeretes pl. a Cziráky-féle összeírás sem, amely 1821-ben jelent meg, pedig ez olyan ismereteket adott Erdélyről, amelyeknek napjainkban is figyelemreméltó helyet kellene adni. A gyergyói és a szépvízi örmény családok kutatását nem lehet elvonatkoztatva, külön vizsgálni. Sőt, a kutatások sajátos részterületén a diaszpóra-kutatásban mind az erdélyi, mind a galíciai örmény diaszpórák is, mint katolikus vallásra áttért újkori örmény diszpórák, lényegében azonos kutatási egységet alkotnak. Ehhez hasonlóan ugyanígy nem lehetne az erdélyi örmények történetét se elkülönítve vizsgálni pl. a galíciai örmények hagyatékától, vagy a Moldvában maradt hagyatéktól sem.
Az eltüntetett temető
– A brassó–bolonyai könyve ismét mérnöki pontosságú, nemzetiségi és egyben népességüldözési és bűnözési könyv, szintén Romániában.
– Néprajzi, népességrajzi is. Ez több mint tisztelet egy szintén üldözött népesség, istenhit el-kiirtásáról. 1995-ben jelent meg nyomtatásban az első könyvem, és most, 2015-ben a nyolcadik, amelynek címe Az eltüntetett brassó–bolonyai evangélikus temető. Az internetes oldalakat böngészve sok brassói vonatkozású egyháztörténeti írás van közölve, viszont egyetlen sort sem találtam a Brassó központjában 1987-ben megsemmisített magyar evangélikus temetőről. Pedig ez a kommunizmus egyik legnagyobb bűne volt egy magyar egyházi közösség ellen, és nem is magyarázható ez a szörnyű tett, mert a mai napig nem építettek semmit az eltüntetett temető helyébe. És akkor feltevődik a kérdés: miért is kellett eltüntetni ezt a régi pantheon temetőt? Csak! Csak úgy. Mert most magyarok nyugszanak itt a föld alatt ismeretlenül, meggyalázva holtukban is. Ezért tartottam fontosnak megírni az elhunytak neveit, hogy az utókor neveiken keresztül méltón emlékezhessen rájuk! A könyv felhozta 100 év elhunytainak neveit, mikor és hol születtek, foglalkozásaikat, Brassó régi utcaneveit, mikor és milyen betegségben haltak el. Közvetlenül is érintett vagyok itt, hiszen a feleségem édesanyja és nagyszülei is itt nyugszanak jeltelenül, valahol.
– Hogyan látta és látja az örménység sorsát, jövőjét ma?
– Az Erdélybe betelepült örmények mai utódai már nem örmények, és ez minden kulturális, szellemi és nyelvi argumentummal alátámasztható. Ami megmaradt, azt úgy hívják, hogy származástudat, de ezen kívül semmiről sem lehet beszélni. Az idegen területen töltött 700 év, amely embert próbáló önfenntartó küzdelmekkel járt, az anyanyelv feladásával is párosult. Erre lehet mondani: népek sorsa! A jövőt illetőleg valósnak kell elfogadnunk azt a visszafordíthatatlan folyamatot is, amely szerint az erdélyi magyarörmények a kunok, besenyők és jászok sorsára jutottak az élő közösségi hagyományok feladásával. Ami pedig utána bekövetkezett, azt úgy nevezik, hogy teljes asszimiláció.
– És a magyarságét ugyanitt?
– Az erdélyi magyarság jövőjére vonatkozólag lényeges megállapítás lenne, hogy csatolt területeken élő etnikai népcsoportoknak területi önrendelkezést és nyelvhasználatot kell biztosítani. Ez igazságosabban oldaná meg a sokat emlegetett autonómia fontos kérdéseit. Mit jelent a székelységnek a jövő a Kárpát-medencében, s benne a székelyföldi családoknak? Pillanatnyilag a legnagyobb kihívás a megmaradás, és ebben nagy szerepet játszik az a tény, hogy az elkövetkező évek népességi adatai hogyan alakulnak. Ha ez igen nagy negatív elmozdulás lesz, akkor a jövő egészen másképp alakul. A számszerű fogyatkozás következményeit előrevetíteni igen tragikus dolog lenne egy nép számára!
Czegő Zoltán
Száva Tibor Sándor /sz. Csíkszereda, 1944. jún. 14./ ma Bécsben élő gépészmérnök, műszaki szakíró, helytörténész, az MTA köztestületi tagja. Könyvei:
A csíkszépvízi Száva család - erdélyi családtörténet (Győr, 1995; új, bővített kiadása Csíkszereda, 2000); Szépvízi magyarörmények nyomában (Győr, 2003); Magyarörmények az első világháborúban (Budaörs, 2004); Erdélyi magyarörmények az első világháborúban (Csíkszereda, Alutus, 2005); Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában (Csíkszereda, Alutus, 2008), Székelyföldi magyarörmény családok /Csíkszereda, 2012/,
Biblioteca Barcensis - Az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temető
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ráduly Tusványoson: csak magunkra számíthatunk
Csíkiakként már nem biztos, hogy otthon vagyunk Csíkszeredában – jelentette ki a város becsületből lemondott polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán szerdán Tusványoson, az integrált városfejlesztési stratégiákat körüljáró fórumon.
A volt városvezető csípős kritikái nem kímélték sem a központi hatalmat, sem Hargita megye vezetőjét, a Lőrincz Csaba-sátor zsúfolásig meg is telt a felszólalására.
Turizmusra épülő stratégia
Az előadás témájával kapcsolatban először Albert Tibor, Tusnádfürdő jutott szóhoz: mint fogalmazott, az integrált városfejlesztési stratégia – amelynek megléte követelmény az európai uniós pénzek pályázatokon keresztüli lehívásához – egy kistelepülés esetében is „a nagyobbakéval azonos fontossággal bír”. A fürdővárosnak a turizmus a fő gazdasági tevékenysége, így szerinte a stratégiát is erre kell beállítani.
„Munka- és tudásalapú közösséget kell kialakítani. A fiataljainknak a helyi igényeknek megfelelő szakmát kell választaniuk, ha itthon akarnak maradni. Hiába tanulnak harmincan jogásznak, ha csak egy-kettőre van szükség” – húzta alá Albert Tibor. Borboly Csabához, Hargita Megye Tanácsa elnökéhez fordulva azt mondta, „most már ideje, hogy a magyar politikusok jobban lobbizzanak Bukarestben Székelyföld és Csík fejlődése érdekében”. A gazdaságot, civil szférát, városfejlesztési terveket, kultúrát összehangoló integrált stratégia egyik – polgármester szerinti – nagy negatívuma is szóba került: a felnőtt romaképzés. „Kimondom: ez ablakon kidobott pénz. Nem a roma felnőtteket kell képezni, hanem a gyermekeket, hogy idővel meglegyen az átalakulás” – hangsúlyozta.
Társadalmi párbeszéd polgármester nélkül
Jakab Attila székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő meglehetősen kritikusan állt a témához. „Mindenkinek van stratégiája, de ezeket bedobják a fiókba, kevesen használják” – osztotta meg. A képviselő úgy látja, nem a fontossági sorrendet szem előtt tartva történnek „fejlesztések” az egyes településeken, hanem az számít, hogy mire lehet uniós pénzt lehívni. Szerinte így történhet meg, hogy van olyan udvarhelyszéki község, ahol híre-hamva sincs a turizmusnak, mégis felhúztak egy új, kihasználatlanul álló turisztikai információs központot, vagy máshol pályázati pénzből úgy építtettek sporttermet, hogy utána évekig nem vezettette be a községvezetés a vizet. Hozzátette, számos helyen épül uniós pénzből szennyvízhálózat, fektetődnek le a vezetékek – ezek azonban nem csatlakoznak semmire, nincsenek bekötve, „tulajdonképpen se elejük, se végük”, az embereknek semmi hasznuk belőle. Eközben például – egészítette ki – az integrált fejlesztéshez elengedhetetlen, Hargita megye egyik legfőbb turisztikai célpontjának számító, Szent Anna-tó irányába vezető, katasztrofális állapotban lévő megyei úton évek óta nem történt semmilyen javítás.
Az integrált városfejlesztési stratégiák „használhatóságáról” Jakab elmondta, ezek rengeteg községben úgynevezett „copypaste”, betűről betűre lemásolt, csak a település megnevezésében eltérő szövegek. A közönséggel az önkormányzati képviselő ismertette, Székelyudvarhelyen készülőben van egy stratégia, amely társadalmi párbeszéddel, a prioritások feltérképezésével kezdődik – ezeken viszont a polgármester nem vesz részt.
Térségfejlesztésre van szükség
„Nálunk integrált városfejlesztésről nehéz beszélgetni, hiszen itt minden mindennel összefüggésben van. Integrált székelyföldi fejlesztésekben kell gondolkodni” – fejtette ki véleményét Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. „Székelyföld a periférián van, és azt is láthattuk az elmúlt 25 évben, hogy sem Bukarestből, sem Budapestről nem lehetett ezt a térséget fejleszteni. Az látszik egy-egy megoldásnál, hogy a helyi összefogás az, ami működhet” – egészítette ki. Szerinte egy sikerrel működő régió megoldásainak átvétele nem biztos, hogy jó ötlet, mivel „az adott helyhez adott szabályrendszerre van szükség”. A megyei önkormányzat elnöke a románokkal való párbeszéd fontosságát is említette. „Többször elmondtam az elmúlt években, hogy a románsággal való párbeszéd hiányában nem tudunk menni előre. Együtt kell valahogy jövőképet kitaláljunk, amit a sajátjuknak is tudnak érezni” – emelte ki Borboly.
Ráduly: stratégia csak azért van, mert kell
A volt csíkszeredai elöljáró felszólalásában azonnal ellentmondott a mellette ülő Borboly Csabának, mivel szerinte „ezek a szavak, mint Bukarest, Budapest, meg össze kell fogni, jól hangzanak, csakhogy Bukarest nemhogy nem oldja meg a gondjainkat, hanem teljes mellszélességgel Székelyföld ellen dolgozik”. A 2007–2013-as uniós költségvetési ciklusban integrált városfejlesztésre lehívható uniós pénzekkel kapcsolatban elmondta, míg Hargita és Kovászna megyét „kikerülték”, „alanyi jogon” Brassó, Marosvásárhely és Nagyszeben is jelentős eurótízmilliókat kapott, „amit arra költhettek, amire akartak”. A közép-romániai fejlesztési régió további több száz városának összesen mindössze 40 millió jutott, ezért kellett versenyezni, és ebből sikerült Csíkszeredának „egy jó és jól megírt pályázattal nagyobb összeget megszereznie”. Szerinte a jelenlegi védelmi miniszter „nagyon sokat próbált tenni azért, hogy Csíkszereda pályázatát kibuktassa”, de ez végül nem sikerült neki. Ezen a vonalon továbbhaladva Ráduly kifakadt, hogy „Afganisztánban, Irakban sincs annyi rendőr, katona, mint Székelyföldön”. A fejlesztési stratégiáról úgy vélekedik, „az csak azért van, mert kell”.
„Külcsín tekintetében sok minden változott Csíkszeredában, van sportarénánk, uszodánk, de mi csíkiak otthon vagyunk-e benne?” – tette fel a kérdést. „Az volt a legfontosabb feladatunk, hogy a városnak a székely-magyar jellegét tudjuk hangsúlyosabban megjeleníteni, mint korábban. Ez az ellenségeink miatt kezd leépülni. Téved, aki azt gondolja, hogy a románokkal karöltve kell fejlődjünk. Saját magunkra kell támaszkodnunk” – közölte. Kitért arra, hogy Hargita megyében „tehetetlenül végig kell nézzük”, hogy 161 tanügyest leépítenek. „Merénylet zajlik, központilag nélkülünk döntenek, nem tudunk beleszólni” – mondta.
Az integrált városfejlesztési stratégiára térve elismerte, hogy „Csíkszereda önmagában semmit sem ér, csak a térséggel közösen fejlődhet” – ezért hozták létre a regionális vízszolgáltatót és indították el a térségi szemétszolgáltatást is.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Vonzóbbá vált a székely turizmus
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. Az idegenforgalmi mutatók azonban javultak az elmúlt hetekben, állítja Daragus Attila, az országos faluturisztikai egyesület alelnöke, aki szerint a háromszéki panziók jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek.
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. A legfrissebb felmérés szerint – amely első sorban az év első hat hónapjának adatait veszi figyelembe – a turisták mintegy 40 százaléka Brassóba érkezett, 21,8 százalékuk Maros megyébe, 18,5 százalék Szeben megyébe, Fehér és Hargita megye 7,6, illetve 7,4 százalékkal szerepel, míg Kovászna megye 4,7 százalékkal a sereghajtó. Ez az arány június óta egészen biztosan javult Kovászna megye esetében, ekkor érkeznek ugyanis a gyógykezelésre beutalt vendégek. A tartós kánikulának köszönhetően is növekedett a háromszéki panziók forgalma, jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek ezek a vendéglátó-ipari egységek – tudtuk meg Daragus Attilától, az Antrec országos faluturisztikai egyesület alelnökétől, aki szerint az elmúlt évektől eltérően nemcsak az ország déli megyéiből, hanem külföldről is több vendég érkezett. „Nem tudjuk, mi a magyarázata az érdeklődésnek, de örülünk neki. Az már hagyománynak számít, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a tusnádi szabadegyetem ideje alatt Tusnádfürdő száz kilométeres körzetében minden szálláshelyet lefoglalnak, ettől függetlenül azonban igyekszünk testre szabott programokkal, minőségi szolgáltatásokkal csábítani a turistákat, és az árakat sem növeltük tavalyhoz képest” – mondta Daragus. Az sem meglepő a szakember szerint, hogy a látogatók egy részét a gyógyturizmus vonzza, ők a borvízforrásokat, a mofettákat keresik, de sokan érdeklődnek a történelmi vagy az irodalmi vonatkozású emlékhelyek iránt, Dózsa György, Gábor Áron vagy éppen Benedek Elek szülőházát keresik fel. „Előrelépésnek számít, hogy tavaly Bálványos felé leaszfaltozták az utat, idén azonban pénzhiány miatt nem folytatták a munkálatokat a Szent Anna-tó irányában, de úgy tűnik, ez nem tartotta távol a vendégeket” – magyarázta a faluturisztikai egyesület alelnöke.
Turistavonzó csíkszeredai városnapok
A csíkszeredai turisztikai információs iroda vezetője, György Piroska munkatársunk kérdésére elmondta, nem tudnak pontos vagy hozzávetőleges információkkal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban hány turista fordul meg a megyeszékhelyen, abban azonban egészen biztosak, hogy legtöbben nyáron keresik fel a várost, a vakáció ideje alatt. „Úgy látjuk, hogy a városnapoknak egyre nagyobb szerepe van az idegenforgalomban” – vélte György Piroska. Ezt azzal magyarázta, hogy a most hétvégén zajló városnapi rendezvénysorozat idejére mondhatni megteltek a szálláshelyek, ami azt jelzi, hogy ilyenkor megnövekedik a turisták száma a városban. „Ami meglepő, hogy egyre több idegenül beszélő turista fordul meg az irodánkban. Már nemcsak Magyarországról, hanem más európai országokból is egyre többen érkeznek Csíkszeredába” – mondta az irodavezető. Mint mesélte, beszéltek olyan külföldi turistával is, aki elmondta másodszor tér vissza vidékünkre, mert legutóbbi látogatásakor nem tudott mindent megnézni.
Szentkép, hűtőmágnes
Csíkszeredában egyébként rendszerint a pünkösd idején fordul meg a legtöbb turista: a csíksomlyói búcsúra több százezren látogatnak, közülük sokan a városi és környékbeli panziókban keresnek szállást. Urbán Erik ferences templomigazgató elmondta, amellett, hogy növekszik a látogatók száma, örvendetes, hogy egyre több a fiatal zarándok. Szerinte feltehetően azért növekedett a kegyhelyre látogatók száma, mert beindultak a magyarországi, határon kívüli kirándulások programjai. „Sokan érkeznek Magyarországról, és számos helyi látogatónk is van. Tavaly Japánból és Ausztráliából is volt vendégünk” – sorolta Urbán Erik. A csíksomlyói ferences kolostor épületében egy kegytárgybolt is működik. Itt Gergely Izabella eladótól, a Szociális Testvérek Társaságának tagjától megtudtuk, leginkább a helyi jegyeket magán viselő tárgyakat vásárolják a turisták. „Szentképeket, hűtőmágneseket szoktak vásárolni, de szoktam ajánlani nekik a Csíksomlyóról szóló könyveket is, nagyrészük többnyelvű” – magyarázta az eladó. Mint mondta, leginkább a zarándokok keresik fel a kegytárgyboltot. Főként azokat a tárgyakat vásárolják, amelyeken a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor mása látható.
Udvarhely „csupán” tranzitváros
Noha érdeklődőkben nincs hiány, Székelyudvarhely továbbra is tranzitvárosnak számít idegenforgalmi szempontból. A rövid városnézést követően a turisták többsége inkább a környékbeli települések felé veszi az irányt – tudtuk meg a Tourinfo irodában. A városháza által működtetett iroda egyébként négynyelvű turisztikai tájékoztatóban mutatja be Székelyudvarhely és térsége épített örökségét, történelmi múltját, kulturális programjait és a különböző kikapcsolódási lehetőségeket. Megtudtuk, naponta akár kétszázan is érdeklődnek a nyári időszak alatt Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkja melletti turisztikai irodánál. „Nemcsak turisták, hanem olyan helyiek is igénylik az útikalauzokat és térképeket, akik vendégeiknek mutatnák be a várost” – tudtuk meg Bálint Júlia irodavezető-helyettestől. Az információkat igénylő turisták zöme magyarországi, és általában csoportosan, idegenvezetővel jönnek a városba, de számos egyéni látogató is érdeklődik. Persze távolabbról is „kiszúrják” a székely anyavárost, legutóbb spanyolországi turisták igényeltek útbaigazítást, de gyakoriak például a skandináv vendégek is. Bálint Júlia elmondta, főként a történelmi városrész érdekli leginkább a látogatókat, a Székely Támadt-várat, a templomokat és a Haáz Rezső Múzeumot nézik meg legtöbben. Az iroda munkatársa szerint általában a szabadidős tevékenységek és a hagyományos mesterségek érdeklik a turistákat, így nagyon sokan a korondi fazekas élményműhelyt látogatják meg, de többen választják a szintén korondi lovas-szekeres körutat is, melynek keretében különböző műhelyekbe látogathatnak el. A népi örökség iránt érdeklődők a környékbeli tájházakat is felkeresik, emellett nagyon népszerű a turisták körében a zeteváraljai víztározó és a székelyderzsi erődtemplom is. Bálint Júlia elmondta, általában a turisták útvonalától függően ajánlják a látogatnivalókat. „Székelyudvarhely még mindig nem célpont” – jelenti ki az irodavezető-helyettes, hozzátéve, próbálnak tenni a város tranzitjellege ellen, főként rendezvényekkel igyekeznek lekötni a turistákat.
Népszerű a szekér, de a terepjáró is
„Naponta akár harmincan is betérnek a turisztikai információs irodába, de ennél sokkal több turista érkezik a faluba, jelenleg is szinte teljes mértékben el vannak foglalva a szálláshelyek” – mondta el érdeklődésünkre Sztojka Beáta, a farkaslaki Tourinfo Iroda munkatársa. Az irodavezető szerint a községet többnyire magyarországi turisták látogatják, míg Parajdra számos román ajkú, de orosz vendég is ellátogat. Távolabbról érkező külföldiek is megfordulnak Tamási Áron szülőfalujában, zömében holland és német lakókocsis turisták, akik kempinghelyet keresnek. A Farkaslakára érkezőket leginkább a szekeres túrák, valamint a Fehér-Nyikó forrását felfedező terepjárós túrák vonzzák, továbbá népszerű úti cél a Gordon-hegyen található Jézus szíve kilátó.
Magyarországról jönnek a legtöbben
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research 2013-ban tett közzé egy átfogó felmérést a székelyföldi turizmusról, mely szerint a régióba látogatók 24 százaléka magyarországi, de ez az arány a különböző turisztikai célpontok esetében nagyon nagy mértékben különbözik. A legfontosabb célpontok Kovászna, Szováta és Tusnádfürdő. A gyógyturizmusáról nevezetes Kovásznán gyakorlatilag nincsenek magyarországi turisták, de Szovátára is meglehetősen kevesen látogatnak. Ezzel szemben például Udvarhelyszéken, Zetelakán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében többségben vannak az anyaországi kirándulók. A tanulmány szerint egy turista egy nap alatt átlagosan 350 lejt költ el székelyföldi látogatása alkalmából, ebbe a szállás, étkezési és egyéb költségek is beletartoznak, viszont az utazást nem foglalja magában.
Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pénz- és szakemberhiány az egészségügyben
Feleannyi orvos és asszisztens dolgozik a hazai kórházakban, mint az EU többi országában, kiszámíthatatlan a gyógyszerellátás, a belügyminisztérium beleszól az egészségügy dolgaiba, hiányos a daganatos betegek kezelése, méltánytalan a kórházak finanszírozása – sorolták a legsúlyosabb gondokat tegnapi tájékoztatójukon a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetői. Azt sem rejtették véka alá: házuk táján idén csökkent a betegforgalom, és még sok egyéb oka van annak, hogy előreláthatóan közel kétmillió lejes hiánnyal zárják a 2015-ös esztendőt.
A pozitív események közé sorolta András-Nagy Róbert kórházmenedzser, hogy az intézmény júliusban, a tavaly lezárult akkreditációs folyamat eredményeként megkapta a legmagasabb minősítést, a sürgősségi kórház kategóriában ez a legfelsőbb fokozat, amit öt év múlva újból meg kell szerezni ahhoz, hogy az egészségbiztosító pénztár továbbra is szerződést kössön a kórházzal. A menedzser sikernek tartja, hogy az utóbbi két orvosi versenyvizsgán majd minden helyre ketten-hárman jelentkeztek, hat orvost alkalmaztak, az ortopédia szakon őszre halasztották a versenyvizsgát. Új orvosok: dr. Bodó Erika gyermekgyógyász, dr. Robert Dobrescu neurológus, dr. Alina Bratu sürgősségi szakorvos, dr. Bajcsi Enikő belgyógyász, dr. Szente Lilla neonatológus és dr. György-Szakács Csa­ba sebész. András-Nagy Róbert elmondta, év közepéig közel ezer esettel kevesebbet láttak el, mint tavaly ebben az időszakban, ami egyrészt az építkezésnek és az osztályok folyamatos költöztetésének tudható be, a járóbeteg rendelőkben is csappant a forgalom, a sürgősséget ellenben továbbra is naponta több mint száz páciens kereste fel. A menedzser úgy véli, ha a sürgősségi kórháznak ügyeleti vonalakat kell működtetnie, a finanszírozásnak is tekintettel kellene lennie erre, és nem szabadna az ellátott esetek számához kötni a költségvetést. Gondként említette, hogy folyamatos az orvosok és asszisztensek elvándorlása a kórházból, sok az üres állás, tavaly a meghirdetett százkilenc munkahelyből csak ötvenötöt foglaltak el, idén a nyolcvankettőből ötvenhármat, 90 százalékban kisegítő személyzetet és asszisztenseket vettek fel.
Két éve a kormánytól nem kaptak egy lejt sem beruházásra, a prefektus tízes prioritási listáján nem szerepel a kórház, az egészségbiztosító pénztár törvénytelenül, egyszerű átiratokkal módosítja az elektronikus egészségügyi kártya kötelező használatának határidejét – sorolt fel néhányat a súlyos problémák közül dr. Antal Álmos orvosigazgató. Elmondta, egyes gyógyszerek árának központilag meghatározott csökkentése miatt a gyógyszergyártók abbahagyták ezek előállítását, elsősorban a leginkább használt készítményekről van szó, köztük alvadásgátlók, onkológiai szerek, amelyeket tavaly még be lehetett szerezni, de jelenleg már nincsenek forgalomban. Egyesek helyettesíthetőek, mások kevésbé. Említett okokból a kórház gyógyszerköltségei nem csökkentek, ellenkezőleg, nőttek. Eltűnnek a piacról egyes generikus gyógyszerek, és megjelennek a drágább innovatív készítmények, a kórháznak pedig kötelessége ellátni a beteget és beszerezni a számára leghatékonyabb szert – hangsúlyozta az igazgató.
Dr. Antal Álmos az onkológiai felszereltség hiányosságairól is beszélt, míg az EU országainak többségében háromszázezer lakosra jut egy radioterápiás készülék, addig Romániában egymillió emberre számítanak egyet, a közkórházak radioterápiás központjaiban a gépek régiek, gyakran meghibásodnak. A háromszéki rákos betegek még kiszolgáltatottabbak, mert itt nincs sugárterápia, Brassóba, más városokba vagy külföldre mennek, ha a kezelést még idejében el akarják végezni, mert a minisztérium által meghatározott, erre fordítható pénzkeret olyan kevés, hogy hónapokig kell várni az ingyenes kezelésre. A szakemberhiány a másik rákfenéje az onkológiai ellátásnak, kevés a radiológus és hematológus, az erre szakosodott asszisztensekkel együtt országos szinten ötszázharmincan vannak, akik félmillió daganatos beteget látnak el. Hiányzik a rákszűrés, a diagnosztizálás gyermekcipőben jár, a felszereltség hiányos, a gyógyszerellátás bizonytalan – összegezte a bajokat az igazgató.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horváth Anna: a román tanácsosokból néha még előtör a magyarelleneség
kérdezett: Kertész Melinda
Az alpolgármester szerint a napi, közérdekű problémák a "magyar ügyeknél" is jobban foglalkoztatják a kolozsvári magyarokat.
Nemcsak magyarként kell sokszor politikai csatákat vívnia a román többségű, sokszor soviniszta tanácsosokkal, mandátuma alatt azzal is szembe kellett néznie, hogy a kolozsvári magyarok egy része elfordult az RMDSZ-től. Felismerte, hogy a választók bizalmának visszaszerzését azzal kell kezdeni, hogy meg kell hallgatnia igényeiket. Ezek az igények pedig nem feltétlenül esnek egybe a politikum által oly sokszor felvállalt "magyar ügyekkel". Horváth Annát a városházán folytatott munkájáról kérdeztük. Emil Boc polgármester mindent megtenne, csakhogy elkerülje a többnyelvű helységnévtábla témáját. Legutóbb azt mondta, hogy ő nem tehet mást, mint betartani a bírósági határozatot. Azt már nem említette, hogy ő döntött az alapfokon született pozitív bírósági határozat megtámadásáról. Szerinte a városkapuk felirata megoldaná az összes többnyelvű városnévtábla feliratot illető vitát. Ön pedig csatlakozott a várostáblák többnyelvűsítése miatt indult kezdeményezéshez, az Ezer per tavaszához. Ebből a helyzetből kiindulva ön szerint hogyan alakulhat a helységnévtábla sorsa?
- A törvény a polgármestert nem kötelezi semmire. Sem arra, hogy kitegye a táblát, de arra végképp nem, hogy ne tegye ki. A törvény 20%-on felüli kisebbségek esetében rendelkezik kötelező érvénnyel a kisebbségi nyelvi jogokat illetően. Ahol a nemzeti kisebbségek számaránya nem éri el a 20%-ot, ott lehetőség nyílik a többnyelvű várostábla kihelyezésére, ezt egyébként az alapfokon született ítélet indoklásában a bírónő is tételesen leírta: amit nem tilt a törvény, az megengedett. Tehát a törvény nem tiltja, hogy a polgármesteri hivatal kitegye a többnyelvű helységnévtáblát, és megadja a lehetőséget egy helyi közösségnek, hogy eldöntse, akar-e élni ezzel a lehetőséggel, vagy sem. Erre Brassótól Szászmedgyesig számos példa van országszerte, nem is érdemes őket sorolni.
Aranyosgyéres esetében azt mondta a bíró, hogy nem lehet a törvényhez hozzátenni, tehát ami nincs benne a törvényben, az még nem jelenti azt, hogy lehet.
- Aranyosgyéres esete tükrözi leginkább annak a következményét, amikor egy országban a bíró, vagy az ügyész a döntéséért nem tartozik semmilyen felelősséggel, hanem a saját meggyőződései, érzései és ellenérzései által befolyásolva leír valamit, amit később, 2015-ben saját bíró kollégája – gondolok itt a helységnévtábla-ügyben megszületett alapfokú döntésre - darabokra szed.
Más önkormányzatoknak, akik hivatalos helységnévtáblát tettek ki, nem kellett szembenézniük ezzel a jogértelmezési problémával, hiszen senki nem támadta meg a döntésüket. Ugyanakkor, sok esetben, az önkormányzatok a település bejáratokhoz több nyelven feliratozott „városkapuk”, obeliszkek kihelyezése mellett döntöttek, mert ezzel az adminisztratív döntéssel elkerülhették a pereskedést.
Egy ilyenszerű városkapuval próbálja Emil Boc polgármester áthidalni a problémát Kolozsváron is, mert ehhez nem szükségeltetik városi tanácshatározat. Ez egy adminisztratív döntés, de ennek az a hátulütője – és ide szeretnék kilyukadni a polgármester nyilatkozata kapcsán –, hogy nincs törvényes garancia: nem lévén egy tanácshatározat erről, egy következő városvezetés jóindulatának hiányában, neadjisten, rosszindulata esetén, a városkapukon szereplő többnyelvű felirat ugyanolyan könnyen levehető, ahogy azt kitették.
Hogy látja, miért maradt a pereskedés az utolsó lehetőség, mi az oka annak, hogy politikai eszközökkel nem sikerült elérni azt, hogy Kolozsvár bejáratainál magyarul is kikerüljön a város neve a helységnévtáblákra?
- Az elmúlt 25 évben igyekeztünk az ügy kapcsán partnert találni, ugyanis a román többség támogatása hiányában erről nem születhetett pozitív döntés. A román politikusok nagyon nehezen, és ritkán döntenek úgy, hogy véleményformálóként támogatnak egy kisebbségi ügyet, és a szavazótáboraik vélt vagy valós elvárásaiktól elvonatkoztatva, azt mondani: ez a normalitás része, ez egy európai opció.
Emil Boc retorikájában azonban jelen vannak azok az elemek, hogy európaiság, kisebbség elismerése, békés együttélés, mégis a tábla ügye nem látszik megoldódni.
- Én úgy egészíteném ki azt, amit ő mondott, hogy a városkapu többnyelvű feliratozása egy pozitív gesztus, egy lépés a normalitás és az európaiság irányába. Azért nem elég, és ezt neki valamilyen módon meg kell értenie, mert ez a vállalása nem foglal magába törvényes garanciákat. A kolozsvári magyar közösség – számát tekintve is, és a város fejlődéséhez, történelméhez való hozzájárulása okán is – kell legyen olyan értékű, hogy törvényes garanciákba is tudjuk foglalni a város többnyelvű helységnévtáblája ügyét. Azonban, amint azt az elmúlt évek tapasztalata is mutatja, ez nem fog menni anélkül, hogy a többségi román közösséget a mi oldalunkra állítanánk. Azért nem fog menni, mert a román politikusok arra koncentrálnak, hogy egy ilyen vállalás milyen hatást válthat ki az általuk képviselt közösségben.
Ezért mondtak csődöt a politikai eszközök is az elmúlt években. A törvényes előírásoknak és feltételeknek megfelelően az RMDSZ 2011-ben 13500 aláírást nyújtott be polgári kezdeményezésű tanácshatározatra. A törvény értelmében egy adott közigazgatási egységben polgárok is kezdeményezhetnek tanácsi határozatot, ha a szavazati joggal rendelkezők legalább 5%-a aláírásával támogatja azt. Ezzel együtt, azóta sem került napirendre a helységnévtábla-tervezet. Románok és magyarok egyaránt aláírták a határozat-tervezetet, ami megérdemelne annyi figyelmet, hogy napirendre tűzze a tanács, hiszen egy egyértelmű támogató vagy ellenző szavazat hiányában egy folyamatos játszma folyik ebben az ügyben: senki sem mondja azt ki nyíltan, hogy „nem”.
Februárban kiütötte a biztosítékot a PSD-frakcióban, hogy az Ezer per tavaszához való csatlakozásra buzdítottam az ügyet támogató kolozsvári román és magyarokat egyaránt. A tanácsülés másnapján kérték a lemondásomat. Ebben a kérdésben sajnos, a román politikusok kettős játszmát folytatnak: nem foglalnak állást a kérdésben, és nem hajlandóak támogatni, felvállalni azt, hogy ez egy olyan ügy, egy olyan pont, amin túl kell lépnünk. Ha nem oldjuk meg ezt a kérdést, akkor nem tudunk kulturális fővárosban gondolkodni. Például a Kolozsvári Állami Magyar Színház egy olyan intézmény, amely megoldotta a román feliratozás kérdését, úgy, hogy közben nem vár kölcsönösséget a román színháztól, mert úgy gondolja, hogy a román közönség felé is nyitnia kell. De amíg nem tudja a román többség is felmutatni ugyanezt a típusú hozzáállást, mentalitást, addig valóban csak üres szlogenekről beszélhetünk.
A mutlikulturalitásról Európa-szinten lemondtak a társadalomkutatók, a vezető politikusok, és helyette az interkulturalitást ajánlják, szerintük ezt a kifejezést kellene feltölteni tartalommal. Kolozsvár esetében nem is lenne olyan nagyon rossz ötlet, mert a multikulturalitás fogalma már nem hangzik hitelesen Boc részéről. Ön szerint el kellene mozdulni az interkulturalitás irányába?
– Jónak tartom azt, ha a szakemberek bizonyos fogalmakkal zsonglőrködnek, vagy játszanak, hiszen a fogalmakat időről időre – és ha a használati módozathoz, vagy a tartalmukhoz negatív konnotációk is kötődnek, akkor annál inkább – egy picit újra kell gondolni, de ezek még mindig csak szavak. Akár interkulturalitásnak, akár multikulturalitásnak nevezzük, mindkét esetben elsősorban a kultúrák egymáshoz viszonyított autonómiájáról kellene beszélnünk. Lucian Kovács Nastasă nagyon szépen fogalmazott, amikor azt mondta: ő abban hisz, hogy a különböző kultúrák legfennebb kölcsön tudnak kérni egymástól értékrendet, de nem kell egybefolyniuk, sem egybekapcsolódniuk. Én úgy fogalmaznék, hogy egymásból kellene építkezniük ezeknek a kultúráknak. Az egymás mellett élő közösségek megmaradása és a kulturális értékeinek újratermelése csak úgy valósulhat meg, ha egymástól függetlenek, létezik autonómiájuk, és ha intézményes keretek között is kapnak erre segítséget. Ilyen keret lehet például a Kolozsvári Magyar Napok, vagy a Kolozsvári Állami Színház és a Kolozsvári Magyar Opera.
A következő helyhatósági választásokig egy szűk év van hátra. Visszatekintve, milyennek értékeli a három éves tevékenységét, és még mit kellene elvégezni a következő mandátumig?
- A 2012-es választási kampányban azzal szembesültem, hogy a kolozsvári magyarok úgy érezték: az RMDSZ-frakció nem figyel eléggé rájuk, sokkal inkább a saját maga által felállított prioritások, célkitűzések, mint az emberek által megfogalmazott problémák, elvárások mentén tevékenykedik.
Talán az is fokozta ezt az érzést, hogy nem tájékoztattuk őket rendszeresen, naprakészen, ezért ábrándultak ki a politikából, fordultak el az RMDSZ-től. Ugyanis nem elég csak a kampányidőszakban ráerősíteni a választókkal való kommunikációra, hanem rendszeresen jelen kell lenni a közbeszédben, a köztudatban, konzultálni kell, beszélni a megvalósításokról, vagy éppen a kudarcokról, annak okairól. Másrészt, talán túl sokat foglalkoztunk a szervezeti gondokkal, és ez elvont energiát attól, hogy odafigyeljünk az emberek mindennapi gondjaira. Én akkor jöttem rá, hogy nagyon nagy személetváltásra van szükség, amikor kétheti rendszerességgel elindult a Paprika Rádióban az interaktív műsorom, talán elsőként a mindenkori városvezetés történetében. Azt tapasztaltam, hogy a kérdések 90%-a napi, közérdekű problémákról szól. Majdhogynem egyáltalán fel sem merültek kizárólag a magyar közösséget érintő kérdések, hiszen jellemzően a városgazdálkodás, parkolók, forgalomszabályozás problémakörben mozogtak a kérdések.
Ebből, persze, nem az következik, hogy a kolozsvári magyaroknak nem prioritás például az anyanyelvhasználat, a műemlékfeliratok, a magyar iskolák, egyházak, civil szervezetek támogatása, hanem, hogy úgy érezték, kiváltság és jó dolog az, ha van kihez rendszeresen forduljanak mindennapi gondjaikkal, javaslataikkal a polgármesteri hivatalban. Ettől kezdve részemről ez egy tudatos váltás volt, és az emberek egyértelműen pozitív változásként élik meg, hogy elérhető vagyok, a rendelkezésükre állok, feladatokat kapok és megoldásokat keresek ezekre.
Másrészt viszont, a magyar bölcsődei helyek kérdéséről tudtam, hogy egy olyan hiányosság, amely a magyar közösséget húsba vágóan érinti. Persze az is történhetett volna, hogy gyorsan beindítunk egy-két csoportot, hadd látsszon, hogy foglalkozunk az üggyel – a többi meg, ha összejön jó, ha nem, más prioritások veszik át a helyét. Ehelyett folyamatos odafigyeléssel, hosszútávú következetes építkezéssel próbáltam elérni, hogy minden évben sikerüljön a bölcsődei helyek számát növelni, újabb bölcsődei helyszíneken magyar csoportokat beindítani. A folyamat maga nagyon nehézkes, egy bölcsőde beindításának kifutási ideje legalább egy év: be kell azonosítani az intézménynek megfelelő ingatlant, a jogi, vagyoni kérdéseket rendbe kell tenni, az épületet fel kell újítani. A fél szemem mindig rajta kellett legyen ezen a projekten, de ebben a polgármester gyakorlatilag szabad kezet adott nekem. Persze az sem mellékes, hogy kezdetektől nagyon jó volt az együttműködésem a bölcsődéket igazgató kolléganőmmel, aki először talált olyan alpolgármester-partnerre, aki ezt az ügyet a sajátjának tekinti. Ilyen körülmények között az sem zavarta, hogy én a saját közösségem érdekeit akarom érvényesíteni, hiszen ebben a helyzetben mindenki nyert. 2012 óta évente indult a lakónegyedekben újabb magyar csoport, sőt az elkövetkező két évre is folynak az előkészületek: idén a Mărăști tér közelében a Karjala (Coastei) utcában, jövőre a Donát út végén, 2017-ben a Hajnal negyedben nyílik újabb bölcsőde és indulnak be újabb magyar csoportok. A polgármesteri hivatal egy olyan intézmény, ahol sokféle ember dolgozik. Csaknem 80%-uk 15 éve itt van, legtöbbjüket az akkori polgármester, Gheorghe Funar semmiképpen nem a hozzáértés, kompetenciák, szakmai tudás alapján hozta ide, tisztelet a ritka kivételnek.
A köztisztviselő egy nagyon alkalmazkodó fajta, legalábbis felszínesen, és a látszat erejéig nagyon képes az új retorikát elsajátítani, újszerűnek mutatkozni világnézeteiben és elképzeléseiben. Az egyetlen dolog, amiben nagyon nehéz ezt a váltást, változtatást eszközölni, az a szakmai hozzáértés, mert az vagy van, vagy nincs. S bár retorikailag mindenkinek könnyen megy az, hogy most nem divat gyűlölni, vagy nyíltan utálni a magyarokat, néha váratlan helyzetekben előtör belőlük, a tanácsosokból is a magyarellenesség.
Zsigeri ez a magyarellenesség?
- Nekem még mindig tudnak meglepetéseket okozni a városi tanácsban a kollégák. Az például, amikor egy liberális, nálam talán fiatalabb politikus azzal kezdi a mondatot, hogy a nagyapja magyar volt, és azzal folytatja, hogy őt „vérig sérti” az, hogy az Avram Iancu utca az számunkra Petőfi utca. Nem a magyar nagypapát, felmenőt nem tudom elhelyezni a képben, akit ő sűrűn emleget, hanem ezt a lelkiállapotát, hogy miért sérti, mitől tartja ő veszélyesnek, károsnak a magyar utcanév-használatot, arra hivatkozva, hogy mi a múltban élünk, és összezavarjuk a gyerekeinket a kettős utcanév-használattal. Hogy ez mennyire zsigeri, azt nem tudnám megmondani, de eléggé elkeserítő.
Ebből a szempontból Bocról mi mondható el?
- Úgy gondolom, hogy nekünk, magyaroknak, a jelenlegi helyi román politikusi kínálatból ő a legjobb és legelfogadhatóbb partner, és ide a politikai pártok teljes palettáját beleértem. Azt tapasztaltam, hogy benne nincs az a típusú ellenállás, ellenérzés, mint az említett kollégában. Októberben, a helységnévtábla-per kapcsán is elmondta: választási kampány van és ez egy olyan politikai kérdés, amit a pártja ebben a pillanatban nem vállalhat fel, mert ha ezt megtenné, szavazatokat veszíthet.
Azt nem tudhatom, hogy milyen adatokra támaszkodik, nem tudok olyan felmérésről, ami a kolozsvári lakosok körében szakmailag megalapozottan, mindenféle szempontból mérte volna a nacionalizmus alakulását, de ugyanígy reagált valamennyi helyi tanácsos, illetve az ellenzék, a PSD meg is mutatta, hogy milyen könnyedén lő csípőből, még akár a saját érdekei ellenében is, amikor adódik egy általa jónak vélt helyzet, amikor a magyar kérdésből ügyet lehet csinálni. Gondolok itt arra a februári esetre, amikor a lemondásomat kérték. Azzal próbálták a mézesmadzagot elhúzni a polgármesternél, hogy jelezték neki: hajlandóak lennének nagykoalíciót kialakítani a leváltásomra, és megszavaznák utólag a helyembe tett liberális kollégát, azonban a polgármester erre nem volt kapható. Ők sem gondolták végig, hogy mit nyernének abból, hogy a teljes magyar közösség haragját, ellenérzését magukra vonnák, hiszen precedens nélküli lenne, hogy 14 év után nincs magyar alpolgármestere a városnak, ráadásul nem azért, mert nem végzi a dolgát, vagy valamit mulasztott a hivatali teendői közül, hanem azért, mert kiáll a táblaügy mellett, ami a világ legtermészetesebb dolga. A PSD azt vágta a fejemhez, hogy hogyan támadhatom meg azt az intézményt, ahol dolgozom, és ahonnan a fizetésemet kapom, és hogyan buzdíthatok arra embereket, hogy perbe hívják a polgármesteri hivatalt. Azonban ebben a tényállásban semmi ellentmondás nincs, mert ez a per nem valaki, vagy egy intézmény ellen indult, hanem egy ügyért, és azért kell folytatódnia, mert nincs politikai akarat a többnyelvű helységnévtábla kihelyezésére. A román jogrendben bízva akarjuk a tanács döntésének hiányát egy bírósági döntéssel helyettesíteni. A magyar közösség képviselete számomra elsőrendű, hiszen ők küldtek ide szavazataikkal, az intézményi munkából fakadó kötelességek csak ezután következnek. Nagyon ritka, hogy ez a két érdek ütközik, de ha alpolgármesteri tisztségembe is kerül, nekem nincs más opcióm, mint az általam képviselt közösség érdekeit prioritásként kezelni.
Úgy gondolom, hogy ezt mára már megértették. A napokban azt kérdezték tőlem, hogy nem félek-e attól, hogy támadások érnek, amiért az Ezer per tavaszához csatlakoztam. Azt válaszoltam, hogy szerintem ezt a hibát senki nem fogja megismételni, azt gondolom, hogy mára a dolgok a helyükre kerültek a fejekben.
Ön szerint mekkora az esélye, hogy jövőre, a helyhatósági választások után az alpolgármesteri tisztségben folytassa a munkáját?
- Nagyon nehéz kimatekozni, hogy hány önkormányzati mandátummal válik megkerülhetetlenné az RMDSZ-frakció. Remélem, senki sem olyan naiv, vagy nem ringatja magát abban a hitben, hogy a mindenkori román polgármester úgy gondolja, hogy jár ez a tisztség a magyar közösségnek, mert ez nem igaz. Magyar alpolgármester akkor van, amikor a többséget velünk kialakítani tudó párt valamilyen politikai számításból úgy gondolja, hogy jó neki, ha köt egy ilyen alkut.
Persze, sokat lehet köbözgetni, de én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valamelyes bizonyossággal lehessen alpolgármesteri tisztségre számítani – függetlenül, hogy én vagyok az, vagy más – legalább hatszemélyes RMDSZ-frakcióra van szükség. Ha a tanácsra leképezzük a kolozsvári magyar közösség 16%-os számarányát, akkor az a 27 tanácsosból négy, jó esetben öt magyar tanácsost jelent. Ahhoz, hogy ebből hat legyen, vissza kell térni azokhoz a 90-es évek eleji állapotokhoz, hangulathoz, amikor a funari veszélyérzet, nyomás hatására, vagy más logikák mentén a kolozsvári magyar közösség példásan tudta mozgósítani magát a választásokkor. Akkoriban, azokon a településeken, ahol az elöljárói hitelesek tudtak lenni, a magyar közösség sokkal nagyobb arányban ment szavazni mint a román.
Nem értékelhető mégis pozitív fejleményként az, hogy ma már nem létezik az a félelem, ami ezt a nagy mozgósítást generálhatná, és, hogy az emberek nem gondolják azt, hogy nagy veszteséget jelentene vagy veszélyes lenne számukra, ha nem mennének el szavazni?
- Nagyon szomorú lenne, ha arra a következtetésre kellene jutni, hogy csak a félelemérzet az, ami ilyen példás, arányainkon felüli mozgósítást ki tud váltani. Én hiszek abban, hogy az elkötelezett munkavégzés és az őszinte odafordulás a választók felé, az elvárásaikra való figyelés meghozza a várt eredményét és az emberek megértik, hogy el kell menni szavazni. Megértik, hogy meg kell fogni egymás kezét, mertszükség van a hat tanácsosra ahhoz, hogy a román politikusok ne tudjanak játszani velünk, ahogy azt 2008 és 2012 között tették, amikor a PDL-nek egyedül is bőségesen megvolt a többsége, amikor az RMDSZ szavazatára majdhogynem csak kirakatból volt szükség. A magyar alpolgármestert pozitív gesztusként támogatták és szavazták meg, de az RMDSZ-frakció sokkal kisebb súllyal tudott fellépni bármilyen olyan ügyben, amit a politikai koalíciós partner kényelmetlennek tartott valamilyen oknál fogva. Úgyhogy nagyon nehéz volt ilyen körülmények között dolgozni, sokkal nehezebb volt eredményeket felmutatni.
Ebben a ciklusban – noha csak négyen vagyunk – egy nagyon szerencsés konjunktúra folytán lehet, hogy jobb a helyzetünk, mint az 5 tanácsosnak 2008 és 2012 között. Azonban nem hiszek a sorozatos és visszatérő szerencsében, azt gondolom, hogy egyfelől nekünk, önkormányzati képviselőknek kutyakötelességünk észrevenni, hogy mivel nem voltak megelégedve a magyar választópolgárok, és változtatni a viszonyulásunkon, a munkastílusunkon.
Áttérnék a Nőszervezet-beli tevékenységére, arra, hogy a nőket érintő kérdések mennyire vannak napirenden az önkormányzati munkájában. Például a háromszázezernél is több lakosú Kolozsváron nem működik menedékközpont a családon belüli erőszak áldozatainak. Fontosnak tartja pótolni ezt a hiányt? - Egy ilyen központ kétféle módon jelenhet meg és kellene megjelenjen egy településen, egy városban. Az egyik módja, hogy egy civil szervezet, amelyet az önkormányzat anyagilag támogat, felvállalja és működteti ezt a központot. A másik módja, hogy maga az önkormányzat találja meg annak a módját, hogy működtessen egy ilyen központot. Jelen pillanatban nincs döntés arról, hogy melyik irányba kellene elindulnunk, de jövőre, akár európai forrásokat is felhasználva meg kell találni a megoldást erre a kérdésre. Nemcsak az utcahálózati javításokra, és a közszállítási rendszer korszerűsítésére, hanem egy ilyen központ megnyitására is fel kell használni a pályázási lehetőséget. A 2008-ban bekövetkezett megszorító intézkedések, munkahely-befagyasztások miatt ezt a kérdést nem tudta az önkormányzat megoldani.
Az európai város szerepében tetszelgő Kolozsváron a kutya-kérdés még mindig nincs megoldva, noha egy közvitát is szervezett az ügyben a városháza. Egyik sarkalatos kérdés az volt, hogy a gazdák utazhatnak vagy sem ezentúl a buszon a kutyáikkal. Mi történt ezzel a tanácsi határozattervezettel?
- Néhány hónap megfeneklett vita után a polgármesternek sikerült döntést hoznia, így hamarosan a tanács elé kerül a szabályzat-tervezet. A közviták szakítópróbájának bizonyult, hogy a közszállítási eszközökön utazhassanak, vagy nem a kutyákkal közlekedők. Ebben a kérdésben rengeteg pró és kontra érv felsorakozott és végül a kutyatartók irányába billent el a mérleg, azaz megpróbáljuk, működőképes-e a közszállítási eszközökön kutyával utazni.
A kolozsváriak eléggé nehezen viselik, hogy a fesztiválszezon közepén, az ifjúsági főváros évében a város központja leginkább egy építőtelepre hasonlít. Bár soha nem jön jókor a közlekedés számára egy ekkora munkálat, a helyzetet súlyosbítja, hogy nagyon sok helyszínen dolgoznak. Miért időzítették ilyen szerencsétlen időpontra a munkálatokat?
- Tavaly az önkormányzat két opció közül választhatott: vagy elveszíti azt a nagyjából 20-30 millió eurónyi vissza nem térítendő támogatást, amelyet a megkésve jóváhagyott, ezért egymásra csúszott európai projektek jelentettek, vagy vállalja, hogy ezek a munkálatok egyszerre zajlanak és kellemetlenséget okoznak a város lakóinak.
A projektek kiterjednek a teljes villamosvonal mentén az utcahálózat, a járdarész és úttest feljavítására, emellett a Király utca, az Unió utca, a Mócok útja, illetve a Petőfi utca feljavítására is.
Akkor úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a közfelháborodást, de nem mondunk le a finanszírozásról. Nagyon sok tényezős az, hogy kinek a hibája, hogy megcsúsztak a pályázatok és a munkálatokat most egyszerre kell elvégezni. A minisztériumokban késett éveket a jóváhagyás, illetve a finanszírozási szerződések megkötése. Emellett lassította az eljárást, hogy össze kellett hangolni a munkálatokat, például a gázvállalat munkálataival. Ezekkel a cégekkel nehéz volt együttműködni, mert nem alárendelt intézményekről van szó. Gyakorlatilag a tárgyalásokon és a jóindulatukon múlik az, hogy a németországi székhelyű E.ON Gaz hajlandó-e összehangolni velünk a munkálataikat.
A belváros legalább az ősz beálltáig így fog kinézni. Igyekszünk meggyőzni a kivitelező vállalatokat, hogy a lehető legjobban, leggyorsabban dolgozzanak, és próbáljuk minimálisra csökkenteni a kellemetlenségeket. Sokszor úgy tűnik, hogy senki nem dolgozik egy-egy útvonalon, de ez csak a látszat, mert vannak olyan munkaszakaszok, amikor az egyik a másikat be kell várja, vagy el kell telnie néhány napnak, mint például a Petőfi utcában, ahol a 80 centi mélyen kiásott, elhordott és helyére behozott új alapot ledöngölik, és az megroskad. Vannak olyan munkaszakaszok, amelyek betartásától függ az elvégzett munka tartóssága.
Transindex.ro

Márton Áron arcai
Több új művel gazdagodott a bucsini művésztelepen a Márton Áron-ikonográfia. A 2015. július 24–augusztus 2. között megrendezett XI. Vadárvácska Alkotótábor előre bejelentett szellemisége a nagy püspök egyénisége, példája, eszmei és hitvilága volt, s az a 19 művész, aki idén az évről évre újdonságokkal előrukkoló erdei szálláson dolgozott, hamar rá is hangolódott a témára. Ebben az is segítette őket, hogy közelebbről megismerkedhettek Márton Áron életének, munkásságának gyergyói vonatkozásaival, felkeresték a püspök szülőfaluját, Csíkszentdomokost, bejárták gyermekkorának élménynyújtó színhelyeit, hosszasan időzhettek a helybeli emlékmúzeumban, ahol alaposan betekinthettek mindabba, ami az erdélyi katolikus egyházfő példás szolgálatával, helytállásával kapcsolatos. Nyilvánvaló, hogy a Gyergyóalfaluban nyílt táborzáró kiállítás ennek jegyében a szokásosnál is jobban megérintette a közönséget. Az idei alkotó együttlét tematikus jellegét meghatározó házigazda, Gál Mihály és a művészeti vezető, Balázs József festőművész elképzelése e szellemiséghez méltó munkákkal teljesedett ki. Ezt Nagy Miklós Kund művészeti író is hangsúlyozta a tárlatnyitón, aki a művésztelepen született alkotásokat méltatva kiemelte: bár egyazon személyiség, azonos téma és sok közös ihletforrás ösztönözte munkára a művészeket, a végeredmény mégis kellőképpen színes, változatos lett, mindenki igyekezett, hogy saját útját, alkotói elképzeléseit, önmaga stílusát, műfaja jellegzetes jegyeit követve vetítse ki magából azt, amit számára a téma, a Márton Áron-i példázat sugall. Természetes, hogy ez esetben a művészi igényesség talán még hangsúlyozottabban, elevenebben élt a táborlakókban, mint máskor. Ki-ki a maga módján rajzolta, mintázta meg a népéért, hitéért tántoríthatatlanul kiálló Márton Áron arcát, idézte fel immár legendássá vált bérmaútjait, megpróbáltatásokkal teli börtönéveit, a lenyűgöző egyéniségéből sugárzó fényt, a szülőföldjében és népében rejlő erőt, energiát, amiből ő is táplálkozott. A művészeknek komoly kihívást jelentett mindez, hiszen el akarták kerülni a sztereotípiákat, nem a könnyebb megoldások vonulatán akartak végigmenni. Keményen megdolgoztak ezért, de nem feledhették a sokat idézett püspöki jelszót: "Non recuso laborem."
Kétségtelen, hogy Bálint Károly érdemelte ki a legnagyobb elismerést. Olyan kivételes teljesítményt nyújtott a 80 éves szobrászművész, amilyenre talán sokkal fiatalabb kollégái sem lennének képesek: erőltetett menetben, reggeltől késő estig dolgozva, öt nap alatt agyagból megmintázta, majd gipszbe öntötte, kiállításra alkalmassá finomította Márton Áron méretes mellszobrát. Ihletett művét remélhetőleg rövidesen bronzba nemesítve illő környezetbe, köztérre helyezik valahol. De a kiállított festmények, grafikák, plasztikák, textíliák is megérdemlik, hogy minél több ember elé kerüljenek. Gyergyóalfalu után a csíkszentdomokosiak láthatják az anyagot. Pár hónap múlva Marosvásárhelyre is eljut. Ez már szinte magától értetődő, annál is inkább, mivel ezúttal is Vásárhelyről érkezett a legtöbb táborozó. Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Károly, Datu Victor, Gergely Erika, Major Gizella, Nagy Dalma, Sajgó Ilona névsorából állt össze az itteniek csapata. Miholcsa József Marossárpatakot, Orbán Endre, Ráduly Piroska Csíkszeredát, Ferencz Erzsébet, Forró Ágnes Kolozsvárt, Csutak Levente, Jakabos Olsefszky Imola Brassót, Holló Barna Nagyváradot, Ciobanu Gyula Gyergyószentmiklóst, Balázs József, Szakács Eszter Gyergyóalfalut képviselte. A helyiek, a táborszervező Sövér Elek Alapítvány és Gyergyóalfalu polgármesteri hivatala átfogó katalógusban is szeretnék megörökíteni a XI. Vadárvácska műtermését. Eddigi kiadványaik tanúsítják, hogy ennek a tervnek a megvalósítása sem lehetetlen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

KMN – Újrafogalmazott magyar közösség
A kárpátaljai magyarsággal vállalt szolidaritás, az összefogás, a megújulás és a normalitás fontosságát hangsúlyozták a 6. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) nyitógáláján felszólaló közéleti szereplők.
Mint minden évben, hétfőn este is telt ház előtt nyitották meg a Kolozsvári Magyar Operában az egyhetes rendezvénysorozatot.
Gergely Balázs főszervező megköszönte a támogatóknak a rendezvénysorozat megszervezéséhez nyújtott segítséget. Kifejtette: az a tény, hogy immár hatodik alkalommal köszönthetik a távolról érkező résztvevőket, azt jelzi, hogy a magyar napok hagyományt teremtett, ennek keretében „megmutathatjuk a többségi társadalomnak kultúránkat és értékeinket”.
Ugyanakkor emlékeztetett: feladatuknak érzik a fontos magyar ügyek támogatását, így az idei rendezvény fókuszába a háború sújtotta kárpátaljai magyarság megsegítését állították. „Nem az az erős közösség, amely a másikat le tudja győzni, hanem az, amely képes megsegíteni testvéreit” – jelentette ki Gergely Balázs. Elmondta, hogy a 6. Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt bárki adakozhat a Kárpátalján élő magyarság számára a rendezvény több pontján felállított urnáknál, sms-ben vagy banki utalással.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke köszöntőbeszédében a széleskörű civil és politikai összefogás erejét hangsúlyozta, amelynek köszönhetően „a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt előtérbe kerül a város magyar jellege”.
A rendezvény sikerét szemléltetve rámutatott: kezdetben a román városvezetés tartózkodással fogadta az egyhetes magyar kulturális rendezvény ötletét, nem értették, hogy miért nem elég a hivatalos városnapok keretében megmutatni a magyar sajátosságokat. Ehhez képest immár Kolozsvár önkormányzata is kiemelt rendezvényként kezeli a rangos kulturális eseményt, „melyet nem szabad alárendelni kicsinyes érdekeknek”, hangsúlyozta Csoma Botond.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja beszédében rámutatott: a Kolozsvári Magyar Napok az élni akarás jele, erről árulkodik az a több mint 500 programpont is, melyek közül a fesztiválozók válogathatnak.
Emil Boc polgármester üzenetét Gheorghe Şurubaru alpolgármester olvasta fel, kifejtve: a városvezetés büszke Kolozsvár kulturális sokszínűségére, a város minden közösségnek az otthona kell hogy legyen.
„A mi kezünk ki van nyújtva”
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a Kolozsvári Magyar Napoknak a teljes erdélyi magyarságot megmozgató hatását emelte ki, rámutatva, ennek mintájára immár Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban is önálló rendezvénysorozata van a helyi magyarságnak.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának Fideszes elnöke a magyarság teljes megújulásának szükségességéről értekezett. Történelmi párhuzamot vont a reformáció közelgő ötszázadik és a trianoni döntés közelgő századik évfordulója kapcsán a jelenkorral.
Kifejtette: a reformáció annak idején „újrafogalmazta Európát és a magyarságot”, míg Trianon után a magyarság képes volt arra, hogy „újrafogalmazza Erdélyt”. Az újrafogalmazás kényszere most, az évfordulók közeledtével is jelen van, jelentette ki Németh Zsolt, aki nem hagyta szó nélkül az elmúlt időszakra jellemző román–magyar nyilatkozatháborút sem.
„Mi nem kívánunk olajat önteni a tűzre, a mi kezünk ki van nyújtva, várjuk azt a román vezetést, amelyik a kölcsönös tisztelet jegyében kész együttműködni velünk” – szögezte le az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke megköszönte a szervezők, illetve az erdélyi magyarok szolidaritását emlékeztetve, hogy a kárpátaljai magyarokat is segítségnyújtásra késztette egykoron a romániai Ceauşescu-diktatúra bukása.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszédében a bukaresti politikum legutóbbi magyarellenes megnyilvánulásaira emlékeztetett, kifejtve: nem felejthetjük el, hogy még mindig nem biztosítottak nyelvi jogaink, ilyen körülmények között pedig csodaszámba megy a KMN sikertörténete.
Akad még tennivaló
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ezzel szemben a Funar-korszakot átvészelő kolozsvári közösség erejére emlékeztetett, rámutatva: végül a román közösség visszautasította a szélsőséges nacionalizmusáról ismert Gheorghe Funart. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a normális légkör megteremtése terén akad még tennivaló, emlékeztetve, hogy nemrég festékkel öntötték le a Mátyás-szoborcsoportot, és lekaparták az egyik jegyautomatáról a nemrég kitett Kolozsvár feliratot.
„Immár azért kell küzdenünk, hogy a Kolozsvári Magyar Napok mottójában szereplő trendiség után a rend is helyreálljon, és a Mátyás-szobrot ne csak letakarítsák a rongálás után, hanem az elkövetőket a lehető leggyorsabban állítsák elő, és szolgáltassanak igazságot az igazságos Mátyás királynak” – fogalmazta meg elvárásait Kelemen Hunor.
A politikusok beszédeit követően a Magyar Állami Népi Együttes mutatta be a Mihályi Gábor rendező-koreográfus által színpadra állított Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl című előadást.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)