Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Gúzs Imre kulturális érem és megemlékezés
Kedden, február 9-én, 16 órától adják át post mortem Gúzs Imrének a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ által alapított kulturális érmet. Az eseménnyel egybekötve megemlékezést is szerveznek az intézmény Rákóczi (Mihai Viteazu) utca 32. szám alatti székhelyén.
Gúzs Imre, erdélyi magyar író, újságíró, 1936. február 9-én született Köpecen. Középiskolát Brassóban és Sepsiszentgyörgyön végzett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett (1958). Első írásával az Utunkban jelentkezett (1966), riportjait és publicisztikai írásait az Előre, A Hét közölte. Forrás-kötete A furulyás c. novellagyűjtemény (1968). Regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány. 1970), további kötetei szerint azonban műfaja a rövidebb terjedelmű elbeszélés.
Újabb munkái: Otthoni emberek (Kolozsvár, 1977); A sárkány hetedik feje és más írások (1980), A csend napszámosa (1986). 2000-ben Oláh Ilona Helena A lélek őszinte üzenete című verseskötetéhez Gúzs Imre írt utószót (Szatmárnémeti).
Pályáját az erdődi líceumban kezdte, Nagybányán és Szatmáron folytatta, ahol a Bányavidéki Fáklya (1963-66) és a Szatmári Hírlap (1968-74) művelődési rovatát vezette. Az 1989-es romániai forradalom után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa és a Szamoshát alapító szerkesztője lett.
Gúzs Imre idén lenne 80 éves. A rendezvényen Veres István, Elek György és Kereskényi Sándor méltatják munkásságát.
Gúzs Imre /Köpecz, 1936. február 9. – Szatmárnémeti, 2013. dec. 28./ szatmar.ro

Álcázott régiósítás zajlik (Kézdiszéki polgármesterek panaszai)
A kézdiszéki polgármesterek tegnap a dálnoki Dózsa Fogadóban tartották idei első találkozójukat, melyen a megyei tanács vezérkara mellett meghívottként jelen volt Ambrus Attila, a Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság vezetője, György Ervin, a Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség aligazgatója és Fejér László Ödön parlamenti képviselő is.
 A találkozón felmerült, hogy álcázva ugyan de elkezdődött a régiósítási folyamat, a Kovászna megyeieknek Brassóba kell menniük különböző hivatalos ügyeik intézése érdekében, ott hoztak létre a több megyét kiszolgáló területi igazgatóságokat. Legutóbb a pénzügyi igazgatóságok átszervezése nyomán helyezték át száz közepes és nagy háromszéki cég ügyintézését Brassóba.  Fejér László Ödön elmondta: amikor megszavazták a regionális pénzügyi igazgatóságok működését szabályozó törvényt, a parlamentben sem értett mindenki egyet ezzel, de megtörtént, jelenleg a jogszabály életbeültetése zajlik. Kifejtette, hogy sem akkor, sem most nem tartja jónak, hogy a közepes és nagy cégek kikerülnek a megyéből és nem tudni, hogy és mennyit adóznak, nem lehet követni a száz háromszéki cég által adóként befizetett összegeket. Ilyen körülmények között nehéz cáfolni az oly nagy előszeretettel hangoztatott állítást, mely szerint eltartott megye vagyunk. Henning László megyei alelnök arról beszélt, hogy folytatódik a vízvezetési és csatornázási program, erre lehet kormánytámogatást kérni, ugyanakkor arra is felhívta a községi elöljárók figyelmét, hogy lehetőség adódik pályázni tanügyi intézmények számára belső illemhelyek kialakítására. Arról is döntés született, hogy a következő polgármester-találkozót március 4-én Csernátonban tartják meg.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cselekedni kell a szórványmagyarságért (Barót)
Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők.
Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék.
Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"
Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. 
Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. 
A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. 
Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.  Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? 
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. 
Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére.
Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. 
Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. 
Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? 
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. 
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. 
Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? 
– A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. 
Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? 
– Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. 
Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. 
Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. 
Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. 
Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? 
– Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. 
A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban.
A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? 
– A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. 
A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. 
A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. 
Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. 
Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? 
– Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. 
Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. 
A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. 
Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 
1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. 
Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között.
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

Brassó: közösségi érdek a magyar-magyar együttműködés
A közelgő önkormányzati választások kapcsán ismételten egyértelműsítenünk kell: Brassóban és a megye több pontján is a magyar-magyar összefogás szolgálhatja leginkább közösségünk érdekét.
Habár az Erdélyi Magyar Néppárt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos vezetése nem jutott egyezségre a két párt önkormányzati választásokon való együttműködéséről, meggyőződésünk, hogy a magyar szavazatok maximalizálása érdekében helyi szinten kötelességünk az összefogás. Ennek szellemében, a Néppárt brassói és Brassó megyei szervezete nevében hangsúlyozzuk: készek vagyunk az együttműködésre, az önkormányzatokban való erősebb magyar képviselet megteremtése érdekében.
A legutóbbi, 2012-ben megszervezésre került, önkormányzati választásokon ez a fajta – városi- és megyei szintű – együttműködés sikerre vezetett, így az akkori összefogás mintájára szorgalmazzuk ismét az együttműködést. Szorgalmazzuk a négy évvel ezelőtti összefogás megújítását: a Néppárt és az RMDSZ jelöltjei induljanak közös listán minden olyan településen, ahol a 2012-es választáson is jó és sikeres volt az együttműködés.
Közösségünk iránt érzett felelősségünk tudatában reméljük, hogy Brassóban és Brassó megye egyéb településein, a magyar-magyar összefogás ez alkalommal is sikeres lesz.
közlemény. itthon.ma//erdelyorszag

Erdő mellett estvéledtem
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Összedőlt a szászveresmarti evangélikus vártemplom tornya
A Brassótól 24 kilométerre levő szász erődtemplom tornya és a templomhajó egy része péntek este kilenc órakor omlott össze. Helyi lakosok elmondása szerint a toronyóra a kilenc helyett csak kétszer kondította meg a harangot, a harmadik kondítás helyett az óriási robaj hallatszott. 
A közvetlenül az E60-as európai út mellett álló erődtemplom a mintegy negyven méter magas tornyával jellegzetes látványosság volt a Brassóba utazó autósok számára. 
A Monitorul Express beszámolója és képriportja szerint a torony az erőd belső udvara felé dőlt el, romjai a várfalakon belül maradtak. 
A katasztrófavédelem illetékese a brassói lapnak elmondta: az omlásnak nincsenek áldozatai. A katasztrófavédelem szombaton azt vizsgálta, hogy omlásveszély fenyegeti-e az épület megmaradt részeit.  A szászveresmarti templom egyike a legrégebbi barcasági szász templomoknak. Építése 1250-ben kezdődött. A templomot a 15. században erősítették meg és vették körül erődfallal. A templomtornyot lőrései és látványos szuroköntő nyílásai tették alkalmassá a védelmi feladatokra. (mediafax, mti) Transindex.ro

Szellem a palackból
Egyre többen sorakoznak fel Marian Godină brassói rendőr mellett, aki „kiengedte a szellemet a palackból” azzal, hogy feltárta: megalázták, meghurcolták a felettesei, miután volt mersze megbírságolni egy befolyásos személyt.
A közösségi oldalakon hősként ünnepelt, a korrupció ellen a harcot felvevő, rendőri pályafutásának „kalandjairól” könyvet író közeghez nemcsak a különféle internetes fórumokon őt elismerő és buzdító civilek, hanem kollégái, a rendőrök országos szakszervezetének más városokból érkező tagjai is csatlakoznak: az utcán hallatták hangjukat a minap, amikor szolidaritásdemonstrációt szerveztek Brassóban.
A tüntetők elsősorban nem föltétlenül azt akarják elérni, hogy személycserék történjenek, hanem hogy a rendőri vezetők változtassák meg mentalitásukat. Megkövesedett, elavult a rendszer, a fejesek pedig nem engedik kibontakozni a fiatalokat, megakadályozzák, hogy becsületesen végezzék munkájukat, amire felesküdtek – hangoztatták.
Úgy tűnik, a hazai rendőrség kulisszái mögött zajló visszaélésekről egyre többen rántják le a leplet, megszólalnak más rendőrök is, akiket szintén megaláztak a főnökeik, ellehetetlenítették a munkájukat. Például kitálalt egy kolozsvári közlekedési rendőr is, aki miután két évig hadakozott a helyi intézményt keresztül-kasul behálózó korrupcióval, bár megnyerte a felettesei elleni pert, látva a helyzet kilátástalanságát, feladta és kilépett a rendőrségtől.
A meghurcolt exközeg, aki átlátja a testületben uralkodó viszonyokat, úgy vélekedik, a rendszer egésze csak akkor fog megváltozni, ha a főnökök kinevezése nem lesz politikafüggő. Hiszen így ördögi a kör: a korrupció újabb korrupciót fiadzik, az egyszeri autós vagy gyalogos pedig hogyan is számíthatna becsületes rendőri eljárásra, ha a közeg eleve nem viselkedhet büntetlenül tisztességesen munkája végzése közben.
„Nem tudok dolgozni, ha csak Daciák sofőrjeit vonhatom felelősségre” – fakadt ki az exrendőr, akinek példáját remélhetőleg mások is követik. Ha Godină és társai felébresztik, maguk mellé állítják a közvéleményt, hátha lesz esélye a palackból kiszabadult szellemnek sikerrel felvenni a harcot a korrupció százkarú szörnye ellen.
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit. maszol.ro

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelenlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltárta az „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaik ellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintett szekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit
maszol.ro

Nem kér Toró Tamásból a Brassó megyei RMDSZ
Támogatja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) összefogást sürgető javaslatát az RMDSZ Brassó megyében, „eleget téve a helyi közösség által több ízben is megfogalmazott igénynek”.
A szövetség megyei szervezetének elnöke, Kovács Attila által aláírt csütörtöki közlemény szerint felkészült, felelősségteljes és hiteles személyeket akarnak jelölni a helyhatósági választásokon, ezért a néppárttól „tisztességes és a közösségi feladatnak megfelelő személyek” nevesítését várják, akikkel „valós eredményekért lehet dolgozni, és érdemben tudják képviselni magyar közösséget”.
A közlemény egyértelműen utal arra, hogy a négy évvel ezelőtti közös brassói jelöltlistán tanácsosi mandátumhoz jutott néppárti képviselő, Toró Tamás – akinek a nevéhez az RMDSZ szerint több olyan incidens fűződik, melyek megkérdőjelezik a hitelességét – nem tartozik azok közé, akiket szívesen látnának az összefogás listáján. Megjegyzik azt is, hogy az EMNP a 2012-es önkormányzati választásokon „a megegyezés ellenére” több településen is jelöltet állított, a parlamenti választásokon pedig „a néppárt miatt maradt parlamenti képviselő nélkül a Brassó megyei magyarság”.
„Mindezek ellenére (…) készek vagyunk megtenni a szükséges lépéseket a közös magyar érdek érvényesítése felé. Nyitottak vagyunk akár arra is, hogy bármelyik településen bármilyen formában döntsünk a jelöltekről, akár szélesebb körű konzultáció eredményeképp, bevonva egyházakat, a civil szervezeteket” – olvasható továbbá a közleményben.
Sándor Levente, a néppárt brassói szervezetének elnöke a Krónika érdeklődésére példaértékűnek nevezte, hogy az RMDSZ Brassó megyei szervezete is készen áll arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket a közös magyar érdek érvényesítése érdekében. „Örülünk annak, hogy vannak még olyan megyék az országban, ahol nyíltan és őszintén lehet beszélni a magyar összefogásról – jegyezte meg Sándor Levente, aki nem kívánta részletesen kommentálni az RMDSZ-közleményt. – Én a párbeszédben hiszek. Majd leülünk és megbeszéljük, hogy egészen pontosan mi az, amit kifogásolnak, milyen hitelességet megkérdőjelező incidensekre gondolnak.”
A néppárti politikus azonban megjegyezte, nem szegték meg a korábbi megegyezést azzal, hogy önálló tanácsosi listát állítottak két olyan településen – Hétfaluban és Apácán –, ahol a versenyhelyzet egyáltalán nem veszélyeztette a magyar képviseletet. A parlamenti választásokkal kapcsolatban megjegyezte: az EMNP nem hibáztatható a képviselői mandátum elvesztése miatt, mivel a néppárt nem méretkezett meg abban a választókerületben, ahol az RMDSZ jelöltje esélyesnek számított.
Amint arról beszámoltunk, négy évvel ezelőtt az RMDSZ listáján Szente László és a néppártos Toró Tamás jutott tanácsosi mandátumhoz Brassóban, a két alakulat közti helyi szintű együttműködés azonban korántsem volt felhőtlen. 2013-ban az EMNP azt rótta fel a szövetség helyi szervezetének, hogy meg akarja fosztani mandátumától Torót, arra hivatkozva, hogy a képviselő tanácsosi tiszteletdíjából nem fizeti az RMDSZ-nek a tagsági díjat. A szövetség végül nem vonta meg a politikai támogatást Torótól.
A néppárt azt is etikátlannak tartotta, hogy 2013-ban az RMDSZ minden előzetes egyeztetés nélkül bejelentette, hogy megszervezi a Brassó Megyei Magyar Napokat annak ellenére, hogy Brassóban már 2011 óta tartanak magyar napokat a néppárt kezdeményezésére. Az együttműködésnek az sem tett jót, hogy Toró egy tettlegességig fajuló sepsiszentgyörgyi kocsmai összeszólalkozás főszereplője volt tavaly decemberben, ezt követően pedig az RMDSZ Brassó megyei szervezete elhatárolódott Toró Tamástól, és közleményben jelezte: a városi tanácsos nem méltó arra, hogy a brassói magyarságot képviselje, és elvárják tőle, hogy mondjon le a tisztségéről.
Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Miniszterelnökségi államtitkár: nemzeti érdek a Kárpát-medencei fiatal vállalkozók erősítése
Nemzeti érdeknek nevezte a Kárpát-medencei fiatal vállalkozói réteg megerősítését Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára Bukarestben.
Hangsúlyozta, a magyar kormány támogatása azt szolgálja, hogy a fiatal vállalkozók példaképpé válhassanak környezetük és az egész magyarság számára.
Az államtitkár a Romániában jelen levő magyarországi üzletemberek érdekeit képviselő Romániai Magyar Üzleti Egyesület (RMÜE) és a bukaresti magyar nagykövetség által közösen szervezett gazdasági konferencián ismertette, áprilisban írják ki a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve keretében meghirdetett 525 millió forint értékű pályázatot. Ezen 40 évnél fiatalabb vállalkozók 3-6 millió forint vissza nem térítendő hitelre pályázhatnak - jegyezte meg.
Az MTI kérdésére elmondta, mintegy 100-120 vállalkozó kaphat támogatást, akik várhatóan már a nyáron hozzájutnak a pénzhez. Hangsúlyozta, azokat is támogatják, akik még nem indítottak vállalkozást, de van ötletük és üzleti tervük.
Az áprilisi kiírás előtt elkezdődik az a 14 helyszínes konzultáció, amelyen kapcsolatba lépnek a pályázat iránt érdeklődő fiatalokkal, hogy közvetlenül is hallják az információkat. Erdélyben a nagyobb városokban tartanak ilyen találkozókat.
Rámutatott: az elmúlt években a magyar kormány sokat tett közjogi értelemben a magyar nemzet újraegyesítéséért. Most egyre fontosabb a külhoni magyarok szülőföldön való boldogulásának elősegítése, mert az egész Kárpát-medencében tetten érhető az elvándorlás.
Hozzátette: azért támogatják a fiatal vállalkozókat, hogy egyre erősebb magyar gazdasága legyen a Kárpát-medencének. Előadásában kifejtette: Erdélyben a gazdaság fejlett Temes, Kolozs megyében, Partiumban Nagyvárad vonzáskörzetében, valamint Dél-Erdélyben Brassó környékén, de ettől a fejlettségtől nagyon leszakadt például Kárpátalja, Vajdaság, de Székelyföld is.
A konferencián Diósi László, az RMÜE elnöke és az OTP Bank Románia vezérigazgatója Románia főbb gazdasági mutatóit ismertette. Megállapította, hogy az ország egyharmada gazdasági fejlettség szempontjából rendkívül leszakadt az általános növekedési ütemtől, ami azt mutatja, hogy az előző román kormányok nem tettek eleget azért, hogy ezekben a régiókban is elősegítsék a befektetéseket. Diósi a román gazdaságról megállapította, hogy természetesen növekszik, és fontosnak nevezte a makrogazdasági stabilitás hosszú távon való megőrzését.
Rámutatott: a befektetőknek általában a bürokrácia, a korrupció és a kiszámíthatatlan jogrendszer miatt vannak fenntartásaik Romániával szemben, ennek ellenére óriási befektetési lehetőségnek nevezte a román a piacot.
Pozitívumként állapította meg, hogy a magyar befektetői közösség az egyik legnagyobb Romániában, és a román-magyar kereskedelmi kapcsolatokban csak 2009-ben volt visszaesés a válság miatt, azóta töretlenül növekszenek. MTI

Vári Attila: A közeli. Távol
„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.
Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel. Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.  – Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.  – Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…
Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.  – Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”. Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig. A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky. Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület.
 – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.
Ugorjunk. 1968. február. 
Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.
Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen. Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”  Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.
Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyáron, visszajárok. Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.
Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok... A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja: 
– Viszlek a Tükörhöz.
1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.
Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett. – Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad. Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!). Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám. Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait. Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…
2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.  Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.
Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez. Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.
Sorsom  Élhettem volna  Korondon.  lehettem vón agyag  korongon,  égettek volna,  lennék váza,  magam,  kinek hittem,  vagyok csupán  váza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki védi meg az erdőket?
Károly brit trónörökös aggódik a nyaklótlan romániai erdőirtás, pontosabban Európa utolsó érintetlen erdőinek sorsa miatt. Az évente néhány napot Erdélyben nyaraló herceg a Greenpeace-nek adott nyilatkozatában adatokat és érveket sorolt fel véleményének alátámasztására, illetve a román hatóságok és természetvédők mozgósítására, és végül vitathatatlan királyi udvariassággal kijelentette: meggyőződése, hogy a románok képesek a hosszú távú erdőgazdálkodás kihívására méltóképpen megfelelni, hiszen ez mindannyiunk, gyermekeink és unokáink érdeke is.
Irigylésre méltó ez a jóindulat, amelynek címzettjei éppen azok, akik hagyták lekopasztani a Kárpátok lejtőit. Már nem csak eldugott helyeken irtanak, a Fogarasi-gerinc pár éve még összefüggő rengetegek által borított északi hegylábainak Brassó–Szeben országútról is ijesztő méretű fehér foltokat látni, még a papíron védett övezetek, nemzeti parkok területén is vágnak. Lentről, hazai polgári szintről nézve erdő nélkül maradt hegyeinket igen kevéssé lehetünk bizakodóak, inkább elkeseredésre és haragra van okunk. Mert van ennek az országnak minden megyéjében környezetvédelmi hivatal és őrség, állami erdőfelügyelőség, vízügyi hatóság, erdőtörvény, víz- és vadgazdálkodási törvény – és lehetne még folytatni a sort, de minek, ha mindezek mellett is úgy festünk, mint a senki földje, ahonnan csak az nem rabol, aki nem veszi magának a fáradtságot a favágáshoz? Hol az a korrupcióellenes szerv, amely ennek gátat vet? Nem elég a fatolvajokat elfogni, azzal még nem mentettük meg az erdőt, csak a tulajdonos szekérnyi fáját, no meg az állam részét (adóját, illetékét) belőle. Nálunk jóformán csak a civil szervezetek hangját hallani, bár ez sem elég erős: a zöld egyesületek még a takarítást sem győzik (mert még az amúgy szintén törvénytelen szemetelésnek sem képes gátat vetni semmi Romániában), s ha akad is néhánynak ereje törvényszegések feltárására, ezek a leleplezések következmények nélkül maradnak. Láthatjuk ezt a Schweighofernek szállított retyezáti rönkökkel, de van bőven más példa is. Maradjunk a Fogarasi-havasoknál: a sokkal nagyobb kiterjedésű déli oldalon a két világszép hegyi patakot már évekkel ezelőtt eltüntették, csövekbe zárták (teljesen törvénytelenül), és könnyű megjósolni, hogy a körülöttük kialakult élővilág – a pisztrángoktól a kőszáli sasig, a ritka virágoktól a százados fákig – halálra van ítélve. Most már nyugodtan (!) kivághatják az erdőt, ezzel csak lassú pusztulását, lábon való kiszáradását előzik meg. Felelősségre vonás nincs, és a módszer már Székelyföldet is elérte. A jövő láthatóan nem foglalkoztatja azokat, akik tehetnének is valamit az erdők és a benne élők védelmében. Igaz, a gyermekek és unokák igen nagy része hagyja itt ezt a földi édenkertet, amelynek értékei csak külföldről látszanak. Még néhány évig?
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márciusi események a Tomcsa Sándor Színházban
Újabb ősbemutatóra kerül sor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban: Toepler Zoltán és Garaczi László Brahms és a macskák című drámáját láthatják, Hatházi András rendezésében.
Az előadást csütörtökön, március 3-án 19.00 órától mutatják be. A színház vezetése szerint egy olyan darabról van szó, ami nem szokványos „konzerv”, vagyis nem engedik elbújni a nézőket a székek közt, miközben a színészek játszanak. A nézőket is bevonják – amennyire ezt ők megengedik. Éppen ezért hangsúlyozottan kérik, hogy a bemutatóról ezúttal senki ne késsen el!
„Mivel a Brahms és a macskák egy nyilvános próba, olyan lehetőséget ad a közönségnek, hogy betekintsen a színház életébe, magába a próbafolyamatba. Erre az elmúlt tizenhat évben nem volt lehetőség” – részletezte az igazgató.
Nagy Pál színházigazgató kiemelte, hogy 2016-ban ez az első bemutató, de nem az első Hatházi által rendezett darab Udvarhelyen, szintén ő rendezte három évvel ezelőtt A lovasokat. A szakemberek elsősorban azért szeretik Hatházi munkáját, mivel teljesen másképp közelít magához a színházhoz. Időnként a közönség veszi is a rá kiosztott lapokat, ha nem csak szórakozni és töltekezni akar, hanem játszaná ugyanakkor a színházat.
A Brahms és a macskák ily módon "ősbemutató egy nyilvános próbán", amelyet március 3-án, csütörtökön, 19.00 órától Tomcsa Sándor-bemutatóbérleteseknek, március 4-én, pénteken, 19.00 órától Nyirő József-bérleteseknek, március 10-én, csütörtökön, 19.00 órától Haáz Rezső-, március 11-én, pénteken Kovács György-, március 29-én, kedden Tamási Áron- és március 30-án, szerdán pedig Fekete István-diákbérlet tulajdonosoknak játszanak, szintén este 7 órai kezdettel.
Az égig érő fa bábelőadás - Nagy Regina m.v. rendezésében - március 7-én, hétfőn, 10.00 és 12.00 órától, illetve március 8-án, kedden, ugyancsak 10.00-től és 12.00-től lesz műsoron a Koncertteremben, szabadelőadás formájában.
Az Udvarhely Néptáncműhely előadása, A bál egy táncszínházi előadás, amely a magyar nép kultúrtörténetét próbálja a színpadi mozgás és a zene eszközeivel ábrázolni - rendező: Antal József - március 9., szerda 12.00 – Mikszáth Kálmán diákbérlet, nagyterem, március 9., szerda 19.00 – Fekete István diákbérlet, nagyterem.
A zűrzavaros éccaka Ion Luca Caragiale örökérvényű vígjátékának sajátos továbbgondolása Albu István rendezésében. Ezt az előadást március 13-án, vasárnap 19.00 órától lehet majd megtekinteni, szabadelőadás formájában a nagyteremben, játssza a gyergyószentmikósi Figura Stúdió Színház.
Március 15-ét a forradalom.ma című műsorral köszöntik, napján, 2016. március 15-én 9.00 és 12.00 óra között. További információkat az eseményről a színház honlapján találhat az érdeklődő: www.szinhaz.ro
Neil Simon Pletyka című bohozatát március 22-én, kedden, 19.00 órától Móricz Zsigmond-, március 23-án, szerda, 19.00 órától Arany János-diákbérleteseknek játsszák.
Örkény István Tóték című tragikomédiával március 15én,  kedden Brassóban, a Mátyás mesékkel március 18-án,  pénteken 11.00 és 13.00 órától Kézdivásárhelyen, március 31-én, 11.30 és 13.30 órától Csíkkarcfalván lép fel a társulat. eloszekelyfold.com

Basarabia e România! Besszarábia Romániáé!
Vannak olyan logikai ellentmondások, amelyek megállapításához nem szükséges egyetemi oklevél, sőt még érettségi bizonyítvány sem. 
Kedvenc politikai „bukfencem”: az egymással vitázó két román csúcspolitikus egyike azt állítja, hogy néhány napja telefonon beszéltek egymással, miközben a másik tagadja a telefonhívást. Nyilvánvaló, egyikük nem mond igazat. Amennyiben tudattalanul teszi, Alzheimer-kór gyanújával orvoshoz kellene fordulnia, amennyiben tudatosan, nem lenne helye a népképviseletben. Erkölcsileg megbukott ugyan, jogilag viszont minden rendben van. Miközben a választópolgár azzal szórakozhat, hogy melyik felére esik a levegőbe röpített érme.
A fentihez hasonló logikai ellentmondás: miközben az Európai Unió a határok tiszteletét hirdeti, és nézeteinek az alkalmazását megköveteli a tagországoktól, Románia tele van festve „Basarabia e România!” (Besszarábia Romániáé!) felirattal. A húsz évig tartó nagyromán álom nosztalgiáját és a határmódosítás vágyát kifejező jelmondattal. Nemzeti színekkel díszítve vagy anélkül. Aki még egyetlen hasonló feliratot sem látott, nem ebben az országban él, vagy sürgősen szemészhez kell fordulnia. Bukarest egyik sugárútját Bulevard Basarabia névre keresztelték.
Eddig rendjén. A Brassó–Bukarest–Konstanca-autóút egy-egy részét Besszarábia 1, 2, 3, ..., n útszakaszként kellene feltüntetni a jól látható és hivalkodó feliratok miatt. Ez is rendjén volna? Vajon ki festette őket közterületre? Vagy a műút korlátjai, a vasút melletti betonfalak, a felüljárók és a hidak Romániában magántulajdonban lennének? És ha közterületen az Európai Unió szellemiségével ellentétes feliratok vannak, akkor a tagország hivatalnokainak nem lenne-e feladatuk eltüntetni azokat? Az Unió korifeusai és farizeusai fikciók helyett miért nem amiatt tiltakoznak, ami szemmel látható, kézzel tapintható?
A téma iránt mégis érzékenyeknek öt perces pihenőt ajánlok Buşteni-hegyvidéki település Brassó felőli bejáratánál. Az autóút mentén jobbra-balra parkolóhely, eldobott szemét és megszokott rendezetlenség. Ám már első látásra feltűnő a motorjától megszabadított PH 12 KOU rendszámú teherautó látványa. Két oldalán messziről is jól olvasható feliratokkal: „Fără compromisuri (piros-sárga-kék) Basarabia e România!” (Kompromisszumok nélkül Besszarábia Romániáé!), illetve „1918 România 1918”. A nacionalista érzelmeikkel túlhevített hőbörgők még azt is ráírták, hogy „Muie Petrolul!” (Szopd meg a Petrolult!).
A rövidítésekből ítélve hasonló minősítést kapott a marosvásárhelyi focicsapat és a bukaresti bajnokcsapat is. Az utóbbi feliratok viszont nem az elhagyottsága és nemzeti telítettsége miatt immár muzeális értékű gázolajszállító roncsra, hanem egy elhanyagolt épületmaradványra kerültek. Az egykori vasúti őrház környékén európai uniós román szemét. A tíz méterre fekvő sínek mögött legalább ötven méter hosszú betonfal, másfél tucatnyi felirattal és köztük helyenként nemzeti színekkel. A „Basarabia e România!” alapmotívum mellett olyanokat is olvashatunk, akár több példányban, mint: „Unitate naţională! Jos hotarul de la Prut! Limba română unica stăpână! Unirea face puterea! Unire!” (Nemzeti egység! Le a határral a Prutnál! A román nyelv az egyedüli úr! Az egyesülés erőt ad! Egyesülést!) Úgy tűnik, az Európai Unión kívülre kerültem...
Behunyom a szemem, képzelődöm. A Magyar Gárda emberei a Bécsbe vezető M7-es autópálya mentén legalább százszor lefestették, hogy „Erdély Magyarországé!”, mire másnap az Európai Parlamentben megleckéztették a fasiszta-horthysta-orbanista magyarokat. Németország autópályáin mérnökien pontos beosztás szerint váltják egymást a feliratok: Ausztria Németországé! Elzász-Lotharingia Németországé! Morvaország Németországé! Danzig Németországé! Königsberg Németországé! Riga Németországé! Tallinn Németországé! és a többi. Berlinben, az Unter den Lindenen migránsok tízezrei ropják az örömtáncot: Egyesült Európai-Arab Uniót akarunk! Kinyitom a szemem. Az egyik bukaresti stoptáblára ragasztott matricán lekoptak a betűk, így az olvasható, hogy: „Arabia e România” (Arábia Romániáé!). Istenem, vajon mit hoz a jövő?
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Lendvay Éva
Életének 82. évében, Bukarestben elhunyt Lendvay Éva költő és műfordító. Szemlér Ferenc költő lánya 1934-ben született Brassóban, a kolozsvári egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát.
Újságíróként dolgozott az Utunk, a brassói Új Idő, a Művelődés, majd a Brassói Lapok szerkesztőségében, éveken át a Román Rádió bukaresti magyar adásának is munkatársa volt. Fontosabb verskötetei a Bájoló ének (1967), A második kérdés (1977), A földtől a homlokunkig (1981) és a Felszálló füst (1986). Lendvay Éva tagja volt a Román és a Magyar Írószövetségnek is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikk
Köszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! 
Lapvárta
Ambrus Attila
Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz.
Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. 
A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek.
Isten éltessen, Székely Hírmondó!
(A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.)
Megyei lapot ünneplünk
B. Kovács András
Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora.
A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet.
A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is.
Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg.
A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi.
No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai.
Arról, hogy nem buta az olvasó
Sántha Attila
Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e?
Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett.
A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni.
Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk.
Hiteles tükörkép kell
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek.
Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója.
További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak!
„Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke
Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. 
A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását.
Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. 
Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hadisikerek titka
Kisháború Háromszéken 
Dr. Csikány Tamás magyarországi hadtörténész Kisháború Háromszéken 1848. december című könyvét Sepsiszentgyörgyön is bemutatta. Akkor az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hadi eseményeit és azok hátterét évtizedek óta kutató honvéd ezredes, egyetemi tanár saját ismertetőjével gazdagodhattunk, és egy új fogalom, a kisháború keltette fel érdeklődésünket.
A bécsi levéltárakban végzett kutatásai alkalmából előbányászott katonai forrásokra, parancsokra, jelentésekre támaszkodó vetített képes előadása során egy számunkra új fogalom, a kisháború jelentését is taglalta. Ennek használata a szerző elmondása szerint a XIX. században vált általánossá, és annak tekintettek minden olyan harci cselekményt, mely nem a főhadszíntéren zajlott, s melynek közvetlen célja a végső, a döntő győzelem kivívásának vagy elérésének a segítése, támogatása volt a hagyományostól eltérő módszerek alkalmazásával.
Ezen módszerek közé tartozott az ellenség ellenálló képességének a folyamatos gyengítése és a fenyegetettség látszatának fenntartása. Mindezt vezetőik elrablása, sorozatos rajtaütések és kisebb győzelmek révén próbálták megvalósítani a háború folytatásáról való lemondás érdekében. Végső soron tehát így is az ellenség legyőzése érdekében cselekedtek, de nem túlerővel, technikai fölénnyel, hanem olyan különleges képességek felmutatásával, mint például az önállóság, mozgékonyság, képzettség, elkötelezettség és hősiesség.
Háromszék ellenállt
Az 1848. október 16-ra összehívott agyagfalvi nemzetgyűlés után számunkra vereséggel végződött székely hadjárat következtében a Puchner tábornok által vezetett osztrák haderő, Marosszék, Udvarhelyszék és Csíkszék elfoglalása után a magára maradt Háromszéket is megszállással fenyegette, a nép nyomására a szék vezetősége pedig az önvédelmi harc mellett döntött. Hozzá kell tenni, hogy nem alaptalanul és reménytelenül, ugyanis az akkor 3154 négyzetkilométernyi, hegyekkel körbevett, patakok völgyével, folyókkal szabdalt terület ennek megvívásához eszményi terepet biztosított. Ennek tudatában pedig a védekezésre készülő háromszékiek néhány hét alatt képesek voltak politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi tevékenységüket teljes egészében a hadiipar és ütőképes hadsereg megteremtésére, előállítására fordítani.
A szék vezetésének egyik fontos intézkedése, mely a határőrzés terhét felerészben megosztotta a katonák, illetve a jobbágyok és nemesek között, már 1848. szeptember 16-án megszületett, s az eddigieknél több ember felkészítését tette lehetővé a katonai szolgálatra. Egy másikat október 19-én hoztak meg, a fegyverek, valamint védőeszközök előkészítésére vonatkozóan, másnap pedig kiosztották a tartalékfegyvereket. November 16-án elhatározták újabb népfelkelő alakulatok szervezését, és Gábor Áron szájából elhangzott a „lészen ágyú”, a november 28-i sepsiszentgyörgyi népgyűlésen pedig ismét kimondták a fegyveres önvédelmet.
Baj van Köpecen
Az első komolyabb összeütközésre 1848. november 29-én, Árapatak határában került sor, melynek végén a honvédek kénytelenek voltak ugyan visszavonulni, de felkészültségük, felszereltségük és hősiességük meglepte a román és szász szabadcsapatokkal megerősített ellenséget. A földvári győzelem és a hadiüzemek hatékonysága növekedésének hatására Brassó megtámadásának a gondolata is felmerült, és ennek kivitelezésébe bele is kezdtek.
Háromszék főparancsnoka, Dobay Károly ezredes haditervének megfelelően a székely haderő december 5-én lendült összehangolt támadásba, Szászhermány, Prázsmár és Földvár ellen, és hősies küzdelemmel el is foglalták ezeket a településeket. Mindezen hadiesemények következtében a Háromszékről kivert és már Brassóban szorongatott osztrák parancsnok, Stutterheim ezredes a Magyarországon állomásozó császári csapatok főparancsnokától volt kénytelen erősítést kérni. 
Brassó megtámadása végül Heydte osztrák kapitány Erdővidékre történt második betörése miatt elmaradt, ugyanis a székely vezérkar jobbnak látta csapatait a szorongatott helyzetben lévő falvak felmentésére vezényelni. December 9-én jutottak el az első felmentő csapatok a Barót-patakig, ahol szembetalálták magukat Heydte addig Felsőrákoson állomásozó és túlerőben lévő seregével. Ennek ellenére felvették a harcot, s bár a győzelemre nem futotta, hadifelszerelésben és emberéletben egyaránt nagy veszteségeket okozva az ellenségnek, Köpec irányába elmenekültek. Az üldözésükre indult császáriak és román népfelkelők nem érték ugyan utol őket, azonban megtorlásul kirabolták, majd felgyújtották a falut, a fegyvertelen lakosság nagy részét pedig kegyetlenül lemészárolták.
Kiharcolt béke
Bár Heydte azt remélte, hogy Köpec elpusztításával megfélemlíti a székelyeket, e gaztett híre éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlük, és már másnap körülzárták a felsőrákosi táborába visszahúzódott osztrák tisztet, aki seregével a Rikán keresztül próbált a helyszínről rendezett sorokban eltávozni. Ebbéli szándékát azonban a huszárok támadása meghiúsította, a kezdetben rendezett visszavonulás pedig eszeveszett menekülésbe csapott át, melynek során a császáriak 297 főt veszítettek, míg székely részről csak három sebesültet jegyeztek fel.
A háromszéki felkelők katonai sikerei az osztrákokat haderő-átcsoportosításra kényszerítették, melynek során a Schurtter-dandárt Brassóba vezényelték, segítségével pedig a december 24-én Hidvégnél gyülekező székely csapatokat Sepsiszentgyörgyig vetették vissza.  A háromszéki ellenállás első fejezete végül 1849. január 2-án az árapataki béke megkötésével ért véget, melynek értelmében a segítségül érkezett 12. honvédzászlóaljat és a Mátyás-huszárokat el kellett távolítani a szék területéről, a császáriak pedig kötelezték magukat, hogy többé nem fogják megtámadni Székelyföldnek eme szegletét.
Háromszék önvédelmi harca tehát elérte a célját, hiszen miközben jelentős katonai erőket vontak el a többi harcszíntérről, a szabadságot és függetlenséget is sikerült megőrizni. Mindez pedig a példátlan összefogásnak, székely furfangnak és az erőforrások ésszerű kiaknázásának volt köszönhető.
A székely határőrség fegyverei 1764 és 1851 között
Amint arról annak idején beszámoltunk, A székely határőrzés évszázadai címmel tartottak tudományos értekezletet, magyarországi hadtörténészek bevonásával, a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek egyikén Soós Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza a Habsburg birodalom szolgálatába állított székely határőrök kézi lőfegyvereiről értekezett.
Az ott elhangzottak tömörített változatát az alábbiakban megosztjuk olvasóinkkal is, azonban mielőtt ebbe belevágnánk, röviden összefoglaljuk, hogy a székelyek szabad emberekből miként váltak az osztrák császár zsoldosaivá. A székelyeknek a magyar királyoktól kapott legfőbb feladata a keleti végek védelme volt, mely elvárásnak az évszázadok során maradéktalanul eleget is tettek, cserébe pedig megőrizhették ősi intézményrendszerüket és jogszokásaikat. Ez az állapot azonban a mohácsi vész, vagyis 1526 után, az ország háromfelé történő szakadásának egyik következményeként elégedetlenséget szülő átalakulásokat szenvedett, melyek végül az 1562-es székely lázadáshoz vezettek. Ennek leverése után János Zsigmond a segesvári országgyűléssel olyan intézkedéseket hozatott, melyek nyomán a székelység elszegényedett rétege a fejedelem fennhatósága alatt véglegesen jobbágyi sorba kényszerült, az előkelők pedig háború esetén továbbra is kötelesek voltak hadba vonulni.
Huszáregyenruha a szabadságharc idején
Az erdélyi fejedelemség megszűnését és a terület Habsburg uralom alá kerülését követően, az uralkodó parancsára 1762-ben két székely és két román határőr gyalogezredet, valamint egy székely huszárezredet hoztak létre, melyek feladata a birodalom keleti és dél-keleti határainak biztosítása volt. Idegen parancsra a székelyek nem szívesen vonultak be katonának, sőt 1764. január 7-én ismét fellázadtak, de a császári haderő éjjel rájuk törve, vérbe fojtotta az ellenszegülést. E vérengzés, mely hosszú időre véget vetett az ellenállás minden formájának, madéfalvi veszedelem néven vonult be a történelembe. 
Az ily módon létrehozott székely gyalog határőrezredek kézi lőfegyverei 1764 és 1851 között a következők voltak: 
1. A császári hadseregben rendszeresített, elöltöltő, simacsövű, franciakovács elsütő szerkezettel és feltűzhető szuronnyal ellátott gyalogsági puska
2. Pontos lövések leadására is alkalmas, két elsütő szerkezettel és két csővel rendelkező duplakurtály
3. 74 mm-es gyalogsági puska
4. Vágószuronnyal ellátott vadászkurtály
A huszárok alapfegyvere a szablya volt, azonban a következő lőfegyverekkel ők is rendelkeztek:
1. Lovassági karabély
2. Lovassági pisztoly, melyből mindenki kettőt kapott
A technika fejlődésével később bevezették az Augustin gyutacsos gyalogsági és a lőkupakossá alakított kadétpuskát is.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, pontosabban 1851-ben a székely határőrkörletet megszüntetik, és ettől kezdve a székely határőrök – egy kétéves időszak kivételével (1942-1944) – kénytelenek más alakulatok kötelékében szolgálni.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elmaradt a döntés a perben
Miután a Hargita Megyei Törvényszékről a Maros Megyei Törvényszékre került át a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indult büntetőper tárgyalása, a két vádlott hétfőn első alkalommal jelent meg a tárgyalást vezető bíró előtt.
A Csíkszereda tavaly lemondott polgármestere és hivatásának gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen elrendelt hatósági felügyelet fenntartásáról tárgyaltak, a vádat képviselő Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) az előzetes kényszerintézkedés fenntartását, a védelem ennek megszüntetését kérte. A bíró, miután meghallgatta az ügyész és az ügyvédek érvelését, az ítélet kihirdetését keddre halasztotta.
Mint Milu Timoce, a Ráduly védelmét ellátó kolozsvári ügyvédi iroda ügyvédje kérdésünkre elmondta, ők fenntartották korábban is hangoztatott érveiket, miszerint a vád által említett bűncselekmények nem léteznek. „Mindkét személy esetében tizenegy hónapja tart a megelőző intézkedés, és nem tekinthetünk el más, hasonló esetektől, más polgármesterektől, akik – annak ellenére, hogy vádat emeltek ellenük – ellátják tisztségüket” – említette az ügyvéd, aki Brassó polgármesterét hozta fel példaként. „Ilyen esetben nem beszélhetünk egyenlő bánásmódról” – tette hozzá Timoce. A tárgyaláson Szőke Domokos ezúttal is kérte, engedjék dolgozni alpolgármesterként és helyi önkormányzati képviselőként, mert tizenegy hónapja nincs jövedelme. „Az ügyész nagyon drasztikus volt, és kijelentette, ellenzi a kérést, még akkor is, ha Szőke Domokos helyzete nehezebb, mint Rádulyé” – számolt be az ügyvéd.
A DNA január végén kérte a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indult per tárgyalásának áthelyezését a Maros Megyei Törvényszékre, mert fenntartásokat fogalmaztak meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Rádulyt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőkét pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a DNA. Mindketten hatósági felügyelet alatt állnak.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Templomaink – Kökös (Református hírnök)
A sepsiszéki és környékbeli egyházaink reformáció kori átalakulása eléggé ismeretlen, így a kökösi református egyházközség keletkezéséről is keveset tudunk. Ennek két nyomós oka van: egyrészt a régi feljegyzések olvashatatlanok, másrészt 1953-ban az állami apparátus megfosztotta az egyházat levéltári irataitól, a múlt írott bizonyságaitól.
A református egyházközség életéről egészen bizonyosat az irattárban található Libellus című könyvből tudunk, amely 1745-tel kezdődik, s amelyben a református egyházmegye akkori főjegyzője, Vásárhelyi Sámuel vezette be a székelyföldi egyházakat érintő rendtartásokat és a kepefizetést illető rendszabályokat. A 18. század közepén, 1760-ban az egyházközség kilenc ősi székely családból állt, és e kilenc család utódai alkotják javarészt ma is a kökösi reformátusságot. E maroknyi közösség tagjai 1745–46 körül templomot építettek, amelynek hossza 6,5 öl, szélessége pedig 3 öl volt. E kis templom kőből készült. A hagyomány szerint ezt megelőzően a reformátusok egy fatemplomban dicsérték az Istent. 1798-ban azonban életveszélyes állapota miatt a kőtemplomot a polgári hatóság utasítására bezárták, mivel földrengés és villámcsapás következtében romokban állt.
Brassóból érkezik Kökösbe 1799 karácsony napján Újjvárossy István, aki a lelkészi lakáson közgyűlést tart, ekkor születik határozat egy új templom építéséről. Rövid idő alatt, 1799 és 1803 között felépül a 18,80 méter hosszú, 10 méter széles, kőből és téglából álló templom. Belső berendezését 1808–1810 között alakították ki: Újjvárossy István készítette a karzatot és a födött padot, az orgona pedig a hívek adománya. A padokat a kilyéni Székely Antal adományozza az egyházközségnek azzal a feltétellel, hogy szegény és gazdag egyenlő joggal használja. 1877-ben elkészül az új szószékkorona is, alkotója Kopcsay János, adományozója Kincses János lelkipásztor és felesége, Móritz Sára. Felirata: „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.”  A toronyban két harang található: az 1792-es kisharang, amelyet Gyárfás Zsigmond lelkész és Tusnádi Györgyné saját költségén öntetett, valamint az 1955-ös, a hívek adományaiból készült 150 kg-os nagyharang. 1907. október 31-én, a reformáció ünnepén szólalt meg először az Einschenk Károly által épített szép kivitelezésű, a mai napig kellemes hangú orgona. A cinteremben található az 1848–49-es szabadságharcban és a II. világháborúban elesett hősi halottak kőbe vésett névsora. A kökösi református templom földrengések következtében többször is károsodást szenvedett, de a szolgáló lelkipásztorok és a gyülekezet tagjai mindig tudtak áldozni a népünk számára menedéket nyújtó szent helyre. Legutóbb 2013-ban sikerült a templom külső tatarozása, ekkor újult meg a hajlék tetőszerkezete, és sor került a falak külső felújítására is. A templomjavításban 123 községi lakos segédkezett közmunkával és 112 református család adománya biztosította a szükséges anyagi fedezetet. Ugyanebben az évben, október 6-án hálaadó istentiszteletre gyűlhetett össze a kökösi református közösség, hogy a templomjavítás befejeztével hálát adjon a gondviselő Isten megtartó kegyelméért.
Kovács Levente. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régiós viták újratöltve
A román szakértői kormány vezetője, Dacian Cioloş idén januárban Temesváron nyilatkozott arról, hogy kormánya napirendre tűzné a régiósítást, de sietett leszögezni, hogy erről „politikai” döntés kell. Összeállításunkban a román régiós viták eddigi 150 évét mutatjuk be. Az írásból kiderül: Romániában soha nem működött igazi önkormányzati rendszer.
Nagyon is gyakorlati okok miatt mindig támogattam a régiósítási terveket. A kormány újraindíthatja a vitákat – és ha igény lesz rá, valószínűleg meg is teszi –, de meg kell értenünk, hogy bizonyos döntéseket a politikumnak kell meghoznia. Egy szakértői kormány nem vállalhatja ezeket magára. A nép által megválasztott politikusoknak kell dönteniük: a pragmatikus, gyakorlati részein túl a regionalizáció elsősorban politikai döntés. Túlságosan fontos ahhoz, hogy csak rövidtávú politikai célok elérésére használja valaki – szögezte le Dacian Cioloş temesvári sajtóértekezletén.
Február végén a kormányfővisszatért a régiósításra. Elmondta, újra kellene gondolni a helyi adók és illetékek rendszerét – példaként a tulajdonadót hozta fel –, és beszélt a jelenlegi megyék alacsony hatékonyságáról. Megoldási lehetőségként felvetette nyolc régió létrehozásának a lehetőségét és a megyei tanácsok felszámolását. A jelenlegi területi-közigazgatási rendszernek a miniszterelnök szerint három nagy baja van: különösen faluhelyen, de regionális szinten is erős a fragmentáció; emiatt súlyos hiányosságokkal küzdenek a fejlesztési programok. A helyi közigazgatási egységek pénzhiányban szenvednek, soknak nincs jövedelme, így csak a leosztásokra, a transzferjövedelemre támaszkodhatnak. A kormányfőtörvénnyel szüntetné meg azokat a közigazgatási entitásokat, amelyekhez kevesebb, mint 3–5 ezer lakos tartozik. Mint fogalmaz, ezek az egységek szegények, működési költségeik nagyok és alacsony szintű szolgáltatásokat nyújtanak.
„A megyei tanácsok rendszerint csak területi feladataikra és érdekeikre összpontosítanak: túl kicsik ahhoz, hogy ösztönözni tudják a gazdasági fejlődést. A regionális fejlesztési tanácsok sem képesek teljesíteni azokat a feladatokat, amire létrehozták őket, az erőforrásokat és a munkát sok elszigetelt projektre fecséreljük el, amelyek hatása csekély. Ez történik az úthálózattal, a víz- és a csatornarendszerekkel, de néha az iskolákkal is” – összegezte a bajok főforrásait a miniszterelnök. Cioloş szerint, ha minden marad a régiben, 2020 után még nagyobb lesz az ország leszakadása, mert a kétezerhúszas évek elejétől az európai uniós pénzeket versenyben lehet majd elnyerni, ehhez pedig felkészült és kompetens, valamint versenyképes helyi adminisztráció kell.
Egy kis történelem
A romániai régiósítási tervek idén matuzsálemi korba lépnek, ugyanis 154 éve zajlik a vita arról, hogy kemény, központosított vagy a decentralizációra épülő, a történelmi tájegységeknek megfelelő, erős államigazgatás felel-e meg Romániának. E tárgyban rengeteg írás, cikk, tanulmány íródott több nyelven is, de mivel közülük sok politikai „meghajtó motorral” született, érdekesebb elolvasni Bajtalan Hunornak az Erdélyi Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóiratban megjelent rövid összefoglaló tanulmányát, amelyik érzelemmentesen leltározza fel a történteket (www.erdelyitarsadalom.ro).
A fejedelmi vérből származó Barbu Catargiu – felmenői közt volt Constantin Brâncoveanu és Barbu Vãcãrescu – Párizsban tanult többek közt jogot, filozófiát és gazdaságtant, amikor szokatlan feladattal találta szembe magát: egyeztetni kellene a frissiben létrejött állam – Románia két különböző összetevőjének, Moldvának és Havasalföldnek a – területi-közigazgatási rendszerét. A jeles román szakember felszámolta volna Moldva vidékekre (þinut) épülő rendszerét, hogy kiterjessze a havasalföldi megyerendszert. Elképzelése szerint széles jogkörökkel felruházott, négy történelmi tájegységre épülő régiót kellett volna létrehozni. Javaslata a politikai-hatalmi elit kemény ellenállásába ütközött, hiszen úgy vélték, hogy bizonyos régiók gyors megerősödése veszélybe sodorhatja a fiatal román állam integritását. Barbu Catargiu részletesen kidolgozott javaslata ellenére az 1864. április 2-án elfogadott törvény a havasalföldi megyerendszert terjesztette ki Románia akkori területére. Ez Trianon után is érvényben maradt 1925. június 14-ig, de bizonyos előírásai a mai romániai közigazgatást is meghatározzák. Barbu Catargiut pár hónapos kormányfői munka után agyonlőtték.
Az első világháborút követő területszerzés komoly kihívások elé állította az új Romániát, hiszen Besszarábiával, Bukovinával és Erdéllyel nemcsak területeket kapott, hanem egy módosított vidékrendszert (þinuturi), osztrák körzeti (bezirk) rendszert és a magyar vármegyerendszert.
Ismét győzött az erős régióktól való félelem: 1925-ben vezették be az adminisztratív egyesítési törvényt: Romániának 71 megyéje és 429 járása lett. A tarthatatlan helyzet miatt 1929-re ismét fellángolt a központosítás-régiósítás vita. A liberálisok erősen központosított, centralizált államot akartak, a konzervatívok viszont régiókra tagolták volna az országot. A vitából a Maniu-vezette konzervatív Nemzeti Parasztpárt került ki győztesen: az 1929. augusztus 3-án megszavazott új közigazgatási törvénnyel a történelmi régiók mentén hét minisztériumi igazgatóságot hoztak létre, de működésüket a bukaresti hatalomnak rendelték alá. A felemás megoldás nem volt jobb az addigi megyerendszernél: 1938-ben eltörölték a megyék jogi személyiségét és tíz új tartományt jelöltek ki anélkül, hogy figyelembe vették volna a történelmi tájegységeket.
A kommunizmus hozta el a gyökeres átalakulást: az 1950-ben elfogadott úgynevezett „rajonálási” területrendezési törvény felszámolta az évszázados román megyerendszert és szovjet mintára 28 tartományt hozott létre, ezek 200 járásba (rajonba) tagolódtak. 1952-ben 18-ra csökkentették a tartományok számát, 1956-ban 16-ra, de mindez semmit sem változtatott a központi hatalom és a helyi közösségek viszonyán, a Maros–Magyar Autonóm Tartományban sem lehetett önrendelkezés.
1965-ös hatalomra kerülésével Nicolae Ceauşescu hadat üzent az addigi közigazgatási rendszernek: az 1968-ra kidolgozott új területi-közigazgatási reform keretében 39 megye született. Ezt a megyerendszert toldották meg 1981-ben még két megyével.
1989 utáni esélyek
E rövid történelmi visszapillantóból is jól látszik, hogy másfél évszázad alatt Romániában mindig a centralizáció hívei győztek, valós önkormányzati modell nem alakulhatott ki. Veress Emőd, a Romániai Magyar Jogtudományi Közlönyben megjelent írásában feleleveníti, hogy a prefektus intézményének romániai bevezetése az 1800-ban létrehozott francia napóleoni mintára alapozott, de az 1989-es rendszerváltás után merítettek a két világháború közötti romániai modellből és hagyományokból is. A rendszer lényege, hogy a prefektus a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbe decentralizált közszolgálatait. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadhatja meg a megyei és a helyi tanácsok vagy polgármesterek döntéseit, amennyiben ezeket törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.
A román alkotmány 122. szakasza tisztán kimondja, miért nem működhet az önkormányzati rendszer: „Romániában az önkormányzatok államigazgatási felügyeletét a prefektus végzi.”
Az átöröklött megyerendszerről és a prefektusi túlkapásokról már a kilencvenes évek elején kiderült, hogy nem beszélhetünk a szó nyugati értelmében vett önkormányzatokról. Ez újra elindította a regionalizációs vitát, amelyet most már az uniós csatlakozás is motivált. Az EU-hoz való közeledés felvetette a statisztikai célú területi egységek (röviden: NUTS) nómenklatúráját, amely nyugat-európai mintára lehetővé teszi az összehangolt regionális statisztikák elkészítését. A NUTS-osztályozás a tagállamok gazdasági területét osztja fel. A regionális statisztikák összehasonlíthatósága megköveteli, hogy a földrajzi régiók a népesség tekintetében összehasonlítható méretűek legyenek. Egy-egy közigazgatási egység NUTS-szintbe történő besorolását a népesség-küszöbértékek alapján határozzák meg: a NUTS1 szint 3–7 milliós, a NUTS2 800 ezer–3 milliós, a NUTS3 150–800 ezres lakost feltételez.
Lesepert magyar elképzelések
1989 után elsőként az Adrian Năstase által vezetett kormány hozakodott elő a regionalizálással, de 2011-ig jegelték a tervet, amikor Traian Bãsescu és az Emil Boc vezette kormány ismét elővette. Megvalósítására – a parlamenti többség birtokában – az igazi esélyes a Szociálliberális Unió (USL) volt, de a körülötte kialakult viták miatt a kezdeményezés 2013 végén elhalt.
Michel Barnier uniós biztos 2002-es romániai látogatásán fogalmazódott meg az az európai uniós elvárás, hogy Romániát európai mintára kellene fejlesztési régiókra felosztani. A román és magyar értelmiségiekből álló Provincia-csoport által közzétett memorandum – amelyben a romániai politikai régiók nyilvános megvitatását javasolták – váratlanul heves ellenreakciót váltott ki a román politika és sajtó képviselőiben, az Adrian Năstase-vezette román kormány a régiósítást levette napirendről.
Az RMDSZ 2007 októberében mutatta be a fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát. Tervezetében Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. A szövetség által elkészített hatástanulmány 16 fejlesztési régiót ajánlott, azonban a román politikai elit érdemben nem foglalkozott vele.
Az Erdélyi Magyar Néppárt régióterve szerint Erdélynek 6 régiója lenne: a Bihar, Szatmár és Szilágy megye területeiből álló Partiumi régió, Kolozsvár központtal az észak-erdélyi régió, Marosvásárhely központtal a Székelyföld régió és Nagyszeben központtal a Szászföldet magába foglaló dél-erdélyi régió. Temesvár lenne a Bánsági régió fővárosa, amely Arad megyét is igazgatná, Brassó pedig a Barcaság régióközpontjaként van feltüntetve.
Liviu Dragnea kormányfőhelyettes 2013 februárjában jelentette be, hogy a kabinet év végéig szándékszik létrehozni az új régiókat. A bukaresti rádiónak így fogalmazott: „nem biztos, hogy nyolc régió lesz, csak az, hogy székely régió biztosan nem lesz”.
2013 novemberében a Ponta-kabinet felelősségvállalással elfogadta a decentralizációs törvényt, 2014 januárjában az alkotmánybíróság egészében alkotmányellenesnek minősítette. A törvényt megtámadó Demokrata Liberális Párt (PDL) egyik kifogása az volt, hogy a jogszabály megkérdőjelezi a román állam egységes jellegét.
Úgy tűnik, a kör ismét bezárult.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Népszerű a Turulmadár-vetélkedő
Öt város, 37 csapat, összesen 111 középiskolás és több száz kérdés: számokban így mutat a Turulmadár Ifjúsági Iroda (TII) által immár ötödik alkalommal megszervezett Nagy Műveltségi Vetélkedő, amelyre Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhelyről, Kovásznáról, Barótról és még Brassóból is beneveztek a diákok. A háromfordulós verseny döntőjét március 19-én, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartották.
A TII elnöke, Furus Levente tájékoztatása szerint az első megmérettetésen a csapatoknak szlengben vagy versben kellett bemutatkozniuk, majd egy 12 témakört felölelő, 100 kérdésből álló teszten átmenniük, végül pedig festményeket, táncokat, klasszikus zeneműveket, épületeket azonosítaniuk. A versenyben maradt legjobb tizenöt csapatnak a második fordulóban szlengbe átfogalmazott irodalmi művek íróját és hősét kellett felismerni, szállóigék szerzőjét kellett megnevezni, filmeket kellett felismerni képről, és zeneszámok megjelenési évét meghatározni. A hatvan perc alatt kilenc csapat esett ki, a hat döntősnek pedig a Maradj talpon játék mintájára kellett helytállnia. Végül a vetélkedő legjobb csapata a Trójai agyfaló lett (Mikes Kelemen Elméleti Líceum), második helyen az Alabama (Plugor Sándor Művészeti Líceum) végzett, harmadikon az Elefes (Székely Mikó Kollégium). Nyereményeket már a második forduló résztvevői is kaptak – a vetélkedőnek harmincnál több támogatója volt – ,  és díjazták az egyes városok legjobb csapatait is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hosszúra nyúlt fordítás után magyarul is szól a hangosbemondó
Több mint tíz hónap szünet után ismét bemondják magyarul a vonatok érkezését és indulását a csíkszeredai vasútállomáson.
A változás még múlt héten, húsvét előtt következett be. Kérdésünkre Cornel Roșu, a vasútállomás infrastruktúráért felelős vezetője azt mondta, a hangos utastájékoztatáshoz használt számítógépes program fordítását Brassóban végezték el.
A magyar szó azután tűnt el a csíkszeredai vasútállomás hangosbemondásából, hogy tavaly májusban bevezették az új utastájékoztatási rendszert, amely előre elkészített hanganyagokból játssza le az információkat. Azóta a korábbitól eltérő hangjelzés után női hang sorolja, hogy melyik vonat érkezik vagy indul, és melyik vágányról. Mivel azonnal felmerült az igény az utasok részéről a magyar nyelvű tájékoztatásra, a vasútállomás vezetői tavaly júniusban fordultak a brassói területi vasúti igazgatósághoz, kérve a szoftver magyar nyelvre történő fordítását.
Mivel nem történt változás, idén januárban a brassói vezérigazgatót, majd Bukarestben a Román Vasúttársaságot is (CFR) kerestük az ügyben. A CFR sajtóosztálya március elején azt közölte, a szoftver fordítását az Informatică Feroviară Rt. brassói ügynöksége végzi. Határidőt nem jelöltek meg, de a fordítás elkészült, és már alkalmazzák.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sikert sikerre
A sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai ismét bebizonyították, hogy méltó helyük van az ország zenei életében. Brassóban tartották az Országos Kórusverseny Megyeközi Olimpiáját, ahol a Campanella gyermekkórusa lett az I. helyezett. A Lőfi Gellért karmester által vezetett kórus így továbbjutott az országos versenyre.
Hasonló sikereket értek el a művészetis diákok az Országos Hangszerolimpia megyeközi szakaszán, melyet szintén Brassóban rendeztek meg. A zongoristák közül a VII. osztályos Sinka Noémi I. díjas (felkészítő tanára Rápolti Irma), az ötödikes Vizi Gellért II. díjas (felkészítője Krecht Emese), a szintén ötödikes Sebestyén-Lázár Regina III. díjas (felkészítője Kőmíves-Bokor Zsuzsa).A hegedűsök közül a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Gimnázium ötödikes diákja, Furus Ábel I. helyezést ért (felkészítője Petraschovits Eszter); a művészetiben nyolcadikos Voiculescu Alexandra II. díjas (felkészítője Benedek Károly). Császár Katalin tanárnő fuvolistái közül a negyedikes Huszár Kincső, valamint a hatodikos Máthé Izabella I. díjasok, a negyedikes Karácsony Janka II. díjat kapott. A gitárosok közül a harmadikos Kakasi Zsuzsanna II. díjas (felkészítője Kakasi Zsolt), a klarinétosok közül az ötödikes Kádár Balázs I. díjas (felkészítője Gábor Szabolcs), a nyolcadikos Barcsa Norbert III. díjas (felkészítője Szántó Zsombor). A hetedikes Kádár Mihály a trombitások közül I. díjas (felkészítője Maksai József), a csellisták közül pedig a hetedikes Ferencz Tihamér ugyancsak I. díjas, felkészítője Lázár Zsombor). A nyolcadikos Ceryák István dobos diák szintén I. díjjal tért haza (felkészítője Kertész János). (babos)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élmények, kincsek, királyi gála (Mesekunyhó-vetélkedő)
Öröm látszott minden arcon a Mesekunyhó-vetélkedő szombati záróünnepségén, és nem csupán a résztvevőkön, hanem a véletlen nézőkön is: olyan hangulat volt a királyi palotában (a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében) és udvarban (az Erzsébet parkban), hogy még az éppen arra sétáló családok is beálltak a táncba vagy az aranyport hintő királyfi előtt elvonuló sorba.
Hetedhét országra szóló dínomdánommal végződött a tavaly szeptember 30-án – a magyar népmese napján – kezdődött hétpróbás eseménysorozat, amelynek ugyan tárgyi nyereménye is van – a nyertesek egy-egy mesekunyhó míves berendezését kapják ajándékba, no meg mindenféle csodaszerrel (életvízzel, tudásalmával, írott tojással, hamuban sült pogácsával és hasonlókkal) megtöltött tarisznyát –, a legfőbb jutalom azonban maga a mesében való részvétel volt. Bizonyosság erre a Brassó megyei Alsórákosról benevezett Szerencsepróbálók csapata, akik eleve tudták, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ által szervezett vetélkedőn külső versenyzőnek nem adhatnak díjat, mégis teljes erőbedobással küzdöttek, és valóban gazdag, különleges kincsestárat mutattak be eleven szokásokkal és ritka kövületekkel. A versenyzés bő féléves pluszmunkát rótt az irányítást felvállaló pedagógusokra, akiknek a pályázat meseszerű kerete tetszett meg, és nem is a nehézségekről, hanem az élményeikről számoltak be Gergő királyfinak (Nagy-Kopeczky Kristóf középiskolás diáknak), aki minden egyes csapatot külön audiencián fogadott. Nem voltak túl sokan: a nagyobb települések kategóriájában Sepsibodok és Zágon egy-egy közössége indult (utóbbiak menet közben feladták és kiestek), a kisebbek közül Páva és Kilyén. A szombati seregszemlén egyesek őszintén elmondták azt is, hogy néha igen nehéznek érezték a kirótt feladatot, de egymást biztatva sikerült továbblendülniük. S bár mindenkinek ugyanazokat a próbákat kellett teljesítenie – mesekunyhó helyének megtalálása, közös rendbetétele, berendezése, helyi kincsek, emlékek felkutatása, hagyományok felelevenítése, királyi fogadás, nagy könyv vezetése –, mindenütt másként élték meg ezeket: volt, ahol a királyi fogadás okozta a legtöbb fejtörést, másutt ez volt a legjobb mulatság. A Szent Kilián kőkeresztes lovagjai nevet viselő kilyéni csapatnak a (város közelségéből adódó) helyi hagyományok teljes hiányával kellett végigharcolnia az elmúlt hónapokat, de nem adták fel, jó kedvvel tanultak kölcsönzött népi játékokat, dalokat is a gyermekek... Azt még a nagyobbak is élvezték, hogy csengettyűs nyírfakapun élő zene mellett a királyi bohóc vezetésével vonultak fel, a ceremóniamester és a bölcsek tanácsának éber tekintete előtt; pogácsát, friss vizet a tündérek osztogattak. Minden csapatban volt totyogó apróság és tiszteletre méltó idős személy, és az értékmentésen kívül ez volt a vetélkedő legfőbb célja: valódi közösségek létrehozása, erősítése; ezt is érezték legnagyobb sikerüknek a résztvevők. És végül nyertest is hirdettek: a nagytelepülések versenyében az egész falut megmozgató Sepsibodok csapata, a Kincsás óriásai kapnak egy mesebútort, a kisebbek közül a pávai Színestollú pávamadár. Az alsórákosiaknak különféle előadásokat, gyermekprogramokat visznek majd.
A mesekunyhó-vetélkedőt idén második alkalommal hirdették meg, az elsőre – három évvel korábban – tizenegy háromszéki falu nevezett be. Azt még nem tudni, hogy lesz-e következő, de azt igen, hogy Sepsiszentgyörgyön van igény hasonlóan meseszerű és tartalmas rendezvényre.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A dal ünnepe Uzonban
Felemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte.
A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat.
A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt.
Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)