Az ügyeskedések rendszere
Égetően aktuális problémát választott új filmje témájául Cristian Mungiu filmrendező, akit Érettségi (Bacalaureat) című alkotásáért vasárnap este a legjobb rendezőnek járó – megosztott – díjjal tüntettek ki a cannes-i filmfesztivált záró gálán.
A Románia nagyvárosaiban a cannes-i premierrel egyszerre, csütörtök este bemutatott film alapvetően az érettségi vizsga körül az elmúlt években kialakuló botrányokra épül, Mungiu azonban ennél jóval tovább ment, és emellett az egészségügyi és az igazságügyi rendszer visszásságait is érintette, sőt a néző még egy széthulló házasságba is betekintést nyer. A Bacalaureat ennek ellenére közel sem túlzsúfolt, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy túl sokat akar elmondani, Mungiu az egyes történetszálakat nem szájbarágósan meséli el, hanem rendkívül finoman érzékeltetve villantja fel ezeket.
A történet főszereplője dr. Romeo Aldea (Adrian Titieni), egy Brassó megyei kisvárosban élő orvos, akinek egyetlen gyermeke, Eliza (Maria Drăguş) éppen érettségizik. A lányt azonban fényes nappal megtámadják az iskola közelében, kést szorítanak a torkához, és ugyan a férfinak nem sikerül őt megerőszakolnia, Eliza számára mégis óriási traumát okoz az eset, ami miatt már nem igazán tud hátralévő vizsgáira koncentrálni. Csakhogy az érettségin elért eredménytől függ, hogy az egyébként kiváló tanulót felveszik-e egy angliai egyetemre, ezért beindul a romániai nézők által talán túl jól ismert szívességspirál, ami nem is igazán az egymás zsebébe csúsztatott borítékokról, hanem az ismerősök ismerőseiről, az esti magánlátogatásokról és a baráti hátbaveregetésekről szól. Az angliai továbbtanulást egyébként sokkal inkább a lány szülei, azaz inkább apja szeretné, akinek legfőbb célja, hogy Elizának ne kelljen abban a kilátástalan, az „ügyeskedő" életformát ösztönző közegben leélnie életét, amiben a férfi és felesége kénytelen boldogulni, mióta '91-ben a változás reményében hazatértek, de rá kellett jönniük, hogy „alapvetően semmi nem változott".
Noha elsőre úgy tűnhet, hogy egy uralkodó, a lányát elnyomó és akaratát figyelmen kívül hagyó apával állunk szemben, hogy a film egy olyan szülőről fog szólni, aki saját mulasztásait lányán keresztül akarja pótolni, a Bacalaureat fokozatosan cáfolja ezt. A hálapénzt visszautasító, a szívességet nehezen kérő orvos karakterét egyre jobban megismerve tettei indokolttá és érthetővé válnak, megértjük, hogy ő valóban a rendszer áldozata. Közben pedig házassága széthullásának is tanúi lehetünk: ezt a történetszálat ugyan időbeli korlátok miatt nem bontották ki részletesen, de a kanapén alvó apa és a betegeskedő, fejfájós anya karakterén keresztül is belátást kapunk abba, hogy mi mindenre képes a gyermeke jobb jövőjében hinni akaró szülő. Dr. Aldea például maga is belesodródik a szívességspirálba, amitől mindig is ódzkodott, lányának pedig már csak egy álbölcsességgel tudja ezt megmagyarázni: „Az életben vagy győztes vagy vesztes vagy."
Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile) című – a 2007-es cannes-i filmfesztiválon Aranypálmát nyert – filmje után a Bacalaureatban is fájdalmasan pontos képet fest az elnyomó, a tisztességtelenséget kiprovokáló rendszerről, ezúttal azonban nem a kommunizmust, hanem 2016 Romániájának elnyomó rendszerét veszi górcső alá. Ezt egyrészt a közeg pontos lefestésével éri el, mindannyiunk számára ismerősek ugyanis a rogyadozó tömbházak vagy a régi bútorokkal berendezett földszinti lakások, ahol a törött ablakot kartonnal „javítják meg". A szívességspirálban részt vevő karakterek – a munka közben elszundító rendőrtől kezdve a májproblémával küzdő tanfelügyelőn át a puccos, „kizárólag tisztességes pénzből kicicomázott" lakásban élő iskolaigazgatóig – révén ugyanakkor a javíthatatlannak tűnő rendszer intézményes alkotóelemeibe is betekintést nyerünk.
A moralizáló szájbarágás helyett viszont Mungiu csak a legszükségesebbeket mutatja meg, elejtett mondatokból, keserédesen viccelődő utalásokból érzünk rá a lényegre. A feszes, egy fölösleges mondatot sem tartalmazó forgatókönyv mellett a kiváló színészi alakítások is erősítik a filmet. A karakterek hitelesek, akiknek a tragédiája éppen az, hogy ebben a közegben – ellentétben azzal, amit dr. Aldea mond a lányának – valójában egyszerre győztesek és vesztesek.
Érettségi (Bacalaureat – román dráma, 128 perc, 2016). Rendezte és írta: Cristian Mungiu.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

„Az életem itt volt a műteremben”
– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel –
Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól.
– Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik?
– A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok.
– Kitől tanult gyermekéveiben?
– Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát.
– Hogyan emlékszik az egyetemi évekre?
– Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is.
– Mi történt a diplomázás után?
– Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam.
– Mikor, hogyan kezdett el tanítani?
– Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest.
– Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről.
– Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni.
– Hogy tekint vissza eddigi pályájára?
– Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Falumúzeum Zalánpatakon
A kis falu majd minden lakója jelen volt szombat délelőtt Zalánpatak kettős ünnepén. Előbb Prédáék udvarán gyűltek össze, hogy örvendhessenek a falumúzeum avatásának, s megcsodálhassák azokat a több nemzedék által teremtett értékeket, melyek szinte véletlenül öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra. A más-más portáról származó, különböző korokról és mesteremberekről mesélő tárgyak most egybegyűjtve váltak láthatóvá az 1896-ban emelt kis házban. Aztán a kultúrotthonban – amely majdnem szűknek bizonyult – Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének bemutatásán is részt vettek. A huszonhárom éves fiatalember munkájához kéziratban fellelhető anyagokat, levéltárakban, folyóiratokban és napilapokban megtalált, illetve szóbeli közlésből származó adatokat használt a szubjektív falumonográfia megírásához.
A kőalapokon nyugvó ház homlokzata égszínkékre meszelt, ablak-, ajtókerete és zsalugátere zöld, tornácának elemei újnak hatnak, de valójában régiek, csak megújították kicsit, hogy üdébbek legyenek, s a fa erezete szépen rajzolódjon ki. A muskátlikkal feldíszített tornácról a házba lépve szövőszék látszik, a falra akasztva néhány hozzá tartozó borda, mellettük apró lányka székely ruhája díszeleg. Gazdag a kínálat törlőkből is, s ha valakinek hirtelen fonni kerekedne kedve, hát megteheti, mert minden előkészítve áll, a régi, vastagon szőtt, mindennapi használatra készült ruha mutatja, mennyire célszerűen dolgoztak-gondolkodtak egykoron. A másik szoba sokkal bensőségesebb hangulatot áraszt. Ott van a régi, kisebb termetű emberek befogadására alkalmas, bevetett ágy, melynek két oldalát is szőttes keretezi, a három asztalon a dokumentumok pedig a falu múltjáról, az üveghutákban folyó munkáról és a hadat megjártakról beszélnek. A falak is tele vannak háborús ereklyékkel: egy száz esztendővel ezelőtti legényt karddal, szuronyos puskával egyaránt fel lehetne szerelni, ha pedig derekasan kivette részét a harcokból, egyenruháját kitüntetésekkel jócskán tele lehetne aggatni. A falumúzeum megálmodója és kivitelezője Préda Barna, aki üknagyapja, a település egykori kisbírója, Farkas Miklós és neje, Kasléder Mária által a XIX. század végén emelt – erről a mestergerenda is tanúságot tesz – parasztházában rendezte be a kiállítást. A megnyitóbeszédek az épület takaros tornácáról hangzottak el, Préda Barna a könyvhöz és a múzeum létrehozásához szükséges gyűjtésről vallott. Hogy múltunk érdekli, nagyapjának köszönheti, aki Zalánpatak dicső pillanatairól és hőseink tetteiről beszélt esténként. Préda Barna szólt Karácsony Zoltánról is, aki a különleges, a faluban hosszú évtizedekig működő üvegcsűrből kikerülő darabok közül számosat összegyűjtött, megmentve az enyészettől.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök a hegyek ölelésében élő zalánpatakiak kedvességéről és hagyományainkhoz való ragaszkodásáról beszélt. Mint mondotta, meggyőződése, a jelenleg csak százhúsz lelket számláló közösség magára találhat, ismét fejlődésnek indulhat. Szerepet játszhat ebben Préda Barna, aki példájával mutatja, meg lehet itt élni, lehet célt találni, ha az ember eléggé eltökélt. Sokat segíthet a megmaradásban az is – vélte a tanácselnök –, hogy az évek óta Zalánpatakra visszajáró Károly herceg a vidékre irányította nemcsak a hazai, de a világ érdeklődő turistáinak figyelmét is. Ifjabb Karácsony Zoltán 1927-ben született, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban inaskodó falujának ezermesterévé váló édesapjáról beszélt, s kiemelte, milyen szeretettel foglalatoskodott a falu ipari múltjával: otthonában egy szobát az üvegjutából származó darabokkal rendezett be. A művelődési házban bemutatták Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét. A kötetet lektoráló Péter Sándor a nagycsaládként élő zalánpatakiak szülőföldjükhöz való ragaszkodását emelte ki: valaha rengeteg sváb, román s talán olasz érkezett munkát és megélhetést találni ebbe az eldugott faluba; az együttélés évszázadai alatt idegenekből magyarokká, a nehézségek ellenére is erős közösségé váltak – mondotta. A nyugalmazott magyar szakos tanár dicsérte a könyv megírásával nagy dolgot véghezvivő „kicsi” Préda Barnát is: bízik benne, a könyv megírása útjának kezdete. „Barna elődei nyomába lépve olyasvalamit vitt végbe kutatásaival és a könyv megírásával, amihez másnak egy élet is kevés lett volna. Barnának viszont megvolt az az előnye, hogy meghallotta és jól fogadta házépítő üknagyapjának üzenetét, munkába, a közösség szolgálatába állt, s a régi otthonba gyűjtötte a falu megmaradt értékeit.”
A könyv szerzője munkájának kezdeteiről vallott. Mint mondotta, amikor a világhálóval ismerkedett, s rákeresett szülőfaluja nevére, mind a Károly herceggel kapcsolatos adatok kerültek elő azokról az eseményekről és emberekről, akikről nagyapjától hallott, alig talált valamit. Ez sarkallta arra, hogy a világháló mellett a sajtóban és levéltárakban fellelhető információk felkutatásába kezdjen. Sokat segítettek a falu öregjei is, akik családjukról, barátaikról és ismerőseikről szívesen meséltek – ezek mozaikként álltak össze, s alakították igazán személyessé a monográfiát. A könyv megírásával hátsó szándéka is volt – vallotta be: általa szerette volna az elszármazottakat rádöbbenteni, milyen értéket teremtettek elődeik. Ha célt ér, s a boldogulást máshol keresők büszkébbek lesznek zalánpataki származásukra, gyakrabban látogatnak haza, sőt, néhányan talán meggondolják magukat, s haza is költöznek. Így kellene lennie, mert Zalánpataknak szüksége van jó embereire.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A brassói magyar-magyar „összefogás” igazi története, avagy az önkormányzati jelöltállítási dráma kulisszái
Szomorú fejezet ez az egykor jobb időket megért, de még mindig jelentős számú brassói magyar közösség életében, mert nem az őszinteségről, a nyíltságról, a bizalomról és a pozitív jövőképről szól, hanem az ügyeskedésről, a mutyizásról, a partner megzsarolásáról és becsapásáról, továbbá a hatalom kizárólagosságának bármi áron történő megőrzéséről.
Sokat töprengtem, érdemes-e a nyilvánosság előtt megszólalni, hiszen sajnos nem rendkívüli eset ez és nem csak Brassóban történik meg, hogy a politikusok nem mondanak igazat. Nem is szólnék, de annyira fület sértő és hamis a két főszereplő – az RMDSZ megyei elnöke és a Néppárt egyetlen brassói önkormányzati képviselője – harsány lelkendezése a magyar összefogás miatt éppen a Brassói Lapok oldalain és annyira távol került a valóságtól, hogy cinkosságot vállal velük, aki ezt szó nélkül hagyja. Azt hiszem, a brassói magyar közösség megérdemli, hogy tudomást szerezzen a magyar-magyar összefogás igazi történetéről.
A 2012-es helyhatósági választások előtt sikerült egy viszonylag tisztességes megállapodást létrehozni: egy belső koalíciós megállapodás értelmében az újonnan alakult Erdélyi Magyar Néppárt jelöltjei az RMDSZ listáján indultak. A megállapodás meghozta eredményét, az átlag feletti román mozgósítás ellenére a magyar összefogás listája átlépte a bejutási küszöböt Brassóban és a megyében is, sőt, Négyfaluban többletmandátumhoz és alpolgármesteri székhez vezetett.
A harmónia rövid ideig tartott, az RMDSZ megyei vezetősége többször is megkísérelte eltávolítani a Néppárt képviselőjét a tanácsból, végül 2014-ben,a politikai vándorlást átmeneti jelleggel megengedő jogszabály akadályozta meg ezen igyekezetében, ugyanis ez alapján Toró Tamás hivatalosan is a Néppárt tanácsosa lehetett. Tény viszont, hogy Toró Tamás hiába ar lett a Néppárt egyetlen nagyvárosi önkormányzati képviselője, viselt dolgai miatt kénytelen volt hátrébb lépni és a megyei szervezet vezetését átadni Sándor Leventének.
2016-ban újra napirendre került az együttműködés kérdése, hiszen az 5%-os bejutási küszöb nem változott, és sajnos, a demográfiai adatok sem lettek kedvezőbbek. Az egymásrautaltság ellenére azonban az RMDSZ számára a magyar közösségi érdek védelme helyett továbbra is a képviselet monopóliumának védelme maradt a fő stratégiai cél. Ezt országos szinten a Magyar Polgári Párttal kötött hamis összefogással próbálta elfedni Kelemen Hunor és csapata, de Brassó megyében, az MPP megyei szervezetének kimúlásával, Kovács Attila megyei elnök kénytelen volt ismét a Néppárthoz fordulni.
A nyulat Sándor Levente, a Néppárt megbízott megyei elnöke ugratja ki a bokorból, amikor február közepén javaslatot tesz a 2012-es választási együttműködés megismétlésére. Kovács Attila – miután tíz napig gondolkodik – nem zárkózik el ettől, de világossá teszi, hogy a 2012-es feltételekről szó se lehet.
A tárgyalásokon kiderült, hogy célokról, értékekről és programokról nem nagyon lehet az RMDSZ vezetőivel tárgyalni, őket kizárólag a pozíciók érdeklik, ezeket pedig nem szeretnék megosztani a Néppárttal. Az RMDSZ megyei elnöke a néppártos jelöltek személyi összetételét is meg akarja szabni, jelezvén, hogy nem szeretne együttműködni a Néppárt eddigi tanácsosával. A Néppárt világossá teszi álláspontját: a saját jelöltjeit a párt jelöltállítási szabályait betartva, saját testületei választják ki. A tárgyalások elakadnak, mielőtt érdemben elkezdődtek volna.
Április közepén Toró Tamás tisztújítást kezdeményez a Néppárt megyei szervezete élén. Szabálytalanságok sorozata után átveszi a szervezet vezetését és mandátum nélkül tárgyalni kezd az RMDSZ vezetőivel. A Néppárt országos elnöksége a választások utánra halasztja a szabálysértés kivizsgálását, viszont nem igazolja Toró Tamás megyei elnöki mandátumát és továbbra is Sándor Leventének ad megbízatást a tárgyalások folytatásához.
Kovács Attila a harmadik – nem befutó – helyet ajánlja a Néppártnak a városi listán, elutasítja az együttműködést Négyfaluban és a közös megyei jelöltlistában sem tudnak megegyezni. Ennek ellenére, Sándor Levente, konzultálva helyi szervezetei vezetőivel, elveti az önálló indulás lehetőségét, csak Apácán döntenek saját polgármesterjelölt és lista indításáról, miután az RMDSZ helyi jelöltjét teljesen alkalmatlannak találják a település vezetésére.
Toró Tamás próbálja menteni mandátumát és – nem konzultálva saját csapatával sem – iktatja a választási irodában független tanácsos-jelölti dossziéját.
Rövid tárgyalás után – hogy ott mi hangzott el, csak a két érintett fél tudja – Toró Tamás visszavonja dossziéját és elfogadja az RMDSZ városi listájának harmadik helyét.
„Figyelemre méltó” Kovács Attila jelöltállító stratégiája (hogy melyik RMDSZ-testület hagyta jóvá az utolsó percben, az legyen ez az RMDSZ és tagsága gondja): a megyei és Brassó városi jelöltlista első három-három, azaz összesen hat helyén csupán négy személy osztozik, így, amennyiben az RMDSZ átugorja a küszöböt, Toró Tamás harmadik helye jó eséllyel befutóvá válhat. A probléma csak az, hogy bejutván a Tanácsba, csupán önmagát képviseli, szervezet nem áll mögötte.
Mint ahogyan nem áll semmilyen testületi írásos megállapodás, közös program, értékrend és akarat a nagy összefogásnak kikiáltott – Kovács Attila és Toró Tamás közötti – paktum mögött sem: az egész nem más, mint a pozíciók átmentése, akár a közösség félrevezetésének árán is.
Hogy Toró Tamást mennyire csak saját mandátuma érdekelte, jelzi, hogy meg sem kísérelte összehozni a megállapodást legalább Négyfalu esetében, ahol az együttműködés a négy év alatt kielégítően működött.
Meggyőződésem, hogy hamis összefogásra, hiteltelen közszereplőkre, hazugságra nem lehet építeni sem hatékony politikai képviseletet, sem jövőt.
Négy év múlva, ha még elegen vagyunk, talán másképp alakulhat. Most csak annyi maradt, hogy mindenki a lelkiismerete szerint élhet szavazati jogával.
Toró T. Tibor
az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai alelnöke
brasso.ro

Vízben áll Csíkszék egy része
Több patak is kilépett medréből csütörtökön Csíkban a lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. Áradás volt Csíkajnádon, Csíkjenőfalván összehangolt árvíz elleni védekezést láttunk, Csíkmadarason viszont ennek hiányát. A csíkszeredai csatornahálózat sem bírta a terhelést, néhány utcában felgyűlt a víz – számol be Kömény Kamilla és Kovács Attila a kronika.ro-n.
Az erős esőzés következtében Csíkszereda alacsonyabban fekvő utcáiban gyűlt össze az a vízmennyiség, amelyet az esőcsatorna nem tudott elnyelni. Több helyen, így a Zöld Péter utca alsó részén, a Nagyrét és a Stadion utcákban, a Márton Áron és Hunyadi János utcák kereszteződésénél és Brassói úton a csatornákból feltörő víz mozdította el az aknafedeleket, elárasztva az úttestet.
A Tavasz utcában több lakóház udvarára, pincékbe tört be a víz, a hivatásos tűzoltókat is riasztották, akik szivattyút is hoztak. „Csíkszeredában a talaj annyira telített már vízzel, hogy a talajvíz több pincét is elöntött Zsögödben” – mondta el Füleki Zoltán alpolgármester. Zsögödben a Kútpatak utcát veszélyeztette leginkább az áradás, a Fitód-patak csütörtökön délután még nem öntött ki, a dombról lezúduló víz viszont több ház udvarát elárasztotta, ott szivattyúzni kellett. Csibában is több ház udvarára jutott be az ár. A polgármesteri hivatal felkészült az árvíz elleni védekezésre, munkagépeket, homokzsákokat és megfelelő számú személyzetet mozgósítottak.
Önkéntesek is dolgoztak Csíkjenőfalván
Csíkjenőfalván, akárcsak két nappal előtte, a település központján átvezető megyei utat lepte el az áradat, amelyet elsősorban a Székaszó és Csergópatakok kiöntése okozott – tudtuk meg a helyszínen. „Összefogott a falu, segítenek” – mondta egy helybeli asszony, akinek udvarára már utat tört a víz, de a pincelakást homokzsákok védték. Több száz méteres szakaszon kellett leállítani az autós forgalmat, itt a házakat és a mellékutcák bejáratait homokzsákokkal védték, a helybeli polgárok és önkéntes tűzoltók, valamint munkagépek segítettek a zsákok hordásában és elhelyezésében. Több udvarban, kertben patakként folyt a víz már kora délután.
A Rákos-patak áradásával küzdöttek Ajnádon is, a helyi önkéntes tűzoltók és polgárok homokzsákokkal igyekeztek útját állni a víznek, amely itt is kertekben, udvarokban tört utat magának. Csíkmadarason a Madaras patakának fő ága még nem, de egyik mellékága csütörtökön kora délután már kilépett a medréből. A Falumelyéke utcában, a vasúti aluljáró melletti szakaszon beömlő ár miatt már alig lehetett autóval közlekedni, az út széli árkok felteltek, a víz az utcán folyt, veszélyesen közelítve a portákhoz. A Jenőfalván látottakkal ellentétben itt sem homokzsákokat, sem védekezést nem tapasztaltunk, sem az említett helyszínen, sem más utcákban.
A csütörtök délutáni órákban leállították a vasúti közlekedést Csíkszereda és Kománfalva között, mivel egy patak megáradása miatt egy megrongálódott hidat kell helyreállítani Gyimesközéplokon – tájékoztatott a helyszínen dolgozó sürgősségi esetek felügyelőségének képviselője.
Súlyos károk a mezőgazdaságban
Nehéz helyzetbe kerültek az alcsíki növénytermesztő gazdák is az elmúlt napok időjárása következtében. A korábbi jégeső, illetve a parcellákon felgyülemlett víz további gondokat is okozhat az elkövetkező időszakban.
„Míg tavaly a júliusban beállt szárazság volt a probléma, addig jelenleg az eső akadályozza a gazdákat" – hívta fel a figyelmet Török Jenő, a Hargita megyei mezőgazdasági igazgatóság vezetője. Mint mondta, májusban Csíkszeredában átlagosan 110 liter csapadék hullott le négyzetméterenként, Alcsíkon ennél valamivel több.
Az elmúlt három napban mintegy 60–70 litert mértek négyzetméterenként Alcsíkon, így ott van a legnagyobb gond. Csíkszentmártonon és Csíkkozmáson a napokban jégeső is hullott, ami több parcellán tett kárt a vetésekben, a lucernában, de a krumpli leveleit is meghasogatta, azonban amíg a pityóka kiújul, a lucernából lesz következő termés, addig a gabonákban jelentősebb a kár – magyarázta a szakember.
Megjegyezte azt is, hogy emellett már most is vannak olyan parcellák, ahol kötöttebb a talaj, ott a sorok között megállt az esővíz. Amennyiben folytatódik az esőzés – és az előrejelzések szerint tovább is hasonlóan alakul az időjárás –, akkor megjelenhetnek a gabonák levélbetegségei, illetve a burgonyavész. Továbbá a gépekkel nem lehet majd a parcellákra rámenni a kezelések elvégzése végett. Sőt azokon a pityókaföldeken, ahol napokig áll a víz, később a rothadás is megjelenhet – sorolta a lehetséges nehézségeket az igazgató.
Habár az eddigi károkról egyelőre hivatalos felmérések nincsenek, de becsléseik szerint a nagy esőzések több ezer hektáron okoztak kárt. A konkrét számadatokhoz szükséges az is, hogy az érintett gazdák, amennyiben 30 százalékosnál nagyobb kár érte őket, azt jelezzék az önkormányzatnak, hogy a sürgősségi helyzetekért felelős helyi bizottságok számba vehessék azokat. Az ő felméréseik szerint ellenőriznek, összesítenek a megyei mezőgazdasági igazgatóság alkalmazottai – ismertette az eljárást Török Jenő. Hozzátette, Szentmártonban már tettek le kárbejelentést, de egyelőre a legtöbb esetben még nem érte el a kár a 30 százalékos arányt. Azonban ha a következő napokban is hasonló mennyiségű eső zúdul le, akkor megnövekedhet a bejelentések száma.
Vitos László, a csíkkozmási Nyerges Mezőgazdasági Társulás vezetője megkeresésünkkor éppen a mezőn tevékenykedett, munkatársaival a felgyülemlett vizet próbálták lecsapolni a mezőgazdasági területeikről. Érdeklődésünkre elmondta, a korábbi jégeső jelentős kárt okozott a Kozmásról a Nyerges-tető felé vezető út melletti búza-, a nagyobbra nőtt burgonya- és a kukoricaparcellákban is. Esetükben a jégverés negyven hektár búzát, 15 hektár burgonyát érintett, de a parcellákon megállt víz minden általuk megművelt területre kiterjed – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Erdélyi választási körkép
Vasárnap több erdélyi városban kiélezett verseny fog zajlani a városvezetői tisztség elnyerésére. Az egyfordulós önkormányzati választások alkalmából a magyarság szempontjából úgy tűnik, Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben lesz a legnagyobb küzdelem, ahol reális esély van a jelenlegi városvezetés leváltására.
Marosvásárhelyen 2000 óta a számos pártot megjárt Dorin Florea polgármester van tisztségben, akinek az első két mandátumában voltak ugyan jó kezdeményezései, de a negyedik mandátumánál tartó városvezető mára szemmel láthatóan belefáradt a munkába. Elsősorban az etnikai szavazat tartja őt a tisztségben, miközben Marosvásárhely látványosan lemaradt az őt körülvevő városok mellett, így Kolozsvártól, Brassótól vagy Nagyszebentől. Marosvásárhelyen ezúttal is etnikai szavazás körvonalazódik, hiszen miután a magyar pártok közös jelöltet állítottak Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója személyében, a román pártok is gyakorlatilag egy jelölt mögé sorakoztak fel. A PSD kényszerből egy fiatal jelöltet állított, akinek nincs sok esélye szavazatokat elvenni Floreától, egyedül az ALDE állított ismertebb jelöltet, Ionela Ciotlăuş személyében, aki korábban alpolgármesterként saját bőrén tapasztalta meg Florea önkényes városvezetői stílusát. A küzdelem színfoltját a Dan Maşca vállalkozó által életre hívott, magát interetnikus pártként hirdető Szabad Emberek Pártja képezi, amelynek színeiben maga Maşca pályázik a városvezetői tisztségre. A megyei múzeumot az elmúlt években látványosan felvirágoztató, civil öntudattal rendelkező ötgyermekes Soós Zoltánnak azért nyílik reális esélye a győzelemre, mert a magyarság példátlan módon összefogott személye körül. A városban 43 százalékra tehető a népszámlálás szerint a magyarság számaránya.
Szatmárnémetiben Kereskényi Gábor próbálja megnyerni a városvezetői tisztséget, akinek a jelenlegi polgármestert, a PSD-és Dorel Coicát kell ehhez legyőznie. Elemzők szerint kettejük között fog eldőlni a küzdelem. Szatmárnémetiben összesen kilenc jelölt verseng, ott több román jelölt van, mint Marosvásárhelyen, ami a magyar jelöltnek kedvezhet. Szatmáron versenybe száll még többek között a független Horia Anderco, a liberális Adrian Cozma, a Băsescu-párti Csáki Csongor, az UNPR-és Ioan Opriş, valamint az ALDE-s Mihai Ştef. Nagyváradon az RMDSZ mellett az Erdélyi Magyar Néppárt is állított jelöltet a polgármesteri tisztségre. A szövetség színeiben Huszár István méretkezik meg, az EMNP Zatykó Gyulát indította. Nagyváradon felmérések szerint nagy valószínűséggel újabb mandátumot fog nyerni Ilie Bolojan jelenlegi polgármester.
Székelyföldön több városvezető újabb mandátumra pályázik, így Ráduly Róbert Csíkszeredában, Antal Árpád Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen pedig az RMDSZ Arros Orsolya vállalkozót indította. Székelyföldön van 52 olyan település, ahol csak az RMDSZ indított jelöltet. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap arra biztatott mindenkit, hogy menjen el szavazni, mert a minél több leadott szavazat tudja megmutatni a szövetség erejét.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)

Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hivatalos részeredmények Nagyváradon, Kolozsváron és Brassóban
A Központi Választási Iroda hétfő reggel közzétette a nagyvárosok első hivatalos részeredményeit. Három erdélyi nagyváros adatait közöljük.
Nagyvárad
Ilie Bolojan (PNL): 70,94 százalék
Huszár István (RMDSZ): 13,09
Coste Marina Adelina (PSD): 9,52
Zatykó Gyula (EMNP): 2,87
Kolozsvár
Emil Boc: 64,86
Horváth Anna: 12,65
Octavian Buzoianu (független): 9,72
(…)
Fancsali Ernő (EMNP): 0,58
Brassó
George Scripcaru (független): 52,60
Popa Răzvan (PSD): 16,52
Sturzu Mihai-Răzvan (független): 9,24
maszol.ro

Hazudnak – de miért?
Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem. A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben. Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Az MPP mint kapocs?
Ha meghatároznánk egy új fogalmat, a politikai reménybeváltási indexet, vagyis azt az arányt, ami egy adott politikai erő létrejöttekor fennálló társadalmi elvárások, igények valamint a ténylegesen beteljesített várakozások között állítható fel, s ennek alapján rangsorolnánk a politikai erőket, akkor a Magyar Polgári Párt nem előzné meg az RMDSZ-t.
Hangsúlyozom, a várakozásokat nem az eredményesség, a választási siker, hanem az elvhűség, a következetesség, a politikai célok állandósága vonatkozásában értelmezem.
Az RMDSZ úgy alakult meg, mint az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szervezete, melyet minden magyar magáénak érzett. Mind e funkció tényleges ellátása, mind a szervezet legitimitása erősödött, midőn Brassóban úgy határozott 1993-ban a szervezet kongresszusa, hogy az „állam az államban” modellt fogja követni felépítésében és működésében, hogy életre hívja az erdélyi magyar parlamentet, társadalmasítja a politikát. Ám 1995-ben Markó Bélát úgy választották újra az elnöki tisztségbe, hogy a rábízott határidős feladatok (autonómia-statútumok, nemzeti kataszter, belső választás) közül vezetése mellett a szervezet egyet sem végzett el, sőt, nem is lépett érdemit e téren. Az üzenet egyértelmű volt: úgy is megőrizhető az elnöki pozíció, ha közben az elnök nem végzi el rábízott munkát.
A pozícióban maradáshoz elég az elvhűek, a programot teljesíteni igyekvők semlegesítése és a középgárda többségének megnyerése. A továbbiakban Markó 2011-ig (amikoris átadta pozícióját az általa kiszemelt utódnak) erre törekedett. Részben ezt szolgálta a 1996-os kormányra lépés is. Olyan politikai kontextust sikerült teremteni, melyben az autonomisták programja szembement az RMDSZ aktuálpolitikájával. Amit viszont a többség - ki gyávaságból, ki karrierizmusból, ki őszinte meggyőződésből - támogatott. 1996-ban a Markó-Neptun egységfront két legyet ütött egy csapásra: egyik oldalról államhatalmi pozíciókat szereztek, feladva az önálló külpolitikát, a nemzeti önkormányzat eszméjét, az autonómiaharcot, másik oldalról bebiztosították magukat a nemzeti autonomistákkal szemben.
S fel lehetett tenni a kérdés az SZKT-kon, a kongresszuson vagy választási gyűlésen, hol halkan, de határozottan, hol kiabálva, hogy „attól lesz autonómiánk, ha kilépünk a kormányból?”. Amire egyszerű, egyszavas választ nem lehet adni, csak több bővített mondatból állót, aminek lényege, hogy a kilépés szükséges, de nem elégséges feltétele az autonómiának, hogy az autonómia megteremtéséhez külpolitikai nyomás alá kell helyezni a román hatalmat, s hogy az EU csatlakozás előtt van erre igazán lehetőség. De ezeket az érveket az RMDSZ-es középgárda már nem hallgatta meg vagy nem akarta meghallgatni. Így aztán a szervezet elevickélt máig, politikáján érdemben nem változtatva. Mérsékelt célok, mérsékelt eredmény, amit egyébként a román államhatalom szépen lassan roncsol, visszavon, átír, lásd nyelvhasználat, lásd Mikó-ügy, lásd zászlóprobléma és még sorolhatnánk.
A Magyar Polgári Párt úgy indult, mint az autonomista erők zászlóshajója. A korábbi elnök, Szász Jenő viszont úgy kezelte a szervezetet, mint a saját politikai feudumát, s annak érdekében, hogy megmaradjon az elnöki poszton, a törvénytelenségektől sem riadt vissza. Pozíció-megőrzési igyekezetében olyan állapotokat teremtett a pártban, melyek még az RMDSZ nem épp kifogásolhatatlan belső (ál)demokráciájánál is sokkal rosszabbak voltak. Az első gyergyószentmiklósi küldöttgyűlés zöldcédulázási manőverét még a bíróság is elítélte implicit módon, válaszul az elnök azokat záratta ki a pártból, akiknek a bíróság igazat adott. Nem sokkal később, mind Szász Jenő, aki budapesti kinevezése után átadta strómanjának, Bíró Zsoltnak az elnöki stafétabotot, mind az új elnök arra biztatta a választókat a 2012-es parlamenti választásokon, hogy adják voksukat az RMDSZ-re. Ami elég abszurd volt, miután éveken át azzal indokolta az elnök az EMNT-vel való szakítást, hogy az EMNT közösen indult az RMDSZ-szel a 2009-es európai parlamenti választásokon. A 2012-ben formálódó MPP – RMDSZ szövetséget formális stratégiai partnerséggé emelték később. Aki tehát az MPP-re adta voksát 2008-ban, 2016-ban csak nehéz szívvel tehette ezt, nem is maradtak sokan. A pártnak 2008-ban volt 489 helyi tanácsosa, mára ez a szám 158-ra apadt. Más kérdés, hogy az MPP a megmaradt kb. 20.000 szavazatát ügyesen tudta kamatoztatni, hatékony helyezkedéssel és elsősorban az RMDSZ-el való paktumkötés útján e kevés vokssal is 15 polgármesteri tisztséget szerzett. Mint ahogy az is más kérdés, hogy az elvhű autonomistákat tömörítő EMNP, bár a megyei tanácsosi listák vonatkozásában több mint kétszer annyi szavazatot nyert, mint az MPP, saját logo alatt, önállóan egyetlen polgármesteri tisztséget sem szerzett.
Most az MPP elnöke azt nyilatkozza, hogy pártja kapocs az erdélyi magyar politikai életben, mivel egyes településeken az EMNP-vel, más településeken az RMDSZ-el kötött egyezséget. Formálisan így is van, de érdemes ennek a kapocsfunkciónak mögé nézni.
Valójában arról van szó, hogy az MPP vezetése, Bíró Zsolt a maga „spágás” politikai gondolkodásával az RMDSZ irányában rendelkezik kapcsolódással, míg a bázis, az alapvetően nemzetben és autonómiában gondolkodó középgárda az EMNP irányában. Ha „fentről” Bíró Zsolték nem tiltják le több helyszínen is az EMNP - MPP együttműködést, az udvarhelyi sikert meg lehetett volna többszörözni.
Udvarhely üzenete egyértelmű: a nemzeti oldalnak egységben van esélye sikert elérni. Az egységet viszont akadályozza az MPP elnökének RMDSZ-orientáltsága. Amennyiben tehát az MPP elvhű magja nem lesz képes egy hiteles vezetőt választani, akkor az RMDSZ továbbra is sikerrel osztja majd meg az autonomista tábort. Mert hogy Bíró Zsoltnak és követőinek politikája az RMDSZ-nek kedvez, annak az önmagából kifordult politikai erőnek, melynek ellenében a Polgári Párt megalakult, ahhoz kétség nem fér.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintünk

Márton Áron követendő példája
Márton Áron, az ember címmel tartott előadást csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész. Az alkalomra zsúfolásig megtelt a Bartók Terem. Házigazdaként Boér Hunor, a könyvtári részleg vezetője elmondta, az eseményre az egykori erdélyi püspök születésének 120. évfordulója okán meghirdetett Márton Áron Emlékév alkalmából kerül sor. Az emlékév egyházi fővédnöke Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, világi fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Mons. prof. dr. Marton József ismertette Márton Áron életútját. Elmondta, személyiségét és annak nagyságát elsősorban beszédeiből, írásaiból ismerhetjük meg. Ezért sokat is idézett az előadás során.
A gyöngyfüzér mentette meg
Márton Áron 1896. augusztus 28-án Csíkszentdomokoson született, mélyen vallásos családban nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári főgimnáziumban fejezte be. Ott érettségizett 1915. június 12-én, s három napra rá besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulásakor édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának a vonatablakon át. Az első világháborúban többször megsérült, először már az olasz fronton, még akkor júniusban. Utóbb azt vallotta, a gyöngyfüzér mentette meg életét. Utálta a háborút, de a végsőkig kitartott. Részt vett a Székely Hadosztály hadműveleteiben, 1919 áprilisában hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. Onnan június végén szabadult, de arra kényszerült, hogy 5–10-naponta jelentkezzék a csendőrségen, illetve a katonai hatóságnál. Öt napnál hosszabb időre nem hagyhatta el faluját, ahol másfél évig tartózkodott. A trianoni békediktátum után vasesztergályosnak állt volna Brassóban, de nemzetisége miatt nem alkalmazták.
Gerinces jellem
1920. október 11-én, kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, a legszebb reményekre jogosít – állították róla tanárai. 1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Az első szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.
Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának világi kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Gyergyóditróban és Gyergyószentmiklóson. Sokat olvasott, és képezte magát.
Kétévi gyulafehérvári szolgálat után 1932 őszétől Kolozsvárra került egyetemi lelkésznek, a Katolikus Népszövetség igazgatója volt, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A magyar iskolákat veszélyeztető Anghelescu-törvények cselekvésre késztették, György Lajossal együtt Erdélyi Iskola néven népnevelő, politikamentes folyóiratot indított.
Nem vonakodom a munkától
Viszonylag gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, 1939. február 12-én Andrea Cassulo apostoli nuncius püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Szentelésekor egy meg nem nevezett erdélyi pap szavait dolgozta át hitvallásává: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Hozzátette még: „Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtt haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.” Püspöki jelmondatát: Non recuso laborem – Nem vonakodom a munkától –, mely teljes mértékben jellemezte, Szent Mártontól kölcsönözte. 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában üzente: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”
1940-ben, a második bécsi döntés, Erdély kettészakítása után Márton Áron a kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt Gyulafehérvárott. A Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”
A püspök 1944. május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály-templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus ellen. A felszentelt papokhoz fordulva azt mondta: „lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Márton Áron következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával növelte tekintélyét felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjék meg a trianoni igazságtalanság. Igyekezett a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Törekvését koncepciós perben kormányellenes összeesküvésnek állították be. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
Hivatásunk a világban
A püspök 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezenkívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel. Jól tudta, hogy küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét érték hátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „Mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.” 1949-ben letartóztatták, hazaárulás címen életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadult. Két évig szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
1957-től házi őrizetben tartották. Csupán a székesegyházba mehetett át, ott is reményt sugárzott: „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
Márton Áron gondolatai és tanácsai a mában is utat mutathatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
Marton József azzal zárta szavait: Márton Áron életküzdelme követendő példa marad számunkra. Emberi és szentségi életvitelével hatni tudott a hívő emberekre, mert ő ilyenné fejlődött: igazi emberi alapokon nyugvó szentté.
Az előadás végén a közönség megrohamozta a kis asztalt, melyről a Márton Áron írásaiból szerkesztett köteteket árulták.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utolsó szász – Eginald Schlattner az üres templomban prédikál
Európai rangú és hírű regényíró, mégis visszahúzódó, szerény életet él egy főleg cigányok lakta Szeben megyei faluban. Hívek híján Eginald Schlattner hétről-hétre az üres templomban prédikál.
A Fogarasi-havasok csúcsai még hóval borítottan fehérlenek, de a Hortobágy völgyében izzasztóan tűz a májusi nap, szellő sem rezdül. A lutheránus templomban semmi sem érződik a korán jött kánikulából, mintha az öles kőfalak évszázadok hidegét árasztanák magukból.
Az oltárnál szemmel láthatóan idős, de egyenes tartású, dús ősz hajú lelkész celebrálja a német nyelvű istentiszteletet. A prédikáció témája az Isten, illetve az embertársaink iránti szeretet a protestáns- és az ortodox teológia megközelítésében, valamint a hitelvi különbségek lecsapódása a hívek életében és társadalmi szinten. Tudja, hogy nem értek németül, ezért a kedvemért románul beszél. Megtisztelve érzem magam, úgy, ahogy templomban még sosem, az egész történés személyes jelleget kap, tudom, hogy a lelkész nekem prédikál.
Ketten vagyunk a templomban, a padokban rajtam kívül senki sem ül, a porlepte énekeskönyveket nem üti fel egyetlen hívő sem. A helyzet csak nekem rendkívüli, a lelkipásztor, Eginald Schlattner számára megszokott, hogy hétről-hétre üresen kongó templomban szolgáljon, úgy tartson istentiszteletet, hogy annak egyetlen résztvevője sincs, talán csak a fennvaló. Néha azért költözik egy kis élet a középkori falak közé, a húsvéti istentiszteletre például egy amerikai, két magyar, négy cigány és egy román ült be.
700-ból 4 maradt
A Szeben megyei veresmarti evangélikus templom nem a szekularizáció miatt néptelenedett el, a gyülekezet kivándorolt Németországba, lényegében felszámolta önmagát. A faluban, a lelkészen kívül már csak négy, aggastyánkorú, ágyhoz kötött szász él. Keresztelő évtizedek óta nem volt, az utóbbi években már temetés se nagyon.
Nem volt ez mindig így, 1978-ban, amikor Eginald Schlattnert Rothbergbe (Roșia) helyezték, a faluban még 700 szász élt, 1000 cigány és 200 román mellett.
„A gyülekezet megosztott, a helyi románok meg olyan soviniszták, hogy kővel beverik a szász lelkész ablakát. Egy évnél többet nem fogsz ott kibírni, mondták nekem a püspökségen” – eleveníti fel a majd négy évtizeddel korábban történteket magyarul, miközben a templomból a lelkészi lak felé ballagunk. Gyerekkorában néhány évig Szentkeresztbányán élt a szüleivel, ott tanult meg magyarul, s bár csak hébe-hóba használja a nyelvet, akcentussal s furcsa szórenddel ugyan, de jól érthetően beszéli.
Szásznak vallja magát, de felmenői között egy magyar arisztokrata is van, nagyanyja a Budapesten született Sebes Zilahi Berta volt, ezért tagja az erdélyi magyar nemesi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítványnak. „El szoktam menni a Castellum összejöveteleire, ahol mindig azt mondom: Az év 365 napján 100 százalékig szász vagyok, de ez alatt a pár nap alatt 25 százalékig magyar” – meséli mosolyogva Eginald Schlattner.
Felolvadva a közösségben
A veresmarti szászok exodusára a rendszerváltást követően került sor. Húsvétkor még tele volt a templom, karácsonykor már alig akadt, aki eljöjjön az istentiszteletre, emlékszik vissza vendéglátóm a 25 évvel ezelőtt történtekre. Ebből a keserű élményből született első regénye, a Fejvesztett kakas. „A kétségbeesés késztetett írásra. Felolvadtam ebben a közösségben, amely néhány hónap alatt megszűnt. Úgy éreztem, hogy két lehetőségem van, felakasztom magam vagy írok” – mondja Eginald Schlattner.
Szerencsére az utóbbi opció mellett döntött, az eredmény pedig egy olyan mű lett, amiről a Frankfurter Rundschau kritikusa azt írta, hogy az erdélyi német regény általa emelkedett ismét európai színvonalra. Az önéletrajzi ihletésű, Fogarason, 1944 augusztus 23-án, a román kiugrás napján játszódó történet német nyelven 13 kiadást ért meg, lefordították románra és magyarra is, ez utóbbi a kolozsvári Koinónia Kiadó érdeme.
Eginald Schlattner írta
„A nők meztelensége bölcsebb a filozófusok tanainál”.
„Ez az örök élet...szóval ez egy bajos dolog...Mindenek előtt a krumpli kellene tető alá kerüljön, és a kukorica”. „Minden ideológia arra irányuló próbálkozás, hogy egy részigazságból abszolút igazságot csináljunk” „Amikor az ideológia (...) szövetkezik a politikai hatalommal, megszületik a terror”.
Második regénye, a Vörös kesztyű, szintén önéletrajzi ihletésű. Eginald Schlattnert 1957-ben, kolozsvári egyetemi hallgató korában letartóztatta a Szekuritáté. Két évig és két napig Brassóban, az akkori Sztálinvárosban tartották fogva, mely idő alatt a cellát kizárólag akkor hagyhatta el, amikor kihallgatásra vitték, mindig bekötött szemmel. Az erdélyi német írók 1959-es perében egy személyben volt vádlott és tanú, hazaárulás feljelentésének elmulasztása miatt ítélték el. Bár Schlattner csak egy volt a vád tanúi közül, egyes elítéltek elsősorban neki tulajdonították az elmarasztaló ítéletet, neve a mai napig indulatokat kavar.
A Szekuritáté irattárának hozzáférhetővé tétele után egyértelműen kiderült, hogy Schlattner sem a pert megelőzően, sem pedig utána nem volt a titkosszolgálat besúgója. A Vörös kesztyű a Fejvesztett kakasnál is sikeresebb lett, spanyol, portugál, lengyel, román és magyar nyelven is megjelent. Mindkét regényből Radu Gabrea, neves román rendező készített játékfilmet. “Azért írtam meg, mert el akartam számolni azzal, ami ott és akkor történt. Nem kíméltem magam benne, ezért lett annyira sikeres” – véli a szerző.
Legkedvesebb számára mégis a harmadik regénye, a Fejvesztett kakas és a Vörös kesztyű közötti időszakban játszódó Das Klavier im Nebel. Románul Clavir în ceață címmel jelent meg, magyar fordítása egyelőre nincs. „Meg lehet ismerni belőle azt az etnikai sokszínűséget, amit Erdély jelentett” – mondja a könyvről Schlattner, aki irodalmi sikerei ellenére is elsősorban lelkésznek, nem pedig írónak tartja magát. Hivatalos fellépéseket írói minőségében már nem vállal, de német nyelvterületről rendszeresen jönnek hozzá olvasók, egyszer Otto Schily német belügyminiszter is felkereste.
Kompromisszumok nélkül
A felesége, a lánya, családjának minden tagja kivándorolt Németországba. „Erdélyben rokonaim már csak a temetőben vannak” – közli tárgyilagosan. Nem áll szándékában követni őket, elmondása szerint azért, mert vannak emberek, akiknek itt van szükségük rá. Bár már 83 éves, több erdélyi fegyintézetben börtönlelkészként szolgál, a legkülönbözőbb felekezetű rabok fordulnak hozzá lelki támaszért. Azt állítja, ő az egyetlen erdélyi szász lelkipásztor, akinek nincs német állampolgársága.
„A testvérem javasolta, hogy igényeljem a német állampolgárságot, mert akkor jogosulttá válnék az ottani egészségügyi ellátásra. Nem vettem tettem, nem kötöttem kompromisszumot. A kettős állampolgárság számomra Isten egyfajta megtagadását jelentené. Ha Ő vigyáz rám, akkor teszi azt itt is, ha úgy alakul, a romániai kórházban is. Így hitelesebb vagyok” – jelenti ki meggyőződéssel.
A lelkészi lak kertre néző teraszán, tea mellett beszélgetünk, zenei aláfestésként manele bömböl a szomszédból. Reggel 7-kor kapcsolták be, azóta szünet nélkül szól, mondja a vendéglátóm. Bármi kerül szóba átéléssel, széles gesztusokkal beszél, néha fellapozza a szótárat, ha egy-egy német szónak nem jut eszébe a román megfelelője. Van a lényében valami rendíthetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül arisztokratikus. Hajóskapitányra emlékeztet, a veresmarti evangélikus paplak pedig egy letűnt világ süllyedő zászlóshajójára. Az elmúlás zavaros, sötét vize már a parancsnoki hidat nyaldossa, de a kapitány, illúziók nélkül, elfogadva az elkerülhetetlent, áll rendületlen. A hajó az élete értelme, együtt szállnak a hullámsírba.
Pengő Zoltán
maszol.ro

A pálos rendről
Ifjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet.
Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak.
A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet.
A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson.
De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önként vállalt akkulturáció: német iskolába járó románok a 21. századi erdélyi városokban
„A németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat” - kettős közösségi dráma az antropológus szemszögéből.
Az egykori szász városok, elsősorban Nagyszeben és Brassó erős német tannyelvű oktatási hálózattal rendelkezik. Nem azért, mert olyan sok szász család maradt volna az ősi fészekben, hogy utódaik megtöltenék a német anyanyelvű képzést nyújtó középiskolákat, hanem mert nagyon sok román (és esetenként magyar, vagy vegyes házasságban élő) szülő íratja oda a gyerekét.
Ennek a jelenségnek pragmatikus magyarázata is lehetséges: ezekben az iskolákban nagyon jó az oktatás színvonala minden tantárgyból, a gyermek megtanul anyanyelvi szinten beszélni egy világnyelvet, és érettségi után nemcsak a romániai egyetemek szakjaira felvételizhet jó eséllyel, hanem gyakorlatilag a teljes német nyelvterületen nyitva állnak előtte a lehetőségek a továbbtanulásra. A német nyelvű oktatást Romániában a német állam is támogatja (tavalyi hír, hogy a romániai némettanárok fizetésének kiegészítésére750 millió eurót különített el Németország, a kedvezményben részesülő pedagógusok nagy része a német tannyelvű intézményekben oktat).
A brassói Johannes Honterus Gimnáziumban például lehetőség nyílik a diákoknak olyan német nyelvvizsgát tenni, amelyet az egész világon elismernek, és amellyel vizsga nélkül felveszik őket bármelyik német egyetemre. Sok diák ezért valóban ugródeszkának használja a külföldi továbbtanulásra és munkavállalásra a német nyelvű képzést, főképp hogy jó eséllyel kapnak jobban fizető, magasabb képzettségüknek megfelelő állásokat német nyelvterületen, és nem feltétlenül a kelet-európai vendégmunkások cselédsorsa vár rájuk az „anyaországban”.
Ha csak a pragmatikus szempontok érvényesülnének a német iskolaválasztás mellett, akkor nagyjából ennyiben maradna a történet. Ám nem hagyható figyelmen kívül egy német kultúrkörhöz és az erdélyi szász tradíciókhoz való érzelmi kötődés kialakulása sem, legalábbis bizonyos esetekben. Brassói honterusos volt diákokkal beszélgetve időnként meglepő diskurzusokba keveredhetünk, amelyekben ugyanúgy jelen vannak egyfajta „birodalmi nosztalgia” elemei, mint akár egyes magyar diskurzusokban: a gyönyörű épített örökség, a másfajta városszerkezet, munkakultúra és pontosság dicséretétől a „ Regát”-tal és az „onnan beköltözöttekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiákig, és a sajátos erdélyi kulturális sokszínűség ideológiájának hangsúlyozásáig.
Bár nem tudunk ezt vizsgáló kutatásokról, az a benyomásunk lehet, hogy a neotranszilvanisták közt szép számmal lehetnek olyan románok, akik családi, baráti kötődéseik révén vagy „egész egyszerűen” egy régi szász város társadalmi-interkulturális közegében szocializálódva egy erős regionális erdélyi és lokális identitást vallanak magukénak, ha pedig ehhez a lokális identitáshoz az egykori domináns (szász) kultúrát „magukra kell ölteni” a hitelesség érdekében, akkor megteszik.
Szebeni németül tanuló diákok a hagyományos, évente sorra kerülő szász Maifest-felvonuláson szász, bajor viseletben vonulnak föl a város központjában, majd az város széli erdőben hagyományos szász táncokat járnak, legtöbbjük sosem tanul meg román táncokat – hívja fel a figyelmet a jelenségre Kató Csilla antropológus, a nagyszebeni Astra Film Dokumentumfilm-fesztivál művészeti igazgatója. Szebenben kb. 4-5000 diák tanul német "anyanyelvi" iskolában, a diákok 99,9%-a román. Az antropológus kérdésfelvető Facebook-posztjához több antropológus hozzászólt, Magyari Nándor László például a „butik-multikulti” kifejezést használta a jelenségre; felhívta a figyelmet, hogy ugyanez aligha működne „román-magyar, és különösen román-roma viszonylatban”, és feltételezte, ennek a praxisnak a kialakulásához Nagyszeben kulturális-történeti-építészeti hagyományai sajátos kontextusként járulnak hozzá.
Az élő, a mindennapiság szervességéből kiesett (szász) kultúra eltűnése-kisajátítása zajlik, ugyanakkor egy oktatási intézmény arculatépítő imázselemeként „teremtődnek újra” bizonyos szimbolikus hordozói, a viselet, a „hagyományos ünnepek” szokásai? A szalon-multikultinak Dobrudzsában láttam néhány szívszorongató példáját: a németnél lényegesen kevesebb erőforrással rendelkező ukrán vagylipován (orosz) közösségek asszimilációja annyira előrehaladott, hogy a fiatalok már szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet (amelyet egyébként csak választható tantárgyként tanulhatnak az iskolában). A népviselet és a szimbólumok viszont akadálytalanul használhatók, a patrónus román állam jóindulatú tekintete vigyázza a tánccsoportok előadásait, fesztivált is szerveznek számukra. A nyelvvesztés azonban, úgy tűnik, megállíthatatlan, és néhány kivételtől eltekintve a fiatalok számára nem vonzó ez a népi-etnikus kötődés, nem menő a vasárnapi iskola. A kultúra és a hagyomány múzeumba kerül, nem él tovább mindennapjaikban. Ezek a kisebbségi közösségekből származó fiatalok nem feltétlenül lesznek többes identitásúak sem, a román identitás fölülírja a származási-családi identitást, utóbbi legföljebb egzotikum marad a furább hangzású vezetéknévvel együtt.
Miben különbözik a német kisebbség helyzete, illetve mivel magyarázható, hogy olyan diákok is, akiknek feltehetően nincs semmi köze a szászokhoz, valamilyen szinten elsajátítják vagy magukévá teszik ennek a kultúrának bizonyos elemeit? Lehetséges az a hipotézis, hogy amikor egy nemzetállamban egy adott nyelvi-kulturális kisebbség lélekszáma olyan kritikus szint alá csökkent, hogy az államalkotó többség azt semmilyen módon nem érzi magára nézve fenyegetőnek, akkor már hajlandó gesztusokat tenni: nemcsak kormányzati politikák szintjén (az adott térség multikulturális jellegének elsősorban turisztikai promóciós célú hangsúlyozása Dobrudzsában is divat már), hanem bátorítja vagy legalábbis nem bélyegzi meg azokat az egyéni döntéseket, amelyek révén valaki a többségi identitása mellé önként felvállal kisebbségi kötődéseket is? Míg ha mondjuk az illető nyelvi kisebbség érdekérvényesítési ereje, pozíciója, intézményhálózata erős (mint a romániai magyarok esetében), akkor már nem tolerálható effajta „árulás” a többségi nemzet „rovására”? További izgalmas kérdések és hipotézisek merülhetnek föl, ezek közül néhányra Kató Csilla reflektált, a Nagyszebenben élő „résztvevő megfigyelő” pozíciójából.
Vajon egy jellegzetesen nagyszebeni (esetleg brassói) jelenségről van szó, és ha igen, hogyan értelmezhető ez az „elnémetesedés”? Egyáltalán nevezhető ennek, vagy egy kulturális revitalizációnak közösségi és személyes dimenziókat egyesítő stratégiájával van dolgunk?
Kató Csilla: Semmiképp nem beszélnék elnémetesedésről, kulturális revitalizációról, sem a német kisebbség integrációs sikeréről. Sőt ez utóbbiról a legkevésbé. Nagyszebenben a szász közösség igen megcsappant, és bár a felmérések alapján 3000-re tehető a magát a német kisebbség tagjaként definiáló nagyszebeniek száma, az a mag, amit az élő, aktív helyi szász közösségnek lehet nevezni, az alig egy 150 fős közösség. Ebben benne van az evangélikus egyház intézményeiben (a püspökség, az Evangélikus Akadémia) aktív személyek száma, mindez egy 130.000 lakosú városban nem tud integráló erőt jelenteni.
Különleges helyzetben van-e Nagyszeben, mint az első európai kulturális főváros, mint kiemelt építészeti örökségi helyszín, mint fontos kulturális projektek közege? Mennyire van szerepe a német iskolába járó fiatalok identitásának alakulásában az esetlegesen meglévő családi kötődéseknek, az iskolai szocializációnak, illetve a romániai német kisebbség „modellértékűnek” tartott integrációs sikerének (beleértve akár a Johannis-jelenséget, hiszen az elnök kisebbségi hátterű politikusból vált a román nemzetállam sikeres és a többség által is elismert vezetőjévé)?
K. Cs.: A jelenség túlmutat a helyi szászság bárminemű stratégiáján, még elképzelésén is. A helyi szász, német kultúra nyomai, annak jelenléte és kapcsolata a német kultúra anyaországaival (Németország, Ausztria, Svájc), ezen országok presztízse viszont döntő jelentőségű. Ennek kapcsán kialakult a többségi román lakosság körében a német kultúra, a német helyi politika szimbolikus felértékelődése. Ez tapasztalható most már 2 évtizede a városban, jól ismert a Johannis-jelenség is, ami valószínűleg hozzátett ehhez a felértékelődéshez.
Sokkal inkább egy komplex jelenségről van szó, amelynek hátterében különböző mozgatórugók állnak. A legfőbb mozgató erő véleményem szerint az igen nagyszámú, ambíciós, első vagy másodgenerációs nagyszebeni középosztálybeli román szülő azon elképzelése, miszerint a gyerekeik érvényesülését a német nyelvű iskola mitikus méretekben megnöveli. És rendkívüli erőfeszítésekre képesek azért, hogy gyerekeiket német iskolába járassák. Természetesen egy helyi körülmény az, hogy a jó hírnevű német nyelvű oktatásnak több száz éves hagyománya van a városban, és a szászok elmenetelével párhuzamosan már a kommunizmus idején elkezdtek román gyerekek is járni, és kialakult egyfajta lehetősége, mára már „gyakorlata” annak, hogy hogyan lehet német iskolában tanulni anélkül, hogy a szülők és a gyerekek használnák, ismernék a nyelvet.
Az 1990-es évektől kezdődően a kereslet hatására rendkívül megnőtt a német nyelvű óvodák, elemi, gimnáziumi, líceumi osztályok száma. Széleskörű piaca lett a német nyelvtanároknak, magántanároknak, délutáni iskoláknak, és bár működik egy német nyelvű osztály a tanítóképzőben itt Szebenben, a keresletet nem teljesen fedi az onnan kikerülők száma.
Mivel magyarázható az erdélyi román középosztály egy részének vonzódása a szász kultúrkörhöz? Mennyiben játszik közre egyfajta „öngyarmatosító” attitűd, mennyire épül rá mindez a romániai demokrácia és jogállamiság hiányának kritikájára, egy „balkáni” országnak a negatív önképére, ahol a kritikus értelmiségnek mégiscsak kell találnia valami nyugati, „magasabb civilizációs fokot” képviselő mintát, amihez igazodhat? Ami Bukarestben a frankofónia, az Erdélyben újabban a „germanofónia”? K.Cs.: Különös társaság ez a több ezer nagyszebeni román család, akik vállalják a német oktatással járó áldozatokat, a különutas szerepet. Semmiképp nem a klasszikus értelemben vett parvenü tipológiáról van szó. A klasszikus értelemben vett parvenü nem saját érdemeire alapozva, hanem társadalmi pozíciók nem becsületes úton való megszerzése által, magasabb társadalmi pozícióba kerülvén vagy előkelőbb társadalmi rétegek szokásait utánozva, mímelve érnek el valamit.
Itt egy önként vállalt akkulturáció az ára ennek az útnak, illetve egy sajátosan limitált variánsa a német kultúrába való integrálási folyamat felvállalása. Ez a vágy, ez a cél mindenképp fel van ruházva plusz szimbolikus tartalmakkal, hiszen ezen szülők erőfeszítéseit és az áldozatok mértékét elnézve, csak a praktikus kalkulációkat meghaladó szent célok érdekében szokás ilyesmit megtenni.
Az áldozat, amit ezeknek a szülőknek hozniuk kell, nemcsak a magántanárokra költött anyagiakban merül ki. Ezek a szülők hosszas, éveken át tartó, az idegen nyelvi és kulturális környezetben való létezés által előhozott kellemetlenségek különböző formáinak vannak kitéve, amit szemrebbenés nélkül tűrnek, önként vállalnak. Legnagyobb részük egy szót sem ért németül, mégis vállalja, hogy az összes iskolai szereplését a gyerekének végigasszisztálja németül. (A Német Fórum óvodájában a szülői értekezlet is németül zajlott, amikor gyerekeim oda jártak, és csak a végén volt kis román összefoglaló adminisztratív kérdésekben.) A köztér nyilvánosságába kivitt német szereplések már óvodában megkezdődnek: minden ősszel saját készítésű lámpákkal kerülik a gyerekek a tereket az úgynevezett „Lanternenfest” alkalmából. A német osztályokban az iskola kezdetével rendszeres tánctanítás van, amit a Német Fórum szervez, és évente megrendezi a Maifestet.
Ezen román családok társadalmi beágyazottságuk révén, a vallás révén, és kulturális, mentális eszköztáraik révén nincsenek felvértezve, illetve híján vannak egy szerves integrációs minta kijárása képességének. Nem vagy hiányosan ismerik saját kultúrájukat, és szinte teljesen hiányzik az érdeklődésük a helyi német, szász kultúra megismerésére is. Ezen román családok drámája – nevezzük az önként vállalt akkulturációnak – sok hasonlóságot mutat azzal a tapasztalattal, melyet emigránsként sokan megélhetnek külföldön.
Fontos megjegyezni azt is, hogy igen sok tabu téma övezi a szebeni német oktatást, ilyen például az, hogy állami intézményekben ezek az osztályok kizárólag a német kisebbséghez tartozó állampolgárok számára kellene elérhetőek legyenek az adófizetők pénzéből, viszont mindenki érdekelt abban, hogy ezt ne bolygassa. Egyrészt még nincs német magániskola Szebenben, és ha lenne is, az állami iskola még mindig kevesebbe kerülne, így csak a magánórákat kell fizetniük a szülőknek. A román hatóságok helyi vezetői saját maguk is szülők, és igyekszenek német iskolába íratni a gyerekeiket, hát nem buzgólkodnak ezt a helyzetet problémaként jelezni. A szülőknek megfelel így is, végül is csak egy-két helyen kell színlelni, hogy német kisebbséghez tartozik a gyerek: a 8. osztályos és az érettségi esetén is a német vizsgát a kisebbségek nyelvi felmérésének hívják.
A német államnak pedig nyilván igen kapóra jön, hogy egy másik állam pénzén a németet anyanyelvi szinten beszélő polgárok kinevelésére lehetőség adódik.
A másik tabutéma az oktatás színvonala: módszertanával kapcsolatban sok helyütt gondok vannak. Krónikus probléma a jól felkészült pedagógusok és a nyelvet jól tudó tanárok hiánya. Hisz a nyelvet jól beszélők a munkaerőpiacon mind Szebenben, mind német nyelvterületen sokkal jobban fizető állásokat kapnak. Sokszor a gyerekek igen nehéz helyzetben vannak, mert a tananyag német anyanyelvű gyerekek számára készül, és nincs egy sajátos módszertan, amin keresztül a nyelvet egyáltalán nem ismerő gyerekek nyelvtanulásukat felfejlesszék, segítsék. A több száz óvodai, elemi iskolai szinten németül tanuló gyerek közül végül körülbelül egyharmada végzi német érettségivel, egy része tudatosan vállalja a német ciklusból a románra való átiratkozást, más része erre kényszerül, mert nem tudja tartani az iramot, a nyelvi idegenség okozta problémákat. Ilyen értelemben a német iskolában tanulók körében egyfajta elittudat kialakítása, fenntartása is jelen van: ők, akik több nyelvet bírnak, akiknek sikerült tovább menniük. A német líceumot végzettek 50%-a marad külföldön (sajnos nem tudom, milyen az arány a romániai román vagy magyar középiskolákban).
Az én értelmezésem szerint a Maifesten való részvétel is az iskolai ünnepségek körébe tartozó tevékenységekhez tartozik, a német iskolákon keresztül szerveződik, bár diszkréten a helyi Német Fórum jelen van a szervezésben. Iskolai szinten például a Brukenthal líceumban a tánccsoportba való tartozás előnyökkel jár, több németországi utazás lehetőségét jelenti. A viseletbe való öltözés a német iskolához való tartozást jelzi elsősorban, semmiképp nincs az etnikum tudatos felvállalásához köze, sem egyfajta tisztelgés a szász kultúra irányába.
Eközben a helyi szász közösség tagjai a cifra nyomorúság napjait élik. Miközben sosem látott presztízsnek örvendenek a többségi lakosság szemében, a rohamos pusztulásra ítélt, hatalmas épített örökség és a kulturális örökség emléke átmentésének, a kiúttalanságának gondja terheli őket. A 1990-es évek elején lezajlott hatalmas szász exodus volt a szász népesség és kultúra eltűnése fele vezető úton az utolsó, döntő karddöfés. A több ezer, németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat. A román diákok német iskolai tanulása nem jelenti szász ifjak kinevelését, a szász kultúra továbbvivőit, ápolóit még annyira sem. A szászok legtöbben megbotránkozva figyelik ezt a jelenséget.
Sokatmondó az is, hogy a népviseletet hordó fiatalokban fel sem merül problémaként, hogy nagy részük bajor viseletben van, és semmi köze nincs a szász viselethez (a Német Fórumon keresztül hozott bajor ruhák viselésére azért került sor, mert nincs elég hordható szász viselet, és nincs is, aki ésszerű áron készítene nagy mennyiségben).
A jelenség természetesen igen szerteágazó, sok-sok drámai történettel. Találkoztam olyan szülővel is, aki nyolcadikos lányát próbálta lebeszélni, hogy német osztályú líceumba iratkozzon, mert egyetlen gyereke lévén – és jól menő családi vállalkozása volt – akkor jött rá, hogy ha gyereke elvégzi a líceumot, német nyelvterületre fog kimenni, és soha nem tér vissza, és nincs kire hagyja a cégét.
Az itt általam elmondottaknál 17 éve nagyszebeni lakosként megfigyeléseimre, tapasztalataimra alapoztam, egyik gyerekem saját döntése alapján német iskola rendszerben maradt, és így saját bőrömön tapasztalhattam ezt a helyzetet. A nagyszebeni szászok és a német oktatást választó román családok drámája megérne egy precízebb, igényesebb feltáró-kutató munkát.
B. D. T.
Transindex.ro

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés Istvánra emlékeztek
Hosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen.
A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét.
A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Megjelent a Bethlen Gábor Alap külhoni fiatal vállalkozóknak szóló pályázata. A kiírás szerint a támogatásra olyan 40 év alatti magyar fiatalok pályázhatnak, akiknek működő vállalkozása van valamelyik, Magyarországgal szomszédos államban, Ausztria kivételével.
Fiatal vállalkozókat támogatnak
A pályázók a következő kiadások fedezésére kérhetnek támogatást: termeléshez, gyártáshoz szükséges eszközök beszerzése, információs technológiafejlesztések, gyártási licenc beszerzése, illetve el lehet számolni a hazai vagy külföldi kiállításon vagy vásáron való részvétel kiadásait, valamint a piacra jutást segítő tevékenységek és a marketing tevékenységek költségeit. A vállalkozások legtöbb 6 millió forint támogatást igényelhetnek. A támogatás mértéke százszázalékos. A pályázatokat július 15-ig nyújthatják be elektronikus formában a Bethlen Gábor Alaphoz az érdekeltek. Hitelből folytatják
Románia 175 millió eurós hitelt vesz fel az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától (CEB), hogy bérlakásokat építsen, illetve újítson fel fiatal családoknak – közölték a tegnapi kormányülést követően. A kabinet 6990 lakás építéséről, illetve felújításáról szóló keretmegállapodást kötött a CEB-bel. A vonatkozó törvénytervezetet a parlamentnek jóvá kell hagynia. A 250 millió eurós projekt költségvetésének 70 százalékát fedezik a CEB-hitelből, a hiányzó 75 millió eurót pedig a fejlesztési minisztérium és az állami lakásügynökség (ANL) állja saját forrásaiból, egyenlő arányban. A lakásokat a helyi és megyei önkormányzatok szociális bizottságainak javaslata alapján olyan 35 évnél nem idősebb fiataloknak adják bérbe kezdezményes áron, akiknek a jövedelme nem teszi lehetővé, hogy piaci áron béreljenek lakást. Az ötéves futamidejű projektet az ANL bonyolítja le 2016–2020 között. A hitelt ötéves türelmi idő után 20 év alatt kell törleszteni. Jól egyezkedtek
Brassói alpolgármesteri és Brassó megyei alelnöki tisztséget kap az RMDSZ egy jobboldali pártok közötti megállapodás értelmében – közölte tegnap az Agerpres hírügynökség. A megegyezés szerint az NLP adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy NMP-s alpolgármester segíti majd. Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke elmondta: a szövetség ezután nevezi meg jelöltjeit a tisztségekre. Az 1989-es rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere Brassónak. A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az irgalmasság arcai
Székelyudvarhely, Brassó, Marosvásárhely, Medgyes, Kolozsvár, Gyergyóremete, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda után Sepsiszentgyörgyön a Szent József-plébánián mutatta be június 19-én Bereczki Silvia segítőnővér, a Vasárnap és Keresztény Szó felelős szerkesztője a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában Kolozsváron nemrég kiadott, Sokarcú irgalmasság Vallomások, interjúk, tanulmányok című kötetet.
Szabó Lajos kanonok-plébános házigazdaként köszöntötte a jelenlevőket, bemutatta a segítőnővért, akit a háromszékiek jól ismernek a különböző lelkigyakorlatokról.
Silvia nővér Az irgalmas szeretet átalakító ereje című előadásában kitért a Ferenc pápa által meghirdetett irgalmasság évére – szerinte az irgalmasság út, amely egyesíti Istent és embert: kitárja az ember szívét arra a reményre, hogy bűneink korlátai ellenére is mindenkor szeret minket a jó Isten. A nővér több gondolatkört közvetített: az Isten odahajló szeretetéről beszélt, aki a rászoruló ember segítségére siet. Ez csoda és felhívás arra, hogy mi is ezzel a gondoskodó szeretettel, odahajló alázattal és dinamikus erővel közelítsünk egymáshoz.
A Sokarcú irgalmasság című kötetben különböző településeken élők vallanak arról, hogyan jelenik meg e téma az egyes emberek, szerzetesek, családok életében. Az irgalmasság gyakorlásának fontos és érzékeny voltáról tett tanúságot Kozma Ferenc lelki gondozó, mentős asszisztens, aki már hét éve önkéntes munkatárs a Bonus Pastor Alapítvány sepsiszentgyörgyi csoportjában. Elmondása szerint legtöbbször a bizalmatlanságot kell leküzdeni, de valójában arra vágynak a betegek, hogy valaki lehajoljon hozzájuk és felemelje valamilyen formában. A könyvbemutatón elhangzott: a közösségi élet az irgalmasság iskolája, akár szerzetesként, akár családban éljük. Dánél Francesca elöljáró nővér az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonért felel, az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreinek rendjéhez tartozik. Beszélt azokról a helyzetekről, amikor emberi méltóságukban sérült lányanyáknak segítenek, hogy új életet kezdjenek. A könyvben Regina nővér is vall élettörténetéről, és megismerhetjük az Őrkőn lakó Szeretet Misszionáriusainak munkáját, akik a roma telep lakói között élik életüket.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vezető tisztségeket kap az RMDSZ Brassóban és Brassó megyében
Brassói alpolgármesteri és Brassó megyei alelnöki tisztséget kap a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egy jobboldali pártok közötti megállapodás értelmében – közölte csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
Az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) Brassó megyei vezetői közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról. A megegyezés szerint a PNL adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A PNL-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti majd.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke elmondta: az RMDSZ ezután nevezi meg jelöltjeit a tisztségekre. Az 1989-es rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, melyben a lakosság hét százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A városi önkormányzatba a PNL tíz, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyolc, az RMDSZ, a Német Demokrata Fórum, a Román Környezetvédő Párt (PER) és a PMP két-két képviselőt juttatott be, és mandátumot szerzett egy független képviselő is.
A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus. A testületben a PNL 16, a PSD 11, az RMDSZ és a PER három, a Német Demokrata Fórum pedig két mandátumot szerzett. Az RMDSZ a városban megőrizte, a megyében eggyel növelte a mandátumai számát. Kovács Attila az MTI-nek elmondta, a megállapodásban rögzítették, hogy közösen támogatják a megye és a város fenntartható fejlesztését, és közösen lépnek fel a Brassó melletti vidombáki repülőtér építési munkálatainak a befejezéséért. A Brassó megyei önkormányzat eddig csak a légi kikötő kifutópályáját tudta megépíttetni. Brassó város, valamint a közeli Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata is jelezte, hogy kész hozzájárulni a repülőtéri épületek felépítéséhez.
Az RMDSZ-es politikus hozzátette, a megállapodás a brassói magyar oktatási intézmények fejlesztését és a magyar kulturális projektek támogatását is tartalmazza.
erdon.ro

Helyzetbe hozták a választások Brassóban az RMDSZ-t
Brassói alpolgármesteri és Brassó megyei alelnöki tisztséget kap az RMDSZ egy jobboldali pártok közötti megállapodás értelmében – adta hírül az MTI az Agerpres hírügynökség tájékoztatása alapján.
Az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) Brassó megyei vezetői csütörtökön közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról.
A megegyezés szerint a PNL adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A PNL-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti majd. Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke elmondta: az RMDSZ ezután nevezi meg jelöltjeit a tisztségekre.
Az 1989-es rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, melyben a lakosság hét százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A városi önkormányzatba a PNL tíz, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyolc, az RMDSZ, a Német Demokrata Fórum, a Román Környezetvédő Párt (PER) és a PMP két-két képviselőt juttatott be, és mandátumot szerzett egy független képviselő is.
A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus. A testületben a PNL 16, a PSD 11, az RMDSZ és a PER három, a Német Demokrata Fórum pedig két mandátumot szerzett. Az RMDSZ a városban megőrizte, a megyében eggyel növelte a mandátumai számát. Kovács Attila az MTI-nek elmondta, a megállapodásban rögzítették, hogy közösen támogatják a megye és a város fenntartható fejlesztését, és közösen lépnek fel a Brassó melletti vidombáki repülőtér építési munkálatainak a befejezéséért. A Brassó megyei önkormányzat eddig csak a légi kikötő kifutópályáját tudta megépíttetni. Mint arról beszámoltunk, Brassó város, valamint a közeli Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata is jelezte, hogy kész hozzájárulni a repülőtéri épületek felépítéséhez.
Az RMDSZ-es politikus hozzátette, a megállapodás a brassói magyar oktatási intézmények fejlesztését és a magyar kulturális projektek támogatását is tartalmazza.
MTI
Erdély.ma

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fölszállott a páva: Nyárádszeredában tartottak válogatót
Erdély minden szegletéből érkeztek ifjú tehetségek a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató műsor területi válogatójára Nyárádszeredába. Nemcsak a művelődési ház volt népzenétől hangos vasárnap Nyárádszeredában, ahol a Fölszállott a páva tehetségkutató erdélyi területi válogatóját tartották, az utcán is szólt a muzsikaszó, és akadt, aki a járókelők mellett ropta a legényest.
A televíziós műsor hét Kárpát-medencei területi válogatója közül a nyárádszeredai volt az utolsó, ahol Erdély, Bánság, Székelyföld és Csángóvidék első válogatáson átesett jelentkezői mérettettek meg komoly szakmai zsűri előtt: Juhász Erika és Bárdosi Ildikó népdalénekes, népzenetanár, Györffy Erzsébet pedagógus, népdalénekes, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Balogh Júlia, az MTVA vezető szerkesztője, Adócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, a Magyar Néprajzi Társaság népzene és néptánc tagozatának elnöke, Kostyák Alpár kolozsvári zenész, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Benő Barna táncos, koreográfus, a Bekecs Néptáncegyüttes vezetője, Gombai Tamás népzenész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára véleményezte a versenyzők tudását.
Az erdélyi válogatóra 36 produkciót jegyeztettek be, ebből 28 az ének, 3 a hangszerjáték, 5 a néptánc kategóriában. A gyerekek a Temesvártól Pusztináig, Brassótól Méráig terjedő terület egészéről érkeztek Moldova, Gyergyó, Kászon, Felcsík, Udvarhelyszék, Sóvidék, Nyárádmente, Küküllő, Mezőség, Kalotaszeg népzenei, néptánc- és hangszeres anyagával. A két és fél órás színpadi bemutatást követően a zsűri elvonult, bő másfél órára volt szüksége a döntés meghozatalához.
Az értékelőn a szakemberek tanácsokat osztogattak, elmondták, hol és mit kell még csiszolni, „hogy gyémánttá váljon" az adott produkció, felhívták a figyelmet a dallamválasztásra, az előadásmódra, a repertoár bővítésére, az izgalom legyőzésére is. Ugyanakkor köszönetet mondtak a szülőknek, hogy „ebben a bolond világban" a magyar népzene, népdal, néptánc felé terelik gyerekeik érdeklődését, de a pedagógusokat is köszönet illette, akik igyekeznek ráirányítani tanítványaik figyelmét ezekre az értékekre. Mint elhangzott, Erdélyben és Csángóföldön szép, ősi népdalkincset tárt fel Bartók és Kodály, és ma is ezekhez kell nyúlni. A szakemberek arra biztatták a gyerekeket, ne csak egy verseny erejéig tanuljanak meg valamit, hanem folyamatosan műveljék ezt a kultúrát.
A fellépők 56 és 70 közötti pontszámokat értek el, de szereplésük eredménye csak néhány nap múlva derül ki. Csütörtökön a budapesti Hagyományok Házában tartják az arányosító zsűrizést: az egy bizonyos pontszám fölötti teljesítményeket felvételről elemzik, egymással is összemérik. Ekkor dől el, melyik 48 produkció jut tovább a televíziós fordulókba. Nyári balatoni táborozáson vesznek részt a kiválasztottak, novemberben és decemberben lesznek az élő adások, a döntő karácsony előtt várható.
Agócs Gergely elmondta, az erdélyi és felvidéki magyarok hasonló gonddal küzdenek. Míg Magyarországon állami vagy önkormányzati támogatással működő művészeti iskolákban tudnak bekapcsolódni a gyerekek, fiatalok a néphagyományok művelésébe, addig a határon túliak alig kapnak ilyenfajta támogatást az államtól. A Hagyományok Háza ezért azt tervezi, hogy programot indít népi kultúrát oktató pedagógusok részére: népdal, hangszeres népzene, néptánc területén szeretnének oktatókat képezni. „A lemaradás nemcsak anyagi vagy intézményi szinten, hanem módszertanilag is megmutatkozik, és ezzel valamit kezdeni kell. Ennek ellenére a határon túliak semmivel sem maradnak le az anyaországi produkciók mögött" – vélekedett Agócs Gergely.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Magyar önkormányzati vezetők Erdélyben
Brassóban alpolgármesteri és megyei alelnöki, Temesváron alpolgármesteri, Szatmáron pedig a magyar polgármester megválasztása után megyeitanács-elnöki tisztséget szerzett az RMDSZ. A rendszerváltozás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, a 303 ezer lakosú Temesvárnak. Brassóban a lakosság hét, Temesváron pedig mintegy öt százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson.
Az RMDSZ Barabás Lászlót jelöli a brassói alpolgármesteri posztra, és Ambrus Izabellát a Brassó megyei önkormányzat alelnöki tisztségére – közölte tegnapi hírlevelében a szövetség. Az RMDSZ, valamint a Nemzeti Liberális Párt (NLP) és Népi Mozgalom Párt (NMP) Brassó megyei vezetői múlt csütörtökön jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról. A megegyezés szerint az NLP adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A NLP-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy NMP-s alpolgármester segíti majd. Farkas Imre lesz Temesvár egyik alpolgármestere az RMDSZ és a Nemzeti Liberális Párt (NLP) Temes megyei szervezete tegnapi megállapodásának értelmében. A két párt közös közleményben tudatta, hogy a hatékony temesvári helyi közigazgatás biztosítása érdekében, a régebbi jó kapcsolatokra és ezek nyomán létrejött kölcsönös bizalomra alapozva, Temesvár soknemzetiségű jellegét tekintetbe véve kötöttek szövetséget, melynek révén az NLP és az RMDSZ többséget képez az önkormányzati testületben. A tisztségébe újraválasztott Nicolae Robu liberális polgármester munkáját az RMDSZ-es és egy liberális alpolgármester segíti. A 27 tagú önkormányzati testületben 12 mandátumot szerzett az NLP, kilencet a Szociáldemokrata Párt (SZDP), kettőt az RMDSZ, kettőt a Népi Mozgalom Párt (NMP), egyet a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) és egyet egy független jelölt. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke az MTI-nek elmondta: a szövetség mindkét nagy párttal tárgyalt, és az alpolgármesteri tisztség felajánlása után állapodott meg a liberálisokkal.
Szatmár megyében Pataki Csabát titkos szavazással egyhangúan választották meg a megyei tanács elnökévé, miután a június 5-ei választáson Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét is az RMDSZ jelöltje, Kereskényi Gábor nyerte el. Pataki Csaba, a szövetség volt szenátora elmondta, hogy az elkövetkező időszakban valamennyi pályázási lehetőséget ki akarnak használni, illetve élhető hellyé akarják alakítani Szatmárt, ahol a fiataloknak is érdemes maradniuk. Pataki Csaba az RMDSZ és a Nemzeti Liberális Párt között kötött politikai egyezség nyomán lett megyeitanács-elnök. A megállapodás értelmében a megyei önkormányzat két alelnökét a liberálisok adják.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barabás László lesz Brassó alpolgármestere
Az RMDSZ Barabás Lászlót jelöli a brassói alpolgármesteri posztra és Ambrus Izabellát a Brassó megyei önkormányzat alelnöki tisztségére - közölte szerdai hírlevelében a szövetség.
Az RMDSZ, valamint a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és Népi Mozgalom Párt (PMP) Brassó megyei vezetői múlt csütörtökön jelentették be, hogy megállapodtak a városi és a megyei önkormányzati többség kialakításáról. A megegyezés szerint a PNL adja a megyei önkormányzat elnökét és egyik alelnökét, az RMDSZ pedig a másik alelnököt. A PNL-hez kötődő, de függetlenként megválasztott George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti.
Az 1989-es rendszerváltás óta nem volt még magyar alpolgármestere a közel 230 ezer lakosú Brassónak, amelyben a lakosság hét százaléka vallotta magát magyarnak a 2011-es népszámláláson. A megyei önkormányzatban 2000 és 2012 között töltött be alelnöki tisztséget RMDSZ-es politikus.
Krónika (Kolozsvár)

Szövetségben a székelyföldi magánerdészetek
– interjú Kádár Tibor Sándor erdőmérnökkel –
Nemrég lapunkban is olvashatták a Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetségének közleményét, melyben többek között arról tájékoztatták a nagyérdeműt, hogy több mint 3,6 millió csemetét ültettek el idén tavasszal a 15 székelyföldi magánerdészet által kezelt erdőterületeken. Ennek, no meg a magyar Országos Erdészeti Egyesület 147. vándorgyűlésének apropóján váltunk kíváncsivá az öt éve alakult szerveződés mibenlétére. Kérdéseinkre Kádár Tibor Sándor okleveles erdőmérnök, a szövetség sajtóreferense válaszolt.
– Mikor alakult a szövetség, milyen megfontolásból?
– 2011-ben alakult azért, hogy összefogja a magánerdészeteket és az ezeket létrehozó erdőtulajdonosi társulások szövetségeit, képviselje az érdekeiket, emellett kiemelten jelenítse meg a közbirtokosságok kérdéskörét. Mivel egy Székelyföldre jellemző tulajdonosi társulásról van szó, sajnos, ez a tulajdonforma igencsak kimaradt minden olyan kezdeményezésből, amely az erdészeti infrastruktúra fejlesztéséről, vonatkozó törvénymódosításról szólt.
Erdei iskolákra van szükség
– Mely magánerdészetek az alapító tagjai?
– A gyergyói, udvarhelyi, zetelakai, csíkszépvízi, szovátai, baróti és parajdi magánerdészetek, illetve az erdészeteket létrehozó tulajdonosi társulások alapították, utólag csatlakozott a csíki, a berecki és a kézdialmási magánerdészet, így a tagerdészetek mostanra több mint 200 ezer hektár erdőterületet kezelnek. A régióban tevékenykedő magánerdészeteknek és tulajdonosi társulásoknak természetesen nyitott a lehetőség a csatlakozásra, tagsági díj nincs. A vezetőség a szövetségben legaktívabban résztvevő erdészetvezetőkből áll össze, természetesen mindenki önkéntes alapon vállal tisztséget.
– A célkitűzéseik közül eddig mit sikerült megvalósítani, mik a közeljövőbeli és távlati terveik?
– Jelentős lépésnek tartjuk az Romániai Erdőgazdálkodók Szövetségével megkötött megállapodást, melynek értelmében szövetségünk mindenkori elnöke az országos egyesületen belül alelnöki tisztséget tölt be, illetve a szövetségnek egy helye van az országos egyesület igazgatótanácsában is. További egyezmények köttettek a Magyar Erdőgazdálkodók Országos Szövetségével is, amellyel ugyancsak jó kapcsolatokat ápolunk. A székelyföldi szövetség egyik nagy sikerének tartjuk, hogy sikerült összefogni és tanúsíttatni több mint 70 ezer hektáron a felelős és fenntartható erdőgazdálkodást, így a tulajdonosok ezekből az erdőkből FSC-tanúsított faanyagot értékesíthetnek. Jövőbeli feladatunknak az erdeiiskola-hálózat megszervezését tartjuk a régióban, az erdő szeretetére és tiszteletére hívni fel a figyelmet, erre biztatni a társadalmat az erdészek munkájának bemutatásával, erdei, tematikus programok szervezésével és különböző, erdőt érintő információknak a nagyközönséghez való eljuttatásával. Arra biztatni és segíteni ebben a társadalom tagjait, hogy megfelelő tisztelettel látogassák az erdőt, hiszen szépsége, csendje, gazdag élővilága miatt bőséges lehetőséget kínál a feltöltődésre, kikapcsolódásra is. Azt reméljük, hogy az erdőt megszeretve, vigyázni fognak annak szépségére, tisztaságára, és az erdészkollégákkal együtt törekedni fognak lakói megvédésére.
Nem a fafeldolgozók jelentik a veszélyt
– Mi az egyesület álláspontja a rétyi fafeldolgozó üzem tekintetében? Jót vagy rosszat tett a magánerdő-tulajdonosoknak? Veszélyezteti-e a székelyföldi erdőket?
– Nagyon nehéz állást foglalni ebben a kérdésben, mivel a probléma rendkívül összetett. A tulajdonosok az ország erdőtörvényének és idevonatkozó előírásainak a betartásával, illetve ezen felül bizonyos esetekben szigorú FSC-szabályok szerint kitermelt faanyag értékesítéséből élnek, és tartják fent az erdőgazdálkodási egységeket, természetesen figyelembe véve azt a jogos elvárást is, hogy a faanyag feldolgozása minél nagyobb fokon és helyben valósuljon meg. Amennyiben az erdészetek és erdőtulajdonosok felelős, fenntartható és ezáltal hosszú távú erdőgazdálkodást folytatnak, ahogy történik az egyesületi tagjainak esetében, főleg ahol FSC-tanúsított erdőgazdálkodás folyik, sem a rétyi feldolgozó, sem más feldolgozó működése nem tud kárt tenni az erdeinkben. Az üzemtervek (erdőgazdálkodási tervek) betartása nem akarat kérdése, hanem törvényes kötelezettség. Törvényes formában nem kerülhet nagyobb mennyiség kitermelésre, mint az üzemtervben előírt famennyiség, kivételt képezhetnek a természeti katasztrófák sújtotta övezetek, de reméljük, ezek elkerülik régiónkat.
– Mi a véleménye az „erdőradar” hatékonyságáról?
– Természetesen az erdészetek aktívan részt vesznek az erdők őrzésében, megóvásában a fatolvajoktól, ez a legfontosabb célkitűzéseink egyike, és egyben létfenntartásunk alapja is. Mi kategorikusan a törvények legszigorúbb betartása mellett kívánunk fenntartható erdőgazdálkodást folytatni, és a ránk bízott erdőterületeket megvédeni. Ez nem kis erőfeszítést igényel, mivel sok esetben szinte magunkra maradva kell megóvnunk az erdőállományt az illegális kitermelésektől, lopásoktól. Ezért minden kezdeményezésnek örülünk, amely a folyamatok korszerűsítését tűzi ki célul, és van hozadéka, eredménye, másfelől viszont az erdőradar-rendszer bevezetése rengeteg pénzbe és energiába került. Ennek az árát az erdészeteknek kellett megfizetniük, nap mint nap vesződni az informatikai rendszer hiányosságaival és az akadozó javítási folyamatok bürokráciájával.
---
A magyar Országos Erdészeti Egyesület június 22-25. között Székelyföldön tartja 147. vándorgyűlését. Az ünnepi program során a résztvevők az egyesület egyik alapítója, első titkára, majd tiszteletbeli elnöke, dr. Bedő Albert egykori országos főerdőmester és államtitkár nyughelyét is felkeresik a kálnoki unitárius temetőben, az ünnepi közgyűlést ma 10 órától tartják a sepsikőröspataki sportcsarnokban. Pénteken 9.30-kor a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban avatnak emléktáblát, 10.30-kor a vadászmúzeumban Bedő Albert-kiállítás nyílik.
A fenntartható erdőgazdálkodás helyi gyakorlatára és a térségbeli kulturális örökségre koncentráló terepi programok Háromszék, Erdővidék, Brassó és Csíkszereda környékének szakmai és kulturális látnivalóit mutatják be. A vándorgyűlés külön érdekessége, hogy érinti a 118 évvel korábban, 1898-ban ugyanezen térségben, Sepsiszentgyörgy központtal szervezett 32. vándorgyűlés egykori helyszíneit. Részletes program a vandorgyules.hu oldalon.
---
Kádár Tibor Sándor nagybaconi származású, az erdészet iránti kötődését édesapjától „örökölte”. Ez irányú tanulmányait a Brassói Erdőmérnöki Egyetemen végezte, 2008-tól a baróti magánerdészet, 2016-tól a zetelakai magán erdőgazdaság erdőgazdálkodási részlegét vezette. Közben, 2011-ben, részképzős ösztöndíjjal öt hónapot töltött a soproni erdőmérnöki karon, idéntől a Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetsége közönségkapcsolatáért is ő felel.
„Szeretném, ha az emberek többet megtudnának az erdőgazdálkodásról, mert végső soron a társadalom határozza meg a nyersanyagok felhasználásának mértékét – mondja. – Az erdő legfőbb termékének tekintett fa is elsősorban a társadalom igényeinek megfelelően kerül piacra, ezért ha a társadalom pazarlóan használja ezt a természeti erőforrást (megújuló nyersanyagot), akkor az erdőkre gyakorol nagy nyomást, és azon keresztül ránk, szakemberekre is. A továbbiakban is nagyon fontos, hogy egységesen lépjünk fel érdekeink érvényesítésében, és a jövőben egy közös székelyföldi erdészeti stratégia kialakításában.”
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Balogh Edgár: régi hittel át az új korba
Temesváron született 110 éve, Kolozsvárott hunyt el két évtizede Balogh Edgár közíró, szerkesztő, a romániai magyar irodalom egyik nagyhatású szervezője és nevelője.
A nagyszebeni szász Kessler családból származott az 1906. szeptember 7-én született író, apja honvédtiszt, anyja tanítónő volt. A család 1910-ben Pozsonyba költözött. 1926-ban vette fel anyja családnevét, így lett Balogh. Pozsonyban végezte el a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán folytatta tanulmányait. Etnográfusnak készült. 1922-ben a losonci A Mi Lapunk című ifjúsági folyóirat jelentette meg első írását, rá öt évre már a Budapesten megjelenő Ethnographia-Népélet közölte egyik tanulmányát. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban, a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok lapjában kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság haladó Sarlós-mozgalmának. 1931-ben a kommunista mozgalomba kapcsolódva Fábry Zoltánnal szerkesztette Az Út című prágai baloldali folyóiratot. 1934-ben lefordított egy antifasiszta művet, ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, a Korunk, illetve a Brassói Lapok munkatársa lett. Rövid ideig tanító volt Kalotaszentkirályon, majd Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője lett. Tanított és egy ideig rektora volt a Bolyai Tudományegyetemnek, de 1949-ben – a Magyar Népi Szövetség több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésének vádjával – letartóztatták, és 1956-ig börtönbe vetették.
A Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése után a magyar irodalomtörténeti tanszéken publicisztikát adott elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese volt.
A hithű kommunista
Noha éppen a kommunista hatalom vetette börtönbe Balogh Edgárt, eszmei síkon tántoríthatatlan rajongója maradt a lenini eszméknek. Egy 1972-ben megjelent kötetének (Intelmek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) előszavában a következőképen fogalmaz: „Pártunk főtitkára mindnyájunk szívéből szólt, akik ifjúságunktól korszerű önmegfogalmazást várunk a szocialista tudat s ennek megfelelően az alkotó emberség szellemében, s ezért helytelenítünk minden eltompulást, mely marxista-leninista ideológiai felkészültségünk, szocialista hazafiságunk rovására valamelyes nemtörődömséget, egyénieskedő és szabados tervszerűtlenséget sugalmazna, veszélyeztetve az új nemzedék folytatólagos történelmi szerepét a szocialista társadalom építésében.” A kötet fejezeteiben „saját kommunistává válásom ívéről” szól Balogh Edgár, azzal a kimondott céllal, hogy hozzájáruljon „ideológiai megerősödésünkhöz, főleg a nevelés terén”. A kötet utolsó lapján reményét fejezi ki, hogy „álbaloldali megoldások és reakciós visszacsuszamlások helyett a fiatalság megtalálja a pártos kommunista felfogás teljes emberi becsét és jelentőségét”. Nos, az akkori fiatalság ennek nem találta meg sem becsét, sem jelentőségét: 1989 decemberében a tömeg Romániában is besöpörte az asztal alá a kommunista diktatúrát, lenini, marxi, ceauşescui ideológiájával együtt.
Nem adta fel
De Balogh Edgár nem adta fel: úgy gondolta – több más levitézlett káderrel együtt –, ott a helye továbbra is a véleményformáló, észosztó tisztségviselők között, így aztán a frissen alakult magyar érdekképviseletben is szeretett volna jeleskedni. Erről érdekes adalékokat találunk az Együtt és külön: az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben, melyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztett, és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet jelentetett meg Kolozsváron, 2004-ben. Kiderül, hogy a forradalom napjaiban Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, ám Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet. Viszont megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, melynek december 28-i gyűlésén felszínre kerültek a nézeteltérések. Sipos Gábor ekkor úgy fogalmazott, hogy a „magyarság körében a nomenklatúra jóemberei maradtak meg hangadónak”. Kapcza Imre ügyvéd kijelentette, nem hajlandó együttműködni Balogh Edgárral. Idézünk a fent említett kötetből: „Az összeszólalkozást követő napokban Benkő Samu próbálta rávenni, hogy ezt most már tényleg hagyja abba, írjon, stb.” Gáll Ernő szerint Balogh Edgár mindenáron elnökölni akart, noha „vele szembe évtizedek óta gyűlt a kritika, sőt az ellenszenv…”. Kétségtelen, hogy Balogh Edgár sokat tett az erdélyi magyarságért, Kolozsvárért, de esetében is érvényes az a megállapítás, hogy nem tudta, mikor kell egyet hátrább lépni.
Kolozsváron hunyt el 1996. június 19-én.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Értékmentés csikorgó ajtók nélkül (Beszélgetés Haszmann Pállal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott igazgatójával)
Kiegyenesedni, elfelejteni az évszázados szereptévesztést, úgy segíteni a fiatalokat értékmentő érdeklődésük kibontakoztatásában, hogy közben ne érezzék tolakodásnak: többek között ezekről a témákról beszélgettünk Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum nyugalmazott igazgatójával.
– Naponta több látogatói csoportnak mesél erről a múzeumról. Emlékszik még az első tárlatvezetésére? – Könnyű erre válaszolnom, s nem csak azért, mert a kor előrehaladtával élénkebben emlékszünk a korábbi múlt történéseire, mint a tegnapiakra. Ami 1973 februárjában megesett, az a múzeum, a népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület alapítására összesereglett rengeteg ember fogadását jelenti, de azt is, hogy drága emlékezetű szüleim úgy hajítottak a mély vízbe bennünket Jóska és Lajos testvéremmel együtt, hogy csak úgy csobbantunk. A múzeumi anyag rendezése, a nyitásra való készülődés során egyre több munkát terheltek ránk. Sok jó ember lesz itt, fiaim, mondta édesapám, s bár sokan lesznek az adományozók közül is, valamennyi kiállított tárgyról el kell mondani, mi mire való. A gyűjtés során is jelentős tárgyismeretünk alakult ki, mi pedig akkor sodródtunk a néppel, ők kérdeztek, mi igyekeztünk válaszolni, de a kérdésekből is tanulni. Persze évekbe telt, míg kicsiszolódott a mondandónk, amelyet aztán az egyes látogató csoportok összetételére, érdeklődésére alakítunk.
– Mindig egyértelmű volt, hogy önök, fiúk a szülők örökségét viszik majd tovább?
– Egy családban jelentős mértékben meghatározó a szülői minta. Sokszor nélkülözés közepette, de mindig hivatástudattal élő értelmiségi családnak számítottunk. Nem él bennem olyan emlék, hogy bármikor is szívesebben mentem volna futballozni, amikor édesapám éppen elcipelt bennünket egy házépítéshez, ahol az alap kiásásánál régi cserépdarabok kerültek elő. Sikerélménynek számított, ha letisztíthattuk, hazavihettük, megmenthettük őket. Édesapámat minden érdekelte, s ezt az érdeklődést igyekezett átadni nekünk, azokat a gyökereket, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek nélkül nem lehet élni. De megtanított a ház körül szükséges eszközök elkészítésére is, a kézügyességet pedig bizonyára a génjeinkben hoztuk magunkkal.
– Azért vesszőseprűt kötni talán ma már nem annyira fontos...
– A készségek, a szépérzék fejlesztése viszont minden gyerek esetében elsődleges. A népfőiskolánkon is az ízlésvilág formálása az egyik legfontosabb feladatunk, illetve hogy megtanítsuk dolgozni a hallgatóinkat. Súlyos elmaradásaink vannak, mivel időközben több egyszemű ördögöt is adtunk a gyermekeink kezébe a televíziótól a táblagépig. Tisztában vagyok, hogy a mai felgyorsult világban már nélkülözhetetlenek ezek az eszközök, de végtelenül elszomorodom, amikor két egymás mellett ülő gyermeket látok, amint egymásról szinte tudomást sem véve matatják a telefonjukat. Édeském, vedd észre, milyen gyönyörű világ vesz körül, igyekszem mondani nekik ilyenkor.
– A csernátoni múzeum udvarán kiállított mezőgazdasági gépek láttán a környék gazdálkodási története aligha maradhat ki az ismertetésből. A műszaki jellegű ismertetés viszont legfeljebb rétegérdeklődést képes kielégíteni.
– Nyilván, ezért aztán magyarságtörténetbe, településtörténetbe oltott meséket mondok a gépeinkről. Mivel a környék mezőgazdasági múltját még mindig nem dolgozták fel a maga teljességében, roppant fontos, hogy az érdeklődő egyfajta képet kapjon a kiegyezést követő magyar mezőgazdaság és gépgyártás fejlődéséről. A tévhitekkel ellentétben a mai elcsatolt területekre csekély késéssel jutottak el a fejlesztések eredményei, korántsem volt ez elmaradott vidék. S itt máris kapaszkodhatok Végh Antal székely ezermester példájába, hiszen a Végh-féle eke gyakorlatilag forradalmasította a környék mezőgazdaságát. – Merre vezetnek az értékmentés útjai, hiszen a felfedezendő, beüzemelendő mezőgépek száma véges. Hogy néz ki ennek a gyűjteménynek a holnapja, holnaputánja?
– Mindazt, amit sikerült összegyűjteni, meg kell „vallatni”, ahogy illik, alaposan, s amit magukról „mesélnek”, papírra kell vetni. A régi jó gépészmesterek sorra hagynak itt bennünket, viszik magukkal azt a hatalmas szakmai tudást. Őket is faggatni kell, adatolni, mert utánuk már nem lesz, aki elmondja. És ne feledjük, hogy hasonló felelőtlenséggel hordjuk el a székely épített örökséget, akárcsak az erdőinket. Pusztul a székely falukép, a hagyományos háztípus, a gazdasági épületekkel roppant tudatosan berendezett székely porta. Lebontjuk az utolsó 19. századi épületet, ahogy a 19. században lebontották a 17. századit, hiába, mindig is így ment ebben a világban. A mai ember igényeinek megfelelően felhúzott épületekbe azonban be kellene lopni egy keveset a múltból, újrafesteni a régi festett bútorokat, legalább egy szobában ilyen környezetet teremteni. Nem kell minden háznak múzeumnak lennie, életszerűtlen is volna, de egy kis múltőrzéssel értékmentést hajtunk végre tárgyi és lelki értelemben egyaránt. Nem beszélve a kultúránk jelképi világa újratanulásának fontosságáról.
– Egy nemzet nagyságát hajlamosak vagyunk a pillanatnyi gazdasági-politikai ereje függvényében megítélni. A dicső múltról árulkodó csernátoni gyűjtemény képes lehet e szemlélet visszaszorítására? – Mi minden erőnkkel ezen vagyunk. Igyekszünk múzeumpedagógiai módszerekkel, írótalálkozókkal életet vinni a múzeumba, a látogatóknak pedig soha nem mulasztom el elmondani: egy nemzet értékét mindig az szabja meg, hogy mit tett le a világ asztalára. S e tekintetben nekünk minden okunk és alapunk megvan, hogy végre kiegyenesedjünk.
– Hordoz magában olyan fájdalmat, amelyet egy-egy elmulasztott alkalom, kudarcos beszerzési kísérlet, rosszul elvégzett restaurálás okozott?
– Több évtizedes gyűjtési tevékenységünk alatt bizony előfordultak esetek, amelyekből tanulnunk kellett volna. Hogy azt a gépet, azt a tárgyat akkor kellett volna elhoznunk, nem pedig egy hét múlva. Akkor talán áthághatatlannak tűnhetett a pillanatnyi akadály, de így, utólag nem tudom felmenteni magam. Egy néni például rengeteg régi, a férje után maradt dokumentumot ajánlott fel a múzeumnak, de azt mondta, menjek egy hét múlva utána, mert még bele akar nézni egyikbe-másikba. Elhanyagoltam, később mentem, s a néni közben eltüzelte a papírok egy részét. Friss élmény: az egyik Brassó megyei településen egy Hoffer robbanómotort ajánlottak eladásra, de olyan árat kértek érte, ami meghaladja az eszközvásárlásra rendelkezésre álló keretet. Igyekeztem meggyőzni, gondoljon bele, az apja, a nagyapja örökségét, emlékét akarja minél több aprópénzre váltani, a család hajdani iparkodását, takarékosságát, hogy legyen a gazdaságban egy erőgép, amely megkönnyíti a munkát. Nem sok sikerrel. Persze akadt boldogabb végkifejlet is. Csíkban egy cséplőszekrény esetében a tulajdonos kezdetben azt mondta, inkább az ócskavasba dobja, mintsem az ajánlott pénzért ideadja. Jöjjön csak ide, mondtam, olvassa el, mit ír itt a kerékagyon: Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, Budapest. Ezt maga össze tudná vágni? Hát ezt nem, mondta. A cséplőgép ma itt van az udvaron.
– Hogyan készülnek a csernátoni skanzenben Trianon közelgő százéves évfordulójára?
– Mindenekelőtt a tudatosítás szándékával és felelősségével, hogy milyen máig ható gazdasági és társadalmi következményekkel járt az impériumváltás. Mert máig gyűrűznek azok a korlátozások, félelmek, amelyeket a magyarság tudatába ültetett az a diktátum. A gúzsba kötött gondolatok mindenre kihatnak. Azóta is állandó szereptévesztésben élünk: nekünk nem könyöradományként kellene kezelnünk az önrendelkezést, hanem valami olyannak, ami jár, s amit azoknak kellene biztosítaniuk, akik annak idején vállalást tettek rá. A trianoni évfordulóra való megemlékezés előkészítése folyamatosan zajlik, még megtekinthető az első világháborús kiállításunk, amelynek alapanyagát már édesapám biztosította azzal, hogy összegyűjtötte a faluból, a környékről háborúba ment katonák, családjaik levelezését, tárgyi emlékeit. Ezt készülünk gazdagítani azokkal az elemekkel, amelyeket a háború későbbi évei „szállítottak”: a román betörés, a fokozódó nyomorúság. Terveink szerint ebben a ritmusban érkezünk majd el Trianonhoz.
– A közelmúlt, a szocializmus éveinek kutatásában osztanak-e maguknak szerepet?
– Egyértelműen, korábban is sokszor hangoztattam, hogy például a kollektív gazdaságok irattárát nem elpusztítani kell, hanem megőrizni, hiszen ezek alapján lehet rekonstruálni ezt a kort. Mindezek feldolgozását pedig közérthető időszakos tematikus kiállítások keretében kell bemutatni, hogy a mai fiatal se unja meg. Aki pedig a mai fiatalok érdektelenségére panaszkodik, annak azt üzenem: olyanok, amilyeneknek mi neveltük őket. Csak magunkon kérhetjük számon, hogy milyen útravalóval engedtük ki őket a kapun. És ma is rajtunk múlik, mivel mennek ki a múzeum udvaráról. Segíteni kell őket megnyílni, kitárulkozni, vigyázva, hogy a kitáruló ajtó ne csikorogjon.
HASZMANN PÁL
Népművész, helytörténész, Alsócsernátonban született 1942. augusztus 12-én. A múzeumalapító id. Haszmann Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól 2015-ig a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő Csernátoni Tájmúzeum, majd Haszmann Pál Múzeum vezetője volt, utódja lánya, Dimény-Haszmann Orsolya. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelentek meg. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj, Bartók Béla Emlékdíj, Orbán Balázs-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Ezüstfenyő díj.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gúzsba kötve táncoltak (Nagy Benedek krónikájáról)
Napló, krónika, avagy történelmi dokumentum – e három lehetőséget járta körbe kedd délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy Benedek közíró és beszélgetőtársa, Bíró Béla egyetemi tanár, előbbi frissen megjelent, Ellenzékben és ellenszélben. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december–1993. január) című könyve kapcsán.
A csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában megjelent kötetről Bíró Béla beszélt, mindenekelőtt kiemelve azt a sajátos munkamódszert, amelyet Nagy Benedek egykori parlamenti képviselő, majd a vallásügyi államtitkárság katolikus felekezetért felelős RMDSZ-es megbízottja választott a könyv összeállításánál. Bíró Béla szerint a szerző követte a jelzett korszakban betöltött szerepét, azaz egyfajta krónikása volt a Domokos Géza, Szőcs Géza által vezetett szövetségnek az 1989-es eseményeket követő igen kiélezett, nehéz időszakban. Maga a kötet egyébként a forradalomtól az 1993. január közepén Brassóban megszervezett kongresszusig naplószerűen követi az eseményeket. Ez már csak azért is kivételes, mert tárgyilagos ember tollából származik, aki egykor alaposan, részletekbe menően jegyezte le mindazt, ami körülötte történt, mégsem mentes a szubjektivitástól, hiszen egy szemszögből láthatunk mindent. Előfordulhat, hogy más megközelítésből az események megítélése eltérő lenne, de pontosan ez a részleges elfogultság adja a kötet többletértékét – vélekedett Bíró Béla. Az egyetemi oktató külön felhívta a figyelmet a kötet borítójára, amely híven tükrözi a Nagy Benedek által vállalt szerepet. A képviselőház ülésén készült fényképen a feladatát mindenkor komolyan vevő és szempusztító alapossággal elvégző krónikásként látható ő Domokos Géza, valamint Szőcs Géza társaságában.
Most is nehéz erről a korszakról írni, hiszen ekkor forrt ki a később kis lépések politikájaként ismertté vált irányvonal – mint egyetlen lehetséges alternatíva, amellyel elkerülhették, hogy a dél-balkáni konfliktusokhoz hasonlatos állapot alakuljon ki Romániában. Az akkori döntések miatt elegendő támadást kellett elviselniük, árulónak, gyávának minősítették, minősítik őket mai napig, főképp olyanok, akik úgy vélik, akkor nyitott volt minden az autonómia kikiáltására – vezette fel mondandóját a szerző. Az igazság viszont az, hogy „gúzsba kötve táncoltak”, egy olyan közhangulatban próbáltak eredményeket elérni, amely kapcsán elég megemlíteni a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat (az 1991. szeptemberinek mint honatya ő maga is szenvedő alanya volt) vagy 1990. december 1-jét, Petre Roman akkori kormányfő megnyilvánulásait, ami végül a magyar képviselet „menekülésével” végződött. Utóbbi esemény kapcsán Nagy Benedek felidézte, miként jutottak el a gyulafehérvári római katolikus püspökséghez, ahol úgymond menedéket leltek. Szerinte egy polgárháborút kerültek el azzal a módszerrel, amelyet akkor a román hatalommal szemben alkalmaztak. A magyar érdekképviselet helyzetére próbál utalni a kötetcím is: Ellenzékben és ellenszélben.
A kezdettől baráti beszélgetés formáját öltő bemutatón nem maradhatott el az RMDSZ-en belüli konfliktusok, törésvonalak érintése, elemzése sem. Nagy Benedek szerint a kötet összeállításánál – amelynek alapjául az a mintegy ötven, az RMDSZ jelével és nevével ellátott jegyzetfüzet szolgált, amelyek közül néhányba a helyszínen bele lehetett tekinteni – megkísérelte a gyökerekig feltérképezni ezeket a törésvonalakat, amelyek végül szekértáborokhoz, kuruc-labanc szembenálláshoz, illetve később a szakadáshoz vezettek. A beszélgetőtársak egyhangúlag állították: ahogy akkor, most is az összefogás az egyetlen járható út az erdélyi magyarság jövőjét illetően, de ezt nem lehet tekintélyelvű fellépések mellett tető alá hozni. Tőkés László mindvégig a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan tekintély helyzetéből vett részt minden tárgyaláson, próbálkozáson, éppen ezért az összefogás esélyei az első pillanattól kétségesek voltak – hangzott el.
A könyv előszavának utolsó mondata a klasszikus nemzetállami berendezkedés, az őshonos kisebbségek, a bevándorlás kérdéskörének megvitatását és egyben az esemény zárását hozta. Kiderült továbbá, hogy a második kötet, amely az 1993 januárja és 1996 januárja közötti korszakot öleli fel, szintén hamarosan elkészül.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brassóban megkezdődött a barcasági csángómagyarok világtalálkozója
A csángómagyarok megmAradásért folytatott küzdelme arra figyelmeztet, hogy sorsuk európai sors – hangsúlyozta Kövér László házelnök pénteken Brassóban, a királyföldi és barcasági csángómagyarok világtalálkozójának nyitóünnepségén.
Az Országgyűlés elnöke szerint az európai emberek azonosságtudata is ostrom alatt áll: nemzetek feletti hatalmi erőcsoportok akarják önvédelemre képtelen, szabadon manipulálható tömeggé alakítani őket. Előadásában kifejtette: a 20. században a többségben lévő nemzetek politikai elitjei akarták erőszakkal asszimilálni, megfosztani identitásuktól a számbeli kisebbségben lévő, más nemzetiségű közösségeket, napjainkban azonban Európában a nemzeti többségek identitása is veszélybe került. Úgy értékelte: „identitás-terroristák" rombolják a férfi és a nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és az európai nemzeti államok intézményeit, mindazt, ami az európai nemzeti közösségek védelmére és erősítésére hivatott. A házelnök szerint a 21. századi európai küzdelmeknek azok lesznek a nyertesei, akiknek erősebb az azonosságtudatuk és több a hitük.
„Az európai jövő, a magyar és a csángómagyar jövő kulcsa egyaránt a demográfiában és az identitásban rejlik, vagyis abban, hogy a keresztény erkölcseink szerint tiszteletben tartjuk-e a születés és a család szentségét, abban, hogy képesek vagyunk-e megőrizni közösségeink azonosságtudatát, és ezáltal fenntartani európai és nemzeti értéktudatunkat, valamint érdekérvényesítő képességünket" – fogalmazott Kövér László a Brassói rendezvényen.
Adorjáni Dezső Zoltán, a világtalálkozó meghirdető Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke köszöntőjében leszögezte: „Ünnepelni márpedig kell". Reményét fejezte ki, hogy a világtalálkozó hangulatát az öröm, a boldog együttlét, a közösen megélt Isten-dicsőítés élménye határozza meg. A püspök rámutatott: a hit nem magánügy, hanem közösségi éltető erő, a keresztényi hit nem egy csendes szoba titka, hanem markáns közügy, identitás-meghatározó valóság.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház első ízben hirdette meg a barcasági csángók világtalálkozóját, amelyre a moldvai és gyimesi csángókat is meghívták. Pénteken a nyitógálát, a Kincskeresők néptáncegyüttes fellépését, illetve a lelkészeknek és egyházvezetőknek rendezett konferenciát táncház, és az ifjúsági csoportok előadásai követik.
Szombaton a királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója és reformációi zarándoklata a Brassó melletti Zajzonban népviseleti felvonulással és szabadtéri ökomenikus istentisztelettel folytatódik. Az azt követő ünnepségen Kövér László házelnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb elismerésével, a Reményik Sándor-díjjal tüntetik ki.
MTI
Erdély.ma