Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve. 
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen  megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi  kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár.  Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna  a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ismeretlen szomszédság
A barcasági csángók itt élnek mellettünk, mégis nagyon keveset tudunk erről a tíz faluról, amely a szemünk láttára, az elmúlt évtizedekben veszítette el magyar többségét, pedig vannak, akik nem csupán beolvadásukat próbálják fékezni, hanem értékeiket is mentik és felmutatják.
A négyfalusi származású, Budapesten élő Veress Emese Gyöngyvér néprajzkutató – a házigazda Demeter László kérdéseire válaszolva – erről a munkáról is beszélt a Tortoma Könyvesházban szerdán tartott találkozón, amelyen főként e sajátos kultúrájú közösség Sepsiszentgyörgyön élő tagjai jelentek meg.
A néprajzkutató által létrehozott Barcaprint Kiadó már a hatodik kötetet jelenteti meg, ebből kettőnek szerzője, másik kettőnek gyűjtője Veress Emese (felvételünk), aki igen érdekes történeteket osztott meg élénken érdeklődő hallgatóival. Kiderült, hogy az inkább szorgalmukról ismert barcasági csángók hagyatékából meglepően sok olyan kézirat került elő, ami magas fokú íráskészségről tanúskodik, és e parasztköltők és naplóírók hihetetlenül színvonalas feljegyzései a kései utódokhoz is szólnak – ugyanakkor még hátrább visznek az időben, hiszen Krizbán és Tatrangon nem akármilyen tanítómesterük lehetett; de ez már egy következő kutatás tárgya. Az előzőekről annyit, hogy a konfirmáció néprajzát (Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben) – tudományos mű létére – másodszor is ki kellett adni, és meleg kenyérként fogyott Fóris István naplója is  („Mikor Oláhország háborút izene”). Ma már ezekben a falvakban nincs néptánc, nincs népzene, a nyolcvanas években még sok régi szokást, legendát ismerő idősek eltűntek, az utánuk jövők a gyors polgárosodás útján haladnak, és a masszívan betelepülő románság miatt már felismerhetetlenné váltak a valamikor egyedi hangulatú települések. Veress Emese arra is figyelmeztetett, hogy a magyar örökség egy részét éppen a helybeli románok – a mokánok – őrzik, akik nem cserélték le a csángó mesterek által készített kapukat, és szívesen el is mondják az eredetét (csak az újonnan odaköltözők számára „román kapu” az, mert románok laknak mögötte), miközben a csángó magyarok mind lecserélték a magukét. Itt már szélesebb körré tágult a beszélgetés, a bevándorlás-elvándorlás és az ezzel járó változások is terítékre kerültek – mindenért azonban e téren sem lehet másokat hibáztatni, a kisvárosnyi létszámú brassói magyarság például máig nem zárt össze egyetlen közösséggé, az iparosodással oda került székelyek és a tízfalusi csángók még mindig elkülönülnek egymástól.
A beszélgetés a súlyos témák ellenére is oldott hangulatú maradt, tréfákra és színes kiegészítésekre is futotta, és végül dedikáltatni is lehetett.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.  
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a  korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.  
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

Első díj és dicséret Brassóból
Az érmihályfalvi Kovács Csenge első díjat nyert a IV. Barcasági Vallásos Vers- és Énekmondó Találkozó szavalóversenyén Brassóban. A szervezők felkérték, hogy másnap az evangélikus istentisztelet keretében is szavaljon.
Október 24. és 26. között szervezték meg Brassóban a IV. Barcasági Vallásos Vers- és Énekmondó Találkozót. Ez egy korábban megrendezett szavalóverseny országos szakasza volt, melyre két érmihályfalvi diák is eljutott: Kovács Csenge Nárcisz és Venkli Virág. A verseny szervezői, a Brassói Evangélikus Lutheránus Egyházközség, az Evangélikus- Lutheránus Püspökség, a Bartalis János Keresztény Kulturális Egyesület, a brassói katolikus, református és unitárius egyházközségek, valamint barcasági pedagógusok voltak. A zsűri elnöke Váta Loránd kolozsvári színész volt, a szavalóknak két választott vallásos/istenes verset kellett előadniuk, az énekmondóknak pedig egy archaikus zsoltárt és egy megzenésített istenes verset kellett elénekelniük. A mezőny erős volt, a színvonalas produkciókat brassói, marosvásárhelyi, bukaresti, székelyföldi és Bihar megyei diákok adták elő.
Eredményhirdetés
A verseny végén a zsűri elnöke értékelte a látottakat, hallottakat, kiemelte az erősségeket, jó tanácsokkal látta el a diákokat, majd következett a várva várt eredményhirdetés. Az énekmondó kategóriában az érmihályfalvi Venkli Virág, aki jelenleg a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum tanulója, dicséretben részesült. A versmondók között kemény volt a harc, hiszen nem voltak korcsoportok, együtt, egymás ellen versenyzett az általános iskolás diák és a líceumi tanuló. Az eredményhirdetés nagy örömöt hozott számunkra: az első díjat a zsűri egyöntetűen az érmihályfalvi versenyzőnek, a nyolcadikos Kovács Csengének ítélte, aki elkápráztatta a zsűrit a versek tolmácsolásával. A szervezők felkérték Csengét, hogy másnap az evangélikus istentisztelet keretében szavalja el újra a verseket, aminek örömmel tett eleget.
Boros Emőke tanárnő
erdon.ro

A maradék sem alszik románul
 Nyomkereső útjainkon próbáljuk fölidézni Babits köreit is Fogarason. Bármennyire meglepő a mai fiatalok számára, Fogaras, Szeben, Brassó, Lugos és annyi más szász, sváb, magyar város Királyföldön, Szászföldön a magyar királyság saját beépített és ősi földje volt. Most Románia. Megidézzük a Brassói Lapok mostani főszerkesztőjével, Ambrus Attilával Ignácz Rózsa nyomait is Fogaras városában. Járta a temetőt is a későbbi író, már fiatalon rácsodálkozott a fejfákra, sírkövekre: itt egykor egy másik nép élt. Hová lettek el a fiai, lányai?
A Bolyai tudósok faluja ma, mára teljesen románná lett. Vannak népek, melyek megbecsülik a Gyermeket, a nagycsaládot. Ilyen volt a székely is, még az én gyermekkoromban is, mely egykor 9 gyermeket plántált Erdély földjébe. Megnézhetjük itt a szomszédban Szilágyságot: vegyük csak elé az általánosan elérhető dokumentumokat, melyek  szerint falvak, városok százai, lakosok százezrei tűntek el, ki a magyar nemzetből. Ma egyszerűen szórványként tartja számon, aki egyáltalán foglalkozik velük. Pedig a maradék név illik a településekre, emberekre.
És a vidék magyar településein, a maradékon még találni magyar lányokat, majdani román feleségeket. Azokhoz kell szólnunk s gyakrabban, akik még az előző népekhez, szászokhoz, magyarokhoz tartoznak. Engedni s küldeni kellene hozzájuk a magyar lapokat, könyveket, hadd emlékezzenek. Divatos, kiszolgáló lett a szó, hogy „asszimiláció”, de hogy mi van mögötte, azt már a „szórvány” magyar szó is csak sejteti. Mert sem itt, sem a Bánságban, a Partiumban, Szilágyságban nem érvényes a szórvány magyarság. Nem, mert ezek az ottani magyarok nem szétszórtan élnek bizony, hanem maradékként, megmaradtakként! Egy tömbben éltek, és most falunyi kevéske magyar maradt. Felnő a lány, s lesz belőle román feleség, román anya.
A fogarasi pap, Ignácz László tiszteletes úr unokája, Makkai Ádám, ma Kossuth-díjas író, költő, egyetemi tanár Amerikában, tiltakozott gyermekként a német nevelőnő ellen: nem akarok németül aludni! Milliók alusznak bizony románul a maradékban. És szépülve nőnek a majdani román anyák, feleségek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Földvári foglyok hitvallása
Hetven éve, 1944 októberében kezdték a volt magyar honvédeket begyűjteni a barcaföldvári lágerbe, ahol mintegy hatezren sínylődtek, s a túlélők vallomásai szerint ezren elpusztultak. Eddig 350 halottat sikerült azonosítani. Az utolsó tömegsír fölött kialakított emlékkertben 2000 óta tartanak megemlékezést. Az elején a halottak napja utáni hétvégén, 2003-tól november 4-én, a nemzeti gyásznapon. Tegnap délután mintegy százötvenen emlékeztek a vértanúkra. Az emlékműállítás kezdeményezője, Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenlegi uzoni református lelkipásztor különlegesnek nevezete az eseményt, hisz immár tizenötödik alkalommal került sor a megemlékezésre. Bevezetőjében az 1944. augusztus 23-ai román átállás utáni légkört idézte meg Vincze Gábor Illúziók és csalódások című, a második világháború utáni időszakot bemutató kötetéből: a bölöni községvezetésnek a Magyar Népi Szövetség kolozsvári elnökségéhez írt beszámolójából olvasott fel. Beszéde alapigéjéül Péter apostol első leveléből (1, 3) idézett: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. A szónok idén a miklósvári id. Barabás Ferenc túlélő Benkő Levente történész, újságírónak elmondott vallomásából olvasott fel részleteket. Kiemelte azt a részt, amikor a foglyot arra biztatták, változtassa nevét Bărbescura, s akkor hazaengedik, mire azt válaszolta: aki magyarnak nem volt jó, románnak sem lesz jó.
A hidvégi református egyházközség által támogatott, a brassói RMDSZ által szervezett megemlékezésen a brassói magyar történelmi egyházak képviselőetében Koszta István evangélikus, Jári Zsolt református, Máthé Vilmos római katolikus és Szász Ferenc unitárius lelkész osztotta meg az eseményhez kapcsolódó gondolatait. Közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékkő megkoszorúzása és himnuszaink eléneklése után a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában a helyi közösség szeretetvendégségével zárult a megemlékezés.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeben megye az idei Magyar Szórvány Napjának házigazdája
Az RMDSZ a nagyváradi kongresszusán, 2011 februárjában határozatot fogadott el a Magyar Szórvány Napjáról, amelyet november 15-én tartunk Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napján.
Déva, Brassó és Nagyenyed után idén Medgyes és Nagyszeben lesz a házigazdája az erdélyi központi rendezvényeknek november 15-én, szombaton.
A Medgyesen sorra kerül konferencia napirendjén szórványoktatási kérdések és Szeben megyei magyar közösséget bemutató előadások szerepelnek.
Az esemény szervezi az RMDSZ Szeben megyei szervezete és a Szövetség Főtitkársága. A rendezvény díszmeghívottja Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Seszták Miklós, a magyar kormány nemzeti fejlesztési minisztere.
Tavalytól a Magyar Állandó Értekezlet szórvány-szakbizottságának döntése értelmében az egész Kárpát-medencében megünneplik a Magyar Szórvány Napját november 15-én.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad)

Ismét terítéken a szórvány gondjai
A nagyvárosi szórvány volt a témája a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) hétvégén tartott szórványkonferenciájának.
A pénteki megnyitón Jakab Adorján, a Miért elnökhelyettese, Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere és Antal Géza, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) elnöke köszöntötte a résztvevőket.
„Szórvány nélkül nincs összmagyarság. Kalotaszeg a híd, amely félúton helyezkedik el a Székelyföld és az anyaország között” – fogalmazott Póka András György, majd arról beszélt, hogy a többségében magyarlakta település lakosaival közösen hogyan építik sikeresen a közösséget.
Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke beszédében elmondta, november 15-én negyedik alkalommal ünneplik meg a magyar szórvány napját, amelynek idén Szeben megye ad otthont. „A szimbolikus alkalmak fontosak a közösség számára, hiszen az összefogást, a felelősségérzetet erősítik” – mondta az EP-képviselő, rámutatva, hogy ezen a napon a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra.
Elmondta, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben lesz a házigazdája a rendezvénynek. Előbbi településen konferenciát tartanak, melynek napirendjén szórványoktatási kérdések és a Szeben megyei magyar közösséget bemutató eladások szerepelnek. A rendezvény kiemelt meghívottja Kelemen Hunor és Seszták Miklós, a magyar kormány nemzeti fejlesztési minisztere lesz.
Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő eladásában a magyar közösségi és ifjúsági életről, közösségépítési lehetőségekről beszélt, és gyakorlati tanácsokkal is ellátta a hallgatóságot. Azt tanácsolta a fiataloknak, hogy vizsgálják meg a lehetőségeket, amelyek segítségével közösségüket építhetik.
„Először meg kell találni azokat a réseket a kulturális és közösségi piacon, amelyek nincsenek lefedve, majd megvizsgálni az igény és kínálat viszonyát helyi szinten. Mindenekelőtt piacképes, fenntartható megoldásokat kell találni” – hangsúlyozta Molnár Zsolt. Rámutatott, csak akkor fog jól működni hosszú távon a romániai magyar közösségi élet, ha a pénzügyi hátterét is meg tudjuk teremteni, éppen ezért fontos olyan szakembereket kiképezni, akik jártasak a fundraising területén.
Krónika (Kolozsvár)

Unitárius zarándoklat Déva várába
A szabad akarat ünnepsége az erdélyi békeszigeten
Mint minden novemberben, szombaton újból élettel, fiatalos zsivajjal és magyar szóval telt meg magas Déva vára, amikor több mint ezer unitárius zarándok jött el Erdély minden részéről leróni kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító várbéli sírjánál.
A várbeli körülmények egyáltalán nem kedveztek a Kolozsvárról, Torockóról, Brassóból és Székelyföldről érkezett zarándokoknak. A belső várudvarban ugyan nem volt különösebb gond, a felvezet út viszont igencsak megviselte a zarándokokat, hiszen a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt csupa sár volt, a fából készült ideiglenes lépcsőkön csak kisebb csoportokat engedtek fel egyszerre – az évek óta lezárt várat külön önkormányzati engedéllyel nyitották meg a zarándokok számára.
Szabad akaratukból érkeztek, hogy a dévai várban feltöltődjenek a nagy reformátor szellemiségével, hogy életpéldájából erőt merítsenek hitük megerősítéséhez.
Dávid Ferenc hagyatéka
Erdély a békesség szigete, nagymértékben Dávid Ferenc munkásságának köszönhetően itt fogadták el a világon elsőként 1568-ban a lelkiismeret szabadságát, amikor Európában vallási okokból véres háborúk zajlottak, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Nagy-Mátéfi Tímea énlaki lelkipásztor. Mindannyian Erdélyben ennek az örökségnek a részesei vagyunk, mögöttünk ott van mindig az arctalan Isteni gondviselés.
Dávid Ferenc reformista gondolataiból tiszta hit született. Hagyatékának egyik legfontosabb eleme a szabad akarat, noha ez felelősséggel jár, hangsúlyozta Lőrinczi Levente kissolymosi lelkész. Dávid Ferenc nem hátrált meg a nehézségek elől, kitartott hite mellett olyan időkben, amikor az emberi szabad akarat érvényesítése távolról sem volt elfogadott tény. Példáját követve a mai unitárius magyaroknak is élni kell a szabad akarattal, még ha az göröngyös, akadályokkal teli útra vezet is. Mert a szabad akarat az öncsiszolás, az Isteni tökéletességhez vezet út.
Minden ember jogosult lelkiismereti szabadságra: az Erdélyből indult alapelv az egész világra kiterjedt, Dávid Ferenc öröksége számos külföldi nagyságot is megihletett az utóbbi 450 év alatt, mert a bölcsesség az élet záloga, fűzte hozzá Molnár Imola nagyváradi lelkész.
Néha a köd is jó, fölszállása után az ember tisztábban látja a világot, jobban értékeli a fényt. Dávid Ferenc mindig igyekezett feloszlatni a ködöt, hogy az Isteni fény könnyebben eljuthasson az emberhez. Nem hagyott híveinek birtokokat, földi kincseket, templomokat sem. Csupán hitet, ami sokkal nagyobb ajándék, fejezte be az ünnepi prédikációt Major László datki lelkész. Idén ugyanis első alkalommal négy ifjú lelkész tartotta közösen az ünnepi istentiszteletet.
Erdély megtestesült szellemisége
Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke örömét fejezte ki a 4 fiatal lelkész színvonalas, szívhez szóló igehirdetése és a zarándokok nagy száma kapcsán, ami nagyszerű bizonyíték, hogy Erdély legkisebb magyar nemzeti egyháza életképes, bizakodó, jövőbe tekint egyház, tömbvidéken és szórványban egyaránt.
Kőműves Kelemen magas Déva vára időben és szellemben is elmozdulást jelent, a zarándoklat a lelkiismeret szabadságán alapuló erdélyi jellegzetesség megerősítése, olyan időkben, amikor a többnemzetiségű és több felekezetű, mégis egymást tisztel és összetartó Erdély szellemisége más téren is felelevenedik. Dávid Ferenc bizonyára ránk mosolyog onnan fentről, jegyezte meg Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkipásztor, majd rövid, de velős román nyelvű köszöntjében a szabad akaratot méltatta, mint Erdély népeit összetartó közös értéket.
Csulák Péter, Magyarország kolozsvári főkonzulja Dávid Ferenc életpályája előtt hajtott fejet, a zarándoklatot a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolásának nevezve.
Magyaroknak, unitáriusoknak, erdélyieknek és a nagyvilágnak szóló üzenet
Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsos, a dévai RMDSZ-szervezet elnöke üdvözölte az Erdély minden részéről érkezett vendégeket. Dávid Ferenc öröksége nemcsak Erdélynek, hanem az egész világnak szól, 1910-ben, amikor az első emléktáblát avatták fel várbeli börtöncelláján amerikai hívek is részt vettek az ünnepségen.
Most sem volt másképp, az USA-béli Concord város unitárius gyülekezetéből, Székelykeresztúr testvérgyülekezetéből 20 zarándok jött el.
Déva vára nem szakította el Dávid Ferencet híveitől, noha abból a célból börtönözték be a kolozsvári reformátort éppen Erdély ezen távoli vidékére. Éppen ellenkezőleg, évente ide gyűjti az unitáriusokat, megerősítve őket. Olyannyira, hogy októbertől Déva, történelme során először, önálló unitárius egyházközséggel rendelkezik, jegyezte meg Koppándi-Benczédi Zoltán házigazda, dévai lelkész. Eddig ugyanis Déva a lupényi egyházközség leányegyházközsége volt, az évről évre népszerűbb zarándoklat, azonban a szórványra is pozitívan hat.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói Dávid Ferenc vértanúságát méltató rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak el, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervez Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél.
Ezután a zarándokok kettéváltak. A felnőttek a városba, a pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2003-as zarándoklat alkalmával felavatott templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitáriusok házigazdaként meleg teával és aprósüteményekkel fogadták a vendégeket, a nagyajtai unitárius egyházközség Áfonya nevű ifjúsági zenekara, pedig citera eladással kényeztette el a távolról érkezett zarándokokat. A fiatalok a vár tövében lévő híres dévai sportiskolába mentek, ahol a rajzverseny nyerteseit díjazták.
Az idei zarándoklat nemcsak nagyobb részvételnek örvendett, sajtóvisszhangja is jelentősebb, mint korábban. Az eseményről máskor mit sem tudó helyi román média is nagyszámban tudósított, a Duna Televízió pedig jövő vasárnap, november 16-án sugározza a dévai várban készített felvételt. Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Az oktatás a témája az idei Magyar Szórvány Napjának
November 15. Bethlen Gábor fejedelem születésnapja, a Magyar Szórvány Napja. A magyar szórványoktatás helyzete lesz a legfontosabb téma a Magyar Szórvány Napján, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által a hétvégén szervezett konferencián. Egy erdélyi szórvány kutatási program eredményei szerint 2005 óta 140 helyszínen szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás. 2020-ig még mintegy 150 helyszínen szűnhet meg a magyar iskola, ebből 50 helyen akár már jövő év őszén. A Magyar Szórvány Napját minden évben szórványban tartja meg azt RMDSZ. Déva, Brassó és Nagyenyed után idén Szeben megyében, Medgyesen és Nagyszebenben. A magyar szórványoktatás lesz a legfontosabb téma.
Készült egy felmérés az Iskolák veszélyben című kezdeményezés során, így nagyon konkrét stratégia van arra, hogy mit is kellene tenni. Nem szabad azonban úgy döntéseket hozni, hogy az érintettek véleményét nem hallgatjuk meg, hisz csak úgy derül ki, hogy mi is a jövője az erdélyi magyar szórványoktatásnak – mondta Hegedűs Csilla örökségvédelmi államtitkár a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő szerint a Magyar Szórvány Napja egy ünnep. Nem kell attól megriadni, hogy túl sok ünnepünk lenne, hiszen a nemzet jelentős értékeinek akár új ünnepet is kreálhatnak a nagy közösségek – állapította meg. Minden Magyarországon kívüli közösségnek megvannak a szórvány részei, és létezik a szórványosodással járó identitástudat-vesztés – mutatott rá. November 15-én ezért erről beszélünk majd, és cselekvési programokat is útjára indítunk a folyamat megfékezése érdekében – hangsúlyozta Winkler Gyula.
Négy éve Erdélyben, második esztendeje pedig már a Kárpát-medencében ünnepeljük a szórvány napot, utóbbiról másfél évvel ezelőtt döntött a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórvány szakbizottsága.  hirado.hu / Kossuth Rádió/Határok nélkül
Erdély.ma

Az elfelejtett jóvátétel
Milyen szemetesek az utcák – ez tűnt fel 1987. november 15-én este, miután leszálltunk a vonatról Brassóban, és elindultunk a központ felé. Papírokat hordott a szél, de arról, hogy mi történt, csak később, a Szabad Európa Rádió halk, recsegő, meg-megszakadó adásából értesültünk.
Azon az őszön sokat dideregtünk rosszul fűtött lakásokban, kormos petróleumlámpák fényénél tanultuk a számítógép-programozást. A petróleumért ugyanúgy sorba kellett állni, mint a kenyérért és tejért, illetve a háborús mennyiségű vajért, húsért és tojásért, amelyet a kommunista rendszer szigorúan adagolt, beszerzésük mégis elszánt és kitartó erőfeszítésbe került. Ez ellen lázadtak fel 27 évvel ezelőtt a tehergépkocsigyár munkásai, akik előző napon csak fél fizetést kaptak, szocialista ideológiai körítéssel. November 15-én ráadásul „választás” is volt, „pártunk és kormányunk” felső utasítására kinevezett elöljáróra kellett volna pecsételni a Ceauşescu képével és piros vászonnal díszített szavazóhelyiségekben, az elvárt hazafias lendület helyett azonban forrongó düh fogta el az embereket: utcára vonultak – ekkor csatlakoztak hozzájuk más gyárak alkalmazottjai, de diákok, egyetemisták is –, és hirtelen szétverték a polgármesteri hivatalt és a megyei pártszékházat. Gurultak a pártkantinból kidobált, halandók számára akkor elérhetetlen sajtok, szalámik, déli gyümölcsök, és órákig égett a propaganda-kiadványokból rakott máglya. A szociális elégedetlenség kommunistaellenes megmozdulássá vált. Estére csend lett, másnap pedig megkezdődtek a letartóztatások. Mintegy 300 személyt vittek be a szekusok, akiket embertelen verések és kínzások után utcai rendbontásért el is ítéltek. Sok esetben beérték a büntetések munkahelyen való letöltésével, másokat – családjuktól elszakítva – kényszerlakhelyre toloncoltak, és egy december 3-án tartott villámgyors „per” után 61 személyt börtönbe zártak. S bár 1989 decembere után mindenki hazatérhetett, sokan maradandó testi és lelki sérüléseket szenvedtek. A történtekről számos könyv és tanulmány született, jóvátétel azonban ennyi idő után sem, noha a diktatúra bukása után, 1990-ben kinevezett főügyész egyik első útja Brassóba vezetett. Akkor nyilatkozta az egyik elítéltnek: kihallgatóik a hírszerzés, a hadsereg és a belügy alkalmazottjai, ezért rendcsinálásra kérte az illetékes tárcavezetőket. Ez nem történt meg, a meghurcoltak által indított eljárás eredménytelenül végződött, a hírszerző szolgálat megtagadta a vonatkozó iratok kiadását. Az egyik pribéket, Ristea Priboit, aki az új demokráciában az SZDP Vrancea megyei képviselője volt, végül egy másik ügyben, Adrian Năstase akkori kormányfő úgynevezett Tamara-nénikés perében helyezték vád alá, akkor pedig eltűnt az országból.
És bár a kegyetlen megtorlás tagadhatatlan, a mai napig senkit nem vizsgáltak ki és ítéltek el emiatt. Vajon mikor jön el a számonkérés ideje?
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A másik Románia
Diákjaimnak néha elmondom: annak ellenére, hogy csaknem száz éve létezik Románia nevű állam, még nem vagyunk ország.
Az a helyzet, hogy az 1918-as egyesülés túl rövid ideje történt, és a túlságosan eltérő történelmű, nagy kulturális és civilizációs különbségű tartományoknak még nem volt idejük összeforrni. A románok egyelőre nem alkotnak közösséget.
Arról nem is beszélve, hogy Románia normális fejlődése valójában 1940-ben véget ért, és csak 1990-ben, 50 évvel később kezdődött újra. Az európai történelem mostoha volt velünk. Ha mindezeket egymás mellé tesszük, nagyjából kiderül, miről van szó. Az idő és a történelmi esély hiánya két különálló Romániához vezetett.
Ezeket a gondolatokat a november 2-ai választás nyomán megrajzolt térkép idézte fel bennem újra. Egyik oldalon a kékre festett Erdély, a másikon a vörös Ókirályság. Középen hárommegyényi, magyarok lakta zöld sziget – de itt most 20 millió románról beszélünk. Nem lett volna semmi gond, ha a térkép úgy nézne ki, mint egy sakktábla. De a két – földrajzilag a Kárpátok által is szétválasztott –, eltérő jellegzetességű övezet kirajzolódása már gond. Az 1990-es és az 1992-es választási térkép ugyanezt, a két Romániát szétválasztó képet mutatta. Akkor egy dühös erdélyi azt mondta nekem: Maradjatok saját Romániátokban! De mégis, mi a különbség? Erdélyben magasabb az írni, olvasni tudók száma, mint az Ókirályságban, magasabb az életszínvonal, nagyobb fokú a városiasodás. Erdély iparosítottabb az Ókirályságnál. Stb. Itt abbahagyom az összehasonlítást. Amikor gépkocsival Piteşti-ről átmész Nagyszebenbe, mintha más országba kerülnél, mintha már nem Romániában lennél. A házak gondozottabbak, az utak karban tartva, a falvak tisztábbak, az emberek képzettebbek és udvariasabbak. És ez nem új keletű. Amikor Dinicu Golescu 1821-ben Bukarestből Brassóba ment száműzetésbe, a kőből felépült várost látva megértette Havasalföld elmaradottságának mértékét. Ha megnézzük, a helyzet a mai napig, 2014-ig nem változott. Az Erdély, illetve Moldva/Havasalföld közötti különbség ugyanolyan nagy maradt. Ezek a románnak mondott tartományok az életszínvonal, civilizáció és kultúra terén sohasem közeledtek egymáshoz. A szakadék ugyanaz. És fontos: Románia európaiasodásának Havasalföld és Moldva elmaradottsága a fő akadálya.
A kiigazításokhoz még néhány nemzedékre szükség van. Termé­szetesen, ha Erdélynek lesz türelme és ideje bevárni a regátiakat.
U. i.: Több nemzedékre visszamenően bukaresti/regáti vagyok.
STELIAN TĂNASE
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar szórvány napja
2011 óta november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a magyar szórvány napja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Amiatt döntött így, mert az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, s közülük is a szórványban élők a legveszélyeztetettebbek.
Első alkalommal 2011. november 12-13-án az erdélyi központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciájának központi gondolata az volt: fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot. A résztvevők megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. A dévai megyeháza előtti téren emlékoszlopot avattak Barcsay Ákos erdélyi fejedelem tiszteletére, a kétnapos rendezvénysorozatot kulturális események, színházi és filmelőadások, kiállítások gazdagították.
Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban 2011. november 13-án az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványtanácsa is, amelynek alapjait a 2011. májusi temesvári Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. A naphoz kapcsolódóan 2011. november 22-én Budapesten a Parlamentben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja is.
A 2012. évi rendezvények során az RMDSZ vezetői emléktáblát avattak Áprily Lajos brassói szülőházán. 15-én Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencián bejelentette, hogy két évtizedes stratégiaírás után a szórványmentésben eljött a pragmatikus cselekvés ideje. A szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld - szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. Az RMDSZ műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek, elsőként a brassói Áprily Lajos Főgimnázium küldöttsége vehette át Kelemen Hunortól az Örökségünk Őre címet, amiért az iskola jelképesen örökbe fogadta az 1913-ban megsemmisült brassói millenniumi emlékmű megmaradt darabját.
2013-ban a magyar szórvány ünnepe kiterjedt az egész Kárpát-medencére: erről a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága határozott 2013 májusában. A magyarországi központi eseményt november 12-én Budapesten, a Magyarság Házában tartották. A résztvevők szakmai konferencián tekintették át az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai szórványstratégiákat, a szórványban folyó oktatást és nyelvoktatást, az asszimiláció jelenségét és a szórványkollégiumok helyzetét. A Kárpát-medencei magyar szórvány napja gálaműsorral zárult Csángó kultúra - élő értékeink címmel, és a látogatók megtekinthették Az elhagyott idő - 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze.
Az ünnep alkalmával 2013-ban az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) több mint ötven helyszínen tartott rendezvényt és ültetett fát. Toró T. Tibor EMNP-elnök Kolozsváron kijelentette: a szórvány kérdését távol kell tartani a pártpolitikától, de valamennyi politikai szervezetnek felelőssége a szórvánnyal foglalkozni. Az EMNP szemléletében a szórványközösségek a nemzet határait jelzik. "Évről évre megnézzük majd a nemzethatáron ültetendő fákat, és számba vesszük a 'határőröket', segítünk nekik abban, hogy el tudják végezni a szolgálatot" - mondta.
Az RMDSZ 2013-ban Nagyenyeden bemutatta azt a kiadványát, amely a 2009-ben indított Székelyföld - szórvány partnerség addigi eredményeit összesítette. Elhangzott, hogy Kovászna megye Hunyad, Szeben, Brassó és Fehér megye szórványközösségeit gondozza, Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint a Fehér és Kolozs megye határvidékének számító Aranyosszék szórványközösségeibe viszi a programokat. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tartott tanácskozáson Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy "semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást." Az egymásrautaltság példájaként az Összetartozunk programot említette, amelynek keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogatnak.
A 2014. évi, negyedik magyar szórvány napja alkalmából - a magyar nyelv napjával összevontan - csütörtökön konferenciát tartottak a budapesti Magyarság Házában. Az előadók a nemzeti identitás sarokköveként említették a nyelvkérdést, az asszimilációt pedig a szórványban élő magyarság legnagyobb ellenségeként, amely ellen közös gondolkodással lehet fellépni. Erdélyben 2014-ben Szeben megye lesz a házigazda, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben ad otthont az itteni központi rendezvényeknek. Medgyesen a Városi Művelődési Ház Traube termében tart szórványkonferenciát az RMDSZ, majd a nagyszebeni Thália Színházban gálaműsorral zárul a központi program.
nagykaroly.szatmar.ro

"Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged!"
A csendőrség becslése szerint több mint 10 ezer – egyes lapok szerint 15 ezer – kolozsvári skandálta péntek este teli torokból azt, hogy „Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged”. A demonstráció a Főtérről indult, a tömeg levonult a Mărăști negyedbe, majd visszatért a Béke térre.
„Victor Ponta igenis képes egyesíteni Románia lakosságát, még ha csak egy ellene szóló tüntetés erejéig is!” – jelentette ki a tüntetésen az egyik vezérszónok. A Mátyás-szobor előtt felolvasták a hétpontos Kolozsvári Nyilatkozatot, amelynek megfogalmazói többek között a jogállamiság tiszteletben tartását, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítását követelik. A tömeg hangos ovációval fogadta a nyilatkozat mindegyik pontját.
A megmozdulás szónokai elmondták, elsősorban az ellen tiltakoznak, hogy a választások első fordulójában szervezési hiányosságok miatt a külföldi románok jelentős hányada nem tudta leadni szavazatát. Kijelentették, fennáll annak a veszélye, hogy ez a második fordulóban is megismétlődjék.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint hasonló megmozdulások zajlottak péntek este Temesváron, Nagyszebenben, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon és Brassóban, valamint Bukarestben is. Az Agerpres hírügynökség ugyanakkor Victor Pontát támogató megmozdulásokról is hírt adott. Galacon mintegy háromezren, Gyulafehérváron mintegy ezren, Besztercén és Nagybányán több százan vettek részt Victor Pontát támogató tömegrendezvényeken. 
A Mărăști negyedbe induló tüntetők kormány- és Ponta-ellenes transzparenseket tartott a magasba, némelyik üzenete (Koloszvár=KLAUSenburg) egészen frappánsra sikeredett, és felbukkant a múlt szombati tüntetésről ismert Mickey Mouse is. A lakótelepen sokan csatlakoztak a demonstrációhoz, mások az ablakból tapsoltak az utcán menetelőknek, zömében fiataloknak. A tömeget csendőrök kísérték az útvonalon, különösebb incidensek nem történtek.
A szervező civilek utolsó sétaként hirdették meg a felvonulást. Amint az egyik közösségi portálon kifejtették, azért gondolják utolsónak, mert ha Victor Ponta elveszti a választást, nem lesz már szükség, ha viszont megnyeri, nem lesz már lehetőség hasonló megmozdulások szervezése.
Nagy Kamilla/MTI
maszol.ro

Törvényes elismertséget a Magyar Szórvány Napjának
„A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök november 15-én, Medgyesen a Magyar Szórvány Napja keretében megszervezett konferenciát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. nagyváradi Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította, amelyre első ízben Déván, majd Brassóban, tavaly pedig Nagyenyeden került sor.
Az alábbiakban a hét végén Déván tartott megemlékezésről számol be lapunk munkatársa.  
Kettős ünnep és MÁK-tisztújítás
Kettős ünnepet ültek péntek délután a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A Hunyad megyei magyar oktatási központ közössége ugyanis irodalmi műsorral kapcsolódott a Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvénysorozathoz és ez alkalommal ünnepelte meg egyéves születésnapját az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezete is. A kettős ünnep továbbá alkalmat adott a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) éves ülésének a megtartására.
A Magyar Szórvány Napja új keletű ünnepünk, amely négy évvel ezelőtt innen Hunyad megyéből indult és ma már egyre több erdélyi közösség érzi magáénak. Bizakodásra ad okot, hogy a Magyar Állandó Értekezlet Szórványszakbizottsága döntést hozott arról, hogy Kárpát-medence szerte megünnepeljük e napot, így idén már másodszor volt alkalom erre. Fontosnak tartom, hogy ne kicsinyeljük le a szimbolikus alkalmakat, hiszen a szórványban fontos szerepet játszhatnak az ilyen találkozások. Örömmel tölt el, ha a nagyobb odafigyelést, visszhangot kapó központi rendezvények mellett több kisebb közösségben is megünneplik a Magyar Szórvány Napját. Ezért időzítettük úgy, hogy ez ünnephez kapcsolódva indítsuk el Nagyenyeden a Fogadj Örökbe egy műemléket program idei fordulóját és itt, Déván szintén ez alkalommal tartsuk meg a Hunyad megyei magyar egyházak, felekezetek, civil- és RMDSZ szervezetek egyeztető fórumának, a MÁK-nak az éves ülését. Nyilvánvaló, hogy a demográfia nem kedvez nekünk, de az utóbbi időben sok területen tudtunk és tudunk eredményeket, konszolidációt felmutatni. Gondolok itt az oktatásra vagy akár hagyomány- és értékőrzésre. Ezeket a törekvéseket, mozgalmakat, szervezeteket hálózatba kell építeni, hogy egymás megvalósításaiból okulva, erősödve haladjunk tovább. Úgy érzem tehát, még sok a tennivaló, de sok az eredmény is. Van tehát ok és indok az ünnepre – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő, a Magyar Szórvány Napjának fő kezdeményezője.
A képviselő által említett eredmények, megvalósítások sorában mindig kiemelt helyen szerepel a dévai magyar oktatási központ, melynek pedagógusai, diákjai ezúttal is rendkívül színvonalas műsorral járultak hozzá az ünnepi hangulat megteremtéséhez. – Úgy gondoltuk, a Magyar Szórvány Napján meg kell csillogtatnunk gazdag kultúránk kincseit. Ezért a legtisztább forrásból származó, régi gyímesi dalokkal leptük meg a közönséget, és az ünnep megkoronázására Bánk Bán Hazám, hazámkezdetű áriáját választottuk – fogalmazott Lengyel Izabella kórusvezető, aki a Dalos pacsirta nevet viselő maroknyi leánykórusával ezúttal is fantasztikus sikert aratott. Vastapsot kapott a szintén általa vezetett Szivárvány Nyugdíjasklub Énekkara is, melynek tagjai bukovinai székely népdalokkal léptek fel. A tiszta csengésű népdalok nagyszerűen épültek be a Csatlós Zsófia tanítónő és Kun Gazda Kinga tanárnő által összeállított irodalmi műsorba, melyben Ady Endre, Wass Albert, Váci Mihály, Reményik Sándor gondolatai mellett helyet kaptak a kortárs költőnemzedék képviselői, a múlt gazdag örökségéből épülve a reményteli jövő felé irányítva a hallgatóság figyelmét.
Az irodalmi műsornak külön bája volt, hogy a diákok tulipán formában sorakozva álltak színpadra, ezzel is utalva az ünnepség következő momentumára, amikor az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetét köszöntötték egyéves születésnapja alkalmából. Kun Gazda Kinga, megyei nőszervezeti elnök hálás szívvel mondott köszönetet minden nőtársának, akik lélekkel vállalták, vállalják a közösségi munkát. Ennek eredményeképp rendkívül gazdag tevékenységi beszámolót tarthatott a nőszervezeti elnök, csak érintőlegesen említve a tucatnyi szépemlékű rendezvényt: október hatodiki és március 15-i megemlékezéseket, kokárdavarrást, Szórvány- és Magyar-napi ünnepségeket, a sikeres könyvtári esteket, farsangot, disznótort, szüreti bált, gulyásfőzést stb. A sokrétű munka elismeréseként Winkler Gyula EP-képviselő ünnepi tortával kedveskedett a Nőszervezetnek, melyből azért a férfiak is részesültek.
Az ünnepi rendezvényt követően került sor az iskolaközpont aulájában a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia éves ülésére, mely ezúttal tisztújítással párosult. Az ülést Dézsi Attila leköszönő MÁK elnök nyitotta meg, számba véve az elmúlt esztendő(k) megvalósításait, melyek közül mindenképp kiemelkedő figyelmet érdemel Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékének az ápolása. – Négy évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napján állítottuk fel a dévai Vármegyeház előtt Barcsay Ákos emlékoszlopát. A civilkezdeményezésre megvalósult emlékművet nem nézte mindenki jó szemmel. Ilyenfajta megnyilvánulásnak vagyunk pillanatnyilag is a tanúi. De Barcsay Ákos emlékét már nem lehet visszaszorítani a homályba – fogalmazott a volt prefektus. Ennek bizonyítékaként említtette a tavaly megalapított Barcsay Ákos-díjat, melyet a Hunyad megyei magyar közösség kiemelkedő személyiségeinek ítélnek oda. – E díjjal elsősorban azokra szeretnénk figyelni, akik a háttérben, mindennapi munkájuk során, kitartással és eredményesen járulnak hozzá közösségünk megmaradásához – fogalmazott a leköszönő MÁK elnök, Váci Mihály Még nem elég című versével zárva le mandátumát.
A jelenlévők hosszasan értékelték Dézsi Attila közösségi tevékenységét, majd sor került az új elnök megválasztására. Az RMDSZ megyei vezetőségének jelöltjét, Kocsis Attila iskolaigazgatót a némileg furcsa felvezetés nyomán a jelenlévők egyhangúlag megszavazták. Winkler Gyula EP-képviselő megerősítette: Kocsis Attila, a tizedik tanévét ünneplő magyar oktatási központ igazgatójaként nem csupán az oktatási intézmény megerősödésében munkálkodott eredményesen, de igen aktívan vett részt a Hunyad Megyei Magyar Napok, illetve minden más közösségi rendezvény megszervezésében is. Ennek elismeréseképp idén a MÁK Barcsay Ákos-díjjal tüntette ki az iskolaigazgatót. Utóbbi megtiszteltetésként értékelte az elnöki megbízatást, hozzátéve, hogy elődje elég magasra helyezte e mandátummal járó mércét. A MÁK frissen megválasztott elnöke mellé András József petrozsényi egyetemi tanárt jelölte a testület képviselőjévé az RMDSZ Hunyad megyei küldötteinek tanácsába. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Szemléletváltásra van szükség a marosvásárhelyi kultúrpolitikában
Szemléletváltásra van szükség Marosvásárhely 2015-ös kulturális programjainak gazdagabbá tétele, összehangolása és támogatása érdekében – vélekedik Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója. Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint ennél sokkal többre: Dorin Florea polgármester leváltására.
Marosvásárhely idei kulturális naptára jóval gazdagabbra és színesebbre sikeredett az eddigieknél, ráadásul már érzékelhető volt az összehangolás eredménye is – véli Csegzi Sándor, aki szerint ahhoz, hogy a pozitív elmozdulásnak jövőben is legyen folytatása, további szemléletváltásra lenne szükség. „A városházán végre sikerült elfogadtatni, hogy amikor kultúresemények szervezésén fáradozunk, akkor azt konceptuálisan tegyük és lehetőleg éves programban gondolkodjunk” – fejtette ki szerkeszt[ségünknek a tanácsadó.
Az események összehangolására van szükség
Csegzi szerint a jó összehangolás érdekében elengedhetetlen az önkormányzat, a civil szféra és a kulturális intézmények összefogása, programjaik egyeztetése. A művelődési életért felelős volt alpolgármester azt szeretné, ha legkésőbb januárban sikerülne kiadni egy 2015-ös kulturális naptárt, melyben helyet kapnának Vásárhely legfontosabb művelődési eseményei – lehetőleg pontos dátumokkal és részletekkel.  
Csegzi Sándor úgy véli, Marosvásárhelynek mindenképpen ki kell használnia Kolozsvár közelségét és a kincses város jövő évi európai ifjúsági főváros státuszát. Véleménye szerint egyrészt be lehetne építeni bizonyos vásárhelyi programokat a kolozsvári kínálatba, másrészt át lehetne hozni bizonyos rangos és „mozdítható” eseményeket a szomszéd megye székhelyéről. Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos is egyetértett azzal, hogy a marosvásárhelyieknek sokkal igényesebb kulturális kínálatra lenne szüksége, mint az, amit az utóbbi években az önkormányzat biztosított.
Ideje többet szánni a kultúrára
A polgármesteri tanácsos szerint annak ellenére, hogy minden egyes művelődési esemény szervezése vagy támogatása költségvetés-függő, mégsem lenne szabad kimondottan a büdzséfüggővé tenni a kultúrát. Csegzi szerint vannak olyan események, amelyek finanszírozása gazdaságilag soha nem térül meg, másként viszont igencsak kamatozhat és öregbítheti a település hírnevét.
„A kétezres évek elején az volt a sláger, hogy mindaddig, amíg nem javítjuk fel a város úthálózatát, nem szánhatunk pénzt a kultúrára. Mostanra, hál’ Istennek, nagyjából felszusszanhattunk, és végre másként viszonyulhatunk a művelődési élethez, amelyre pontosan oly nagy az igény, mint a minőségi úttestekre. Ma már bátran beszélünk arról, hogy Marosvásárhelynek igenis kell költenie a kultúrára. A következő lépés viszont az lenne, hogy ne csak beszéljünk erről, hanem tegyük is meg” – vélekedett Csegzi Sándor. Soós úgy látja, hiába fejeződtek be a nagyobb beruházások, a városháza sokkal szívesebben költ a számos idegenlégióst szerepeltető sportklubok fenntartására és a középszerű tömegrendezvényekre, mintsem hogy a minőségi kultúrát részesítse előnybe.
„Nem véletlen, hogy városunk teljesen lemaradt Kolozsvártól, Nagyszebentől és Brassótól, hisz itt még a tanács által megszavazott pénzeket sem utalják ki a művelődési rendezvényekre” – jegyezte meg keserűen Soós Zoltán.       
A Forgatagnak nem a város szélén a helye
A 2015-ös városházi eseménynaptárt illetően egyelőre annyit lehet tudni, hogy az önkormányzat jövőben is két nagy eseményt készül szervezni: a nyár elején a hagyományos városnapokat, valamint az idén sikeresen rendezett őszi fesztivált. A Marosvásárhelyért Egyesület által magyar napokként szervezett, de Dorin Florea polgármester által ellenszenvvel fogadott Forgatag esetleges támogatásáról Csegzi úgy vélekedett, hogy valóban ideje lenne, ha a városháza is másként viszonyulna az igencsak nagy népszerűségre szert tett eseménysorozathoz.
„A Forgatagnak semmiként nem a város szélén vagy Marosszentgyörgy területén a helye, be kell hozni a városba. Jó lenne, ha Marosvásárhelyen senki nem fogná fel veszedelemként a magyar kultúra és néphagyományok ápolását” – szögezte le Csegzi Sándor. Ahhoz, hogy a magyar napok bekerüljenek a megérdemelt helyükre, Dorin Florea leváltására volna szükség – állítja Soós. „Nincs miért behozzuk a Forgatagot, mert tudjuk, hogy annak túl nagy ára van: rátelepednek és elfogadhatatlan feltételeket szabnak. Ebből nem kérünk” – szögezte le az RMDSZ önkormányzati képviselője.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Könyv a moldvai magyarok lelkéről
Az Erdővidéki Közművelődési Napokon Oláh-Gál Elvira bemutatta A moldvai magyarokról című, riportokat, interjúkat és tudósításokat tartalmazó könyvét csütörtök este a kisbaconi régi paplakon. A rádiós és tévés újságíró – jelenleg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója – a csángókkal való találkozásairól beszélt, olyan részletekről szólt, amelyek nemzettársaink lelkiségére villantanak. Nekünk, szerencsésebbeknek, akik tömbmagyarságba születtünk, nem korlátozta jóformán senki, hogy az iskolai szünetben milyen nyelven szólítsuk meg egymást, de az Erdély és Moldva peremén élő fiatalok számára egyenesen tilos volt – ahogy Oláh-Gál Elvira egyik Csík­somlyóra igyekvő alanya nevezi – a „hazátlanok” (a bozgorok) nyelvén megszólalni. A vásott magyar nyelv (limba ungureasca tocită) használata maradt tehát a kapun belülre, de onnan is egyre gyakrabban kikopott, hiszen papjaik a ferdítéstől sem riadtak vissza, s azt mondták nekik, vallásuk neve is mutatja, hova tartoznak – romano, azaz román katolikusok –, az iparosodás szétverte közösségeiket, a vegyes házasságok és az érvényesülni akarás pedig tovább tizedelte soraikat. Az 1989-et követő időszakban jött az anyaországi segítség, amely némileg megállította a közösség teljes felszívódását a román tengerben. Mindenképp nyereség, hogy a régebb nemzeti hovatartozásukat még a székelyek előtt is titkolók meg mertek anyanyelvünkön szólalni, gyermekeiket pedig magyar órákra íratták, s ma már hetente három alkalommal kétezren tanulják elődeik nyelvét, saját népdalaikat. Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen az állami intézmények vezetői próbálták a kezdeményezést ellehetetleníteni – nemrég Bákó Megye Tanácsának elnöke nyilatkozott úgy, hogy megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, helyette viszont bevezetik az olasz nyelv tanítását az iskolákban –, de a toleránsabbak is – mintegy „ellentételezésként” – arra kérték a csángókat, ha már az iskolában magyarul tanulnak, bár otthon használják folyamatosan a románt. Öröm, hogy a csángóknak saját értelmiségük van, s nem hiányoznak azok a pedagógusok sem, akik nehézségek ellenére is vállalják a magyar nyelv tanításának moldvai misszióját. Üröm viszont az, hogy a most tanult nyelv nem megegyező a nagyszüleik által még gyermekként tanult nyelvvel. Az az ősi anyanyelv talán örökre elveszett, de elkezdődött valami olyasmi, ami jó irányba viszi sorsukat. Oláh-Gál Elvira szerint a közvetlen közelségünkben élő moldvai magyarokat – Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is több százan élnek –, ha befogadjuk, s előítéletek nélkül közeledünk feléjük, megmaradnak magyarnak, ellenkező esetben a könnyebb utat választják, s románná válnak – szeressük hát őket.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tegnap este Vargyason az unitárius templomban tartotta az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadási ünnepségét. Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragó népművészt kiemelkedő népművészeti tevékenységéért és Erdővidék hírének öregbítéséért részesítették a kitüntetésben.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi kilátások (A Magyar Tudomány Napja Sepsiszentgyörgyön)
Perspektívák Székelyföldről címmel szervezett szombaton kerekasztal-beszélgetést az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) márciusban alakult sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a megyeháza üléstermében.  
Ezzel csatlakozott az anyaintézmény 13. kiadásához érkezett rendezvénysorozatához. Annak mintájára, ahogyan november 3-án tartják a magyar tudomány napját (1825-ben a pozsonyi országgyűlésen ezen a napon határozták el a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását), 2002 óta a szervezet alapításának évfordulója (1859. november 23–26-a között tartották az alapító közgyűlést Kolozsváron) alkalmából az EME – szakosztályai és fiókegyesületei részvételével – megszervezi a Magyar tudomány napja Erdélyben című fórumát. Az EME minden évben kijelöli a fórum témáját, idén Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel hirdették meg a rendezvényt.
A sepsiszentgyörgyi fiókszervezet kerekasztalán a székelyföldi magyar tudományművelés helyzetéről és feladatairól tanácskoztak a meghívottak. Görög Mihály, a Budapesti Corvinus Egyetem fejlesztési rektorhelyettese, Szabó Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagja, Cziprián Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi Közigazgatási Tanszékének vezetője, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem volt rektorhelyettese, Székely Gyula, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Lázár Ede, a Sapientia csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánhelyettese, valamint Bíró Béla és Pető Mária, a Székely Mikó kollégium matematika-, illetve fizikatanára és Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója Bíró Bo­róka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókszervezete elnökének moderálásával.
Elhangzott: Romániában a tudományos kutatások állami finanszírozása minimális, az önkormányzatok ebben nem érdekeltek, az európai uniós pályázatok elszámolási módszertana ijesztő. Magyarországi támogatást főleg nemzetiidentitás-megőrző tevékenységekre nyújtanak. A romániai oktatásfinanszírozási politika miatt az egyetemek nem tudnak a piaci igényeknek megfelelő képzést nyújtani, ugyanakkor érezhető a kultúrközpont, Kolozsvár elszívó ereje is. Ami a művészeti oktatást illeti, középiskolai szinten pozitív az együttműködés Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Brassó között, de a felsőfokú oktatás igencsak gyerekcipőben jár, főleg a zenei képzés, kivétel a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen zajló képzőművészeti oktatás. A tudomány terén azok a kutatások számítanak, amelyek nemzetközi jelentőségűek, s azok a tanulmányok értékelhetőek, amelyek nemzetközileg jegyzett kiadványokban jelennek meg. Nagyrészt pénzkérdések merülnek fel, de személyi gondok is akadnak, például fiatal tehetségeket elüldöztek Székelyföldről.
Mint megfogalmazták, jó lenne véget vetni az olyan megkülönböztetésnek, hogy melyik egyetem magyarabb a másiknál, és a valós kérdésekkel kellene foglalkozni. Érdemes lenne kihasználni azt a stratégiai helyzetet, amit a székelyföldi magyar tanintézmények nyújtanak, valamint a Románia és Magyarország közötti közvetítő szerepben rejlő lehetőségeket. Kisebb vita is kialakult a BBTE és Sapientia képviselői között a párhuzamokról, átfedésekről, hisz egy térségből származnak a diákok. Székely Gyula bejelentette, a Sapientia új kart, mezőgazdász és erdészmérnöki szakot indít Sepsiszentgyörgyön az egykori traktoriskola, legutóbb Gámán János Szakközépiskola székhelyén, folynak a munkálatok, jövő tanévtől el kell kezdeni az oktatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdővidék lehetőségei
Hosszú az út, de a célba érés rajtunk múlik
Dr. Máthé Csongor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz karának adjunktusa szerint Erdővidék előtt hosszú és göröngyös út áll, amennyiben szembe kíván nézni a problémáival, és ki akar evickélni mai tehetetlen, sehova se vezető, kilátástalan állapotából.
A fiatal szakember vargyasi számazású, de már több éve Kolozsváron él: a baróti Tortoma Önképzőkör keretében tartott előadását (melynek az Erdővidék területfejlesztő szemmel – kihívások és lehetőségek címet adta) vitaindítónak szánta, a keretében felvetett témák mindegyike külön elemzést is megérne azok számára, akiknek kezében van vagy lesz Erdővidék sorsa. Már elöljáróban leszögezte, hogy a Brassó megyéhez tartozó erdővidéki községek, mint Ürmös, Apáca vagy Alsórákos gazdaságilag lepipálták a közigazgatásilag Kovászna megyéhez tartozó többi erdővidéki települést, a leggyengébben Bölön áll. De öröm az ürömben, hogy eladósodott önkormányzatok azért az Olton „inneni” Erdővidéken sincsenek.
– Barót megszűnt a térség „hajtómotorja” lenni, demográfiailag sem áll jól a szénája: legalább egy Kézdivásárhely nagyságú városnak kellene lennie ahhoz, hogy az egyébként Székelyföld határán fekvő Erdővidék gyűjtőpontjává válhasson – hangoztatta az előadó.
Másrészt, míg sokan a turizmus fellendülésétől várnák a gazdasági csodát Erdővidéken, Máthé megjegyezte: nincsenek itt olyan egetrengető táji adottságok, hogy azokkal a főnyereményt megüssük – egyébként is Erdővidék lemaradása a turisztika terén (is) nagyon nagy, az egyre csak telítődő piacra betörni sem könnyű. Véleménye szerint az önkormányzatok sokkal nagyobb szerepvállalására lenne szükség – élen a barótival –, hogy elsősorban befektetőket vonzzanak a térségbe, hiszen a csodát, mint fogalmazott, csak tőlük remélhetjük.
– A 21. század kihívásai már egy másfajta polgármestert és másfajta helyi tanácsot követelnek, nem lehet úgy gondolkodni, mintha a kilencvenes években lennénk – hívta fel a figyelmet.
Kötelező lenne ugyanakkor a gazdasági nyitás Brassó irányába: a dinamikusan fejlődő nagyváros csupán egyórányira van Erdővidéktől, ez pedig ma már nem távolság, és hiba lenne ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Szükség lenne a közbirtokosságok gazdasági erejének felzárkóztatására is – az erdő nagy kincse a vidéknek, de ha a faanyag csak rönk vagy fűrészáru formájában távozik innen, annak vajmi kevés haszna van. Megint más kérdés, hogy miért nincsenek helybéli tej-és húsfeldolgozók – ezekkel is be lehetne törni akár a brassói piacra, a termékek sikerének esélyét pedig növelné, ha azok erdővidéki márkanévvel lennének ellátva.
A turizmust csak nemzetközi szinten lehet elképzelni, nyitni kellene a román turisták fele is, a térség turisztikai promoválását egy nagyon erős online-felület által ugyancsak Barótnak kellene felvállalnia. Vannak lehetőségek a különböző pályázatokban is, ám itt megint az önkormányzatokra hárulna a feladat, hogy képzett szakemberek bevonásával útbaigazítsák a pályázni vágyókat. 
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sehol nem keresnek olyan keveset, mint Hargita megyében
A fejletlen ipar, a feketemunka, a hiányos infrastruktúra, de a rövidlátó vállalkozói mentalitás is hozzájárul ahhoz, hogy a hazai megyék közül Hargitában a legkisebb az átlagkereset.    
Valószínűleg nem a Székelyföld jut eszünkbe, ha a szegénységre gondolunk romániai viszonylatban, ugyanakkor sajnálatos tény, hogy a nettó átlagbér tekintetében Hargita utolsó helyen áll a megyék rangsorában.
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint júniusban 1075 lej volt az átlagfizetés Hargita megyében, ami 36 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál. Tavaly még Vaslui szerénykedett az utolsó helyen, Hargita pedig utolsó előtti volt, ám egy év leforgása alatt a moldvai megyében több mint 100 lejjel nőtt az átlagkereset, aminek köszönhetően a 42.-ről a 39. helyre ugrott a rangsorban.
Nincs sztráda, nincs befektetés
Az alacsony bérek elsősorban a külföldi befektetések hiányának tudható be, ami pedig az infrastruktúra fejletlenségének a következménye, véli Balási Csaba, a Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. „Az infrastruktúra kiépítésében legalább 5-6 éves lemaradásban vagyunk a környező nagyvárosokhoz, Marosvásárhelyhez, Brassóhoz vagy Bákóhoz képest. A legközelebbi autópálya 120-130 kilométerre van, a legközelebbi repülőtér úgyszintén. Bukarestből négy-öt órás autózással lehet eljutni hozzánk. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy nem nagyon jönnek a befektetők” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Balási Csaba. Véleménye szerint annak, hogy a bérezés tekintetében még Háromszék is jobban áll - 1.195 lejes nettó átlagkeresettel - Brassó közelsége az oka, ami miatt egy sor jelentős befektetésre került sor Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen.
 Több oka van a megye lemaradásának a bérezés tekintetében, állítja Szabó Károly, a Csíki Vállalkozók Egyesületének elnöke. „Egyrészt fejletlen az ipar, másrészt magas azon munkavállalók aránya, akik a fizetés mellett feketén is kapnak juttatást. Azt se felejtsük el, hogy a fűtési időszakot leszámítva alacsony a megélhetési költség, hiszen az emeberek jelentős részének van háztáji gazdasága” – mondja az üzletember.
Fejlesztés helyett paloták
A térségben kicsi a hozzáadott értéktermelés, a vállalatok profitrátája alacsony, ami meghatározza a bérezés színvonalát, mondja Kolumbán Gábor közgazdász, a Hargita Megyei Önkormányzat volt elnöke, a Sapientia Egyetem adjunktusa. A szakember szerint azonban van egy, a kultúrában gyökerező oka is az áldatlan helyzetnek. „Nálunk a vállalkozói mentalitásban nagyon fontos szerepük van a presztízsberuházásoknak. Míg egy svájci vállalkozó a nyereséget visszaforgatja a termelésbe, addig nálunk krőzusok jelennek meg, akik hivalkodó gazdagságban élnek, mely mögött nincs jövőkép, nem fektetnek be hatékonyságnövelő technológiába vagy a munkaerő képzésébe. Ez a vadkapitalizmus gyermekbetegsége” – nyilatkozta Kolumbán Gábor. Véleménye szerint a munkáltatók azért is igyekeznek minél alacsonyabb béreket fizetni, mivel a magas adóteher miatt sok pénzt tudnak így megspórolni.
Más szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy Hargita megyében nagyon magas a néhány embert foglalkoztató kisvállalkozások aránya, melyeknél a fizetések elmaradnak az átlagtól, míg az átlagosnál jobban fizető nehézipar és informatikai ágazat szinte nem léteznek a megyében. 
Idehaza Bukarestben a legmagasabb az átlagfizetés, 2.364 lej, ami nem meglepő, lévén, hogy a fővárosban működik a legtöbb multinacionális vállalat. Erdélyben és a Partiumban jobban keresnek a munkavállalók mint az Ókirályságban. A rangsorban Temes megye áll a harmadik helyen, 1.810 lejes nettó átlagbérrel, a negyedik Kolozs 1.784 lejjel, Szeben a hatodik 1.714, Brassó a nyolcadik 1.602, Arad pedig a tizedik 1.543 lejjel. Hargitát még a semmiképp sem a szárnyaló gazdaságáról híres Szilágy megye is megelőzi, mintegy 150 lejjel.    
Pengő Zoltán
maszol.ro

Karnagy
Potyó István, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya. Brassóban született. Szülővárosában nevelkedett, zenei tanulmányait is ott kezdte. Szülei Székelyföldről származnak. Édesanyja felcsíki, ahol Márton Áron született, édesapja Csíkkozmásról, származik. A szülők munkalehetőséget Brassóban kaptak, mely élhető feltételeket biztosított a család számára.
A zene iránti érdeklődéséről, tanulmányairól, a kántori munkájával kapcsolatban kérdeztem. A zene iránti érdeklődése korán megjelent. Abban az időben lehetőség volt, hogy zeneóvodába is beírassák, mivel már három éves korától furulyázott. Középiskolai tanulmányait az Áprily Lajos Líceum informatika osztályában végezte. A tanultak mai napig is érezhetők. A reáltudomány sok mindenben nyújt segítséget. Amint mondta: Ma is azt választanám, ha most állnék a döntés előtt. A zene iránti érdeklődése új dimenziókat nyert. Az ifjúsági énekkarban énekelt, idővel átvette a vezetését is.
Ídőközben megszerette a templomi orgonát, az egyházi zenét. Egy évig Farkas Áron kántor úr mellé szerződött, aki segítette és oktatta. Majd Gyulafehérváron kántorvizsgát tesz le. Az életében új lehetőségek jelentek meg. Lehetőséget kapott, hogy Németországban fejlessze zenei tudását, Aachenben egyházzenei képzésben részesült. Ekkor tapasztalhatta meg, milyen háttérintézményei vannak egy németországi egyetemnek, ahol hat orgona állott a diákság és tanszemélyzet rendelkezésére. 2002-ben minden teremben kivetítők és TV, zongora található. Mivel az anyagi lehetőségek nem jöttek össze, visszajött Brassóba. Egyetemi tanulmányait Brassóban kezdte, Kolozsváron fejezte be. A teológia szakon tanult. Kolozsváron elvégezte a Zeneakadémia zenepedagógiai szakát, mesterkurzust karvezetésből. Közben két évig szolgálatot vállalt a Ferences templomban is. Akkor üresedett meg a kolozsvári Szent Mihály- templom kántori helye. Potyó István tevékenysége figyelemfelkeltő volt, megfelelő ajánlatokkal ellátva. Czirják Árpád kanonok állásinterjút tartott. Az állásra megfelelőnek tartotta, és az óta, immár 10. éve kántor. Melyből nagyon nehéz volt az első két év, amíg az embernek kialakul a bizalmi viszonya. A kapcsolatok kialakítását nem lehet egyből megvalósítani. Rengeteget kellett tanulnia. A kolozsvári környezet kihívásai később tudatosultak benne.
– A Szent Mihály-templom a maga több százéves múltjával, legmagasabb erdélyi templomtornyával, több ezer embert befogadó templomterével tiszteletet kérő történetével, bizonyos fokú, jó értelemben vett, alázatot kér. Erről, ha kifejtené a véleményét?
- Van az úgynevezett szakrális tér. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyakorolunk ebben a szakrális térben. De ami ezen a téren megszólal, más töltetet, értelmet, értelmezést kap, vagy kaphat. Az egyház szolgálatába állni azt is jelenti, hogy igazából énekelünk, nem lehet hibázni, úgy, mint gesztus. Zeneileg, technikailag lehet hibázni, ennek tudatában vagyunk, és ezért mindig arra törekszünk, hogy adottságainkból kiindulva minél magasabb fokon adjuk elő a művet. Ez az emberi vonzata. De a szakrális vonzatában nem lehet tévedni.
– Ezért más a hozzáállás az egyházi előadásban, és más a műzenei előadásban. Mindkettő felelősséggel bír. Ellenben a szakrális térben a hangzásokat, melyek ilyen tudattal születtek, már más hatással keletkeznek, mind a hallgatóban, mind az előadóban.
- Szerintem az énekkar tagjai belső kényszerből szeretnének bekerülni az énekkarba. Ez lenne az ideális eset. Erre is van példa. De a valóságban nem így működik. A mai világban fel kell vállalni egy bizonyos áldozatot. Már csak azért is, hogy az emberek, sokszor a várost átutazva, eljöjjenek próbára. Ez nagy áldozat. Én tudatában vagyok, hogy akik ezt megteszik, nem könnyű számukra, amikor egy munkanapot letöltöttek. Minden vasárnap vagy ünnepnapon énekelni nem könnyű. Főleg azoknak, akik ezt hosszasan teszik. A repertoár elég nagy. Van egy kismag, ami ezt lehetővé teszi, hogy ez működjön. Akik ezeket a műveket tudják, azoknak nem könnyű áldozatos hozzáállással betanítani az új énekkarosoknak. Vannak ilyen egyéniségek, csak meg kell őket találni. Hálát adunk az Úrnak. Mert tevékenységük megteremti azt a légkört, mely körbefogja azokat, akik ebben az irányban tevékenykednek. Sajnos többen is lehetnének, de a mindennapi életlehetőségük erre nem ad időt. Vagy nem tudnak annyi időt áldozni, amennyit én szeretnék.
– Melyek azok a tevékenységei, amelyek lehetővé teszik Önnek, hogy még ilyen életkörülmények között is oly szép eredményeket tudjon felmutatni?
- Ehhez kell a plébánia támogatása mind szellemileg, mind anyagi támogatásban. Nem csak én, de a kollegáim magatartása, szellemi hozzáállása, olyan légkör kialakítása, amely ezt a munkafolyamatot, még ha nehéz körülmények közepette is, de elősegítse. Aki a komoly, lelkiismeretes munkát végez, nem létezik, hogy ne legyen eredmény. Én úgy érzem, eddig ezt sikerült megtenni. Hitelesíteni azt, amit mi szeretnénk megtenni. Bármilyen cselekedetnek egyik fő vonzata a hitelesség kell, legyen. A közönség visszajelzése számunkra beszédesen bizonyítja, az út, melyet járunk, eredményes. – Ezt a nem könnyű feladatot, hogyan próbálják megoldani?
- Ami törekvéseim, egyházzeneileg is, elsősorban is a liturgia szolgálatát jelenti. Tehát ez az elsődleges. Ez nem csak a zenészek áldozata, hanem a hívek áldozata is, akik ezt vállalják. A közös részvétel, liturgikus konszenzusban való megszólaltatása teszi teljessé. Ezért választjuk mindig külön, amikor szent misén muzsikálunk, vagy koncerten muzsikálunk. Ez két külön dolog. Külön feladat és külön szolgálat. Mindkettő egyházi zene. Az egyik teljesen alá rendelt a szentmisének, a liturgiának. Csak az egyházzene elvárásait veszi figyelembe. Minden vasárnap énekelünk. Ez egy bizonyos folytonosságot jelent, mely tovább sarkall minket. Ez mennyire vonzza, vagy nem vonzza a híveket, valószínű igen, melybe be kell számítani a Szent Mihály-templom varázsát is. A felső karzat ajtaja mindig nyitva van. Nem egy alkalommal szülő gyermekével vagy csak a gyermek egyedül is felmegy. Megcsodálhatja közelről a csodálatos barokk orgonát. Bármikor, a liturgia alatt is, ott ülhet Potyó István karnagy melletti székeken. Felettük szólhat az orgona az Úr dicsőítésére.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Lankadó szélsőségesek? (Román nemzeti ünnep Sepsiszentgyörgyön)
Harmadik alkalommal ünnepelték Sepsiszentgyörgyön december elsejét tegnap a szélsőjobboldali eszméket való Új Jobboldal (Noua Dreaptă) elnevezésű szervezet tagjai. Noha az előző évekhez képest szemmel láthatóan kisebb létszámban és enyhébb lelkesedéssel, a magyarellenes rigmusokból, feszültségkeltésből nem volt hiány. Szerencsére idén incidensmentesre sikerült felvonulásuk.
A szervezet tagjai 11 órakor a központi ortodox katedrális mellett gyülekeztek Tudor Ionescu elnökkel az élen, az előző két alkalomhoz képest jóval kisebb létszámban. A csendőrség értesülése szerint mintegy hetvenen jöttek el – ehhez képest a szervezet honlapján húszezer résztvevőt ígértek – több déli megyéből, illetve páran Brassóból is csatlakoztak. A szentmisét követően az Új Jobboldal zászlóival, román lobogókkal (köztük egy viszonylag nagyméretűvel) csatlakozott a hivatalos ünnepi menethez, viszont attól mintegy száz méterrel leszakadva vonultak a már megszokottá vált, Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam feliratú transzparenssel. Induláskor még aránylag lelkesen skandálták a már „bejáratott” jelszavaikat, így: Hargita és Kovászna román föld, A román nyelv mindenekfelett, Románia a románoké, illetve a Kifelé a magyarokkal az országból, majd a Mikó Imre utcában alábbhagyott a kedv, és bár elnökük próbálta biztatni őket, az előző években tapasztalt lelkes skandálás elmaradt. A jelszavak közé egyébként egy új is bekerült, mely szerint Székelyföld nem létezik. A hivatalos menetben is megfigyelhető volt pár olyan zászló, transzparens, amelyen hasonló jelszavak voltak olvashatóak, hordozóik viszont csendben vonultak. A katonaruhába, nemzeti viseletbe, illetve civilbe öltözött Új Jobboldal-tagok végül incidensmentesen érték el a hivatalos ünnepség helyszínét, felvonulásuk során mindössze két-három, a járdán álldogáló szimpatizánsuk nyilvánította ki tetszését. A Mihai Viteazul téren előkerült A magyar szeparatizmus ellen feliratú transzparens is, a szervezet tagjai nyugodtan végigvárták a hivatalos, koszorúzással és katonai parádéval egybekötött ünnepi műsort, majd hatósági felügyelet mellett balhé nélkül elvonultak.
Az előző két „látogatástól” eltérően idén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai nem szerveztek ellentüntetést, nem hallatták hangjukat. Az ünnepségek előtt kiadott közleményük szerint hagyják, hogy az Új Jobboldal a saját csapdájába vonuljon, és mindössze megfigyelik az eseményeket. A HVIM erdélyi vezetősége szerint már elég alkalommal volt lehetőségük farkasszemet nézni a román szervezet tagjaival, akiket egyúttal közvetett módon gyávának is titulálnak, hiszen csak a karhatalmi szervek gyűrűjében mernek a székelységnek üzenni. A vármegyések szavuknak álltak, mintegy tizenöt képviselőjük megjelent a városközpontban, az Erzsébet parkbeli ’48-as emlékmű közeléből figyelték a felvonulást, de az előző évektől eltérően most még szóval sem illették a felvonuló Új Jobboldal tagjait.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felhívás kussolásra
A jelek szerint egyelőre semmi foganatja annak, hogy az „etnikai együttélés normalizálására” szólították fel a romániai magyar civil, illetve politikai szervezetek vezetőit. Nem is csoda.
A Csíkszeredában megjelenő román nyelvű lap szerint fiatalok és idősek Bukarestből, Nagyszebenből, Buzăuból, Târgovișteből és Brassóból, valamint más helységekből, illetve a Hargita, Kovászna és Maros megyei civil szervezetek képviselői az ortodox érsek áldásával fogalmazták meg ezt a bizonyos felhívást. A dokumentumot a december elsejei nemzeti ünnepük alkalmából olvasták fel Sepsiszentgyörgyön.
Bukaresttől Târgovișteig úgy látják a fiatalok és öregek, Hargita, Kovászna és Maros megyéknek nagy károkat okoz, hogy a régió egy „potenciális konfliktusövezet” látszatát kelti, ez pedig nem jó sem a románoknak, sem a magyaroknak. Némi szelektív történelmi emlékeztetőt követően aztán az öregek és fiatalok belecsapnak a lecsóba, és leszögezik: itt az ideje, hogy a magyar civil és politikai szervezetek vezetői beismerjék, a nemzetközi szerződésekben rögzített, a nemzeti kisebbségekkel szembeni kötelezettségeit Románia maradéktalanul teljesítette. Sőt, azt is kijelentik igen határozottan, hogy az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban megfogalmazott elvi vállalásokat is teljesítette Románia. Nem, nincs itt semmi félreértés, ugyanis szerintük a 96 évvel ezelőtti dokumentumot nem szó szerint kell érteni, hanem történelmi kontextusba kell helyezni.
Aha, persze, nem úgy kell érteni, hogy autonómiát adunk a nemzeti kisebbségeknek, hanem hogy kapjátok be. Kontextussal együtt. Világos, értjük ezt. Volt időnk megérteni, éppen ezért szoktunk morogni.
A felhívás szerzői egyúttal követelik, hogy a magyar közösség legitim vezetői ítéljék el a magyar szélsőségeseket. A „Vesszen Trianon” és a „Székelyföld nem Románia” lózungok szerintük nem alkalmasak arra, hogy szimpátiát ébresszenek a románságban. Hát ezeket általában nem szimpátiakeltés céljából szokták hangoztatni. Mint ahogy a „Kifelé a magyarokkal az országból” és hasonlókat sem azért szoktak emlegetni a román szélsőségesek, hogy mi megkedveljük őket. Szó, ami szó, ez a kezdeményezés, pontosabban mondva felhívás egy centit sem visz előre. Hiába van rajta püspöki áldás, mit sem ér az egész, ha annyi az üzenete, hogy legyen nekünk elég az, ami van, és kussoljunk.
Pedig igencsak szükség volna megbékélésre, normális viszonyokra, vagy ha úgy jobban értik, normalizálódásra. Az egyébként akkor lesz, amikor majd a magyar közösség Bukaresttől Târgovișteig őszintén azt hangoztatja, hogy bőven elég az, ami van.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro

Beszélgetés nt. Nemes Emil lelkipásztorral
Isten hozta oda őket, ahol lenniük kell
Nt. Nemes Emil református lelkipásztor a feketegyarmati gyülekezet megválasztott lelkipásztoraként, november közepétől szolgálja a helybeli híveket. A fiatal lelkészt az előélete, a további tervei felől kérdeztük.
– Tiszteletes Úr, honnan származik, eddig hol szolgált?
– Sepsiszentgyörgyről származom, de 2009-ben, miután elvégeztem a teológiát, segédlelkészként a jelzett városba helyeztek. Két év múlva Brassóba kerültem, ahol segédlelkész, illetve beosztott lelkészként két évig szolgáltam. Ott maradhattam volna további két évig is, de ahogy múltak az évek, a család is gyarapodott – hiszen már két gyermekünk van –, egyre inkább úgy éreztem, eljött az ideje, hogy parókus lelkészként szolgálhassak. Éreztem: mennünk kell, de még nem tudtam, hova. Hallottam, hogy a feketegyarmati hívek nagyon sokat imádkoztak egy lelkészért. Bizonyára az imáikkal is kapcsolatba hozható, hogy a resicabányai lelkipásztor – aki évfolyamtársam volt –, hallott a feketegyarmati megüresedett parókiáról, ezért felhívott megkérdezni: van-e parókiám, volna-e kedvem idejönni? A hír jókor jött, a feleségemmel elgondolkoztunk rajta, a gyülekezetről hallott jó hírek igen vonzóvá tették azt. Egyetlen hátránya mutatkozott, a szülőföldtől, a hozzátartozóktól és a barátoktól való nagy távolság, ezért eldöntöttük, hogy alszunk rá egyet, esetleg eljövünk megismerkedni a presbitériummal. Mivel a faluba nem jöhettünk be, amíg nem volt lelkész, Ágyán nt. Módi József esperes úr szervezésével tartottam istentiszteletet, ami után találkoztunk a presbitérium tagjaival. A beszélgetés több mint négyórásra sikerült, melynek során a presbiterek átsugározták a szeretetet, a nyitottságot, a lelkipásztoruk iránti tiszteletet, illetve, hogy mennyire fontos számukra a gyülekezet egysége, amiért dolgozni, fáradozni is hajlandók. Bennük volt a gyülekezetért való tenni akarás, hogy Isten dicsőségére a közösség lelkiekben gyarapodjon, gazdagodjon. A presbiterekből átsugárzott pozitívumokat az ideérkezésünk alkalmával a gyülekezet tagjaiban is felfedeztük. Ők is nagyon nyitottak, segítőkészek, igényük van a lelki táplálkozásra.
– Gondolom, tisztában van a helybeli templom műemlék voltával. Meg vannak-e elégedve a parókián lévő lakhatási feltételekkel?
– A parókiát rendben, lakható állapotban kaptuk, a gyülekezeti épület is nagyon jó állapotban van, a templom is fel van újítva kívülről. A belső felújításra is lehetőség nyílik az elődöm által nyert pályázati támogatással, ezért az újévben hozzá is foghatunk a felújításhoz.
– Milyen tervekkel érkezett Feketegyarmatra?
– Különös terveket nem készítettem, de magammal hoztam az általam alapított Reformátorok Egyesületét, amit az egyházmenyében az ifjúsággal való foglalkozás terén hasznosíthatnék. Mert a szórványban élő fiatalságnak az összefogása elsőrendű feladat, hogy megőrizhessük az anyanyelvünket és a református hitünket. Úgy érzem, egyházmegyei szinten az ifjúsági munkában elkel a segítség. Az Egyesület közreműködésével az ifjúsági programokhoz szükséges anyagi forrásokat, pályázati úton könnyebben elő lehet teremteni. Ráéreztem, hogy egyházmegyei szinten elkel a szórványban élő ifjúságunknak az összefogása, de hogy gyülekezeti szinten mire van a legnagyobb szükség, az a családlátogatások alkalmával fog kikristályosodni.
– Tudja-e már, mekkora lélekszámú a gyülekezete?
– Hozzávetőleg 350 lelket számlál, de sok olyan ember is él itt, akiknek a kapcsolata az egyházzal laza vagy teljesen megszűnt. Tudtommal 400-nál több református él Feketegyarmaton. Szeretném összefogni az egész közösséget, különösképpen figyelek majd azokra, akik a gyülekezettől elmaradtak. Ugyanakkor a fiatalsággal is szorosabbra kívánom fonni a kapcsolatot. Ez irányba már tettem is lépéseket, az ifjúsági órákat 8–10 személy látogatja. Mindent egybevetve, jó reményekkel vágok e szolgálatba, noha a hozzátartozóim közül többen feltették a kérdést: miért jöttünk ilyen messzire? Erre a legjobb feleletet egy bibliai idézetben találtam: „A hit elvitt bennünket onnan, ahol voltunk, oda, ahol lennünk kell”. Vagyis, a hit, az Úristen hozott el bennünket ide, ahol lennünk kell. Éppen ezért, mély meggyőződésem, hogy itt a helyünk, itt kell szolgálnunk Istent és a híveket.
– Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Megfélemlítik a kétnyelvűségért harcoló tanárt
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki vagy kik azok a vandálok, akik álmatlan éjszakákat szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) informatikatanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A magyarság nyelvi jogaiért harcoló tanárnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, majd nemrég a négyfalusi épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit tették tönkre. Az elkövetők korábban egy gusztustalan „ajándékot” is küldtek a marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak: valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
Célirányos vandalizmus
A legutóbbi atrocitásról szólva a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István a Krónikának elmondta, tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy szándékos volt cselekedetük, mert még álltak más gépkocsik is az utcán, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el lapunknak a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács.
A négyfalusi önkormányzati képviselő úgy véli, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból hazaérve Kovács Lehel István a konyhaablakát betörve találta.
„Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetört” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második „felvonásra” alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
Harc a kétnyelvűségért
A Sapientia jelenlegi és a Babeş–Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű eligazító táblák kihelyezését sürgették. Bár Kovács Lehel István személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Az elmúlt évben a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet.
„Értékelendő, hogy egyre több a háromnyelvű felirat a városban, de a vár körül nemrég megjelent román, angol, német, francia, spanyol és magyar feliratot tartalmazó táblák hagynak maguk után némi kívánnivalót. Talán akik a méregdrága, színesen nyomtatott feliratokat megtervezték és megrendelték, nem tudtak arról, hogy az internetes fordítóprogramok nem a helyességükről híresek, s messze elmaradnak az akadémiai igényességtől, de az már elfogadhatatlan, hogy senki sem ellenőrizte őket.
„Minek? A közpénzt ki lehet dobni hiába is, a szegény idevetődött turista csak elboldogul valahogy, az itt élők pedig tudják, miről van szó” – nyilatkozta akkor a pedagógus. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Sovén zaklatói lehetnek a BKB alelnökének
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie ki vagy kik azok, aki/akik újabb kristályéjszakát szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem informatika tanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, legutóbb pedig az épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit. A két „hőstett” között „ajándékot” is küldtek a magyarság nyelvi jogaiért kiálló tanárnak.
A Brassó megyei rendőrség nyomozóinak fogalma sincs, ki állhat Kovács Lehel István, a Sapientia adjunktusa ellen irányuló legújabb vandál akció mögött. A magyarság nyelvi jogaiért következetesen kiálló – és ezt több esetben is megszenvedő – tanárnak legutóbb december 1-jén a négyfalui háza előtt parkoló két személygépkocsijának a szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A hatóságoknak azt sem sikerült kideríteniük, két évvel ezelőtt kik törték be Kovácsék konyhaablakát, mint ahogy valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
A legutóbbi atrocitásról szólva az Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István szerkesztőségünknek elmondta, fogalma sincs ki törhette be mindkét autójuk szélvédőjét, ugyanis tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy célzott szántszándék volt, mert még álltak más kocsik is az utcában, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács. Kérdésünkre, hogy esetleg az ünnep hatására megnövekedett nemzeti öntudat vezérelte volna az elkövetőket, a pórul járt tanár, aki egyben önkormányzati képviselő is a Brassó melletti városkában, úgy vélte, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus és egyben adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból tartva haza Kovács Lehel István a konyhaablakot találta betörve. „Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetörve” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második felvonásra alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
A Sapientia jelenlegi és a Babeş-Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű táblákat helyezett el. Bár Kovács Lehel személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Tavaly a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalui falurészek történelmi megnevezésének a négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro