Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iránytűk térben és időben
Erdélyi helynevek változásai
Hogyan változtak és váltak az elmúlt két évszázadban a központi névpolitika eszközeivé az erdélyi helynevek, hogyan épültek be ezáltal önkényes szimbólumok a földrajzi térbe, miként váltottak funkciót és segítették a földrajzi tájékozódás helyett a történelmi időkben való eligazodást a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi utcanevek – többek között ezekre a kérdésekre adott múltbéli adatokban gazdag, szemléletes válaszokat Bartos Elekes Zsombor térképész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanára szerda délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében.
Az előadó készülő doktori dolgozatának témakörét tárta fel a hallgatóság előtt, az osztrák, a magyar, a román uralom helységnévrendezéseit taglalta, illetve arra is kitért, hogy a névváltoztatások miként gyűrűztek át a domborzati nevekre, tájegységek neveire és miként jelentek meg a korabeli térképeken. Bartos Elekes Zsombor II. József 1784-es nyelvrendeletéről tett elsőként említést, amely a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé. Ettől az időszaktól beszélhetünk nyelvháborúról, ugyanis ennek a rendeletnek a hatására vált fontossá az egyes közösségek számára az anyanyelvhasználat. A tizennyolcadik század második felében még a helyi beszélt nyelveknek jutott fontosabb szerep a névadásban, a helynevek egymás átírásai, és nem egymás fordításai voltak, így nem is vitatták el azokat egymástól az egyes nemzetiségek. A német jelenlét helynevek révén történő hangsúlyozása az 1850-es években vált fontossá, ekkor a német nevek lappangó rétegének felélesztése következett be, mesterségesen kitalált, új nevek viszont nem jelentek meg.
Az 1898-as 4. törvénycikk értelmében a magyar helyneveket az országos törzskönyvbizottság állapította meg, mégpedig mesterséges úton, sok esetben a helyiek tiltakozása ellenére. A hivatalos iratokban, tankönyvekben, térképeken kizárólag ezeket a neveket lehetett használni, és az volt a cél, hogy a településeknek a magyar államhoz való "tartozandóságát" érzékeltető nevek a társadalmi érintkezésben is meghonosodjanak. Ekkor lett Topliczából Maroshévíz, és Oláh-András-falvából, ahol mindössze egyetlen magyar család élt, Székely-andrásfalva.
A 20. századi román névváltoztatások kapcsán a térképész kiemelte, hogy míg az erdélyi kiadású térképeken átírások vannak – Vásárhely például Osorheiként jelenik meg –, a regáti térképeken névfordításokat találunk. Ezeken a regáti térképeken jelenik meg először a Tìrgu-Mures elnevezés is.
1918 után a román közigazgatás minden településnek román nevet adott. 1925-ben egy földrajztudósokból és katonatisztekből álló bizottság egyéni névadásokat hajtott végre. Az 50-es évek kinyilatkoztatott névadási törekvése az volt, hogy ne legyen több településnek ugyanaz a neve, de éppen ebben az időszakban neveztek el a meglévő három település mellett egy negyediket is Avram Iancuról – jegyezte meg az előadó. Az utolsó névváltoztatások a 70-es években történtek – Kolozsvár 1974-ben kapja a Napoca utótagot –, a rendszerváltás után minimális névváltoztatásra került sor.
Az utcanév-változtatások kapcsán az előadó rávilágított arra, hogy a középkori utcanevek sok száz évig érintetlenek voltak. Természetes és motivált, funkcionális nevek voltak ezek, amelyeket a helyi közösség adott az egyes utcáknak. Az átnevezések során megjelenő szimbolikus utcanevekről a XIX. század végétől beszélhetünk. Ekkor kapja nevét a kolozsvári Unió utca, amelyből később Memorandumului lesz. 1940–45 között visszatérnek a régi utcanevek, 1945 után pedig egy széles spektrumú elfogadás érzékelhető a névadásban, így ugyanaz az utca egy időben Mihály király és Dózsa György nevét viselheti. Az előadó a marosvásárhelyi utcanevek kapcsán érdekes névcserékre is rámutatott, amelyek következtében a két világháború közötti időszakban a Szigligeti utca Caragiale, az Árpád utca Decebal, az első világháború előtti Álmos vezérről elnevezett utca Somnului lett. Erdély nem magyar többségű városaiban, például Brassóban nem volt ilyen mértékű névcsere – hangsúlyozta az előadó. A továbbiakban a közigazgatási egységek, illetve domborzati formák névváltoztatásairól esett szó, majd a névhasználat katonai és polgári, illetve hazai és külföldi térképeken való tükröződéseivel zárult a több mint egyórás izgalmas előadás.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro

Aki alakíthatta a történelmet
– beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye egykori párttitkárával –
Király Károly közelmúltunk azon kevés politikai személyiségei közé tartozik, akik elvi meggyőződésből és népük szolgálatának feltett szándékával váltak a román kommunista hatalom részesévé. A magas tisztség és a vele járó előjogok gyakorlása sem tudta megfertőzni őket, sőt, amikor rádöbbentek, hogy a kezdetben ígéretesnek tűnő népi demokrácia helyét parancsuralmi rendszer és személyi kultusz veszi át, felálltak kényelmes bársonyszékeikből, és szembefordultak az önkényuralommal. Magatartásuk és tetteik az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét egyaránt meghatározták. Az 1968-as közigazgatási átszervezés során megalakított Kovászna megye egykori vezetőjével Székelyföld múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
– Ön szerint mi vezetett Románia 1968-as területi és közigazgatási felosztásának átszervezéséhez?
– A Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésének a nyíltan soha be nem vallott, de annál határozottabb szándéka, mely kivitelezésének első lépései már 1960-ban, Gheorghiu Dej pártfőtitkár vezetése alatt megtörténtek. Leválasztották a Magyar Autonóm Tartományról Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, három, többségükben románok lakta területet pedig hozzá csatoltak, ezzel nagymértékben megváltoztatva a Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység nemzetiségi összetételének arányait.
– Melyek voltak a megyésítés előkészítő lépései?
– 1967 őszén politikai hadjáratot indítottak Székelyföld területi felosztása érdekében. Elképzelésük szerint a történelmi Marosszék, a már említett román területekkel együtt Maros megyét alkotta volna. Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajont, valamint Kovászna városát, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, Nagybacont, Zágont, Bodzafordulót és egész Erdővidéket Brassóhoz, míg Tölgyest és a Gyilkos-tavat Bákó megyéhez kellett volna csatolni, a maradékból pedig létrehozták volna Hargita megyét.
– Minek köszönhető, hogy a keménykezű, ellentmondást nem tűrő kommunista hatalom mindezt végül mégsem tudta megvalósítani?
– Az összefogásnak. Annak, hogy a nép egységesen és határozottan lépett fel a bukaresti szándékok meghiúsítása és saját akaratuk érvényesítése érdekében.
– Hogyan lehetett ezt elérni?
– A helyi politikai vezetők felosztást ellenző állásfoglalásával, mely mögé – a velük egyetértő és elképzelésüket támogató értelmiség meggyőző munkája következtében – a városiak és vidékiek egyaránt felsorakoztak. Meg kell említenünk továbbá, hogy az összefogás magját képező vezetőréteg egységes álláspontjának kialakításában óriási szerepe volt Fazakas Jánosnak, aki magas rangú párttisztviselőként mindvégig kiállt a történelmi Háromszék megye visszaállításáért. Az ő következetes magatartásával és tekintélyével sikerült Sepsiszentgyörgy rajon Brassó párti vezetőinek akaratát meghiúsítani.
– Önnek milyen szerep jutott ezekben az eseményekben?
– A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként Hargita megye megszervezésére kaptam felhatalmazást, ezért 1967 késő őszén már a helyszínen tartózkodtam. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államfő már a ’60-as évek elején ismert, megbízott bennem, ezért amikor tudomást szerzett Kézdivásárhely rajon és a hozzájuk csatlakozók Brassó ellenes viszonyulásáról, engem bízott meg a helyzet kivizsgálásával. E kérésnek eleget téve szembesültem a közakarattal, melynek hatására végül Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy központtal egy újabb székely megye létrehozását javasoltam. Ceauşescu ezt elfogadta, csupán a Háromszék elnevezéssel szemben voltak fenntartásai, így az új megye, szintén az én sugallatomra, a Kovászna elnevezést kapta, és szintén engem bíztak meg a megalakításával is. Működését 1968. február 18-án kezdte el.
– Az Ön vezetése alatt a régi-új megye soha nem tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. Hogyan sikerült mindehhez beleegyezést és anyagi támogatást szerezni?
– Okosan kihasználtam a megye adottságait, illetve a helyzetemet. Gazdag vadállományunknak köszönhetően ugyanis az államfő gyakran megfordult nálunk, megyevezetőként nekem jogom és kötelességem volt a vadászatokra elkísérni. Egy ilyen alkalommal például, miközben Kisbaconon haladtunk át, megemlítettem neki, hogy a falu lakossága neheztel rám, amiért nem rendeztünk be múzeumot a magyar Ion Creangă, vagyis Benedek Elek mesemondó emlékére. Sok medve van itt? – kérdezte rám nézve, majd igenlő válaszom után írásban kérte tőlem az emlékház létrehozására szóló javaslatom. Így lettünk gazdagabbak egy kulturális intézménnyel.
– Mi vezetett az 1972-ben bekövetkezett lemondásához?
– Tisztában voltam vele, hogy ténykedésemmel sok ellenséget szereztem magamnak Bukarestben, ezért csak idő kérdése, hogy a megye éléről elmozdítsanak. Erre 1972-ben látták elérkezettnek az időt, ugyanis ekkor szólítottak fel, hogy nevezzem meg az utódomat, s az is a tudomásomra jutott, hogy felfelé, a minisztertanácsban alelnöki tisztséget is betöltő és általam tisztelt Fazakas János helyére akarnak buktatni. Eleve viszolyogtam ettől a megoldástól, s mivel Ceauşescu és az általa vezetett mindenható párt nemzetiségi politikája is a kárunkra változott, elhatároztam, hogy további politikai szereplést nem vállalok. Döntésemben fontos szerepet játszott, hogy rádöbbentem, az előléptetést elfogadva, magam is a homogén román nemzetállam megteremtésének eszközévé válok.
– Miként látja megteremthetőnek Székelyföld területi autonómiáját?
– Csakis a néppel együtt, amennyiben a politikai és szellemi élenjárók is e küzdelem élére állnak. A hatalomhoz való dörgölőzés helyett pedig okos, bátor, következetes és egységes politizálásra van szükség. Az elmúlt 93 év alatt ugyanis Bukarest csak úgy tudott rajtunk uralkodni, hogy hol mézzel, hol korbáccsal megosztott bennünket.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)
Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vişinescu magyar áldozata
Magyar áldozatát is sikerült azonosítani Alexandru Vişinescunak, a politikai foglyok fogva tartási helyéül szolgáló Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokának: Sándor Imre római katolikus papról van szó, aki Márton Áron erdélyi püspök püspöki helynökeként is szolgált.
Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) szerdán hozta nyilvánosságra, hogy az eddigi öt mellett újabb hét olyan egykori politikai fogoly nevét derítették ki, akik abban az időszakban lelték halálukat a Râmnicu Sărat-i börtönben, amikor annak élén Vişinescu állt. Az IICCMER szerdai közlése szerint az újabb áldozatok kilétére a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által átadott dokumentumok alapján derítettek fényt.
Sándor mellett hat olyan személyiség nevét tették szerdán közzé, akik vezető politikusok és értelmiségiek voltak a két világháború közötti Romániában, és a kommunisták hatalomra jutását követően mindannyiukat politikai okokból börtönözték be, mivel a rendszer ellenségeinek bélyegezték őket.
AZ IICCMER listáján Sándor mellett Ion Lugoșianu egykori ipari és kereskedelmi miniszter, (1957-ben halt meg), Theodor Roxin volt parasztpárti politikus (1960), Ion Gigurtu egykori miniszterelnök (1959), Constantin Hagea volt újságíró és parasztpárti politikus (1960), Gheorghe Leon jogász, közgazdász, egykori liberális párti gazdasági miniszter (1959) és Mircea Cancicov korábbi liberális politikus, ugyancsak volt gazdasági miniszter (1959) szerepel.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében, a vizsgálat eredményei alapján pedig ügyészségi feljelentést tesz az érintettek ellen.
Az első kiszemelt Alexandru Vişinescu, a Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnoka, aki 1956 és 1964 között állt a fegyintézet élén, ez idő alatt pedig a terror légkörét honosította meg. Az IICCMER vizsgálatai szerint ez idő alatt tizenkét politikai fogoly halt meg a börtönben a Vişinescu által bevezetett kegyetlen bánásmód, a rossz élelmezés, az állandó verések és a magánzárkában eltöltött idő miatt. A most 88 éves egykori börtönparancsnok volt az első, aki ellen hivatalosan ügyészségi feljelentést tettek a bukaresti területi katonai ügyészségen több rendbeli, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt. A legfőbb ügyészség szeptemberben népirtás miatt indított bűnvádi eljárást ellene.
Egy erdélyi vértanú
Sándor Imre Csíkverebesen született 1893-ban. Iskolai tanulmányait Csíksomlyón és Csíkszeredában végezte el, majd teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Budapesten végezte. 1916. július 3-án Majláth Gusztáv Károly püspök pappá szentelte Gyulaférváron. Káplán volt Gyergyóremetén és Csíkszeredában, majd hitoktató Gyulafehérváron és Brassóban. 1934–39 között főesperes-plébános volt Székelyudvarhelyen. Később Márton Áron püspöki helynökké nevezte ki. A második bécsi döntés, vagyis Észak-Erdély felszabadulása után Kolozsvárról ő irányította a kettészakadt egyházmegye északi, Magyarországhoz visszakerült részét. Később, 1951. március 10-én letartóztatták, majd 1952. január 14-én a bukaresti katonai törvényszék 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte hazaárulás címén. 1956. február 29-én a Râmnicu Sărat-i börtönben megfagyott. Holttestét - a többi politikai fogolyéhoz hasonlóan - jeltelenül temették el, ma sem lehet tudni, hol nyugszik. 2003. január 13-án megindították a boldoggá avatásához szükséges egyházmegyei vizsgálatot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Unitárius zarándoklat magas Déva várában
Istentől való szándék
Ismét élettel, fiatalos zsivajjal és magyar szóval telt meg szombaton magas Déva vára, az éves unitárius zarándoklat alkalmával. Közel hétszáz, zömében fiatal unitárius zarándokolt el leróni kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító várbéli sírjánál. Isteni szándék által vezetve.
A várbeli körülmények egyáltalán nem kedveztek a Kolozsvárról, Torockóról, Medgyesről, Brassóból és nyilván Székelyföldről érkezett zarándokoknak. A belső várudvarban ugyan nem volt különösebb gond, a felvezető út viszont igencsak megviselte a zarándokokat, hiszen a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt csupa sár volt, a fából készült ideiglenes lépcsőkön pedig csak kisebb csoportokat engedtek fel egyszerre – az évek óta lezárt várat külön önkormányzati engedéllyel nyitották meg a zarándokok számára.
Dávid Ferenc egyházalapító szellemisége azonban oltalmába vette a zarándokokat. A természet is felmosolygott: szombaton kellemes őszi napsütésben hajtottak fejet meg a nagy reformátor előtt.
Isteni szándék vezette a zarándoklatot, mert ami embertől való, az úgy is semmibe vész, ami Istentől való, azt meg úgy sem lehet megsemmisíteni, hangsúlyozták ünnepi igehirdetésükben Demeter Sándor Lóránd székelyderzsi és felesége, Újvári Katalin székelymuzsnai lelkészek.
A mai világban egyre kevesebben vállalnak elkötelezettséget, a társadalom alapsejtje, a család is válságba sodródott a számos válás révén. Holott magas Déva vára eleve az elkötelezettségért vállalt áldozatról szól, Dávid Ferenc vértanúsága és Kőműves Kelemen legendája révén.
A magyarság – anyaországban és Erdélyben egyaránt – továbbra is azokat a történelmi személyiségeket tiszteli (Mátyás király, Széchenyi, Kossuth), akik az igazság és a fejlődés elkötelezettjei voltak. Unitárius vonalon, vajon kik lennének a legjelentősebb személyiségek, vetette föl a kérdést a lelkészházaspár? Az első helyre nyilván Dávid Ferenc vértanú egyházalapítót jelölték, hiszen folyamatosan az igazságot kereste, erre buzdította híveit is, a másság tisztelete mellett. Második helyre maga az ember került, harmadikra pedig az erdélyi magyar nagy unitáriusok, akiknek arcképeit – és rövid életrajzukat – a Dávid Ferenc-emlékmű mellett felállított állványokon lehetett megtekinteni.
Mire büszkék a dévai várba elzarándokoló mai unitáriusok? Ki(k)nek tartoznak hálával, kérdezték a lelkészek? Dávid Ferencnek, szüleiknek, tanáraiknak válaszolták a zarándokok, akik hitükre, összetartásukra és vallási toleranciájukra büszkék leginkább. Az összetartás erőt ad, szellemi-lelki feltöltődést, éppen ezért Istentől való szándék.
Az ünnepi szabadtéri istentisztelet után Bálint-Benczédi Ferenc, az unitárius egyház püspöke, Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja, Petru Mărginean, Déva polgármestere, valamint Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsos, a dévai RMDSZ elnöke köszöntötte a zarándokokat, büszkeségüket és tiszteletüket fejezve ki előttük. Az egybegyűltek körében azonban leginkább Koppándi-Benczédi Zoltán házigazda dévai lelkész szavai arattak sikert, a fiatal lelkipásztor ugyanis az erőt adó összefogáson kívül azt üzente, hogy cselekedet nélkül, elveink felvállalása nélkül a hit puszta hangoztatása nem sokat ér. Egy ilyen konkrét eset, ahol cselekvésre lenne szükség a Verespataki ciánalapú aranybányászat ügye, amelyet az unitárius egyház határozottan ellenez, s a várfalra helyezett nagyméretű magyar–román kétnyelvű felirattal a külvilág tudatára ad.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói Dávid Ferenc vértanúságát méltató rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak elő, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervező Országos Dávid Ferenc ifjúsági egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél.
Ezután a zarándokok kettéváltak. A felnőttek a városba, a pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2003-as zarándoklat alkalmával felavatott templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitáriusok házigazdaként meleg teával és aprósüteményekkel fogadták a vendégeket, a lelkipásztor pedig a dévai imaház történetét ismertette. A fiatalok a vár tövében lévő híres dévai sportiskolába mentek, ahol a rajzverseny nyerteseit díjazták.
Az idei zarándoklat nemcsak szebb és felemelőbb volt, mint máskor, de sajtóvisszhangja is jóval nagyobb volt. Az eseményről máskor mit sem tudó helyi román média is nagyszámban tudósított, a Duna Televízió pedig már másnap sugározta a várban forgatott anyagot.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Helyszínelés a maroshévízi temetőben
A maroshévízi rendőrök helyszíneltek hétfőn a Zsákhelyi Katonai Temetőben annak okán, hogy november nyolcadikán ismeretlen tettesek huszonöt hadisír keresztjét törték össze. A sírgyalázók kiléte ismeretlen, a keresztek helyreállítása kérdéses.
Dr. Urmánczy Nándor Egyesület elnöke, Czirják Károly értetlenül áll az újabb vandalizmus előtt, hisz májusban ugyanebből a temetőből szintén ismeretlen tettesek 78 keresztet loptak el, ezek egy részét szemétbe, árokszélre dobva találták meg. „E temetőben német, osztrák, lengyel, orosz, ukrán, szerb, román és magyar katonák holttestei nyugszanak. Ebben az évben 103 sírhantot gyaláztak meg ismeretlen tettesek” – fogalmazott Czirják, aki a civil szervezet elnökeként azt is elmondta, egyesületük évek óta megemlékezik az itt eltemetett hősi halottakról. Az okozott károk helyrehozatalát nem tudják felvállalni, hisz anyagi kereteik végesek, a korábbi keresztlopások alkalmával is gondot jelentett a pótlás. Akkor Maroshévíz önkormányzatához fordultak segítségét, és előzetes ígéretek után a polgármester közölte, a temető magánkézben van, tulajdonosa kell gondoskodjon védelméről.
A rendőrök a maroshévízi honlapról értesültek a történtekről, így hívták fel Czirjákot, majd látogattak ki kedden a temetőbe. Feljelentés nem történt, mint megtudtuk, nem is történhetett. „Problémát jelent az is, hogy ki jelentheti a rendőrségnek az ismeretlen tettesek károkozását, mert ez is a tulajdonos jogköre” – mondta Czirják. A terület, melyen a temető található, egy maroshévízi Sbârcea nevű család tulajdona, a három tulajdonos közül egy Kolozsváron, egy Brassóban, egy pedig Németországban él. „Tárgyalásokat akartunk folytatni a tulajdonosokkal, hogy megvásárolhassuk azt a birtokrészt, de a jelenlegi törvények ezt nem teszik lehetővé: nem eladható olyan terület, melyen nyilvántartott hadisírok vannak” – nyilatkozta újságunknak az egyesület elnöke.
Czirják Károly szinte kilátástalannak látná a helyzetet, a temető keresztjeinek visszaállítását, majd épségének megőrzését, ha a rongálás hírére nem keresték volna a magyar nagykövetségtől és konzulátustól, illetve a Magyarországi Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozó részlegéről. A beszélgetések részleteiről, további kilátásokról nem kívánt szólni az elnök, csupán annyit mondott: „Diplomáciai úton remélünk fejleményeket”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet

Húszéves a marosszentgyörgyi Kolping család
Világi szerveződés és lelkiségi csoport – összetartozni egy közös gondolat mentén
Család és lelkiség, segíteni akarás, számos kulturális rendezvény kovácsolta össze az elmúlt két évtizedben a marosszentgyörgyi Kolping családot – erre emlékeztek és ezt ünnepelték szombaton a kolpingosok és meghívottaik. Alappillérek, amelyekre építhet egy közösség, amely összetartja a közösséget – mondotta a helyi kultúrotthonban megszervezett szép eseményen Sófalvi Szabolcs polgármester.
A hálaadó szentmisével kezdődött rendezvényen emléklapot vehetett át a Kolping egyesületet alapításkor és azt követően is támogató Oláh Dénes főesperes, Tóth Béla rádiós szerkesztő, Lokodi Edit, a megyei tanács alelnöke és Papp Antal zetelaki plébános. A templomi ünnepséget követően a Kolping család tagjai zászlókkal vonultak a kultúrotthon felé, ahol a köszöntőbeszédekre, könyv- és CD- bemutatóra, zenés műsorra került sor. Az ünneplőket Muresan Kilyén Emma tanárnő, községi tanácsos köszöntötte, aki az elmúlt 20 év összekovácsoló, embereket formáló, tartást adó eseményeiről beszélt, a közös célokról, közös gondolatokról. A maros-szentgyörgyi Kolping család lelki vezetője, Baricz Lajos plébános szonettel köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, jó érzés együtt lenni, egymás kezét fogni, és reményét fejezte ki, hogy ez a következő időkben is így marad.
"Ez a 20 év életem legszebb két évtizede, mialatt Marosszentgyörgyön, az egyházközségben és a Kolping családban tevékenykedtem. Sok-sok tervvel, elgondolással fogtunk hozzá a Kolping család megalakításához, barátsággal, templomi és közösségi szolgálatokkal. Baráti kapcsolatok alakultak ki, egy olyan közösség, ahol együtt örültünk, sírtunk, egymás családi eseményein részt vettünk. Civil, világi szerveződés és lelkiségi csoport a Kolping, nálunk a művészet, művelődés irányába indult el, szavalóesteket tartottunk meghívottakkal, színdarabokat tanultunk meg, minden évben megszerveztük a farsangi bált, szüreti bált, színjátszó vetélkedőkön vettünk részt. Énekkarunk, tánccsoportunk, zenészeink rendszeresen fellépnek, ifjúsági Kolping csoportunk is alakult, megszervezzük minden ősszel a Kolping-pingongversenyt, de mindemellett igyekszünk ráfigyelni a szegényekre, rászorulókra, akiknek egyházi ünnepeinkkor jelképes ajándékot viszünk. A húsz évvel ezelőtt 33 taggal megalakult Kolping családnak ma is – miután néhányan lemorzsolódtak, de új tagok jöttek – ugyanannyi tagja van. Számomra a plébániának nagyon aktív tagjai, az egyháztanács mellett a Kolping család a legfőbb segítségem" – mondta el lapunknak Baricz Lajos. Birtalan István alpolgármester, a Kolping család világi elnöke köszönetet mondott a támogatóknak, a kolpingosoknak, akik számára meglepetést is előkészített: Buta Árpád fellépését, aki énekkel köszöntötte az ünneplőket. Birtalan István hangsúlyozta, az elmúlt 20 év nem volt egyszerű, de a 30 tagú Kolping család jól működött mind kulturális, mind szociális téren. "Lelkesen álltak mellém a Kolping-tagok, színjátszó csoportot, tánccsoportot, kórust alakítottunk, rengeteg meghívásnak tettünk eleget, a sárpataki öregotthon, gyerekotthon gondozottjait segítettük, az árvízkárosultaknak vittünk segélyeket, ajándékokat. A jótékonysági bálokból begyűlt pénzt ezekre a célokra fordítottuk, illetve a koszovói háború áldozatait is támogattuk. A Kolping család napjainkban is megmozgat bármilyen eseményt Marosszentgyörgyön. Jó kolpingosnak lenni, érezni, hogy egy nagy családhoz tartozunk, márpedig ebben a szürke világban nagyon fontos valahova tartozni egy közös gondolat mentén, a rászorulókon segíteni, nekik kezet nyújtani" – tette hozzá kérdésünkre az alpolgármester. Sófalvi Szabolcs polgármester hangsúlyozta, a segíteni akarás nemes gondolata vezéreli a Kolping családot, olyan alappillér, amire egy közösség építhet. A 20 év gazdag tevékenységét méltatta, azt kívánva, hogy az elkövetkező évtizedekben is megmaradjon a Kolping család "a közösség, a község javára". A Kolpinghoz hűen! A 20 éves marosszentgyörgyi Kolping család krónikája című, Osváth Mária által a kolpingosok tevékenységéről gyűjtött írásokat, fotókat tartalmazó könyvet Nagy Miklós Kund író-újságíró mutatta be. Az Éden Kiadó gondozásában megjelent könyv logikus, szép felépítésű, gazdag képanyaggal eleveníti fel az egyesület tevékenységét. A megjelentetést a helyi polgármesteri hivatal, a tanács valamint Sófalvi Szabolcs polgármester és Birtalan István alpolgármester támogatta. Bemutatták a Kolping család hagyományőrző énekcsoportjának népdalokat tartalmazó, Kiöntött a Nyárád vize… séta a Nyárád mentén című CD-jét, majd művészi műsorral zárult az ünnepség. Osváth Zsolt a Kolping család elmúlt 20 évi tevékenységéről tartott vetítést, népdalokat adtak elő a kolpingosok, a helyi Jubilate Deo katolikus ificsoport dalait hallhattuk, a vendég Kolping családok (Bátaszékről, Kecskemétről, Zalaszentgyörgyről, Borzontról, Nagyernyéből, Medgyesről, Brassóból), a marosszentgyörgyi Táltos néptánccsoport bemutatta műsorát, majd emléklapok átadására került sor.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Népszavazást írnak ki (Székelyföld mint fejlesztési régió)
December 8-ára térségi népszavazást ír ki Kovászna Megye Tanácsa – döntött tegnap a közgyűlés. Azt kérdezik a lakosságtól: „Egyetért azzal, hogy Kovászna megye része legyen egy Maros, Hargita és Kovászna megyét magában foglaló fejlesztési régiónak Marosvásárhely székhellyel?” A határozatot 26:4 arányban fogadták el, a magyar pártok képviselői támogatták azt, a Szociál-Liberális Szövetség frakciója nemmel voksolt.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök felvezetőjében elmondta: Romániában ez az első, megyénél nagyobb kiterjedésű térségben szervezendő regionális népszavazási kezdeményezés. Felemlítette, Antal Árpáddal közösen indítványozták a három megye egy fejlesztési régióba való sorolását célzó népszavazást. Ennek támogatására a helyi RMDSZ-szervezetek a Magyar Polgári Párt (MPP), ifjúsági szervezetek és a történelmi egyházak segítéségével több mint 120 000 aláírást gyűjtöttek Székelyföldön. Az ülésen meghívottként részt vevő Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere elsősorban a román nemzetiségű tanácstagokat igyekezett meggyőzni arról, hogy a kezdeményezés minden, Háromszéken, Székelyföldön élő ember előnyét szolgálja, nemzetiségre való tekintet nélkül. Kimutatta: azáltal, hogy a nagy régióhoz tartozunk, 180 millió eurót veszít a térség, ebből mintegy 40–50 millió euró a megye vesztesége. Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök hangsúlyozta: ha a bukaresti kormány nem veszi figyelembe a népakaratot, azt jelenti, kiszorít bennünket; akár az országhatáron kívülre is – fűzte hozzá. Kulcsár-Terza felemlítette az október 27-i sikeres nagy menetelést, melyen közösen vettek részt a magyar szervezetek, s nemtetszését fejezte ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének nyilatkozata kapcsán, miszerint a népszavazás pótcselekvés lenne. Bedő Zoltán, az EMNP vezérszónoka úgy fogalmazott: egyik szeme sír, a másik nevet. Magyarázatként elmondta, pártja elsősorban Székelyföld autonómiájáért harcol, s hangsúlyozta, ezúttal nem a székelyek autonómiájáról van szó. Ezért nem tartja célravezetőnek a csupán fejlesztési régióról szóló népszavazást, de nemzeti kérdésről lévén szó, mégis támogatják a kezdeményezést. Cziprián Kovács Loránd liberális képviselő közölte, szeretett volna igennel szavazni, de fenntartásai vannak, egyrészt a régió gazdasági életképességét kérdőjelezi meg, másrészt pártgyűlésen nagy ellenállást tapasztalt, kollegái úgy látják, ez a megoldás csupán a székelyeket célozza, az itt élő románokat nem. Feltette a kérdést, milyen lépéseket tettek az erdélyi magyar pártok, hogy megnyugtassák az itt élő román közösséget: ha megszületne a kívánt régió, nem úgy bánnának az itteni románokkal, mint ahogyan kifogásolják Bukarest viszonyulását magukkal szemben. A románok egyáltalán nincsenek meggyőződve a különbözőségről, ezért kénytelen a javaslat ellen szavazni – zárta szavait Cziprián. Tamás Sándor jogosnak nevezte a felvetést, s igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy a saját bőrön tapasztalt rosszat nem kívánják a maguk részéről éltetni. Antal Árpád azzal érvelt: mindenki elismeri, hogy a mostani régiós felosztás életképtelen. Az a hazugság, amely azt volt hivatott bizonygatni, egységesen fejlődő ország vagyunk, s eszerint hozták létre a mostani fejlesztési régiókat, oda vezetett, hogy nem fejlődünk. Ugyanis az európai uniós pénzeket az egy főre eső országos bruttó össztermék (GDP) alapján osztják el. Maros, Hargita és Kovászna megye egy szinten áll, a nagyon fejlett Brassóval és Szebennel nincs, mit egy régióban keresnünk. Az ő átlagukat rontjuk, hozzánk meg nem jön a fejlettségi szintünk függvényében kijáró támogatás. A nemzetiségi kérdésre térve felemlítette, hogy Sepsiszentgyörgy városa két színházat tart fenn, egy magyart és egy románt. Sabin Calinic szociáldemokrata tanácstag az „utca emberének” észrevételét tolmácsolta: huszonnégy éve lassan, de biztosan elássa magát a megye. Az emberek egyre rosszabbul élnek. Ellenpéldaként Brassót hozta fel: igaz, hogy a nagy szocialista üzemek bebuktak, de helyettük száz meg száz cég jött létre, s munkahelyeket teremtettek. Ha azt nézzük, hogy itt huszonhárom éven át gyakorlatilag egy politikai szervezet vezette a megyét, valójában ellenzék nélkül, ráadásul más térségekhez képest több pénzt is kapott, ez azt jelenti, hogy a közigazgatással valami baj van. Tamás Sándor replikázott: nem beszélhetünk huszonhárom, hanem csak az utóbbi három-négy évről, s ekkor látszik fejlődés. Calinic elismerte, Sepsiszentgyörgyön fejlődés tapasztalható az utóbbi négy évben, de az alapkérdés marad – szögezte le. Antal Árpád azt mondta, Sepsiszentgyörgyöt Brassóval összehasonlítani olyan, mint Brassót Béccsel, hozzá mérhető várossal vessék össze. Sepsiszentgyörgyön három százalék alatti a munkanélküliség, s ezzel három év alatt országos negyvenedikről huszonkettedik helyre lépett elő. Ami a béreket illeti, az országos csúcsnak számító 2008-hoz képest a gazdasági válság ellenére a városban másfélszeresére nőtt a befizetett személyi jövedelemadó. Cziprián-Kovács Loránd megjegyezte, ehhez képest a megye a 35. helyen szerepel az országos rangsorban. Klárik László szenátor szerint európai szinten bebizonyosodott: a nagy városok gazdasági elsivatagosodást idéznek elő környezetükben, körülöttük minden elsorvad, éppen ezért nem jó Brassóval egy régióban lenni. A fejlesztési régió nem a nemzetiségek közötti viszonyról szól – szögezte le. Hozzátette, évek óta igyekszünk bebizonyítani, nem a románok ellen vagyunk, de kisebbségben lévén, különleges igényeink vannak. Bejelentette: a megyében gyűjtött 35 000 aláírás feljogosítja, hogy törvénymódosítást kezdeményezzen a regionális felosztásról, mégpedig azt, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye külön fejlesztési régiót alkosson. Ezt nemes feladatnak tekinti, és teljes felelősséggel dolgozik ezen.
A liberális Ioan Moroianu nem lát semmiféle megoldást a jelenlegi rossz helyzetből való kilábalásra, elmennek a gyerekeink, szétszakadnak a családok, a tervezetre nemmel szavaz. Klárik Attila RMDSZ-es tanácstag ironikusan megjegyezte, népszavazást kellene kezdeményezni arról, hogy tartsunk-e referendumot a külön fejlesztési régióba való tartozásról, mivel látja, mindenki ugyanúgy megy ki a teremből, mint ahogyan bejött, nem érdeklik az érvek. Végül az elnök szavazásra bocsátotta a tervezetet, az RMDSZ, az EMNP és az MPP tagjai megszavazták, a Szociáldemokrata Párt és Nemzeti Liberális Párt képviselői ellene voksoltak.
Maros megye elutasította Elutasította a Maros Megyei Tanács a régióátszervezés ügyében kezdeményezett helyi népszavazás kiírását. A rendkívüli tanácsülésen 19-en voksoltak a referendum kiírása ellen, 14-en mellette, egy képviselő tartózkodott. A román pártok képviselői ellenezték a népszavazást. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök bejelentette: a következő tanácsülésen ismét indítványozni fogják a tervezet elfogadását, hiszen 55 137-en írták alá. Hargita megyében november 27-én döntenek a népszavazásról. (demeter)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akarunk-e jobban élni vagy sem?
Elutasították az RMDSZ népszavazási kezdeményezését
A Maros Megyei Tanács tegnapi rendkívüli ülésén elutasították az RMDSZ-frakció által előterjesztett határozattervezetet, amely lehetővé tette volna népszavazás kiírását egy – Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló – fejlesztési régió létrehozására. A régióalakítás célszerűségét és hasznosságát kérdőjelezte meg Ciprian Dobre tanácselnök, a román pártok frakcióvezetői pedig egyhangúlag a határozattervezet ellen foglaltak állást és ilyen értelemben szavaztak.
A közgyűlés rendkívüliségét a jogi szempontokon túl az is érzékeltette, hogy a tanácsosi testület mellett jelen voltak a megye RMDSZ-es polgármesterei, esetenként alpolgármesterei, hangsúlyt adva ezáltal is az RMDSZ-frakció által kezdeményezett határozattervezetnek. Kelemen Márton RMDSZ- frakcióvezető már az ülés elején jelezte, hogy a képviselőkön kívül fel kíván szólalni Péter Ferenc, Szováta polgármestere, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere valamint Simon István, Kerelőszentpál polgármestere. Ciprian Dobre tanácselnök felvetette a szokásrendet, miszerint az érintetteknek írásban kellett volna ezt kérniük, illetve az erről való szavazást, végül konszenzusos alapon egyetértett a testület abban, hogy szót ad az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőinek. A napirendi pontokat betartva, a testület megszavazta Dászkel László, Nyárádszereda volt polgármestere tanácsosi mandátumának érvényesítését. Dászkel László, aki Gáspárik Attila lemondása után kerül be a megyei közgyűlésbe, letette a hivatali esküt. A képviselők megszavazták a megyei tanács kormányhoz intézett azon kérését, hogy az állami tulajdonban és a prefektúra adminisztrálásában levő Közigazgatási Palotát és az intézményhez tartozó Kossuth utcai épületeket utalják a megye köztulajdonába és ügykezelésébe, ha pedig a tulajdonoscsere nem lehetséges, legalább az adminisztrálási jogot kaphassa meg a megyei önkormányzat.
Dobre: Nem lenne haszna a referendumnak
A napirend utolsó, az RMDSZ által előterjesztett, Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló fejlesztési régió létrehozásának célszerűségére vonatkozó határozattervezete kapcsán, amelyet egyetlen szakbizottság és maga a tanács jegyzője sem hagyott jóvá, elsőként Kelemen Márton frakcióvezető szólalt fel, magyar és román nyelven egyaránt, hiszen a "harmónia" és a "tolerancia" jegyében a megyei tanács vezetése ezen az ülésen sem biztosította a szinkronfordítást. Kelemen Márton kijelentette, öröm számára, hogy erről a témáról beszélgetés kezdődött, hiszen e fejlesztési régió létrehozása Maros megye jövőjéről szól. Hangsúlyozta, Maros megyében több mint 55 ezer polgár, illetve a közgyűlési képviselők egyharmada támogatja, hogy népszavazást írjanak ki a Hargita-Kovászna-Maros fejlesztési régió megalakításáról, hiszen "nem akarjuk tétlenül nézni, hogy Bukarest döntsön a sorsunkról, sem pedig azt, hogy Maros megye vesztese legyen a regionalizációnak, ugyanakkor Marosvásárhely is el kell foglalja az őt megillető helyet". "Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek az asztal körül, ahol az uniós alapok képzeletbeli tortáját kell elosztani. Maros megye sorsának alakításáról van szó, ehhez kérjük a politikai pártok, szervezetek partnerségét" – mondotta a frakcióvezető. A rögtön utána felszólaló Filimon Vasile PDL frakcióvezető és Bolos Vasile USL-s frakcióvezető kijelentették: frakciójuk elutasítóan fog szavazni e kérdésben. Filimon Vasile szemrehányásokkal és enyhe iróniával tűzdelt beszédében emlékeztette az RMDSZ- képviselőket, hogy annak idején nem támogatták Marosvásárhely polgármesterének azon kezdeményezését, amivel közvitát nyitott Marosvásárhely régiófővárosi státusának szorgalmazásáról. "Végre fáj Marosvásárhely sorsa, de hol voltak két és fél évvel ezelőtt, amikor Dorin Florea meghívta önöket tárgyalni e kérdésről? Egyetlen projektjét sem támogatták a megyeszékhelynek, semmivel sem járultak hozzá a fejlesztéséhez. S akkor én mit csináljak?! A határozattervezet ellen fogunk szavazni" – jelentette ki. Bolos Vasile beszéde szintén múltidézésben jeleskedett, ő a 2011 júliusi tanácsülést emlegette fel, amikor a PSD és PNL a megyehatárok felszámolására kiírandó népszavazást szorgalmazta határozattervezetében, amit a PD-L és az RMDSZ elutasított. Politikai, választási, imázsjavító céllal kidolgozott határozattervezetnek minősítette az RMDSZ kezdeményezését, amely "meg-haladja a megyei tanács hatáskörét", ezért pártja azt elutasítja. A fenti vádaskodásokat Lokodi Edit alelnök utasította vissza, aki tegnap tolmács hiányában románul szólalt fel, hangsúlyozva azokat a megvalósításokat, amelyek az RMDSZ-politikusoknak tudhatók be, majd közölte: nem a megyehatárok módosítása a cél, hanem egy erős, az európai alapokat hatékonyabban lehívni képes régió megalakítása. "Nemcsak Maros megye elégedetlen a jelenlegi fejlesztési régiókkal. A Központi Régió, amelybe Maros megye is tartozik, nem működik megfelelően, nehézkes a pályázati pénzek lehívása" – tette hozzá. Szász Izolda jogi szempontból világította meg a régióalakításról szóló népszavazást, amely "közvetlenül érinti a polgárokat, és ezért érdemben kellene tárgyalni róla, nem pedig kerékbe kötni holmi hatásköri kifogásokkal". Paul Cosma jegyző elutasításának jogi szempontjait magyarázta, Tusnea Ion kérte, halasszák el a határozattervezetről a szavazást, és a legközelebbi alkalomig a lakosságot tájékoztassák részletesen a média segítségével a kérdésről. Péter Ferenc közölte, a Központi Régió által lehívott uniós alapok nagyrészt Brassó, Szeben és Fehér megyébe jutottak, Maros, Hargita és Kovászna megye hátrányban volt, ezért elsődleges fontosságú a fejlesztési régió átalakítása. "Ennek elutasítása politikai döntés, minden pártnak jól meg kellene ezt gondolnia" – tette hozzá. Peti András közölte a képviselőkkel: az uniós alapok abszorpciós aránya 23,9 százalék, a régiók közti különbségek is egyre hangsúlyosabbak. Az alkotmányra hivatkozva hangsúlyozta a népszavazáshoz való jogot, és figyelmeztette a testületet, ez az egyetlen esélye Marosvásárhelynek arra, hogy régiószékhely legyen, hiszen az összes többi megye elutasítja ezt. "Egy polgári kezdeményezést nem ellehetetleníteni kell, hanem támogatni, hiszen alkotmányos jogról van szó" – tette hozzá Marosvásárhely alpolgármestere. Sófalvi Szabolcs szerint e kérdésben nem etnikai alapon, hanem elsősorban gazdasági megfontolás alapján kellene dönteni, hiszen "Szeben, Brassó, Fehér megyék árnyékában Maros megye nem tud fejlődni". "Ha önkormányzataink nem tudnak uniós alapokhoz jutni, képtelenek lesznek beruházásokat finanszírozni, fejlődni. Az elmúlt 11 év során nemcsak a régiók közt, de a régiókon belül is hangsúlyozottabbakká váltak az egyenlőtlenségek. A kérdés az: akarunk-e jobban élni, vagy sem?" – tette fel a kérdést. Simon István szintén az uniós alapok egyenlőtlen elosztására hívta fel a figyelmet, hozzátéve: a népszavazás lehet az első lépés a megye jövőjéről szóló párbeszédben. Az RMDSZ tisztségviselőinek felszólalását követően Ciprian Dobre a régióalakításról szóló népszavazás hasznosságát firtatta, a törvényes akadályokra hívta fel a figyelmet, majd szavazás alá bocsátotta a tervezetet. A végeredmény: 14 igen, 19 nem szavazat és egy tartózkodás. Az RMDSZ határozattervezetét a testület elutasította.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Népszavazás: nincs meglepetés
A Kovászna megyei önkormányzat megszavazta, a Maros megyei elutasította azt a határozattervezetet, amely a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását szorgalmazó népszavazás kiírásáról rendelkezik
Amennyiben a megyei prefektúra nem támadja meg a határozatot, Háromszéken referendumot tartanak december 8-án, melynek keretében a szavazatra jogosultak eldönthetik, egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyével együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Garanciákat kértek a románok
A Kovászna megyei tanács a három magyar szervezetet képviselő 26 önkormányzati képviselő szavazatával gond nélkül elfogadta a beterjesztett határozattervezetet. A négy kormánypárti képviselő ellene szavazott, mivel megkérdőjelezték a népszavazásban körvonalazott régió gazdasági életképességét, és hiányolták a román közösségnek szavatolt garanciákat. A voksolást megelőző vitán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra kérte a Szociálliberális Unió (USL) képviselőit, támogassák a kezdeményezést, mert az a térségben élők javát szolgálja, másrészt szavazatuk pozitív jelzés lehet a lakosság és a bukaresti kormány fele is.
„A népszavazásban felvetett fejlesztési régió nem politikai vagy etnikai jellegű, a tétje a hatékony közigazgatás. A három megye egy régióban az Európai Unió következő költségvetési ciklusában 180 millió euróval tud többet lehívni, mint most, ez csak Kovászna megyének 40-50 millió többletet jelent infrastruktúra fejlesztésre, munkahelyteremtésre” – hangsúlyozta felszólalásában az elöljáró. Az ülés során Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője emlékeztetett, hogy Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke pótcselekvésnek minősítette a népszavazást, ennek ellenére arra kérte a néppártosokat, szavazzák meg a tervezetet.
Bedő Zoltán az EMNP képviselője leszögezte, nem tartja jónak a kérdésfelvetést, a történelmi Székelyföld autonómiájáról kellene népszavazást kiírni, de fenntartásai ellenére megszavazza a referendumról szóló határozatot, hogy ezzel is jelezzék, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes hazudott Strasbourgban, amikor azt mondta, a romániai magyar közösség egyetért a kormány régióátszervezési tervével. Cziprián Kovács Lóránd, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) úgy fogalmazott, a referendum a demokrácia szabályai szerint jogos és törvényes, ezért szeretett volna igennel szavazni, de pártjával való előzetes egyeztetés nyomán kétségek merültek fel benne a három megye gazdasági életképességével kapcsolatban, szerintük inkább a Brassóhoz való tartozás jelentene erre garanciát. „A kezdeményezők nem tettek olyan lépéseket sem, melyek megnyugtatnák a román közösséget, hogy ennek a régiós átalakításnak nem lesznek rájuk nézve negatív gazdasági és kulturális következményei” – mondta a liberális tanácsos.
„Referendumot bármiről ki lehet írni”
A Maros megyei önkormányzat rendkívüli ülésen szavazta le az RMDSZ-frakció által benyújtott tervezetet. A szövetség kezdeményezésére a gyűlésen a megye RMDSZ-es polgármesterei, alpolgármesterei és tanácsosai is részt vettek. Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezető előbb magyar, majd román nyelven elmondta: sajnálja, hogy csak most tudnak érdemben erről a kérdésről beszélni.
„A megye több mint 55 ezer lakosa gondolja úgy, hogy bele kell szólni a régiósítási folyamatba, ők ezt aláírásukkal támasztották alá. Azt szeretnénk, hogy az átszervezésnek Maros megye ne vesztese legyen, Marosvásárhely pedig elfoglalhassa megérdemelt helyét az átszervezést követően. Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek annál a bizonyos asztalnál a torta körül. Tisztában vagyunk azzal, hogy népszavazás által nem lehet fejlesztési régiót létrehozni, de befolyásolni lehet a döntést” – fogalmazott. A Demokrata-liberális Párt (PDL) frakciója nevében Vasile Filimon elmondta, választási kampányfogásnak tartja az ügyet, és sérelmezte, hogy korábban az RMDSZ nem támogatta Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester kezdeményezését, amikor a régiósítási folyamatban való összefogást szorgalmazta.
Az USL-frakció álláspontját Vasile Boloş tolmácsolta: az RMDSZ korábban nem állt ki a PSD és a PNL átszervezési elképzelése mellett, ezzel hallgatólagosan Traian Băsescuval értettek egyet, ezért szavaznak nemmel. A PPDD-frakció nevében Ion Tuşnea kifejtette: fontosnak tartja a lakosság megkérdezését, de előbb fel kell őket világosítani a témáról, ami nem történt meg, ezért halasztást kért. A testület elnöke, Ciprian Dobre az érvek ütköztetésében látta az ülés sikerét, majd közölte: ő is nemmel szavaz, mert véleménye szerint nem az RMDSZ által javasolt megoldás a legmegfelelőbb a pályázati pénzek lehívási mértékének a növelésére. „Bármikor bármiről lehet népszavazást kiírni, ha van értelme. De ebben az esetben felesleges, mert úgysem a lakosság vagy a megyei tanács fogja eldönteni a régiósítás kérdését” – mondta. A testület végül 14 igen, 19 nem szavazattal és egy tartózkodással elutasította a határozattervezetet.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök már elismerte: meghiúsulni látszanak azok a december nyolcadikára tervezett megyei népszavazások, amelyek által az RMDSZ a székelyföldi és a partiumi gazdasági fejlesztési régió kialakítása melletti közakaratot szerette volna felmutatni három székelyföldi és három partiumi megyében. Elmondta: Bihar, Szatmár és Szilágy megyében arról folytatnak párbeszédet a román pártok helyi képviselőivel, hogy elvi határozatot hozzanak a népszavazás kiírásáról, és csak akkor rögzítsék a népszavazás dátumát, amikor az országos politika szintjén is aktuálissá válik a régióátszervezés. A Hargita megyei önkormányzat várhatóan a jövő héten szavaz a kérdésben.
Bíró Blanka, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

AZ ÖSSZEFOGÁS NAPJA
Magyar Szórvány Napja: a cél, hogy magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekről
A székelyek és a szórványban élők ismerik gondjait, és tudják, hogy közösen tudnak előrelépni - hangzott el Nagyenyeden, az RMDSZ rendezvényén.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. Első ízben Déván, tavaly Brassóban, idén pedig Nagyenyeden kerül sor a Szövetség központi rendezvényére. A Magyar Szórvány Napján számos eseménnyel készülnek Temes, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyékben, valamint Nagybányán, Besztercén és Máramarosszigeten is ünnepelnek ezen a napon. Az RMDSZ központi rendezvényén a szórványkonferencia kezdetét a Fehér megyei szervezet által működtetett Dr. Szász Pál közösségi ház új szárnyának felavatása előzte meg.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a Nagyenyeden megszervezett Magyar Szórvány Napján köszöntő beszédében elmondta, hogy az RMDSZ harmadik alakommal ünnepli a szórványban élők napját. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy a Szövetség javaslatára, a Magyar Állandó Értekezlet határozatának értelmében idén először az egész Kárpát-medence ünnepel november 15-én.
“Az idei évet Bethlen Gábor és Kós Károly évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Hozzátette: “szolidárisnak kell lennünk egymással, oda kell figyelnünk egymás gondjaira, és segítenünk kell azok megoldásában. Természetesen más kihívások előtt állnak a tömbben élők, és mások előtt a szórványban élő magyar emberek, de a cél közös: hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben. Ezért a célért áldozatot kell vállalnunk, ezért a célért dolgoznunk kell, mindannyiunknak. Látszólag a tömbben és a szórványban élő magyar közösségek érdekei ellentétesek. Ez téves, hamis meglátás. Vannak, akik ezt a látszatot keltik, erőltetik, ideológiai alapot próbálnak alája építeni. Szerencsétlen kísérlet ez, szembeállítani ezeket a törekvéseket semmilyen eredményre nem vezet. Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom, azt mondom, hogy végső soron egymást erősíti, erősíteni tudja a Székelyföldön és szórványban élő közösség. Kötelessége ezt így tenni, mert egymásra vagyunk utalva” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor hozzátette: “ellenzékben vagyunk, a közösséggel szemben viszont nem voltunk, nem lehetünk és nem is leszünk soha ellenzékben. Nekünk minden körülmények között építenünk kell közös otthonunkat, építményeinkhez hozzáteszünk egy-egy téglát, folytatjuk az utunk, vagy éppen új utat építünk ott, ahol még nincsen, hogy magyar közösségük megmaradjon szülőföldjén”. “A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és partnerei évente 364 napon át cselekszenek a szórványban élőkért és dolgozókért, a mai napon, a 365. napon ünnepelünk” – hangzott el Kovács Péter RMDSZ főtitkár köszöntő beszédében a nagyenyedi eseményen. Az RMDSZ főtitkára úgy véli, hogy szórványról beszélni divat lett számos közéleti szereplő és szervezet köreiben az elmúlt évek során, és sajnálatát fejezte ki a felől, hogy az ilyen jellegű divatos beszélgetéseknek nem volt semmilyen konstruktív hozadéka, amely a szórványban élő magyar közösség mindennapjain könnyített volna.
“Úgy gondolom, hogy itt Erdélyben az RMDSZ és partnerei az egyedüli olyan szervezetek, amelyek cselekszenek is a szórványért. Évről-évre megnézzük mi történt az elmúlt egy évben és közösen határozzuk meg azt az irányvonalat, amely mentén cselekedni, tenni kell” – hangsúlyozta Kovács Péter ünnepi beszédében. “Kapaszkodót tudunk nyújtani minden magyar embernek, hiszen sorra jöttek létre a magyar anyanyelvű oktatási intézményeink, és nem telik el egy olyan év, hogy ne jöjjön egy újabb létre” – mutatott rá a Szövetség főtitkára, továbbá ismertette az RMDSZ azon kulturális programjait, amelyek keretén belül közösen, a helybéli civil szervezetekkel, szülőkkel együtt dolgoztak azért, hogy szórványban biztosítva legyen az utánpótlás.
Ladányi Árpád, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke köszöntő beszédében felhívta a figyelmet az iskolák, egyházak és közösségi intézmények fontosságára, amelyeknek a szerepe a magyarságtudat megtartása és erősítése a közösség életében.
“Csak az a magyar szórványközösség képes saját magát megtartani, amelyben a szervezett intézmények magyar közösségi tevékenységet fejtenek ki. Azonban ilyen intézményeket kizárólag az a közösség tarthat el, amely gazdaságilag önálló, amelynek tagjai gazdaságilag függetlenek és saját lábukon állnak. Azok a magyar szórványközösségek, amelyek elszegényednek, megbomlanak, szervezetlenné válnak. A szórványban élő magyarok más magyar ajkú emberrel ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk a hétköznapokban és ezért a magyar nyelv használata jelentősen beszűkül, magyarságunk megtartását, nemzeti öntudatunk erősítését, magyar nyelvünk használatát magyar iskoláink, egyházaink és közösségi tevékenységeink biztosítják” – hangsúlyozta Ladányi Árpád.
Oktatás a szórványban
Az “Oktatás a szórványban” című panelt Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója moderálta, amelynek keretén belül Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese előadásában az RMDSZ regionális oktatáspolitikájának gyakorlatba ültetéséről beszélt. Az oktatási ügyekért felelős főtitkár-helyettes prezentációjában elmondta, hogy a magyar nyelvű oktatás ügye ezekben az esztendőkben új szakaszba érkezett: egyrészt jogi szempontból, hiszen a három éve megszületett oktatási törvény, amely minden eddiginél több ponton tartalmazza azokat a tételeket, amelyeket az erdélyi magyarság érdekvédelmi képviseletén keresztül szükségesnek és továbbra is napirenden tart, másrészt, számos jótékony megvalósításon túl van a magyar közösség.
“Sok minden között említeni szeretném – ma, a szórvány napján – a szórványkollégiumokat. Akik felépítették ezeket: alapítványok, egyházak, helyi közösségek, a politikai képviselet területi szervezetei. Aradtól Brassóig, Válaszúttól Zsobokig már nagyrészt megvalósultak és megerősödtek azok az intézetek, amelyek, ha szükséges, széles határból gyűjtik össze és iskoláztatják a magyar gyermekeket, magyar nyelven” – hangsúlyozta Magyari Tivadar a helyi közösségek példaértékű megvalósításait, majd ezt követően ismertette a szórványmegyék oktatási helyzetét.
„Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség
A Magyar Szórvány Napja keretén belül sorra kerülő szórványkonferencia második paneljében Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök, Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója, a Székely-Szórvány kapcsolatokért felelős munkatársa, Winkler Gyula, EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke, Décsei Attila, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnök és Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő szólaltak fel.
Kelemen Hunor szövetségi elnök az „Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székelyföld-Szórvány Partnerségi Program” címet viselő panel felvezetőjében elmondta: nagyon fontosak azok az együttműködések, ahol az Erdélyben együtt elő magyar közösségek összekapcsolása a cél. “Ezt az együttműködést az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség alapozta meg, amelynek üzenete az összefogás volt, a közös céljainkat külön-külön nem tudjuk elérni, együtt kell tennünk mindezért”- hangzott el Kelemen Hunor felvezetőjében.
“Szeretem az egyenes beszédet. Sokan mondják azt, hogy mi, székelyföldiek nem értjük, hogy mi történik a szórványban, valamint mi is úgy gondoljuk, hogy a szórvány nem érti, mindazt, ami bennünket vesz körül. Ez nem igaz, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk, tudunk egymás gondjairól és legfőképp tudjuk, hogy közösen tudunk előre lépni” – hangsúlyozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, majd hozzátette: a szórványban élőknek, nem első sorban anyagi támogatásra van szükségük, hanem sokszor egy jó szóra nagyobb igényt tartanak. A Kovászna Megyei Tanács elnöke úgy vélte, hogy a székely-szórvány partnerkapcsolatokat bővíteni kell, így a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. „Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
“Úgy érzem, hogy sikerült hozzájárulni az elmúlt években a Szövetség legfontosabb célkitűzésének megvalósításához, azaz kivettük részünket a közösségépítésből, hiszen a székely-szórvány együttműködés újból és újból bizonyítja, hogy a szórványban élők számára identitást erősít és önbizalmat ad, ugyanakkor a székelyföldiek is arról számolnak be, hogy élménnyel gazdagodnak és egyre fontosabb számukra ez a partnerség, amely az RMDSZ szórvány cselekvési terve egyik legfontosabb elemének tekinthető" – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő.
Tamás Sándorral egyetértve, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke is a háromszögesítést, a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. A hálózatok szerepének felértékelődése kapcsán az EP-képviselő elmondta, hogy az RMDSZ szórvány cselekvési terve és a székely-szórvány együttműködés is erre a huszonegyedik századi kihívásra válaszol, vagyis a hálózatépítésre teszi a hangsúlyt. Winkler Gyula, utalva a szövetségi elnök évértékelőként is felfogható beszédére, javasolta, hogy a Magyar Szórvány Napja mindig adjon alkalmat az éves tevékenység mérlegének megvonására és a következő év legfontosabb céljainak megfogalmazására.
Zonda Erika, a Hargita Megyei Tanácsának Székely-Szórvány programigazgatója előadásában ismertette azokat a sikeres programokat, amelyeket Hargita megye a szórványban élő magyar közösségekkel együtt bonyolít le, majd ezt követően az idei év legnagyobb megvalósítását mutatta be: “A Krassó–Szörény megyével megvalósítandó partnerségi kapcsolat új dimenziót nyit partnerségeinkben”.
“A Beszterce-Naszód megyei szórványmagyarság mindig kitartott azon elv mellett, miszerint csak közösen tudunk előrelépni és tenni az érdekeink érvényesítése terén, és ezt bizonyította minden választási kampány alkalmával is. Megyénkben a magyarság 90 százaléka támogatja érdekvédelmi szervezetünket. Ezt a bizalmat szeretnénk meghálálni azáltal, hogy minden szinten, kulturális, szociális, jogi téren a besztercei magyarság gondjainak megoldására törekszünk” – ismertette Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce- Naszód megyei szervezetének elnöke a panel utolsó előtti előadásában.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője beszédében áttekintette a Szövetség szórványprogramjait, ismertette: “Az RMDSZ első évtizedében aktív szerepet vállalt a közösségek megszervezésében, folyamatosan támogatta a szórványban működő civil szervezetek, a magyar történelmi egyházak és felekezetek, a magyar civil és szakmai szervezetek, valamint az érdekképviselet együttműködését. Második évtizedében a Magyar Házak és oktatási központok létrehozására került a hangsúly, megőrizve a közösségépítés kiemelt támogatását. Az RMDSZ szórványpolitikája segítségével jelentős infrastrukturális befektetéseket végeztünk a magyar nyelvű oktatási és kulturális intézményi hálózat fejlesztésére, hozzájárultunk az államosított ingatlanok és javak visszaszolgáltatásának folyamatához”. A képviselő a harmadik évtized céljairól elmondta, hogy a kapcsolatok és hálózatok kerültek előtérbe.
“Az Összetartozunk székely-szórvány partnerség kialakítása a közösségi szolidaritás megnyilvánulását jelentette, a Székelyföldi és szórványban élő közösségek egymásra figyelését és együttműködését jelenti. A kialakított hálózatok nem csupán székely és szórvány közösségeket kapcsolták össze, hanem utat nyitottak a határon átívelő kapcsolatok irányába is. Az Európai Unió rendszerében a kapcsolatok és partnerségek által tudunk többletértéket előállítani” – zárta beszédét a képviselő.
A nagyenyedi szórványkonferencián Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója és Bálint Mihály, az RMDSZ Krassó-Szörényi elnöke aláírták a Hargita és Krassó-Szörény megyék közötti partnerséget. Ezt követően Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese bemutatta Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerségi Program kiadványát.
Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke az Áprily estek emlékkönyv és a Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány templomokban című kiadványt ismertette a jelenlévőkkel. Zárónyilatkozat A Magyar Szórvány Napjának záró momentumát képezte annak a közös zárónyilatkozatnak elfogadása, amelyet Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke ismertetett.
“A zárónyilatkozat az RMDSZ XI., csíkszeredai kongresszusa által meghatározott feladatok teljesítése mentén kimondja, hogy a közösségi autonómiaformák létrehozása és a kulturális autonómia megvalósítása csak a Székelyföldön, a szórványban és az interetnikus környezetben élő magyar emberek szolidáris cselekvése által lehetséges” – mutatott rá Winkler Gyula európai parlamenti képviselő. “A mai nagyenyedi, erdélyi és Kárpát-medencei Magyar Szórvány Napjának ünneplése szorosan kapcsolódik az elmúlt időszak erdélyi kezdeményezéseihez, amelyek a közösségi szolidaritás erejét bizonyítják. A Székelyek Nagy Menetelése, a régióátszervezéssel kapcsolatos helyi népszavazásokért gyűjtött nagyszámú aláírás, valamint ma, a Magyar Szórvány Napjának megünneplése Szövetségünk politikai cselekvésének széles közösségi alapjait bizonyítják” – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd a záróny

Megtört a jég (Magyar–román párbeszéd az autonómiakonferencián)
Ha teljes körű magyar–román párbeszéd nem is alakulhatott ki a szombaton Sepsiszentgyörgyön megszervezett autonómiakonferencián, a jég megtört, és elkezdődhetett egyfajta érdemi vita. A nyitásra csak a liberálisok megyei és helyi képviselői voltak hajlandóak, de végre konkrétan megfogalmazták a székelyföldi román közösség igényeit, kézzelfogható megoldások, ígéretek hangzottak el, sőt, még bocsánatkérésre is sor került.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett, Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferenciára nagyon sokan kíváncsiak voltak, szép számban begyűltek olyanok is, akiket a téma vonzott, a személyes érdeklődés vezetett, s bár kis számban, de akadt néhány román is, aki nemcsak a politikai vitára, de a magyar és román szakértők előadására is kíváncsi volt. A román sajtó ezekről szinte tüntetően távol maradt, az autonómiák sokfélesége, a regionalizmus általánosabb kihívásainak témája kevéssé érdekelte őket, csak a kerekasztal-beszélgetés keltette fel néhányuk figyelmét. A tolerancia nemzetközi napján a tolerancia jegyében végig két nyelven zajlott a tanácskozás, akadt néhány magyar előadó, aki gesztusként románul tartotta meg előadását. Ezt tette Bakk Miklós egyetemi tanár, politológus, aki a román meghívottak iránti tisztelet jeléül a politikusok vitáját is román nyelven moderálta. A három panel közül ez az utolsó váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, a hangulat szinte egy kampányfinishez hasonlított.
Bakk Miklós három kérdéssel indította a beszélgetést, arról faggatta a román és magyar politikusokat, mit kellene, lehetne tenni, hogy az autonómia többé ne legyen tabutéma Romániában, megemlítette, hogy a 90-es években ugyanilyen elutasítás övezte a regionalizmust, de utóbb ez mégis a közbeszéd, -érdeklődés tárgyává vált. Megtörténhet ez az autonómiával is? – tette fel a kérdést. Hozott-e érdemi, látványos változást Székelyföld megítélésében, a vele kapcsolatos gondolkodásban a székelyek nagy menetelése? – hangzott el a második felvetés, harmadikként pedig arról kérte véleményüket: miért nem működik a román–magyar párbeszéd az autonómia témájáról, mit lehetne tenni, hogy ez mégis lehetővé váljék.
Elkezdődött, folytatni kell
Marius Obreja, a liberális párt szenátora, megyei elnöke láthatóan feszengve magyarázta, miért fogadta el a meghívást: állampolgárként kíván tájékozódni, látni akarta, miképpen tárgyalnak erről a „közigazgatási fogalomról”, és megmutatni, hogy hajlandó tárgyalópartner lenni. Kínosan ügyelt arra, hogy ne ejtse ki a Székelyföld nevet, és csak megkerülhetetlen esetekben használta az autonómia kifejezést. Székelyföldi románként számára rendkívül kényes ez a téma, s bár egyértelműen ellenzi, ez nem jelenti azt, hogy nem beszélhetnek róla, hajlandó meghallgatni az érveket. Vallomással kezdte, elmondta, hogy Hargita megyében született, nőtt fel többnemzetiségű környezetben, magyarul is megtanult. A történelem, családja története, személyes tapasztalatai segítették, hogy felnőttként sikerült „megbékélnie”, azonosulnia ezzel a térséggel, szellemiségével. Az általa vallott liberális eszmék is segítik, nem fél véleményt nyilvánítani, hiszi, hogy bármiről lehet beszélni. Véleménye szerint az autonómia azért vált tabutémává a román fél számára, mert a politikusok az elmúlt években sorozatosan kampánycélokra használták, tőkét akartak kovácsolni belőle. Hogy ez megszűnjék, egyszerűsíteni kell a róla szóló közbeszédet, egyértelműen megfogalmazni előnyeit és hátrányait, románul és magyarul egyaránt. A párbeszéd immár elkezdődött, ezt csak folytatni kell – mondotta. A székelyek nagy meneteléséről csak annyit mondott: örült, hogy gond, incidens nélkül zajlott le.
Figyelni kellene a román igényre
Minden fontos dolog csak együtt, közösen megvalósítható – kezdte hozzászólását Mădălin Guruianu, a sepsiszentgyörgyi tanács liberális képviselője. Tizenöt éve él itt, nagyon szereti ezt a várost, és számára a politika mindig eszköz volt, nem cél, első perctől a párbeszéd, az együttműködés híve, és próbálkozásai is voltak ilyen irányban. Ő híve az autonómiának, ez egy liberális elv, hajlandó bármilyen típusú autonómiáról tárgyalni, de csak érvekkel és ellenérvekkel. Nagyon fontos lenne, hogy ne tekintsünk egyfolytában a múltba, „meg kell tennünk a lépést, és a jövőbe néznünk” – hangsúlyozta. Gratulált a székelyek nagy menetelése szervezőinek: egy helyes, civilizált polgári megmozdulás volt, a résztvevők számával kapcsolatos nyilatkozatokat azonban mindkét fél részéről túlzónak nevezte. Nem volt ugyan ott, de képeket látott, egyértelmű, hogy nem 15 ezren voltak, de nem hiszi, hogy lettek volna 120 ezren. A románok képviselőjeként jött erre a találkozóra, akik nagyon kevesen élnek itt, de mégis jó lenne figyelembe venni igényeiket. Kifejtette azt is, hogy sértőnek érzi azok véleményét, akik nem élnek a térségben, de egyfolytában az itteni románok nevében nyilatkoznak, van szenátoruk, helyi és megyei tanácstagjaik, ha hagynák, hogy ők beszéljenek az itteni románságról, nagymértékben csökkenne a feszültség – vélekedett.
Az autonómia nem csak a magyaroké lesz
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is románul beszélt, ezúttal elsősorban a román közvélemény számára fogalmazta meg célkitűzéseiket. Párbeszédre van szükség, a demokráciában a parlament a párbeszéd legfelsőbb fóruma, éppen ezért terjesztették a törvényhozás elé, immár kétszer, Székelyföld autonómiastatútumát. A párbeszédhez azonban őszinteségre van szükség – mondotta, és ők a statútumban pontosan megfogalmazták azt, amit akarnak. Az SZNT által kidolgozott tervezet nem etnikai autonómiáról szól, nem egy népcsoportnak akar önrendelkezést biztosítani, hanem mindenkinek, aki az adott területen él, mindenki jogait szavatolja, előnyeit mindenki élvezné. Az elmúlt tíz évben sikerült eredményeket is elérniük, ma már nyíltan lehet beszélni az autonómiáról, nem okoz pánikot, félelmet egy ilyen témájú konferencia. Nagyon fontos, hogy téma maradjon, és Románia érdekét is az szolgálja, hogy a parlament megvitassa a tervezetet, az előítéleteket csak nyílt, őszinte vitával, a kérések alapos elemzésével lehet lebontani – hangsúlyozta Izsák Balázs.
A székelyek nagy menetelése kapcsán elmondta, alaposan számba vették, melyik helyszínen hányan voltak, hány busz érkezett, és arra a következtetésre jutottak, nem 120 ezren, hanem 150 ezren vettek részt a menetelésen. Minden bizonnyal a csendőrség összekeverte a papírokat, és saját emberei számát diktálta be résztvevőként – jegyezte meg ironikusan. „Márciusban majd gondoskodunk, hogy ne legyen lehetőségük félreszámolni, amikor egyetlen téren gyűlünk össze a Székely Szabadság Napján” – mondotta.
Törvényben szavatolni a románok jogait
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint történelmi okai vannak annak, hogy a román politikum szeparatizmusként, elszakadásként tálalja a székelység autonómiaköveteléseit, hiszen a XIX. században a románság is azt mondta, autonómiát akar, „s lám, mi lett belőle”. Trianon után az erdélyi magyarság hasonló igényt fogalmazott meg, de akkor az anyaországban még hivatalos politika volt a revízió, azóta azonban sok év telt el, a demográfiai adatok miatt is okafogyottá vált ez a kérdés. „Ma már az autonómiának van realitása, és erre akad számos európai példa is” – fejtette ki. „Egyelőre az autonómia cél, zászló, jövőkép, csak megvalósítása után válik eszközzé és megoldássá” – fogalmazott Toró. Tárgyalópartnernek azok tekinthetőek, akik hajlandóak túllépni az egységes, homogén nemzetállam fogalmán, vannak ilyenek, főleg Erdélyben, de Bukarestben is, akik hisznek a problémamegoldó, erős, gazdag ország kialakításában. „Ha ezeket a dolgokat tisztázzuk, azt hiszem, az autonómia szót is kihoztuk a gettóból” – vélekedett. Az EMNP elnöke hangsúlyozta, közösen kell gondolkodni azon, a székelyföldi románok miként találják meg magukat az autonómiában, törvényben kell szavatolni kulturális autonómiájukat, az biztonságot és védelmet jelent majd számukra. A székelyek nagy menetelése azért volt fontos, mert erőt mutatott fel, márpedig párbeszédet akkor tudnak folytatni politikusaink, ha román partnereik érzik, tudják, hogy erő van mögöttük.
Közösen felépíthetjük az intézményes garanciákat
Antal Árpád, az RMDSZ egyik vezető politikusa az egyetlen olyan város polgármestereként szólt, ahol jelentős román közösség él magyar önkormányzás alatt. A Székelyföldön élő magyarok és románok közötti párbeszéd legnagyobb akadálya, hogy olyan csoport sajátította ki a románság képviseletét, amely tulajdonképpen nem ismeri el a létünket, a 80-as években azzal a küldetéssel érkeztek ide, hogy megváltoztassák a térség etnikai arányát, ez nem sikerült nekik, ezért frusztrálttá váltak, veszteségként élik meg minden előrelépésünket. „Ezzel a csoporttal lehetetlen bármilyen eredményt elérni” – szögezte le. Pár éve civil kezdeményezés is indult, Mădălin Guruianu volt az egyik mozgatója, jó volt az együttműködés, áttörés mégsem következett be, nem sikerült a bizalmatlanság falát ledönteni. Antal Árpád szerint a székelyek nagy menetelésén egyértelműen felmutattuk a közösségi akaratot, ezután három lehetséges forgatókönyv következhet. Ha a románság válasza a folyamatos „nem” marad, ez a magyarságból frusztráltságot vált ki, az pedig radikalizálódáshoz vezet. „A jelenlegi nemzetközi helyzetben, amikor látszik, hogy geostratégiai szempontból még nagyon sok minden nem zárult le Kelet-Közép-Európát illetően, nagyon komoly érdekek vannak, például Oroszország részéről, ebben a régióban. Ha ezen az úton megyünk tovább, kitesszük magunkat – románokat és magyarokat – annak, hogy más érdekek kihasználjanak bennünket. És ennek nem lehet jó vége” – vázolta az első forgatókönyvet. A második lehetőség lenne, hogy a román elutasításra meggondolja magát a magyarság, de ezt nem hiszi, „elindultunk egy úton, visszafordulni nem lehet, ez egyirányú utca”. A harmadik forgatókönyv, hogy valamilyen szinten azt mondják, igen, talán, ma még nem, de holnap. Elindul valamilyen folyamat, amelynek az lesz a vége, hogy közösen felépítjük azokat az intézményes garanciákat, amelyek lehetővé teszik, hogy együtt tudjunk élni ebben a régióban – fejtette ki Antal Árpád.
Kérések és ajánlatok
A vita második felében fő szerepet kapott a székelyföldi románság kulturális autonómiájának kérdése. Mădălin Guruianu hét pontban foglalta össze a román közösség igényeit, kérdéseit: a két, egyelőre párhuzamosan működő társadalom közötti híd építését, hisz a közeledés egyelőre véletlenszerű, gyengén finanszírozott; hogyan jöhet létre a közeledés, ha mindkét fél képviselői a helyiek feje fölött, Bukarestben próbálnak megoldást keresni az itteni problémákra; ki és milyen eszközökkel tudja biztosítani az itt élő románok jogait; miért nincs egyetlen autonómiatervezetben sem egyetlen külön, a románságra vonatkozó rész, miért nem tekintenek ugyanúgy gondjaikra, mint a szórványmagyarság problémáira; miért nem kaphatnak megyei alelnöki, municípiumi alpolgármesteri tisztséget, amikor hasonló igényt fogalmaznak meg ott, ahol a magyarság számbeli kisebbségben él; miért csak a Marosvásárhely központú fejlesztési régió kapcsán akarnak népszavazást szervezni, amikor a gazdasági érvek a Brassó központ mellett szólnak; miért nem evidencia a románság kulturális autonómiája, miért nem dönthetnek maguk a kultúrára szánt pénzek 25 százalékáról Sepsiszentgyörgyön.
Izsák Balázs egyetértett Guruianuval abban, hogy az itt élő románokat azok képviselik, akiket megválasztottak. Ismét hangsúlyozta, az autonómia nem jelent függetlenséget, az ország alkotmánya, törvényei továbbra is érvényesek az itt élőkre, csupán a hatáskörök megosztásáról van szó, semmiféle veszélyt nem jelent az itt élő románokra nézve. Toró Tibor újra kiemelte, az itt élő románok jogait törvényben kell szabályozni, az nyújthat megnyugtató garanciát, fogalmazzák meg konkrét javaslataikat, és a magyarok nyitottak a románok speciális státusát szabályozó jogszabály kidolgozására. Antal Árpád is megerősítette, egyetért a románság kulturálisautonómia-igényével, ez nagyrészt működik, és akár a pénzek elosztásánál is megvalósítható. Megismételte a szombati Háromszékben megjelent interjúban elhangzottakat: ha a románság hajlandó támogatni Székelyföld autonómiáját, biztosítják számukra a megyei alelnöki, a sepsiszentgyörgyi alpolgármesteri tisztséget. Elismerte, hogy valós probléma a párhuzamos társadalmak építése, és azt is, hogy ezen változtatni kellene. Sőt, a hallgatóság soraiból érkezett felvetésre, mely a tavalyi kampányban tett sértő kijelentésére utalt, miszerint azok a választók, akik nem az RMDSZ-re szavaznak, hanem az EMNP jelöltjére, a románok megerősödésére szavaznak, Antal Árpád most nyilvánosan is bocsánatot kért. Hibázott, mondotta, a kampány hevében voltak, nagyon sajnálja, hogy a románok a magyar–magyar harc „járulékos veszteségeivé” váltak. Konkrét megoldások nem születtek, nem születhettek a szombati konferencián, de végre kimozdult a holtpontról az autonómiáról szóló magyar–román párbeszéd. Rés nyílt a falon, melyet okosan, óvatosan lehet tovább bontogatni.
(A konferencián elhangzott tudományos előadásokról következő lapszámainkban számolunk be.)
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul a bíróságon
Számon kéri új törvényjavaslatában Márton Árpád RMDSZ-képviselő, hogy miért nem alkalmazzák a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját következetesen Romániában, holott az állam aláírta és vállalta életbe ültetését. Hat hazai törvényben is ellentmondásokat fedezett fel e tekintetben, és indítvánnyal él, hogyan lehetne azokat kijavítani. Amúgy nem titok: az elsikkasztott kisebbségi törvény, a fiók fenekére süllyesztett kezdeményezés részleges felélesztésének kísérletéről van szó.
Eme különben „agyonfaragott” és „agyonáramvonalasított” kezdeményezésnek a korábbi koalíciós kormányok idején volt némi esélye arra, hogy észrevegyék a törvényhozók – mára ettől bizony fényévnyi távolságra vagyunk. No, de hogyan vélekedik az új kezdeményezés estleges gyakorlati hozadékairól a közismert háromszéki jogász, volt ügyvédkamarai dékán, Rozsnyai Sándor, aki felkérésre maga is részt vett az előmunkálatok adatgyűjtésében. Még annyit előrebocsátanánk, hogy a javaslat bírósági nyelvhasználatra vonatkozó pár pontja azóta átment a képviselőházon, és szenátusi jóváhagyásra vár.
– Lehet-e a legújabb hírek, a három erdélyi magyar párt uniós kezdeményezéseinek elutasítása után az uralkodó kontinentális jogi szemlélettel szembe menni, és siker esetén mit remélhetünk a törvényjavaslattól itt, nálunk?
– Nyilvánvaló, hogy ma az európai kisebbségpolitikában olyan politikusoké és nemzetállamoké a döntő szó, melyeknek a kisebbségi jogok következetes érvényesítése nem áll igazán érdekükben. Itt nyugodtan felsorolhatjuk az összes jelentős nyugat-európai államot. Ez az egyik oka annak – nem az egyedüli –, hogy a kisebbségi jogokról szóló jogszabályokat már eleve úgy fogalmazzák, annyi feltételt szabnak meg, hogy számtalan kibúvóra nyújtsanak lehetőséget. A feltett kérdésre visszatérve: egyszerre lehet azt állítani, hogy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját nem tartják be, mert annak szellemével, részben betűjével nyilván ez történik, és azt, hogy egy-egy kérdés szabályozásában tulajdonképpen nem vetik el, nem tiltják. – A képviselő új javaslata szerint legalább hat törvényben kellene a nyelvi jogok dolgában legkevesebb tizenhárom módosítást eszközölni, hogy azokat úgymond összhangba lehessen hozni a Chartával. – Tőlem arra vonatkozóan kért adatokat, hogyan működik Sepsiszentgyörgyön a bírósági gyakorlatban a kisebbségi nyelvhasználat. Nem rejtettem véka alá, hogy Kovászna megyében ma már tulajdonképpen nincs jogi akadálya annak, hogy a kisebbségi nyelveket használják az igazságszolgáltatásban, sőt továbbmennék, azt mondanám, hogy gyakorlati akadálya sincs, nem kellene lennie – ha a román törvény szelleméből indulunk ki.
– De annak betűje nemegyszer mégis mást mond, és a jog tulajdonképpeni érvényesülése mégse valósul meg. Szép kis dilemma! Sőt, gordiuszi csomó!
– Mondjam tovább: ha valaki azt állítja, hogy nem tud románul, akkor számára a fordítót, a tolmácsot biztosítják. Mégpedig a büntető perekben ingyenesen. A polgári és közigazgatási perekben már nem, ott az ügyfélnek saját költségén kell tolmácsot fogadnia – és ez bizony ellentmond a Charta előírásainak.
– Hol itt a jog- és esélyegyenlőség egy többségi és egy kisebbségi polgári ügyfél között?
– Ha abból indulunk ki, amit mindig felhoznak ilyenkor, hogy tulajdonképpeni akadálya nincs a nyelvhasználatnak, azaz tiltás nem létezik, akkor állításuk nem hibás. Tárgyilagos szeretnék lenni, elmesélem egy tapasztalatomat. A Ceauşescu-rezsim idején a Legfelső Törvényszéken képviseltem egy ügyfelemet, s mielőtt sorra kerültem volna, egy Hargita megyei bácsi a saját perében panaszolta, hogy nem tud kielégítően románul. Fel akartam ajánlani, hogy mint semleges fél segítek a fordításban, de jobbnak láttam elállni szándékomtól, ugyanis az elnöklő bíró rögtön azzal replikázott, hogy olyan nincs, Romániában mindenkinek kell tudnia románul beszélni. S ezzel a bácsi, ha tudott, ha nem, el volt intézve.
– De a törvény biztosan nem így szólt...
– Valóban nem, ráadásul az 1945-ös Nemzetiségi Statútum akkor is érvényben volt, abban pedig a saját anyanyelv szabad használata van leszögezve. Ezt biztosítják az alapvető emberi jogokat előíró jogszabályok is. Ehhez képest, ha valaki kéri e jogát, akkor nálunk és gondolom, Hargita megyében is hívnak tolmácsot, de az ő költségén. Már ami a szóbeli érintkezést illeti, sőt, a tárgyalást is elhalasztják, ha az éppen nincs kéznél. Hogy mibe kerül? A felek egyezségén múlik, nem nagyon sokba, de akinek nincs vagy kevés a jövedelme, annak túl sok lehet. – Ráadásul a tolmács általában nincs jelen, külön fel kell kérni, újabb havi halasztást szenved a tárgyalás. De főleg az esélyegyenlőség hibádzik. Ezért javasolja a módosító tervezet, hogy tegyék ingyenessé a tolmácsi szolgáltatások igénybevételét a polgári és közigazgatási perekben is, sőt, hogy magyarul tudó bírókat alkalmazzanak bizonyos bíróságokon és törvényszékeken. – Indokoltan teszi. Ha innen közelítünk a kérdéshez, én még hozzátennék egy körülményt, ami a nem szakembernek elkerüli a figyelmét. Sok esetben a fordítás nem megfelelő színvonalú. Nem azért, mert a tolmács rosszindulatú, hanem mert sokszor nem tudja visszaadni azt az érvet, amit az ügyfél elgondolt. Úgyhogy nem is ritkán annak akarata, szavai a fordításon keresztül torzítva kerülnek a bíró elé. Általában nem is jogász, hanem nyelvész az illető, márpedig a jogi képzettség jól fogna esetében, hogy megfelelően fordíthasson.
– Mindennek tetejében nem ismeri az ügyfél érvelési taktikáját, érveinek súlyát stb. Különben zárójelben jegyzem meg: Dél-Tirolban nem véletlenül folynak eltérő nemzetiségű ügyfelek esetén két nyelven a perek, máskor a keresetet benyújtó maga határozza meg, milyen nyelven folyjék az, a bíró – mindenkitől megkövetelik a kétnyelvűséget – köteles e kérést teljesíteni, sőt, az ítéletet is az ügyfél anyanyelvén kiközölni. No de e „maximalizmus” eltérítene témánktól. Szóval: a fordítás minősége! – Felhozok egy idevágó példát. A rendszerváltás elején, a kilencvenes évek hajnalán, mikor e kérdések nálunk ismét felvetődhettek, nagyon sok bíró vállalta önként, hogy saját magának fordít. Még a nem magyar nemzetiségűek is. Egészen addig, amíg elsősorban az ügyvédek, amikor perbeli érdekeik megkívánták, bele nem kötöttek a fordításba, holott szerintem azok általában megfelelőek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a nem magyarok lemondtak a fordításról, s utána a magyar bírók is elvétve tolmácsoltak maguk.
– Mellesleg magyar bíró mára mutatóba maradt csak, s aki ismeri a nyelvet, sem alkalmazza. Szinte teljes egynyelvűség alakult ki a gyakorlatban, bár az ügyfelek még mindig gyakran megszólalnak vagy megszólalnának magyarul is. De van egy kényesebb kérdés: létezik egy jól érzékelhető elfogult többségi közvélemény, ennek nyomásától a bíróra igenis, tarthat a peres fél, ezért hajlamos kétszer is meggondolni, milyen nyelvi igényekkel lép fel, hiszen a bíró is ember, meglehetnek a maga előítéletei, minek azokat kihívni magunk ellen.
– Nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem a megyéről beszélek, de meggyőződésem: sokan ülnek abban a székben, akik úgy gondolkoznak, főleg ha az ügynek nemzetiségi vonatkozása is van, hogy a kisebbségi ne érvényesüljön. Ez kiderül még a szakirodalomból is, olyanokat írnak például jogászok a rendszerváltás vége felé, „anakronisztikus jogszabályok” maradtak hatályosak a mai Romániában, melyeket még az Osztrák–Magyar Monarchiából hoztak. Állítják ezt annak ellenére, hogy a kolozsvári jogi katedrán román nemzetiségű professzorok ismerték el: például az osztrák–magyar telekkönyvi törvény jobb volt, mint a későbbiek vagy a Kárpátokon túli korábbiak. Mégis eltörlését kérte az illető bíró, méghozzá ezzel az érveléssel, és ma már valóban nincs érvényben. Persze, a cikkben egy szóval sem történik utalás a nemzetiségi problémára, de az érv az volt: márpedig akkori és ottani törvénynek nincs mit nálunk keresnie. El is törölték.
– Én, mint potenciális peres fél, ilyen körülmények közt milyen taktikát válasszak? Mondjuk, mindenekelőtt egy magyar ügyvédet fogadnék, akinek feltárhatom a magam ügyét nyelvi torzulás nélkül, és aki szerintem eléggé jól ismeri a román jogi nyelvet, hogy ne szenvedjek emiatt nyelvi stb. hátrányt.
– Igen ám, de a legtöbb ember nem így gondolkodik. Két szempontot kell megemlítenem. Az elsőt egy ismert magyar publicista tévéinterjújából vett esettel példáznám. Elmesélte, hogy a románok bevonulása után családjának volt egy jogi problémája, s azt a tanácsot adták nekik, válasszanak román ügyvédet, mert az kedvezően intézi el ügyüket. Így is jártak el, és valóban megnyerték a pert. A gondolatmenetből azt lehetett kiolvasni, hogy ez pernyerő gyakorlatnak számított akkor. Tamási Áron is leírja egy helyt: a két világháború között úgy gondolták, román ügyvédhez fordulva lehetnek eredményesek. Ma már azt is tapasztaljuk, hogy a mieink kezdenek brassói ügyvédeket megfogadni, kimondva vagy kimondatlanul azért, mert a bírók többsége is odavaló.
– Az ügyvédtársadalom státusáról okvetlen beszélni kell majd, ehhez nyelvhasználatnál többre van szükség. Visszatérve: a szóban forgó javaslat 20 százalékos lakossági arány mellett ingyenes anyanyelvhasználatot kér minden perben az ügyfél számára, ráadásul legalább két magyarul is tudó bírót és ügyészt, valamint kisegítő személyzetet a magyarlakta területek bíróságain és három fellebbviteli fórumon: Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban, összesen hat megyei törvényszéken és tizenhat helyi bíróságon.
– Ami az ingyenességet illeti, az csak helyeselhető, és csak egy tollvonásba kerülne, szerintem akár igazságügyi miniszteri rendelettel is lehetne biztosítani, de kormányrendelettel bármikor.
– Tehát a törvény nem tiltja, a gyakorlatban mégsem ingyenes a fordítás a polgári és közigazgatási perekben. – Mire vonatkozik az ingyenesség? Nem tiltja, hogy polgári perekben is ingyenes legyen a fordítás – de csak a büntetőjogi perekben írja elő. De mondom, ezen kormányrendelettel egyik napról a másikra lehetne módosítani, nem kell hozzá nemzetközi jogi reform. Szintén kormányrendelettel lehetne elérni, hogy amikor mindenki magyar a tárgyaláson – a felek, a bíró és a gépírónő is –, a tárgyalóteremben beszélhessenek magyarul, s nem úgy, ahogy ma folyik. Legalább annyit, hogy a törvény engedélyezze vagy értelmezzék úgy, hogy megengedi azt: ahol többségben vagyunk, anyanyelvünkön is beszélhetünk. Én a törvényjavaslattal egyetértek, és hozzátenném: legalább nekünk, magyar jogászoknak el kellene érnünk, hogy igényeljük a nyelvhasználatot, ne szóljunk románul a magyar bíróhoz, és ő se válaszoljon románul. Itt felmerül egy első látásra technikai részlet, mely az alapvető dolgokat is érinti. Amikor mindenki magyar a perben, a jegyzőkönyv miatt fordítják románra a szót. Ragaszkodnak ahhoz, hogy pontosan az kerüljön bele, amit a felek mondanak. De nincs semmi akadálya annak, hogy a jegyzőkönyvvezető is legyen magyar. El kellene érnünk, hogy erről a holtpontról elmozduljunk végre. Én még megértem azt az időszakot, amikor magyarul is beszélhettünk a hatvanas években, ügyvédtársammal magyarul mondottuk el a perbeszédet. Meg lehetne tenni, hogy a jegyzőkönyvet is magyarul vezessék, s azt utólag lefordítsák. A felek, persze, lehetőséget kapnának, hogy ha valami nem stimmel, az kijavítható legyen. Jelenleg sincs ennek jogi akadálya, hacsak nem az az alkotmányos előírás, hogy a tárgyalás román nyelven folyik. De tulajdonképpen ez sem tiltja azt, hogy a jegyzőkönyveket két nyelven vezessék. A fordítás ingyenességét itt is biztosítani kellene. Az ügyfél amúgy is fizet: az ő pénzéből tartják fenn az igazságszolgáltatást.
*
A nyelvi esélyegyenlőség kapcsán Rozsnyai Sándor hozzáteszi: a nyelv befolyásolja magát a gondolkodást, ami fordítva is igaz. És ha nem adnak lehetőséget valakinek, hogy magát anyanyelvén fejezze ki, az torzulást idézhet elő gondolatai visszaadásában, azaz az illető hátrányba szorul. Az ügyvéd a nemzetközi jogi procedúrát agyonbonyolítottnak tartja, rövidebb út lenne az alkotmányhoz fordulás. Akik arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem írja elő az anyanyelvhasználatot, azoknak tulajdonképpen nincs igazuk. A jogegyenlőség elvének alkalmazását ugyanis például előírja, s ennek jóindulatú értelmezéséből egyenesen következne, hogy anyanyelvünket az adminisztrációban és az bíróságok előtt is szabadon használhassuk. Mi több, a román állam jogalapját képező Gyulafehérvári Határozatok ezt tételesen is biztosítják. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valódi egységbontás
Túl szép lett volna, ha a Székelyek Nagy Menetelésének egységes és impozáns, erőt mutató kiállása után nem rondít bele a magyar egységbe egy ünneprontó hang.
Mindig így volt ez. A különbség az, hogy korábban a pálya széléről kiabáltak a balliberális nemzetellenes figurák, akiknek a nemzetszeretet „új kollektivizmus”, a magyar emlékhelyek létesítése üres fesztivizmus, aminek célja a románok bosszantása, akik felháborodnak azon, hogy a háromszéki magyarok találkozóját a románok nélkül szervezik meg. Így volt ez az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat idején, s így volt 1997 elején is, amikor épp a Babeș-Bolyai Tudományegyetem balliberális, SZDSZ-es kötődésű oktatói beszéltek az önálló állami magyar egyetem össznemzeti kívánalma ellen. De ezen eszmekör képviselői voltak azok, akik a román-magyar alapszerződést megkötötték a Kárpát-medencei össznemzeti tiltakozás dacára, akik a státustörvény ellen szavaztak, s akik a határon kívül élő magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás előtt.
Most ugyanezen ideológia képviselőinek hecclapjában, az Élet és Irodalom című hetilapban az RMDSZ legtekintélyesebb politikusa, Markó Béla beszél a székelység önrendelkezési igényét nagy erővel kinyilvánító, példátlanul sikeres kezdeményezés ellen. Vádol, hangulatot kelt, félremagyaráz. Felveti annak lehetőségét, hogy ezzel az akcióval „visszamenőleg lenullázzuk, amit eddig elértünk”, hogy akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
Radikális úthenger
Kibicként? Vagyis aki az RMDSZ önfeladó, távlati érdekekre tekintettel nem levő, jellemzően klikkérdek-vezérelt paktumpolitikáját ellenzi, határozottabb, egyértelműbb kiállást kíván állítólag közös célunk, az autonómia ügyében, az kibic? Mert nem a bukaresti kuncsorgásban látja a jövőt? Másrészt ki akarna „politikai ellenőrzést” az erdélyi magyarság felett? A nemzeti autonomisták számtalanszor kinyilvánították: nem céljuk a hajdan közös politikai érdekképviselet feltétlen vezetése, hanem az, hogy a politikai érdekképviselet töltse be a maga funkcióját. A távlatokban gondolkozó, nemzeti önrendelkezés-párti oldalnak meglett volna a lehetősége átvenni az RMDSZ irányítását 1993-ban. Tőkés László akkor visszalépett Markó Béla javára, hiszen azt senki nem gondolta komolyan, hogy a küldöttek Markó helyett Mina Lászlót fogják megválasztani. A visszalépés célja épp az egységes cselekvés volt, hogy az autonómia kinyilvánítását három éven keresztül szabotáló oldal híveit megnyerjük a közös célnak, hogy a pozícióorientált karrieristák ne tartsanak egy „radikális” úthengertől.
Koreai párhuzamok
Miután 1994 decemberében Nagy Benedek Tőkés László elleni puccs-kísérletének idején Markó Béla rácáfolt az autonomista oldal igen jelentős bizalmi tőkekihelyezésére, illetve azzal is, hogy a kétéves határidővel elfogadott brassói programból (nemzeti kataszter, belső választások, autonómiastatútumok) Markó és csapata határidőre semmit meg nem valósított, akkor (1995-ben, majd 1999-ben) próbálta meg a helyzetteremtésben gondolkodó, autonomista tábor átvenni a vezetést. Később, 2003-ban már nem, mivel akkor előre tudni lehetett, hogy az RMDSZ leszámol szinte mindennel, amit Brassóban elhatároztunk: a nemzeti önmegszámlálással, belső választásokkal, erdélyi magyar parlamenttel, ráadásnak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi-politikai örökségével. Hogy azt ne is említsük, hogy a nemzeti önkormányzat mentén felépített belső szervezeti struktúrákat ekkor „áramvonalasították” a pártlogika szerint. Az autonomisták derékhadának soha nem a pozíció volt fontos, hanem a közös ügy közös képviselete, amit az tett lehetetlenné, hogy az 1996-os kormányzati szerepvállalás átépítette a szervezetet a Neptun-logikára. Ennek lényege, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét apró-cseprő, az autonómiát és az erdélyi magyarság Románián belüli közjogi státusát nem érintő engedményekért.
De van ez tovább is. Azt írja Markó: „Fényképen láttam egy plakátot a nagy menetelésről, motívumrendszere kísértetiesen hasonlít az ötvenes évekre.” A lelkesítő plakátok között mindig volt és lesz hasonlatosság a felszínes szemlélő számára. A diktatúrák célja épp az volt, hogy mímelje az emberek őszinte lelkesedését, s ebből nyerjen legitimációt, amint ez történt térségünkben is az ötvenes évek idején. Nagyon szomorú, hogy Markó Béla azt a korszakot hozza fel, amikor erőszakkal és/vagy egzisztenciális fenyegetéssel kényszerítették az embereket az utcára a kommunista országokban, akár Korea kapcsán, amit Markó említ, akár a „munka ünnepén”, akár más alkalmakkor. A Székelyek Nagy Menetelése épp attól volt felemelő és figyelmeztető, hogy a százezres tömeget megmozgató akció részvevői önként áldoztak egy vasárnapot a szabadidejükből a székelység autonómiaigényével való szolidarizálás kifejezésére.
Markó ismét szembeállítja a parlamenti politizálást a tüntetéssel, amit ügyesen áttol az erőszakos eszközök térfelére: „... ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett.”
Amivel teljesen egyet lehet érteni a Markói eszmefuttatásból az a passzus, miszerint „Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.” Ez bizony így van. Az autonomisták józanul mérlegeltek, mielőtt kinyilvánították az erdélyi magyar jövőt illető elképzeléseiket: a célhoz kell eszközöket rendelni, nem fordítva, a cél pedig csakis a távlati fennmaradást biztosító létkeret, az autonómia megteremtése lehet. Ennek alternatívája a középtávú felmorzsoltatás.
Az autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha kényelmetlenné válunk a hatalom számára, azzal aligha, hogy kiszolgáljuk a román külpolitikai törekvéseket, asszisztálunk a kisebbségbarát hazug országimázs terjesztéséhez. Az RMDSZ ezzel szemben saját közvéleményének tetszését keresi. Tehát áll a markói diagnózis, csak éppen fordítva, mint ahogy azt megfogalmazója értette.
Markó Béla képes felhozni az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét, a kétezres évek legnagyobb politikai szemfényvesztését, ismét azt állítva, hogy a jogszabálytervezet elfogadása esetén biztosította volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a tervezet a beláthatatlan jövőbe helyezte ki a lényeget, a Kulturális Autonómiatanács közjogi kompetenciájának meghatározását, miközben bebetonozza az RMDSZ politikai monopóliumát az erdélyi magyarság körében.
Csetlők-botlók
A legszomorúbb, hogy Markó Béla azokon gúnyolódik, akik saját pártjából támogatták a Székely Nemzeti Tanács előremutató kezdeményezését. Szerinte az RMDSZ „pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni.” A pártlogika mentén az RMDSZ önmagát szeleteli, hogy Markó Béla átveszi az autonomisták szerepét azzal, hogy ő mutat rá, mennyire hiteltelen mondjuk Borbély László egy ilyen akció keretében. Csakhogy nem az RMDSZ legyőzése, hanem meggyőzése a cél. Még pontosabban az RMDSZ bevonása az autonómia kivívásáért folytatott közös harcba. A markói szöveggel az a fő probléma, hogy nem valószínűsíti a további közös autonómiaelvű akciókat, az erdélyi magyar nemzeti kerekasztal létrehozását, újabb Székely Önkormányzati Nagygyűlés összehívását. Sőt, tulajdonképpen úgy fogható fel, mint a párt számára adott útmutatás: tessék csak szépen visszatérni a neptuni útra.
Az elmúlt negyed évszázadban az RMDSZ fősodra az egységet politikai bunkóként használta a platformok, majd az RMDSZ-en kívüli szervezetek ellen. Kampányban és kampányon kívül, de mindig kiszámítottan és manipulatívan, a hiteltelenítés szándékával. Miközben nem az az egységbontó, aki ragaszkodik a húsz esztendeje konszenzuálisan elfogadott programhoz, az autonómiához, hanem az, aki ellene beszél. Amit Markó Béla művel, az egységes magyar akaratot szimbolizáló székely menetelés kapcsán, az tényleg az egység megrongálása. A közös magyar siker, a közös öröm, a közös cselekvés lefitymálása, a nemzeti katarzis örömének félremagyarázása, a neptuni politika apoteózisa – ez a valódi egységbontás.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! - 19.
Látszatdemokrácia A látszatintézkedések – melyek célja a demokrácia bizonyítása – sorába tartoznak a második világháború után készült román alkotmányok. Ilyen az 1948-as, amelynek 24-es szakasza demagóg jellegű, „szépen hangzó kinyilatkoztatás”, miszerint a nemzeti kisebbségek az oktatás minden szintjén, valamint a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban is használhatják anyanyelvüket.
Az 1952-es alkotmány szinte szó szerint átveszi az 1948-ast, de a bíróság hivatalos nyelvhasználatát román nyelvűként határozza meg. A későbbi alkotmányok – köztük az 1965-ös, az 1991-es – deklarálják a kisebbségi jogokat.
A párizsi békeszerződés aláírása után kisebb-nagyobb intenzitással folyik a magyarság számára létrehozott iskolák, intézmények felszámolása, mert a román nacionalizmus megkapja Észak-Erdély magyar többségű területét, és így szabad kezet nyer a korábban kényszerűségből adott engedmények szűkítésére, megszüntetésére. Ezek átmeneti jellegét és felszámolásuk gyorsaságát az alábbi példa igazolja: a román kormányzat 1944. november derekán, épp aznap, amikor Észak-Erdélybe bevezetik a szovjet katonai igazgatást, létrehoz egy Nemzeti Kisebbségi Minisztériumot, de 1946-ban helyettesíti egy államtitkársággal, végül 1948-ban egy még alacsonyabb rangú, a miniszterelnökség mellett működő, az Együttélő Nemzetiségek Problémáival Foglalkozó Főigazgatósággal. Bár hangzatos címet viselnek, feladatkörük formális, javaslattevő, és nyilvántartják a nemzetiségi problémákat.
Hátrányos intézkedések
A háborús „bűncselekmények” kivizsgálása 1945 áprilisában kezdődik. Két ítélőtábla működik: egy Bukarestben és egy Kolozsváron. A kolozsvári 1946 márciusától 1946 júniusáig egy sor diszkriminatív ítéletet hoz, működési területe kizárólag Észak-Erdély és a magyar uralom idején történt „bűncselekmények” kivizsgálása. Ezt a román kormányzat propagandacélra használja fel, rámutatva arra, hogy az igazságtalan bécsi döntés eredményeképp a háború alatt a horthysta Magyarországon nagyszámú bűncselekményre került sor. A kolozsvári népbíróság elítéltjeinek nemzetiségi arányai is ezt mutatják. Jórészt koncepciós magyar- és németellenes perekre került sor. 372 magyar és 83 német mellett mindössze 26 román nemzetiségű bizonyult „bűnösnek”, azaz a 481 elítéltből a románok aránya mindössze 5,4 százalék. Érthető, hogy a diszkrimináció, a kiutasítások miatt 1946 decemberéig Erdélyből miért megy el 98 000 magyar.
A tudatos elszegényítés
Egy kisebbségi közösség tudatos elszegényítése mindig jó eszköz volt a nemzeti kisebbségek ellen, erről a gyakorlatról a „demokratikus” Groza-kormány sem mond le. E téren három intézkedését kell kiemelnünk: az egyik az 1945-ös földreform, a másik a CASBI-törvény, valamint a magyar szövetkezetek összeolvasztása a románokéval.
A köztudat szerint a CASBI-törvény gyökerei az 1944. szeptember 12-i orosz–román megegyezés 8. szakaszáig nyúlnak vissza, melynek célja az „ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá” vétele. Azonban ilyen, illetve hasonló törvényt már az Antonescu-kormány is kiad 1942. július 3-án. Az 1945. február 10-én kiadott 91. sz. törvény alapján szervezik meg a CASBI intézményét (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár rövidítése). Eszerint a magyar és a német állampolgárok – természetes és jogi személyek – vagyonát zárolják, ha nem tartózkodnak az országban. Ez már azért is igazságtalanság forrása, mert azok vagyona is zár alá kerül, akik deportálásuk, hadifogságba hurcolásuk miatt vannak távol. E kérdéskör alaposabb feldolgozása külön kötetet igényel, ezért az érdeklődők figyelmébe ajánlom Vincze Gábor szegedi történész e témában írt tanulmányát. A CASBI-törvény célját 1945. április 3-i végrehajtási utasítása mutatja, melynek lényege a burkolt vagyonelkobzás, a magyarság anyagi tönkretétele. A MNSZ-nek a CASBI-törvényről és annak végrehajtásáról ugyanez a véleménye. Az MNSZ az erdélyi magyarok, jogi és természetes személyek vagyonának a „felszabadításáért” harcol, de a magyar állam is érdekelt a magyarországi vállalatok, a Magyarországra költözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanjai, ingóságai „felszabadításában” a CASBI zárolása alól. Az MNSZ választási kiáltványa sikerként emlegeti a Csíki Magánjavak visszaszerzését, szorgalmazza a földreform visszaéléseinek megszüntetését is: „a törvények becsületes alkalmazását”. A Csíki Magánjavak 60 ezer hold erdeje, nagyszámú üzem és ingatlan visszaadása végül is nem alakult át a községek vagyonává, ezek az 1948-as államosítással különböző állami cégek birtokába kerülnek. A magyarság anyagi helyzetét tovább rontják a magyar szövetkezeti vagyonra vonatkozó rendelkezések. 1944 őszén a magyar szövetkezetek egy részét a román állam a CASBI ellenőrzése alá helyezi. A következő évben, 1945-ben a Bukarestben tartott kongresszus határozatot hoz arról, hogy meg kell tiltani a szövetkezetek etnikai alapon való szervezését. 1946 áprilisában kerül sor a Kaláka és a Szövetség nevet viselő szövetkezeti mozgalom közös kongresszusára. A 200 ezres tagságú, mintegy 1200 magyar szövetkezeti mozgalom lényegében arra kényszerül, hogy belépjen a román megyei központokba. Az országos központ 1947 júniusában az ellenőrzése alá került 537, többnyire fogyasztási és értékesítési szövetkezetből 57-et megszüntet. A magyar szövetkezetek mint tagszövetkezetek megtarthatják különállásukat, autonómiájukat, és a korábbinál olcsóbban jutnak az iparcikkekhez.
Földreform 1945. március 23-án kiadják a földreformtörvényt, amelynek előírásai elsősorban a magyarokat sújtják. A földtörvény az 50 hektár fölötti kisajátítást írja elő, de lehetővé teszi a „határon kívül rekedtek”, a „kollaboránsok” és „menekültek” földjeinek elkobzását is. Hogy ki milyen kategóriába sorolható, azt diszkriminatív módon állapítják meg. Kollaboránsnak nyilvánítják például a szabályos sorozással a Székely Határvédelmi Erők keretében létrehozott, szervezett határőrzászlóaljakban szolgáló székelyeket is. A meghatározások pontatlansága lehetővé teszi, hogy azokat elsősorban a magyar és a német nemzetiségűekre alkalmazzák. Idézem Vincze Gábor történész összegzését: „Mindent összevetve elmondható tehát: a kisajátítást jórészt a magyarság (és természetesen az erdélyi németek) rovására hajtották végre.”
A föld elvételére elég egy egyszerű nyilatkozat, ezzel élnek is a vegyes népességű erdélyi települések románokból álló földosztási bizottságai, igyekeznek a magyarok földjeit kiosztani. Ezt jól mutatják az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megye statisztikai adatai: az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csupán 35 százalék. Ez általánosítható egész Észak-Erdélyre vonatkoztatva. A földreform hátrányos jellegét bizonyítja még az is, hogy a kisajátítás alá esők 94,6 százaléka erdélyi, és a kisajátított terület 49 százaléka is itt található.
Magyar Autonóm Tartomány (1952–1968)
Sztálin nyomására hozzák létre a történelmi Székelyföld területéből a Magyar Autonóm Tartományt, melynek központja Marosvásárhely. A MAT területét úgy alakítják ki, hogy a színromán Bodza-vidéket és a Felső-Maros-völgyet is hozzácsatolják, így 1956-ban a népességnek csak 77 százaléka magyar. A magyar lakosság kezdetben számarányának megfelelően vehet részt a tartomány vezetésében, szabadon használhatja a magyar nyelvet a közéletben is. Egyéb szempontból a tartomány úgy működik, mint Románia más régiói, csak a román pártpolitikát magyar nyelven hajtják végre. Jellemző, hogy a tartomány működési szabályzata sohasem készül el.
Az 1956-os magyar forradalommal való szimpátia kinyilvánítása miatt itt is megkezdődik a kulcspozíciók román kézbe juttatása. A forradalom leverése után Romániában mintegy 45 román és magyar nemzetiségűt végeznek ki. 3–4 ezer magyart zárnak börtönbe, a népesség arányaihoz mérve nagyobb számban a románoknál.
A MAT-ot 1960-ban átszervezik Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven úgy, hogy a magyar többségű Háromszéket Brassóhoz csatolják, miközben román vidékek kerülnek a megmaradt részhez. Amikor 1968-ban sor kerül a megyésítésre, felszámolják a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is. A törvény 1968. február 16-ai hatállyal lép érvénybe, lényegében egy formailag 16 évig létező tartományt számol fel, amely helyét három megye foglalja el. Ceauşescu meghagyja Székelyföld egységét, bár három külön megyébe gyömöszöli.
A román kommunizmus áldásai
Az 1956-os magyar forradalom után a román kisebbségpolitika gyökeresen megváltozik. 1959-ben megszüntetik a kolozsvári Bolyai Egyetemet, és egyesítik a román Babeş-egyetemmel. 1960-tól hozzáfognak a magyar tannyelvű általános iskolák és középiskolák román iskolákkal való egyesítéséhez is, felszámolják a magyar tannyelvű szakképzést. 1971 után Nicolae Ceauşescu nyíltan felvállalja az etnikailag is homogén nemzetállam megteremtését. E változást tükrözi a kisebbségek megnevezése is. Az 1984-ig használt „együttélő nemzetiség” fogalma helyet megjelenik a „magyar származású román dolgozók” megnevezés. Törvényben foglalt diszkrimináció érvényesül az iskolai oktatásban az 1973. május 13-án kiadott 273. számú törvényrendelet által. Ez meghatározza az induló osztályok létszámát. Ennek alapján a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatásban az ötödik osztály indításához legkevesebb 25 tanulót kell beíratni, míg a középfokú iskolákban 36-ot. A törvény előírja azt is, hogy mindazokon a településeken, ahol a nemzetiségek nyelvén iskola működik, kötelező román tagozatot is szervezni a tanulói létszámtól függetlenül. A nyolcvanas években rohamos ütemű az iskolák románosítása, a magyar középiskolai hálózat felszámolása. Csökkentik a felsőoktatási intézetekben a fenntartott magyar helyek számát. Folytatódik a felsőoktatást magyarul végzők román vidékre helyezése, a magyar iskolákat pedig feltöltik románokkal, így néhány év alatt a tantárgyak többségét románul oktatják. A kulturális intézmények fokozatos elsorvasztása mellett az 1980-as években a hatalom engedélyezi, sugallja a szélsőséges magyargyűlölő kiadványok megjelenését. Falurombolási tervek készülnek, serkentik az ország elhagyására az erdélyi magyarokat. A hivatalos nyilvántartás szerint az 1980-as években 63 427 magyar hagyja el Erdélyt. Az illegálisan menekülőkkel együtt számuk eléri a 100 000 főt. 1988-ban megtiltják a településneveknek a sajtóban a nemzeti kisebbségek nyelvén való használatát. 1989 után évekig magyarellenes hisztéria uralja a román médiát, mert a magyarság az új helyzetben követeli a saját iskolahálózat megteremtését. Ilyen körülmények közt, az 1990. február 10-i könyves-gyertyás magyar tiltakozások után, a magyarellenes szélsőséges erők március 19-én megszervezik a marosvásárhelyi, hat magyar ember halálát is okozó pogromot. Érdekes az, hogy az 1989. december 30-án megszüntetett Securitate helyébe március 26-án – a marosvásárhelyi eseményekre hivatkozva – szervezik újjá a titkosrendőrséget.
A demokráciában csalódott magyarok újabb százezrei veszik a vándorbotot. A magyarellenség az elmúlt negyedszáz év alatt kisebb-nagyobb intenzitással folytatódott. Nem véletlenül került sor 2013. október 27-én a székelyek nagy menetélésére.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lászlóffy Csaba ikerköteteit mutatták be a Minerva-házban
A rendezvény zenei aláfestéséről Oláh Mátyás (cselló) gondoskodott, Lászlóffy Csaba pedig több költeményét olvasta fel az ikerkötetekből, továbbá egy nemrég írt versét is meghallgathatták az egybegyűltek
Az elmúlt négy-öt évben írott verseket, valamint néhány régebbi költeményt is tartalmaznak Lászlóffy Csaba Pózok a sebezhetőn és Átörökített magány című iker-verseskötetei (Napkút Kiadó, Budapest), amelyeket szerdán délután ismerhettek meg az érdeklődők a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke hangsúlyozta: Lászlóffy Csaba „az az erdélyi magyar költő, akinek az életművében nem történt rendszerváltás 1989-ben. Azelőtt is ugyanazt írta és mondta, mint utána, úgyhogy ilyen értelemben folytonosság fedezhető fel nála”. Hozzáfűzte: amellett, hogy költő, drámaíró és közírói munkássága is jelentős, Lászlóffy Csaba a kezdetektől fogva külső munkatársa a Szabadságnak, az általa szerkesztett Tetőn oldalból az utókor megismerheti, hogy milyen típusú és minőségű irodalmat alkottak az erdélyi magyar írók, költők a ’90-es években és 2000 után. Tibori üdvözölte továbbá Ábrahám Jakab brassói grafikusművészt is, aki a köteteket illusztrálta, a bemutatóra pedig grafikáit hozta magával, amelyeket a Cs. Gyimesi Éva-teremben tekinthettek meg a résztvevők.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Kettős mércével méri a szélsőségeket a háromszéki prefektúra
Nem lehetett megtiltani az Új Jobboldal – Nouă Dreapta román szélsőséges szervezet tagjainak, hogy Sepsiszentgyörgyön ün- nepeljenek, ám a magyar szélsőségeseknek nem volt mit keres- niük a téren, hiszen ők nem ünnepelni akartak, gyalázták a csendőröket, állapította meg hétfői, értékelő sajtótájékoztatón Kovászna megye prefektusa. Dumitru Marinescu szerint mind- össze apró incidens zavarta meg a román nemzeti ünnepet Sep- siszentgyörgyön, egyébként csodálatos volt az esemény, ame- lyen 15.000-en vettek részt. Kovászna megye prefektusa rámu- tatott: elégedett az idei ünnepséggel, és főként a kormányhivatal és a brassói repülős klub közös akcióját, a repülős parádét és konfetti szórást emelte ki.
Elmondta: ezt a programot a prefektúra szervezte, a repülőből kidobott 21.000 három színű – piros, sárga és kék – szórólapot is ők rendelték. Dumitru Marinescu úgy tapasztalta nem történt szemetelés, hiszen a szórólapokat azonnal elkapkodták az ünneplők. Az újságírói felvetésre, hogy még hétfőn is fújta a szél a papírokat, a prefektus azt mondta, valószínű a tömbházak tetejéről hulltak le. A prefektus elmondta: azért nem hozták korábban nyilvánosságra a repülős parádét, mert havazás esetén arra nem kerülhetett volna sor, és nem akartak csalódást okozni az embereknek.
Dumitru Marinescu szerint Kovászna megyében tizenötezer résztvevője volt December 1-én, a román nemzeti ünnepségeknek, ebből tízezer ember Sepsiszentgyörgy központjában ünnepelt. Újságírói kérdésre válaszolva, hogy a Kovászna megyei csendőrök miért becsülték 2500-ra a sepsiszentgyörgyi ünneplők számát, a prefektus kifejtette: szerinte a csendőrök nem tudták jól megszámolni a tömeget. Hozzátette: vasárnap nem tudták használni a Székelyek Nagy Menetelése alkalmával bevetett „tömegszámláló készüléket”, mivel az azt szállító autó nem tudott behajtani az ünnepség helyszínére, magyarázta Dumitru Marinescu.
A háromszéki prefektus apró incidensnek minősítette azt, hogy Sepsiszentgyörgyön csendőrök dulakodtak a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjaival. Mint arról beszámoltunk az Új Jobboldal – Nouă Dreapta sepsiszentgyörgyi felvonulása ellen tüntető magyar fiatalok közül kettőt kiragadtak és megbírságoltak, amikor el akarták őket terelni a román nemzeti ünnepen részt vevők útjából.
Kovászna megye prefektusa, Dumitru Marinescu hétfői sajtótájékoztatóján kifejtette: erre az incidensre nem kellett volna sor kerüljön, a magyar fiatalok is tiszteletben kellett volna tartsák a románok ünneplését, és nem volt amit ott keressenek, hiszen nem ünnepelni mentek utcára. A prefektus emlékeztetett, hogy októberben a székelyek menetelésén azért nem történt incidens, mert a románok nem zavarták meg a tüntetést. A két magyar fiatalt azért állították elé, és büntették meg, mert szidalmazták a csendőröket, mondta a prefektus. Hozzátette: az Új Jobboldalt – Nouă Dreaptat nem volt ahogy leállítani, mert nem mondhatták nekik, hogy ne jöjjenek Sepsiszentgyörgyre ünnepelni. Az esemény előtt a sepsiszentgyörgyi önkormányzat minden tanácstagja, – magyarok és románok – közös állásfoglalásban határolódtak el a szélsőséges megnyilvánulásoktól, így az Új Jobboldal – Nouă Dreapta és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom akciójától egyaránt.
Sepsiszentgyörgyön vasárnap az Új Jobboldal tagjai egyebek között azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!", „Székelyföld nem létezik!", a mintegy 30 magyar fiatal pedig a „Székelyföld nem Románia!", „Az idegenek menjenek haza!" üzenettel válaszoltak.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma

"Fogyatékosok lesznek a magyar iskolák tanulói"
Mezey Sarolta
Tegnap sajtótájékoztatót tartott dr. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere, ahol a megszokott menetrend szerint és sajátos hangnemben folyt a beszámoló.
"Az Unireáról nem mondunk le!"
– A legnagyobb gondunk a bizonytalanság. Nagyon nehéz olyan várost vezetni, ahol a legtöbb iskolát szolgáltatták vissza a felekezeteknek. Ott van például az Unirea Főgimnázium ügye. Most mit csináljak? Egy egész életen át bért fizetek, csak azért, mert a lelkészek úgy akarják? Én úgy gondolom, hogy egy olyan emblematikus középiskoláról, amely évtizedeken át számos kiválóságot adott a városnak, nem mondhatunk le. Úgy gondolom, hogy ennek az iskolának továbbra is kétnyelvű tanintézménynek kell maradnia, mert így egészséges! Meg kell érteni végre, hogy a magyar diákok előnyére válik, ha románokkal járnak egy iskolába, mert ha a növendékek nem beszélnek románul, "fogyatékosok" lesznek! Milyen ügyvéd, szakember lesz abból, aki nem beszél románul?! Én úgy gondolom, hogy ha van a városban egy színvonalas színmagyar középiskola, akkor az Unireát meg kell hagyni vegyes iskolának, mert ez így természetes! Harcoltak azért, hogy visszakapják a Bolyait, tessék, visszakapták, s most életveszélyes állapotban van az épület. A diákokra dől a díszterem mennyezete, mert az egyház nem képes megjavíttatni – fejtette ki álláspontját a vegyes tannyelvű iskolákról a város vezetője. Szerinte aki tiszta magyar iskolába jár, fogyatékos, félszeg lesz! És hogy hitelessé tegye mondandóját, a paródia kedvéért egy ilyen képzelt "fogyatékos" nem tudom-jával is fűszerezte mondandóját.
A polgármester csak azt felejtette el hozzátenni, hogy hány hónapja nem fizetik a szerződésben megállapított bért az egyházaknak, a reformátusnak és a katolikusnak, amit azok az ingatlanok javítására fordítanának.
Ez az a színvonal, amit már egy magyar anyanyelvű újságíró, aki ráadásul tiszta magyar iskolába járt Bukarestben, és jól megérti, mit mond a román anyanyelvű polgármester, nem bír tovább.
Bíráló, sérelmekkel tele hangnem
– A politikusok összevissza beszélnek, a felelős helyhatóságokat keményen sújtják a felelőtlen döntéseikkel. Figyelmen kívül hagyják a helyi érdekeket és a kidolgozott stratégiákat. Autópályákat rajzolnak fel Románia térképére, kisiskolás stílusban ígérgetnek fűt-fát, összekeverik a településeket, de mikor lesz ebből valami? Év végi ígéretek ezek. De mi lesz a repülőtérrel, amelyet lassan belep a pókháló? Mit mondunk majd a befektetőknek mi, marosvásárhelyiek? Gyertek gyalog Marosvásárhelyre! Mert eddig csak ígérgettek nekünk! Mi lesz a sportlétesítményekkel? Két hete fogalmaztuk meg a tiltakozásunkat, de választ nem kaptunk. Mit tehetnek a polgármesteri hivatalok ilyen helyzetben, amikor a helyhatóságok megkérdezése nélkül hoznak őket érintő döntéseket? – sorolta a sérelmekbe burkolt problémákat tegnapi sajtótájékoztatóján dr. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere egyik témáról a másikra térve.
A polgármester kitért arra is, hogy javasolni fogja a megyei tanácsnak, üljenek le és beszéljék meg a fejlesztési stratégiákat, majd megkeresi a szomszédos megyék vezetőségét is, hogy kössenek együttműködési megállapodást Brassó, Szeben, Beszterce-Naszód, Hargita, Kolozs és Fehér megyékkel, hogy közösen dolgozzák ki az infrastruktúra fejlesztésére vonatkozó projekteket. Nem lehet, hogy Maros megye kimaradjon a fejlesztési tervekből. Miközben Brassó és Szeben megépítette a városi körgyűrűt, Marosvásárhelyen semmi sem épült, mert az itteni politikusok a kormányzással voltak elfoglalva, nem volt idejük a várost segíteni. A nagyvárosi övezet pedig kilenc éve "csendes", semmi sem történik a háza táján – mondta a polgármester.
Ami az üzemanyagra kirótt újabb adót illeti, az elöljáró kifejtette, emiatt a város havi százezer lejt veszít. Ez több mint évi egymillió lej. A pénz csak úgy elúszik, nem fordítható vissza. A gépkocsiparkot lassan fel kellene újítani, ehhez azonban pénz kellene.
Népújság (Marosvásárhely)

Kinda Kálmán verses hagyatéka
Habár a lázas szó betegséggel járó állapotra vonatkozik mindenekelőtt, a lelkesen vagy szenvedéllyel űzött emberi tevékenység minősítésére is ez a szó szolgál, nemkülönben a heves, megfeszített munkavégzést is lázasnak mondjuk. Valamiként aztán az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedét is ezzel a szóval illettük már az akkori hazai magyar közbeszédben, jószerével a heves, megfeszített nemzetiségi kultúraépítésre való tekintettel: azok a lázas hetvenes évek...
Tudja ezt elsősorban, aki átélte ezt az évtizedet, de az is meggyőződhet erről, aki ennek az időszaknak a krónikáját felnyitja. Számottevő eredményekre lehetne utalni itt a hazai magyar tudományosság, továbbá az irodalom, a képző- és színházművészet, a könyvkiadás, a televíziózás s a többi műhely kapcsán. Mindezzel a lázas „termeléssel” arányosan nőtt a „fogyasztás” mértéke, a kultúrát befogadó közönség számaránya és minősége is fokozatosan emelkedett. Nemcsak értelmiségi körökben találtak otthonra a szellemi értékek, de városokon és falvakon, nagyobb központokban és vidéken széles társadalmi rétegek részesültek a kultúra igazi értékeiben – s hadd tegyem hozzá: megfizethető áron.
Kapcsolatok létesültek és erősödtek meg értékek alkotói, befogadói és közvetítői között ilyen lelkesültségnek köszönhetően, valódi közösségi igények és szükségletek fogalmazódhattak meg mindenik tényező részéről, annak ellenére, hogy az országos politikai viszonyok mindennek nem kedveztek, a kommunista hatalom nyílt és burkolt módon egyaránt bomlasztotta, mérgezte a társadalmat. Ezúttal eme pezsgő légkört és társadalmi környezetet egy székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely esetével illusztrálnám, ahol hivatásos alkotók mellett műkedvelők is tollat fogtak, festőecsethez nyúltak, színpadra álltak, egyszóval keresték az önkifejezés számukra járható útjait. Példaként csak egyet, dr. Kinda Kálmán orvos esetét emelem ki, aki 1968 és 1979 között életének utolsó évtizedét töltötte ebben a kisvárosban, amikor mint műkedvelő jórészt a festészetet, faragászatot, fémdomborítást és a versírást választotta az önkifejezés, illetve az önismeret terepéül. Kinda doktor rövid élete folyamán (1921–1979) egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon mutatkozott be (Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben), de versei csak halála után 33 évvel váltak olvashatóvá. A hagyatékból közreadott kötetnek* nincs ugyan irodalomtörténeti relevanciája, emellett a versírás lázában gyakran válik dagályossá a kifejezés, máskor meg közhelyszerűvé, sok az üres szólam, a képzavar és az egyenetlenség az egyes versekben, a kötött formájúakban meg a ritmuszavar (egy alaposabb rostálás a szöveggondozó, Murányi János részéről csak jót tett volna!), de őrzi egy talán túl érzékeny és szenvedéllyel élő embernek az érzelmi és intellektuális reakcióit korának mindennapi történéseire, valamint közössége, a kisebbségben élő székely-magyarság történelmi helyzetére. Egy értelmiségi közérzetét és önkeresését követhetjük Kinda Kálmán egy-egy sikerültebb versében vagy versrészletében. („Egyedül vagyok az ütődött / Céltalanságok csonka szobra”; „Ragacsos sárban lassan döcögök / csődbe jutottam”; „Ködös, időtlen időkben élünk / S félünk, / Ködös lesz holnapunk is”; „Keserű vagyok, fekete, / pogány ördögök, sötét tagadás / vad, törvénytelen gyereke.”) Egyik felmenőjét idézve találja meg például a szépség iránti fogékonyságának és a zaklatott múltú Erdélyhez való ragaszkodásának gyökereit. „Egy régi-régi ősöm, / mikor már nagyon ösztövérre szegényedve / sorsa ezekre a balga tájakra vetette, / és elfogytak az arany billikomok, / gondolt egy nagyot: / a sárból, melybe már rég belehullani készült, / cserépkorsókat korongozott. (...) A Duna-medence / legeslegkeletibb, / legárvább, borús-bús sarkába vetve, (...) gondolok nagy ritkán nagyot: / az áldott-átkozott sárból, / amelybe hullani készülök, / álomkorsókat – // verseket / korongozok” – írja Homo faber című versében. Ami a „verseket korongozó” szerzőnek terjedelmesebb verseiben, mindenekelőtt a Dallamtalan dallamok ciklusba soroltakban nemigen sikerül, azt egy rövid lírai versével (Akt egy lugasban) eléri, azaz egyszerűséget és eredeti látásmód megnyilvánulását találhatja ebben az olvasó: „Olyan szép volt, / Gyönyörű márványtorzó, / Hogy térden állva kúszott felé / És keble közé / Hajtotta fejét / Egy rózsabimbó.” Ugyancsak letisztultságról tanúskodik és a vers végére tartogatott meghökkentéssel (hogy tudniillik jól vagyok, hiszen holnap temetnek!) kellő hatást ér el, hogy számon tartsa a kötet olvasója a Levél című búcsúverset, amelyből idézzük: „Kedveseim, / Ezennel tudatom levelemben, / hogy nagyon-nagyon jól vagyok. / Végre kimaradtak a szívrohamok / és a nyugtalanságok. (...) Ezennel tudatom még egyszer / azokkal, akik szerettek, / higgyétek el, hogy nagyon jól vagyok, / és nagyon jól érzem magam. // Holnap temetnek.” Kinda Kálmán megírta különben sírversét is, s ezt vésték aztán kopjafájára a Haszmann fivérek: „Minden levélre, száraz ágra / vérvörös könnyet hint az alkony. / Ősz van. Várnak a túlsó parton... / Úgy érzem, tél lesz nemsokára.”
Borcsa János
* Kinda Kálmán: Erdélyi litánia. Székelyudvarhely, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Meghátrált a kormány a fuvarozók sztrájkja miatt
Meghátrálásra kényszerítette a kormányt a fuvarozók hétfőn kirobbantott általános sztrájkja: az új, literenként plusz hétcentes jövedéki adót egyelőre csak a benzinre vetik ki januártól, a gázolajra nem.
Délután még úgy nézett ki, hogy napokon belül áruk nélkül maradhatnak a boltok, ugyanis a teherszállítók országszerte sztrájkba léptek a tervezett adó-emelés miatt – leállt a teljes kamionforgalom. Victor Ponta miniszterelnök azonban 16 órakor bejelentette, hogy az új adót egyelőre csak a benzinre vetik ki, a gázolaj esetében három hónappal elodázzák a hatályba léptetést. A kormányfő elmondta, Liviu Voinea költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter éppen Brüsszelben tárgyal az Európai Bizottság képviselőivel az új illeték bevezetésének halasztásáról a gázolaj esetében. Mint Ponta is hangsúlyozta, a teherautók többsége utóbbi üzemanyaggal működik. A kormányfő szerint a benzin esetében viszont marad az új jövedéki adó, „mert az amúgy is nálunk a legolcsóbb az Európai Unióból”, szerinte ugyanakkor ennek drágulása nem hatna ki összességében a román gazdaságra.
Ponta közölte, Voinea a hét végén informálisan tárgyalt már az EB és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselőivel, s az első jelzésekből úgy tűnt, hogy Brüsszel nem fog akadályokat gördíteni a terv elé. A kormányfő a tervekről már értesítette Traian Băsescu államfőt, illetve Mugur Isărescut, a Román Nemzeti Bank (BNR) elnökét, s azt mondja, ha az EB is rábólint, a módosítást már az e heti kormányülésen el lehet fogadni. A miniszterelnök egyúttal leszögezte, az intézkedés miatt nem kellene módosítani a 2014-es költségvetést, mivel egyes paraméterek újraszámolása révén le lehetne fedni ezt a három hónapot, s nem kellene új deficitcélt meghatározni.
„Ha örökre el tudnám halasztani, megtenném” – fogalmazott Ponta, aki azok után beszélt erről a lehetőségről, hogy már a hajnali órákban meghatározatlan időtartamra általános sztrájkot hirdettek a fuvarozók, s leállt a kamionforgalom az országban. Kora este még nem lehetett tudni, hogy kedden újraindul-e a kamionforgalom.
A szállítmányozók egyik fő kifogása éppen a hétcentes adó januártól tervezett kivetése volt, de emellett nehezményezik, hogy a közlekedésügyi tárca nem veszi figyelembe az ágazat sajátos gondjait. Az elégedetlenség nagy volt már korábban is, hiszen az új tárcavezető beiktatása óta még párbeszédre sem volt hajlandó, a hétcentes adó viszont betette az ajtót. A fuvarozók ugyanis – mint múlt heti közleményükben is leszögezték – aberrációnak nevezték a kormány indoklását, miszerint az üzemanyag a csökkenő világpiaci áraknak köszönhetően nem fog drágulni, ugyanis, bár itt nem lesz áremelés, más országokban csökkenni fognak az árak, így oda a versenyképesség. „Emellett a hétcentes adóból épülő autópályákat is csak díj ellenében lehet majd használni, ahogy az nemrég a kormány részéről elhangzott” – sorolták tovább aggályaikat a szállítmányozók.
A nemzetközi fuvarozók szövetsége ugyanakkor hétfőn szintén közleményben szögezte le, hogy a 2014-2020-as időszakra stratégiai partnerségre lenne szükség a kormány és a szállítmányozók képviselői között, ennek érdekében pedig ők is párbeszédet sürgetnek. Mint hangsúlyozták, annyi keserűség gyűlt fel az ágazatban tevékenykedőknek, hogy nem kizárt, hogy a feszültségek csak tovább fokozódnak.
Forgalomkorlátozások Erdély-szerte
Bár az előzetes bejelentések még arról szóltak, hogy december 9-én reggel el sem indulnak a teherautók, amelyek úton vannak pedig a legközelebbi parkolóig mennek csak el, hétfő reggel végül a tiltakozás más formáival is éltek az érintettek. Országszerte okozott fennakadást a közlekedésben, hogy a kamionosok óránként 5 kilométer/órás sebességgel vonultak az országutakon, torlódás alakult ki ugyanakkor a határátkelőknél is.
Az Arad megyei Pécska környékén például már a déli órákban 150 teherautó vonult csigalassúságú tempóban a magyar határ felé vezető főúton. A résztvevők úgy nyilatkoztak, további kollégák csatlakozására számítanak, s két „vonulás” között az út szélén parkoltak le, de egyelőre nem jelezték, hogy útzárra készülnének.
Szatmár megyében is a határátkelő forgalmát bojkottálták a sofőrök: a petei vámnál mintegy 150 teherautó húzott le az út szélére, ami a rendőrségi közbelépés ellenére is nagyban akadályozta a többi gépjármű haladását.
A Krónika egy, a helyszínen veszteglő gépjárművezetőtől úgy értesült: jelentősen lelassult a forgalom a kamionstop miatt Kolozsvár környékén is. A kincses város nyugati kijáratánál a kora délutáni órákban is csak lépésben tudtak haladni a több kilométert alkotó sorban felgyűlt személygépkocsik, mivel az észak-erdélyi autópálya gyalui feljárójánál a veszteglő teherautók mindkét sávon megbénították a közlekedést.
Ioan Muncaciu, a kis szállítók Kolozs megyei szervezetének elnöke a helyszínen úgy nyilatkozott, a hétcentes pluszadó mellett azért is vonultak utcára, mivel túlságosan borsosnak tartják a közlekedési rendőrség által alkalmazott bírságok összegét. A hétcentes adó kapcsán egyébként Muncaciu elmondta, számításaik szerint egy évente 150 ezer kilométert megtevő, 7 tonnásnál kisebb kamion esetében már évi 2700 eurós plusz költséggel kell számolni, egy tíz járművel dolgozó cégnél tehát ez már 27 ezer euró, ami miatt már szerinte sok vállalat csődbe is mehet.
Nem hivatalos információk szerint hasonló forgalomkorlátozásra kellett számítani a nap folyamán a Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő országúton Élesdnél, illetve Brassó környékén is.
Szeben megyében eközben már a reggeli órákban leállt a forgalom az A1-es autópálya egy részén a 120 itt leparkolt kamion miatt. A rendőrség közbelépésére volt szükség, hogy a közlekedés ismét megindulhasson – végül egy óra után történt ez meg, de továbbra is nehézkes maradt a haladás, mivel a teherautósok ott maradtak a helyszínen.
Temesváron a terelőút mentén parkolt le több tucat kamion, Nagybányán a város bejáratánál nehezítették tovább a forgalmat, ami amúgy sem volt zökkenőmentes a sűrű havazás miatt, s az ország más vidékein is szerveztek hasonló akciókat.
Aggódnak a bevásárlóközpontok képviselői
Eközben máris aggodalmuknak adtak hangot a nagy bevásárlóközpontok képviselői: szervezetük közleménye arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a kamionosok nem kezdik újra a munkát, akkor két-három napon belül a boltok friss áruk – tej, gyümölcs, zöldség, hús – nélkül maradnak, de főként így, a karácsony közeledtével más termékek esetén is kimerülhetnek a készletek.
A hétfői közleményből ugyanakkor az is kiderül, hogy a nagy bevásárlóközpontok képviselőinek sem tetszik a hétcentes adó, de ígérik, mindent megpróbálnak majd megtenni, hogy a fogyasztók a lehető legkisebb mértékben érezzék meg az üzemanyag-drágulást.
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön Victor Ponta az olajipari vállalkozókra is próbált hatni, hogy az intézkedést a lehető legkevésbé érezzék meg a lakosok, illetve a román gazdaság, a zártkörű tárgyalásról azonban sem a kormányfői hivatal, sem az ágazat képviselőitől nem érkezett semmiféle közlés.
Eközben Traian Băsescu államfő is próbál nyomást gyakorolni a kabinetre: nemrég jelezte, hogy visszaküldi a költségvetést a parlament elé, amennyiben az számolni fog az üzemanyagokra kivetett illetékkel, majd múlt hétfőn bejelentette, nem írja alá a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) megkötött készenlétihitel-megállapodás vállalásait tartalmazó szándéknyilatkozatot sem, mivel az is tartalmazza a hétcentes adót.
Kedden ugyan a témában tárgyalóasztalhoz ült a kormányfő és az államelnök, nem sikerült közös álláspontot kialakítaniuk. A parlament végül másnap elfogadta a költségvetést, amely számol az új adónem bevételeivel.
Băsescu azt mondta, amint megkapja a dokumentumot, húsz napja van eldönteni, hogyan jár el, de korábbi bejelentései arra engednek következtetni, hogy nem fogja elsietni a döntést. Mint mondta, részletesen meg kívánja vizsgálva a 2014-es állami költségvetést. Mint ismeretes, korábban már jelezte, úgy kívánja visszaküldeni a dokumentumot a parlament elé, hogy abban megjelöli, milyen más forrásokból lehetne előteremteni a hétcentes adóból tervezett bevételeket.
Hétfő este pedig a fejlemények tükrében úgy nyilatkozott, nem elégíti ki ugyan az intézkedés, de ez legalább jelzi a párbeszédkészséget. Az államfő azt mondta: megvannak az ötletei a kieső összegek pótolására.
Krónika (Kolozsvár)

Felmentették Rácz Károlyt (Végleges ítélet született)
Felmentette a korrupció vádja alól Rácz Károly volt kézdivásárhelyi polgármestert a bukaresti Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék.
A bírói testület december 9-én nem adott helyt a Korrupcióellenes Ügyészség brassói területi kirendeltsége július 8-án iktatott fellebbezési keresetének, melyet a vádhatóság a brassói táblabíróság április 24-én hozott felmentő ítélete ellen nyújtott be Rácz Károly ügyében. A legfelsőbb bíróságon született ítélet jogerős, ezzel lezárult a 2011. március 11-e óta zajló per. Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy 2011-ben legnagyobb nemzeti ünnepünk előtt pár nappal, március 11-én az ügyészek tettenérést szerveztek, melynek során állításuk szerint rajtakapták Rácz Károly akkori polgármestert, amint pénzt – tízezer lejt – fogadott el egy helyi vállalkozótól, Áda Józseftől. Kenőpénz elfogadásának gyanújával előzetes letartóztatásba helyezték az elöljárót. A tettenérést házkutatás követte, azzal egy időben lepecsételték a polgármester irodáját, illetve ott is foglaltak le iratokat, és hordozható számítógépét is magukkal vitték. Délután 3 óra előtt néhány perccel bukaresti ügyvédje társaságában még megjelent a városházán – két órával később azonban huszonnégy órára őrizetbe vették. Március 12-én este zárt tárgyalás után a Kovászna Megyei Törvényszék elrendelte a 29 napos előzetes letartóztatást, majd megbilincselve kísérték a megyei rendőrség fogdájába. A Magyar Polgári Párt alelnöki tisztségét is betöltő Rácz őrizetbe vétele miatt nem került sor az MPP kézdivásárhelyi országos kongresszusára, melyre Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés elnökét is várták, aki a kialakult kényes helyzet miatt le is mondta kézdivásárhelyi útját. Az MPP kezdetektől az RMDSZ-t gyanította Rácz őrizetbe vétele mögött, a szövetség helyi vezetői viszont a polgármester korrupciógyanús ügye miatt támadták a polgáriakat. „A Magyar Polgári Párt az időzítés miatt az RMDSZ kezét látta Rácz Károly őrizetbe vétele mögött. Kézdivásárhelyen, a Magyar Polgári Párt március 14–15-ei rendezvényeinek helyszínén rendkívüli és váratlan helyzet állt elő Rácz Károly polgármester előzetes letartóztatása következtében. Az ártatlanság vélelme alapvető emberi jog, a Magyar Polgári Párt bízik Rácz Károly ártatlanságában. Bízunk az igazságszolgáltatás objektív munkájában, melyre azonban árnyékot vet, hogy az ügyészség akciója olyan időpontban következett be, amikor Rácz Károly két fontos rendezvénynek lenne a házigazdája. Ugyanakkor, mivel a feljelentés egy RMDSZ-hez közel álló vállalkozótól származik, a Magyar Polgári Párt nem lepődne meg, ha az RMDSZ állna Rácz Károly letartóztatása mögött. Kézdivásárhely polgármestere iránti együttérzésből és szolidaritásból a Magyar Polgári Párt úgy döntött, hogy rendezvényei házigazdájának hiányában lemondja, illetve nem tartja meg azokat” – állt a párt akkor kiadott sajtóközleményében. Tamás Sándor megyeitanács-elnök, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke viszont azt mondta: a céhes várost 605 éve, megalapítása óta nem érte ekkora szégyen, mint a polgármester kenőpénzügyével. Rácz első perctől mindvégig ártatlannak vallotta magát, és azt hangoztatta, hogy csapdába csalták, politikai játékot látott letartóztatása mögött. Bevallása szerint a barátjától, Áda Józseftől kölcsönt kért, hogy törlessze bajban levő cége adósságát. Ügyvédjén keresztül Rácz fellebbezett előzetes letartóztatása ellen, de a brassói ítélőtábla nem adott helyt kérésének. Március 21-én másodszor is kérte ideiglenes szabadlábra helyezését jogi felügyelet alatt, ezúttal a Kovászna Megyei Törvényszéken, de ezt a fellebbezését is elutasították. A brassói táblabíróságon március 25-én Rácz Károly ügyvédjei harmadszor is fellebbeztek, ezúttal a Kovászna Megyei Törvényszék március 22-i elutasító döntése ellen, azt kérve, védencüket helyezzék ideiglenesen szabadlábra jogi felügyelet alatt. Harmadszor is elutasító ítélet született. Időközben a Korrupcióellenes Ügyészség korrupció alapos gyanúja miatt vádat emelt ellene. Április 8-án a brassói ítélőtábla végül helyt adott Rácz Károly kérésének, és úgy döntött, szabadlábon védekezhet, nem hosszabbította meg a másnap lejáró huszonkilenc napos vizsgálati fogságot. Rácz nem hagyhatta el Kézdivásárhely területét, de már szabadlábon védekezhetett a korrupcióellenes ügyészség brassói kirendeltségének vádjaival szemben. A döntés nyomán Kézdivásárhely tisztségéből felfüggesztett polgármestere április 8-án 16 óra 2 perckor hagyta el a Kovászna megyei rendőrség fogdáját, a kijáratnál családtagjai és néhány párttársa várta. A korrupcióellenes ügyészség április 6-i sajtóközleménye arról tájékoztatott, hogy elkészült a vádirat, és csúszópénz elfogadása miatt emeltek vádat a kézdivásárhelyi városatya ellen, zárolták ingatlanjainak egy részét. Rácz Károly újabb védőügyvédje a brassói Ioan Adam egyetemi tanár, a Szociáldemokrata Párt volt parlamenti képviselője lett. Szabadulása után Rácz visszatért hivatalába. A 2011/119/1399-es számot viselő bűnvádi perben az első tárgyalásra április 18-án a Kovászna Megyei Törvényszéken került volna sor, de védőügyvédje halasztást kért és kapott. A következő tárgyaláson, május 18-án Áda Józsefet is kihallgatták. Időközben lezajlottak az önkormányzati választások, a második polgármesteri tisztségre pályázó Rácz Károly nem szerzett újabb mandátumot – 25 százalék körüli eredményt ért el –, a céhes város vezetője az RMDSZ színeiben indult Bokor Tibor lett, aki a választók mintegy 47 százalékának bizalmát nyerte el. Rácz tanácstagi mandátumot nyert, de erről is lemondott 2013 januárjában. Ezt megelőzően, több mint tíz tárgyalás és többszöri halasztás után 2012. december 14-én alapfokú ítélet született: a Kovászna Megyei Törvényszék kenőpénz többszöri elfogadásáért négyévi börtönre ítélte Rácz Károlyt – ezt azonban nem kellett letöltenie, büntetését hat évre feltételesen felfüggesztették. December 20-án Rácz megfellebbezte az alapfokú döntést. A brassói táblabíróságon március 12-ére tűzték ki az első fellebbezési tárgyalását. A taláros testület helyt adott a kérésnek, és április 9-én 12 órára halasztotta a fellebbezés érdembeni tárgyalását. A brassói táblabíróság április 24-én hozott ítélete felmentette Rácz Károlyt, még a Kovászna Megyei Törvényszék által megszabott 41 000 lejt sem kellett visszafizetnie az őt feljelentő Áda József vállalkozónak. Az ítéletet a Korrupcióellenes Ügyészség ez év július 8-án fellebbezte meg a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéken – december 9-én a azonban a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben mentette fel Rácz Károlyt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KISEBBSÉGBEN: Van még 25 évünk?