Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. szeptember 17.
Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 19.
"Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 19.
Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 22.
Folyamatos párbeszéd megteremtésére törekednek
Bemutatták a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát
Egymás megismerése, megértése és a különböző kulturális értékek tiszteletben tartása érdekében a város közösségei közötti folyamatos párbeszédet teremtené meg a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Charta, amelyet helyi kulturális intézmények és kisebbségi közösségek képviselői írtak alá tegnap a Művészeti Múzeumban.
A háromnyelvű (román, magyar, angol) dokumentumban leszögezett alapelvek között az is szerepel, hogy az aláíró felek elutasítják a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formáját, s a kulturális kreativitást, valamint a művészetek értékközvetítő szerepének erősítését helyezik előtérbe. A szereplők együttműködése révén, a különböző válaszfalak lebontásával Kolozsvár sok város számára szolgálhat modellként – fogalmazódott meg a rendezvényen. A kezdeményezés pozitív hozadékaiban egyelőre csak reménykedhetünk, legalábbis a kézzelfoghatóbb elképzelések hiányában.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
Bemutatták a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát
Egymás megismerése, megértése és a különböző kulturális értékek tiszteletben tartása érdekében a város közösségei közötti folyamatos párbeszédet teremtené meg a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Charta, amelyet helyi kulturális intézmények és kisebbségi közösségek képviselői írtak alá tegnap a Művészeti Múzeumban.
A háromnyelvű (román, magyar, angol) dokumentumban leszögezett alapelvek között az is szerepel, hogy az aláíró felek elutasítják a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formáját, s a kulturális kreativitást, valamint a művészetek értékközvetítő szerepének erősítését helyezik előtérbe. A szereplők együttműködése révén, a különböző válaszfalak lebontásával Kolozsvár sok város számára szolgálhat modellként – fogalmazódott meg a rendezvényen. A kezdeményezés pozitív hozadékaiban egyelőre csak reménykedhetünk, legalábbis a kézzelfoghatóbb elképzelések hiányában.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 24.
A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 26.
Népesedési konferencia Temesváron: Áldás, népesség!
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szervezett konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én a hollandiai Juhász István Alapítvány, az Új Ezredév Református Egyházközség, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Partiumi Keresztény Egyetem Teológiai Tanszéke és Tőkés László európai parlamenti képviselő budapesti irodája. Az eszmecsere helyszíne a még mindig épülőfélben lévő Új Ezredév Református Központ volt.
A kétnapos rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal. A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett „a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre”.
A két nap során tucatnyi előadás, számos üzenet, hozzászólás és kérdésfelvetés hangzott el, többször tartottak igei alapú áhítatot, bemutattak több könyvet, megnyitottak egy ad hoc kiállítást. Énekszolgálattal az Új Ezredév Kórus működött közre. A konferencia előadói között volt Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Toró T. Tibort, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Juhász Tamás teológiai professzor, Vetési László református lelkipásztor, szórványügyi előadó, Bodó Barna politológus professzor, Szekernyés János közíró, helytörténész, Erdei Ildikó, a Bartók Béla Gimnázium igazgatója, Mihai Androne filozófus, professzor, Alin Gavreliuc szociológus, professzor, Stevan Bugarski kutató, Hermán M. János teológiai professzor.
Az Áldás, népesség! Letelepedés – elvándorlás a Bánságban című konferencia elsősorban a bánsági kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kénytelenek voltak kitérni mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós államtitkár szerint például fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: „azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a baj”. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek.
Tőkés László a konferenciát záró előadásában elmondta: nem véletlenül választotta ennek mottójául Ady Endre egyik versének vészjósló címét: „A szétszóródás előtt”. Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalom tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és diszlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. S fölolvaszt a világ kohója – mondja Ady, mintegy ráerősítve a herderi jóslatra: szétszóródunk, felszívódunk, eltűnünk. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán – vélte Tőkés László. Nagyon meg kell vetnünk a lábunkat ebben a mostani helyzetben, nagyon erős hitre és nagyon komoly tisztánlátásra van szükségünk, közös politikai akaratra, de erkölcsi erőre is, hogy megérdemelhessük az isteni áldást abban az értelemben, ahogy a konferencia címe is utal rá. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Tőkés László beszédében kitért arra is, hogy milyen vélemények, irányzatok, érdekek dominálnak napjainkban az európai politikában, milyen viták osztják meg még az unión belül is az országokat és kormányokat, holott semmi kétség, hogy a migránsválságban nagy szükség lenne az európai összefogásra és a közös érdekvédelemre. (Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája)
vajma.info
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szervezett konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én a hollandiai Juhász István Alapítvány, az Új Ezredév Református Egyházközség, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Partiumi Keresztény Egyetem Teológiai Tanszéke és Tőkés László európai parlamenti képviselő budapesti irodája. Az eszmecsere helyszíne a még mindig épülőfélben lévő Új Ezredév Református Központ volt.
A kétnapos rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal. A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett „a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre”.
A két nap során tucatnyi előadás, számos üzenet, hozzászólás és kérdésfelvetés hangzott el, többször tartottak igei alapú áhítatot, bemutattak több könyvet, megnyitottak egy ad hoc kiállítást. Énekszolgálattal az Új Ezredév Kórus működött közre. A konferencia előadói között volt Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Toró T. Tibort, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Juhász Tamás teológiai professzor, Vetési László református lelkipásztor, szórványügyi előadó, Bodó Barna politológus professzor, Szekernyés János közíró, helytörténész, Erdei Ildikó, a Bartók Béla Gimnázium igazgatója, Mihai Androne filozófus, professzor, Alin Gavreliuc szociológus, professzor, Stevan Bugarski kutató, Hermán M. János teológiai professzor.
Az Áldás, népesség! Letelepedés – elvándorlás a Bánságban című konferencia elsősorban a bánsági kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kénytelenek voltak kitérni mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós államtitkár szerint például fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: „azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a baj”. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek.
Tőkés László a konferenciát záró előadásában elmondta: nem véletlenül választotta ennek mottójául Ady Endre egyik versének vészjósló címét: „A szétszóródás előtt”. Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalom tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és diszlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. S fölolvaszt a világ kohója – mondja Ady, mintegy ráerősítve a herderi jóslatra: szétszóródunk, felszívódunk, eltűnünk. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán – vélte Tőkés László. Nagyon meg kell vetnünk a lábunkat ebben a mostani helyzetben, nagyon erős hitre és nagyon komoly tisztánlátásra van szükségünk, közös politikai akaratra, de erkölcsi erőre is, hogy megérdemelhessük az isteni áldást abban az értelemben, ahogy a konferencia címe is utal rá. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Tőkés László beszédében kitért arra is, hogy milyen vélemények, irányzatok, érdekek dominálnak napjainkban az európai politikában, milyen viták osztják meg még az unión belül is az országokat és kormányokat, holott semmi kétség, hogy a migránsválságban nagy szükség lenne az európai összefogásra és a közös érdekvédelemre. (Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája)
vajma.info
2015. szeptember 28.
Áldást, békességet, gyarapodást
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szerveztek konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én. A rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal.
A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre.
A konferencia elsősorban a bánsági nemzeti kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kitértek, mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a gond. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek. Tőkés László EP-képviselő elmondta, Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalommal tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és dizlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szerveztek konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én. A rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal.
A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre.
A konferencia elsősorban a bánsági nemzeti kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kitértek, mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a gond. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek. Tőkés László EP-képviselő elmondta, Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalommal tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és dizlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 29.
Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 2.
Hitélet – Nagyváradon találkoztak az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek
A kolozsvári Szent Mihály egyházközség Nőszövetségének küldöttsége is részt vett az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesületének (ERKNE) őszi találkozóján, amelyre szeptember 21. és 23. között Nagyváradon került sor. A rendezvény mottója Avilai Nagy Szent Teréztől származott: „A legbiztosabb nem akarni mást, csak amit Isten akar, Aki jobban ismer minket, mint mi magunkat...”
A tanulságos, időszerű s a jövőbeni tevékenységet előrevetítő országos rendezvényről Fábián Máriát, az ERKNE és egyben a Szent Mihály nőszövetség elnökasszonyát kérdeztük.
– Kik szervezték és kik vettek részt ezen a lelkigyakorlattal összekötött országos találkozón?
– A fórumot ez alkalommal a várad-olaszi Szent Rita (elnök Stelli Olga, lelkivezető Kiss Albert atya) és a várad-velencei Lisieux-i Kis Szent Teréz (elnök Fleisz Judit, lelkivezető Curaliuc Demeter atya) nőszövetségek szervezték, amelyen 30 erdélyi katolikus nőszövetség elnöknői, illetve 13 lelkivezető pap, több mint 60 személy vett részt. A rendezvény Böcskei László nagyváradi megyéspüspök támogatásával jött létre, fővédnöke Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes, országos lelkivezető volt.
F. Gy.
Szabadság (Kolozsvár)
A kolozsvári Szent Mihály egyházközség Nőszövetségének küldöttsége is részt vett az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesületének (ERKNE) őszi találkozóján, amelyre szeptember 21. és 23. között Nagyváradon került sor. A rendezvény mottója Avilai Nagy Szent Teréztől származott: „A legbiztosabb nem akarni mást, csak amit Isten akar, Aki jobban ismer minket, mint mi magunkat...”
A tanulságos, időszerű s a jövőbeni tevékenységet előrevetítő országos rendezvényről Fábián Máriát, az ERKNE és egyben a Szent Mihály nőszövetség elnökasszonyát kérdeztük.
– Kik szervezték és kik vettek részt ezen a lelkigyakorlattal összekötött országos találkozón?
– A fórumot ez alkalommal a várad-olaszi Szent Rita (elnök Stelli Olga, lelkivezető Kiss Albert atya) és a várad-velencei Lisieux-i Kis Szent Teréz (elnök Fleisz Judit, lelkivezető Curaliuc Demeter atya) nőszövetségek szervezték, amelyen 30 erdélyi katolikus nőszövetség elnöknői, illetve 13 lelkivezető pap, több mint 60 személy vett részt. A rendezvény Böcskei László nagyváradi megyéspüspök támogatásával jött létre, fővédnöke Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes, országos lelkivezető volt.
F. Gy.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 3.
László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 3.
Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 5.
Multikulti vagy antikulti
1961-ben, amikor Marosvásárhelyen éltünk, édesapám egy sürgős családi ügyben szülővárosába, Nagyszentmiklósra utazott. Igen, Bartók Béla szülőhelyére. Magával vitt engem is. Nemcsak a vidék jóléte lepett meg – egy-egy sváb gazdaságban a csűr mutatósabbnak tűnt, mint a Mezőségen, sok volt az „arisztokrata kúria”, és a bánsági kisvárosban láttam először neonvilágítást egy üzletben – hanem egy számomra egészen új világot fedezhettem fel.
Amikor megérkeztünk a távoli rokonokhoz, magyarul beszélgettünk, természetesen. A hírre, hogy ott vagyunk, átjött egy román szomszéd, és mindenki románul beszélt. Amikor egy sváb látogató toppant be, mindnyájan németre váltottak. Volt egy szerb szomszéd is, akit szerbül köszöntött a már népesre duzzadt társaság, sajnos, édesapám – egyedül! – nem tudott szerbül.
Elbeszélésekből tudom, hogy sok német családban magától értetődőnek tekintették, hogy mindenki játszik valamilyen hangszeren, és így esténként kis zenekarok muzsikáltak. A szerbek kórusai csodaszámba mentek! A zsidóknak megvolt a saját kis, zárt, titokzatos világuk, amelybe a kívülállók nem léphettek be. Miért is léptek volna? Nem együttélés volt, ez csak hangzatos szólam, de egymás mellett vagy inkább párhuzamosan élő közösségek nagyjából békés élete, az volt.
Ioan Slavici román író (aki a magyarokat enyhén szólva nem kedvelte) önéletrajzában beszámol arról, hogy Világoson, ahol ő született, a monarchia idején két faluháza volt, két vezetéssel: egy a magyarok, egy a románok számára. Nem puszilóztak nyilvánosan a korzón, ne essünk naiv túlzásba, de megpróbáltak egymás tyúkszemére nem lépni.
Hogyha ez a multikulturalitás, két kézzel írom alá!
Körülbelül egyenlő kaliberű kultúrák egymást el-nem-gáncsoló versengése jót, szépet, hasznosat eredményez. A minden játékszabályt semmibe vevő vadság ránk erőszakolása, törvénynek álcázott diktátummal való elfogadtatása azonban a civilizációnk és kultúránk halálát jelentheti. Főleg, ha a másik fél nem is titkolja, ez a célja.
De ott motoszkál az elmémben a mondás, nem emlékszem, kitől származik: szakállas nőkkel nem lehet szakállas férfiakat feltartóztatni!
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
1961-ben, amikor Marosvásárhelyen éltünk, édesapám egy sürgős családi ügyben szülővárosába, Nagyszentmiklósra utazott. Igen, Bartók Béla szülőhelyére. Magával vitt engem is. Nemcsak a vidék jóléte lepett meg – egy-egy sváb gazdaságban a csűr mutatósabbnak tűnt, mint a Mezőségen, sok volt az „arisztokrata kúria”, és a bánsági kisvárosban láttam először neonvilágítást egy üzletben – hanem egy számomra egészen új világot fedezhettem fel.
Amikor megérkeztünk a távoli rokonokhoz, magyarul beszélgettünk, természetesen. A hírre, hogy ott vagyunk, átjött egy román szomszéd, és mindenki románul beszélt. Amikor egy sváb látogató toppant be, mindnyájan németre váltottak. Volt egy szerb szomszéd is, akit szerbül köszöntött a már népesre duzzadt társaság, sajnos, édesapám – egyedül! – nem tudott szerbül.
Elbeszélésekből tudom, hogy sok német családban magától értetődőnek tekintették, hogy mindenki játszik valamilyen hangszeren, és így esténként kis zenekarok muzsikáltak. A szerbek kórusai csodaszámba mentek! A zsidóknak megvolt a saját kis, zárt, titokzatos világuk, amelybe a kívülállók nem léphettek be. Miért is léptek volna? Nem együttélés volt, ez csak hangzatos szólam, de egymás mellett vagy inkább párhuzamosan élő közösségek nagyjából békés élete, az volt.
Ioan Slavici román író (aki a magyarokat enyhén szólva nem kedvelte) önéletrajzában beszámol arról, hogy Világoson, ahol ő született, a monarchia idején két faluháza volt, két vezetéssel: egy a magyarok, egy a románok számára. Nem puszilóztak nyilvánosan a korzón, ne essünk naiv túlzásba, de megpróbáltak egymás tyúkszemére nem lépni.
Hogyha ez a multikulturalitás, két kézzel írom alá!
Körülbelül egyenlő kaliberű kultúrák egymást el-nem-gáncsoló versengése jót, szépet, hasznosat eredményez. A minden játékszabályt semmibe vevő vadság ránk erőszakolása, törvénynek álcázott diktátummal való elfogadtatása azonban a civilizációnk és kultúránk halálát jelentheti. Főleg, ha a másik fél nem is titkolja, ez a célja.
De ott motoszkál az elmémben a mondás, nem emlékszem, kitől származik: szakállas nőkkel nem lehet szakállas férfiakat feltartóztatni!
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 6.
Szilágyi Zsolt: szabadság nélkül nincs teljes értékű élet
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ebben az évben is megemlékezett az aradi vértanúkról.
Október 5-én este, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Mint elmondta, október 6-át Magyarország kormánya 2001 novemberében nyilvánította nemzeti gyásznappá, s a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban.
A Nagyváradi Asszonykórus lélekemelő szolgálata után Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Rövid emlékező beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is” – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd 89-ben, titokban, a „szekuritáté” megfigyelése alatt, elutazni Aradara, a vesztőhely közelébe.
A Néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat.”
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című összeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget.
Október 6-án délelőtt, az EMNT és a Néppárt vezetői megkoszorúzták Nagy Sándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is. A Néppárt nevében koszorút helyezett el Zatykó Gyula, a Néppárt országos alelnöke, Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke, Moldován Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke és a nagyváradi elnökség több tagja. Az EMNT és Tőkés László EP-képviselő nevében koszorút helyezett el Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, Orbán Mihály, a képviselő irodavezetője és Agyagási Ernő, az EMNT Bihar megyei alelnöke.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ebben az évben is megemlékezett az aradi vértanúkról.
Október 5-én este, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Mint elmondta, október 6-át Magyarország kormánya 2001 novemberében nyilvánította nemzeti gyásznappá, s a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban.
A Nagyváradi Asszonykórus lélekemelő szolgálata után Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Rövid emlékező beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is” – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd 89-ben, titokban, a „szekuritáté” megfigyelése alatt, elutazni Aradara, a vesztőhely közelébe.
A Néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat.”
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című összeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget.
Október 6-án délelőtt, az EMNT és a Néppárt vezetői megkoszorúzták Nagy Sándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is. A Néppárt nevében koszorút helyezett el Zatykó Gyula, a Néppárt országos alelnöke, Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke, Moldován Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke és a nagyváradi elnökség több tagja. Az EMNT és Tőkés László EP-képviselő nevében koszorút helyezett el Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, Orbán Mihály, a képviselő irodavezetője és Agyagási Ernő, az EMNT Bihar megyei alelnöke.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma
2015. október 6.
Harmincéves a Hahota
Ezelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is.
Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti.
Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet.
De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben.
A kényszerszünet vége
A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.)
Újra a régi...
A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést.
A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik.
Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere.
Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én).
Hahotások három évtizede
Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
Ezelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is.
Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti.
Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet.
De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben.
A kényszerszünet vége
A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.)
Újra a régi...
A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést.
A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik.
Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere.
Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én).
Hahotások három évtizede
Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2015. október 7.
„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 8.
Antal Árpád: nehéz román partnert találni
A belpolitikai instabilitás miatt nehéz megtalálni a román partnereket a magyar–román együttélési stratégia kialakítására, erre minden bizonnyal nyugati partnerek bevonására is szükség lesz – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró elmondta: csakis a nemzetközi nyomás mozdíthatja előre az erdélyi magyarok ügyeit.
Antal Árpád szerint „minden irányból” megvan az akarat az elmúlt évben Allen H. Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet volt elnöke által kezdeményezett magyar–román tárgyalások folytatására. Antal Árpád hozzátette, jelenleg az országban akkora a politikai bizonytalanság, hogy nehéz megfelelő román tárgyalópartnereket találni ahhoz, hogy haladjanak az egyeztetéssel.
„Két évvel ezelőtt még egyértelműen látszott, kit kell egy asztalhoz ültetni, hogy megegyezés esetén kialakulhasson egy magyar–román együttélési stratégia az elkövetkező 10–15 évre, ám ma már nehéz ezeket az embereket megtalálni” – jegyezte meg az elöljáró.
Tavaly májusban a közvetítésre bejelentkezett Friends of The Project on Ethnic Relations Egyesület (FPER) égisze alatt az RMDSZ politikusai kétszer is tárgyaltak a román pártok képviselőivel, az egyeztetéseket ugyanaz az Allen H. Kassof kezdeményezte, aki az 1993-as neptuni találkozót is vezette.
Antal Árpád hangsúlyozta, a székelyföldi románság képviseletét „önkényesen kisajátító” Kovászna, Hargita, Maros Megyei Románok Civil Fóruma nem reprezentatív, ezt az is bizonyítja, hogy a 2008-as választásokon a függetlenként induló Mădălin Guruianu ugyanannyi szavazatot kapott, mint a fórum által támogatott román pártok szövetsége. Antal Árpád számára egyértelmű, hogy a székelyföldi románok nehéz helyzetben vannak, mert „ha megpróbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, párbeszédet folytatni a magyarokkal, azonnal megbélyegzik őket, rájuk sütik a nemzetárulás bélyegét” – fogalmazta meg az elöljáró.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a fórum vezetőivel nehéz úgy párbeszédet folytatni, hogy ők folyamatosan tagadják a székely magyarság létét. „Ezért van szükség a nemzetközi nyomásra, ugyanakkor Bukarestben is vannak román politikusok, akik sokkal higgadtabban látják a magyarok helyzetét, a hatáskörmegosztást, mint Mircea Duşa jelenlegi védelmi miniszter és társai” – szögezte le Antal Árpád.
Mint ismeretes, a Project of Ethnic Relations amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof – aki elmondása szerint felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon egy újabb magyar–román paktum megkötésében – meghívására Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke és Antal Árpád is jelen volt a Brassópojánán szervezett tavaly májusi egyeztetésen.
Az elöljárók elmondásuk szerint olyan román–magyar párbeszéd kialakítását sürgették, ahol az egyik fél nem erőből diktál a másik félnek, hanem a méltányosság és az együttműködés jegyében tudnak tárgyalni Székelyföld autonómiájáról. A két ellenzéki magyar párt vezetői akkor úgy nyilatkoztak, hasznos lenne az RMDSZ mellett a többi erdélyi magyar politikai erőt is bevonni a tárgyalásokba.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
A belpolitikai instabilitás miatt nehéz megtalálni a román partnereket a magyar–román együttélési stratégia kialakítására, erre minden bizonnyal nyugati partnerek bevonására is szükség lesz – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró elmondta: csakis a nemzetközi nyomás mozdíthatja előre az erdélyi magyarok ügyeit.
Antal Árpád szerint „minden irányból” megvan az akarat az elmúlt évben Allen H. Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet volt elnöke által kezdeményezett magyar–román tárgyalások folytatására. Antal Árpád hozzátette, jelenleg az országban akkora a politikai bizonytalanság, hogy nehéz megfelelő román tárgyalópartnereket találni ahhoz, hogy haladjanak az egyeztetéssel.
„Két évvel ezelőtt még egyértelműen látszott, kit kell egy asztalhoz ültetni, hogy megegyezés esetén kialakulhasson egy magyar–román együttélési stratégia az elkövetkező 10–15 évre, ám ma már nehéz ezeket az embereket megtalálni” – jegyezte meg az elöljáró.
Tavaly májusban a közvetítésre bejelentkezett Friends of The Project on Ethnic Relations Egyesület (FPER) égisze alatt az RMDSZ politikusai kétszer is tárgyaltak a román pártok képviselőivel, az egyeztetéseket ugyanaz az Allen H. Kassof kezdeményezte, aki az 1993-as neptuni találkozót is vezette.
Antal Árpád hangsúlyozta, a székelyföldi románság képviseletét „önkényesen kisajátító” Kovászna, Hargita, Maros Megyei Románok Civil Fóruma nem reprezentatív, ezt az is bizonyítja, hogy a 2008-as választásokon a függetlenként induló Mădălin Guruianu ugyanannyi szavazatot kapott, mint a fórum által támogatott román pártok szövetsége. Antal Árpád számára egyértelmű, hogy a székelyföldi románok nehéz helyzetben vannak, mert „ha megpróbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, párbeszédet folytatni a magyarokkal, azonnal megbélyegzik őket, rájuk sütik a nemzetárulás bélyegét” – fogalmazta meg az elöljáró.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a fórum vezetőivel nehéz úgy párbeszédet folytatni, hogy ők folyamatosan tagadják a székely magyarság létét. „Ezért van szükség a nemzetközi nyomásra, ugyanakkor Bukarestben is vannak román politikusok, akik sokkal higgadtabban látják a magyarok helyzetét, a hatáskörmegosztást, mint Mircea Duşa jelenlegi védelmi miniszter és társai” – szögezte le Antal Árpád.
Mint ismeretes, a Project of Ethnic Relations amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof – aki elmondása szerint felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon egy újabb magyar–román paktum megkötésében – meghívására Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke és Antal Árpád is jelen volt a Brassópojánán szervezett tavaly májusi egyeztetésen.
Az elöljárók elmondásuk szerint olyan román–magyar párbeszéd kialakítását sürgették, ahol az egyik fél nem erőből diktál a másik félnek, hanem a méltányosság és az együttműködés jegyében tudnak tárgyalni Székelyföld autonómiájáról. A két ellenzéki magyar párt vezetői akkor úgy nyilatkoztak, hasznos lenne az RMDSZ mellett a többi erdélyi magyar politikai erőt is bevonni a tárgyalásokba.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. október 9.
Tizenkét pannó az úton levésről, az egzotikumról, az idegenség megtapasztalásáról
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
„Mindig is izgatott a Faust-motívum”
Orbán János Dénes művének díszelőadásával ünnepelt a Csokonai színház
Orbán János Dénes A magyar Faust című tragikomédiájának díszelőadásával ünnepelte fennállásának 150 éves jubileumát szerdán este a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A magyar Faust ősbemutatóját múlt pénteken tartották, a szerdai díszelőadás a debreceni kőszínház 1865 október 7-i megnyitóját napra pontosan 150 évvel követte. Orbán János Dénes az MTI-nek elmondta, hogy a darab színrevitelére ez a tökéletes alkalom, témája ugyanis Debrecenhez köti: a 18. században élt Hatvani István professzor a főszereplője, aki 1740 és 1780 között a Debreceni Református Kollégiumban tanított, Európa-szerte híres volt, az elektromossági kísérletek egyik úttörője. Felidézte, hogy a művet a budapesti Nemzeti Színház kortárs dráma pályázatára írta 2004-ben.
– A Faust-motívum mindig is izgatott. Jókai Mór A magyar Faust című, a Hatvani István körüli legendákat feldolgozó novelláját már gyerekkoromban olvastam, és igen-igen felcsigázta az érdeklődésemet, azóta izgalomban tart ennek a titokzatos professzornak a figurája – részletezte a szerző. Hozzátette: elektromossági kísérletei miatt terjedt el a professzorról az a legenda, hogy az ördöggel cimborált. Halála után alakult ki a mítosz, amelyet feldolgozott Jókai mellett Mikszáth Kálmán Az ördöngös professzor című művében, valamint Arany János is írt verset róla Hatvani címmel.
Szabadság (Kolozsvár)
Orbán János Dénes művének díszelőadásával ünnepelt a Csokonai színház
Orbán János Dénes A magyar Faust című tragikomédiájának díszelőadásával ünnepelte fennállásának 150 éves jubileumát szerdán este a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A magyar Faust ősbemutatóját múlt pénteken tartották, a szerdai díszelőadás a debreceni kőszínház 1865 október 7-i megnyitóját napra pontosan 150 évvel követte. Orbán János Dénes az MTI-nek elmondta, hogy a darab színrevitelére ez a tökéletes alkalom, témája ugyanis Debrecenhez köti: a 18. században élt Hatvani István professzor a főszereplője, aki 1740 és 1780 között a Debreceni Református Kollégiumban tanított, Európa-szerte híres volt, az elektromossági kísérletek egyik úttörője. Felidézte, hogy a művet a budapesti Nemzeti Színház kortárs dráma pályázatára írta 2004-ben.
– A Faust-motívum mindig is izgatott. Jókai Mór A magyar Faust című, a Hatvani István körüli legendákat feldolgozó novelláját már gyerekkoromban olvastam, és igen-igen felcsigázta az érdeklődésemet, azóta izgalomban tart ennek a titokzatos professzornak a figurája – részletezte a szerző. Hozzátette: elektromossági kísérletei miatt terjedt el a professzorról az a legenda, hogy az ördöggel cimborált. Halála után alakult ki a mítosz, amelyet feldolgozott Jókai mellett Mikszáth Kálmán Az ördöngös professzor című művében, valamint Arany János is írt verset róla Hatvani címmel.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 10.
Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma
2015. október 10.
Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24.) portréja
Öröktűz
Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese".
A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…"
Oravecz Péter
(www.ujakropolisz.hu)
Népújság (Marosvásárhely)
Öröktűz
Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese".
A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…"
Oravecz Péter
(www.ujakropolisz.hu)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 14.
Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 14.
Párbeszéd a múlttal
Értékmegőrzést közvetítő tárlat
Látványos eseményen vehettek részt mindazok, akik a hétvégén az Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében megtekintették a Megújuló Épített Örökségünk című tárlatot, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Teleki László Alapítvány jóvoltából mutattak be.
Az 1999–2006 közt lebonyolított műemlékvédelmi programot szemléltető tárlat anyaga ízelítőt ad a Kárpát-medencei háromszáz állagmegóvó beavatkozásról vagy restaurátori feltárásról, valamint a húsz teljes körű felújításról. Az 1,3 milliárd forint értékű anyaországi támogatás több esetben is olyan helyzetben próbálta menteni a menthetőt, amikor az utódállam közönye mellett a helyi közösség megszűnése súlyosbította az épület romlását – tudtuk meg a munkával megbízott szakemberektől.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta, a 15. alkalommal, és Erdélyben immár nyolcadszor látható anyag ezúttal utolsó állomásához érkezett, lezárva az 1999-től 2006-ig tartó programot. Bokor Tibor polgármester köszöntőbeszédében rámutatott:
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nap mint nap egy olyan városban tevékenykedhetünk, amelynek épített öröksége jelentős, számunkra, természetesen, a legfontosabb. Néhány jellegzetessége egyedülálló a világon, ezt mi is tudjuk, büszkén dicsekszünk vele, ahol csak tehetjük.
A polgármester gondolatait folytatva Csibi Krisztina, a Magyarság Ház igazgatója elmondta, bukovinai székelyként tizedmagával érkezett itteni honfitársaihoz, majd a kiállítás eszmeiségét ecsetelve annak történetét ismertette. Szakmai részről a Teleki László Alapítvány igazgatója, dr. Diószegi László beszélt, sajnálatát fejezve ki a műemlékvédelemmel kapcsolatos általános ismeretek hiányosságait illetően, amelynek következtében még akkor is veszteségek érhetik az épített örökséget, ha annak a létét nem fenyegeti a pénzhiány. Bejelentette: 2016-tól Rómer Flóris néven újból beindul a program, ezért várják a javaslatokat a felújításra érdemes műemlékekkel kapcsolatban.
Kiss Loránd falkép- és Mihály Ferenc faanyag-restaurátor vetített képes előadásokban mutatták be a szakma szépségeit, az alkalmazott technikákat, valamint a műemlékmentés sikereit és határait, összefoglalva a tennivalók kifogyhatatlan tárházát. Kidomborították, a feladatok mértéke vidékenként változó: átívelnek a művészettörténeti feltáró munkától a másik végletig, a végleges enyészettel való szélmalomharcig, hiszen a műemlékek jelentős hányadánál a kisebbségbe szorult magyarok már nem tudják előteremteni a megfelelő erőforrásokat, vagy már át is adták helyüket más nemzetiségeknek, akik, ritka kivétellel, saját igényeikhez alakítják az épületeket, megszüntetve eredeti arculatukat. Több példát is felsoroltak, amikor már csak a romok konzerválását lehetett megoldani, ezért a fontossági sorrendet is ehhez igazítják. Megfogalmazásukban a restaurátor szakma a tudomány és a művészet olyan összekapcsolása, amely biztosítja a századokkal előttünk alkotó mesteremberekkel való párbeszédet.
A november 11-ig látogatható kiállítást a Molnár Józsiás Általános Iskola zenész gyerekeinek és tanáruknak, Diaconu Mónikának az előadása tette ünnepélyesebbé.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Értékmegőrzést közvetítő tárlat
Látványos eseményen vehettek részt mindazok, akik a hétvégén az Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében megtekintették a Megújuló Épített Örökségünk című tárlatot, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Teleki László Alapítvány jóvoltából mutattak be.
Az 1999–2006 közt lebonyolított műemlékvédelmi programot szemléltető tárlat anyaga ízelítőt ad a Kárpát-medencei háromszáz állagmegóvó beavatkozásról vagy restaurátori feltárásról, valamint a húsz teljes körű felújításról. Az 1,3 milliárd forint értékű anyaországi támogatás több esetben is olyan helyzetben próbálta menteni a menthetőt, amikor az utódállam közönye mellett a helyi közösség megszűnése súlyosbította az épület romlását – tudtuk meg a munkával megbízott szakemberektől.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta, a 15. alkalommal, és Erdélyben immár nyolcadszor látható anyag ezúttal utolsó állomásához érkezett, lezárva az 1999-től 2006-ig tartó programot. Bokor Tibor polgármester köszöntőbeszédében rámutatott:
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nap mint nap egy olyan városban tevékenykedhetünk, amelynek épített öröksége jelentős, számunkra, természetesen, a legfontosabb. Néhány jellegzetessége egyedülálló a világon, ezt mi is tudjuk, büszkén dicsekszünk vele, ahol csak tehetjük.
A polgármester gondolatait folytatva Csibi Krisztina, a Magyarság Ház igazgatója elmondta, bukovinai székelyként tizedmagával érkezett itteni honfitársaihoz, majd a kiállítás eszmeiségét ecsetelve annak történetét ismertette. Szakmai részről a Teleki László Alapítvány igazgatója, dr. Diószegi László beszélt, sajnálatát fejezve ki a műemlékvédelemmel kapcsolatos általános ismeretek hiányosságait illetően, amelynek következtében még akkor is veszteségek érhetik az épített örökséget, ha annak a létét nem fenyegeti a pénzhiány. Bejelentette: 2016-tól Rómer Flóris néven újból beindul a program, ezért várják a javaslatokat a felújításra érdemes műemlékekkel kapcsolatban.
Kiss Loránd falkép- és Mihály Ferenc faanyag-restaurátor vetített képes előadásokban mutatták be a szakma szépségeit, az alkalmazott technikákat, valamint a műemlékmentés sikereit és határait, összefoglalva a tennivalók kifogyhatatlan tárházát. Kidomborították, a feladatok mértéke vidékenként változó: átívelnek a művészettörténeti feltáró munkától a másik végletig, a végleges enyészettel való szélmalomharcig, hiszen a műemlékek jelentős hányadánál a kisebbségbe szorult magyarok már nem tudják előteremteni a megfelelő erőforrásokat, vagy már át is adták helyüket más nemzetiségeknek, akik, ritka kivétellel, saját igényeikhez alakítják az épületeket, megszüntetve eredeti arculatukat. Több példát is felsoroltak, amikor már csak a romok konzerválását lehetett megoldani, ezért a fontossági sorrendet is ehhez igazítják. Megfogalmazásukban a restaurátor szakma a tudomány és a művészet olyan összekapcsolása, amely biztosítja a századokkal előttünk alkotó mesteremberekkel való párbeszédet.
A november 11-ig látogatható kiállítást a Molnár Józsiás Általános Iskola zenész gyerekeinek és tanáruknak, Diaconu Mónikának az előadása tette ünnepélyesebbé.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 15.
Hogyan épült a Nép Háza? (2. rész)
„Detasálás” és „koncsentra”
A szocializmus építésének sajátos módszerei közé tartozott a tartalékosok behívása mellett a kihelyezés is: előbbi a „koncsentra”, utóbbi a „detasálás” (a detaşare – kihelyezés jelentésű román szóból). Mindkettő lényege, hogy az országban zajló nagy építkezésekhez meglegyen a szükséges szakmunkaerő. Természetesen a „detasáltakat” is önként (!) ajánlották fel a gyárak, ha valamely nagy építőtelepen még így sem akadt elég munkaerő, következhetett a „koncsentra” (a megyei katonai parancsnokságok szakmánként és munkahelyenként tartották nyilván a tartalékosokat, így nem volt nehéz ácsot, kőművest, hegesztőt, lakatost stb. találni).
Elekes Józsefnek volt „szerencséje” mindkét kényszermunkarendszert kipróbálni. Előbb 1982-ben küldték el a gyártól, az IMASA-tól kihelyezéssel a rovinari-i építőtelepre, s mert a szép szóra nem hallgatott, egész egyszerűen megfenyegették: vagy megy, vagy kirúgják munkahelyéről. A felszólítást a műhelyfőnök és a gyár pártbizottságának elnöke írta alá... Még megpróbálkozott a munkások érdekvédelmi szervezeténél segítséget kérni, a „szindikát” (szakszervezet) akkori vezetője, Orbán Árpád azonban azt válaszolta, nem tehet semmit.
Ha muszáj, hát muszáj. De Elekes József nem olyan ember, aki könnyen megadja magát. Pillanatnyi ihlet lehetett, hiszen nem előre tervelte ki: mikor válaszút elé állították, azt mondta, ha már kényszerítik, elmegy Rovinari-ra, de egy feltétellel, ha megkapja a soron következő szakmai képesítési fokozatot, vagyis a hetes kategóriát. Megadták neki. És hasonlóképp megadták a következő kategóriát gyárbeli kollégáinak is, hiszen egyikőjük sem akart menni a kényszermunkára, de Elekes szólt, hogy milyen feltétellel vállalják el a kihelyezést. A gyár vezetősége nem örült a soron kívüli szakmai felminősítéseknek, de el kellett fogadnia, hiszen muszáj volt küldeni a szakmunkásokat.
Muszáj volt menni
– Hogyan került a Nép Házához?
– 1985-ben a vállalattól beküldtek a megyei katonai parancsnokságra, voltunk ott több gyárból, az IMASA-ból én egyedül, ez már nekem feltűnt. Sorba állítottak, a parancsnok olvasta a neveket, kettőnket marasztott, a többit elküldte. Ez volt reggel kilenc órakor, s egy órakor már kezünkbe kaptunk minden papírt, vonatjegyet, behívót, mindent. Akkor már semmit sem lehetett csinálni, mert közölték a minisztériummal, hogy kik vannak a névsoron, a dolog el volt döntve. Muszáj volt menni.
– Már másnap kellett indulni?
– Nem, három vagy négy nap múlva. Kellett jelentkezni a katonai egységnél, beöltöztettek katonaruhába, katonai salopétába, voltunk százharmincvalahányan, hegesztők az egész országból. S ott figyelmeztettek, hogy ügyeljünk, mit beszélünk, hogy beszélünk, mert többen eltűntek már onnan. Nem hívták fel a figyelmünket, hogy miket nem szabad beszélni, de ügyelnünk kellett.
– Tehát tűntek el közben emberek?
– Úgy állították, de nem tudom biztosan. Nagyon kellett vigyáznunk a beszéddel, mert őrizték az épületet, s voltak beépített emberek is, a mérnökről, de a darusról is azt mondták, hogy „szépfiú”. Nagyon kellett ügyelnünk, mi például 37 méter magasban dolgoztunk, de nem tudtuk, hogy mi épül alattunk vagy felettünk. Minden szintnek külön rajza volt, annyira titkos, hogy nem szabadott látni, sem kivinni az irodából.
– Ez a rettenetes titkolózás – innen nézvést – mire volt jó?
– Ezt nem tudom megmondani, nem tudom, mitől féltek. Amiről én tudok, hogy vastag ajtókkal lezártak részeket, atombiztos volt alul az épület, oda nem lehetett bemenni, mert katonák őrizték. – S fenn, az építkezésen?
– Feljebb a legtöbbet mi, koncsentrások dolgoztunk, de voltak civil csoportok is. Miután végeztünk a koncsentrával, nekem is felajánlották, hogy maradjak ott mint civil alkalmazott, mondták, hogy lakást biztosítanak, csoportot adnak, de nem vállaltam.
– Merthogy behívottként – koncsentrásként – is csoportvezető volt.
– Véletlenül annyi ember között nekem volt a legmagasabb kategóriám. Még meg is kérdezte a tiszt, mit csinált maga a vállalatnál, hogy ide küldték? Mondom, én semmit, de hogyha úgy veszi, hogy valamit csináltam, állítsa ki a menetlevelet, és én megyek haza azonnal. Nem, nem, azt mondja, mert csoportot kap. 42 ember volt a brigádban, ahova kerültem.
Ne szólj, szám?
– A tiszt kérdéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a behívás egyfajta büntetés volt?
– Hát én mindig ki mertem mondani a véleményemet, sokszor követeltem a fizetéseket, itthon is mondták, hogy te szóljál, mert te mersz szólni. Amikor Rovinari-ra küldtek, azt mondja egy mérnök, hogy adnak ingyen lakást, csak menjünk oda dolgozni. Mondtam, én nem megyek, ha csak pityókát eszem Szentgyörgyön, úgyis kapok munkahelyet, de ön, mivel Marosról jött, ingyen kapta a lakást, én meg kellett vegyem annak idején, önnek mindegy, mondom, hogy ott lakik vagy itt. S azzal kijöttem, s az ajtót betettem úgy... Aki ott volt, azt mondta, hát te erőst megmondtad nekik.
– Azt gondolja, hogy szókimondásának köszönheti a koncsentrát?
– Fennállhat az is, de közben megtudtam, hogy az akkori váltásmesterünknek, Szilvási Álmosnak „köszönhetem”, ő javasolt engem. S amikor jött a fiú, aki helyett elvittek, valami Ioniţa, mert végül őt is koncsentrálták, egy héttel azelőtt érkezett meg Bukarestbe, hogy én leszereltem, elmondtam neki. Azt mondja, reám ne haragudjon, Jóska bácsi, én nem vagyok hibás. Én reád nem is haragszom, mondom, de Álmosra erősen, hogy megtette ezt a lépést.
– Koncsentra alatt fizetést kaptak?
– Igen, postán küldték haza, a családnak. Megőriztem a szelvényeket, jól látszik a pecséten, hogy a feladó a Ministerul Apărării (honvédelmi minisztérium), és a katonai egység számát is feltüntették. Normára dolgoztunk, de a civilek nyerhettek rajtunk, mert koncsentrásként nem kaptunk annyi fizetést, mint ők. Mi hegesztettünk ennyi folyóméter vasat, az elszámolásnál kiderült, az nagyon sok, a katonaságnak úgyse fizetnek ki annyit, s akkor levágtak. A civil csoportok dolgoztak két hetet, hármat, s utána eltűntek. Idevalósi ácsok, lakatosok, mindenfélék, magyar emberek is voltak közöttük, tőlük tudom, hogy a fizetés közt különbség volt. Akkoriban elég szép pénz volt a 3000 lej, de volt, amikor itthon, az IMASA-ban még tízezer lejt is keresett az ember.
Élet a magasban
– Hova voltak elszállásolva?
– Blokkokba, egy apartamentben (lakrészben) hatan laktunk. Minden reggel, miután a kantinban végeztünk a reggelivel, jöttek a bányászkocsik, azokkal vittek a santierre (építőtelepre).
– Milyen volt az élet Bukarestben?
– Egy nagy ebédlőben ettünk a szállás mellett, de ott még a víz se volt jó abban a nagy melegben. Mindent meg lehetett venni, mert pénz volt, de reggeltől estig dolgoztunk, szombaton is. Váltásban, egy hétig reggel héttől este hétig, egy hétig este héttől reggel hétig. Éjszaka ki volt világítva nagy reflektorokkal. A 37 méter magasba úgy mentünk fel, hogy a liftházban beültünk egy csóré ládába, s egy kicsi púpos liftkezelő vitt fel. Fenn a gerendák és oszlopok között pallón kellett átjárni, elég veszélyes volt. A hegesztőket kikötötték az oszlopokhoz vagy gerendákhoz. Baleset is volt. Ahogy engedték be a hálót a két gerenda közé, belement egy munkás combjába. Lehozták, feltették egy 22 tonnás kocsira, s vitték a kórházba, szegény úgy ordított, hogy borzasztó. Egy másik alkalommal pont a szobatársam, Marcu, ahogy hegesztett ott kikötözve, nem vette észre, hogy hátul a csenturája hozzáért a forró vashoz, s mintha elvágták volna pengével, úgy átégette. Megingott, de szerencsére elkapta az oszlopot. Este mondta csak el, ej, mondom, jó, hogy nem történt valami.
Szépfiúk – Hat hónap alatt azért haladtak fölfelé, vagy csak egy szinten dolgoztak?
– Mi csak azt a szintet csináltuk, de az hatalmas területen feküdt. Alább már készítették a díszleteket, akik azzal foglalkoztak.
– A hegesztők csoportokra osztva több helyszínen is dolgoztak.
– Igen, de mindenki óvakodott mindentől. Örvendtünk, ha például szombaton nem kellett dolgozzunk, de volt, hogy vasárnap délelőtt is be kellett menni, utána elmentünk az üzletbe, valamit vettünk, valamit megittunk, s azzal mentünk is pihenni. Nem nagyon mertünk beszélgetni, pláne, ha azt se tudtuk, ki az illető. A szobatársakkal se hozódott elő soha a palota.
– Féltek a besúgóktól?
– Hát ott minden titkos volt. Az irodában tartották a rajzokat, s lenn volt az előkészítő műhely. Gondoltam, én nem sétálok annyit, hát leviszem a rajzot, onnan nézem az adatokat. Meglátott a mérnök, őrnagyi rangban volt, s azt kérdi (tisztán kimondva a nevem): Elekes, hova viszed a rajzot? Mondom, le, hogy ne sétáljak annyit. Nem, nem, a rajzot visszaviszed azonnal, leteszed, s ha kell, tízszer jössz be, kiveszed az adatokat, de tudod, hogy a rajzot nem szabad elvinni. Fontos ember kellett hogy legyen, mert csak úgy öntötték a betont, ha ő engedélyezte. Amikor azt mondta, na, ma többet nem öntünk, akkor vége volt.
– Az építkezésen az anyagellátás folyamatos volt?
– Kocsiszámra hordták a betont, a márványdíszeket, mindent, csupa jó minőségű anyagot. Vonatokon szállították az országból, de úgy intézték a vasúton, hogy szabadon menjenek, még a rapid (gyorsvonat) is meg kellett hogy álljon. Innen, Bükszádról is vittek követ, de a betonba csak egyforma méretű kavics került. A szegek is fényesebbek voltak. A betonban a háló 20–22-es vasbetonból, nem olyan, mint a blokkokban. Hatalmas munkálat, aki nem volt ott, nem tudja. Olyan is volt, hogy a felépített nagy templomot elhúzatták, mert pont rá kellett volna építkezni. Hidraulikusan felemelték, hengereket építettek alá, naponta pár centit mozdították arrébb.
– Járt az épületben azután még valaha?
– Elmentünk mellette egyszer, amikor voltunk a bolgároknál kosárlabdameccsen, hazafelé jövet a sofőr eltévesztette az utat, pont előtte jöttünk el. Ki volt világítva.
...akkor se maradok
– Ceauşescu látogatta az építőtelepet?
– Sokszor jöttek a minisztériumból s a volt államelnök, megálltak fenn a dombon, utasításokat adtak, olyankor leállt az egész munka az épületben. Járkáltak közöttünk, figyeltek, mert féltették Ceauşescut. Ő kinn megállt a tetőn a mérnökökkel, onnan adta az utasításokat.
– Akkor Elekes Józsefet nem érte az a szerencse, hogy személyesen találkozzon vele?
– Nem, nem is volt szükségem rá, nem búsulom, hogy kimaradt.
– Bánja, hogy az a hat hónap élete része kellett hogy legyen?
– Azt nem tudom kitörölni, nem egyébért, csak hogy a feleségem mennyit kínlódott a két kicsi gyermekkel. Szerencsére megértők voltak a kolléganői, két idősebb asszony, ők csinálták szerre a délutáni váltást. A feleségem reggel hatkor kellett nyisson a kicsi kenyérüzletben a Csíki utca sarkán, ötkor már a gyermekeket felköltötte, tette be egyiket az óvodába, másikat a bölcsődébe, s azzal szaladt le az új negyedből. Megismertem sok embert, mindent így nem bántam, de az, hogy hat hónapig a két kicsi gyermeket az asszony kellett hogy egyedül rendezze, s én mint szabad ember ott kellett üljek, azt nem tudom elfelejteni.
– Végül, amikor szeptemberben „leszerelték”, ismételten titoktartásra kötelezték?
– Nem, csak a legelején. Volt ott egy civil mérnök Suceaváról, mert őket is detasálták, több évre is, az kérdezte a végén, nem maradnék-e ott civil alkalmazottként, csoportot adnának, minden. Mondom, ha ezt a nagy palotát reám íratja, akkor se maradok, mert a levegő se jó itt, s a víz se. Elkacagta magát, azt mondta, igazad van, mert én sem maradnék itt, akármit reám írathatnak, alig várom, hogy megszabaduljak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Detasálás” és „koncsentra”
A szocializmus építésének sajátos módszerei közé tartozott a tartalékosok behívása mellett a kihelyezés is: előbbi a „koncsentra”, utóbbi a „detasálás” (a detaşare – kihelyezés jelentésű román szóból). Mindkettő lényege, hogy az országban zajló nagy építkezésekhez meglegyen a szükséges szakmunkaerő. Természetesen a „detasáltakat” is önként (!) ajánlották fel a gyárak, ha valamely nagy építőtelepen még így sem akadt elég munkaerő, következhetett a „koncsentra” (a megyei katonai parancsnokságok szakmánként és munkahelyenként tartották nyilván a tartalékosokat, így nem volt nehéz ácsot, kőművest, hegesztőt, lakatost stb. találni).
Elekes Józsefnek volt „szerencséje” mindkét kényszermunkarendszert kipróbálni. Előbb 1982-ben küldték el a gyártól, az IMASA-tól kihelyezéssel a rovinari-i építőtelepre, s mert a szép szóra nem hallgatott, egész egyszerűen megfenyegették: vagy megy, vagy kirúgják munkahelyéről. A felszólítást a műhelyfőnök és a gyár pártbizottságának elnöke írta alá... Még megpróbálkozott a munkások érdekvédelmi szervezeténél segítséget kérni, a „szindikát” (szakszervezet) akkori vezetője, Orbán Árpád azonban azt válaszolta, nem tehet semmit.
Ha muszáj, hát muszáj. De Elekes József nem olyan ember, aki könnyen megadja magát. Pillanatnyi ihlet lehetett, hiszen nem előre tervelte ki: mikor válaszút elé állították, azt mondta, ha már kényszerítik, elmegy Rovinari-ra, de egy feltétellel, ha megkapja a soron következő szakmai képesítési fokozatot, vagyis a hetes kategóriát. Megadták neki. És hasonlóképp megadták a következő kategóriát gyárbeli kollégáinak is, hiszen egyikőjük sem akart menni a kényszermunkára, de Elekes szólt, hogy milyen feltétellel vállalják el a kihelyezést. A gyár vezetősége nem örült a soron kívüli szakmai felminősítéseknek, de el kellett fogadnia, hiszen muszáj volt küldeni a szakmunkásokat.
Muszáj volt menni
– Hogyan került a Nép Házához?
– 1985-ben a vállalattól beküldtek a megyei katonai parancsnokságra, voltunk ott több gyárból, az IMASA-ból én egyedül, ez már nekem feltűnt. Sorba állítottak, a parancsnok olvasta a neveket, kettőnket marasztott, a többit elküldte. Ez volt reggel kilenc órakor, s egy órakor már kezünkbe kaptunk minden papírt, vonatjegyet, behívót, mindent. Akkor már semmit sem lehetett csinálni, mert közölték a minisztériummal, hogy kik vannak a névsoron, a dolog el volt döntve. Muszáj volt menni.
– Már másnap kellett indulni?
– Nem, három vagy négy nap múlva. Kellett jelentkezni a katonai egységnél, beöltöztettek katonaruhába, katonai salopétába, voltunk százharmincvalahányan, hegesztők az egész országból. S ott figyelmeztettek, hogy ügyeljünk, mit beszélünk, hogy beszélünk, mert többen eltűntek már onnan. Nem hívták fel a figyelmünket, hogy miket nem szabad beszélni, de ügyelnünk kellett.
– Tehát tűntek el közben emberek?
– Úgy állították, de nem tudom biztosan. Nagyon kellett vigyáznunk a beszéddel, mert őrizték az épületet, s voltak beépített emberek is, a mérnökről, de a darusról is azt mondták, hogy „szépfiú”. Nagyon kellett ügyelnünk, mi például 37 méter magasban dolgoztunk, de nem tudtuk, hogy mi épül alattunk vagy felettünk. Minden szintnek külön rajza volt, annyira titkos, hogy nem szabadott látni, sem kivinni az irodából.
– Ez a rettenetes titkolózás – innen nézvést – mire volt jó?
– Ezt nem tudom megmondani, nem tudom, mitől féltek. Amiről én tudok, hogy vastag ajtókkal lezártak részeket, atombiztos volt alul az épület, oda nem lehetett bemenni, mert katonák őrizték. – S fenn, az építkezésen?
– Feljebb a legtöbbet mi, koncsentrások dolgoztunk, de voltak civil csoportok is. Miután végeztünk a koncsentrával, nekem is felajánlották, hogy maradjak ott mint civil alkalmazott, mondták, hogy lakást biztosítanak, csoportot adnak, de nem vállaltam.
– Merthogy behívottként – koncsentrásként – is csoportvezető volt.
– Véletlenül annyi ember között nekem volt a legmagasabb kategóriám. Még meg is kérdezte a tiszt, mit csinált maga a vállalatnál, hogy ide küldték? Mondom, én semmit, de hogyha úgy veszi, hogy valamit csináltam, állítsa ki a menetlevelet, és én megyek haza azonnal. Nem, nem, azt mondja, mert csoportot kap. 42 ember volt a brigádban, ahova kerültem.
Ne szólj, szám?
– A tiszt kérdéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a behívás egyfajta büntetés volt?
– Hát én mindig ki mertem mondani a véleményemet, sokszor követeltem a fizetéseket, itthon is mondták, hogy te szóljál, mert te mersz szólni. Amikor Rovinari-ra küldtek, azt mondja egy mérnök, hogy adnak ingyen lakást, csak menjünk oda dolgozni. Mondtam, én nem megyek, ha csak pityókát eszem Szentgyörgyön, úgyis kapok munkahelyet, de ön, mivel Marosról jött, ingyen kapta a lakást, én meg kellett vegyem annak idején, önnek mindegy, mondom, hogy ott lakik vagy itt. S azzal kijöttem, s az ajtót betettem úgy... Aki ott volt, azt mondta, hát te erőst megmondtad nekik.
– Azt gondolja, hogy szókimondásának köszönheti a koncsentrát?
– Fennállhat az is, de közben megtudtam, hogy az akkori váltásmesterünknek, Szilvási Álmosnak „köszönhetem”, ő javasolt engem. S amikor jött a fiú, aki helyett elvittek, valami Ioniţa, mert végül őt is koncsentrálták, egy héttel azelőtt érkezett meg Bukarestbe, hogy én leszereltem, elmondtam neki. Azt mondja, reám ne haragudjon, Jóska bácsi, én nem vagyok hibás. Én reád nem is haragszom, mondom, de Álmosra erősen, hogy megtette ezt a lépést.
– Koncsentra alatt fizetést kaptak?
– Igen, postán küldték haza, a családnak. Megőriztem a szelvényeket, jól látszik a pecséten, hogy a feladó a Ministerul Apărării (honvédelmi minisztérium), és a katonai egység számát is feltüntették. Normára dolgoztunk, de a civilek nyerhettek rajtunk, mert koncsentrásként nem kaptunk annyi fizetést, mint ők. Mi hegesztettünk ennyi folyóméter vasat, az elszámolásnál kiderült, az nagyon sok, a katonaságnak úgyse fizetnek ki annyit, s akkor levágtak. A civil csoportok dolgoztak két hetet, hármat, s utána eltűntek. Idevalósi ácsok, lakatosok, mindenfélék, magyar emberek is voltak közöttük, tőlük tudom, hogy a fizetés közt különbség volt. Akkoriban elég szép pénz volt a 3000 lej, de volt, amikor itthon, az IMASA-ban még tízezer lejt is keresett az ember.
Élet a magasban
– Hova voltak elszállásolva?
– Blokkokba, egy apartamentben (lakrészben) hatan laktunk. Minden reggel, miután a kantinban végeztünk a reggelivel, jöttek a bányászkocsik, azokkal vittek a santierre (építőtelepre).
– Milyen volt az élet Bukarestben?
– Egy nagy ebédlőben ettünk a szállás mellett, de ott még a víz se volt jó abban a nagy melegben. Mindent meg lehetett venni, mert pénz volt, de reggeltől estig dolgoztunk, szombaton is. Váltásban, egy hétig reggel héttől este hétig, egy hétig este héttől reggel hétig. Éjszaka ki volt világítva nagy reflektorokkal. A 37 méter magasba úgy mentünk fel, hogy a liftházban beültünk egy csóré ládába, s egy kicsi púpos liftkezelő vitt fel. Fenn a gerendák és oszlopok között pallón kellett átjárni, elég veszélyes volt. A hegesztőket kikötötték az oszlopokhoz vagy gerendákhoz. Baleset is volt. Ahogy engedték be a hálót a két gerenda közé, belement egy munkás combjába. Lehozták, feltették egy 22 tonnás kocsira, s vitték a kórházba, szegény úgy ordított, hogy borzasztó. Egy másik alkalommal pont a szobatársam, Marcu, ahogy hegesztett ott kikötözve, nem vette észre, hogy hátul a csenturája hozzáért a forró vashoz, s mintha elvágták volna pengével, úgy átégette. Megingott, de szerencsére elkapta az oszlopot. Este mondta csak el, ej, mondom, jó, hogy nem történt valami.
Szépfiúk – Hat hónap alatt azért haladtak fölfelé, vagy csak egy szinten dolgoztak?
– Mi csak azt a szintet csináltuk, de az hatalmas területen feküdt. Alább már készítették a díszleteket, akik azzal foglalkoztak.
– A hegesztők csoportokra osztva több helyszínen is dolgoztak.
– Igen, de mindenki óvakodott mindentől. Örvendtünk, ha például szombaton nem kellett dolgozzunk, de volt, hogy vasárnap délelőtt is be kellett menni, utána elmentünk az üzletbe, valamit vettünk, valamit megittunk, s azzal mentünk is pihenni. Nem nagyon mertünk beszélgetni, pláne, ha azt se tudtuk, ki az illető. A szobatársakkal se hozódott elő soha a palota.
– Féltek a besúgóktól?
– Hát ott minden titkos volt. Az irodában tartották a rajzokat, s lenn volt az előkészítő műhely. Gondoltam, én nem sétálok annyit, hát leviszem a rajzot, onnan nézem az adatokat. Meglátott a mérnök, őrnagyi rangban volt, s azt kérdi (tisztán kimondva a nevem): Elekes, hova viszed a rajzot? Mondom, le, hogy ne sétáljak annyit. Nem, nem, a rajzot visszaviszed azonnal, leteszed, s ha kell, tízszer jössz be, kiveszed az adatokat, de tudod, hogy a rajzot nem szabad elvinni. Fontos ember kellett hogy legyen, mert csak úgy öntötték a betont, ha ő engedélyezte. Amikor azt mondta, na, ma többet nem öntünk, akkor vége volt.
– Az építkezésen az anyagellátás folyamatos volt?
– Kocsiszámra hordták a betont, a márványdíszeket, mindent, csupa jó minőségű anyagot. Vonatokon szállították az országból, de úgy intézték a vasúton, hogy szabadon menjenek, még a rapid (gyorsvonat) is meg kellett hogy álljon. Innen, Bükszádról is vittek követ, de a betonba csak egyforma méretű kavics került. A szegek is fényesebbek voltak. A betonban a háló 20–22-es vasbetonból, nem olyan, mint a blokkokban. Hatalmas munkálat, aki nem volt ott, nem tudja. Olyan is volt, hogy a felépített nagy templomot elhúzatták, mert pont rá kellett volna építkezni. Hidraulikusan felemelték, hengereket építettek alá, naponta pár centit mozdították arrébb.
– Járt az épületben azután még valaha?
– Elmentünk mellette egyszer, amikor voltunk a bolgároknál kosárlabdameccsen, hazafelé jövet a sofőr eltévesztette az utat, pont előtte jöttünk el. Ki volt világítva.
...akkor se maradok
– Ceauşescu látogatta az építőtelepet?
– Sokszor jöttek a minisztériumból s a volt államelnök, megálltak fenn a dombon, utasításokat adtak, olyankor leállt az egész munka az épületben. Járkáltak közöttünk, figyeltek, mert féltették Ceauşescut. Ő kinn megállt a tetőn a mérnökökkel, onnan adta az utasításokat.
– Akkor Elekes Józsefet nem érte az a szerencse, hogy személyesen találkozzon vele?
– Nem, nem is volt szükségem rá, nem búsulom, hogy kimaradt.
– Bánja, hogy az a hat hónap élete része kellett hogy legyen?
– Azt nem tudom kitörölni, nem egyébért, csak hogy a feleségem mennyit kínlódott a két kicsi gyermekkel. Szerencsére megértők voltak a kolléganői, két idősebb asszony, ők csinálták szerre a délutáni váltást. A feleségem reggel hatkor kellett nyisson a kicsi kenyérüzletben a Csíki utca sarkán, ötkor már a gyermekeket felköltötte, tette be egyiket az óvodába, másikat a bölcsődébe, s azzal szaladt le az új negyedből. Megismertem sok embert, mindent így nem bántam, de az, hogy hat hónapig a két kicsi gyermeket az asszony kellett hogy egyedül rendezze, s én mint szabad ember ott kellett üljek, azt nem tudom elfelejteni.
– Végül, amikor szeptemberben „leszerelték”, ismételten titoktartásra kötelezték?
– Nem, csak a legelején. Volt ott egy civil mérnök Suceaváról, mert őket is detasálták, több évre is, az kérdezte a végén, nem maradnék-e ott civil alkalmazottként, csoportot adnának, minden. Mondom, ha ezt a nagy palotát reám íratja, akkor se maradok, mert a levegő se jó itt, s a víz se. Elkacagta magát, azt mondta, igazad van, mert én sem maradnék itt, akármit reám írathatnak, alig várom, hogy megszabaduljak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 15.
Emlékek
Gyermekkorom utcáin gurulok végig lépésben. Minden régi házban tudom, ki lakott öt-hat évtizeddel ezelőtt. Egyik-másik előtt le is állítom a motort, hátha felfrissül az emlékezet.
Itt a Berindánék háza. Úgy emlékszem, a kisasszony Nagylakra járt magyarul tanítani. Sok történetet tudott érdekesen előadni, néhány könyvet is kaptam tőle olvasni. Meg egy pár ezüst mandzsettagombot. Szerettem volna egyszer hosszasan elbeszélgetni vele. Nem sikerült. Egyik egyetemi vakációmra hazajövet már más családot találtam a nagyon szépen rendben tartott, szőlővel befuttatott verandás házban.
Utcánk legelegánsabb háza Kovácséké volt. Kovács bácsi kerékpárral járt a textilgyárba dolgozni, ott tisztviselő volt. Felesége mindig az ablakban könyökölve várta, hogy feltűnjön az utca végén. Bokrokkal, fákkal, virágágyásokkal teli udvaruk olyan rendezett volt, mint egy füvészkert. Anyám gyakran mondogatta: nincs gyerekük, aki lejátssza a virágokat.
Az egy régi parasztházban lakó Tina néni javasasszony hírében állt. A ficamokat, gerincfájdalmakat masszírozással gyógyította. Az idősebbek esküdtek reá. Egyszer anyám is rájuk hallgatott, a lábát fájlaló, sántító öcsémet elvitte hozzá. A harmadik kezelésnél úgy ordított a fájdalomtól, hogy az egész utca hallotta. Akkor került orvos kezébe. A cipő feltörte a sarkát, s a genny a térdízületben gyűlt össze. Azt próbálta Tina néni szétnyomogatni. Az őt operáló orvos szerint, ha sikerült volna a „kezelés”, öcsémnek talán amputálni is kellett volna a lábát. Keresztanyám azért elvitt Tina néninek némi pénzt, hátha máskor még szükség lesz szolgálataira.
Az egy aprócska házban egyedül lakó kicsi öregasszonyhoz, Rózsa nénihez sohasem láttam senkit bemenni. Állítólag volt egy kecskéje, annak hordta talicskán a füvet. A tőle két házra lakó T. családnál (nem írok nevet, utódaik ma is élnek) viszont nagy volt a ki-be mozgás. Földjük volt, az istállóban négy ló, szekérrel fuvaroztak. Egyik fiuk elég gyakran felöntött a garatra. Olyankor a lovakat vágtában engedte hazáig. Ő a szekéren szétvetett lábakkal állt és közben énekelt. A járókelők a járdára, a kiskapukba húzódtak előle. A kollektivizálás ezt is „megoldotta”, a négy gyönyörű ló közös préda lett.
Aztán volt néhány olyan ház is, amelynek a tulajdonosai az 1940-es években „átléptek” a határon, de vissza már nem jöttek. Ilyen volt az „Undi-ház”, amelynek Böske nevű tulajdonosát (az egész utca így nevezte) sohasem sikerült látnom. Nevére is (talán) már csak én emlékezem.
Folytathatnám, de kihaltak az ismerősök, akikkel megoszthatnám az emlékeket, akiktől utána lehetne érdeklődni a hiányzó részleteket. Sic transit!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)
Gyermekkorom utcáin gurulok végig lépésben. Minden régi házban tudom, ki lakott öt-hat évtizeddel ezelőtt. Egyik-másik előtt le is állítom a motort, hátha felfrissül az emlékezet.
Itt a Berindánék háza. Úgy emlékszem, a kisasszony Nagylakra járt magyarul tanítani. Sok történetet tudott érdekesen előadni, néhány könyvet is kaptam tőle olvasni. Meg egy pár ezüst mandzsettagombot. Szerettem volna egyszer hosszasan elbeszélgetni vele. Nem sikerült. Egyik egyetemi vakációmra hazajövet már más családot találtam a nagyon szépen rendben tartott, szőlővel befuttatott verandás házban.
Utcánk legelegánsabb háza Kovácséké volt. Kovács bácsi kerékpárral járt a textilgyárba dolgozni, ott tisztviselő volt. Felesége mindig az ablakban könyökölve várta, hogy feltűnjön az utca végén. Bokrokkal, fákkal, virágágyásokkal teli udvaruk olyan rendezett volt, mint egy füvészkert. Anyám gyakran mondogatta: nincs gyerekük, aki lejátssza a virágokat.
Az egy régi parasztházban lakó Tina néni javasasszony hírében állt. A ficamokat, gerincfájdalmakat masszírozással gyógyította. Az idősebbek esküdtek reá. Egyszer anyám is rájuk hallgatott, a lábát fájlaló, sántító öcsémet elvitte hozzá. A harmadik kezelésnél úgy ordított a fájdalomtól, hogy az egész utca hallotta. Akkor került orvos kezébe. A cipő feltörte a sarkát, s a genny a térdízületben gyűlt össze. Azt próbálta Tina néni szétnyomogatni. Az őt operáló orvos szerint, ha sikerült volna a „kezelés”, öcsémnek talán amputálni is kellett volna a lábát. Keresztanyám azért elvitt Tina néninek némi pénzt, hátha máskor még szükség lesz szolgálataira.
Az egy aprócska házban egyedül lakó kicsi öregasszonyhoz, Rózsa nénihez sohasem láttam senkit bemenni. Állítólag volt egy kecskéje, annak hordta talicskán a füvet. A tőle két házra lakó T. családnál (nem írok nevet, utódaik ma is élnek) viszont nagy volt a ki-be mozgás. Földjük volt, az istállóban négy ló, szekérrel fuvaroztak. Egyik fiuk elég gyakran felöntött a garatra. Olyankor a lovakat vágtában engedte hazáig. Ő a szekéren szétvetett lábakkal állt és közben énekelt. A járókelők a járdára, a kiskapukba húzódtak előle. A kollektivizálás ezt is „megoldotta”, a négy gyönyörű ló közös préda lett.
Aztán volt néhány olyan ház is, amelynek a tulajdonosai az 1940-es években „átléptek” a határon, de vissza már nem jöttek. Ilyen volt az „Undi-ház”, amelynek Böske nevű tulajdonosát (az egész utca így nevezte) sohasem sikerült látnom. Nevére is (talán) már csak én emlékezem.
Folytathatnám, de kihaltak az ismerősök, akikkel megoszthatnám az emlékeket, akiktől utána lehetne érdeklődni a hiányzó részleteket. Sic transit!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. október 19.
Méltóbb tárhely a Gönczi-féle természettudományi hagyatéknak
Megújul a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium természettudományi szertára: pályázati támogatással immár közel hatvan százalékban sikerült felújítani a jelentős korú és méretű gyűjtemény több mint százéves tárlóit.
A tanintézet Gönczi Lajos nevét viselő természettudományi szertárának mostani, mintegy 44 négyzetméteren történő felújítása szakmunkát igényel, annál is inkább, mert egyes, száz év körüli szekrények korábban a szakszerűtlen kezelés miatt megsérültek – ismertette Littasi Csilla projektvezető. Hozzáfűzte, a szertár felújítása fokozatosan zajlik, az anyagi források függvényében: mindezt pályázati alapokból fedezi a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium mellett működő Tehetség és Szorgalom Alapítvány.
2014-ben, a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően már sikerült 30 négyzetméternyi felületet felújítani padlózattól szekrénytetőig. A projekt második szakaszában ennél nagyobb területet tesznek rendbe, mintegy 250 ezer forintból – tudtuk meg.
A mostani, szintén BGA-s pályázatból finanszírozott felújítás során két trapéz alakú tároló nyeri vissza régi pompáját, amely az őskori leleteket (kőzeteket, ásványokat) is tartalmazó kőzetgyűjtemény jelentős részének nyújt biztonságot. Ezenkívül a tanintézet preparált medvéjének „otthonául” szolgáló vitrint is felújítják. A vörösfenyőből készült, több mint százéves szerkényeket már jócskán kikezdte az idő, és avatatlan kezek is beavatkoztak a javításba, ezért igencsak szükség volt a felújításra – fogalmazott Littasi Csilla.
A renoválás során megtisztították a tárolókat a több évtizedes szennyeződésektől, szükség szerint kipótolták, újracsiszolták azokat, és rovarok ellen is kezelték – ismertette a projektfelelős. Mint kiderült, nagy gondot fordítanak a tárolók eredeti állapotának visszaállítására, így a szakszerűtlenül felszerelt, a fát károsító leltári számozást is eltávolíttatták a szekrényekről. A tárolók fémből készült részeit (például a zárakat) is szükséges rendbe tenni, mert nem mindegyik ajtó csukódik megfelelően, a por pedig a több mint 4800 darabos, régiónkban jelentősnek számító gyűjtemény károsodását is okozhatja. A munkálatok várhatóan jövő hónap közepére fejeződnek be. A szertár a névadó Gönczi Lajos, a református kollégium egykori igazgatója, híres botanikus hagyatékát is magában foglalja – derült ki.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro
Megújul a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium természettudományi szertára: pályázati támogatással immár közel hatvan százalékban sikerült felújítani a jelentős korú és méretű gyűjtemény több mint százéves tárlóit.
A tanintézet Gönczi Lajos nevét viselő természettudományi szertárának mostani, mintegy 44 négyzetméteren történő felújítása szakmunkát igényel, annál is inkább, mert egyes, száz év körüli szekrények korábban a szakszerűtlen kezelés miatt megsérültek – ismertette Littasi Csilla projektvezető. Hozzáfűzte, a szertár felújítása fokozatosan zajlik, az anyagi források függvényében: mindezt pályázati alapokból fedezi a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium mellett működő Tehetség és Szorgalom Alapítvány.
2014-ben, a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően már sikerült 30 négyzetméternyi felületet felújítani padlózattól szekrénytetőig. A projekt második szakaszában ennél nagyobb területet tesznek rendbe, mintegy 250 ezer forintból – tudtuk meg.
A mostani, szintén BGA-s pályázatból finanszírozott felújítás során két trapéz alakú tároló nyeri vissza régi pompáját, amely az őskori leleteket (kőzeteket, ásványokat) is tartalmazó kőzetgyűjtemény jelentős részének nyújt biztonságot. Ezenkívül a tanintézet preparált medvéjének „otthonául” szolgáló vitrint is felújítják. A vörösfenyőből készült, több mint százéves szerkényeket már jócskán kikezdte az idő, és avatatlan kezek is beavatkoztak a javításba, ezért igencsak szükség volt a felújításra – fogalmazott Littasi Csilla.
A renoválás során megtisztították a tárolókat a több évtizedes szennyeződésektől, szükség szerint kipótolták, újracsiszolták azokat, és rovarok ellen is kezelték – ismertette a projektfelelős. Mint kiderült, nagy gondot fordítanak a tárolók eredeti állapotának visszaállítására, így a szakszerűtlenül felszerelt, a fát károsító leltári számozást is eltávolíttatták a szekrényekről. A tárolók fémből készült részeit (például a zárakat) is szükséges rendbe tenni, mert nem mindegyik ajtó csukódik megfelelően, a por pedig a több mint 4800 darabos, régiónkban jelentősnek számító gyűjtemény károsodását is okozhatja. A munkálatok várhatóan jövő hónap közepére fejeződnek be. A szertár a névadó Gönczi Lajos, a református kollégium egykori igazgatója, híres botanikus hagyatékát is magában foglalja – derült ki.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro
2015. október 19.
Végérvényes szakítás? – Egymásnak esett az MPP és az EMNP elnöke
Egyre kisebb az esélye, hogy koalícióra lépjen vagy egyesüljön a két erdélyi magyar jobboldali párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP). A két párt vezetője élesen bírálta egymást a hétvégén.
Az EMNP pénteki küldöttgyűlésén tartott évértékelőjében Szilágyi Zsolt az MPP-vel folytatott tárgyalások kudarcáról is beszélt. Elmondta: már a marosvásárhelyi kongresszus másnapján felvették a kapcsolatot az MPP vezetőivel, három személyes találkozóra is sort kerítettek, s legfőbb céljuk az volt, hogy paritásos alapon választási koalíciót hozzanak létre, és közösen nevezzék meg jelöltjeiket a voksolásra. „Ezen terveink megvalósulása megteremthette volna egy esetleges pártfúzió feltételeit, kinyújtott kezünket azonban ellökték. Nem rajtunk múlott, hogy az MPP-vel való szövetségünk nem valósult meg, de mi nem leszünk, nem lehetünk olyan párt, mely feláldozza néhány hamis aranypénzért az önálló magyar politika esélyeit” – jelentette ki, utalva ezzel az MPP RMDSZ-szel szembeni elkötelezettségére. A Néppárt elnöke hozzátette: meggyőződése, hogy számtalan jóindulatú ember tevékenykedik az MPP-ben, akik – reményei szerint – idővel megszégyellik a párt felső vezetését, s munkájukkal, jelenlétükkel nem támogatnak egy olyan pártot, melynek tevékenysége sértette az erdélyi magyarság érdekeit.
Bíró Zsolt, az MPP elnöke élesen reagált a Maszol.ro-nak Szilágyi szavaira: „Szilágyi Zsolt szégyellje magát. Magatartásával végérvenyesen kiírta magát, ha nem is az erdélyi magyar politikából, de a jobboldali politikából biztosan” – jelentette ki. Megerősítette: valóban tárgyalt az év elején Szilágyi Zsolttal az esetleges választási együttműködésről, de nem háromszor, ahogy az EMNP elnöke állítja, hanem csak két alkalommal. „Jó lenne, ha arra is emlékezne, hogy a második beszélgetés alkalmával nem tudott semmilyen konkrétumot bemutatni azzal kapcsolatosan, amiről az első találkozónkon tárgyaltunk” – mondta a politikus, hozzátéve, hogy húsvét óta nem találkozott Szilágyi Zsolttal, és kettejük közül az EMNP elnöke az, aki kibújik a felelősség alól. Hozzátette, nem titok, hogy az MPP jelenleg is tárgyalásokat folytat az RMDSZ-szel, és célja az, hogy a 2016-os választásokon nem egy helyet, hanem helyeket szerezzen a parlamentben.
Mint ismeretes, az EMNP régóta kezdeményezi a tárgyalásokat az MPP-vel, különböző javaslatokat fogalmazott meg az erdélyi magyar jobboldal egyesítésére a korábbi elnök, Toró T. Tibor, és elnökké választása után ez volt az első gesztusa Szilágyi Zsoltnak is. Az MPP elnöke, Bíró Zsolt sorra hárította az összes ajánlatot, annak ellenére, hogy a helyi szervezetek közül többen – köztük a sepsiszentgyörgyi is – megfogalmazta az ez iránti igényt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egyre kisebb az esélye, hogy koalícióra lépjen vagy egyesüljön a két erdélyi magyar jobboldali párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP). A két párt vezetője élesen bírálta egymást a hétvégén.
Az EMNP pénteki küldöttgyűlésén tartott évértékelőjében Szilágyi Zsolt az MPP-vel folytatott tárgyalások kudarcáról is beszélt. Elmondta: már a marosvásárhelyi kongresszus másnapján felvették a kapcsolatot az MPP vezetőivel, három személyes találkozóra is sort kerítettek, s legfőbb céljuk az volt, hogy paritásos alapon választási koalíciót hozzanak létre, és közösen nevezzék meg jelöltjeiket a voksolásra. „Ezen terveink megvalósulása megteremthette volna egy esetleges pártfúzió feltételeit, kinyújtott kezünket azonban ellökték. Nem rajtunk múlott, hogy az MPP-vel való szövetségünk nem valósult meg, de mi nem leszünk, nem lehetünk olyan párt, mely feláldozza néhány hamis aranypénzért az önálló magyar politika esélyeit” – jelentette ki, utalva ezzel az MPP RMDSZ-szel szembeni elkötelezettségére. A Néppárt elnöke hozzátette: meggyőződése, hogy számtalan jóindulatú ember tevékenykedik az MPP-ben, akik – reményei szerint – idővel megszégyellik a párt felső vezetését, s munkájukkal, jelenlétükkel nem támogatnak egy olyan pártot, melynek tevékenysége sértette az erdélyi magyarság érdekeit.
Bíró Zsolt, az MPP elnöke élesen reagált a Maszol.ro-nak Szilágyi szavaira: „Szilágyi Zsolt szégyellje magát. Magatartásával végérvenyesen kiírta magát, ha nem is az erdélyi magyar politikából, de a jobboldali politikából biztosan” – jelentette ki. Megerősítette: valóban tárgyalt az év elején Szilágyi Zsolttal az esetleges választási együttműködésről, de nem háromszor, ahogy az EMNP elnöke állítja, hanem csak két alkalommal. „Jó lenne, ha arra is emlékezne, hogy a második beszélgetés alkalmával nem tudott semmilyen konkrétumot bemutatni azzal kapcsolatosan, amiről az első találkozónkon tárgyaltunk” – mondta a politikus, hozzátéve, hogy húsvét óta nem találkozott Szilágyi Zsolttal, és kettejük közül az EMNP elnöke az, aki kibújik a felelősség alól. Hozzátette, nem titok, hogy az MPP jelenleg is tárgyalásokat folytat az RMDSZ-szel, és célja az, hogy a 2016-os választásokon nem egy helyet, hanem helyeket szerezzen a parlamentben.
Mint ismeretes, az EMNP régóta kezdeményezi a tárgyalásokat az MPP-vel, különböző javaslatokat fogalmazott meg az erdélyi magyar jobboldal egyesítésére a korábbi elnök, Toró T. Tibor, és elnökké választása után ez volt az első gesztusa Szilágyi Zsoltnak is. Az MPP elnöke, Bíró Zsolt sorra hárította az összes ajánlatot, annak ellenére, hogy a helyi szervezetek közül többen – köztük a sepsiszentgyörgyi is – megfogalmazta az ez iránti igényt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 19.
Szili Katalinnal találkozott Biró Zsolt
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómia-statútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP elnök marosvásárhelyi megbeszélésen.
A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. Biró Zsolt pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben. Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását, úgy a nyári KMKF autonómia munkacsoport ülésén, mint a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. A magyar miniszterelnöki megbízott megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
(MPP Sajtóiroda)
Szabadság (Kolozsvár)
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómia-statútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP elnök marosvásárhelyi megbeszélésen.
A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. Biró Zsolt pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben. Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását, úgy a nyári KMKF autonómia munkacsoport ülésén, mint a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. A magyar miniszterelnöki megbízott megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
(MPP Sajtóiroda)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 21.
Nem volt könnyű a Caritas beteggondozó szolgálatának kiépítése
Nemrég készült el az a film, amelynek főszereplői nem világhírű sztárok, hanem hétköznapi emberek. A története valóság, mégis időnként hitetlenkedik a néző: tényleg élnek így emberek? Emberek, akik lehet, hogy szüleink, szomszédaink vagy rokonaink, de egyszer majd akár mi is lehetünk. Segítségre várók. A film címe: Áldásos szolgálat, témája pedig a Gyulafehérvári Caritas otthoni beteggondozó szolgálat bemutatása.
„Óriási dolog, ha egy ember elkészül ebből a földi életből. A betegség mindig valami nyomot hagy, legtöbbször csak csontváz marad. Valami kipislákol a testből, de még a tekintet sem a régi ismerős. A család megrémül, nem tudja, mit kell tegyen. És akkor ott van az ápoló, aki segít, biztat: igen, ez az ember az, akit te szerettél, és gyere, fogd meg a kezét. És mi is megfogjuk a beteg kezét, ha kell, vigasztaljuk, ha kell, vele hallgatunk. Közben pedig megtanuljuk, hogy mit jelent meghalni. Hol az életet szolgáljuk, hol a halált...” – így fogalmaz András Ildikó, az otthoni beteggondozó szolgálat, ápolási vezetője munkájukról.
A Caritas ezen tevékenységi ágazatában a tavalyi adatok szerint 114 településen naponta 260 beteggondozó indult az ellátásra szorulókhoz, nem kevesebb mint nyolcezer személyt láttak el a szükségleteiknek megfelelően, akár naponta többször vagy hetente két-három alkalommal. Az ellátottak idős, beteg, egyedül maradt, szakápolásra, gondoskodásra váró emberek. Vannak köztük, akiknek gondozóik az egyedüli hozzátartozóik. Róluk szól a film, amely feleleveníti a múltat is, a beteggondozás caritasos történetét.
Már az 1990-es évek közepén a Caritas intézményes ellátórendszerben gondolkodott, így jött létre a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthon is. 1998-ban a Német Caritas Szövetség kereste meg a romániai Caritas-szervezeteket támogatást ígérve, de azt szorgalmazva, hogy az idősellátás feltételeit az országos rendszer támogatásából próbálják biztosítani. Ha a szolgáltatás szükségességét fel is ismerték az akkori vezetők, felpártolását nem tekintették prioritásnak.
Ezzel párhuzamosan az egészségügyben egy olyan változás ment végbe, amely úgymond falnak állította az akkori körorvosokat: „1999-ben életbe lépett az új egészségbiztosítási törvény, az alaphálózatot magánosították. Tehát egyik napról a másikra gyakorlatilag felébredtem, hogy én menedzser vagyok, azon kívül, hogy orvosnak kell lennem. És ez egy pofonból elég lett volna, de jött a másik, amikor pár hónap után rájöttünk: a pénz nem elég semmire” – emlékszik vissza Munzlinger Attila szárhegyi háziorvos.
A magánosítás azt jelentette, hogy amíg korábban a körorvosi rendelőkben a 3200 fős településen négy körorvos és hat asszisztens dolgozott, a rendszer átalakulásával maradt két háziorvos és két asszisztens. Nőtt a munkanélküli szakemberek száma, de nem csökkent az ellátásra szorulóké. Az ágyhoz vagy házhoz kötött, egyedül élő idős betegek maradtak magukra. Ebből a helyzetből egy hollandiai kapcsolat és egy helyi összefogás mutatott kiút-lehetőséget. Hollandiában láthatta meg Munzlinger, hogyan működik az otthoni beteggondozás, hazatérve pedig támogatóra lelt szintén orvos nejében, valamint Borsos Géza vállalkozóban, akinek személyes érintettsége abból is adódott, hogy beteg édesanyja napi ápolásra szorult. Pályázatot írtak és nyertek, képezték a munkanélkülivé vált asszisztenseket, beszerezték a szükséges eszközöket és fogyóanyagokat, így a Gyergyói-medence minden településén sikerült beindítani az otthoni gondozást, fél évig. Ennyire volt vissza nem térítendő támogatás.
Amikor fogytán volt a magyarországi pénzalap, a megyei önkormányzattól kértek támogatást a munka folytatásához, de Munzlinger Attila szerint enyhén szólva is rideg fogadtatásban volt részük, a szolgáltatás szükségességét nem mérték fel az akkori megyevezetők. Ekkor fordult a Caritashoz, átvételre ajánlva a kiépített rendszert. „Nagy-nagy örömünkre sikerült ezt az egészet átadni a Gyulafehérvári Caritasnak, és attól kezdve ők profi szinten fejlesztették az egész szervezetet” – emlékszik vissza a szárhegyi orvos.
Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szocio-medikális ágazatának vezetője bevallja, sok nehézség követte az indulást. A történet 2001-ben vett fordulatot, amikor egy uniós pályázatot nyertek a Hargita megyei hálózat létrehozására. Ekkor vásárolták meg az első húsz személygépkocsit, bázist alakítottak ki. 2004-ben Hargita megye egyetlenegy településén nem volt csak otthoni beteggondozás: Gyergyóhollóban, és itt is azért, mert az önkormányzat szerint a településen nem voltak ápolásra szorulók. Azért az ápolók jártak, gondozták a gyergyóhollói embereket is.
Párhuzamosan a Hargita megyei építkezéssel alakult a hálózat Maros, Kovászna megyében, majd a szórványban, Gyulafehérváron, Petrozsényben, Szebenben, Brassóban. Külföldi támogatások és pályázatok révén sikerült tovább fejleszteni, azt tartva szem előtt, hogy a legkisebb falvakba is eljussanak, a leginkább magukra hagyott embereken segíthessenek. Sokat segített a munkában a nyugati partner Caritas tapasztalatának átadása. Olyan területeken szerezhettek szakképesítést az ápolók, amelyek a korábbi rendszer hagyatékaként az országban nem létezőnek voltak nyilvánítva.
A beteggondozók nem sebet kötözni, fekélyt tisztítani vagy lázat mérni járnak az emberekhez, hanem amire szükség van, abban segítenek. Ha kell, megfürdetik, ételt visznek és megetetik, bevásárolnak nekik, gyógyszereiket kiíratják és házhoz szállítják, de ha nincs tüzelő, akkor azt szereznek, ha a kályha megomlott, újra tesznek szert.
„Az nagyszerű lenne, ha a beteg eldönthetné, hogy hétfőtől péntekig beteg vagyok, a hétvégén nem. Ez nem így történik. Hogyha valaki benne kellene legyen huszonnégy órát a saját pelenkájában, akkor tudná, mit jelent az, hogy hétvégén, este is el kell menni a beteghez. A mi munkánknak nincs vége. Addig kell csinálni, amíg szükség van rá” – mondja András Ildikó. És immár nemcsak a kötelesség szólítja őket, ha baj van, az ápolt is felhívja. A Vodafone Románia Alapítvány támogatásával sikerült beszerezni a nagy billentyűs és képernyős, pánikgombos telefonokat. Ilyen készülék van a magányos betegeknél, és a hátoldalon lévő piros gomb érintésével máris megy a hívás a segítőhöz.
A pozitív tapasztalatok a telemedicínás projekt bővítését eredményezték, így ma már a szív- és érrendszeri panaszokkal küzdőknek lehetőség van otthonukban állandó követésre. A mérőműszerek ugyanis telefonos összeköttetésben vannak szakorvosokkal, akik a normálistól eltérő adatokra figyelve azonnal visszajelezhetik, milyen változás szükséges a gyógyszerezésben.
De van más lehetőség is, ha az embernek kell szakorvoshoz eljutnia – ez a betegközvetítő szolgálat. Azokról az emberekről szól, akiknek ehhez sem képességük, sem lehetőségük nincs. A betegközvetítői szolgálat keretében közel száz szakorvossal alakított ki a Caritas partneri kapcsolatot. Ők kérnek időpontot és szállítják a beteget szakrendelésre. Az orvosok, gyakran a kollégákat is bevonva, vizsgálják ki a rászoruló betegeket, és adnak gyógyulásukhoz, fájdalmuk enyhítéséhez receptet. A rendszer működik, az orvosok szívesen vállalnak ilyen szolgálatot.
A gondozókat nemcsak az élet tanítja, továbbképzőn vesznek részt a Caritas-iskolában, elsajátítják annak tudományát, hogyan lehet kis erőfeszítéssel mozgatni a magatehetetlen betegeket, hogy lehet a beteg meglevő mozgását megtartani, fejleszteni. Több mint 50 mozgásfejlesztő szakember van a Caritas alkalmazottjai között. Van lehetőség külföldi tapasztalatcserére is. Ez kétféleképp szolgálja a Caritas javát. Péter György mesélte, gyakran előfordult, hogy egy-egy alkalmazott külföldi munkára áhítozott, felmondott, eperszedő lett. Helyére új jött, akivel megint az ábécétől kellett kezdeni a betegápolást. Nem volt benne senki számára nyereség. Ezért a svájci Caritasszal egyezséget kötöttek, így az erdélyi alkalmazottak időlegesen ott dolgozhatnak. Pénzt keresnek, nyelvet tanulnak, a szakmában pedig másfajta tapasztalatokat is szereznek.
A szükség közelről látszik – egy régi, caritasos jelmondat ez. Akik beteget ápolnak, vagy akik a törődésre rászorulók, azoknak nem kell magyarázni e szeretetszolgálat szükségességét. Annak az idős asszonynak sem, aki évek óta minden hónapban 300 lejes nyugdíjából két lejt küld a Caritasnak. Hogy ezzel támogassa más emberek otthoni gondozását. Azokét, akik jobban rászorulnak a két lejre, mint ő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Nemrég készült el az a film, amelynek főszereplői nem világhírű sztárok, hanem hétköznapi emberek. A története valóság, mégis időnként hitetlenkedik a néző: tényleg élnek így emberek? Emberek, akik lehet, hogy szüleink, szomszédaink vagy rokonaink, de egyszer majd akár mi is lehetünk. Segítségre várók. A film címe: Áldásos szolgálat, témája pedig a Gyulafehérvári Caritas otthoni beteggondozó szolgálat bemutatása.
„Óriási dolog, ha egy ember elkészül ebből a földi életből. A betegség mindig valami nyomot hagy, legtöbbször csak csontváz marad. Valami kipislákol a testből, de még a tekintet sem a régi ismerős. A család megrémül, nem tudja, mit kell tegyen. És akkor ott van az ápoló, aki segít, biztat: igen, ez az ember az, akit te szerettél, és gyere, fogd meg a kezét. És mi is megfogjuk a beteg kezét, ha kell, vigasztaljuk, ha kell, vele hallgatunk. Közben pedig megtanuljuk, hogy mit jelent meghalni. Hol az életet szolgáljuk, hol a halált...” – így fogalmaz András Ildikó, az otthoni beteggondozó szolgálat, ápolási vezetője munkájukról.
A Caritas ezen tevékenységi ágazatában a tavalyi adatok szerint 114 településen naponta 260 beteggondozó indult az ellátásra szorulókhoz, nem kevesebb mint nyolcezer személyt láttak el a szükségleteiknek megfelelően, akár naponta többször vagy hetente két-három alkalommal. Az ellátottak idős, beteg, egyedül maradt, szakápolásra, gondoskodásra váró emberek. Vannak köztük, akiknek gondozóik az egyedüli hozzátartozóik. Róluk szól a film, amely feleleveníti a múltat is, a beteggondozás caritasos történetét.
Már az 1990-es évek közepén a Caritas intézményes ellátórendszerben gondolkodott, így jött létre a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthon is. 1998-ban a Német Caritas Szövetség kereste meg a romániai Caritas-szervezeteket támogatást ígérve, de azt szorgalmazva, hogy az idősellátás feltételeit az országos rendszer támogatásából próbálják biztosítani. Ha a szolgáltatás szükségességét fel is ismerték az akkori vezetők, felpártolását nem tekintették prioritásnak.
Ezzel párhuzamosan az egészségügyben egy olyan változás ment végbe, amely úgymond falnak állította az akkori körorvosokat: „1999-ben életbe lépett az új egészségbiztosítási törvény, az alaphálózatot magánosították. Tehát egyik napról a másikra gyakorlatilag felébredtem, hogy én menedzser vagyok, azon kívül, hogy orvosnak kell lennem. És ez egy pofonból elég lett volna, de jött a másik, amikor pár hónap után rájöttünk: a pénz nem elég semmire” – emlékszik vissza Munzlinger Attila szárhegyi háziorvos.
A magánosítás azt jelentette, hogy amíg korábban a körorvosi rendelőkben a 3200 fős településen négy körorvos és hat asszisztens dolgozott, a rendszer átalakulásával maradt két háziorvos és két asszisztens. Nőtt a munkanélküli szakemberek száma, de nem csökkent az ellátásra szorulóké. Az ágyhoz vagy házhoz kötött, egyedül élő idős betegek maradtak magukra. Ebből a helyzetből egy hollandiai kapcsolat és egy helyi összefogás mutatott kiút-lehetőséget. Hollandiában láthatta meg Munzlinger, hogyan működik az otthoni beteggondozás, hazatérve pedig támogatóra lelt szintén orvos nejében, valamint Borsos Géza vállalkozóban, akinek személyes érintettsége abból is adódott, hogy beteg édesanyja napi ápolásra szorult. Pályázatot írtak és nyertek, képezték a munkanélkülivé vált asszisztenseket, beszerezték a szükséges eszközöket és fogyóanyagokat, így a Gyergyói-medence minden településén sikerült beindítani az otthoni gondozást, fél évig. Ennyire volt vissza nem térítendő támogatás.
Amikor fogytán volt a magyarországi pénzalap, a megyei önkormányzattól kértek támogatást a munka folytatásához, de Munzlinger Attila szerint enyhén szólva is rideg fogadtatásban volt részük, a szolgáltatás szükségességét nem mérték fel az akkori megyevezetők. Ekkor fordult a Caritashoz, átvételre ajánlva a kiépített rendszert. „Nagy-nagy örömünkre sikerült ezt az egészet átadni a Gyulafehérvári Caritasnak, és attól kezdve ők profi szinten fejlesztették az egész szervezetet” – emlékszik vissza a szárhegyi orvos.
Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szocio-medikális ágazatának vezetője bevallja, sok nehézség követte az indulást. A történet 2001-ben vett fordulatot, amikor egy uniós pályázatot nyertek a Hargita megyei hálózat létrehozására. Ekkor vásárolták meg az első húsz személygépkocsit, bázist alakítottak ki. 2004-ben Hargita megye egyetlenegy településén nem volt csak otthoni beteggondozás: Gyergyóhollóban, és itt is azért, mert az önkormányzat szerint a településen nem voltak ápolásra szorulók. Azért az ápolók jártak, gondozták a gyergyóhollói embereket is.
Párhuzamosan a Hargita megyei építkezéssel alakult a hálózat Maros, Kovászna megyében, majd a szórványban, Gyulafehérváron, Petrozsényben, Szebenben, Brassóban. Külföldi támogatások és pályázatok révén sikerült tovább fejleszteni, azt tartva szem előtt, hogy a legkisebb falvakba is eljussanak, a leginkább magukra hagyott embereken segíthessenek. Sokat segített a munkában a nyugati partner Caritas tapasztalatának átadása. Olyan területeken szerezhettek szakképesítést az ápolók, amelyek a korábbi rendszer hagyatékaként az országban nem létezőnek voltak nyilvánítva.
A beteggondozók nem sebet kötözni, fekélyt tisztítani vagy lázat mérni járnak az emberekhez, hanem amire szükség van, abban segítenek. Ha kell, megfürdetik, ételt visznek és megetetik, bevásárolnak nekik, gyógyszereiket kiíratják és házhoz szállítják, de ha nincs tüzelő, akkor azt szereznek, ha a kályha megomlott, újra tesznek szert.
„Az nagyszerű lenne, ha a beteg eldönthetné, hogy hétfőtől péntekig beteg vagyok, a hétvégén nem. Ez nem így történik. Hogyha valaki benne kellene legyen huszonnégy órát a saját pelenkájában, akkor tudná, mit jelent az, hogy hétvégén, este is el kell menni a beteghez. A mi munkánknak nincs vége. Addig kell csinálni, amíg szükség van rá” – mondja András Ildikó. És immár nemcsak a kötelesség szólítja őket, ha baj van, az ápolt is felhívja. A Vodafone Románia Alapítvány támogatásával sikerült beszerezni a nagy billentyűs és képernyős, pánikgombos telefonokat. Ilyen készülék van a magányos betegeknél, és a hátoldalon lévő piros gomb érintésével máris megy a hívás a segítőhöz.
A pozitív tapasztalatok a telemedicínás projekt bővítését eredményezték, így ma már a szív- és érrendszeri panaszokkal küzdőknek lehetőség van otthonukban állandó követésre. A mérőműszerek ugyanis telefonos összeköttetésben vannak szakorvosokkal, akik a normálistól eltérő adatokra figyelve azonnal visszajelezhetik, milyen változás szükséges a gyógyszerezésben.
De van más lehetőség is, ha az embernek kell szakorvoshoz eljutnia – ez a betegközvetítő szolgálat. Azokról az emberekről szól, akiknek ehhez sem képességük, sem lehetőségük nincs. A betegközvetítői szolgálat keretében közel száz szakorvossal alakított ki a Caritas partneri kapcsolatot. Ők kérnek időpontot és szállítják a beteget szakrendelésre. Az orvosok, gyakran a kollégákat is bevonva, vizsgálják ki a rászoruló betegeket, és adnak gyógyulásukhoz, fájdalmuk enyhítéséhez receptet. A rendszer működik, az orvosok szívesen vállalnak ilyen szolgálatot.
A gondozókat nemcsak az élet tanítja, továbbképzőn vesznek részt a Caritas-iskolában, elsajátítják annak tudományát, hogyan lehet kis erőfeszítéssel mozgatni a magatehetetlen betegeket, hogy lehet a beteg meglevő mozgását megtartani, fejleszteni. Több mint 50 mozgásfejlesztő szakember van a Caritas alkalmazottjai között. Van lehetőség külföldi tapasztalatcserére is. Ez kétféleképp szolgálja a Caritas javát. Péter György mesélte, gyakran előfordult, hogy egy-egy alkalmazott külföldi munkára áhítozott, felmondott, eperszedő lett. Helyére új jött, akivel megint az ábécétől kellett kezdeni a betegápolást. Nem volt benne senki számára nyereség. Ezért a svájci Caritasszal egyezséget kötöttek, így az erdélyi alkalmazottak időlegesen ott dolgozhatnak. Pénzt keresnek, nyelvet tanulnak, a szakmában pedig másfajta tapasztalatokat is szereznek.
A szükség közelről látszik – egy régi, caritasos jelmondat ez. Akik beteget ápolnak, vagy akik a törődésre rászorulók, azoknak nem kell magyarázni e szeretetszolgálat szükségességét. Annak az idős asszonynak sem, aki évek óta minden hónapban 300 lejes nyugdíjából két lejt küld a Caritasnak. Hogy ezzel támogassa más emberek otthoni gondozását. Azokét, akik jobban rászorulnak a két lejre, mint ő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. október 22.
Utolsó órában rögzített népi tudás a Mezőségi Fesztiválon
A kihalófélben lévő népi kultúrát rögzíti és igyekszik továbbadni a fiatalabb generációknak a hét végén immár 19. ízben tartandó szamosújvári Mezőségi Fesztivál, amelyen mintegy félezren vesznek részt – mondta el a Krónikának Balázs-Bécsi Attila, az eseményt szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
„A rendezvény majdnem két évtizedes történetére visszatekintve elmondható, hogy a kezdettekkor jóval több adatközlő – a környező településekről érkező néptáncos, népzenész és énekes – vett részt, és kevesebb külső érdeklődő érkezett. Mostanra sajnos megfordult az arány: egyre kevesebb a népművészeti értékeket, hagyományos népi kultúrát bemutató adatközlő, és egyre több a fiatalabb generációt képviselő érdeklődő” – fejtette ki Balázs-Bécsi Attila.
A magyarországi szakma is érdeklődik a Mezőség iránt
A fesztivál célja felfedezni, népszerűsíteni és szakmailag rögzíteni a mezőségi népi kultúra még élő értékeit, ugyanakkor találkozási lehetőséget biztosít az adatközlők számára. 15 mezőségi településről érkezik mintegy 130 idősebb – 60-65 év fölötti – adatközlő a Mezőségi Fesztiválra, hogy a régió népzene- és néptánckincsét bemutassa az összegyűlt szakmabelieknek és érdeklődőknek.
Az alapítvány vezetője kiemelte, örvendetes, hogy akadnak olyan mezőségi települések, ahol összefognak, együtt lépnek fel az idősebbek és fiatalabbak, például a Kolozs megyei Visán. Balázs-Bécsi Attila azt is elmondta, több mint kétszázan érkeznek Magyarországról, hiszen ott is nagy az érdeklődés szakmai berkekben a mezőségi népi kultúra iránt: a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi szakosztálya, koreográfusok és más szakmabeliek is felhasználják mindazt a tudásanyagot, amit a fesztiválon rögzítenek.
Az adatközlők legnagyobb része táncos, de énekesek és zenészek is megmutatják tudásukat a fesztiválon. Az ördöngösfüzesi Hideg Anna által énekelt népdalkincsből „Annus néni daloskönyve” címmel jelent meg kiadvány (könyv és DVD), amelyet korábban Magyarországon mutattak be, most pedig a 74 éves adatközlő jelenlétében Szamosújváron ismerheti meg a közönség. Az alapítvány elnöke azt is elmondta, a fesztiválon bemutatott anyagokat digitalizálja az Erdélyi Magyar Néptáncszövetség, így a jövőben felhasználhatóak lesznek az oktatásban, és bármikor az érdeklődők rendelkezésére bocsájtják, hiszen közkincs.
Spontánul felbukkanó értékek
„Az adatközlők egyénileg is bemutatkoznak a találkozón, de ennél érdekesebb a nagy közös táncház, amikor a spontán tánc során sokan meglepetéssel szolgálnak: olyan dolgokat csillantanak fel, olyan tudás kerül a felszínre, amit esetleg korábban nem is láttunk” – tette hozzá Balázs-Bécsi Attila. Kitért arra is, hogy a találkozó egyfajta számvetés is: évente megemlékeznek az időközben eltávozott adatközlőkről – idén például a néhány hónapja elhunyt Maneszes Márton magyarszováti prímásról.
„Minden még fellelhető értéket össze kell gyűjteni a népi kultúrából: az a generáció, amely még birtokolja a szervesen elsajátított népművészeti értékeket, már kihalóban van; az utolsó órában lehetőséget akarunk teremteni arra, hogy ezt a tudást rögzítsük. A fesztivál célja az is, hogy megmutassa, miként válhatnak ezek az értékek a mindennapok, a szórakozás részévé” – mutatott rá az alapítvány elnöke. A kétnapos rendezvényen – pénteken és szombaton – többek közt szakmai bemutatkozás, táncházak, fórum, kiállítás, könyvbemutató, mezőségi gyermektáncház várja a közönséget a szamosújvári Téka Házban.
Nagykárolyi táncháztalálkozó
Néptánctalálkozót szervez október 24-én, szombaton Nagykárolyban a Rekettye Kulturális Egyesület. A tizenötödször tartandó találkozó a gyermekek és családok számára rendezett programokkal indul. Délután gálaműsor keretében lépnek színpadra amatőr és hivatásos táncegyüttesek, adatközlők. A Rekettye Kulturális Egyesület három tánccsoportja egész éves tevékenységét új színpadi produkciók formájában mutatja be, ezután hajnalig tartó, élőzenés táncház kezdődik.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A kihalófélben lévő népi kultúrát rögzíti és igyekszik továbbadni a fiatalabb generációknak a hét végén immár 19. ízben tartandó szamosújvári Mezőségi Fesztivál, amelyen mintegy félezren vesznek részt – mondta el a Krónikának Balázs-Bécsi Attila, az eseményt szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
„A rendezvény majdnem két évtizedes történetére visszatekintve elmondható, hogy a kezdettekkor jóval több adatközlő – a környező településekről érkező néptáncos, népzenész és énekes – vett részt, és kevesebb külső érdeklődő érkezett. Mostanra sajnos megfordult az arány: egyre kevesebb a népművészeti értékeket, hagyományos népi kultúrát bemutató adatközlő, és egyre több a fiatalabb generációt képviselő érdeklődő” – fejtette ki Balázs-Bécsi Attila.
A magyarországi szakma is érdeklődik a Mezőség iránt
A fesztivál célja felfedezni, népszerűsíteni és szakmailag rögzíteni a mezőségi népi kultúra még élő értékeit, ugyanakkor találkozási lehetőséget biztosít az adatközlők számára. 15 mezőségi településről érkezik mintegy 130 idősebb – 60-65 év fölötti – adatközlő a Mezőségi Fesztiválra, hogy a régió népzene- és néptánckincsét bemutassa az összegyűlt szakmabelieknek és érdeklődőknek.
Az alapítvány vezetője kiemelte, örvendetes, hogy akadnak olyan mezőségi települések, ahol összefognak, együtt lépnek fel az idősebbek és fiatalabbak, például a Kolozs megyei Visán. Balázs-Bécsi Attila azt is elmondta, több mint kétszázan érkeznek Magyarországról, hiszen ott is nagy az érdeklődés szakmai berkekben a mezőségi népi kultúra iránt: a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi szakosztálya, koreográfusok és más szakmabeliek is felhasználják mindazt a tudásanyagot, amit a fesztiválon rögzítenek.
Az adatközlők legnagyobb része táncos, de énekesek és zenészek is megmutatják tudásukat a fesztiválon. Az ördöngösfüzesi Hideg Anna által énekelt népdalkincsből „Annus néni daloskönyve” címmel jelent meg kiadvány (könyv és DVD), amelyet korábban Magyarországon mutattak be, most pedig a 74 éves adatközlő jelenlétében Szamosújváron ismerheti meg a közönség. Az alapítvány elnöke azt is elmondta, a fesztiválon bemutatott anyagokat digitalizálja az Erdélyi Magyar Néptáncszövetség, így a jövőben felhasználhatóak lesznek az oktatásban, és bármikor az érdeklődők rendelkezésére bocsájtják, hiszen közkincs.
Spontánul felbukkanó értékek
„Az adatközlők egyénileg is bemutatkoznak a találkozón, de ennél érdekesebb a nagy közös táncház, amikor a spontán tánc során sokan meglepetéssel szolgálnak: olyan dolgokat csillantanak fel, olyan tudás kerül a felszínre, amit esetleg korábban nem is láttunk” – tette hozzá Balázs-Bécsi Attila. Kitért arra is, hogy a találkozó egyfajta számvetés is: évente megemlékeznek az időközben eltávozott adatközlőkről – idén például a néhány hónapja elhunyt Maneszes Márton magyarszováti prímásról.
„Minden még fellelhető értéket össze kell gyűjteni a népi kultúrából: az a generáció, amely még birtokolja a szervesen elsajátított népművészeti értékeket, már kihalóban van; az utolsó órában lehetőséget akarunk teremteni arra, hogy ezt a tudást rögzítsük. A fesztivál célja az is, hogy megmutassa, miként válhatnak ezek az értékek a mindennapok, a szórakozás részévé” – mutatott rá az alapítvány elnöke. A kétnapos rendezvényen – pénteken és szombaton – többek közt szakmai bemutatkozás, táncházak, fórum, kiállítás, könyvbemutató, mezőségi gyermektáncház várja a közönséget a szamosújvári Téka Házban.
Nagykárolyi táncháztalálkozó
Néptánctalálkozót szervez október 24-én, szombaton Nagykárolyban a Rekettye Kulturális Egyesület. A tizenötödször tartandó találkozó a gyermekek és családok számára rendezett programokkal indul. Délután gálaműsor keretében lépnek színpadra amatőr és hivatásos táncegyüttesek, adatközlők. A Rekettye Kulturális Egyesület három tánccsoportja egész éves tevékenységét új színpadi produkciók formájában mutatja be, ezután hajnalig tartó, élőzenés táncház kezdődik.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 22.
Autonómiaharc és rezsicsökkentés
Kézdivásárhelyen tartotta hétvégén küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A néppárt a jövő évi választásokra való felkészülésről tárgyalt, az EMNT az erdélyi autonómiaküzdelem lehetőségeit vette számba.
A rezsicsökkentés jelszavával vág neki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a 2016-os önkormányzati választásoknak – derült ki Szilágyi Zsolt pártelnöknek a párt kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén mondott beszédéből. Megemlítve, hogy a magyarországi rezsicsökkentési erőfeszítések után Bukarestben a korrupcióellenes ügyészség (DNA) vizsgálja a vízszolgáltató sorozatos díjemeléseit, kijelentette: „ha Magyarországon és Bukarestben lehet, miért ne lehetne Erdélyben is” rezsit csökkenteni.
Szilágyi Zsolt úgy vélte, pártjának kevés esélye van arra, hogy az áram- és gázszolgáltatók díjainak a csökkentését érje el, de a vízszolgáltatás és a szemételszállítás díjai sok helyen csökkenthetők lennének. Szerinte a téma kényes voltát jelzi, hogy a Bihar megyében megkeresett települési önkormányzatok többsége megtagadta a rezsidíjakkal kapcsolatos adatok kiszolgáltatását.
Szilágyi Zsolt szerint az EMNP a magyar képviselet megerősítését tűzi ki célul a jövő évi önkormányzati választásokra. Úgy vélte, ehhez versenyeznie kell a többi magyar párttal azokon a vidékeken, ahol tömbben él a magyarság, és együtt kell működnie velük azokon a településeken, ahol a verseny veszélyeztetné a magyar képviseletet – tájékoztat az MTI. Hozzátette, az év elején háromszor is találkozott és tárgyalt Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökével, hogy megpróbálják rendezni a két párt viszonyát. Az EMNP azt ajánlotta, hogy hozzanak létre választási koalíciót és közösen indítsanak jelölteket a 2016-os választásokon. Szerinte nem az EMNP-n múlt, hogy ez nem sikerült. „Minden valószínűséggel júdáspénz van a dologban” – utalt arra, hogy az RMDSZ köreiben felmerült egyes parlamenti képviselői helyek átengedése az MPP-nek. Azt is hozzátette, a saját pártjukból kiábránduló jóérzésű MPP-sek előtt az EMNP ajtaja nyitva áll.
Erős helyi szervezetek kellenek
Szilágyi Zsolt azt is elmondta, hogy a marosvásárhelyi összefogás ügyében telefonon beszélt Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, és abban egyeztek meg, hogy személyesen találkoznak. Üdvözölte, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendeznie viszonyát a magyar kormánnyal. Hozzátette, sokkal könnyebb lenne az együttműködés, ha a szövetség megszabadulna a korrupciós ügyekbe keveredett politikusaitól. Úgy vélte, Erdélyben az EMNP az egyetlen korrupciómentes, az autonómiát és a föderalizmust felvállaló párt.
Arra intette azonban a küldötteket, hogy nem oldja meg az erdélyi magyarság ügyeit pusztán az, hogy a korrupcióellenes ügyészség vádat emel az RMDSZ korrupt vezetői ellen. „Azért, mert a másik gyengül, mi még nem fogunk erősödni”– állapította meg. Hozzátette, a párt helyi szervezeteinek dolgozniuk kell, mert csakis a folyamatos munka által nyerhetik el a közösség bizalmát és szerepelhetnek sikeresen a választásokon.
Újraválasztották Tőkés Lászlót
Csaknem egyhangú szavazással újraválasztották a tanács elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén. Az elnök nem kapott ellenszavazatot a küldöttektől, két szavazat azonban érvénytelen volt. Az EMNT ügyvezető elnöki tisztségét továbbra is Sándor Krisztina látja el.
Tőkés László a küldöttgyűlés után az MTI-nek elmondta, a tanácskozáson számvetés történt az autonómiaharc állásáról, és arról, hogy az EMNT mely szervezetekre számíthat ebben a küzdelemben. A szövetségesek között az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) és a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) említette.
„Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nemigen számíthatunk az RMDSZ-re, mert taktikai kérdésként kezeli az autonómiát. A Magyar Polgári Pártra (MPP) pedig azért nem számíthatunk, mert teljesen beolvadt az RMDSZ-be” – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT újraválasztott elnöke a tanácskozás eredményeként említette, hogy sikerült túllépni azokon az ellentéteken, amelyek az utóbbi időben az EMNT és az EMNP között alakultak ki. Ezek az ellentétek a tanácskozáson akkor mutatkoztak meg, amikor egyes EMNP-s tisztségviselőket EMNT-s tisztségekre is jelöltek.
„Most már helyes szerep- és munkamegosztással készülhetünk a jövő évi választásokra. Az ideális viszony olyan, mint a házasságban: két autonóm lény egységet alkot” – magyarázta Tőkés László. Elmondta, az EMNT küldöttgyűlése arról is határozott, hogy a tanács egy reprezentatív Kárpát-medencei és egy reprezentatív nemzetközi konferencia megszervezésével segíti az autonómiaküzdelmet.
Szolidaritás a magyar kormánnyal
A küldöttgyűlés zárónyilatkozatában az EMNT szolidaritását fejezte ki a magyar kormánnyal, amely – mint fogalmazott – „egész Európának példát mutat politikai józanságból, most, midőn a teljes keresztény európai kultúrát fenyegeti a migrációnak nevezett tervszerű invázió”. Leszögezte, hogy az EMNT továbbra is kiemelt nemzetstratégiai célnak tekinti a határok feletti nemzetegyesítést, és minden rendelkezésére álló eszközzel segíti a magyar kormány ez irányú törekvéseit.
„A közös magyar jövőt célul kitűző erők összefogása megkerülhetetlen nemzetpolitikai létparancs. Csak így remélhetünk élhető magyar jövőt Európában, a Kárpát-medencében és Erdélyben” – olvasható a küldöttgyűlés zárónyilatkozatában.
A küldöttgyűlésen megválasztották az EMNT alelnökeit is. A tisztségeket Borbély Zsolt Attila és Tiboldi László, valamint a székelyföldi régióért felelős Cseh Gábor, a közép-erdélyi régióért felelős Hupka Félix és a partiumi régióért felelős Kálmán Balázs tölti be. A Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) Sorbán Attila Örs, a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) Szilágyi Ferenc képviseli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségében.
Szili Katalinnal tárgyalt Biró Zsolt
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómiastatútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP-elnök marosvásárhelyi megbeszélésén.
Az MPP sajtóirodája által kibocsátott közlemény szerint Szili Katalin miniszterelnöki megbízott ismertette elképzeléseit, terveit az erdélyi és különös tekintettel a székelyföldi autonómiakoncepciók összehangolásának lehetőségeiről. A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól és nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. „A konszenzuskereséshez szükség van a párbeszédre, ezt viszont nehéz tető alá hozni, ha vannak, akik sértődötten félreállnak, hiúsági kérdésként kezelik ezt” – vélekedett Biró Zsolt, aki pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben.
Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását mind a nyári KMKF autonómia-munkacsoport ülésén, mind a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. „A Magyar Polgári Párt közvetítő és katalizátor ebben a témában” – fogalmazott a magyar miniszterelnöki megbízott a polgáriak közleménye szerint, és megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia-munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kézdivásárhelyen tartotta hétvégén küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A néppárt a jövő évi választásokra való felkészülésről tárgyalt, az EMNT az erdélyi autonómiaküzdelem lehetőségeit vette számba.
A rezsicsökkentés jelszavával vág neki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a 2016-os önkormányzati választásoknak – derült ki Szilágyi Zsolt pártelnöknek a párt kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén mondott beszédéből. Megemlítve, hogy a magyarországi rezsicsökkentési erőfeszítések után Bukarestben a korrupcióellenes ügyészség (DNA) vizsgálja a vízszolgáltató sorozatos díjemeléseit, kijelentette: „ha Magyarországon és Bukarestben lehet, miért ne lehetne Erdélyben is” rezsit csökkenteni.
Szilágyi Zsolt úgy vélte, pártjának kevés esélye van arra, hogy az áram- és gázszolgáltatók díjainak a csökkentését érje el, de a vízszolgáltatás és a szemételszállítás díjai sok helyen csökkenthetők lennének. Szerinte a téma kényes voltát jelzi, hogy a Bihar megyében megkeresett települési önkormányzatok többsége megtagadta a rezsidíjakkal kapcsolatos adatok kiszolgáltatását.
Szilágyi Zsolt szerint az EMNP a magyar képviselet megerősítését tűzi ki célul a jövő évi önkormányzati választásokra. Úgy vélte, ehhez versenyeznie kell a többi magyar párttal azokon a vidékeken, ahol tömbben él a magyarság, és együtt kell működnie velük azokon a településeken, ahol a verseny veszélyeztetné a magyar képviseletet – tájékoztat az MTI. Hozzátette, az év elején háromszor is találkozott és tárgyalt Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökével, hogy megpróbálják rendezni a két párt viszonyát. Az EMNP azt ajánlotta, hogy hozzanak létre választási koalíciót és közösen indítsanak jelölteket a 2016-os választásokon. Szerinte nem az EMNP-n múlt, hogy ez nem sikerült. „Minden valószínűséggel júdáspénz van a dologban” – utalt arra, hogy az RMDSZ köreiben felmerült egyes parlamenti képviselői helyek átengedése az MPP-nek. Azt is hozzátette, a saját pártjukból kiábránduló jóérzésű MPP-sek előtt az EMNP ajtaja nyitva áll.
Erős helyi szervezetek kellenek
Szilágyi Zsolt azt is elmondta, hogy a marosvásárhelyi összefogás ügyében telefonon beszélt Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, és abban egyeztek meg, hogy személyesen találkoznak. Üdvözölte, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendeznie viszonyát a magyar kormánnyal. Hozzátette, sokkal könnyebb lenne az együttműködés, ha a szövetség megszabadulna a korrupciós ügyekbe keveredett politikusaitól. Úgy vélte, Erdélyben az EMNP az egyetlen korrupciómentes, az autonómiát és a föderalizmust felvállaló párt.
Arra intette azonban a küldötteket, hogy nem oldja meg az erdélyi magyarság ügyeit pusztán az, hogy a korrupcióellenes ügyészség vádat emel az RMDSZ korrupt vezetői ellen. „Azért, mert a másik gyengül, mi még nem fogunk erősödni”– állapította meg. Hozzátette, a párt helyi szervezeteinek dolgozniuk kell, mert csakis a folyamatos munka által nyerhetik el a közösség bizalmát és szerepelhetnek sikeresen a választásokon.
Újraválasztották Tőkés Lászlót
Csaknem egyhangú szavazással újraválasztották a tanács elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén. Az elnök nem kapott ellenszavazatot a küldöttektől, két szavazat azonban érvénytelen volt. Az EMNT ügyvezető elnöki tisztségét továbbra is Sándor Krisztina látja el.
Tőkés László a küldöttgyűlés után az MTI-nek elmondta, a tanácskozáson számvetés történt az autonómiaharc állásáról, és arról, hogy az EMNT mely szervezetekre számíthat ebben a küzdelemben. A szövetségesek között az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) és a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) említette.
„Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nemigen számíthatunk az RMDSZ-re, mert taktikai kérdésként kezeli az autonómiát. A Magyar Polgári Pártra (MPP) pedig azért nem számíthatunk, mert teljesen beolvadt az RMDSZ-be” – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT újraválasztott elnöke a tanácskozás eredményeként említette, hogy sikerült túllépni azokon az ellentéteken, amelyek az utóbbi időben az EMNT és az EMNP között alakultak ki. Ezek az ellentétek a tanácskozáson akkor mutatkoztak meg, amikor egyes EMNP-s tisztségviselőket EMNT-s tisztségekre is jelöltek.
„Most már helyes szerep- és munkamegosztással készülhetünk a jövő évi választásokra. Az ideális viszony olyan, mint a házasságban: két autonóm lény egységet alkot” – magyarázta Tőkés László. Elmondta, az EMNT küldöttgyűlése arról is határozott, hogy a tanács egy reprezentatív Kárpát-medencei és egy reprezentatív nemzetközi konferencia megszervezésével segíti az autonómiaküzdelmet.
Szolidaritás a magyar kormánnyal
A küldöttgyűlés zárónyilatkozatában az EMNT szolidaritását fejezte ki a magyar kormánnyal, amely – mint fogalmazott – „egész Európának példát mutat politikai józanságból, most, midőn a teljes keresztény európai kultúrát fenyegeti a migrációnak nevezett tervszerű invázió”. Leszögezte, hogy az EMNT továbbra is kiemelt nemzetstratégiai célnak tekinti a határok feletti nemzetegyesítést, és minden rendelkezésére álló eszközzel segíti a magyar kormány ez irányú törekvéseit.
„A közös magyar jövőt célul kitűző erők összefogása megkerülhetetlen nemzetpolitikai létparancs. Csak így remélhetünk élhető magyar jövőt Európában, a Kárpát-medencében és Erdélyben” – olvasható a küldöttgyűlés zárónyilatkozatában.
A küldöttgyűlésen megválasztották az EMNT alelnökeit is. A tisztségeket Borbély Zsolt Attila és Tiboldi László, valamint a székelyföldi régióért felelős Cseh Gábor, a közép-erdélyi régióért felelős Hupka Félix és a partiumi régióért felelős Kálmán Balázs tölti be. A Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) Sorbán Attila Örs, a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) Szilágyi Ferenc képviseli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségében.
Szili Katalinnal tárgyalt Biró Zsolt
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómiastatútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP-elnök marosvásárhelyi megbeszélésén.
Az MPP sajtóirodája által kibocsátott közlemény szerint Szili Katalin miniszterelnöki megbízott ismertette elképzeléseit, terveit az erdélyi és különös tekintettel a székelyföldi autonómiakoncepciók összehangolásának lehetőségeiről. A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól és nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. „A konszenzuskereséshez szükség van a párbeszédre, ezt viszont nehéz tető alá hozni, ha vannak, akik sértődötten félreállnak, hiúsági kérdésként kezelik ezt” – vélekedett Biró Zsolt, aki pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben.
Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását mind a nyári KMKF autonómia-munkacsoport ülésén, mind a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. „A Magyar Polgári Párt közvetítő és katalizátor ebben a témában” – fogalmazott a magyar miniszterelnöki megbízott a polgáriak közleménye szerint, és megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia-munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)