Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 17.
Szisz-moll: 30 év válogatott versei
Szerda délután került sor Szabó Péter Szisz-moll című verseskötetének bemutatására. A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának ez már a 29. kiadott könyve, melyet Brittich Erzsébet szerkesztett, és a szerző képverseivel illusztrálták.
Szabó Péter 1952-ben, a Werbosch házban született. 5 éves volt, amikor a családja visszaköltözött Pernyávába. Ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében: verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról, ahol a nyári vakációkat töltötte.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke nyitotta meg a bemutatót pár gondolattal a szerzőről, majd tőle Szabó László vette át a szót. Beszédében néhány, neki tetsző verset elemzett, többek között a Tükörképet is, mely az egyik, ha nem a leghosszabb költemény a kötetben. Kitért a szerző stílusára és a lírai én szenvedésére: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék”, idézte József Attilát. A lírai én lelkét nyomják a hazaszeretet, a hovatartozás, a vágyakozás és a világi lét lelki problémái, melyeket iróniával és oximoronokkal fűszerezve tálal.
A költő csak írta a verseket sorra, de 30 évig nem jelent meg kötet. Aztán végül Brittich Erzsébet kezdte válogatni őket, és jó sokat talált kéziratok formájában is. Szabó László számos verselemzésének legnagyobb része helytálló volt, ami nem meglepő, hiszen iskolás koruk óta ismerik egymást. Ezért is nem tévedett. A szerzőnek magának is van egyébként kedvenc verse a kötetben, és fel is akarta olvasni, de túl komorra sikeredett, ezért mellőzte, hogy ne rontsa el a hangulatot. A kedvenc vers címe tehát titok marad, de az érdeklődők megvehetik a kötetet, elolvashatják a verseket, és lehet tippelni.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Szerda délután került sor Szabó Péter Szisz-moll című verseskötetének bemutatására. A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának ez már a 29. kiadott könyve, melyet Brittich Erzsébet szerkesztett, és a szerző képverseivel illusztrálták.
Szabó Péter 1952-ben, a Werbosch házban született. 5 éves volt, amikor a családja visszaköltözött Pernyávába. Ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében: verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról, ahol a nyári vakációkat töltötte.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke nyitotta meg a bemutatót pár gondolattal a szerzőről, majd tőle Szabó László vette át a szót. Beszédében néhány, neki tetsző verset elemzett, többek között a Tükörképet is, mely az egyik, ha nem a leghosszabb költemény a kötetben. Kitért a szerző stílusára és a lírai én szenvedésére: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék”, idézte József Attilát. A lírai én lelkét nyomják a hazaszeretet, a hovatartozás, a vágyakozás és a világi lét lelki problémái, melyeket iróniával és oximoronokkal fűszerezve tálal.
A költő csak írta a verseket sorra, de 30 évig nem jelent meg kötet. Aztán végül Brittich Erzsébet kezdte válogatni őket, és jó sokat talált kéziratok formájában is. Szabó László számos verselemzésének legnagyobb része helytálló volt, ami nem meglepő, hiszen iskolás koruk óta ismerik egymást. Ezért is nem tévedett. A szerzőnek magának is van egyébként kedvenc verse a kötetben, és fel is akarta olvasni, de túl komorra sikeredett, ezért mellőzte, hogy ne rontsa el a hangulatot. A kedvenc vers címe tehát titok marad, de az érdeklődők megvehetik a kötetet, elolvashatják a verseket, és lehet tippelni.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 17.
Búcsú a prófétámtól
Hálás szívvel búcsúzom Tőle, és nem szomorúan. Bár halálhíre engem is lesújtott, nem tudok halottként gondolni rá. Csak az jut eszembe, ahogyan találkoztam vele, s ez cseppet sem szomorú történet.
Leérettségiztem, de sehogyan sem találtam a helyem. Újságíró szerettem volna lenni, de ezt a vágyamat soha még csak sejtetni sem mertem volna szüleimmel. Ehhez akkoriban különben is párttagság kellett volna, amiről én még álmodni sem mertem, hiszen középiskolás korombeli ténykedéseim miatt osztályellenségnek számítottam. Apám kívánságára sorozatosan próbálkoztam az orvosi egyetemre felvételizni, de hiányos kémiai tudásommal oda nem jutottam be. Különféle iskolákban dolgoztam helyettes tanárként, majd tisztviselő lettem a falumban. Nem éreztem jól magam a munkahelyemen s általában sehol. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek oka van, annak is, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és annak is, hogy semmi sem úgy volt, mint szerettem volna... Örökös hiányérzetemet mindenkori foglalatosságommal, az írással pótoltam, amelyet azonban akkoriban már csak titokban műveltem, nehogy szüleim és környezetem megsejtsék, hogy felnőtt létemre még mindig efféle komolytalan dolgokkal töltöm az időt.
Szász Rózsi
Szabadság (Kolozsvár)
Hálás szívvel búcsúzom Tőle, és nem szomorúan. Bár halálhíre engem is lesújtott, nem tudok halottként gondolni rá. Csak az jut eszembe, ahogyan találkoztam vele, s ez cseppet sem szomorú történet.
Leérettségiztem, de sehogyan sem találtam a helyem. Újságíró szerettem volna lenni, de ezt a vágyamat soha még csak sejtetni sem mertem volna szüleimmel. Ehhez akkoriban különben is párttagság kellett volna, amiről én még álmodni sem mertem, hiszen középiskolás korombeli ténykedéseim miatt osztályellenségnek számítottam. Apám kívánságára sorozatosan próbálkoztam az orvosi egyetemre felvételizni, de hiányos kémiai tudásommal oda nem jutottam be. Különféle iskolákban dolgoztam helyettes tanárként, majd tisztviselő lettem a falumban. Nem éreztem jól magam a munkahelyemen s általában sehol. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek oka van, annak is, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és annak is, hogy semmi sem úgy volt, mint szerettem volna... Örökös hiányérzetemet mindenkori foglalatosságommal, az írással pótoltam, amelyet azonban akkoriban már csak titokban műveltem, nehogy szüleim és környezetem megsejtsék, hogy felnőtt létemre még mindig efféle komolytalan dolgokkal töltöm az időt.
Szász Rózsi
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 17.
Marketingképzés mesterfokon - Mit jelent jó szakembernek lenni a piacon?
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének marketinges oktatói 2015. április 16-án kerekasztal-beszélgetést szerveztek vállalati képviselőkkel Marketingképzés mesterfokon címmel. A kerekasztal-beszélgetés célja: azonosítani a marketing szakmában az aktuális munkáltatói elvárásokat, illetve a vállalati együttműködési lehetőségeket annak érdekében, hogy a Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzőn piacképes oklevéllel és kellő szakmai tapasztalattal biztosítani tudják az átmenetet a hallgatók számára az egyetemi és munkavállalói státusz között.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vettek a Mol Románia képviseletében Hunyadi Gyöngyi, HR Partner, Ilonczai Tamás, az Autonet Import Kft. marketing igazgatója, dr. Alt Mónika Anetta, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének egyetemi docense, a Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés vezetője, valamint dr. Berács József professzor, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója és a Corvinus Egyetem Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának igazgatója. A kerekasztal-beszélgetést Seer László, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója és marketing szakember moderálta.
Amikor együttműködik a vállalat és az egyetem
A kerekasztal-beszélgetés olyan témaköröket járt körül, mint jelenlegi és jövőbeni vállalati-egyetemi együttműködések, amelyben a marketingesek átléphetnek az egyetemista státuszból a munkavállalói státuszba, szükséges marketinges kompetenciák és más sikertényezők a munkaerőpiacon, illetve sikersztorik a vállalat életéből, amelyben a marketing szerepet játszott.
A vállalati együttműködéssel kapcsolatban Alt Mónika Anetta kiemelte, hogy a mesterképzőn jelenleg ennek egyik alapvető formája a féléves szakmai gyakorlat. A 2013-2014-es tanévtől az Erasmus+ program keretében már külföldre is küldenek szakmai gyakorlatozó marketing mesteriseket. A tavalyi hallgatók közül egyet alkalmazott is a fogadó vállalat. Emellett értékes tapasztalat a hallgatók számára a rendszeresen meghívott vállalati képviselők előadásai is.
Hunyadi Gyöngyi a MOL-csoport sikeres Growww friss diplomás programját ismertette a hallgatókkal, melyet kilenc évvel ezelőtt indítottak útjára annak érdekében, hogy a vállalat stratégiai céljai megvalósításához képzett, tehetséges, szakmájuk iránt elhivatott kollégákkal erősítse csapatát. A program keretében 2007-2014 között több, mint 1500 friss diplomás csatlakozott a MOL-csoporthoz, legtöbben még ma is ott dolgoznak. A másik ilyen jellegű kezdeményezésük a Freshhh egyetemista csapatoknak szóló verseny.
Ilonczai Tamás elmondta, hogy az együttműködés a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet marketinges hallgatóival még viszonylag új, egy éves, de olyan friss erőt tapasztaltak a hallgatók részéről, hogy elkezdték a tervezést több irányban is, úgy mint piackutatások kidolgozása, mérés és adatok feldolgozása, az egyetem által szervezett tanulmányi versenyekben való részvétel, vagy az Autonet Import által meghirdetett ötletbörze témák vagy saját tanulmányi versenyek.
Berács József egy, a Stanford Egyetem által nemrég szervezett konferencia részvétele kapcsán kiemelte, hogy a világon vezető egyetemek folyamatosan foglalkoznak a vállalat-egyetem együttműködésének és szinergiáinak kérdésével, azzal, hogy hogyan tudnak minél szervesebben egymásba kapcsolódni ezek a területek, igények és megoldások. Az együttműködésnek sok formája lehet, meg kell találni azokat, amelyekkel az együttműködő felek meg tudják oldani egymás problémáit.
Mit kell tudniuk az ideális marketingeseknek?
A marketingesekkel szembeni munkáltatói elvárások kapcsán Hunyadi Gyöngyi kiemelte, hogy a MOL Romániánál az ideális marketingesnek magas szintű szakmai tudással kell rendelkeznie, mint például a nyelvismeret (angol nyelv-tudás), számítógép-felhasználói ismeretek, adatbázis kezelés, szakirányú végzettség. Ez utóbbi alapján lehetnek bizonyosak abban, hogy a jelentkező a marketingszakma elméleti hátterét és a lehetséges gyakorlati ismereteket elsajátította.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézete által működtetett Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés hét éve indult. A Bolognai normák szerint létrehozott mesterképzők újdonsága a korábbi mesterikhez képest az, hogy két éves tanulási programot kínálnak, és hogy az utolsó félévben a diákok féléves szakmai gyakorlaton vehetnek részt. A Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés tantervében tizenöt kötelező tantárgy és két választható tantárgy szerepel, emellett a féléves szakmai gyakorlat és féléves szakdolgozat kutatási időszak. A mesterképzésen a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának magyar és román marketinges oktatói valamint külföldi vendégtanárok oktatnak. A mesteri tanterve rendszeresen megújul, igazodva a diákok és a munkáltatók elvárásaihoz.
Ilonczai Tamás számos szakmai készséget említett, úgy mint B2B és B2C területek sajátosságait érintő magas szintű ismeretek, termékportfóliókhoz, pozicionálásokhoz kötődő ismeretek, értékesítési csatornák sajátosságainak az ismerete, kommunikációs csatornák sajátosságainak az ismerete, kiemelten fontos az online és közösségi média terület, médiatervekkel kapcsolatos ismeretek, akciós mechanizmusokkal kapcsolatos ismeretek.
A személyes készségek esetén mindkét vállalat képviselője a tárgyalási és kommunikációs képességet, kreativitást, kezdeményezőkészséget, problémamegoldó-készséget, hatékonyságra való törekvést említette. Ilonczai azt is hozzátette, hogy minden marketingesnek tudnia kell, hogy a marketing nem cél, hanem egy hatékony eszköz vagy akár fegyver kell, hogy legyen egy vállalati cél elérésében.
Berács József felhívta arra a figyelmet, hogy az elhangzott kompetenciák mellett a hallgatók nemzetköziesedése olyan készségekkel tudja felruházni őket, melyek segítségével eltűnnek a kommunikációs és interperszonális korlátok. Az itt képzett diákok háromnyelvűsége komoly versenyelőny a piacon. Alt Mónika Anetta kiemelte, hogy a mesterképzésen a tanterv kidolgozása kompetencia alapú. Az egyes kompetenciák kialakítására hivatott tantárgyakat a vállalatok igényei szerint folyamatosan alakítják, például nemrég a számítógépes grafika is bekerült a kínálatba, illetve marketing alapképzésen a business-to-business marketing.
A sikertörténeteket tekintve mindenki egyet értett abban, hogy a marketing egy komplex rendszer része, feladata a problémamegoldás, az hogy ki tudja szolgálni a vállalat céljait. Ilonczai Tamás felhívta a figyelmet arra, hogy a marketing munka nagy felelősség. Egy nagy projekt érinti a teljes vállalatot, a marketing felelőssége összekapcsolni a részlegeket, és összehangolni munkájukat. Ehhez nagyon nyitottnak kell lenni és folyamatosan kommunikálni és konzultálni a részlegekkel. A kerekasztal-beszélgetés zárásaként elhangzott, hogy a vállalatok, egyetem és hallgatók céljai közösek, versenyképes, gyakorlatban alkalmazható marketing tudás megteremtése. Közös célokkal jól lehet kamatoztatni az eddigi fejlesztéseket és kigondolni olyan újabb együttműködési lehetőségeket, melyek segítik a fiatal pályakezdők elhelyezkedését a szakmában.
maszol.ro
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének marketinges oktatói 2015. április 16-án kerekasztal-beszélgetést szerveztek vállalati képviselőkkel Marketingképzés mesterfokon címmel. A kerekasztal-beszélgetés célja: azonosítani a marketing szakmában az aktuális munkáltatói elvárásokat, illetve a vállalati együttműködési lehetőségeket annak érdekében, hogy a Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzőn piacképes oklevéllel és kellő szakmai tapasztalattal biztosítani tudják az átmenetet a hallgatók számára az egyetemi és munkavállalói státusz között.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vettek a Mol Románia képviseletében Hunyadi Gyöngyi, HR Partner, Ilonczai Tamás, az Autonet Import Kft. marketing igazgatója, dr. Alt Mónika Anetta, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének egyetemi docense, a Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés vezetője, valamint dr. Berács József professzor, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója és a Corvinus Egyetem Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának igazgatója. A kerekasztal-beszélgetést Seer László, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója és marketing szakember moderálta.
Amikor együttműködik a vállalat és az egyetem
A kerekasztal-beszélgetés olyan témaköröket járt körül, mint jelenlegi és jövőbeni vállalati-egyetemi együttműködések, amelyben a marketingesek átléphetnek az egyetemista státuszból a munkavállalói státuszba, szükséges marketinges kompetenciák és más sikertényezők a munkaerőpiacon, illetve sikersztorik a vállalat életéből, amelyben a marketing szerepet játszott.
A vállalati együttműködéssel kapcsolatban Alt Mónika Anetta kiemelte, hogy a mesterképzőn jelenleg ennek egyik alapvető formája a féléves szakmai gyakorlat. A 2013-2014-es tanévtől az Erasmus+ program keretében már külföldre is küldenek szakmai gyakorlatozó marketing mesteriseket. A tavalyi hallgatók közül egyet alkalmazott is a fogadó vállalat. Emellett értékes tapasztalat a hallgatók számára a rendszeresen meghívott vállalati képviselők előadásai is.
Hunyadi Gyöngyi a MOL-csoport sikeres Growww friss diplomás programját ismertette a hallgatókkal, melyet kilenc évvel ezelőtt indítottak útjára annak érdekében, hogy a vállalat stratégiai céljai megvalósításához képzett, tehetséges, szakmájuk iránt elhivatott kollégákkal erősítse csapatát. A program keretében 2007-2014 között több, mint 1500 friss diplomás csatlakozott a MOL-csoporthoz, legtöbben még ma is ott dolgoznak. A másik ilyen jellegű kezdeményezésük a Freshhh egyetemista csapatoknak szóló verseny.
Ilonczai Tamás elmondta, hogy az együttműködés a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet marketinges hallgatóival még viszonylag új, egy éves, de olyan friss erőt tapasztaltak a hallgatók részéről, hogy elkezdték a tervezést több irányban is, úgy mint piackutatások kidolgozása, mérés és adatok feldolgozása, az egyetem által szervezett tanulmányi versenyekben való részvétel, vagy az Autonet Import által meghirdetett ötletbörze témák vagy saját tanulmányi versenyek.
Berács József egy, a Stanford Egyetem által nemrég szervezett konferencia részvétele kapcsán kiemelte, hogy a világon vezető egyetemek folyamatosan foglalkoznak a vállalat-egyetem együttműködésének és szinergiáinak kérdésével, azzal, hogy hogyan tudnak minél szervesebben egymásba kapcsolódni ezek a területek, igények és megoldások. Az együttműködésnek sok formája lehet, meg kell találni azokat, amelyekkel az együttműködő felek meg tudják oldani egymás problémáit.
Mit kell tudniuk az ideális marketingeseknek?
A marketingesekkel szembeni munkáltatói elvárások kapcsán Hunyadi Gyöngyi kiemelte, hogy a MOL Romániánál az ideális marketingesnek magas szintű szakmai tudással kell rendelkeznie, mint például a nyelvismeret (angol nyelv-tudás), számítógép-felhasználói ismeretek, adatbázis kezelés, szakirányú végzettség. Ez utóbbi alapján lehetnek bizonyosak abban, hogy a jelentkező a marketingszakma elméleti hátterét és a lehetséges gyakorlati ismereteket elsajátította.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézete által működtetett Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés hét éve indult. A Bolognai normák szerint létrehozott mesterképzők újdonsága a korábbi mesterikhez képest az, hogy két éves tanulási programot kínálnak, és hogy az utolsó félévben a diákok féléves szakmai gyakorlaton vehetnek részt. A Marketing Stratégiák és Politikák mesterképzés tantervében tizenöt kötelező tantárgy és két választható tantárgy szerepel, emellett a féléves szakmai gyakorlat és féléves szakdolgozat kutatási időszak. A mesterképzésen a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának magyar és román marketinges oktatói valamint külföldi vendégtanárok oktatnak. A mesteri tanterve rendszeresen megújul, igazodva a diákok és a munkáltatók elvárásaihoz.
Ilonczai Tamás számos szakmai készséget említett, úgy mint B2B és B2C területek sajátosságait érintő magas szintű ismeretek, termékportfóliókhoz, pozicionálásokhoz kötődő ismeretek, értékesítési csatornák sajátosságainak az ismerete, kommunikációs csatornák sajátosságainak az ismerete, kiemelten fontos az online és közösségi média terület, médiatervekkel kapcsolatos ismeretek, akciós mechanizmusokkal kapcsolatos ismeretek.
A személyes készségek esetén mindkét vállalat képviselője a tárgyalási és kommunikációs képességet, kreativitást, kezdeményezőkészséget, problémamegoldó-készséget, hatékonyságra való törekvést említette. Ilonczai azt is hozzátette, hogy minden marketingesnek tudnia kell, hogy a marketing nem cél, hanem egy hatékony eszköz vagy akár fegyver kell, hogy legyen egy vállalati cél elérésében.
Berács József felhívta arra a figyelmet, hogy az elhangzott kompetenciák mellett a hallgatók nemzetköziesedése olyan készségekkel tudja felruházni őket, melyek segítségével eltűnnek a kommunikációs és interperszonális korlátok. Az itt képzett diákok háromnyelvűsége komoly versenyelőny a piacon. Alt Mónika Anetta kiemelte, hogy a mesterképzésen a tanterv kidolgozása kompetencia alapú. Az egyes kompetenciák kialakítására hivatott tantárgyakat a vállalatok igényei szerint folyamatosan alakítják, például nemrég a számítógépes grafika is bekerült a kínálatba, illetve marketing alapképzésen a business-to-business marketing.
A sikertörténeteket tekintve mindenki egyet értett abban, hogy a marketing egy komplex rendszer része, feladata a problémamegoldás, az hogy ki tudja szolgálni a vállalat céljait. Ilonczai Tamás felhívta a figyelmet arra, hogy a marketing munka nagy felelősség. Egy nagy projekt érinti a teljes vállalatot, a marketing felelőssége összekapcsolni a részlegeket, és összehangolni munkájukat. Ehhez nagyon nyitottnak kell lenni és folyamatosan kommunikálni és konzultálni a részlegekkel. A kerekasztal-beszélgetés zárásaként elhangzott, hogy a vállalatok, egyetem és hallgatók céljai közösek, versenyképes, gyakorlatban alkalmazható marketing tudás megteremtése. Közös célokkal jól lehet kamatoztatni az eddigi fejlesztéseket és kigondolni olyan újabb együttműködési lehetőségeket, melyek segítik a fiatal pályakezdők elhelyezkedését a szakmában.
maszol.ro
2015. április 18.
Jézus is dák volt
Tudjuk, a kerék, a malom dák találmány. De hogy Jézus is... Közismert, hogy a dákok voltak a legortodoxabb trákok. Ők voltak az összes ókori titok letéteményesei. Az általuk feltalált első malomban megőrölt mandulasütitől a csillagászati titkokig, melyek több mint 1500 év múlva elkápráztatják majd az inkákat és az aztékokat. Ez a példátlan fejlődés valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a dákok voltak az első nép a földön.
Lenyűgöző dolog mítoszokat építeni. Az orvosok szerint az elménk egészsége szempontjából is hasznos, ha fantáziálgatunk. Így hát nem tekintem főbenjáró bűnnek rejtett világokról, megfejthetetlen talányokról és összeesküvés-elméletekről beszélni. Könyveket lehet ezekből írni, filmeket lehet készíteni, kutatócsoportok hozhatók létre esős délutánokra, néha még pénzt is lehet ezzel keresni. Akkor válik tragédiává, amikor az ember elkezd hinni bennük, és úgy kezd viselkedni, mintha ezek valóban léteznének. Igaz, hogy erősen kell hinni a hazugságokban ahhoz, hogy igazságoknak lehessen őket beállítani, de nekünk különleges tehetségünk van az ostobaságok és negyedigazságok intézményesítéséhez. Valószínűleg a kommunista rezsim öröksége, hogy viselkedésünkben úgy keveredik a lázadás a hivatalossággal, hogy nem vesszük észre a disszonanciákat (amit most állítottam, tiszta spekuláció, tehát kérem, ne húzzák fel magukat; szívesen fogadok minden más elfogadható teóriát, mert nem csak bennünket nyűgöznek le az összeesküvés-elméletek). Bizonytalan állapotot kelt bennünk azoknak az éveknek a megszokása, amikor kiskanállal osztogatták az információt, és egyértelműen tudtuk, hogy a hivatalos változat számos cenzúrán és a valóság több újraképezésén ment keresztül. Már soha senkinek sem hihetsz teljesen és fenntartások nélkül. Mindig azt fogod feltételezni, hogy a szavak mögött van egy másfajta igazság, melyet a nyilatkozó el akar rejteni. Egy intelligens ember két jelentős dologra használhatja ki ezt az egész társadalmunkban tapasztalható konstrukciós hibát. Egyrészt sohasem fogja a teljes igazságot elmondani, mert érdeke, hogy a közönségre bízza a hiányzó részek behelyettesítését, és ezáltal tarthatja a legkönnyebben ellenőrzése alatt az információt. Nézzék meg az összes politikai diskurzust. Az információt, a szónok tehetségétől függően, mindig csak részlegesen és metautalásokkal adják át. Megint csak azért, mert ez egyszerű, mert ezzel helyet hagysz a találgatásoknak, mert utólag tagadhatsz, mert nem kell felkészülnöd, elmélyedned, dolgoznod. A legnyilvánvalóbb példa az „igazságszolgáltatás ellenőrzés alatt áll”, amit csak így odavetnek. Felszínesen. És ha valaki megkérdi, hogy ki tartja ellenőrzése alatt, akkor derűsen egy másik kérdéssel válaszolnak: „ezt kérdem én is!”. Logikátlan mentális pingpong, melyből mi intézményesítjük a következtetést. „Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen ellenőrzés alatt az igazságszolgáltatás. Nem látod, hogy mindenkiben felmerül ez a kérdés? Nem beszélnek ezek csak azért, hogy beszéljenek”. Ki tudja? Talán a kettős tagadás miatt van ez bennünk. Így jutottunk oda, hogy azt képzeljük, mindenki ellen összeesküvéseket szőnek Mordortól Scrovişteáig vagy Cornuig, egykutya. Adrian Năstasét az amerikaiak intézték el, vagy ott van Traian Băsescu, aki elintézte az összes mogult, pontosabban mindenkit. De Traian Băsescut is elintézték a szolgálatok. Hogyhogy, honnan tudjuk? Nos, nem megmondta Elena Udrea? Rendben, ő nem mondta, de ezt sugallta, és nem láttuk, hogy utólag Băsescu valójában megerősítette ezt? Minden összeáll, van logikája, valaki húzogatja a szálakat. Ez egy jól kidolgozott és már régóta forralt terv. El akarják venni a földünket, a dák nyelvünket és örökségünket. Mert nagyjából már csak ennyink maradt. Az erdőket, a tavakat, a gyárakat és üzemeket, a kastélyokat, a földbirtokokat és a villákat a mieink szerezték meg. Valószínűleg azért, hogy megküzdjenek az elnyomókkal. A helyzet második következménye a legalábbis extravagáns történetek egyik napról a másikra való felbukkanásában látszik. Ezek egyike a dák örökségünk. A latin a dák nyelv vulgáris változata. A dákok találták fel a kereket, a számítógépet és az űrhajót, de a kapzsi Nyugat nem akarta ezeket elismerni nekünk. Románia felett egy azonosítatlan műhold lebeg, mely energiákat sugároz a Retyezát- hegységben lévő Galaktikus Kapu felé, ahol megbújtak az utolsó dákok, míg újra be nem népesítették azt a területet, ahol ma élünk. Ebben a kvadránban van még néhány ilyen történet, és attól tartok, jövő ilyenkorra felfedezik, hogy Jézusnak románul beszélő dák nagyapja volt, és ő vitte Júdeába az ősi dák szokást, a maga Zamolxis által alapított húsvétolást. Kár, hogy bezárták az OTV-t, mert biztos vagyok abban, hogy DD (Dan Diaconescu – a szerk.) ezt is kinyomozta volna. Sajnos, amit a dákok nem találtak fel, és ezért nem tudták ránk hagyni, az a logika és nyugodtság iránti vágy. A rációval felépített és használati utasítással a kézben kidolgozott víziók iránti étvágy. Lehet, hogy 1990-ben Ion Iliescunak nem a svéd szociális modellt kellett volna csodálnia, hanem a bútorgyárakban kellett volna egy kicsit körülnéznie. Talán így nekünk is lett volna egy lapra szerelt reformunk, útmutatóval és hiányzó csavarok nélkül.
Dan Ionescu
(Damblaua conspiraţiei permanente/Adevărul.ro/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tudjuk, a kerék, a malom dák találmány. De hogy Jézus is... Közismert, hogy a dákok voltak a legortodoxabb trákok. Ők voltak az összes ókori titok letéteményesei. Az általuk feltalált első malomban megőrölt mandulasütitől a csillagászati titkokig, melyek több mint 1500 év múlva elkápráztatják majd az inkákat és az aztékokat. Ez a példátlan fejlődés valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a dákok voltak az első nép a földön.
Lenyűgöző dolog mítoszokat építeni. Az orvosok szerint az elménk egészsége szempontjából is hasznos, ha fantáziálgatunk. Így hát nem tekintem főbenjáró bűnnek rejtett világokról, megfejthetetlen talányokról és összeesküvés-elméletekről beszélni. Könyveket lehet ezekből írni, filmeket lehet készíteni, kutatócsoportok hozhatók létre esős délutánokra, néha még pénzt is lehet ezzel keresni. Akkor válik tragédiává, amikor az ember elkezd hinni bennük, és úgy kezd viselkedni, mintha ezek valóban léteznének. Igaz, hogy erősen kell hinni a hazugságokban ahhoz, hogy igazságoknak lehessen őket beállítani, de nekünk különleges tehetségünk van az ostobaságok és negyedigazságok intézményesítéséhez. Valószínűleg a kommunista rezsim öröksége, hogy viselkedésünkben úgy keveredik a lázadás a hivatalossággal, hogy nem vesszük észre a disszonanciákat (amit most állítottam, tiszta spekuláció, tehát kérem, ne húzzák fel magukat; szívesen fogadok minden más elfogadható teóriát, mert nem csak bennünket nyűgöznek le az összeesküvés-elméletek). Bizonytalan állapotot kelt bennünk azoknak az éveknek a megszokása, amikor kiskanállal osztogatták az információt, és egyértelműen tudtuk, hogy a hivatalos változat számos cenzúrán és a valóság több újraképezésén ment keresztül. Már soha senkinek sem hihetsz teljesen és fenntartások nélkül. Mindig azt fogod feltételezni, hogy a szavak mögött van egy másfajta igazság, melyet a nyilatkozó el akar rejteni. Egy intelligens ember két jelentős dologra használhatja ki ezt az egész társadalmunkban tapasztalható konstrukciós hibát. Egyrészt sohasem fogja a teljes igazságot elmondani, mert érdeke, hogy a közönségre bízza a hiányzó részek behelyettesítését, és ezáltal tarthatja a legkönnyebben ellenőrzése alatt az információt. Nézzék meg az összes politikai diskurzust. Az információt, a szónok tehetségétől függően, mindig csak részlegesen és metautalásokkal adják át. Megint csak azért, mert ez egyszerű, mert ezzel helyet hagysz a találgatásoknak, mert utólag tagadhatsz, mert nem kell felkészülnöd, elmélyedned, dolgoznod. A legnyilvánvalóbb példa az „igazságszolgáltatás ellenőrzés alatt áll”, amit csak így odavetnek. Felszínesen. És ha valaki megkérdi, hogy ki tartja ellenőrzése alatt, akkor derűsen egy másik kérdéssel válaszolnak: „ezt kérdem én is!”. Logikátlan mentális pingpong, melyből mi intézményesítjük a következtetést. „Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen ellenőrzés alatt az igazságszolgáltatás. Nem látod, hogy mindenkiben felmerül ez a kérdés? Nem beszélnek ezek csak azért, hogy beszéljenek”. Ki tudja? Talán a kettős tagadás miatt van ez bennünk. Így jutottunk oda, hogy azt képzeljük, mindenki ellen összeesküvéseket szőnek Mordortól Scrovişteáig vagy Cornuig, egykutya. Adrian Năstasét az amerikaiak intézték el, vagy ott van Traian Băsescu, aki elintézte az összes mogult, pontosabban mindenkit. De Traian Băsescut is elintézték a szolgálatok. Hogyhogy, honnan tudjuk? Nos, nem megmondta Elena Udrea? Rendben, ő nem mondta, de ezt sugallta, és nem láttuk, hogy utólag Băsescu valójában megerősítette ezt? Minden összeáll, van logikája, valaki húzogatja a szálakat. Ez egy jól kidolgozott és már régóta forralt terv. El akarják venni a földünket, a dák nyelvünket és örökségünket. Mert nagyjából már csak ennyink maradt. Az erdőket, a tavakat, a gyárakat és üzemeket, a kastélyokat, a földbirtokokat és a villákat a mieink szerezték meg. Valószínűleg azért, hogy megküzdjenek az elnyomókkal. A helyzet második következménye a legalábbis extravagáns történetek egyik napról a másikra való felbukkanásában látszik. Ezek egyike a dák örökségünk. A latin a dák nyelv vulgáris változata. A dákok találták fel a kereket, a számítógépet és az űrhajót, de a kapzsi Nyugat nem akarta ezeket elismerni nekünk. Románia felett egy azonosítatlan műhold lebeg, mely energiákat sugároz a Retyezát- hegységben lévő Galaktikus Kapu felé, ahol megbújtak az utolsó dákok, míg újra be nem népesítették azt a területet, ahol ma élünk. Ebben a kvadránban van még néhány ilyen történet, és attól tartok, jövő ilyenkorra felfedezik, hogy Jézusnak románul beszélő dák nagyapja volt, és ő vitte Júdeába az ősi dák szokást, a maga Zamolxis által alapított húsvétolást. Kár, hogy bezárták az OTV-t, mert biztos vagyok abban, hogy DD (Dan Diaconescu – a szerk.) ezt is kinyomozta volna. Sajnos, amit a dákok nem találtak fel, és ezért nem tudták ránk hagyni, az a logika és nyugodtság iránti vágy. A rációval felépített és használati utasítással a kézben kidolgozott víziók iránti étvágy. Lehet, hogy 1990-ben Ion Iliescunak nem a svéd szociális modellt kellett volna csodálnia, hanem a bútorgyárakban kellett volna egy kicsit körülnéznie. Talán így nekünk is lett volna egy lapra szerelt reformunk, útmutatóval és hiányzó csavarok nélkül.
Dan Ionescu
(Damblaua conspiraţiei permanente/Adevărul.ro/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 20.
Takács Mihály (1954–2015)
Arad festője
Szombaton kora reggel – hosszú betegség után – 61 éves korában elhunyt Takács Mihály festőművész.
Eltávozott közülünk Arad Misije.
A közvetlen, becézett elnevezést nem akárki érdemli ki egy településen, főként egy nagyvárosban.
Ő kiérdemelte!
1954. január 23-án született az Arad megyei Selénden. Különböző iskolai tanulmányai elvégzése után, számos próbálkozás után kötött ki a festészet mellett, azon belül is a városképek vonzották a leginkább. És bár az ország és a világ számos táján megfordult, szíve csücskét Arad foglalta el, munkássága legjavát az itteni városképek ihletett, meleg hangulatú vászonra ültetése jelentette.
Mindez az évek során 15 falinaptárban is konkretizálódott, amelyek igazi úttörést jelentettek az aradi művészeti életben.
Ez azonban nem lett volna elég!
Takács Mihály tevékeny részt vállalt a helyi közéletben is. A nevét viselő alapítványt hozott létre, amely támogatta a fiatal tehetségeket. Több alkalommal is megszerezte a helyi önkormányzat anyagi támogatását szabadtéri alkotóműhelyek megszervezésére, ahol a művészek közvetlen kapcsolatba kerülhettek a nagyközönséggel. Színművész kollégáihoz hasonlóan, foglalkozásokat tartott a börtönben elítéltekkel, meg lévén győződve arról, hogy a művészet léleknemesítő hatással bír.
Elfogadottsága azonban nem volt egyértelmű az ún. hivatalos szakma részéről!
Bármilyen sikeres és népszerű volt alkotásai révén, mivel nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel, sokáig „csak” amatőrként ismerték el.
Talán volt ebben némi irigység is – hiszen még egy kis zugot is sikerült „kijárnia” a Templom utcában, ahol a Takács Galériában általában rengeteg virág és festmény között várta mosolyogva a betérőket felesége, társművésze, Flory, sőt a Nepomuki Szent János-szobor restaurálását és másolatának az elkészítését is rá bízták!
Aztán megszületett a felsőfokú végzettség és a képzőművészeti szövetségi tagság, és a hivatalos elfogadottság is. Szinte megszámlálhatatlan hazai és külföldi közös és egyéni kiállítás után!
Abban a szerencsében részesülhettem, hogy – hivatásomnak köszönhetően! – közeli kapcsolatba kerülhettem Misivel. Többször is készíthettem vele nagyobb méretű, bensőséges hangulatú beszélgetést, ennek megfelelően értékelte is a Nyugati Jelen pozitív hozzáállását a művészetek támogatásában. Többször is kiállított a Jelen Galériában, sőt ezt a helyszínt választotta legfrissebb falinaptárának bemutatására.
A Bohus-palota manzárdjában lévő lakása melletti műtermében legutóbb tavaly januárban voltam nála, utolsó, 15. falinaptárát tavaly decemberben mutatta be a Takács Galériában. A költségek előteremtésének felpanaszolásán kívül csupán terveiről beszélt, egyszerűen nem kívánt tudomást venni az őt évek óta kínzó, pusztító betegségről.
Földi maradványait hétfőn 16 órakor helyezik végső nyugalomra a Felsőtemetőben. Alkotásai azonban itt maradnak velünk, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a felhők feletti műtermekben – korábban eltávozott aradi művészek társaságában – képes lesz nyugton maradni!...
Kiss Károly
Takács Mihály (Selénd, 1954. jan. 23. – Arad, 2015. ápr. 19)
Nyugati Jelen (Arad)
Arad festője
Szombaton kora reggel – hosszú betegség után – 61 éves korában elhunyt Takács Mihály festőművész.
Eltávozott közülünk Arad Misije.
A közvetlen, becézett elnevezést nem akárki érdemli ki egy településen, főként egy nagyvárosban.
Ő kiérdemelte!
1954. január 23-án született az Arad megyei Selénden. Különböző iskolai tanulmányai elvégzése után, számos próbálkozás után kötött ki a festészet mellett, azon belül is a városképek vonzották a leginkább. És bár az ország és a világ számos táján megfordult, szíve csücskét Arad foglalta el, munkássága legjavát az itteni városképek ihletett, meleg hangulatú vászonra ültetése jelentette.
Mindez az évek során 15 falinaptárban is konkretizálódott, amelyek igazi úttörést jelentettek az aradi művészeti életben.
Ez azonban nem lett volna elég!
Takács Mihály tevékeny részt vállalt a helyi közéletben is. A nevét viselő alapítványt hozott létre, amely támogatta a fiatal tehetségeket. Több alkalommal is megszerezte a helyi önkormányzat anyagi támogatását szabadtéri alkotóműhelyek megszervezésére, ahol a művészek közvetlen kapcsolatba kerülhettek a nagyközönséggel. Színművész kollégáihoz hasonlóan, foglalkozásokat tartott a börtönben elítéltekkel, meg lévén győződve arról, hogy a művészet léleknemesítő hatással bír.
Elfogadottsága azonban nem volt egyértelmű az ún. hivatalos szakma részéről!
Bármilyen sikeres és népszerű volt alkotásai révén, mivel nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel, sokáig „csak” amatőrként ismerték el.
Talán volt ebben némi irigység is – hiszen még egy kis zugot is sikerült „kijárnia” a Templom utcában, ahol a Takács Galériában általában rengeteg virág és festmény között várta mosolyogva a betérőket felesége, társművésze, Flory, sőt a Nepomuki Szent János-szobor restaurálását és másolatának az elkészítését is rá bízták!
Aztán megszületett a felsőfokú végzettség és a képzőművészeti szövetségi tagság, és a hivatalos elfogadottság is. Szinte megszámlálhatatlan hazai és külföldi közös és egyéni kiállítás után!
Abban a szerencsében részesülhettem, hogy – hivatásomnak köszönhetően! – közeli kapcsolatba kerülhettem Misivel. Többször is készíthettem vele nagyobb méretű, bensőséges hangulatú beszélgetést, ennek megfelelően értékelte is a Nyugati Jelen pozitív hozzáállását a művészetek támogatásában. Többször is kiállított a Jelen Galériában, sőt ezt a helyszínt választotta legfrissebb falinaptárának bemutatására.
A Bohus-palota manzárdjában lévő lakása melletti műtermében legutóbb tavaly januárban voltam nála, utolsó, 15. falinaptárát tavaly decemberben mutatta be a Takács Galériában. A költségek előteremtésének felpanaszolásán kívül csupán terveiről beszélt, egyszerűen nem kívánt tudomást venni az őt évek óta kínzó, pusztító betegségről.
Földi maradványait hétfőn 16 órakor helyezik végső nyugalomra a Felsőtemetőben. Alkotásai azonban itt maradnak velünk, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a felhők feletti műtermekben – korábban eltávozott aradi művészek társaságában – képes lesz nyugton maradni!...
Kiss Károly
Takács Mihály (Selénd, 1954. jan. 23. – Arad, 2015. ápr. 19)
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 21.
Misszió Esterházy Jánosért
A misszióként vállalt feladat érdekében Marosvásárhelyre is eljött dr. Molnár Imre történész, diplomata, hogy a felvidéki magyar népéért mártírhalált halt gróf Esterházy János életét minél szélesebb körben megismertesse. A szerző április 14-én a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai-termében tartott rendkívül érdekes, tanulságos előadást vaskos könyve, Esterházy János élete és mártírhalála kapcsán, amely többéves kutatásainak az eredményét tükrözi. AMagyarország csíkszeredai főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Szarka Gábor konzul mutatta be az ipolyságiszármazású történészt, aki a felvidéki magyarság történetéről s diplomataként a lengyel–magyar kapcsolatokról írtkönyveket.
Szegedi egyetemi hallgatóként az 1970-es évek végén társaival gyógyszert, élelmet, könyvet hoztak Erdélybe – emlékezett vissza a szerző, aki képekkel illusztrálva mutatta be a felvidéki magyar politikus, Esterházy János regényes és tragikus életét, amelynek sok részletét sikerült feltárnia. Kutatómunkája a Széchényi könyvtár dolgozójaként az emigráns újságokat őrző részlegen kezdődött, ahol a felvidéki magyarság két világháború közötti története jól dokumentálható volt.
Esterházy János sorsát az erdélyi magyar vértanúkéhoz hasonlította, akikről néhai Fülöp G. Dénes református lelkésszel beszélgettek, s úgy érezte, ha egész munkásságát az ő életük feltárására áldozza, akkor sem sikerül törleszteni azt az adósságot, "amiért elődeinknek a magyar nemzet érdekében hozott áldozatáért tartozunk". Erdélyi körútja is ilyen adósságtörlesztésnek számít. Ezúttal könyvének hőse, gróf Esterházy János nyomában indult el, aki 1944. február 4-én Kolozsváron járt (ami Dél- Szlovákiához hasonlóan visszacsatolódott az anyanemzethez), mert fontosnak tartotta, hogy politikustársainak s az érdeklődőknek beszámoljon a felvidéki magyarság helyzetéről. Az Ellenzék című lapban megjelent interjúban a politikus arról beszélt, hogy "összetartozunk, tudnunk kell egymásról, hisz a feldaraboltság ellenére is egy test vagyunk".
Molnár Imre a húsvétra utalva kifejtette, hogy el kell gondolkodnunk a szenvedés értelmén és azon a mélységes mély misztériumon, hogy hol is ér véget egy ember élete. A vértanúk példája, akik a szenvedések tüzében végezték be életüket, azt igazolja, hogy a lét fonala nem ért véget a kínhalállal, hanem mind a mai napig folytatódik, s ebből kell az utódoknak erőt és példát meríteni – fogalmazta meg utazásának célját. Az előadó Szilágyi Domokos sorait idézte: "Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, /hallanunk egymást, hogy hallhatók legyünk". Majd utalt arra, hogy azt szeretné, ha az erdélyi közönséggel való találkozói lelki együttlétek lennének.
Egy XIX. század végi Krakkóban készült fényképpel kezdte el a regényes életrajz bemutatását. A képen id. Esterházy János huszárkapitány látható egy gyönyörű lengyel lánnyal, gróf Tarnowska Erzsébettel. A lány édesapja, a krakkói Jagello Egyetem rektora, lengyel hazafiként nagy gondban volt, hogy férjhez adhatja-e a lányát a megszálló hadsereg szerelmes ifjú kapitányához, s végül a katona nemzetisége miatt tette meg. A nyitraújlaki Esterházy-birtokra költöző házaspárnak három gyermeke született, de hétévi boldog házasság után a férj agyvérzésben meghalt. Halálos ágyán azt az örökséget hagyja fiára, hogy: légy fiam mindig jó magyar, becsületes ember. Bár a 32 éves özvegyasszonyt családja hazahívta Lengyelországba, annyira hűségesen szerette a férjét, hogy annak halála után is Nyitraújlakon maradt, és három magyar gyermeket nevelt. Köztük Esterházy Jánost, aki a monarchiát emésztő nemzeti kérdéssel foglalkozó édesapja szellemi örökségének birtokában korán belépett a politikába, s Trianon után egész életében minden lehetséges politikai fórumon kiállt a felvidéki magyarság érdekeinek védelmében. Tette ezt a szülői örökségre, mély katolikus hitére támaszkodva, s magyar főnemesként közösséget vállalva egyszerű vidéki és városi sorstársaival, kezdetben egy olyan párt (Országos Keresztényszocialista Párt) élén, amelynek német, ruszin és szlovák tagjai is voltak. Következetesen az autonómia híve volt, támogatta a soknemzetiségű csehszlovák államban élő szlovákok autonómiatörekvéseit, mert önrendelkezést remélt népének és a többi kis népnek is. Bár a magyar politikai életben is közismertté válva Magyarországra távozhatott volna, mindvégig Szlovákiában maradt. A prágai parlament tagjaként nem szavazta meg a zsidóüldözést, elítélte a hitlerizmust, amiért be is börtönözték. 1945-ben az új csehszlovák hatóságoknál kiállt a kormány magyarellenes politikája ellen, s a nehezebb utat választva, akkor sem menekült szülőföldjéről. Bár 1945-ben önszántából jelentkezett Gustav Husak belügyi megbízottnál, az elrendelte a letartóztatását, majd átadták az orosz hatóságoknak, akik Moszkvába szállították, s szovjetellenes magatartással vádolva hosszú kínzások után tízévi kényszermunkára ítélték. Köztörvényes bűnözőkkel, akik koronás alsóneműje miatt meztelenre vetkőztették, érkezett meg a Komi Köztársaságban levő gyűjtőtáborba. A gulagi táborokban tüdőbajt és ólommérgezést kapott, miközben otthon, Szlovákiában koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélték, majd az ítélet végrehajtása érdekében hazaszállították. Halálos ítéletével azt akarták bizonyítani a világ közvéleményének, hogy Esterházy fasiszta volt, s mivel a magyar kisebbség követte őt, Szlovákiából való kiűzésük teljesen jogos.
Az előadó mély átéléssel számolt be a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatása után következő fogság emberpróbáló, a különböző börtönökben töltött kálvária éveiről, ahol "a rákényszerített fizikai és lelki megaláztatások" sem tudták lelki tartását megtörni, s ártatlanságára hivatkozva minden alkalommal elutasította a szökés lehetőségét. Halála után testi maradványait sem adták ki a családnak, elhamvasztották és titokban elásták. Történt ez 1957-ben egy magát szocialistának nevező országban, ahol a legnagyobb magyar politikusok egyikének tekintett Esterházy Jánosnak még a poraitól is tartottak. Holott egész pályafutása alatt azt vallotta, hogy "a szlovák–magyar megértés történelmi szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt".
A rehabilitálását lehetővé tevő törvény eltörlésére azonban, amelyhez a szlovák parlament kétharmados többségének a szavazatára lenne szükség, ma sincsen meg a politikai akarat. Amíg Esterházy János és a hozzá hasonlók nem kapják meg méltó helyüket közös történelmünkben, a megbékélés és a kiegyezés önmagában szép eszméjének felsőbb, állami szinteken való hangsúlyozása alapjaiban válik megkérdőjelezhetővé – hangzott el a sok rendkívül érdekes és tanulságos adat, megállapítás mellett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A misszióként vállalt feladat érdekében Marosvásárhelyre is eljött dr. Molnár Imre történész, diplomata, hogy a felvidéki magyar népéért mártírhalált halt gróf Esterházy János életét minél szélesebb körben megismertesse. A szerző április 14-én a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai-termében tartott rendkívül érdekes, tanulságos előadást vaskos könyve, Esterházy János élete és mártírhalála kapcsán, amely többéves kutatásainak az eredményét tükrözi. AMagyarország csíkszeredai főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Szarka Gábor konzul mutatta be az ipolyságiszármazású történészt, aki a felvidéki magyarság történetéről s diplomataként a lengyel–magyar kapcsolatokról írtkönyveket.
Szegedi egyetemi hallgatóként az 1970-es évek végén társaival gyógyszert, élelmet, könyvet hoztak Erdélybe – emlékezett vissza a szerző, aki képekkel illusztrálva mutatta be a felvidéki magyar politikus, Esterházy János regényes és tragikus életét, amelynek sok részletét sikerült feltárnia. Kutatómunkája a Széchényi könyvtár dolgozójaként az emigráns újságokat őrző részlegen kezdődött, ahol a felvidéki magyarság két világháború közötti története jól dokumentálható volt.
Esterházy János sorsát az erdélyi magyar vértanúkéhoz hasonlította, akikről néhai Fülöp G. Dénes református lelkésszel beszélgettek, s úgy érezte, ha egész munkásságát az ő életük feltárására áldozza, akkor sem sikerül törleszteni azt az adósságot, "amiért elődeinknek a magyar nemzet érdekében hozott áldozatáért tartozunk". Erdélyi körútja is ilyen adósságtörlesztésnek számít. Ezúttal könyvének hőse, gróf Esterházy János nyomában indult el, aki 1944. február 4-én Kolozsváron járt (ami Dél- Szlovákiához hasonlóan visszacsatolódott az anyanemzethez), mert fontosnak tartotta, hogy politikustársainak s az érdeklődőknek beszámoljon a felvidéki magyarság helyzetéről. Az Ellenzék című lapban megjelent interjúban a politikus arról beszélt, hogy "összetartozunk, tudnunk kell egymásról, hisz a feldaraboltság ellenére is egy test vagyunk".
Molnár Imre a húsvétra utalva kifejtette, hogy el kell gondolkodnunk a szenvedés értelmén és azon a mélységes mély misztériumon, hogy hol is ér véget egy ember élete. A vértanúk példája, akik a szenvedések tüzében végezték be életüket, azt igazolja, hogy a lét fonala nem ért véget a kínhalállal, hanem mind a mai napig folytatódik, s ebből kell az utódoknak erőt és példát meríteni – fogalmazta meg utazásának célját. Az előadó Szilágyi Domokos sorait idézte: "Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, /hallanunk egymást, hogy hallhatók legyünk". Majd utalt arra, hogy azt szeretné, ha az erdélyi közönséggel való találkozói lelki együttlétek lennének.
Egy XIX. század végi Krakkóban készült fényképpel kezdte el a regényes életrajz bemutatását. A képen id. Esterházy János huszárkapitány látható egy gyönyörű lengyel lánnyal, gróf Tarnowska Erzsébettel. A lány édesapja, a krakkói Jagello Egyetem rektora, lengyel hazafiként nagy gondban volt, hogy férjhez adhatja-e a lányát a megszálló hadsereg szerelmes ifjú kapitányához, s végül a katona nemzetisége miatt tette meg. A nyitraújlaki Esterházy-birtokra költöző házaspárnak három gyermeke született, de hétévi boldog házasság után a férj agyvérzésben meghalt. Halálos ágyán azt az örökséget hagyja fiára, hogy: légy fiam mindig jó magyar, becsületes ember. Bár a 32 éves özvegyasszonyt családja hazahívta Lengyelországba, annyira hűségesen szerette a férjét, hogy annak halála után is Nyitraújlakon maradt, és három magyar gyermeket nevelt. Köztük Esterházy Jánost, aki a monarchiát emésztő nemzeti kérdéssel foglalkozó édesapja szellemi örökségének birtokában korán belépett a politikába, s Trianon után egész életében minden lehetséges politikai fórumon kiállt a felvidéki magyarság érdekeinek védelmében. Tette ezt a szülői örökségre, mély katolikus hitére támaszkodva, s magyar főnemesként közösséget vállalva egyszerű vidéki és városi sorstársaival, kezdetben egy olyan párt (Országos Keresztényszocialista Párt) élén, amelynek német, ruszin és szlovák tagjai is voltak. Következetesen az autonómia híve volt, támogatta a soknemzetiségű csehszlovák államban élő szlovákok autonómiatörekvéseit, mert önrendelkezést remélt népének és a többi kis népnek is. Bár a magyar politikai életben is közismertté válva Magyarországra távozhatott volna, mindvégig Szlovákiában maradt. A prágai parlament tagjaként nem szavazta meg a zsidóüldözést, elítélte a hitlerizmust, amiért be is börtönözték. 1945-ben az új csehszlovák hatóságoknál kiállt a kormány magyarellenes politikája ellen, s a nehezebb utat választva, akkor sem menekült szülőföldjéről. Bár 1945-ben önszántából jelentkezett Gustav Husak belügyi megbízottnál, az elrendelte a letartóztatását, majd átadták az orosz hatóságoknak, akik Moszkvába szállították, s szovjetellenes magatartással vádolva hosszú kínzások után tízévi kényszermunkára ítélték. Köztörvényes bűnözőkkel, akik koronás alsóneműje miatt meztelenre vetkőztették, érkezett meg a Komi Köztársaságban levő gyűjtőtáborba. A gulagi táborokban tüdőbajt és ólommérgezést kapott, miközben otthon, Szlovákiában koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélték, majd az ítélet végrehajtása érdekében hazaszállították. Halálos ítéletével azt akarták bizonyítani a világ közvéleményének, hogy Esterházy fasiszta volt, s mivel a magyar kisebbség követte őt, Szlovákiából való kiűzésük teljesen jogos.
Az előadó mély átéléssel számolt be a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatása után következő fogság emberpróbáló, a különböző börtönökben töltött kálvária éveiről, ahol "a rákényszerített fizikai és lelki megaláztatások" sem tudták lelki tartását megtörni, s ártatlanságára hivatkozva minden alkalommal elutasította a szökés lehetőségét. Halála után testi maradványait sem adták ki a családnak, elhamvasztották és titokban elásták. Történt ez 1957-ben egy magát szocialistának nevező országban, ahol a legnagyobb magyar politikusok egyikének tekintett Esterházy Jánosnak még a poraitól is tartottak. Holott egész pályafutása alatt azt vallotta, hogy "a szlovák–magyar megértés történelmi szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt".
A rehabilitálását lehetővé tevő törvény eltörlésére azonban, amelyhez a szlovák parlament kétharmados többségének a szavazatára lenne szükség, ma sincsen meg a politikai akarat. Amíg Esterházy János és a hozzá hasonlók nem kapják meg méltó helyüket közös történelmünkben, a megbékélés és a kiegyezés önmagában szép eszméjének felsőbb, állami szinteken való hangsúlyozása alapjaiban válik megkérdőjelezhetővé – hangzott el a sok rendkívül érdekes és tanulságos adat, megállapítás mellett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 24.
Tudományos konferencia a művészet és oktatás kapcsolatáról
A művészet eszközeinek az oktatásban való felhasználásáról, a kreativitás fejlesztéséről az iskolában, a rajz-, zenei- és vizuális oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről folytak az előadások, majd kommunikációt elősegítő gyakorlatokkal ismerkedtek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Tanárképző Intézete által ebben a témakörben első alkalommal megszervezett konferencián.
"A célunk nem a szeparatizmus, nem vagyunk nacionalisták", hanem a kulturális értékek megőrzése, megértést kérünk ezeknek a kisebbségeknek – húzta alá a német politikus, világossá téve, hogy a néppárt a jövőben is a kisebbségek pártján fog állni.
A tudományos diákköri konferencián azokra a kérdésekre keresték a szakemberek és az egyetemi hallgatók a választ, hogy fejleszthető-e a művészetek iránti érzékenység, tanítható-e a művészet, milyen oktatási módszerek alkalmazhatóak a művészetek átszármaztatására, a napjainkban zajló művészeti jelenségekre felkészít-e az iskola, vagy mi számít korszerű művészeti oktatásnak?
Vargancsik Iringó, a Művészeti Egyetem óraadó tanára, a szervezők egyike elmondta, az a tapasztalat, hogy eléggé másodrangú tantárgyként kezelik már a középiskolában is a művészeti tantárgyakat, a zenét, rajzot, festészetet, más nincs is jóformán, nagyon ritka a drámakör vagy az olyan más művészeti foglalkozás, ahol egy kicsit ki tud bontakozni a fiatal. Miközben minden kutatás alátámasztja a művészeti nevelés fontosságát, azt, hogy a jövő szempontjából mennyire nem elhanyagolható a művészet eszközeinek használata az iskolai oktatásban.
„Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de azt mondja egy amerikai professzor, hogy 65 százaléka a munkahelyeknek olyan lesz a mai óvodáskorúaknak, amiről nem is tudjuk megfogalmazni, hogy mi az, tehát nem tudjuk azt most mi megmondani, hogy milyen munkaterületeken kell majd elhelyezkedniük a mai fiataloknak, és éppen ezért nagyon szükséges a kreatív, a divergens gondolkodás, miközben az iskolában pont azt sulykoljuk, hogy csak az a jó, ha egy konkrét irányba, meghatározott pontra összpontosul a gondolkodás” – magyarázta a szakember.
A Művészeti Egyetem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kihelyezett pedagógusképző szakával együttműködve szervezett konferencián az esztétikai érzékenység kisiskoláskori fejleszthetőségéről értekezett Bakk-Miklósi Kinga egyetemi docens, míg Lazsádi Csilla Terápia és nevelés 3D-ben témájú dolgozatát mutatta be, majd Vargancsik Iringó A kreativitás fejlesztésének a lehetőségei az iskolában című munkáját ismertette. A diákok tudományos dolgozatai többek közt a személyiség genetikai és környezeti eredetéről és a tehetségről szóltak, a táncban rejlő nevelési lehetőségekről óvodás és kisiskolás korban, a gyermekek szocializációs folyamata és a média kapcsolatáról, a képzőművészeti- és zenei oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről a Montessori-pedagógiában.
A konferencia második részében három csoportban szervezett drámakörön kommunikációt elősegítő gyakorlatokat sajátítottak el a résztvevők a színművész tanárképzős hallgatók által vezetett foglakozásokon.
Antal Erika
Székelyhon.ro,
A művészet eszközeinek az oktatásban való felhasználásáról, a kreativitás fejlesztéséről az iskolában, a rajz-, zenei- és vizuális oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről folytak az előadások, majd kommunikációt elősegítő gyakorlatokkal ismerkedtek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Tanárképző Intézete által ebben a témakörben első alkalommal megszervezett konferencián.
"A célunk nem a szeparatizmus, nem vagyunk nacionalisták", hanem a kulturális értékek megőrzése, megértést kérünk ezeknek a kisebbségeknek – húzta alá a német politikus, világossá téve, hogy a néppárt a jövőben is a kisebbségek pártján fog állni.
A tudományos diákköri konferencián azokra a kérdésekre keresték a szakemberek és az egyetemi hallgatók a választ, hogy fejleszthető-e a művészetek iránti érzékenység, tanítható-e a művészet, milyen oktatási módszerek alkalmazhatóak a művészetek átszármaztatására, a napjainkban zajló művészeti jelenségekre felkészít-e az iskola, vagy mi számít korszerű művészeti oktatásnak?
Vargancsik Iringó, a Művészeti Egyetem óraadó tanára, a szervezők egyike elmondta, az a tapasztalat, hogy eléggé másodrangú tantárgyként kezelik már a középiskolában is a művészeti tantárgyakat, a zenét, rajzot, festészetet, más nincs is jóformán, nagyon ritka a drámakör vagy az olyan más művészeti foglalkozás, ahol egy kicsit ki tud bontakozni a fiatal. Miközben minden kutatás alátámasztja a művészeti nevelés fontosságát, azt, hogy a jövő szempontjából mennyire nem elhanyagolható a művészet eszközeinek használata az iskolai oktatásban.
„Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de azt mondja egy amerikai professzor, hogy 65 százaléka a munkahelyeknek olyan lesz a mai óvodáskorúaknak, amiről nem is tudjuk megfogalmazni, hogy mi az, tehát nem tudjuk azt most mi megmondani, hogy milyen munkaterületeken kell majd elhelyezkedniük a mai fiataloknak, és éppen ezért nagyon szükséges a kreatív, a divergens gondolkodás, miközben az iskolában pont azt sulykoljuk, hogy csak az a jó, ha egy konkrét irányba, meghatározott pontra összpontosul a gondolkodás” – magyarázta a szakember.
A Művészeti Egyetem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kihelyezett pedagógusképző szakával együttműködve szervezett konferencián az esztétikai érzékenység kisiskoláskori fejleszthetőségéről értekezett Bakk-Miklósi Kinga egyetemi docens, míg Lazsádi Csilla Terápia és nevelés 3D-ben témájú dolgozatát mutatta be, majd Vargancsik Iringó A kreativitás fejlesztésének a lehetőségei az iskolában című munkáját ismertette. A diákok tudományos dolgozatai többek közt a személyiség genetikai és környezeti eredetéről és a tehetségről szóltak, a táncban rejlő nevelési lehetőségekről óvodás és kisiskolás korban, a gyermekek szocializációs folyamata és a média kapcsolatáról, a képzőművészeti- és zenei oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről a Montessori-pedagógiában.
A konferencia második részében három csoportban szervezett drámakörön kommunikációt elősegítő gyakorlatokat sajátítottak el a résztvevők a színművész tanárképzős hallgatók által vezetett foglakozásokon.
Antal Erika
Székelyhon.ro,
2015. április 27.
Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját.
Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását:
1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék,
2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”,
3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk.
A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is.
Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta.
A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást.
„ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje.
A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra.
Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.”
Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került.
Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki.
December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos.
30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot.
Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás.
Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt.
Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához.
S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója.
Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták.
A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen.
Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket.
Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118.
2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308.
3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24.
4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73.
5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22.
6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113.
Székelyhon.ro
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját.
Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását:
1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék,
2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”,
3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk.
A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is.
Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta.
A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást.
„ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje.
A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra.
Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.”
Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került.
Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki.
December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos.
30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot.
Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás.
Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt.
Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához.
S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója.
Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták.
A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen.
Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket.
Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118.
2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308.
3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24.
4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73.
5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22.
6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113.
Székelyhon.ro
2015. április 27.
Új utakon a Maros Művészegyüttes
A táncszínház felé irányulnak
Új művészi koncepción dolgoznak a Maros Művészegyüttesnél. Mindamellett, hogy alapvető feladatuknak tartják az eredeti erdélyi magyar és román, valamint roma néptáncörökségünk megőrzését, ápolását, a táncszínház felé irányulnak. Erről a váltásról, valamint a néptánc jövőjéről Barabási Attila-Csabával, a Maros Művészegyüttes igazgatójával beszélgettünk.
– Eddig soha nem tapasztalt "nagyüzemben" dolgoznak a művészegyüttesnél, hiszen már az évad elején két bemutatót is tartott a magyar tagozat, ugyanakkor tudomásom szerint egy nagyszabású magyarországi turnén is túl vannak.
– Március 14. és 21. között Zala és Vas megyében turnéztunk. Az idén olyan településeket céloztunk meg, amelyekkel valamilyen kapcsolata van a megyének vagy az együttesnek. Így eljutottunk Zalalövőre, Celldömölkre és Bakonyszombathelyre is az Imádság háború után és Fehérlófia című felnőtt- és gyerekelőadásunkkal. Nyolc nap alatt hétszer léptünk fel. Olyan közönséggel találkoztunk Magyarországon, amilyennel eddig még nem. Fontos nekünk, hogy a budapesti Művészetek Palotája és a Hagyományok Háza mellett kisvárosokba is eljussunk. Tavaly már voltunk Zalalövőn, ahova visszahívtak, ezért vállaltuk fel a turnét. Jövőre pedig mindenhova visszavárnak. Sőt, felkértek, hogy a városnapokra is vigyük el műsorainkat. Ha egy lehetőség van, visszatérünk, mert a kapcsolatfelvétel megtörtént, és a továbbiakban valóban szeretnénk ápolni ezt a kulturális kézfogást. Budapesten május 8-án a Hagyományok Házában mutatjuk be Szem látta, szív szerette és Fehérlófia című előadásainkat, június 17-én pedig Győrbe, a Győri Balett meghívására az Imádság háború után előadásunkkal részt veszünk a kortárs táncfesztiválon, ami nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás is, hiszen ezen a rendezvényen ott lesz a szakma krémje, a magyar táncszövetség – amelynek mi is tagja vagyunk – kihelyezett ülését tartja Győrben. Ezért a napokban a Marosvásárhelyi Filharmónia tagjaival hozzáfogtunk az előadás zenéjének próbáihoz. Itt van Bonczó István zeneszerző és Varga János koreográfus-rendező is. Új hangszerelésben, zenekarral próbáljuk színre vinni a darabot, ugyanis azt tervezzük, hogy azokban a termekben, ahol a színpadhoz tartozik zenekari árok is, élőzenével lépünk fel, ahol pedig erre nincs lehetőség, felvételről megy a zene, de a bemutató előadástól eltérően új hangszerelésben. A profi néptáncosok tavalyi találkozójának díjnyertes előadása meghívást kapott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház táncfesztiváljára is, amely május közepén lesz.
– Készülnek-e újabb bemutatóra?
– Az idén két új produkciót is színre vittünk. Februárban a Szívem világ, míg a világ címűt, míg márciusban a Fehérlófiát – ez rekordnak számít, ilyesmi még nem volt a művészegyüttes életében, legalábbis 1990 után. S bár 11 évvel ezelőtt már műsoron volt a Fehérlófia, az idén új szereposztásban, más hangszereléssel ismét játsszuk, mivel a közönség igényelte. Ezenkívül készülünk egy autentikus folklórműsorral, amelyet elviszünk a hivatásosos néptáncosok találkozójára is. Ebben A halálra táncoltatott lány című ballada alapjára több erdélyi vidék táncát fűzi majd egybe Varga János koreográfus-rendező. A román tagozat Marin Barbuval dolgozik, aki a CIOF (a folklóregyüttesek világszövetségének kezdőbetűi) romániai elnöke is. Mindkét produkció zenei anyagán dolgozunk, folyamatban van a kosztümök beszerzése, előállítása. Arra kértem Marin Barbut is, hogy a műsorukban jelenjenek meg az ősi népszokások, lopjon bele táncszínházi elemeket is, mivel nyitnunk kell. Ha Európába akarjuk vinni az előadásainkat, csakis ezzel a műfajjal lehet színpadra lépni, mert kizárólag erre van igény. Ez a jövő.
– Ami a jövőt illeti, jó volt látni, hogy az Iskola másként időszakában több száz gyerek jött el a művészegyüttes székházába, ismerkedett a néptánccal, népviselettel, a hagyományokkal.
– Olyan napunk is volt, amikor több ezer diákot láttunk vendégül. A két tagozat felváltva fogadta a diákokat. Előadást tartottunk, utána a diákok megtekintették a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak népi tematikájú fotókiállítását és gyönyörködhettek az előcsarnokban kiállított népviseletekben is. Ebben az időszakban Kibédre is elmentünk, ahol a felújított kultúrotthonban több mint 400 diáknak tartottunk előadást. Valójában ez hozzájárul a néptánckultúra népszerűsítéséhez, ami egyik alapküldetésünk. Ennek jegyében szeretnénk a Fehérlófiát nemcsak a magyar iskolákban, hanem román oktatási intézményekben is játszani, mivel a történet megtalálható a román folklórban, mesevilágban is (Harap Alb). Ezt tesszük azért is, mert a román gyermekközönség nem láthatott még ilyen típusú táncszínházi előadást, mivel a profi román együttesek még nem vittek színre ilyen jellegű produkciót, ugyanakkor ez kulturális nyitás is lenne. Ugyancsak az oktatáshoz, a tánckultúra népszerűsítéséhez tartozik az a rendhagyó történelemóra, amelyet Novák "Tata" Ferenc Kossuth-díjas táncoktató tart a néptánc történetéről. A tavalyi előadást kiegészítettük magyarországi régiók táncával. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Besztercén, Nagyenyeden és Nagyváradon is tartunk több előadást. Ide tartozik még, hogy nagy izgalommal készülünk a tánc világnapjára, amely április 29-én lesz. Aznap kerül sor Marosvásárhelyen a rendhagyó történelemórára is, és az együttes egy kis szabadtéri meglepetéssel is készül majd a Színház téren, hogy mi lesz, nem árulom el, de érdemes lesz dél körül a főtéren sétálni.
– Ehhez a felpörgött munkaritmushoz anyagi befektetésre és – mostani kifejezéssel élve – humán erőforrásra is szükség van. Hogy állnak ezen a téren?
– A Maros Megyei Tanács támogatása révén sikerült egy korszerű videóvetítőt vásárolni, amelyet előadásainkon használunk. Vettünk egy multifunkcionális nyomtatót is, amellyel szórólapokat, plakátokat is készíthetünk magunknak. Szeretnénk a hangtechnikán javítani, de ez egy következő beruházás lesz. Ennyit a műszaki felszereltségről. Ami pedig az utánpótlást illeti, több kolléga nyugdíjba vonult, így állásokat szabadítottunk fel, amelyeket be is töltöttünk. Fiatal, középiskolát végzett táncosokat vettünk fel mind a magyar, mint a román tagozatra. Ezen a téren nem állunk rosszul, hiszen a kollégáink által vezetett hagyományőrző néptánccsoportokban olyan tehetséges fiatalok vannak, akiket bármikor átvehetünk. Az idén Ludasról, Szabédról és a Napsugár együttestől "igazoltak át" táncosok. A továbbiakban szeretnénk bővíteni a magyar tagozat zenekarát, mivel négy tagra zsugorodott, ugyanis a bőgősünk elment. Szükség lenne cimbalmosra is. A román tagozat zenekara 13 tagú, őket a Művészeti Egyetem diákjai is segítik, mivel az oktatási intézménnyel együttműködési szerződésük van.
– Tudomásom szerint nincs felsőfokú magyar népzene- és néptáncoktatás. Ez mennyiben jelent hátrányt alkalmazáskor a profi néptáncegyütteseknek?
– Valóban, a népzeneoktatás nincs jelen a magyar felsőfokú oktatásban. Nincs megfelelő utánpótlás a zenészeknél, mivel a művészek nem akarják lekötni magukat egy intézményhez, inkább az egyéni, szabadúszó pályát választják. De ezen a téren is próbálunk lépni.
– Említette, hogy a román tagozat zenekarát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai egészítik ki időnként. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen együttműködik a két intézmény. Milyen más hasonló művelődési intézményekkel van gyümölcsöző együttműködése a művészegyüttesnek?
– Az utóbbi időben igyekeztünk minél szélesebb körben kiépíteni az intézményes együttműködést. A Művészeti Egyetem mellett jók a kapcsolataink a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal is. Vannak olyan, a színház által színre vitt darabok, amelyekben a művészegyüttes tagjai is fellépnek, a színháznál dolgozó művészek pedig kiegészítik a mi előadásainkat. Nagyon jó a kapcsolatunk a tanfelügyelőséggel is. Nemcsak abban rendszeres az együttműködés, hogy előadásainkkal segítjük az iskolákat, hanem a tavaly szakképzést is szerveztünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, amelyre több megyéből olyan tanítók, tanárok jöttek el, akik néptánccsoportot hoztak létre és vezetnek az oktatási intézményeknél. Ők szakszerű képzést kapnak olyanoktól, akik néptáncoktatással, hagyományőrző csoportok vezetésével foglalkoznak. Ennek a tevékenységnek is az a kevésbé burkolt célja, hogy népszerűsítsük a néptáncot azért, hogy minél több iskolába vezessük be akár választható tantárgyként. Majd ha lehet, akkor akár a művészeti szakközépiskolákban indítunk rendszeres oktatást. Ha van igény ezen a szinten, akkor a romániai magyar felsőfokú oktatásban is lesz létjogosultsága a néptáncnak, hiszen jelenleg nincsen ilyen szak Romániában. Román néptáncképzés van Bukarestben és a kolozsvári Gheorghe Dima zeneakadémián, de magyar nincs. Ebben közvetlenül érintettek lennénk, hiszen ha kollégáim elvégeznének egy ilyen egyetemet, akkor a fizetés is nőne, motiváltabbak lennének a továbbképzésre és a művészeti produkciók színvonala is megnőne.
– Említette, hogy az általános iskolai oktatás szintjén derülne ki, hogy lenne-e igény a romániai magyar felsőfokú néptáncoktatásra. Van-e jelenleg rálátás arra, hogy miként állunk ezen a téren?
– Nemrég felmérést készítettem Maros megyében, és kiderült, hogy elég sok iskolában jelen van a néptáncoktatás. Igaz, hetente csupán egy órát foglalkoznak ezzel egy-egy osztályban, mert ennyire biztosít lehetőséget a keret. Tárgyaltunk az oktatási minisztérium képviselőjével, aki megígérte, hogy foglalkozik a kérdéssel, és megkeresi a lehetőségét annak, hogy ezt az oktatást is bevezessék a középiskolákban. Volt már olyan próbálkozás, hogy a főiskolán kezdjük, de ez meghiúsult, mivel általános koreográfia profilúvá lett az osztály, ami nem annak indult. Ez azt igazolja, hogy fordított irányból kell megközelíteni ezt a kérdést. Az építkezést az alapoknál, az óvodában, az általános és a középiskolákban kell kezdeni, folytatni, és ha lesz erre igény a szaklíceumi osztály indítása után, akkor létjogosultságot nyerne egy ilyen szak az egyetemen is. Nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Hargita megyei kollégáim abban is gondolkodnak, hogy a Sapientia EMTE csíkszeredai karán induljon ilyen szak. Mi azon fáradozunk, hogy ennek az építménynek elkészítsük a szolid alapzatot, a tégláit, s reméljük, idővel beigazolódik, hogy ezek a próbálkozások nem hiábavalók.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
A táncszínház felé irányulnak
Új művészi koncepción dolgoznak a Maros Művészegyüttesnél. Mindamellett, hogy alapvető feladatuknak tartják az eredeti erdélyi magyar és román, valamint roma néptáncörökségünk megőrzését, ápolását, a táncszínház felé irányulnak. Erről a váltásról, valamint a néptánc jövőjéről Barabási Attila-Csabával, a Maros Művészegyüttes igazgatójával beszélgettünk.
– Eddig soha nem tapasztalt "nagyüzemben" dolgoznak a művészegyüttesnél, hiszen már az évad elején két bemutatót is tartott a magyar tagozat, ugyanakkor tudomásom szerint egy nagyszabású magyarországi turnén is túl vannak.
– Március 14. és 21. között Zala és Vas megyében turnéztunk. Az idén olyan településeket céloztunk meg, amelyekkel valamilyen kapcsolata van a megyének vagy az együttesnek. Így eljutottunk Zalalövőre, Celldömölkre és Bakonyszombathelyre is az Imádság háború után és Fehérlófia című felnőtt- és gyerekelőadásunkkal. Nyolc nap alatt hétszer léptünk fel. Olyan közönséggel találkoztunk Magyarországon, amilyennel eddig még nem. Fontos nekünk, hogy a budapesti Művészetek Palotája és a Hagyományok Háza mellett kisvárosokba is eljussunk. Tavaly már voltunk Zalalövőn, ahova visszahívtak, ezért vállaltuk fel a turnét. Jövőre pedig mindenhova visszavárnak. Sőt, felkértek, hogy a városnapokra is vigyük el műsorainkat. Ha egy lehetőség van, visszatérünk, mert a kapcsolatfelvétel megtörtént, és a továbbiakban valóban szeretnénk ápolni ezt a kulturális kézfogást. Budapesten május 8-án a Hagyományok Házában mutatjuk be Szem látta, szív szerette és Fehérlófia című előadásainkat, június 17-én pedig Győrbe, a Győri Balett meghívására az Imádság háború után előadásunkkal részt veszünk a kortárs táncfesztiválon, ami nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás is, hiszen ezen a rendezvényen ott lesz a szakma krémje, a magyar táncszövetség – amelynek mi is tagja vagyunk – kihelyezett ülését tartja Győrben. Ezért a napokban a Marosvásárhelyi Filharmónia tagjaival hozzáfogtunk az előadás zenéjének próbáihoz. Itt van Bonczó István zeneszerző és Varga János koreográfus-rendező is. Új hangszerelésben, zenekarral próbáljuk színre vinni a darabot, ugyanis azt tervezzük, hogy azokban a termekben, ahol a színpadhoz tartozik zenekari árok is, élőzenével lépünk fel, ahol pedig erre nincs lehetőség, felvételről megy a zene, de a bemutató előadástól eltérően új hangszerelésben. A profi néptáncosok tavalyi találkozójának díjnyertes előadása meghívást kapott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház táncfesztiváljára is, amely május közepén lesz.
– Készülnek-e újabb bemutatóra?
– Az idén két új produkciót is színre vittünk. Februárban a Szívem világ, míg a világ címűt, míg márciusban a Fehérlófiát – ez rekordnak számít, ilyesmi még nem volt a művészegyüttes életében, legalábbis 1990 után. S bár 11 évvel ezelőtt már műsoron volt a Fehérlófia, az idén új szereposztásban, más hangszereléssel ismét játsszuk, mivel a közönség igényelte. Ezenkívül készülünk egy autentikus folklórműsorral, amelyet elviszünk a hivatásosos néptáncosok találkozójára is. Ebben A halálra táncoltatott lány című ballada alapjára több erdélyi vidék táncát fűzi majd egybe Varga János koreográfus-rendező. A román tagozat Marin Barbuval dolgozik, aki a CIOF (a folklóregyüttesek világszövetségének kezdőbetűi) romániai elnöke is. Mindkét produkció zenei anyagán dolgozunk, folyamatban van a kosztümök beszerzése, előállítása. Arra kértem Marin Barbut is, hogy a műsorukban jelenjenek meg az ősi népszokások, lopjon bele táncszínházi elemeket is, mivel nyitnunk kell. Ha Európába akarjuk vinni az előadásainkat, csakis ezzel a műfajjal lehet színpadra lépni, mert kizárólag erre van igény. Ez a jövő.
– Ami a jövőt illeti, jó volt látni, hogy az Iskola másként időszakában több száz gyerek jött el a művészegyüttes székházába, ismerkedett a néptánccal, népviselettel, a hagyományokkal.
– Olyan napunk is volt, amikor több ezer diákot láttunk vendégül. A két tagozat felváltva fogadta a diákokat. Előadást tartottunk, utána a diákok megtekintették a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak népi tematikájú fotókiállítását és gyönyörködhettek az előcsarnokban kiállított népviseletekben is. Ebben az időszakban Kibédre is elmentünk, ahol a felújított kultúrotthonban több mint 400 diáknak tartottunk előadást. Valójában ez hozzájárul a néptánckultúra népszerűsítéséhez, ami egyik alapküldetésünk. Ennek jegyében szeretnénk a Fehérlófiát nemcsak a magyar iskolákban, hanem román oktatási intézményekben is játszani, mivel a történet megtalálható a román folklórban, mesevilágban is (Harap Alb). Ezt tesszük azért is, mert a román gyermekközönség nem láthatott még ilyen típusú táncszínházi előadást, mivel a profi román együttesek még nem vittek színre ilyen jellegű produkciót, ugyanakkor ez kulturális nyitás is lenne. Ugyancsak az oktatáshoz, a tánckultúra népszerűsítéséhez tartozik az a rendhagyó történelemóra, amelyet Novák "Tata" Ferenc Kossuth-díjas táncoktató tart a néptánc történetéről. A tavalyi előadást kiegészítettük magyarországi régiók táncával. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Besztercén, Nagyenyeden és Nagyváradon is tartunk több előadást. Ide tartozik még, hogy nagy izgalommal készülünk a tánc világnapjára, amely április 29-én lesz. Aznap kerül sor Marosvásárhelyen a rendhagyó történelemórára is, és az együttes egy kis szabadtéri meglepetéssel is készül majd a Színház téren, hogy mi lesz, nem árulom el, de érdemes lesz dél körül a főtéren sétálni.
– Ehhez a felpörgött munkaritmushoz anyagi befektetésre és – mostani kifejezéssel élve – humán erőforrásra is szükség van. Hogy állnak ezen a téren?
– A Maros Megyei Tanács támogatása révén sikerült egy korszerű videóvetítőt vásárolni, amelyet előadásainkon használunk. Vettünk egy multifunkcionális nyomtatót is, amellyel szórólapokat, plakátokat is készíthetünk magunknak. Szeretnénk a hangtechnikán javítani, de ez egy következő beruházás lesz. Ennyit a műszaki felszereltségről. Ami pedig az utánpótlást illeti, több kolléga nyugdíjba vonult, így állásokat szabadítottunk fel, amelyeket be is töltöttünk. Fiatal, középiskolát végzett táncosokat vettünk fel mind a magyar, mint a román tagozatra. Ezen a téren nem állunk rosszul, hiszen a kollégáink által vezetett hagyományőrző néptánccsoportokban olyan tehetséges fiatalok vannak, akiket bármikor átvehetünk. Az idén Ludasról, Szabédról és a Napsugár együttestől "igazoltak át" táncosok. A továbbiakban szeretnénk bővíteni a magyar tagozat zenekarát, mivel négy tagra zsugorodott, ugyanis a bőgősünk elment. Szükség lenne cimbalmosra is. A román tagozat zenekara 13 tagú, őket a Művészeti Egyetem diákjai is segítik, mivel az oktatási intézménnyel együttműködési szerződésük van.
– Tudomásom szerint nincs felsőfokú magyar népzene- és néptáncoktatás. Ez mennyiben jelent hátrányt alkalmazáskor a profi néptáncegyütteseknek?
– Valóban, a népzeneoktatás nincs jelen a magyar felsőfokú oktatásban. Nincs megfelelő utánpótlás a zenészeknél, mivel a művészek nem akarják lekötni magukat egy intézményhez, inkább az egyéni, szabadúszó pályát választják. De ezen a téren is próbálunk lépni.
– Említette, hogy a román tagozat zenekarát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai egészítik ki időnként. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen együttműködik a két intézmény. Milyen más hasonló művelődési intézményekkel van gyümölcsöző együttműködése a művészegyüttesnek?
– Az utóbbi időben igyekeztünk minél szélesebb körben kiépíteni az intézményes együttműködést. A Művészeti Egyetem mellett jók a kapcsolataink a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal is. Vannak olyan, a színház által színre vitt darabok, amelyekben a művészegyüttes tagjai is fellépnek, a színháznál dolgozó művészek pedig kiegészítik a mi előadásainkat. Nagyon jó a kapcsolatunk a tanfelügyelőséggel is. Nemcsak abban rendszeres az együttműködés, hogy előadásainkkal segítjük az iskolákat, hanem a tavaly szakképzést is szerveztünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, amelyre több megyéből olyan tanítók, tanárok jöttek el, akik néptánccsoportot hoztak létre és vezetnek az oktatási intézményeknél. Ők szakszerű képzést kapnak olyanoktól, akik néptáncoktatással, hagyományőrző csoportok vezetésével foglalkoznak. Ennek a tevékenységnek is az a kevésbé burkolt célja, hogy népszerűsítsük a néptáncot azért, hogy minél több iskolába vezessük be akár választható tantárgyként. Majd ha lehet, akkor akár a művészeti szakközépiskolákban indítunk rendszeres oktatást. Ha van igény ezen a szinten, akkor a romániai magyar felsőfokú oktatásban is lesz létjogosultsága a néptáncnak, hiszen jelenleg nincsen ilyen szak Romániában. Román néptáncképzés van Bukarestben és a kolozsvári Gheorghe Dima zeneakadémián, de magyar nincs. Ebben közvetlenül érintettek lennénk, hiszen ha kollégáim elvégeznének egy ilyen egyetemet, akkor a fizetés is nőne, motiváltabbak lennének a továbbképzésre és a művészeti produkciók színvonala is megnőne.
– Említette, hogy az általános iskolai oktatás szintjén derülne ki, hogy lenne-e igény a romániai magyar felsőfokú néptáncoktatásra. Van-e jelenleg rálátás arra, hogy miként állunk ezen a téren?
– Nemrég felmérést készítettem Maros megyében, és kiderült, hogy elég sok iskolában jelen van a néptáncoktatás. Igaz, hetente csupán egy órát foglalkoznak ezzel egy-egy osztályban, mert ennyire biztosít lehetőséget a keret. Tárgyaltunk az oktatási minisztérium képviselőjével, aki megígérte, hogy foglalkozik a kérdéssel, és megkeresi a lehetőségét annak, hogy ezt az oktatást is bevezessék a középiskolákban. Volt már olyan próbálkozás, hogy a főiskolán kezdjük, de ez meghiúsult, mivel általános koreográfia profilúvá lett az osztály, ami nem annak indult. Ez azt igazolja, hogy fordított irányból kell megközelíteni ezt a kérdést. Az építkezést az alapoknál, az óvodában, az általános és a középiskolákban kell kezdeni, folytatni, és ha lesz erre igény a szaklíceumi osztály indítása után, akkor létjogosultságot nyerne egy ilyen szak az egyetemen is. Nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Hargita megyei kollégáim abban is gondolkodnak, hogy a Sapientia EMTE csíkszeredai karán induljon ilyen szak. Mi azon fáradozunk, hogy ennek az építménynek elkészítsük a szolid alapzatot, a tégláit, s reméljük, idővel beigazolódik, hogy ezek a próbálkozások nem hiábavalók.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 27.
Szent György napi programok az Erdélyi Művészeti Központban
Filmvetítéssel, közönségtalálkozóval és kiállítás-megnyitóval várja vendégeit az Erdélyi Művészeti Központ a Szent György Napok ideje alatt. A sepsiszentgyörgyi Olt utca sarkán, a régi posta újravarázsolt épületében működő, egyre népszerűbb intézmény sajátos programkínálattal kapcsolódik be a városünnep forgatagába. Kedden, április 28-án, 19 órától Szilágyi Varga Zoltán rajzfilm-rendező társaságában lesz megtekinthető a szerző hat filmjéből álló válogatás. Szilágyi Varga Zoltán az erdélyi Kékesen született, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett. 1984 és 1986 között elvégezte a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakát.
Már első szerzői filmje is, a Gordiuszi csomó, számos díjat nyert (Zágráb, Bilbao, Chicago, Esphino). 1987-től Magyarországon él, ahol a kecskeméti rajzfilmstúdió rendezőjeként dolgozik. A hagyományos műfajok közötti határterületen, a rajz, a fotó, a film és a videó műfaji sajátosságait felhasználva virtuóz rajztechnikával dolgozik. Filmjeiben képgrafikusi elemeket, grafikáiban filmszerű hatásokat alkalmaz. Jellegzetesek műszaki hiba imitációi, a készülék vagy közvetítő lánc zavarokat - mint a sajátos formanyelv velejáróit - a kifejező erő fokozására használja. A kedd este látható rövidfilm-válogatás többek közt azt is illusztrálja, hogy hogyan hatott az országváltás az alkotásra.
Szerdán, április 29-én, 19 órától Népszerűsítés vagy kritika? címmel kerül sor magyarországi és hazai képzőművészeti és múzeumi folyóiratok találkozójára. Martos Gábor (MúzeumCafé), Siklodi Zsolt (KorkéP), valamint P. Szabó Ernő és az Új Művészet folyóirat további öt munkatársa a lapbemutatókat követően, Vécsi Nagy Zoltán és a közönség kérdéseire válaszolnak.
Vasárnap, május 3-án, 17 órától Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő képzőművész-házaspár tárlatát nyitja meg Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A tárlat-látogató közönséget Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, a kiállító művészeket Tamás Sándor megyei tanácselnök köszönti. Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő szoros kötelékben élte, éli termékeny életét Kézdivásárhelyen, a céhes városban, létjogosultságot szerezve a művész szakmának. Művészi munkájukat eredményes pedagógusi tevékenység egészítette ki. A Vécsi Nagy Zoltán által rendezett kiállítás 2015. május 31-ig látogatható hétköznapokon, hétfő kivételével, 10 és 17 óra, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
maszol.ro
Filmvetítéssel, közönségtalálkozóval és kiállítás-megnyitóval várja vendégeit az Erdélyi Művészeti Központ a Szent György Napok ideje alatt. A sepsiszentgyörgyi Olt utca sarkán, a régi posta újravarázsolt épületében működő, egyre népszerűbb intézmény sajátos programkínálattal kapcsolódik be a városünnep forgatagába. Kedden, április 28-án, 19 órától Szilágyi Varga Zoltán rajzfilm-rendező társaságában lesz megtekinthető a szerző hat filmjéből álló válogatás. Szilágyi Varga Zoltán az erdélyi Kékesen született, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett. 1984 és 1986 között elvégezte a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakát.
Már első szerzői filmje is, a Gordiuszi csomó, számos díjat nyert (Zágráb, Bilbao, Chicago, Esphino). 1987-től Magyarországon él, ahol a kecskeméti rajzfilmstúdió rendezőjeként dolgozik. A hagyományos műfajok közötti határterületen, a rajz, a fotó, a film és a videó műfaji sajátosságait felhasználva virtuóz rajztechnikával dolgozik. Filmjeiben képgrafikusi elemeket, grafikáiban filmszerű hatásokat alkalmaz. Jellegzetesek műszaki hiba imitációi, a készülék vagy közvetítő lánc zavarokat - mint a sajátos formanyelv velejáróit - a kifejező erő fokozására használja. A kedd este látható rövidfilm-válogatás többek közt azt is illusztrálja, hogy hogyan hatott az országváltás az alkotásra.
Szerdán, április 29-én, 19 órától Népszerűsítés vagy kritika? címmel kerül sor magyarországi és hazai képzőművészeti és múzeumi folyóiratok találkozójára. Martos Gábor (MúzeumCafé), Siklodi Zsolt (KorkéP), valamint P. Szabó Ernő és az Új Művészet folyóirat további öt munkatársa a lapbemutatókat követően, Vécsi Nagy Zoltán és a közönség kérdéseire válaszolnak.
Vasárnap, május 3-án, 17 órától Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő képzőművész-házaspár tárlatát nyitja meg Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A tárlat-látogató közönséget Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, a kiállító művészeket Tamás Sándor megyei tanácselnök köszönti. Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő szoros kötelékben élte, éli termékeny életét Kézdivásárhelyen, a céhes városban, létjogosultságot szerezve a művész szakmának. Művészi munkájukat eredményes pedagógusi tevékenység egészítette ki. A Vécsi Nagy Zoltán által rendezett kiállítás 2015. május 31-ig látogatható hétköznapokon, hétfő kivételével, 10 és 17 óra, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
maszol.ro
2015. április 28.
Katarzis a tanteremben
A Váróterem Projekt Bánk bánja
Huszonegyedik századbeli Biberach, Gertrudis királynő, Ottó herceg, Petúr bán, a gyermekien naiv Melinda és természetesen Bánk, a kifogástalan erkölcsű bán érkezett meg tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai középiskolába. Katona József drámáját a kolozsvári Váróterem Projekt társulat hozta el Marosvásárhelyre. Tegnap a Sincai líceum négy osztályát, ma az Elektromaros diákjait ajándékozzák meg a mű üzenetét a mai tizenévesek világának kellékeivel és gesztusaival közvetítő, humoros elemekben gazdag produkcióval. A filológia szakos tizenkettedikeseknek bemutatott előadás előtt Imecs-Magdó Levente színészt, társulatvezetőt kérdeztük a kezdeményezésről.
– Pár éve indítottuk el a Romániában akkor egyedinek számító tantermi előadásokat, eddig körülbelül 90 alkalommal játszottunk diákoknak. Minden székelyföldi városban jártunk már, nemrég pedig Szegeden vendégszerepeltünk.
– Mi motiválta a rendhagyó produkciók megszületését?
– A társulat szeret kísérletezni, ugyanakkor úgy gondoltuk, hogy a líceumi korosztály eléggé el van hanyagolva a színpadi előadásokat illetően. A Bánk bán a kötelező tananyag része, éppen ezért szerettük volna mind üzenetében, mind nyelvezetében közelebb hozni a diákokhoz. Az előadás rendezője Visky Andrei, aki most Amerikában folytatja rendezői tanulmányait. A Bánk bán tulajdonképpen az ő rendezői debütje. A dramaturg Bertóti Johanna. A szöveg rövidebb az eredetinél, ugyanakkor időszerűbb, befogadhatóbb a diákok számára, a probléma sűrítve, tematizálva van. Marosvásárhelyre Kusztos Etelka, a Gheorghe Sincai líceum magyar szakos tanára hívott meg bennünket.
– Rendszerint hogyan fogadják a tizenévesek az előadásokat?
– Nagyon jó tapasztalataink vannak, ezekből táplálkozunk. A fiatal közönség egy húron pendül velünk, és ha valaki rendetlenkedne is, a produkció elég interaktív ahhoz, hogy a zavarónak tűnő magatartás is a hasznára váljék – mondta a társulatvezető.
Kusztos Etelkától megtudtuk, hogy hosszú ideje követi a Váróterem Projekt tevékenységét, és az Advertego című előadásukat látva határozta el, hogy felkéri őket arra, mutatkozzanak be az iskola diákjainak.
– A Bánk bán érettségi tétel, és ez a produkció kiváló alkalom arra, hogy a diákok jobban megértsék a nehézkes nyelvezetű művet. A Váróterem Projekt szerepeltetésének ötletét Rauca Antoaneta, a Sincai középiskola igazgatónője és György Enikő aligazgatónő is szívesen vette – tette hozzá a tanárnő.
A II. Endre magyar király udvarába repített diákok szemmel láthatóan nagyon élvezték az előadást, nevetéssel jutalmazták, amikor a haszonleső Biberach tízórais csomagokat és üdítős pillepalackokat gyűjtött a padokból, vagy amikor Otto herceg a telefonszámát táblára írva érzékeltette hősszerelmes voltát. A tantermi kellékeket zseniális természetességgel használta a társulat, a színre lépők például krétával írták nevüket a táblára, a gyilkosságok elkövetésekor pedig egymás után törlődtek le a nevek. A Biberachból II. Endrévé változó szereplő krétadarabokat osztogatva kérte fel közönségét, hogy ítélkezzen Bánk bán fölött, dobják földre a krétát vagy dobálják meg vele a bánt, és pár perces döbbent csend után be is következett a varázslat, a diákok egymás után léptek be a történetbe, amelyet bizonyára most már olvasott formában is inkább a magukénak érezhetnek. A 40 perc utáni hosszas taps nem a jólneveltség, hanem az őszinte tetszés jele volt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
A Váróterem Projekt Bánk bánja
Huszonegyedik századbeli Biberach, Gertrudis királynő, Ottó herceg, Petúr bán, a gyermekien naiv Melinda és természetesen Bánk, a kifogástalan erkölcsű bán érkezett meg tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai középiskolába. Katona József drámáját a kolozsvári Váróterem Projekt társulat hozta el Marosvásárhelyre. Tegnap a Sincai líceum négy osztályát, ma az Elektromaros diákjait ajándékozzák meg a mű üzenetét a mai tizenévesek világának kellékeivel és gesztusaival közvetítő, humoros elemekben gazdag produkcióval. A filológia szakos tizenkettedikeseknek bemutatott előadás előtt Imecs-Magdó Levente színészt, társulatvezetőt kérdeztük a kezdeményezésről.
– Pár éve indítottuk el a Romániában akkor egyedinek számító tantermi előadásokat, eddig körülbelül 90 alkalommal játszottunk diákoknak. Minden székelyföldi városban jártunk már, nemrég pedig Szegeden vendégszerepeltünk.
– Mi motiválta a rendhagyó produkciók megszületését?
– A társulat szeret kísérletezni, ugyanakkor úgy gondoltuk, hogy a líceumi korosztály eléggé el van hanyagolva a színpadi előadásokat illetően. A Bánk bán a kötelező tananyag része, éppen ezért szerettük volna mind üzenetében, mind nyelvezetében közelebb hozni a diákokhoz. Az előadás rendezője Visky Andrei, aki most Amerikában folytatja rendezői tanulmányait. A Bánk bán tulajdonképpen az ő rendezői debütje. A dramaturg Bertóti Johanna. A szöveg rövidebb az eredetinél, ugyanakkor időszerűbb, befogadhatóbb a diákok számára, a probléma sűrítve, tematizálva van. Marosvásárhelyre Kusztos Etelka, a Gheorghe Sincai líceum magyar szakos tanára hívott meg bennünket.
– Rendszerint hogyan fogadják a tizenévesek az előadásokat?
– Nagyon jó tapasztalataink vannak, ezekből táplálkozunk. A fiatal közönség egy húron pendül velünk, és ha valaki rendetlenkedne is, a produkció elég interaktív ahhoz, hogy a zavarónak tűnő magatartás is a hasznára váljék – mondta a társulatvezető.
Kusztos Etelkától megtudtuk, hogy hosszú ideje követi a Váróterem Projekt tevékenységét, és az Advertego című előadásukat látva határozta el, hogy felkéri őket arra, mutatkozzanak be az iskola diákjainak.
– A Bánk bán érettségi tétel, és ez a produkció kiváló alkalom arra, hogy a diákok jobban megértsék a nehézkes nyelvezetű művet. A Váróterem Projekt szerepeltetésének ötletét Rauca Antoaneta, a Sincai középiskola igazgatónője és György Enikő aligazgatónő is szívesen vette – tette hozzá a tanárnő.
A II. Endre magyar király udvarába repített diákok szemmel láthatóan nagyon élvezték az előadást, nevetéssel jutalmazták, amikor a haszonleső Biberach tízórais csomagokat és üdítős pillepalackokat gyűjtött a padokból, vagy amikor Otto herceg a telefonszámát táblára írva érzékeltette hősszerelmes voltát. A tantermi kellékeket zseniális természetességgel használta a társulat, a színre lépők például krétával írták nevüket a táblára, a gyilkosságok elkövetésekor pedig egymás után törlődtek le a nevek. A Biberachból II. Endrévé változó szereplő krétadarabokat osztogatva kérte fel közönségét, hogy ítélkezzen Bánk bán fölött, dobják földre a krétát vagy dobálják meg vele a bánt, és pár perces döbbent csend után be is következett a varázslat, a diákok egymás után léptek be a történetbe, amelyet bizonyára most már olvasott formában is inkább a magukénak érezhetnek. A 40 perc utáni hosszas taps nem a jólneveltség, hanem az őszinte tetszés jele volt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 28.
Szentgyörgy-napok a Székelykő alatt
Kilencedik alkalommal szerveztek falunapokat a hétvégén Torockószentgyörgyön, és az évek múlásával már nem mindenben követik az első, 2007-ben megtartott, igen emlékezetes esemény gazdag programját.
Egyes programpontokat megőriztek, másokat elhagytak idővel. Akkor összefogott a falu apraja-nagyja, díszkapukat készítettek, amelyek között az ünnepnapon díszes felvonulást tartottak, tisztították a falut, bevezették a vizet a művelődési házba, összegyűltek a világ több pontjáról az elszármazott szentgyörgyiek, tájház készült, díszokleveleket osztottak. Az idei kétnapos program is jól szolgálta a falu népének szórakozását, kikapcsolódását most, a nehéz tavaszi munkák kezdetén. A moderátori szerepet Deák Tímea, a Nagyenyedi Bethlen Kollégium IX. C osztályos tanulója vállalta, aki már az elején változatos, színes és hangulatos műsort ígért. Külön köszöntötte a testvértelepülések küldöttségeit, akik mindig sokat segítenek a falunapok színessé varázsolásában: Bócsa, Tápiógyörgye, Üllés, Budapest V. kerülete.
Bakó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
Kilencedik alkalommal szerveztek falunapokat a hétvégén Torockószentgyörgyön, és az évek múlásával már nem mindenben követik az első, 2007-ben megtartott, igen emlékezetes esemény gazdag programját.
Egyes programpontokat megőriztek, másokat elhagytak idővel. Akkor összefogott a falu apraja-nagyja, díszkapukat készítettek, amelyek között az ünnepnapon díszes felvonulást tartottak, tisztították a falut, bevezették a vizet a művelődési házba, összegyűltek a világ több pontjáról az elszármazott szentgyörgyiek, tájház készült, díszokleveleket osztottak. Az idei kétnapos program is jól szolgálta a falu népének szórakozását, kikapcsolódását most, a nehéz tavaszi munkák kezdetén. A moderátori szerepet Deák Tímea, a Nagyenyedi Bethlen Kollégium IX. C osztályos tanulója vállalta, aki már az elején változatos, színes és hangulatos műsort ígért. Külön köszöntötte a testvértelepülések küldöttségeit, akik mindig sokat segítenek a falunapok színessé varázsolásában: Bócsa, Tápiógyörgye, Üllés, Budapest V. kerülete.
Bakó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 30.
Hivatali visszaéléssel gyanúsítják, őrizetbe vették Rádulyékat
Többrendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítja Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert és helyettesét, Szőke Domokost az ügyészség, amelynek munkatársai szerdán házkutatást folytattak a városházán, az érintettek otthonában és magáncégek székhelyén. Az RMDSZ-es elöljáró – akinek állítólagos bűnlajstromán szerepel, hogy kenőpénzt kapott a City Parking cégtől – politikai bosszúnak tartja az eljárást, leszögezve: senkitől nem vett el semmit. Ráduly Róbert Kálmánt és Szőke Domokost szerdán este őrizetbe vették.
Vesztegzár alá vonta szerdán a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, valamint a székelyföldi város két vezetőjének otthonát. A csendőrség készenléti egységeinek álarcos fegyvereseivel kiszállt ügyészek több órán keresztül folytattak házkutatást a városházán, Ráduly Róbert polgármester és egyik helyettese, Szőke Domokos lakásán, továbbá magáncégek székhelyén.
Bár szűkszavú közleményében a vádhatóság csak annyit közölt, hogy 2007 és 2015 között elkövetett korrupciós és ehhez kapcsolódó feltételezett bűncselekmények ügyében vizsgálódik, a román sajtóba kiszivárogtak a nyomozati anyag részletei.
Az Agerpres és Mediafax hírügynökség értesülései szerint Rádulyt többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a csíkszeredai parkolódíjak begyűjtésével az önkormányzat által 2008-ban megbízott City Parking cég tulajdonosától.
Az is szerepel a hargitai megyeszékhely polgármesterének állítólagos bűnlajstromán, hogy engedélyének kiadásáért és a forgalmi rendezés megvalósításáért 200 ezer lejjel vesztegette meg az építőanyag-kereskedéssel foglalkozó Dedeman nagyáruház. Az RMDSZ színeiben harmadik mandátumát töltő Ráduly továbbá ötezer eurós szponzortámogatás kifizetésétől tette függővé a Vodafone mobiltársaságnál egy szolgáltatói szerződés megkötését.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért, 1,3 millió lejért ítélte oda a Rét utcai zöldövezeti munkálatra szóló megbízást a bukaresti Garden Center Group Kft-nek. Mindkét elöljárónak felróják, hogy hitelutalványozóként törvénytelenül hagyták jóvá közel egymillió lej kiutalását a Topo Service földmérő cég javára, holott a megyei kataszteri hivatal jelezte: a cég dokumentációja nem vehető figyelembe.
ár sajtóhírek szerint a másik alpolgármestert amiatt vizsgálják, hogy a csíkszeredai Márton Áron és a Segítő Mária gimnáziumok felújítására szerződtetett magáncég a valós ár ötödrészéért végzett felújítási munkálatokat a szülei tulajdonában álló házon, Antal Attila cáfolta, hogy eljárás folyik ellene.
A megyeszékhelyt 2004 óta irányító Rádulyt és Szőkét szerda délután kihallgatásra Bukarestbe szállították, szerda estig azonban nem közölték, hogy őrizetbe veszik-e őket.
A polgármester csendőrök gyűrűjében közölte az újságírókkal, hogy összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják, ám politikai bosszúnak tartja az akciót.
Őrizetbe vett elöljárók
A korrupcióellenes ügyészség (DNA) szerdán este 24 órás őrizetbe vette Ráduly Róbert Kálmán városvezetőt és Szőke Domokos alpolgármestert – közölte a román közszolgálati televízió (TVR). A Bukaresti Törvényszéken csütörtökön állítják elő őket, kérve a harminc napos előzetes letartóztatásba vételük elrendelését.
Székelyhon.ro
Többrendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítja Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert és helyettesét, Szőke Domokost az ügyészség, amelynek munkatársai szerdán házkutatást folytattak a városházán, az érintettek otthonában és magáncégek székhelyén. Az RMDSZ-es elöljáró – akinek állítólagos bűnlajstromán szerepel, hogy kenőpénzt kapott a City Parking cégtől – politikai bosszúnak tartja az eljárást, leszögezve: senkitől nem vett el semmit. Ráduly Róbert Kálmánt és Szőke Domokost szerdán este őrizetbe vették.
Vesztegzár alá vonta szerdán a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, valamint a székelyföldi város két vezetőjének otthonát. A csendőrség készenléti egységeinek álarcos fegyvereseivel kiszállt ügyészek több órán keresztül folytattak házkutatást a városházán, Ráduly Róbert polgármester és egyik helyettese, Szőke Domokos lakásán, továbbá magáncégek székhelyén.
Bár szűkszavú közleményében a vádhatóság csak annyit közölt, hogy 2007 és 2015 között elkövetett korrupciós és ehhez kapcsolódó feltételezett bűncselekmények ügyében vizsgálódik, a román sajtóba kiszivárogtak a nyomozati anyag részletei.
Az Agerpres és Mediafax hírügynökség értesülései szerint Rádulyt többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a csíkszeredai parkolódíjak begyűjtésével az önkormányzat által 2008-ban megbízott City Parking cég tulajdonosától.
Az is szerepel a hargitai megyeszékhely polgármesterének állítólagos bűnlajstromán, hogy engedélyének kiadásáért és a forgalmi rendezés megvalósításáért 200 ezer lejjel vesztegette meg az építőanyag-kereskedéssel foglalkozó Dedeman nagyáruház. Az RMDSZ színeiben harmadik mandátumát töltő Ráduly továbbá ötezer eurós szponzortámogatás kifizetésétől tette függővé a Vodafone mobiltársaságnál egy szolgáltatói szerződés megkötését.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért, 1,3 millió lejért ítélte oda a Rét utcai zöldövezeti munkálatra szóló megbízást a bukaresti Garden Center Group Kft-nek. Mindkét elöljárónak felróják, hogy hitelutalványozóként törvénytelenül hagyták jóvá közel egymillió lej kiutalását a Topo Service földmérő cég javára, holott a megyei kataszteri hivatal jelezte: a cég dokumentációja nem vehető figyelembe.
ár sajtóhírek szerint a másik alpolgármestert amiatt vizsgálják, hogy a csíkszeredai Márton Áron és a Segítő Mária gimnáziumok felújítására szerződtetett magáncég a valós ár ötödrészéért végzett felújítási munkálatokat a szülei tulajdonában álló házon, Antal Attila cáfolta, hogy eljárás folyik ellene.
A megyeszékhelyt 2004 óta irányító Rádulyt és Szőkét szerda délután kihallgatásra Bukarestbe szállították, szerda estig azonban nem közölték, hogy őrizetbe veszik-e őket.
A polgármester csendőrök gyűrűjében közölte az újságírókkal, hogy összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják, ám politikai bosszúnak tartja az akciót.
Őrizetbe vett elöljárók
A korrupcióellenes ügyészség (DNA) szerdán este 24 órás őrizetbe vette Ráduly Róbert Kálmán városvezetőt és Szőke Domokos alpolgármestert – közölte a román közszolgálati televízió (TVR). A Bukaresti Törvényszéken csütörtökön állítják elő őket, kérve a harminc napos előzetes letartóztatásba vételük elrendelését.
Székelyhon.ro
2015. április 30.
Lecsaptak a városházára (Csíkszeredában a korrupcióellenes ügyészség)
Házkutatást tartott az Országos Korrupcióellenes Ügyészség tegnap reggel Ráduly Róbertnél, Csíkszereda polgármesterénél, Antal Attila és Szőke Domokos alpolgármesternél, valamint a csíkszeredai városházán. A többórás vizsgálódást követően Ráduly Róberttel és Szőke Domokossal Bukarestbe indultak az ügyészek.
A Mediafax hírügynökség közlése szerint az ügyészek és az őket támogató álarcos rendőrök hajnalban szállták meg a városházát, az elöljárók lakását, valamint egyes olyan cégek székhelyét és a tulajdonosaik lakását, amelyek szerződéses viszonyban állnak a polgármesteri hivatallal. A Mediafax ügyészségi forrásokra hivatkozva jelentette: Ráduly Róbertet – aki 2004 óta áll a város élén – többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a parkolódíjak begyűjtésével megbízott cég – a Kézdivásárhelyen is működő City Parking Kft. – tulajdonosától. Azzal is gyanúsítják a polgármestert, hogy 200 ezer lej csúszópénzt kapott egy építőanyag-kereskedéssel foglalkozó nagyáruház építési engedélyének kiadásáért és a forgalom rendezése megvalósításáért az áruház környékén.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért ítélt oda zöldövezeti munkálatra szóló megbízást egy bukaresti cégnek. Antal Attila ellen pedig amiatt vizsgálódnak, hogy a Márton Áron és a Segítő Mária Gimnázium felújítására szerződtetett cég felújítási munkálatokat végzett az alpolgármester szüleinek házán is, de ezért csak a reális ár ötödrészét számlázta.
A Székelyhon.ro portál közlése szerint a vizsgálatokat nem a korrupcióellenes ügyészség területileg illetékes marosvásárhelyi részlegének ügyészei, hanem Bukarestből érkezett ügyészek irányították. A portál ugyanakkor azt is jelezte, hogy a nap folyamán több vádlista is előkerült, és meg is jelent a sajtóban. Ráduly Róbertet a déli órákban bekísérték a városházára. A polgármester kijelentette: „Soha nem vettem el senkitől semmit!” A Székelyhon közölte, hogy nem sokkal 15 óra után az ügyészek Ráduly Róberttel és Szőke Domokossal távoztak a polgármesteri hivatalból. Az elöljáró akkor nyilatkozta, összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják. A polgármester üzenetben tájékoztatta a portált, hogy Bukarestbe tartanak, összesen kilenc témában zajlik a korrupcióellenes ügyészség kivizsgálása, ezek között több ingatlanügy is szerepel, illetve három sportklub finanszírozása, telefonszerződések, valamint a szolgálati járművek használata. Antal Attila alpolgármester megerősítette, az ügyészek még délután is vizsgálódtak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Házkutatást tartott az Országos Korrupcióellenes Ügyészség tegnap reggel Ráduly Róbertnél, Csíkszereda polgármesterénél, Antal Attila és Szőke Domokos alpolgármesternél, valamint a csíkszeredai városházán. A többórás vizsgálódást követően Ráduly Róberttel és Szőke Domokossal Bukarestbe indultak az ügyészek.
A Mediafax hírügynökség közlése szerint az ügyészek és az őket támogató álarcos rendőrök hajnalban szállták meg a városházát, az elöljárók lakását, valamint egyes olyan cégek székhelyét és a tulajdonosaik lakását, amelyek szerződéses viszonyban állnak a polgármesteri hivatallal. A Mediafax ügyészségi forrásokra hivatkozva jelentette: Ráduly Róbertet – aki 2004 óta áll a város élén – többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a parkolódíjak begyűjtésével megbízott cég – a Kézdivásárhelyen is működő City Parking Kft. – tulajdonosától. Azzal is gyanúsítják a polgármestert, hogy 200 ezer lej csúszópénzt kapott egy építőanyag-kereskedéssel foglalkozó nagyáruház építési engedélyének kiadásáért és a forgalom rendezése megvalósításáért az áruház környékén.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért ítélt oda zöldövezeti munkálatra szóló megbízást egy bukaresti cégnek. Antal Attila ellen pedig amiatt vizsgálódnak, hogy a Márton Áron és a Segítő Mária Gimnázium felújítására szerződtetett cég felújítási munkálatokat végzett az alpolgármester szüleinek házán is, de ezért csak a reális ár ötödrészét számlázta.
A Székelyhon.ro portál közlése szerint a vizsgálatokat nem a korrupcióellenes ügyészség területileg illetékes marosvásárhelyi részlegének ügyészei, hanem Bukarestből érkezett ügyészek irányították. A portál ugyanakkor azt is jelezte, hogy a nap folyamán több vádlista is előkerült, és meg is jelent a sajtóban. Ráduly Róbertet a déli órákban bekísérték a városházára. A polgármester kijelentette: „Soha nem vettem el senkitől semmit!” A Székelyhon közölte, hogy nem sokkal 15 óra után az ügyészek Ráduly Róberttel és Szőke Domokossal távoztak a polgármesteri hivatalból. Az elöljáró akkor nyilatkozta, összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják. A polgármester üzenetben tájékoztatta a portált, hogy Bukarestbe tartanak, összesen kilenc témában zajlik a korrupcióellenes ügyészség kivizsgálása, ezek között több ingatlanügy is szerepel, illetve három sportklub finanszírozása, telefonszerződések, valamint a szolgálati járművek használata. Antal Attila alpolgármester megerősítette, az ügyészek még délután is vizsgálódtak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 30.
Portik Vilmos benyújtotta a támogató aláírásokat
Tegnap sajtótájékoztatón jelentették be az Erdélyi Magyar Néppárt megyei és marosvásárhelyi elnökei, hogy Portik Vilmos összegyűjtötte az előválasztáson való részvételhez szükséges támogató aláírásokat, illetve hogy az aláírók nagy része regisztrált is.
Az aláírásokat a tegnapi nap folyamán be is nyújtja, mondta Portik Vilmos. Megköszönte a marosvásárhelyiek támogatását, és elmondta, hogy az elkövetkezendő időszakban konstruktív és programalkotó kampányra készül, amely során az etnikai kérdések mellett olyan problémákat vet fel, mint például a vegyi kombinát ügye, "mert évek óta nem beszélünk világosan erről az ügyről", holott a kombinát környezetszennyezése foglalkoztatja a marosvásárhelyieket, etnikai hovatartozástól függetlenül. Fontosnak tartja ugyanakkor arról is beszélni, hogy hogyan lehetne családbarát várossá tenni Vásárhelyt, de fontosnak tartaná az egyetemeket és egyetemi kutatásokat is bevonni a város jövőjének a tervezésébe. Az etnikai szempontból fontos kérdések mellett a vállalkozóbarát Marosvásárhelyről is szeretne beszélni a kampányban – mondta Portik.
Az EMNP nem fogadja el a város által javasolt helyszínt
Jakab István, az EMNP marosvásárhelyi elnöke arról beszélt, hogy az EMNP marosvásárhelyi szervezete a kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán történt rendőrségi túlkapások nyomán kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz a helyi rendőrség vezetőjének a menesztését követelve. Egy másik kérést is benyújtottak tüntetésre, amely során a polgármesteri hivatal előtt szerették volna nemtetszésüket kifejezni, hogy a hivatal alárendeltségébe tartozó rendőrség megfélemlíti az embereket.
Válaszában a polgármesteri hivatal a Ligetet jelölte meg a tiltakozás helyszínéül, amit az EMNP nem fogadott el. Újabb beadványukra az engedélyeztető bizottság az EMNP által megjelölt többi helyszínt – virágóra, Színház tér – is elutasította. – A fő gond az, hogy ezen a bizottsági ülésen tudomásomra hozták, hogy elvből nem engedélyeznek semmiféle tüntetést a város központjában, holott 2013-ban nekünk is volt engedélyezett tüntetésünk a prefektúra előtt, és az elmúlt két évben voltak más demonstrációk is a város központjában.
Szomorúnak nevezte, hogy Marosvásárhelyen 2015-ben a kétnyelvűség vagy a gyülekezési jog probléma. Az EMNP nem fogadja el a város által javasolt helyszínt, és a tegnapi nap folyamán újabb kérést nyújtottak be a polgármesteri hivatalhoz, amelyben azt kérik, hogy a polgármester világos igennel vagy nemmel válaszoljon arra, hogy engedélyezi-e vagy sem a tüntetést.
A Népújság kérdésére, hogy újabb elutasító válasz esetén mit szándékoznak tenni, Jakab István azt mondta, hogy amennyiben elutasítják a tüntetést, nem fogják kitenni a város lakóit esetleges megtorlásoknak.
Levélben fordulnak Klaus Johannishoz
Portik Vilmos bejelentette, függetlenül attól, hogy sikerül-e megtartani a tüntetést vagy sem, levélben fordulnak Klaus Johannis államelnökhöz, amelyben felhívják a figyelmét a marosvásárhelyi helyzetre. Abban bíznak, hogy amennyiben egy úgynevezett problématérképet juttatnak el az elnökhöz, esetleg nagyobb figyelmet fog szentelni az elnöki hivatal a marosvásárhelyi történéseknek, illetve az államfő akár közvetítőként meg fog jelenni Marosvásárhelyen.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Tegnap sajtótájékoztatón jelentették be az Erdélyi Magyar Néppárt megyei és marosvásárhelyi elnökei, hogy Portik Vilmos összegyűjtötte az előválasztáson való részvételhez szükséges támogató aláírásokat, illetve hogy az aláírók nagy része regisztrált is.
Az aláírásokat a tegnapi nap folyamán be is nyújtja, mondta Portik Vilmos. Megköszönte a marosvásárhelyiek támogatását, és elmondta, hogy az elkövetkezendő időszakban konstruktív és programalkotó kampányra készül, amely során az etnikai kérdések mellett olyan problémákat vet fel, mint például a vegyi kombinát ügye, "mert évek óta nem beszélünk világosan erről az ügyről", holott a kombinát környezetszennyezése foglalkoztatja a marosvásárhelyieket, etnikai hovatartozástól függetlenül. Fontosnak tartja ugyanakkor arról is beszélni, hogy hogyan lehetne családbarát várossá tenni Vásárhelyt, de fontosnak tartaná az egyetemeket és egyetemi kutatásokat is bevonni a város jövőjének a tervezésébe. Az etnikai szempontból fontos kérdések mellett a vállalkozóbarát Marosvásárhelyről is szeretne beszélni a kampányban – mondta Portik.
Az EMNP nem fogadja el a város által javasolt helyszínt
Jakab István, az EMNP marosvásárhelyi elnöke arról beszélt, hogy az EMNP marosvásárhelyi szervezete a kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán történt rendőrségi túlkapások nyomán kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz a helyi rendőrség vezetőjének a menesztését követelve. Egy másik kérést is benyújtottak tüntetésre, amely során a polgármesteri hivatal előtt szerették volna nemtetszésüket kifejezni, hogy a hivatal alárendeltségébe tartozó rendőrség megfélemlíti az embereket.
Válaszában a polgármesteri hivatal a Ligetet jelölte meg a tiltakozás helyszínéül, amit az EMNP nem fogadott el. Újabb beadványukra az engedélyeztető bizottság az EMNP által megjelölt többi helyszínt – virágóra, Színház tér – is elutasította. – A fő gond az, hogy ezen a bizottsági ülésen tudomásomra hozták, hogy elvből nem engedélyeznek semmiféle tüntetést a város központjában, holott 2013-ban nekünk is volt engedélyezett tüntetésünk a prefektúra előtt, és az elmúlt két évben voltak más demonstrációk is a város központjában.
Szomorúnak nevezte, hogy Marosvásárhelyen 2015-ben a kétnyelvűség vagy a gyülekezési jog probléma. Az EMNP nem fogadja el a város által javasolt helyszínt, és a tegnapi nap folyamán újabb kérést nyújtottak be a polgármesteri hivatalhoz, amelyben azt kérik, hogy a polgármester világos igennel vagy nemmel válaszoljon arra, hogy engedélyezi-e vagy sem a tüntetést.
A Népújság kérdésére, hogy újabb elutasító válasz esetén mit szándékoznak tenni, Jakab István azt mondta, hogy amennyiben elutasítják a tüntetést, nem fogják kitenni a város lakóit esetleges megtorlásoknak.
Levélben fordulnak Klaus Johannishoz
Portik Vilmos bejelentette, függetlenül attól, hogy sikerül-e megtartani a tüntetést vagy sem, levélben fordulnak Klaus Johannis államelnökhöz, amelyben felhívják a figyelmét a marosvásárhelyi helyzetre. Abban bíznak, hogy amennyiben egy úgynevezett problématérképet juttatnak el az elnökhöz, esetleg nagyobb figyelmet fog szentelni az elnöki hivatal a marosvásárhelyi történéseknek, illetve az államfő akár közvetítőként meg fog jelenni Marosvásárhelyen.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 30.
Erdélyi csipke: könnyedség, elegancia, rafinéria
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 30.
Ráduly parkolópályán – Őrizetbe vették a csíki városvezetőket
Többrendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítja Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert és helyettesét, Szőke Domokost az ügyészség, amelynek munkatársai tegnap házkutatást folytattak a városházán, az érintettek otthonában és magáncégek székhelyén. Az RMDSZ-es elöljáró – akinek állítólagos bűnlajstromán szerepel, hogy kenőpénzt kapott a City Parking cégtől – politikai bosszúnak tartja az eljárást, leszögezve: senkitől nem vett el semmit. Ráduly Róbertet és Szőke Domokost szerdán este őrizetbe vették.
Vesztegzár alá vonta szerdán a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, valamint a székelyföldi város két vezetőjének otthonát. A csendőrség készenléti egységeinek álarcos fegyvereseivel kiszállt ügyészek több órán keresztül folytattak házkutatást a városházán, Ráduly Róbert polgármester és egyik helyettese, Szőke Domokos lakásán, továbbá magáncégek székhelyén.
Bár szűkszavú közleményében a vádhatóság csak annyit közölt, hogy 2007 és 2015 között elkövetett korrupciós és ehhez kapcsolódó feltételezett bűncselekmények ügyében vizsgálódik, a román sajtóba kiszivárogtak a nyomozati anyag részletei.
Az Agerpres és Mediafax hírügynökség értesülései szerint Rádulyt többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a csíkszeredai parkolódíjak begyűjtésével az önkormányzat által 2008-ban megbízott City Parking cég tulajdonosától.
Az is szerepel a hargitai megyeszékhely polgármesterének állítólagos bűnlajstromán, hogy engedélyének kiadásáért és a forgalmi rendezés megvalósításáért 200 ezer lejjel vesztegette meg az építőanyag-kereskedéssel foglalkozó Dedeman nagyáruház. Az RMDSZ színeiben harmadik mandátumát töltő Ráduly továbbá ötezer eurós szponzortámogatás kifizetésétől tette függővé a Vodafone mobiltársaságnál egy szolgáltatói szerződés megkötését.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért, 1,3 millió lejért ítélte oda a Rét utcai zöldövezeti munkálatra szóló megbízást a bukaresti Garden Center Group Kft-nek. Mindkét elöljárónak felróják, hogy hitelutalványozóként törvénytelenül hagyták jóvá közel egymillió lej kiutalását a Topo Service földmérő cég javára, holott a megyei kataszteri hivatal jelezte: a cég dokumentációja nem vehető figyelembe.
Bár sajtóhírek szerint a másik alpolgármestert amiatt vizsgálják, hogy a csíkszeredai Márton Áron és a Segítő Mária gimnáziumok felújítására szerződtetett magáncég a valós ár ötödrészéért végzett felújítási munkálatokat a szülei tulajdonában álló házon, Antal Attila cáfolta, hogy eljárás folyik ellene.
A megyeszékhelyt 2004 óta irányító Rádulyt és Szőkét szerda délután kihallgatásra Bukarestbe szállították, szerda koraestig azonban nem közölték, hogy őrizetbe veszik-e őket.
Késő este azonban kiderült, a korrupcióellenes ügyészség 24 órás őrizetbe vette Ráduly Róbert polgármestert és Szőke Domokos alpolgármestert – közölte a román közszolgálati televízió (TVR). Az ügyészek a bukaresti törvényszéken kérték a városvezetők harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezését.
A polgármester csendőrök gyűrűjében közölte az újságírókkal, hogy összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják, ám politikai bosszúnak tartja az akciót. „Soha nem vettem el senkitől semmit!" – válaszolta SMS-ben még a lakásán folytatott házkutatás idején Ráduly a Székelyhonnak.
Útban a főváros felé az elöljáró ugyancsak szöveges üzenetben közölte a hírportállal, hogy összesen kilenc ügyben zajlik a DNA kivizsgálása: a Szakszervezetek Művelődési Házának az önkormányzat általi felvásárlása, egy Kossuth utcai kereskedelmi bérlemény ügyében benyújtott feljelentés, az ingatlankataszter, a Vodafone-szerződések és a Rét utcai kis park ügye, két hivatali jármű szolgálati útja, a Csíki Sportegylet, a VSK Csíkszereda és az FK Csíkszereda támogatása, a City Parking szerződése, valamint a Sapientia-egyetem székházának felújítása számára tavaly kibocsátott építkezési engedély.
Egyébként az 1996 és 2004 között parlamenti képviselőként tevékenykedő politikus ellen tavaly testi sértés gyanúja miatt indult bűnügyi vizsgálat, miután torkon ragadta egyik képviselőtársát az RMDSZ önkormányzati frakciójának tanácskozásán. Ráduly 2013-ban azzal került a figyelem középpontjába, hogy megkergetett és elfogott egy férfit, aki régóta követte és fényképezte. Az incidens után a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) elismerte, hogy a rendőrségnek átadott férfi a titkosszolgálat kötelékeiben dolgozik; a hírszerző testi sértésért feljelentést tett a polgármester ellen.
Különben nem Rádulyék az első, az ügyészség látószögébe került székelyföldi politikusok. A DNA 2013-ban közérdeket sértő hivatali visszaélés miatt vádat emelt Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke és az önkormányzat több volt és jelenlegi tisztségviselője ellen, mivel a gyanú szerint útépítési ügyekben 4,88 millió lejes kárt okoztak a költségvetésnek.
Hivatali visszaéléssel és zsarolással gyanúsítják ugyanakkor Gyergyószentmiklós házi őrizetben lévő polgármesterét, Mezei Jánost egy olyan telek eladása miatt, amely a város és a budapesti V. kerületi önkormányzat közös cégének tulajdonában volt.
Nem árul el sokat a csíki elöljárók vagyonnyilatkozata
Legfrissebb, 2013-ban közzétett vagyonnyilatkozata szerint Ráduly Róbert névlegesen nem birtokol ingatlant vagy földterületet, ezek a gyermekei nevén szerepelnek. A polgármester Csíkszeredában három lakással, Madéfalván pedig egy negyven négyzetméteres magánházzal rendelkezik, a megyeszékhely közeli községben 244 négyzetméteres beltelket és egy 180 négyzetméteres mezőgazdasági területet birtokol.
Három személygépkocsi tulajdonosa (közülük a legfiatalabb 1986-os gyártmány), emellett 16 ezer euró értékben birtokol műkincseket és festményeket, 2500 kötetes könyvtára értékét 33 ezer euróra becsüli. Egy magánnyugdíjpénztárnak 213 ezer, fel nem tüntetett pénznemben (vélhetően lejben) fizetett be összeget, két banknál nyitott folyószámláján pedig két kisebb öszszeg kamatozik. Polgármesteri éves fizetése 36 644 lejre rúg, a Sapientia – EMTE oktatójaként emellett 12 108 lejt keres évente.
Antal Attila alpolgármester Csíkpálfalván 30 hektár erdőt, testvérével közösen pedig több mint három hektár mezőgazdasági területet birtokol. Csíkszeredai 55 négyzetméteres lakásán a feleségével osztozik, emellett 2001-es évjáratú személygépkocsit vezet. Folyószámláin 7300 lej és 12 ezer euró kamatozik, emellett 62 ezer lejes hitelt törleszt. Éves fizetése 37 ezer lej.
Kollégája, Szőke Domokos meglehetősen foghíjas vagyonnyilatkozatából nem derül ki, hogy 2008-ban milyen pénznemben vett fel 182 ezres bankkölcsönt ingatlanvásárlásra. Folyószámláin több mint hétezer eurót helyezett el, alpolgármesteri fizetésként pedig évi 31 ezer lejt tüntetett fel.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Többrendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítja Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert és helyettesét, Szőke Domokost az ügyészség, amelynek munkatársai tegnap házkutatást folytattak a városházán, az érintettek otthonában és magáncégek székhelyén. Az RMDSZ-es elöljáró – akinek állítólagos bűnlajstromán szerepel, hogy kenőpénzt kapott a City Parking cégtől – politikai bosszúnak tartja az eljárást, leszögezve: senkitől nem vett el semmit. Ráduly Róbertet és Szőke Domokost szerdán este őrizetbe vették.
Vesztegzár alá vonta szerdán a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, valamint a székelyföldi város két vezetőjének otthonát. A csendőrség készenléti egységeinek álarcos fegyvereseivel kiszállt ügyészek több órán keresztül folytattak házkutatást a városházán, Ráduly Róbert polgármester és egyik helyettese, Szőke Domokos lakásán, továbbá magáncégek székhelyén.
Bár szűkszavú közleményében a vádhatóság csak annyit közölt, hogy 2007 és 2015 között elkövetett korrupciós és ehhez kapcsolódó feltételezett bűncselekmények ügyében vizsgálódik, a román sajtóba kiszivárogtak a nyomozati anyag részletei.
Az Agerpres és Mediafax hírügynökség értesülései szerint Rádulyt többek között azzal gyanúsítják, hogy egy közvetítőn keresztül havi tízezer euró csúszópénzt kapott a csíkszeredai parkolódíjak begyűjtésével az önkormányzat által 2008-ban megbízott City Parking cég tulajdonosától.
Az is szerepel a hargitai megyeszékhely polgármesterének állítólagos bűnlajstromán, hogy engedélyének kiadásáért és a forgalmi rendezés megvalósításáért 200 ezer lejjel vesztegette meg az építőanyag-kereskedéssel foglalkozó Dedeman nagyáruház. Az RMDSZ színeiben harmadik mandátumát töltő Ráduly továbbá ötezer eurós szponzortámogatás kifizetésétől tette függővé a Vodafone mobiltársaságnál egy szolgáltatói szerződés megkötését.
Szőke Domokos alpolgármestert azzal gyanúsítják, hogy a reális összeg százszorosáért, 1,3 millió lejért ítélte oda a Rét utcai zöldövezeti munkálatra szóló megbízást a bukaresti Garden Center Group Kft-nek. Mindkét elöljárónak felróják, hogy hitelutalványozóként törvénytelenül hagyták jóvá közel egymillió lej kiutalását a Topo Service földmérő cég javára, holott a megyei kataszteri hivatal jelezte: a cég dokumentációja nem vehető figyelembe.
Bár sajtóhírek szerint a másik alpolgármestert amiatt vizsgálják, hogy a csíkszeredai Márton Áron és a Segítő Mária gimnáziumok felújítására szerződtetett magáncég a valós ár ötödrészéért végzett felújítási munkálatokat a szülei tulajdonában álló házon, Antal Attila cáfolta, hogy eljárás folyik ellene.
A megyeszékhelyt 2004 óta irányító Rádulyt és Szőkét szerda délután kihallgatásra Bukarestbe szállították, szerda koraestig azonban nem közölték, hogy őrizetbe veszik-e őket.
Késő este azonban kiderült, a korrupcióellenes ügyészség 24 órás őrizetbe vette Ráduly Róbert polgármestert és Szőke Domokos alpolgármestert – közölte a román közszolgálati televízió (TVR). Az ügyészek a bukaresti törvényszéken kérték a városvezetők harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezését.
A polgármester csendőrök gyűrűjében közölte az újságírókkal, hogy összeférhetetlenséggel, hivatali visszaéléssel és hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják, ám politikai bosszúnak tartja az akciót. „Soha nem vettem el senkitől semmit!" – válaszolta SMS-ben még a lakásán folytatott házkutatás idején Ráduly a Székelyhonnak.
Útban a főváros felé az elöljáró ugyancsak szöveges üzenetben közölte a hírportállal, hogy összesen kilenc ügyben zajlik a DNA kivizsgálása: a Szakszervezetek Művelődési Házának az önkormányzat általi felvásárlása, egy Kossuth utcai kereskedelmi bérlemény ügyében benyújtott feljelentés, az ingatlankataszter, a Vodafone-szerződések és a Rét utcai kis park ügye, két hivatali jármű szolgálati útja, a Csíki Sportegylet, a VSK Csíkszereda és az FK Csíkszereda támogatása, a City Parking szerződése, valamint a Sapientia-egyetem székházának felújítása számára tavaly kibocsátott építkezési engedély.
Egyébként az 1996 és 2004 között parlamenti képviselőként tevékenykedő politikus ellen tavaly testi sértés gyanúja miatt indult bűnügyi vizsgálat, miután torkon ragadta egyik képviselőtársát az RMDSZ önkormányzati frakciójának tanácskozásán. Ráduly 2013-ban azzal került a figyelem középpontjába, hogy megkergetett és elfogott egy férfit, aki régóta követte és fényképezte. Az incidens után a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) elismerte, hogy a rendőrségnek átadott férfi a titkosszolgálat kötelékeiben dolgozik; a hírszerző testi sértésért feljelentést tett a polgármester ellen.
Különben nem Rádulyék az első, az ügyészség látószögébe került székelyföldi politikusok. A DNA 2013-ban közérdeket sértő hivatali visszaélés miatt vádat emelt Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke és az önkormányzat több volt és jelenlegi tisztségviselője ellen, mivel a gyanú szerint útépítési ügyekben 4,88 millió lejes kárt okoztak a költségvetésnek.
Hivatali visszaéléssel és zsarolással gyanúsítják ugyanakkor Gyergyószentmiklós házi őrizetben lévő polgármesterét, Mezei Jánost egy olyan telek eladása miatt, amely a város és a budapesti V. kerületi önkormányzat közös cégének tulajdonában volt.
Nem árul el sokat a csíki elöljárók vagyonnyilatkozata
Legfrissebb, 2013-ban közzétett vagyonnyilatkozata szerint Ráduly Róbert névlegesen nem birtokol ingatlant vagy földterületet, ezek a gyermekei nevén szerepelnek. A polgármester Csíkszeredában három lakással, Madéfalván pedig egy negyven négyzetméteres magánházzal rendelkezik, a megyeszékhely közeli községben 244 négyzetméteres beltelket és egy 180 négyzetméteres mezőgazdasági területet birtokol.
Három személygépkocsi tulajdonosa (közülük a legfiatalabb 1986-os gyártmány), emellett 16 ezer euró értékben birtokol műkincseket és festményeket, 2500 kötetes könyvtára értékét 33 ezer euróra becsüli. Egy magánnyugdíjpénztárnak 213 ezer, fel nem tüntetett pénznemben (vélhetően lejben) fizetett be összeget, két banknál nyitott folyószámláján pedig két kisebb öszszeg kamatozik. Polgármesteri éves fizetése 36 644 lejre rúg, a Sapientia – EMTE oktatójaként emellett 12 108 lejt keres évente.
Antal Attila alpolgármester Csíkpálfalván 30 hektár erdőt, testvérével közösen pedig több mint három hektár mezőgazdasági területet birtokol. Csíkszeredai 55 négyzetméteres lakásán a feleségével osztozik, emellett 2001-es évjáratú személygépkocsit vezet. Folyószámláin 7300 lej és 12 ezer euró kamatozik, emellett 62 ezer lejes hitelt törleszt. Éves fizetése 37 ezer lej.
Kollégája, Szőke Domokos meglehetősen foghíjas vagyonnyilatkozatából nem derül ki, hogy 2008-ban milyen pénznemben vett fel 182 ezres bankkölcsönt ingatlanvásárlásra. Folyószámláin több mint hétezer eurót helyezett el, alpolgármesteri fizetésként pedig évi 31 ezer lejt tüntetett fel.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 30.
Titkosszolgák: kékszemű fiúk fű alatt
Néhány hónapja feltűnően sok botrányszagú hír röppent fel a hazai titkosszolgálatokkal kapcsolatosan. Mindez nem azt jelenti, hogy megtáltosodott volna a média, hogy zseniális oknyomozó újságírók tűntek volna fel, mint ahogy azt sem, hogy netán „megtért” volna és lelkiismeret-furdalása hatására kipakolt volna egy-egy kém. Ellenkezőleg: a kémek birodalmából származó vagy azzal kapcsolatos valamennyi hírt, kiszivárogtatást, leleplezést óvatosan és körültekintően kell kezelnünk, mert manipulációs szándékkal készülhettek. Lehet elterelés, fenyegetés, burkolt üzenet a politikának, vagy – miért ne? – egy rivális társaság mérgezőnek szánt, a közvélemény elé dobott információja.
Alapszabály a titkosság
Mindennek okait nagyjából 2500 éve ismerjük a legendás Szun Cenek köszönhetően. A hadviselés törvényei címet viselő hadtudományi alapművében a szerző teljes fejezetet szentel a kémek alkalmazásának és a velük való bánásmódnak, hiszen – amint azt a bevezetőben leszögezi – „aki az ellenség helyzetének megismerésével nem törődik, az gonoszak közt is a leggonoszabb, az nem lehet emberek vezetője, az nem lehet az uralkodó segítsége, az nem lehet a győzelem ura.” (Tőkei Ferenc fordítása)
Világosan fogalmaz: az uralkodó (mai fogalmakkal az államhatalom) nem létezhet kémek nélkül, mert „a hadsereg minden dolga közül a kémekkel tartsuk fenn a legszorosabb kapcsolatot, senki ne kapjon busásabb jutalmat a kémeinknél, s ne legyen titkosabb dolog, mint kémeink szolgálata.” És egyértelműen: „Amikor egy kémünk még el sem kezdte munkáját, de már előre híre támad, akkor a kémnek is, de annak is, aki hírét költötte, meg kell halnia.”
Vagyis a kiszivárogtatás, a fecsegés, a leleplezés az ellenkezője mindannak, amit ebben a minden állam számára létfontosságú szakmában művelni lehet.
Maior kipakolt?
Jogos tehát a kérdés, vajon mi lehetett a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szándéka 2014 júliusában, amikor igazgatója, George Maior egy interjúban kijelentette: a román hírszerzés feladatának tekinti, hogy megakadályozza a területi autonómia megvalósulását Románia területén. Maiorral akkor az Adevărul Live román hírportál készített interjút, amelyet interneten is élőben közvetítettek. Az Adevărul riporterei egyebek között arról kérdezték a SRI vezetőjét, hogyan értékeli a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn korábban elmondott beszédét és Orbán Viktor azon politikáját, „amellyel megpróbálja visszaadni a magyarok meggyőződését, hogy ők olyan nemzetet alkotnak, amely fontos dolgok megvalósítására képes.” George Maior azt állította: a SRI igazgatójaként nem akarja kommentálni Orbán Viktor szavait, de dolgozik rajta, hogy „ez a propaganda” ne alakuljon át konkrét cselekvéssé Románia területén.
Hozzá kell még tennünk, hogy az interjú az elnökválasztás évében készült. Amint azt a Hotnews.roportál által megkérdezett Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő is kifejtette, a román hírszerzésnek nem lehet feladata az autonómia megakadályozása, de elképzelhetőnek tartja, hogy pillanatnyilag ez volt a politikai opció, és egy ilyen feladatot is kapott. „Választási évben a jobb- és a baloldal, valamint a titkosszolgálat mindig előrántja a magyarveszély-kártyát, hiszen az idegengyűlöletre mindig van vevő, értékes voksokat lehet azzal szerezni” – tette hozzá Márton.
A SRI vezetője nem első alkalommal nyilatkozott autonómiaügyben, nyolc évvel korábban, 2006 decemberében jelezte, hogy a Nagy-Románia Párt által fújt riadót követően SRI-jelentés készül arról, milyen információkat gyűjtöttek a székelyföldi autonómiatörekvésekkel kapcsolatban.
George Maior idén januárban lemondott tisztségéről, miután a párizsi terrortámadások után nyilvános szócsatába keveredett az Alkotmánybírósággal. Azt sugallta, hogy a taláros testület viseli a felelősséget, ha Romániában is baj lesz, miután alkotmányellenesnek minősítette a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó rendelkezéseket. Ráadásul Augustin Zegrean, az Alkotmánybíróság elnöke elpanaszolta a sajtónak, hogy különböző állami intézmények – köztük a SRI – nyomást gyakorolnak az alkotmánybírókra, és a taláros testület tagjai fenyegetve érzik magukat.
Öröm az ürömben a SRI számára, hogy miközben a Nagytestvér-törvények sorra elbuktak (amelyekre szerintük azért lett volna szükség, hogy hatékonyabbá tegyék Romániában a terrorizmus elleni harcot), a közvélemény-kutatások szerint 50 százalék fölé emelkedett a korrupt politikusok tucatjait lebuktató intézmények, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) és a hírszerző szolgálat bizalmi indexe – s ezekben az ügyekben bizony sűrűn hallgatták le az érintetteket. Mi több, a terrorizmus elleni harc sem állt le, április elején a SRI honlapján jelentették be: tíz évre kiutasítottak egy tunéziai állampolgárt, egy hattagú, meg nem nevezett állampolgárságú csoport öt tagját hét évre, egyik tagját pedig három évre. Utóbbi csoportról azt közölte a szolgálat, hogy tagjai az Iszlám Állam és az Al-Kaida terrorszervezetek radikális nézeteit vallották, és dzsihadista irányultságú szélsőséges iszlamista propagandát fejtettek ki Románia területén. A SRI szerint a radikalizálódás előrehaladott állapotában levő személyek elszigetelt csoportot alkottak, amely veszélyeztette Románia biztonságát. A titkosszolgálat azt is hozzátette, 2013 óta tartja megfigyelés alatt a kiutasított személyeket. A Digi24 hírtelevízió honlapján azt is közölte, hogy a csoport Szatmárnémetiben működött, tagjai pedig francia állampolgárok voltak.
A SRI története dióhéjban
Amint arról annak idején Virgil Măgureanu, a román titkosszolgálat 1989 utáni alapítója az Adevărul napilapnak egy interjúban beszámolt, az 1989-es decemberi fordulatot követően a volt Szekuritáté tárgyi vagyonának nagy részére rátette a kezét a hadsereg, a többire a belügyminisztérium, a szervezetet egyrészt feloszlatták, másrészt a tagjai felszívódtak, elmenekültek a várható népharag elől, úgy kellett később összetoborozni őket. A decemberi eseményeket követően két személyes biztonsági szolgálat volt csupán: Ion Iliescu és bizalmi alapon kinevezett nemzetbiztonsági tanácsadója, Virgil Măgureanu. Az újjászerveződő szolgálat HR-politikájáról ennyit mondott: „Mivel nem tudtuk előéletük büntetlenségét ellenőrizni, gyakorlatilag minden volt Szekuritáté-tagot alkalmaztunk. (…) Nem alkalmazhattunk embereket az utcáról szedve össze őket, olyan alapon, hogy ki követeli hangosabban a demokráciát.”
A SRI-t 1990. március 26-án hozták hivatalosan létre, Măgureanu hevesen tagadta, hogy a marosvásárhelyi pogromot használták volna fel ürügyül legitimálására. 1997-től 2000-ig Costin Georgescu vezette, 2001–2006 között Radu Timofte, lemondása után néhány hónapig Florian Coldea, majd idén januárig George Maior, az ő utódja Eduard Hellvig. Becslések szerint 2009-ben több mint 10 ezer alkalmazottja volt – az állomány létszáma egyébként titkos.
És a többiek
A SRI mellett még legalább hét titkosszolgálatot működtetnek Romániában. Ezek az 1989. december 26-án akkor még négy taggal létrehozott állami vezetők védelmét biztosító kormányőrség (SPP), a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE), a különleges kommunikációs szolgálat (STS), a Védelmi Hírszerzési Főigazgatóság (DGIA), a Katonai Hírszerző Igazgatóság (DIM – J2), a Katonai Elhárítás (DCISM), a Belső Védelmi és Hírszerzési Igazgatóság (DGIPI) nevű belügyi hírszerző szolgálat.
A SRI, a SPP, a STS és a SIE évi személyzeti költsége 2014-ben 1,3 milliárd lej körüli volt, az egészségügyi fizetésekre ugyanabban az évben 730 milliót költöttek, állítják a titokzatosság ellenzői. A hatalom birtokosai közben joggal mutogatnak Szun Ce mesterre. De nemcsak ők, a DNA főügyésze, Laura Codruţa Kövesi az Erdélyi Napló által is közölt interjúban megerősítette: a korrupciós tettekre vonatkozó információk megszerzése terén a SRI továbbra is a fő partnerük, ezt az együttműködést törvény is szabályozza. A nagy korrupció elleni harcban az intézmények, a DNA, a SRI, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), valamint a belügyminisztériummal való együttműködés nélkül képtelenek lennének lezárni az ügyeket – mondta Kövesi.
Ami az együttműködést illeti, annak egy kevésbé szokványos formájára is fény derült a napokban. Ion Iliescu román exelnök egy, a német Der Spiegelnek adott interjúban beismerte: 2002–2003-ban anélkül, hogy tudta volna, pontosan mire is bólint rá, „elvileg” jóváhagyott egy CIA-kérést, de nem volt tudomása arról, hogy az amerikai hírszerzés titkos börtönt létesít Románia területén. A részleteket Ioan Talpeş, elnöki tanácsadó, volt SIE-igazgató is igazolta: Románia egy vagy két titkos börtön létrehozására adott engedélyt, megkönnyítendő Románia NATO-csatlakozását. Az Amnesty International viszont úgy tudja, hogy az ország cserében több millió dollárt kapott az amerikai kormánytól.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Néhány hónapja feltűnően sok botrányszagú hír röppent fel a hazai titkosszolgálatokkal kapcsolatosan. Mindez nem azt jelenti, hogy megtáltosodott volna a média, hogy zseniális oknyomozó újságírók tűntek volna fel, mint ahogy azt sem, hogy netán „megtért” volna és lelkiismeret-furdalása hatására kipakolt volna egy-egy kém. Ellenkezőleg: a kémek birodalmából származó vagy azzal kapcsolatos valamennyi hírt, kiszivárogtatást, leleplezést óvatosan és körültekintően kell kezelnünk, mert manipulációs szándékkal készülhettek. Lehet elterelés, fenyegetés, burkolt üzenet a politikának, vagy – miért ne? – egy rivális társaság mérgezőnek szánt, a közvélemény elé dobott információja.
Alapszabály a titkosság
Mindennek okait nagyjából 2500 éve ismerjük a legendás Szun Cenek köszönhetően. A hadviselés törvényei címet viselő hadtudományi alapművében a szerző teljes fejezetet szentel a kémek alkalmazásának és a velük való bánásmódnak, hiszen – amint azt a bevezetőben leszögezi – „aki az ellenség helyzetének megismerésével nem törődik, az gonoszak közt is a leggonoszabb, az nem lehet emberek vezetője, az nem lehet az uralkodó segítsége, az nem lehet a győzelem ura.” (Tőkei Ferenc fordítása)
Világosan fogalmaz: az uralkodó (mai fogalmakkal az államhatalom) nem létezhet kémek nélkül, mert „a hadsereg minden dolga közül a kémekkel tartsuk fenn a legszorosabb kapcsolatot, senki ne kapjon busásabb jutalmat a kémeinknél, s ne legyen titkosabb dolog, mint kémeink szolgálata.” És egyértelműen: „Amikor egy kémünk még el sem kezdte munkáját, de már előre híre támad, akkor a kémnek is, de annak is, aki hírét költötte, meg kell halnia.”
Vagyis a kiszivárogtatás, a fecsegés, a leleplezés az ellenkezője mindannak, amit ebben a minden állam számára létfontosságú szakmában művelni lehet.
Maior kipakolt?
Jogos tehát a kérdés, vajon mi lehetett a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szándéka 2014 júliusában, amikor igazgatója, George Maior egy interjúban kijelentette: a román hírszerzés feladatának tekinti, hogy megakadályozza a területi autonómia megvalósulását Románia területén. Maiorral akkor az Adevărul Live román hírportál készített interjút, amelyet interneten is élőben közvetítettek. Az Adevărul riporterei egyebek között arról kérdezték a SRI vezetőjét, hogyan értékeli a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn korábban elmondott beszédét és Orbán Viktor azon politikáját, „amellyel megpróbálja visszaadni a magyarok meggyőződését, hogy ők olyan nemzetet alkotnak, amely fontos dolgok megvalósítására képes.” George Maior azt állította: a SRI igazgatójaként nem akarja kommentálni Orbán Viktor szavait, de dolgozik rajta, hogy „ez a propaganda” ne alakuljon át konkrét cselekvéssé Románia területén.
Hozzá kell még tennünk, hogy az interjú az elnökválasztás évében készült. Amint azt a Hotnews.roportál által megkérdezett Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő is kifejtette, a román hírszerzésnek nem lehet feladata az autonómia megakadályozása, de elképzelhetőnek tartja, hogy pillanatnyilag ez volt a politikai opció, és egy ilyen feladatot is kapott. „Választási évben a jobb- és a baloldal, valamint a titkosszolgálat mindig előrántja a magyarveszély-kártyát, hiszen az idegengyűlöletre mindig van vevő, értékes voksokat lehet azzal szerezni” – tette hozzá Márton.
A SRI vezetője nem első alkalommal nyilatkozott autonómiaügyben, nyolc évvel korábban, 2006 decemberében jelezte, hogy a Nagy-Románia Párt által fújt riadót követően SRI-jelentés készül arról, milyen információkat gyűjtöttek a székelyföldi autonómiatörekvésekkel kapcsolatban.
George Maior idén januárban lemondott tisztségéről, miután a párizsi terrortámadások után nyilvános szócsatába keveredett az Alkotmánybírósággal. Azt sugallta, hogy a taláros testület viseli a felelősséget, ha Romániában is baj lesz, miután alkotmányellenesnek minősítette a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó rendelkezéseket. Ráadásul Augustin Zegrean, az Alkotmánybíróság elnöke elpanaszolta a sajtónak, hogy különböző állami intézmények – köztük a SRI – nyomást gyakorolnak az alkotmánybírókra, és a taláros testület tagjai fenyegetve érzik magukat.
Öröm az ürömben a SRI számára, hogy miközben a Nagytestvér-törvények sorra elbuktak (amelyekre szerintük azért lett volna szükség, hogy hatékonyabbá tegyék Romániában a terrorizmus elleni harcot), a közvélemény-kutatások szerint 50 százalék fölé emelkedett a korrupt politikusok tucatjait lebuktató intézmények, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) és a hírszerző szolgálat bizalmi indexe – s ezekben az ügyekben bizony sűrűn hallgatták le az érintetteket. Mi több, a terrorizmus elleni harc sem állt le, április elején a SRI honlapján jelentették be: tíz évre kiutasítottak egy tunéziai állampolgárt, egy hattagú, meg nem nevezett állampolgárságú csoport öt tagját hét évre, egyik tagját pedig három évre. Utóbbi csoportról azt közölte a szolgálat, hogy tagjai az Iszlám Állam és az Al-Kaida terrorszervezetek radikális nézeteit vallották, és dzsihadista irányultságú szélsőséges iszlamista propagandát fejtettek ki Románia területén. A SRI szerint a radikalizálódás előrehaladott állapotában levő személyek elszigetelt csoportot alkottak, amely veszélyeztette Románia biztonságát. A titkosszolgálat azt is hozzátette, 2013 óta tartja megfigyelés alatt a kiutasított személyeket. A Digi24 hírtelevízió honlapján azt is közölte, hogy a csoport Szatmárnémetiben működött, tagjai pedig francia állampolgárok voltak.
A SRI története dióhéjban
Amint arról annak idején Virgil Măgureanu, a román titkosszolgálat 1989 utáni alapítója az Adevărul napilapnak egy interjúban beszámolt, az 1989-es decemberi fordulatot követően a volt Szekuritáté tárgyi vagyonának nagy részére rátette a kezét a hadsereg, a többire a belügyminisztérium, a szervezetet egyrészt feloszlatták, másrészt a tagjai felszívódtak, elmenekültek a várható népharag elől, úgy kellett később összetoborozni őket. A decemberi eseményeket követően két személyes biztonsági szolgálat volt csupán: Ion Iliescu és bizalmi alapon kinevezett nemzetbiztonsági tanácsadója, Virgil Măgureanu. Az újjászerveződő szolgálat HR-politikájáról ennyit mondott: „Mivel nem tudtuk előéletük büntetlenségét ellenőrizni, gyakorlatilag minden volt Szekuritáté-tagot alkalmaztunk. (…) Nem alkalmazhattunk embereket az utcáról szedve össze őket, olyan alapon, hogy ki követeli hangosabban a demokráciát.”
A SRI-t 1990. március 26-án hozták hivatalosan létre, Măgureanu hevesen tagadta, hogy a marosvásárhelyi pogromot használták volna fel ürügyül legitimálására. 1997-től 2000-ig Costin Georgescu vezette, 2001–2006 között Radu Timofte, lemondása után néhány hónapig Florian Coldea, majd idén januárig George Maior, az ő utódja Eduard Hellvig. Becslések szerint 2009-ben több mint 10 ezer alkalmazottja volt – az állomány létszáma egyébként titkos.
És a többiek
A SRI mellett még legalább hét titkosszolgálatot működtetnek Romániában. Ezek az 1989. december 26-án akkor még négy taggal létrehozott állami vezetők védelmét biztosító kormányőrség (SPP), a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE), a különleges kommunikációs szolgálat (STS), a Védelmi Hírszerzési Főigazgatóság (DGIA), a Katonai Hírszerző Igazgatóság (DIM – J2), a Katonai Elhárítás (DCISM), a Belső Védelmi és Hírszerzési Igazgatóság (DGIPI) nevű belügyi hírszerző szolgálat.
A SRI, a SPP, a STS és a SIE évi személyzeti költsége 2014-ben 1,3 milliárd lej körüli volt, az egészségügyi fizetésekre ugyanabban az évben 730 milliót költöttek, állítják a titokzatosság ellenzői. A hatalom birtokosai közben joggal mutogatnak Szun Ce mesterre. De nemcsak ők, a DNA főügyésze, Laura Codruţa Kövesi az Erdélyi Napló által is közölt interjúban megerősítette: a korrupciós tettekre vonatkozó információk megszerzése terén a SRI továbbra is a fő partnerük, ezt az együttműködést törvény is szabályozza. A nagy korrupció elleni harcban az intézmények, a DNA, a SRI, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), valamint a belügyminisztériummal való együttműködés nélkül képtelenek lennének lezárni az ügyeket – mondta Kövesi.
Ami az együttműködést illeti, annak egy kevésbé szokványos formájára is fény derült a napokban. Ion Iliescu román exelnök egy, a német Der Spiegelnek adott interjúban beismerte: 2002–2003-ban anélkül, hogy tudta volna, pontosan mire is bólint rá, „elvileg” jóváhagyott egy CIA-kérést, de nem volt tudomása arról, hogy az amerikai hírszerzés titkos börtönt létesít Románia területén. A részleteket Ioan Talpeş, elnöki tanácsadó, volt SIE-igazgató is igazolta: Románia egy vagy két titkos börtön létrehozására adott engedélyt, megkönnyítendő Románia NATO-csatlakozását. Az Amnesty International viszont úgy tudja, hogy az ország cserében több millió dollárt kapott az amerikai kormánytól.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. április 30.
Autonomisták és regionalisták között az EMNP
Az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance – EFA) Németországban tartott éves kongresszusán egyhangúan elfogadták az Erdélyi Magyar Néppárt tagfelvételi kérelmét. Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével a párt előtt álló új kihívásokról és lehetőségeiről, az őshonos európai kisebbségek uniós esélyeiről, az erdélyi magyar–magyar párbeszédről beszélgettünk.
– Mit jelent az Erdélyi Magyar Néppárt számára egy regionalista, autonomista európai pártszövetség tagja lenni?
– Az Európai Szabad Szövetség vezetőivel és pártjaival több mint tízéves kapcsolat köt össze. Az EFA az egyetlen olyan európai pártszövetség – és az Európai Unió szintjén bejegyzett európai párt –, amely nyíltan és minden politikai cenzúra nélkül képviseli tagpártjainak az autonómiára és az önrendelkezésre vonatkozó programját. Az önrendelkezésnek persze különböző szintjei vannak, és minden közösség, amely veszélyben érzi magát, küzd azért, hogy saját maga dönthessen sorsáról. Így teszünk mi is. Ez a döntés tehát azért is nevezhető történelminek, mert első alkalommal kerül egy erdélyi magyar párt az európai autonomisták és regionalisták pártszövetségébe. Tőkés László EP-képviselőként 2008-ban és 2009-ben az Európai Szabad Szövetség frakciójának tagjaként működött. Kölcsönösen hasznos volt az akkori együttműködés. Bennünket olyan értékközösség köt össze az EFA-val, amely a trianoni dilemmát is értelmezhetővé teszi Nyugat-Európában.
– Milyen támogatásra számíthat az Erdélyi Magyar Néppárt az Európai Szabad Szövetség részéről?
– Ez elsősorban erkölcsi és politikai támogatást jelent. Az EFA-nak nyilván nincsenek olyan költségvetési tartalékai, hogy tagpártjainak anyagi helyzetén javítani tudjon, több tagállamban ez tilos is. A legfontosabb, hogy tagjai vagyunk egy nemzetközi rendszernek, amely az erős, központosított tagállamok Európája helyett egy olyan unióért küzd, amelyben nem nyomják el a nemzeti régiókat és az őshonos közösségeket. Az EFA alapszabályzata szerint jelenleg megfigyelői tagságot kaptunk: részt vehetünk a pártszövetség minden tevékenységében, a közgyűlésen való szavazati jogunk azonban csak a teljes jogú tagság elnyerésekor, jövőre lehetséges.
– Puhatolóztak-e az Európai Néppárt irányába is?
– Az Európai Néppárt tisztségviselői világossá tették, hogy egyetlen olyan pártot sem vesznek fel tagjaik sorába, amely ellen vétót emelhet az illető országban már létező tagpárt. Az RMDSZ eddigi hozzáállásából arra következtettünk, hogy blokkolja az Erdélyi Magyar Néppártnak az Európai Néppárthoz való közeledését, és valószínűleg ez történne a román tagpártok részéről is. Úgy vélem, számunkra a nagy nyereség az, hogy erdélyi politikai erő az európai autonomistákkal és regionalistákkal egy pártszövetségben tud dolgozni. Természetesen más politikai csoportokban is megtalálhatóak azok az európai parlamenti képviselők, akik valamely nemzeti közösség tagjaként kerülnek megválasztásra, azonban az Európai Szabad Szövetség kifejezetten az európai autonomistákat és regionalistákat gyűjti össze. Éppen ezért különbözik az ideológiai alapon szerveződő pártszövetségektől.
– Az Európai Néppárt parlamenti frakciója Brüsszelben, az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatást az őshonos európai közösségek helyzetéről, amelyen ön is részt vett. Hogyan látszik ma Brüsszelből az európai nemzeti kisebbségek ügye?
– A közmeghallgatás azért volt újdonság, mert az Európai Néppárt hosszú évek után először rendezett ilyent, amely kifejezetten az európai őshonos nemzeti közösségek helyzetéről szólt. Szinte mindenki azt hangsúlyozta, hogy az Európai Unió óriásit mulaszt azzal, hogy nem törődik és mellőzi ezeknek a nemzeti közösségeknek az ügyét. Világosan el kell választanunk a bevándorlókat és a szexuális kisebbségeket az őshonos nemzeti közösségek helyzetétől. Az Európai Unió 25 tagállamával ellentétben az Európa Tanács 47 tagállamot számlál, és az ET elég sok dokumentummal rendelkezik az európai őshonos nemzeti közösségek jogairól. Ez egy fontos támpont, még akkor is, ha ezek a szabályok nagyobbrészt „csak” ajánlások. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Unió át kellene vegye ezt a joganyagot, többek között a tavaly elfogadott Kalmár-jelentést is. Az őshonos európai közösségekkel foglalkozó dokumentumok betartásának monitorizálását a bécsi székhelyű Európai Alapjogi Ügynökségre lehetne bízni. Az EU éllovasa a környezetvédelemnek, az állatvédelemnek és sok más területnek. Ha azt vesszük alapul, hogy az UNESCO statisztikája szerint az EU tagállamaiban mintegy 200 veszélyeztetett nyelv van – ezek közül 100 súlyosan veszélyeztetett, azaz el fog tűnni –, akkor érthetetlen az európai vezetők vállvonogató hozzáállása, ahogyan Brüsszelből egyik-másik őshonos európai kultúra és nyelv eltűnését szemlélik. Nem halogatható tehát az egységes minimumnak, annak az európai egyezménynek a megteremtése, amely tiltja a diszkriminációt és az asszimilációt, másrészt a pozitív gyakorlatok alapján előírja, mit kell tennie egy-egy tagállamnak. A brüsszeli meghallgatáson résztvevők egy Gál Kinga képviselő által bemutatott állásfoglalásban arra kérték az Európai Parlament legnagyobb pártfrakcióját, az Európai Néppártot, hogy helyezzen nyomást az Európai Bizottságra: legyen elmozdulás, tehát a bizottság eddigi politikája változzon meg. Az európai őshonos nemzeti közösségek problémáival szinte minden európai ország szembesül – azok a nemzetállamok is, amelyek tagadják az őshonos nemzeti közösségek létét vagy a megmaradáshoz és fejlődéshez való jogukat.
– Itthon az RMDSZ-kongresszus a párt fazonváltását hirdette meg. Mit vár el az újratervezéstől?
– Önmagában üdvözlendőnek tartom, hogy az RMDSZ belátta: módosítani, változtatni, újratervezni kell. Ez a szándék magában hordozza az eddigi hibák kijavításának az esélyét is. Az RMDSZ eddigi politikája az egypártrendszer logikájára épült: a politikum és a civil társadalom részéről csak azt tekintették partnernek, aki behódolt ennek a monolit és az autonómiát sajnos hitelesen nem képviselő politikának. Ha a kongresszus annak lesz a mérföldköve, hogy az RMDSZ-politika megváltozzék – a régóta ígért területi autonómiatervezetüket benyújtják a parlament elé, és partneri viszonyt alakítanak ki a többi erdélyi magyar párttal –, akkor ez nyilván egy új kezdet lehet. Részünkről – ahogyan eddig is – maximális a nyitás. Az elmúlt hónapokban egyébként több levelet és több kérést intéztünk az RMDSZ-hez: ezekben az erdélyi magyar párbeszéd újraindítását indítványozzuk. Sajnos, az RMDSZ nemhogy a párbeszédet nem fogadta el, hanem több levelünkre választ sem kaptunk. Remélem, hogy ez a gyakorlat megváltozik.
– Az Erdélyi Magyar Néppárt tisztújító kongresszusán többek között arról is döntés született, hogy újrakezdik a tárgyalásokat a Magyar Polgári Párttal az erdélyi magyar jobboldal erőinek egységesítésére, illetve összefogására. Az MPP elnökének, Biró Zsoltnak az RMDSZ-kongresszuson elhangzott, egyféle hűségeskünek tűnő beszéde alapján milyen esélyt lát a néppárt eme törekvésének sikerére?
– Január végétől szorgalmazom – és erre az EMNP-kongresszustól is felhatalmazást kaptam – az erdélyi magyar nemzeti oldal, a jobboldal erőinek egyesítését egy pártszövetségbe vagy koalícióba. Nem titok, hogy az elmúlt időszakban többször találkoztam Biró Zsolttal. Legutóbb azt indítványoztam, hogy a két párt elnöksége is találkozzon, ezzel is szélesítsük a párbeszéd és az együttműködés lehetőségeit. Eddig sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. A Magyar Polgári Pártnak nyilván önálló joga, hogy az RMDSZ-szel saját viszonyt alakítson ki. Azonban tartok tőle, hogy az RMDSZ-kongresszuson elmondott elnöki beszéd olyan közelségbe hozza az MPP-t az RMDSZ-szel, amely a Magyar Polgári Párt alapítóinak és tagjainak sem fog tetszeni. Mi olyan pártot kívánunk felépíteni, amely képes az autonómiában, az önálló magyar politikában, az önálló erdélyi politikai akarat megjelenítésében gondolkodók számára sikeres és hatékony eszköz lenni. Ha az MPP vezetősége is ezt akarja, bízom benne, hogy szövetségesek leszünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance – EFA) Németországban tartott éves kongresszusán egyhangúan elfogadták az Erdélyi Magyar Néppárt tagfelvételi kérelmét. Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével a párt előtt álló új kihívásokról és lehetőségeiről, az őshonos európai kisebbségek uniós esélyeiről, az erdélyi magyar–magyar párbeszédről beszélgettünk.
– Mit jelent az Erdélyi Magyar Néppárt számára egy regionalista, autonomista európai pártszövetség tagja lenni?
– Az Európai Szabad Szövetség vezetőivel és pártjaival több mint tízéves kapcsolat köt össze. Az EFA az egyetlen olyan európai pártszövetség – és az Európai Unió szintjén bejegyzett európai párt –, amely nyíltan és minden politikai cenzúra nélkül képviseli tagpártjainak az autonómiára és az önrendelkezésre vonatkozó programját. Az önrendelkezésnek persze különböző szintjei vannak, és minden közösség, amely veszélyben érzi magát, küzd azért, hogy saját maga dönthessen sorsáról. Így teszünk mi is. Ez a döntés tehát azért is nevezhető történelminek, mert első alkalommal kerül egy erdélyi magyar párt az európai autonomisták és regionalisták pártszövetségébe. Tőkés László EP-képviselőként 2008-ban és 2009-ben az Európai Szabad Szövetség frakciójának tagjaként működött. Kölcsönösen hasznos volt az akkori együttműködés. Bennünket olyan értékközösség köt össze az EFA-val, amely a trianoni dilemmát is értelmezhetővé teszi Nyugat-Európában.
– Milyen támogatásra számíthat az Erdélyi Magyar Néppárt az Európai Szabad Szövetség részéről?
– Ez elsősorban erkölcsi és politikai támogatást jelent. Az EFA-nak nyilván nincsenek olyan költségvetési tartalékai, hogy tagpártjainak anyagi helyzetén javítani tudjon, több tagállamban ez tilos is. A legfontosabb, hogy tagjai vagyunk egy nemzetközi rendszernek, amely az erős, központosított tagállamok Európája helyett egy olyan unióért küzd, amelyben nem nyomják el a nemzeti régiókat és az őshonos közösségeket. Az EFA alapszabályzata szerint jelenleg megfigyelői tagságot kaptunk: részt vehetünk a pártszövetség minden tevékenységében, a közgyűlésen való szavazati jogunk azonban csak a teljes jogú tagság elnyerésekor, jövőre lehetséges.
– Puhatolóztak-e az Európai Néppárt irányába is?
– Az Európai Néppárt tisztségviselői világossá tették, hogy egyetlen olyan pártot sem vesznek fel tagjaik sorába, amely ellen vétót emelhet az illető országban már létező tagpárt. Az RMDSZ eddigi hozzáállásából arra következtettünk, hogy blokkolja az Erdélyi Magyar Néppártnak az Európai Néppárthoz való közeledését, és valószínűleg ez történne a román tagpártok részéről is. Úgy vélem, számunkra a nagy nyereség az, hogy erdélyi politikai erő az európai autonomistákkal és regionalistákkal egy pártszövetségben tud dolgozni. Természetesen más politikai csoportokban is megtalálhatóak azok az európai parlamenti képviselők, akik valamely nemzeti közösség tagjaként kerülnek megválasztásra, azonban az Európai Szabad Szövetség kifejezetten az európai autonomistákat és regionalistákat gyűjti össze. Éppen ezért különbözik az ideológiai alapon szerveződő pártszövetségektől.
– Az Európai Néppárt parlamenti frakciója Brüsszelben, az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatást az őshonos európai közösségek helyzetéről, amelyen ön is részt vett. Hogyan látszik ma Brüsszelből az európai nemzeti kisebbségek ügye?
– A közmeghallgatás azért volt újdonság, mert az Európai Néppárt hosszú évek után először rendezett ilyent, amely kifejezetten az európai őshonos nemzeti közösségek helyzetéről szólt. Szinte mindenki azt hangsúlyozta, hogy az Európai Unió óriásit mulaszt azzal, hogy nem törődik és mellőzi ezeknek a nemzeti közösségeknek az ügyét. Világosan el kell választanunk a bevándorlókat és a szexuális kisebbségeket az őshonos nemzeti közösségek helyzetétől. Az Európai Unió 25 tagállamával ellentétben az Európa Tanács 47 tagállamot számlál, és az ET elég sok dokumentummal rendelkezik az európai őshonos nemzeti közösségek jogairól. Ez egy fontos támpont, még akkor is, ha ezek a szabályok nagyobbrészt „csak” ajánlások. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Unió át kellene vegye ezt a joganyagot, többek között a tavaly elfogadott Kalmár-jelentést is. Az őshonos európai közösségekkel foglalkozó dokumentumok betartásának monitorizálását a bécsi székhelyű Európai Alapjogi Ügynökségre lehetne bízni. Az EU éllovasa a környezetvédelemnek, az állatvédelemnek és sok más területnek. Ha azt vesszük alapul, hogy az UNESCO statisztikája szerint az EU tagállamaiban mintegy 200 veszélyeztetett nyelv van – ezek közül 100 súlyosan veszélyeztetett, azaz el fog tűnni –, akkor érthetetlen az európai vezetők vállvonogató hozzáállása, ahogyan Brüsszelből egyik-másik őshonos európai kultúra és nyelv eltűnését szemlélik. Nem halogatható tehát az egységes minimumnak, annak az európai egyezménynek a megteremtése, amely tiltja a diszkriminációt és az asszimilációt, másrészt a pozitív gyakorlatok alapján előírja, mit kell tennie egy-egy tagállamnak. A brüsszeli meghallgatáson résztvevők egy Gál Kinga képviselő által bemutatott állásfoglalásban arra kérték az Európai Parlament legnagyobb pártfrakcióját, az Európai Néppártot, hogy helyezzen nyomást az Európai Bizottságra: legyen elmozdulás, tehát a bizottság eddigi politikája változzon meg. Az európai őshonos nemzeti közösségek problémáival szinte minden európai ország szembesül – azok a nemzetállamok is, amelyek tagadják az őshonos nemzeti közösségek létét vagy a megmaradáshoz és fejlődéshez való jogukat.
– Itthon az RMDSZ-kongresszus a párt fazonváltását hirdette meg. Mit vár el az újratervezéstől?
– Önmagában üdvözlendőnek tartom, hogy az RMDSZ belátta: módosítani, változtatni, újratervezni kell. Ez a szándék magában hordozza az eddigi hibák kijavításának az esélyét is. Az RMDSZ eddigi politikája az egypártrendszer logikájára épült: a politikum és a civil társadalom részéről csak azt tekintették partnernek, aki behódolt ennek a monolit és az autonómiát sajnos hitelesen nem képviselő politikának. Ha a kongresszus annak lesz a mérföldköve, hogy az RMDSZ-politika megváltozzék – a régóta ígért területi autonómiatervezetüket benyújtják a parlament elé, és partneri viszonyt alakítanak ki a többi erdélyi magyar párttal –, akkor ez nyilván egy új kezdet lehet. Részünkről – ahogyan eddig is – maximális a nyitás. Az elmúlt hónapokban egyébként több levelet és több kérést intéztünk az RMDSZ-hez: ezekben az erdélyi magyar párbeszéd újraindítását indítványozzuk. Sajnos, az RMDSZ nemhogy a párbeszédet nem fogadta el, hanem több levelünkre választ sem kaptunk. Remélem, hogy ez a gyakorlat megváltozik.
– Az Erdélyi Magyar Néppárt tisztújító kongresszusán többek között arról is döntés született, hogy újrakezdik a tárgyalásokat a Magyar Polgári Párttal az erdélyi magyar jobboldal erőinek egységesítésére, illetve összefogására. Az MPP elnökének, Biró Zsoltnak az RMDSZ-kongresszuson elhangzott, egyféle hűségeskünek tűnő beszéde alapján milyen esélyt lát a néppárt eme törekvésének sikerére?
– Január végétől szorgalmazom – és erre az EMNP-kongresszustól is felhatalmazást kaptam – az erdélyi magyar nemzeti oldal, a jobboldal erőinek egyesítését egy pártszövetségbe vagy koalícióba. Nem titok, hogy az elmúlt időszakban többször találkoztam Biró Zsolttal. Legutóbb azt indítványoztam, hogy a két párt elnöksége is találkozzon, ezzel is szélesítsük a párbeszéd és az együttműködés lehetőségeit. Eddig sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. A Magyar Polgári Pártnak nyilván önálló joga, hogy az RMDSZ-szel saját viszonyt alakítson ki. Azonban tartok tőle, hogy az RMDSZ-kongresszuson elmondott elnöki beszéd olyan közelségbe hozza az MPP-t az RMDSZ-szel, amely a Magyar Polgári Párt alapítóinak és tagjainak sem fog tetszeni. Mi olyan pártot kívánunk felépíteni, amely képes az autonómiában, az önálló magyar politikában, az önálló erdélyi politikai akarat megjelenítésében gondolkodók számára sikeres és hatékony eszköz lenni. Ha az MPP vezetősége is ezt akarja, bízom benne, hogy szövetségesek leszünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 5.
Talpig fehérben a cserefalvi református templom
Óriási összefogás, az épített örökséghez való ragaszkodás, a megmaradásba vetett hit, Soós Noémi lelkipásztor és a gyülekezet kitartó munkája eredményeként megújult a salétromosodás miatt pusztulásra ítélt 230 éves cserefalvi református templom. A felújított templomot vasárnap hálaadó istentisztelet keretében áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az ünnepségen jelen voltak a szomszédos falvak lelkészei, gondnokai, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Osváth Csaba, Ákosfalva község polgármestere, a külföldi testvértelepülések képviselői, a gyülekezet tagjai és az elszármazottak.
A reménység csírája éla gyülekezetben
Lőrincz János liturgiai szolgálatát követően Kató Béla püspök személyes vallomással kezdte igehirdetését, melyben elmondta, hogy püspöki szolgálatának szinte minden vasárnapjára esik egy-egy ünnepi istentisztelet, melyre meghívást kap és részt is vesz rajta. Ezeket azért tartják, mert a gyülekezetek Isten segedelmével befejeztek egy építkezést, felújítást, amiért vele együtt szeretnének hálát adni az elvégzett munkáért. Bármennyire fárasztó az utazás, mégis nagy örömmel megy a gyülekezetekbe, mert ott minden alkalommal felfedezi a reménység csíráját. Fontos, hogy ne csak mondjuk, hanem bizonyítsuk is, hogy él bennünk a remény. Ha a cserefalviaknak nem lett volna reménységük, akkor ez a templom nem újult volna meg. A 230 éves templom jelzi, hogy ez a nép, amely évszázadok óta reménységgel él itt, jövőben is szeretne megmaradni. Ha nincs meg a reménység – ahogy a felolvasott igében, a Haggeus 2, 1-5. versében is olvasható – el is veszhet a nép. Lelkesítésre van szükség, hogy a lerombolt templom újraépüljön, s ismét megteljen élettel. Az a leborzasztóbb, ha az emberek hajléktalanná válnak. De nemcsak egyéneket, hanem közösségeket is veszélyeztet a hajléktalanság, s ezzel megmaradásuk kerül veszélybe, hiszen elveszítik múltjukat. Borzalmas képeket látunk a nepáli katasztrófáról, évezredes templomok váltak romhalmazzá. Az életben maradtak próbálják eltakarítani a romokat, mentik, amit lehet, mert vissza kell építeni, ami összedőlt. Olyan jelenségek, amelyek aggodalommal töltenek el bennünket, s feltesszük a kérdést: vajon mi meg tudjuk-e tartani, ami őseinktől ránk maradt? Nem ritka példa, hogy ahol egykor vár állt, most kőhalom van, ahol templom volt, most romok állnak, mert nincs már közösség körülötte. Az épületek nem választhatók el a közösségtől. Közösségi életünket évszázadokon át úgy szervezték, hogy őseink egy térben, a templomban lehetettek minden vasárnap. 230 év telt el azóta, hogy eleitek Cserefalván templomot emeltek, amit generációkon át tudatos hozzáállással ápoltak, óvtak, hogy a közösség megmaradjon. Ez hagyomány. Isten ügyét a "maradék" tartja meg, egy mag, amely vállalja, hogy bizonyságot tesz a folyamatosságról, ami a közösség életében a legfontosabb… Valószínű, ebben a faluban nem találunk egy 230 esztendős magánházat. Az ősi templomot viszont megőrizték, ahol minden átöröklődik, a közösségi lét, a remény, a szeretet és az értékrend, amiből táplálkozni lehet. A múlt dicsőségét jelző falak mellett fontos, ami benne történt, ami befolyásolta a gyülekezet tagjainak életét. Nem műemlék egyházat akarunk fenntartani, hanem megújult életeket. A hitnek a vakmerőségére van szükség van ahhoz, hogy ez megvalósuljon – mondta Kató Béla püspök.
Mennyei csodának köszönhető megújulás
A cserefalvi gyülekezetben 35 éve szolgáló Soós Noémi lelkipásztor a folyamatos építkezésről, a templom felújításáról szólva elmondta, hogy hatalmas dolgokat cselekedett az Úr ebben a gyülekezetben.
– 1784-85-ben 40 cserefalvi gazda épített templomot, ami 230 év múltán tűzvész, árvíz, két világháború, 40-évi kommunizmus, tévtanítók ostroma, demokráciának nevezett elvilágiasodás, az idők viharai ellenére ma megújulva áll. A templom hét nagyméretű javításon esett át, 1843-ban tűzvész rongálta meg 64 házzal együtt. 1910–1970 között kisebb javításokkal, meszeléssel tisztították a templom falait. Az 1970-es árvíz után megjelent a salétrom, és az utóbbi 30 évben három nagyjavítást végeztünk, minden általunk elérhető technológiával próbálkoztunk, de mostanig nem tudtunk megszabadulni a salétromtól, a falak felszívták a vizet. 1985-ben, 1992-ben és 2004-ben háromszor vertük le a vakolatot kívül-belül, sáncot ástunk köré, hogy elvezessük a vizet, lambériával eltakartuk a salétromot, aztán speciális vakolattal próbáltuk meggátolni a vizesedést, de hiába. A javítások alkalmával nemcsak a falakról gondoskodtunk, hanem a tetőzetről, toronyról, ajtókat, ablakokat cseréltünk, a cintermet felújítottuk, új portikust építettünk. A 2004-es javítást a holland testvérgyülekezet támogatta, amely 18 éven át sok segítséget nyújtott gyülekezetünknek.
2011–2015 között a 220 lelkes gyülekezet, 90%-ban önkéntes munkával, csodálatosan felújította templomát. Történt ez annak ellenére, hogy az angol testvérgyülekezetből egy építkezési vállalat tulajdonosa, Rodney Russell 15 évvel ezelőtt azt mondta, hogy zárják be a templomot, esetleg tartsuk meg múzeumnak, mert nem érdemes pénzt fektetni bele. Ha ezt megtesszük, egy termet épít, ahol istentiszteleteket tarthatunk. De nem akartuk feladni! A helyi önkéntesek megtanulták az aláfalazás technikáját, és maguktól jöttek az emberek. Amit építész vállalkozók nem mertek bevállalni, két gazdálkodó megtette. Három hónap alatt 28 cserefalvi egyháztag ingyen, önkéntes munkával olyan aláfalazási munkát végzett, amit nem tudtunk volna kifizetni. 2012-ben a toronytestet szigeteltük, 2013-ban is maguktól jöttek az emberek, és ki-ki végezte azt a munkát, amihez értett. Szigetelték, aztán lepadolták a templom aljazatát, a belső falakat mesteremberek festették, az ajtókat, ablakokat, karzatokat pedig lányok, asszonyok. Új padok készültek féláron, az asszonyok szőttes ülőpárnákat, énekeskönyv- borítókat varrtak, új csíkdánfalvi szőnyeget szőttettünk, aminek árát gyülekezetünk egyik nőtagja ajándékozta. 2014-ben elkészült a papi szék, gyülekezetünk faragóművészének ajándéka. Háromévi száradás után a templomot bevakolták, lefestették. 2015-ben kicseréltük a járdát. A templom külső-belső felújításán 61 egyháztagunk dolgozott önkéntesen, és voltak akik pénzadományt adtak. A templomfelújítás a javításhoz felhasznált anyagok árába, a padok és a templom külső vakolásának-festésének árába került, azaz 16.541 lejbe – mondta hálaadással Soós Noémi lelkész, aki 35 éves cserefalvi szolgálata alatt megtapasztalta, hogy Isten mindig kulcsot adott a kezébe, amivel megnyithatta az ajtókat.
Köszönet a sok munkáért
Soós Noémi röviden visszapillantott a három és fél évtizedes múltra, a közösségépítésre. A 35 évvel ezelőtti gyülekezetből, a 230 lélekből már csak 49-en élnek a faluban, 157-et eltemettek, 24-en elköltöztek, 168-at kereszteltek, 111-et konfirmáltak, 52 párt eskettek. A 111 konfirmált fiatalból 52 maradt Cserefalván, 14 máshol lakik, de adományaival rendszeresen támogatja a gyülekezetet. Az 52 otthon maradt konfirmáltból 33 jár rendszeresen templomba.
Az ünnepi istentisztelet után több köszöntés és köszönet hangzott el. Osváth Csaba polgármester, aki sokat segített a gyülekezetnek, köszöntötte az egybegyűlteket, énekelt a gyülekezet ifjúsága, a vegyes kar, verset mondott Agyagási Beáta. Felszólalt Caren Ross az angol testvérgyülekezetből, Farkas Domokos gondnok, majd Adorján István káposztásszentmiklósi lelkész. Végül bemutatkozott az a három fiatal lelkész, aki ebből a gyülekezetből indult el.
A püspöknek, a tiszteletes asszonynak, a vendégeknek ajándékokat, virágot adtak át.
A rendezvény végén a püspök és a vendégek ellátogattak a majdnem kész ravatalozóhoz, majd szeretetvendégségre, a cserefalvi asszonyok munkáját dicsérő közös ebéd elköltésére került sor, amelyre mindenkit meghívtak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Óriási összefogás, az épített örökséghez való ragaszkodás, a megmaradásba vetett hit, Soós Noémi lelkipásztor és a gyülekezet kitartó munkája eredményeként megújult a salétromosodás miatt pusztulásra ítélt 230 éves cserefalvi református templom. A felújított templomot vasárnap hálaadó istentisztelet keretében áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az ünnepségen jelen voltak a szomszédos falvak lelkészei, gondnokai, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Osváth Csaba, Ákosfalva község polgármestere, a külföldi testvértelepülések képviselői, a gyülekezet tagjai és az elszármazottak.
A reménység csírája éla gyülekezetben
Lőrincz János liturgiai szolgálatát követően Kató Béla püspök személyes vallomással kezdte igehirdetését, melyben elmondta, hogy püspöki szolgálatának szinte minden vasárnapjára esik egy-egy ünnepi istentisztelet, melyre meghívást kap és részt is vesz rajta. Ezeket azért tartják, mert a gyülekezetek Isten segedelmével befejeztek egy építkezést, felújítást, amiért vele együtt szeretnének hálát adni az elvégzett munkáért. Bármennyire fárasztó az utazás, mégis nagy örömmel megy a gyülekezetekbe, mert ott minden alkalommal felfedezi a reménység csíráját. Fontos, hogy ne csak mondjuk, hanem bizonyítsuk is, hogy él bennünk a remény. Ha a cserefalviaknak nem lett volna reménységük, akkor ez a templom nem újult volna meg. A 230 éves templom jelzi, hogy ez a nép, amely évszázadok óta reménységgel él itt, jövőben is szeretne megmaradni. Ha nincs meg a reménység – ahogy a felolvasott igében, a Haggeus 2, 1-5. versében is olvasható – el is veszhet a nép. Lelkesítésre van szükség, hogy a lerombolt templom újraépüljön, s ismét megteljen élettel. Az a leborzasztóbb, ha az emberek hajléktalanná válnak. De nemcsak egyéneket, hanem közösségeket is veszélyeztet a hajléktalanság, s ezzel megmaradásuk kerül veszélybe, hiszen elveszítik múltjukat. Borzalmas képeket látunk a nepáli katasztrófáról, évezredes templomok váltak romhalmazzá. Az életben maradtak próbálják eltakarítani a romokat, mentik, amit lehet, mert vissza kell építeni, ami összedőlt. Olyan jelenségek, amelyek aggodalommal töltenek el bennünket, s feltesszük a kérdést: vajon mi meg tudjuk-e tartani, ami őseinktől ránk maradt? Nem ritka példa, hogy ahol egykor vár állt, most kőhalom van, ahol templom volt, most romok állnak, mert nincs már közösség körülötte. Az épületek nem választhatók el a közösségtől. Közösségi életünket évszázadokon át úgy szervezték, hogy őseink egy térben, a templomban lehetettek minden vasárnap. 230 év telt el azóta, hogy eleitek Cserefalván templomot emeltek, amit generációkon át tudatos hozzáállással ápoltak, óvtak, hogy a közösség megmaradjon. Ez hagyomány. Isten ügyét a "maradék" tartja meg, egy mag, amely vállalja, hogy bizonyságot tesz a folyamatosságról, ami a közösség életében a legfontosabb… Valószínű, ebben a faluban nem találunk egy 230 esztendős magánházat. Az ősi templomot viszont megőrizték, ahol minden átöröklődik, a közösségi lét, a remény, a szeretet és az értékrend, amiből táplálkozni lehet. A múlt dicsőségét jelző falak mellett fontos, ami benne történt, ami befolyásolta a gyülekezet tagjainak életét. Nem műemlék egyházat akarunk fenntartani, hanem megújult életeket. A hitnek a vakmerőségére van szükség van ahhoz, hogy ez megvalósuljon – mondta Kató Béla püspök.
Mennyei csodának köszönhető megújulás
A cserefalvi gyülekezetben 35 éve szolgáló Soós Noémi lelkipásztor a folyamatos építkezésről, a templom felújításáról szólva elmondta, hogy hatalmas dolgokat cselekedett az Úr ebben a gyülekezetben.
– 1784-85-ben 40 cserefalvi gazda épített templomot, ami 230 év múltán tűzvész, árvíz, két világháború, 40-évi kommunizmus, tévtanítók ostroma, demokráciának nevezett elvilágiasodás, az idők viharai ellenére ma megújulva áll. A templom hét nagyméretű javításon esett át, 1843-ban tűzvész rongálta meg 64 házzal együtt. 1910–1970 között kisebb javításokkal, meszeléssel tisztították a templom falait. Az 1970-es árvíz után megjelent a salétrom, és az utóbbi 30 évben három nagyjavítást végeztünk, minden általunk elérhető technológiával próbálkoztunk, de mostanig nem tudtunk megszabadulni a salétromtól, a falak felszívták a vizet. 1985-ben, 1992-ben és 2004-ben háromszor vertük le a vakolatot kívül-belül, sáncot ástunk köré, hogy elvezessük a vizet, lambériával eltakartuk a salétromot, aztán speciális vakolattal próbáltuk meggátolni a vizesedést, de hiába. A javítások alkalmával nemcsak a falakról gondoskodtunk, hanem a tetőzetről, toronyról, ajtókat, ablakokat cseréltünk, a cintermet felújítottuk, új portikust építettünk. A 2004-es javítást a holland testvérgyülekezet támogatta, amely 18 éven át sok segítséget nyújtott gyülekezetünknek.
2011–2015 között a 220 lelkes gyülekezet, 90%-ban önkéntes munkával, csodálatosan felújította templomát. Történt ez annak ellenére, hogy az angol testvérgyülekezetből egy építkezési vállalat tulajdonosa, Rodney Russell 15 évvel ezelőtt azt mondta, hogy zárják be a templomot, esetleg tartsuk meg múzeumnak, mert nem érdemes pénzt fektetni bele. Ha ezt megtesszük, egy termet épít, ahol istentiszteleteket tarthatunk. De nem akartuk feladni! A helyi önkéntesek megtanulták az aláfalazás technikáját, és maguktól jöttek az emberek. Amit építész vállalkozók nem mertek bevállalni, két gazdálkodó megtette. Három hónap alatt 28 cserefalvi egyháztag ingyen, önkéntes munkával olyan aláfalazási munkát végzett, amit nem tudtunk volna kifizetni. 2012-ben a toronytestet szigeteltük, 2013-ban is maguktól jöttek az emberek, és ki-ki végezte azt a munkát, amihez értett. Szigetelték, aztán lepadolták a templom aljazatát, a belső falakat mesteremberek festették, az ajtókat, ablakokat, karzatokat pedig lányok, asszonyok. Új padok készültek féláron, az asszonyok szőttes ülőpárnákat, énekeskönyv- borítókat varrtak, új csíkdánfalvi szőnyeget szőttettünk, aminek árát gyülekezetünk egyik nőtagja ajándékozta. 2014-ben elkészült a papi szék, gyülekezetünk faragóművészének ajándéka. Háromévi száradás után a templomot bevakolták, lefestették. 2015-ben kicseréltük a járdát. A templom külső-belső felújításán 61 egyháztagunk dolgozott önkéntesen, és voltak akik pénzadományt adtak. A templomfelújítás a javításhoz felhasznált anyagok árába, a padok és a templom külső vakolásának-festésének árába került, azaz 16.541 lejbe – mondta hálaadással Soós Noémi lelkész, aki 35 éves cserefalvi szolgálata alatt megtapasztalta, hogy Isten mindig kulcsot adott a kezébe, amivel megnyithatta az ajtókat.
Köszönet a sok munkáért
Soós Noémi röviden visszapillantott a három és fél évtizedes múltra, a közösségépítésre. A 35 évvel ezelőtti gyülekezetből, a 230 lélekből már csak 49-en élnek a faluban, 157-et eltemettek, 24-en elköltöztek, 168-at kereszteltek, 111-et konfirmáltak, 52 párt eskettek. A 111 konfirmált fiatalból 52 maradt Cserefalván, 14 máshol lakik, de adományaival rendszeresen támogatja a gyülekezetet. Az 52 otthon maradt konfirmáltból 33 jár rendszeresen templomba.
Az ünnepi istentisztelet után több köszöntés és köszönet hangzott el. Osváth Csaba polgármester, aki sokat segített a gyülekezetnek, köszöntötte az egybegyűlteket, énekelt a gyülekezet ifjúsága, a vegyes kar, verset mondott Agyagási Beáta. Felszólalt Caren Ross az angol testvérgyülekezetből, Farkas Domokos gondnok, majd Adorján István káposztásszentmiklósi lelkész. Végül bemutatkozott az a három fiatal lelkész, aki ebből a gyülekezetből indult el.
A püspöknek, a tiszteletes asszonynak, a vendégeknek ajándékokat, virágot adtak át.
A rendezvény végén a püspök és a vendégek ellátogattak a majdnem kész ravatalozóhoz, majd szeretetvendégségre, a cserefalvi asszonyok munkáját dicsérő közös ebéd elköltésére került sor, amelyre mindenkit meghívtak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 5.
Markó-ügy: Bukarest nem értesítette Budapestet
Nem érkezett sem megkeresés, sem értesítés Markó Attila ügyében a román féltől a magyar Igazságügyi Minisztériumhoz – közölte hétfőn a Krónika megkeresésére a budapesti szaktárca.
Lapunk annak nyomán kereste meg a minisztériumot, hogy a román rendőrség nemzetközi körözést bocsátott ki az RMDSZ hivatali hatalommal való visszaéléssel gyanúsított, Magyarországon tartózkodó volt parlamenti képviselője ellen.
A Krónika azzal a kérdéssel fordult a magyar Igazságügyi Minisztériumhoz, hogy elrendeli-e Markó Attila magyarországi körözését és előállítását.
Megkérdeztük azt is: amennyiben az előállítása megtörténik, milyen álláspontot képvisel a szaktárca a magyar állampolgársággal is rendelkező politikus Romániának történő kiadatásával kapcsolatban.
Hétfőn délután honlapján közzétett válaszában a tárca közölte: az Igazságügyi Minisztériumhoz nem érkezett sem megkeresés, sem értesítés Markó Attila ügyében a román féltől. „Amennyiben Markó Attila ellen európai elfogatóparancsot adnak ki, annak teljesítéséről a döntés a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe tartozik, az Igazságügyi Minisztérium csak adminisztratív, közvetítői feladatokat lát el" – szerepel a budapesti minisztérium közleményében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Nem érkezett sem megkeresés, sem értesítés Markó Attila ügyében a román féltől a magyar Igazságügyi Minisztériumhoz – közölte hétfőn a Krónika megkeresésére a budapesti szaktárca.
Lapunk annak nyomán kereste meg a minisztériumot, hogy a román rendőrség nemzetközi körözést bocsátott ki az RMDSZ hivatali hatalommal való visszaéléssel gyanúsított, Magyarországon tartózkodó volt parlamenti képviselője ellen.
A Krónika azzal a kérdéssel fordult a magyar Igazságügyi Minisztériumhoz, hogy elrendeli-e Markó Attila magyarországi körözését és előállítását.
Megkérdeztük azt is: amennyiben az előállítása megtörténik, milyen álláspontot képvisel a szaktárca a magyar állampolgársággal is rendelkező politikus Romániának történő kiadatásával kapcsolatban.
Hétfőn délután honlapján közzétett válaszában a tárca közölte: az Igazságügyi Minisztériumhoz nem érkezett sem megkeresés, sem értesítés Markó Attila ügyében a román féltől. „Amennyiben Markó Attila ellen európai elfogatóparancsot adnak ki, annak teljesítéséről a döntés a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe tartozik, az Igazságügyi Minisztérium csak adminisztratív, közvetítői feladatokat lát el" – szerepel a budapesti minisztérium közleményében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 6.
Gyújtópontban – Alverna: egykor rendház és zarándokhely, ma romhalmaz
Mi is az Alverna? – teszik fel sokan a kérdést ma is, kolozsváriak is.
A név ismerős, kiderül, hogy egy utca Kolozsvár déli részén, a Györgyfalvi negyedben. Csak ennyi lenne? Régi kolozsváriak számára szinte fogalom: emlékekhez kapcsolódik, egy egész területet is megjelöl, amely valamikor kirándulóhely volt, jóval korábban pedig zarándokhely. Ugyanakkor épület, nem akármilyen: 1929-ben egy ferencrendi házfőnök hatalmas kertet vásárolt itt, majd rendházat és templomot építtetett, hogy legyen ahol megpihenniük a nyomdában ólommal dolgozó szerzeteseknek. Majd az egész területet kisajátította az állam, az épület a növényvédelmi kutatóállomás birtokába jutott. Az évek során több intézmény vált úgynevezett adminisztrátorrá, ami megnehezíti a visszaszolgáltatási eljárást, amelyet közel két évtizede elindított a tulajdonos ferences rend.
Az Alverna szinte fogalommá vált a régi kolozsváriak számára, és sok mindent jelentett, sok mindennel társították az érdekes, idegen hangzású, mondhatni érthetetlen megnevezést. A jártasabbaknak, vagy a környéken lakóknak a város déli, délkeleti szélét jelentette, azon túl már megnyílt a kilátás a Békásra, el lehetett tekinteni a feleki tévétorony irányába, vagy kicsit arrébb Györgyfalva erdőire, de még előtte a borháncsi domboldalra is. A környék tiszta volt és csendes, friss levegőjű, a felfele kanyargó kis utcán takaros házak nagy kertekkel, tavasszal bőségesen termő eperültetvényekkel. És ez mind az Alverna volt – a kertváros jellegű terület a város „kijáratánál”. Voltak továbbá, akiknek az Alverna a régi épületet jelentette a kis utca legtetején, a növényvédelmi kutatóállomást, ahonnan jó fajtájú növénymagvakat lehetett vásárolni: régi ház az Alverna utca egy szám alatt. Ma pedig sokan kíváncsian rákérdeznek a névre, ha hallják, hogy mi is az Alverna? A név mögött múlt van, megismerésre érdemes történet és történelem, amelyből kiviláglik: Kolozsvár említett területén egy ferences testvér jókora kertet vásárolt 1929-ben, ahová rendházat és templomot építtetett, hogy legyen hol megpihenniük a szerzeteseknek. A valamikor szép, kényelmes ház mára romhalmazzá vált, és a visszaigénylés évtizedekbe nyúló, ma is tartó procedúrája csak tovább omlasztja az épületet.
Közel laktunk az Alvernához gyerekkoromban, talán ezért is jelent többet, hangzik ismerősebben a név, a pontos jelentés helyett azonban szintén emlékképeket idéz. Azon a környéken csak házak voltak, a tömblakóknak előkelő, irigylésre méltó vidék. Mert volt udvar nagy diófával, vendégfogadó kutyával, és a ház(ak) mögött messzire nyúló kertben lehetett gazdálkodni, kertészkedni. Piacon szerzett ismeretség révén is ide jöttünk ki egy családi házhoz igazi helyi epret vásárolni, amolyan szedd-magad akcióban: segítettünk a néninek, szedtük, töltögettük a kosarakat és vedreket friss érett eperrel, az Alvernán. Pontosabban az Alverna utcában, amelynek ma is ugyanez a neve, csak a környéke változott, alakult át: a terjedelmes kertek beépültek, a kis házak kibővültek, a forgalom zsúfolt, jellemző a városra, amely egyre terjeszkedett és túlnőtt az Alvernán.
Az új épületek sokaságában az Alverna utca egy szám alatti nagyobb épületegyüttes is mintha még roskadozóbb lenne, hangsúlyosabb és egyben szomorúbb látvány az omladozó vakolat, egyre nagyobb helyeken „kilátszó” téglafal, kopott és repedezett ablakkeretek, már szinte veszélyesnek tűnő teraszok a tulipánmintás kovácsoltvassal. Mert úgymond terepszemlére mentünk a szerkesztőségből az Alvernára, az utca legtetején álló egykori ferences rendházhoz, hogy felmérjük, mivé lett az épület és a hely, amely a vidék nevét adta. Útközben kiderült, Laci bácsi ide járt vetőmagokat vásárolni, egyik kolozsvári útitársunk pedig, aki fotózni kísért el, nem ismerte a vidéket meg az épületet, elnevezését és jelentését sem. Mai állapotában az épület nem árulja el, hogy valamikor itt templomot szenteltek, amely a ferencesek számára épített rendházzal együtt, búcsújáró hely volt a híveknek meg az erre kiránduló kolozsváriaknak is. Az épület mai leromlott állapota ellenben rengeteget elmesél arról, hogy milyen zaklatottan, hányatottan telhettek az elmúlt évek, évtizedek.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)
Mi is az Alverna? – teszik fel sokan a kérdést ma is, kolozsváriak is.
A név ismerős, kiderül, hogy egy utca Kolozsvár déli részén, a Györgyfalvi negyedben. Csak ennyi lenne? Régi kolozsváriak számára szinte fogalom: emlékekhez kapcsolódik, egy egész területet is megjelöl, amely valamikor kirándulóhely volt, jóval korábban pedig zarándokhely. Ugyanakkor épület, nem akármilyen: 1929-ben egy ferencrendi házfőnök hatalmas kertet vásárolt itt, majd rendházat és templomot építtetett, hogy legyen ahol megpihenniük a nyomdában ólommal dolgozó szerzeteseknek. Majd az egész területet kisajátította az állam, az épület a növényvédelmi kutatóállomás birtokába jutott. Az évek során több intézmény vált úgynevezett adminisztrátorrá, ami megnehezíti a visszaszolgáltatási eljárást, amelyet közel két évtizede elindított a tulajdonos ferences rend.
Az Alverna szinte fogalommá vált a régi kolozsváriak számára, és sok mindent jelentett, sok mindennel társították az érdekes, idegen hangzású, mondhatni érthetetlen megnevezést. A jártasabbaknak, vagy a környéken lakóknak a város déli, délkeleti szélét jelentette, azon túl már megnyílt a kilátás a Békásra, el lehetett tekinteni a feleki tévétorony irányába, vagy kicsit arrébb Györgyfalva erdőire, de még előtte a borháncsi domboldalra is. A környék tiszta volt és csendes, friss levegőjű, a felfele kanyargó kis utcán takaros házak nagy kertekkel, tavasszal bőségesen termő eperültetvényekkel. És ez mind az Alverna volt – a kertváros jellegű terület a város „kijáratánál”. Voltak továbbá, akiknek az Alverna a régi épületet jelentette a kis utca legtetején, a növényvédelmi kutatóállomást, ahonnan jó fajtájú növénymagvakat lehetett vásárolni: régi ház az Alverna utca egy szám alatt. Ma pedig sokan kíváncsian rákérdeznek a névre, ha hallják, hogy mi is az Alverna? A név mögött múlt van, megismerésre érdemes történet és történelem, amelyből kiviláglik: Kolozsvár említett területén egy ferences testvér jókora kertet vásárolt 1929-ben, ahová rendházat és templomot építtetett, hogy legyen hol megpihenniük a szerzeteseknek. A valamikor szép, kényelmes ház mára romhalmazzá vált, és a visszaigénylés évtizedekbe nyúló, ma is tartó procedúrája csak tovább omlasztja az épületet.
Közel laktunk az Alvernához gyerekkoromban, talán ezért is jelent többet, hangzik ismerősebben a név, a pontos jelentés helyett azonban szintén emlékképeket idéz. Azon a környéken csak házak voltak, a tömblakóknak előkelő, irigylésre méltó vidék. Mert volt udvar nagy diófával, vendégfogadó kutyával, és a ház(ak) mögött messzire nyúló kertben lehetett gazdálkodni, kertészkedni. Piacon szerzett ismeretség révén is ide jöttünk ki egy családi házhoz igazi helyi epret vásárolni, amolyan szedd-magad akcióban: segítettünk a néninek, szedtük, töltögettük a kosarakat és vedreket friss érett eperrel, az Alvernán. Pontosabban az Alverna utcában, amelynek ma is ugyanez a neve, csak a környéke változott, alakult át: a terjedelmes kertek beépültek, a kis házak kibővültek, a forgalom zsúfolt, jellemző a városra, amely egyre terjeszkedett és túlnőtt az Alvernán.
Az új épületek sokaságában az Alverna utca egy szám alatti nagyobb épületegyüttes is mintha még roskadozóbb lenne, hangsúlyosabb és egyben szomorúbb látvány az omladozó vakolat, egyre nagyobb helyeken „kilátszó” téglafal, kopott és repedezett ablakkeretek, már szinte veszélyesnek tűnő teraszok a tulipánmintás kovácsoltvassal. Mert úgymond terepszemlére mentünk a szerkesztőségből az Alvernára, az utca legtetején álló egykori ferences rendházhoz, hogy felmérjük, mivé lett az épület és a hely, amely a vidék nevét adta. Útközben kiderült, Laci bácsi ide járt vetőmagokat vásárolni, egyik kolozsvári útitársunk pedig, aki fotózni kísért el, nem ismerte a vidéket meg az épületet, elnevezését és jelentését sem. Mai állapotában az épület nem árulja el, hogy valamikor itt templomot szenteltek, amely a ferencesek számára épített rendházzal együtt, búcsújáró hely volt a híveknek meg az erre kiránduló kolozsváriaknak is. Az épület mai leromlott állapota ellenben rengeteget elmesél arról, hogy milyen zaklatottan, hányatottan telhettek az elmúlt évek, évtizedek.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 7.
Tízezer lépés Sepsiszentgyörgyön
Viktor, a budapesti utcazenész a húrok közé csap, a számítógépes háttérrel dúsított Dire Straits vagy az ír kocsmazene úgy szól, hogy csak le kell csukni a szemet, s szemernyi kétsége sincs az embernek afelől, hogy mellette Mark Knopfler varázsol, a kocsmában pedig vaskos barna takaró alól kívánkozik az ír sör a szomjas torkokba. Sokáig hallgatom, mire kinyitom a szemem, halomnyi egylejes hever a gitártokban, az Erdélyi Művészeti Központ tükrös ablakából pedig saját mosolyom néz szembe velem. Megkezdődött a 24. Szent György Napok rendezvénysorozata.
Illetve már napokkal előtte megkezdődött, a világhírű bukaresti Madrigal kamarakórus jelentette a felütést, Sepsiszentgyörgy szülöttje, Ungureanu Szabó Anna intette be a kezdést, amitől az egész szinte olyan, mintha a város saját együttese adná meg az alaphangot. Erdély legrégibb városünnepének 2015-ös kiadása amúgy is a hazai termést helyezte előtérbe. Például a Mácsafej együttes színházi produkciónak szánt előadását, amelyben Kolcsár József színművész tolmácsolásában különös hangot kapnak Szilágyi Domokos versei, a méltó kései „szellemi rokon”, Fekete Vince költészete pedig Ferencz Csaba remek hangszeresek által életre keltett zenéjébe öltöztetve hat, sokkol, simogat és megbocsát. Bő óra körömfeketényi szabadság reményében, countrys katarzisos feloldozásban.
Hömpölyög a tömeg, holott az időjárás nem túl kegyes, a vadul kergetőző felhők, az esőfelvonások közepette sem szünetel a vásári kavalkád. Pedig idén nincs bóvlivásár, óriáskerekek és kalapácsok sem késztetik állandó csatára a gyerekes szülőket, kígyózik a sor viszont a gyerekváros játéksátrai előtt, vizsgázik a világ, az animátorok, csak a gyerekek nem vizsgáznak, ők remekül elvannak. Könyves standok kínálják portékájukat antikvár kötetektől a legfrissebb termésig, 2015-ben a könyv is becses vásárfiává nemesül, felzárkózva a mézeskalács-figurák, vitaminkészítmények, sokdimenziós krumplihámozók és mindent felszívó csodakendők mögé. A kimeríthetetlen kínálatú kézműves soron sokan fényképezkednek nyíltan vagy titokban egy ismerős arcú fazekassal: úgy tűnik, Ambrus Attilának, a kilencvenes évek magyarországi viszkis bankrablójának még sokáig viselnie kell a hamis rózsasándori bélyeget. Pedig 13 évnyi börtön után szemmel láthatóan szívesebben beszélne a cserepeiről.
Az expósátorban román nyelven érdeklődik egy férfi a székelyzászló-kínálat felől. Képzett a témában, több méretben is gondolkodik, sőt, a hold a és a csillag önmagában is érdekli, mert az otthonára kifüggesztett lobogónak csak az egyik oldalán láthatók a szimbólumok, így a másik irányból érkező nem láthatja azt a maga teljességében. Egy közepes méretű mellett dönt, majd hozzácsap még egy asztali zászlócskát is, hadd legyen vele az irodában is. Kérdem tőle, miért, visszakérdez, miért kérdem, belegondolok, tényleg, miért is?
Kovászna fürdőváros tekintélyes méretű standdal érkezik, mégsem áll meg a kutya sem a szívkórház márkanevére építő, látványelemekben sem szűkölködő üzenet előtt. A néhány napja újra egymagában névadó dr. Benedek Géza minden bizonnyal forog a sírjában, értetlenkedve betűzve a kizárólag román nyelvű felirattengert.
Minden korábbinál jóval népesebb mezőny, több mint hatszáz pár láb készülődik a Gáll Lajos futónap távjainak megtételére, örül a lélek a háromgenerációs családi csapatok láttán. Csak Sepsiszentgyörgy elmúlt ötven évének sportkrónikása, Áros Károly hiányzik – immár visszavonhatatlanul. Előző nap érte utol az észbontóan buta végzet, tolató mentőautó gyűrte maga alá a várpalotai futóváltó ünnepélyes fogadására siető kollégát. Aztán meglódul a futómezőny, továbbdöccen az élet.
A Múzeumkertben kétpólusú a világ, az ízlelőbimbók a bor- és pálinkaudvar felé terelgetnek, a füleket a színpad dzsesszmaratonja hívja. A megoldás: borospoharakba kapaszkodó nagy társaságok keresik a stratégiailag legjobb helyeket, ahonnan a zeneélmény is úgy élvezhető, hogy a borutánpótlás se kerüljön reménytelen távolságra.
A nagyszínpadon dübörög a Uriah Heep, a brit hardrock banda dalai negyven évvel repítenek vissza az időbe. Csak a hangzás minősége nem stimmel, a Szabad Európa vagy a luxemburgi rádió felejthetetlenül recsegő emlékét csúcstechnika, vitalitás, alig kopó énektudás halványítja el. Mellettem a műcigarettát szívó, ásványvizes palackot szorongató ősrocker testrészei meg-megrándulnak, mire azonban az Easy Livin, majd a Gipsyre kerül a sor, már nincs visszaút, önálló életre kelő kezek játsszák a képzeletbeli gitárszólót, hajdanvolt sörény lobog a ritmusra. A rendezvény támogatóinak nevét a falakra festő fénynyalábban sűrű eső permetez, addig észre sem vettem, de azért felteszem a kapucnimat.
A tizedik nap estéjén aztán Zorán is a húrok közé csap, elmeséli az életünket, több tízezer ember igazolja vissza neki, újra vele együtt hisszük a gyűrű aranyát. A tűzijáték fantasztikus alakzatokat rajzol a dermesztően csillagos májusi égre. Mire felébredünk, már készülhetünk is a Szent György Napok 25., jubileumi rendezvénysorozatára.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Viktor, a budapesti utcazenész a húrok közé csap, a számítógépes háttérrel dúsított Dire Straits vagy az ír kocsmazene úgy szól, hogy csak le kell csukni a szemet, s szemernyi kétsége sincs az embernek afelől, hogy mellette Mark Knopfler varázsol, a kocsmában pedig vaskos barna takaró alól kívánkozik az ír sör a szomjas torkokba. Sokáig hallgatom, mire kinyitom a szemem, halomnyi egylejes hever a gitártokban, az Erdélyi Művészeti Központ tükrös ablakából pedig saját mosolyom néz szembe velem. Megkezdődött a 24. Szent György Napok rendezvénysorozata.
Illetve már napokkal előtte megkezdődött, a világhírű bukaresti Madrigal kamarakórus jelentette a felütést, Sepsiszentgyörgy szülöttje, Ungureanu Szabó Anna intette be a kezdést, amitől az egész szinte olyan, mintha a város saját együttese adná meg az alaphangot. Erdély legrégibb városünnepének 2015-ös kiadása amúgy is a hazai termést helyezte előtérbe. Például a Mácsafej együttes színházi produkciónak szánt előadását, amelyben Kolcsár József színművész tolmácsolásában különös hangot kapnak Szilágyi Domokos versei, a méltó kései „szellemi rokon”, Fekete Vince költészete pedig Ferencz Csaba remek hangszeresek által életre keltett zenéjébe öltöztetve hat, sokkol, simogat és megbocsát. Bő óra körömfeketényi szabadság reményében, countrys katarzisos feloldozásban.
Hömpölyög a tömeg, holott az időjárás nem túl kegyes, a vadul kergetőző felhők, az esőfelvonások közepette sem szünetel a vásári kavalkád. Pedig idén nincs bóvlivásár, óriáskerekek és kalapácsok sem késztetik állandó csatára a gyerekes szülőket, kígyózik a sor viszont a gyerekváros játéksátrai előtt, vizsgázik a világ, az animátorok, csak a gyerekek nem vizsgáznak, ők remekül elvannak. Könyves standok kínálják portékájukat antikvár kötetektől a legfrissebb termésig, 2015-ben a könyv is becses vásárfiává nemesül, felzárkózva a mézeskalács-figurák, vitaminkészítmények, sokdimenziós krumplihámozók és mindent felszívó csodakendők mögé. A kimeríthetetlen kínálatú kézműves soron sokan fényképezkednek nyíltan vagy titokban egy ismerős arcú fazekassal: úgy tűnik, Ambrus Attilának, a kilencvenes évek magyarországi viszkis bankrablójának még sokáig viselnie kell a hamis rózsasándori bélyeget. Pedig 13 évnyi börtön után szemmel láthatóan szívesebben beszélne a cserepeiről.
Az expósátorban román nyelven érdeklődik egy férfi a székelyzászló-kínálat felől. Képzett a témában, több méretben is gondolkodik, sőt, a hold a és a csillag önmagában is érdekli, mert az otthonára kifüggesztett lobogónak csak az egyik oldalán láthatók a szimbólumok, így a másik irányból érkező nem láthatja azt a maga teljességében. Egy közepes méretű mellett dönt, majd hozzácsap még egy asztali zászlócskát is, hadd legyen vele az irodában is. Kérdem tőle, miért, visszakérdez, miért kérdem, belegondolok, tényleg, miért is?
Kovászna fürdőváros tekintélyes méretű standdal érkezik, mégsem áll meg a kutya sem a szívkórház márkanevére építő, látványelemekben sem szűkölködő üzenet előtt. A néhány napja újra egymagában névadó dr. Benedek Géza minden bizonnyal forog a sírjában, értetlenkedve betűzve a kizárólag román nyelvű felirattengert.
Minden korábbinál jóval népesebb mezőny, több mint hatszáz pár láb készülődik a Gáll Lajos futónap távjainak megtételére, örül a lélek a háromgenerációs családi csapatok láttán. Csak Sepsiszentgyörgy elmúlt ötven évének sportkrónikása, Áros Károly hiányzik – immár visszavonhatatlanul. Előző nap érte utol az észbontóan buta végzet, tolató mentőautó gyűrte maga alá a várpalotai futóváltó ünnepélyes fogadására siető kollégát. Aztán meglódul a futómezőny, továbbdöccen az élet.
A Múzeumkertben kétpólusú a világ, az ízlelőbimbók a bor- és pálinkaudvar felé terelgetnek, a füleket a színpad dzsesszmaratonja hívja. A megoldás: borospoharakba kapaszkodó nagy társaságok keresik a stratégiailag legjobb helyeket, ahonnan a zeneélmény is úgy élvezhető, hogy a borutánpótlás se kerüljön reménytelen távolságra.
A nagyszínpadon dübörög a Uriah Heep, a brit hardrock banda dalai negyven évvel repítenek vissza az időbe. Csak a hangzás minősége nem stimmel, a Szabad Európa vagy a luxemburgi rádió felejthetetlenül recsegő emlékét csúcstechnika, vitalitás, alig kopó énektudás halványítja el. Mellettem a műcigarettát szívó, ásványvizes palackot szorongató ősrocker testrészei meg-megrándulnak, mire azonban az Easy Livin, majd a Gipsyre kerül a sor, már nincs visszaút, önálló életre kelő kezek játsszák a képzeletbeli gitárszólót, hajdanvolt sörény lobog a ritmusra. A rendezvény támogatóinak nevét a falakra festő fénynyalábban sűrű eső permetez, addig észre sem vettem, de azért felteszem a kapucnimat.
A tizedik nap estéjén aztán Zorán is a húrok közé csap, elmeséli az életünket, több tízezer ember igazolja vissza neki, újra vele együtt hisszük a gyűrű aranyát. A tűzijáték fantasztikus alakzatokat rajzol a dermesztően csillagos májusi égre. Mire felébredünk, már készülhetünk is a Szent György Napok 25., jubileumi rendezvénysorozatára.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 7.
KÖZLEMÉNY
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László
2015. május 8.
Tizenegy éve emelkedett városi rangra Pécska
Antal Péter polgármester elégedett
11 éve emelkedett községről városi rangra Pécska, ebből az alkalomból rövid visszapillantásra invitálta a sajtót Antal Péter, a település polgármestere, a PNL Arad megyei szervezeténél csütörtökön tartott sajtóértekezleten.
Pécska első embere úgy érzi, óriásit fejlődött a település az utóbbi években, városi rangra való emelkedése pedig nem csak a statútum szempontjából jelent változást, hanem a gazdasági fejlődés tekintetében is számos pozitívumot hozott a pécskaiak életébe. Több életminőség-javító beruházás emelte a település színvonalát az elmúlt években, említésre méltó itt, hogy a csatornázási hálózatot mintegy 90, az ivóvízét 95, a gázhálózatot pedig 100%-ban sikerült kiépíteni. „Vannak városok Romániában, melyek meg sem közelítik ezeket az arányokat” – nyilatkozta Antal Péter, aki örömmel nyugtázta, hogy sikerült minden tanintézményt felújítani, de újak is épültek, továbbá két sportcsarnok létesült, megújult a kultúrközpont, megépült a Maros-híd, illetve a létesítményt a 7-es főúthoz kötő körgyűrű stb.
Pécskán az utóbbi néhány évben 25 utcát aszfaltoztak le, és 30 km járdát létesítettek, plusz 5 km kerékpárutat. Fontos megvalósításnak tekintik, hogy sikerült felújítani a víztisztító állomást, illetve 200 új parkolóhelyet létesíteni a városközpontban. Felépült egy ANL-tömbház is, a továbbiakban pedig 49 szociális lakást tervez felépíteni az önkormányzat. Turistacsalogató lett az egyre népszerűbb bivalyfarm és még sorolhatnánk.
„Meghívjuk Arad megye összes lakosát (és nem csak őket), hogy ünnepeljenek velünk május 7. és 10. között Pécska Város Napjain, melyen koncertekkel, versenyekkel, kulturális programokkal és egyéb műsorszámokkal várjuk a látogatókat” – mondta a polgármester.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Antal Péter polgármester elégedett
11 éve emelkedett községről városi rangra Pécska, ebből az alkalomból rövid visszapillantásra invitálta a sajtót Antal Péter, a település polgármestere, a PNL Arad megyei szervezeténél csütörtökön tartott sajtóértekezleten.
Pécska első embere úgy érzi, óriásit fejlődött a település az utóbbi években, városi rangra való emelkedése pedig nem csak a statútum szempontjából jelent változást, hanem a gazdasági fejlődés tekintetében is számos pozitívumot hozott a pécskaiak életébe. Több életminőség-javító beruházás emelte a település színvonalát az elmúlt években, említésre méltó itt, hogy a csatornázási hálózatot mintegy 90, az ivóvízét 95, a gázhálózatot pedig 100%-ban sikerült kiépíteni. „Vannak városok Romániában, melyek meg sem közelítik ezeket az arányokat” – nyilatkozta Antal Péter, aki örömmel nyugtázta, hogy sikerült minden tanintézményt felújítani, de újak is épültek, továbbá két sportcsarnok létesült, megújult a kultúrközpont, megépült a Maros-híd, illetve a létesítményt a 7-es főúthoz kötő körgyűrű stb.
Pécskán az utóbbi néhány évben 25 utcát aszfaltoztak le, és 30 km járdát létesítettek, plusz 5 km kerékpárutat. Fontos megvalósításnak tekintik, hogy sikerült felújítani a víztisztító állomást, illetve 200 új parkolóhelyet létesíteni a városközpontban. Felépült egy ANL-tömbház is, a továbbiakban pedig 49 szociális lakást tervez felépíteni az önkormányzat. Turistacsalogató lett az egyre népszerűbb bivalyfarm és még sorolhatnánk.
„Meghívjuk Arad megye összes lakosát (és nem csak őket), hogy ünnepeljenek velünk május 7. és 10. között Pécska Város Napjain, melyen koncertekkel, versenyekkel, kulturális programokkal és egyéb műsorszámokkal várjuk a látogatókat” – mondta a polgármester.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 10.
Hazahozott misztériumjátékok
Kétszázötven év után érkeztek haza Csíksomlyóra a Szűzanya életéről szóló misztériumjátékok. Az eredeti csíksomlyói ferences iskoladrámák alapján összeállított, magyar nyelvű liturgikus előadásokat gödöllői és piliscsabai előadók a kegytemplomban mutatták be április 26-án, húsvét negyedik vasárnapján.
Amikor meghirdették az 500 éves kegyszobor előtt tisztelgő jubileumi évet, akkor ötletként felmerült: újra elhívják a piliscsabai színtársulatot, hogy bemutassanak egy-egy részletet azokból a kincsekből, amelyek ott lapulnak a csíksomlyói ferences kolostor könyvtárában. „Csíksomlyó nemcsak a hitnek, hanem a kultúrának is az őrzője volt, és ezeket a kincseket közkinccsé kell tenni. Így kelt életre ezen az ünnepen a történelemnek egy kis részlete” – válaszolta kérdésünkre Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
Az Angyali üdvözletről, illetve Szűz Mária és Erzsébet találkozásáról szóló, középkori magyar nyelvű misztériumjátékot a gödöllői premontrei Szent Norbert Gimnázium egyházzenészei és a gödöllői Kántorátus tagjai vitték színre.
„Ez a liturgikus játék az angyali üdvözletnek és Mária Erzsébetnél való látogatásának az evangéliumi történetét meséli el. Könnyű gregorián dallamokat fűztünk egymás után, így kerekedett ki egy kis negyedórás misztériumjáték. Egy pici dramatizált mozgással adtuk elő, hogy érthetőbbek legyenek a szerepek” – mondta Kocsis Csaba kórusvezető, gödöllői egyházzenész az előadással kapcsolatosan. A kórusvezető azt is kiemelte: nagy jelentőségű az egész Kárpát-medencei magyarság számára a csíksomlyói kegyhely. Azért is hozzák el ide diákjaikat, hogy ők is átérezzék azt az élményt, ami megtapasztalható ezen a helyszínen, ahogyan az egyházzenei képzésben tanult népi énekek, gregorián tételek, többszólamú darabok, orgonaművek itt „kézzelfogható módon jelennek meg”. A gödöllői középiskolai, ötéves egyházzenés képzés diákjai „ebben a korban a legfogékonyabbak mindenféle lelki élményre” – mondta Kocsis Csaba.
Az előadókat a gödöllői egyházzenei képzés vezetője, Balogh Piusz premontrei perjel is elkísérte, és az előadást megelőzően szentmisét celebrált a kegytemplomban. „A gregorián énekek, valamint azok a népénekek, amelyek a Boldogságos Szűz Máriáról vagy éppen most a húsvét öröméről szólnak, nemes hagyományai az egész Magyarországnak, magyar kincsünknek. Bár háromszáz, ötszáz vagy ezeréves énekekről van szó, ezeknek az éneklése nem ódon dolog, hiszen ifjak és frissek ezek a dalok, és ezt mutatja az is, hogy nem csak öregek, hanem ifjak és minden korosztály ezeket zengi és énekli. S az, hogy magyar nyelven tudunk gregoriánt énekelni, nemes népénekeket zengeni, iskoláinknak, például a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak és az egyházzenei képzésének is köszönhető. Tananyagunk, és liturgiai gyakorlatként ezt használjuk és visszük mindenfelé, s lám az egykori régi magyar területeknek az egyik végétől a másikig mindenhol zengeni tud és mindenhol a hitnek a teljességét tudja közvetíteni” – mondta a premontrei perjel.
Az előadás második részében a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának Boldog Özséb Színtársulata tartott előadást. Ők immár a harmadik iskoladrámát „hozták haza” Csíksomlyóra. 2009-ben 18. századi passiójátékot, 2013-ban pedig a csíksomlyói ferences úrnapi játékot mutatták be a kegytemplomban. Ezúttal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének növendékeivel együtt, az első pünkösd után történteket és a Szűz Mária mennybevételéről szóló liturgikus előadást mutatták be. Ez a misztériumjáték egyetlen a magyar irodalom lelkiség-zenetörténetben, a 18. században egy ferences szerzetes paptanár írta, akinek egyelőre nem tudni a nevét. Az iskoladrámát annak idején Nagyboldogasszony ünnepén mutathatták be a ferences gimnázium diákjai. „Az 1990-es évek közepén Kedves Csaba irodalomtörténész foglalkozott vele. Ő készítette az első leiratát, a kézirat alapján gépelt formát, és abból egy-két versszak kiemelésével gyakorlatilag 99 százalékban, szövegében, dallamaiban, énekeiben az eredeti Csíksomlyói Mária mennybevétele misztériumjátékot hozta haza a Boldog Özséb színtársulat Csíksomlyóra” – mondta Medgyesy S. Norbert, az előadás szövegének összeállítója. Az egyetemi adjunktus szerint a csíksomlyói misztériumjátékoknak az a titkuk, hogy a legmélyebb, legfontosabb teológiai tényeket és üdvtörténeti eseményeket népi módon, hétköznapi módon, de emelkedett stílusban mondja ki. Szent térben, szent időben való szent szövegek ezek, olyan módon, hogy ezt mindenki mind a mai napig megértse. Benne volt a Szentháromság teológiája, a Szűz Mária mennybevételének dogmája, a végén pedig himnikus és litániázó részek foglaltak helyet, amelyek nyelvezete Kájoni János működésére, a 17. századra vezethetők vissza. Az elhangzott énekeket is kivétel nélkül a Csíksomlyón 1676-ban kiadott Kájoni Cantionaléból vettük, és láthatjuk, milyen könnyen megeleveníthetők ezek az ősi szép kincsek: elég hozzá egy orgonakíséret és egy kivetítő, és az egész ünneplő közösség együtt énekelte a szereplőkkel. Izgalmas volt még a darab első jelenete, amikor pünkösd után a tizenkét apostol elmegy a világ tizenkét tájára, felveszi ennek a cikkelyét és közben tizenkét részre osztva elmondja a Credót, a Hiszekegyet, korabeli nyelvezettel. Ennek az előképe Domokos Pál Péter szerint egy dramatikus Credo, amit a 15. században a Kárpátokon túl, Moldvában, a szereti püspök, Nicolas Renato, Vadász Miklós udvarában, az ő iskolájában mutattak be. Ez a dramatikus Credo a középkorból származik, barokk jelmezekkel és barokk nyelvezettel himnikus magasságokban jár, és mind a mai napig érthető” – hangsúlyozta az előadás végén készített interjúban Medgyesy Norbert egyetemi adjunktus. Az elhangzott énekeket Farkas Domokos orgonajátéka kísérte, az előadást pedig Barta Árpád rendezte, a nyelvészeti tanácsadó Huszthy Bálint volt. A Boldogasszony szerepét Kucséberné Farkas Mirtill játszotta.
„Nehéz szavakba foglalni azt, hogy milyen érzés, élmény volt számomra – mondta a főszereplő. – Már évekkel ezelőtt befejeztem az egyetemet, és ebben a színjátszóban is már nagyon sok szép évet töltöttem el, de befejeződött számomra ez a korszak és iskolában tanítok. Kislányom született tavaly, és azt hittem, hogy nekem már nem adatik meg újra visszatérni a színjátszóba. Ennek ellenére megkerestek, és nagyon-nagyon örültem, hogy még egyszer eljuthattam ide. Két évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor itt, a Szűzanyánál kértem, hogy édesanya lehessek. És ez megadatott egy évvel ezelőtt, úgyhogy ezért is volt nekem nagyon fontos, hogy visszajöhettem, és itt lehetett a kislányom is. Ez különösen nagy töltetet adott nekem ahhoz, hogy átéljem ezt a szerepet.”
A csíkszeredai hívek ezúttal is örömmel és meghatódva fogadták a „hazahozott” iskoladrámákat. Mindkét előadást vastapssal jutalmazta a közönség. Csíksomlyót a magyar nyelvű diákszínjátszás bölcsőjének is tekintik a műfaj szakértői. Az 1980-as években a kegyszobor alatt, elrejtve találták meg a 104 magyar nyelvű középkori iskoladráma szövegét tartalmazó könyvet. Ezeket a misztériumjátékokat több száz évvel ezelőtt a neves csíksomlyói gimnázium tanárai írták, és a diákok egy-egy ünnep keretében mutatták be.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár)
Kétszázötven év után érkeztek haza Csíksomlyóra a Szűzanya életéről szóló misztériumjátékok. Az eredeti csíksomlyói ferences iskoladrámák alapján összeállított, magyar nyelvű liturgikus előadásokat gödöllői és piliscsabai előadók a kegytemplomban mutatták be április 26-án, húsvét negyedik vasárnapján.
Amikor meghirdették az 500 éves kegyszobor előtt tisztelgő jubileumi évet, akkor ötletként felmerült: újra elhívják a piliscsabai színtársulatot, hogy bemutassanak egy-egy részletet azokból a kincsekből, amelyek ott lapulnak a csíksomlyói ferences kolostor könyvtárában. „Csíksomlyó nemcsak a hitnek, hanem a kultúrának is az őrzője volt, és ezeket a kincseket közkinccsé kell tenni. Így kelt életre ezen az ünnepen a történelemnek egy kis részlete” – válaszolta kérdésünkre Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
Az Angyali üdvözletről, illetve Szűz Mária és Erzsébet találkozásáról szóló, középkori magyar nyelvű misztériumjátékot a gödöllői premontrei Szent Norbert Gimnázium egyházzenészei és a gödöllői Kántorátus tagjai vitték színre.
„Ez a liturgikus játék az angyali üdvözletnek és Mária Erzsébetnél való látogatásának az evangéliumi történetét meséli el. Könnyű gregorián dallamokat fűztünk egymás után, így kerekedett ki egy kis negyedórás misztériumjáték. Egy pici dramatizált mozgással adtuk elő, hogy érthetőbbek legyenek a szerepek” – mondta Kocsis Csaba kórusvezető, gödöllői egyházzenész az előadással kapcsolatosan. A kórusvezető azt is kiemelte: nagy jelentőségű az egész Kárpát-medencei magyarság számára a csíksomlyói kegyhely. Azért is hozzák el ide diákjaikat, hogy ők is átérezzék azt az élményt, ami megtapasztalható ezen a helyszínen, ahogyan az egyházzenei képzésben tanult népi énekek, gregorián tételek, többszólamú darabok, orgonaművek itt „kézzelfogható módon jelennek meg”. A gödöllői középiskolai, ötéves egyházzenés képzés diákjai „ebben a korban a legfogékonyabbak mindenféle lelki élményre” – mondta Kocsis Csaba.
Az előadókat a gödöllői egyházzenei képzés vezetője, Balogh Piusz premontrei perjel is elkísérte, és az előadást megelőzően szentmisét celebrált a kegytemplomban. „A gregorián énekek, valamint azok a népénekek, amelyek a Boldogságos Szűz Máriáról vagy éppen most a húsvét öröméről szólnak, nemes hagyományai az egész Magyarországnak, magyar kincsünknek. Bár háromszáz, ötszáz vagy ezeréves énekekről van szó, ezeknek az éneklése nem ódon dolog, hiszen ifjak és frissek ezek a dalok, és ezt mutatja az is, hogy nem csak öregek, hanem ifjak és minden korosztály ezeket zengi és énekli. S az, hogy magyar nyelven tudunk gregoriánt énekelni, nemes népénekeket zengeni, iskoláinknak, például a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak és az egyházzenei képzésének is köszönhető. Tananyagunk, és liturgiai gyakorlatként ezt használjuk és visszük mindenfelé, s lám az egykori régi magyar területeknek az egyik végétől a másikig mindenhol zengeni tud és mindenhol a hitnek a teljességét tudja közvetíteni” – mondta a premontrei perjel.
Az előadás második részében a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának Boldog Özséb Színtársulata tartott előadást. Ők immár a harmadik iskoladrámát „hozták haza” Csíksomlyóra. 2009-ben 18. századi passiójátékot, 2013-ban pedig a csíksomlyói ferences úrnapi játékot mutatták be a kegytemplomban. Ezúttal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének növendékeivel együtt, az első pünkösd után történteket és a Szűz Mária mennybevételéről szóló liturgikus előadást mutatták be. Ez a misztériumjáték egyetlen a magyar irodalom lelkiség-zenetörténetben, a 18. században egy ferences szerzetes paptanár írta, akinek egyelőre nem tudni a nevét. Az iskoladrámát annak idején Nagyboldogasszony ünnepén mutathatták be a ferences gimnázium diákjai. „Az 1990-es évek közepén Kedves Csaba irodalomtörténész foglalkozott vele. Ő készítette az első leiratát, a kézirat alapján gépelt formát, és abból egy-két versszak kiemelésével gyakorlatilag 99 százalékban, szövegében, dallamaiban, énekeiben az eredeti Csíksomlyói Mária mennybevétele misztériumjátékot hozta haza a Boldog Özséb színtársulat Csíksomlyóra” – mondta Medgyesy S. Norbert, az előadás szövegének összeállítója. Az egyetemi adjunktus szerint a csíksomlyói misztériumjátékoknak az a titkuk, hogy a legmélyebb, legfontosabb teológiai tényeket és üdvtörténeti eseményeket népi módon, hétköznapi módon, de emelkedett stílusban mondja ki. Szent térben, szent időben való szent szövegek ezek, olyan módon, hogy ezt mindenki mind a mai napig megértse. Benne volt a Szentháromság teológiája, a Szűz Mária mennybevételének dogmája, a végén pedig himnikus és litániázó részek foglaltak helyet, amelyek nyelvezete Kájoni János működésére, a 17. századra vezethetők vissza. Az elhangzott énekeket is kivétel nélkül a Csíksomlyón 1676-ban kiadott Kájoni Cantionaléból vettük, és láthatjuk, milyen könnyen megeleveníthetők ezek az ősi szép kincsek: elég hozzá egy orgonakíséret és egy kivetítő, és az egész ünneplő közösség együtt énekelte a szereplőkkel. Izgalmas volt még a darab első jelenete, amikor pünkösd után a tizenkét apostol elmegy a világ tizenkét tájára, felveszi ennek a cikkelyét és közben tizenkét részre osztva elmondja a Credót, a Hiszekegyet, korabeli nyelvezettel. Ennek az előképe Domokos Pál Péter szerint egy dramatikus Credo, amit a 15. században a Kárpátokon túl, Moldvában, a szereti püspök, Nicolas Renato, Vadász Miklós udvarában, az ő iskolájában mutattak be. Ez a dramatikus Credo a középkorból származik, barokk jelmezekkel és barokk nyelvezettel himnikus magasságokban jár, és mind a mai napig érthető” – hangsúlyozta az előadás végén készített interjúban Medgyesy Norbert egyetemi adjunktus. Az elhangzott énekeket Farkas Domokos orgonajátéka kísérte, az előadást pedig Barta Árpád rendezte, a nyelvészeti tanácsadó Huszthy Bálint volt. A Boldogasszony szerepét Kucséberné Farkas Mirtill játszotta.
„Nehéz szavakba foglalni azt, hogy milyen érzés, élmény volt számomra – mondta a főszereplő. – Már évekkel ezelőtt befejeztem az egyetemet, és ebben a színjátszóban is már nagyon sok szép évet töltöttem el, de befejeződött számomra ez a korszak és iskolában tanítok. Kislányom született tavaly, és azt hittem, hogy nekem már nem adatik meg újra visszatérni a színjátszóba. Ennek ellenére megkerestek, és nagyon-nagyon örültem, hogy még egyszer eljuthattam ide. Két évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor itt, a Szűzanyánál kértem, hogy édesanya lehessek. És ez megadatott egy évvel ezelőtt, úgyhogy ezért is volt nekem nagyon fontos, hogy visszajöhettem, és itt lehetett a kislányom is. Ez különösen nagy töltetet adott nekem ahhoz, hogy átéljem ezt a szerepet.”
A csíkszeredai hívek ezúttal is örömmel és meghatódva fogadták a „hazahozott” iskoladrámákat. Mindkét előadást vastapssal jutalmazta a közönség. Csíksomlyót a magyar nyelvű diákszínjátszás bölcsőjének is tekintik a műfaj szakértői. Az 1980-as években a kegyszobor alatt, elrejtve találták meg a 104 magyar nyelvű középkori iskoladráma szövegét tartalmazó könyvet. Ezeket a misztériumjátékokat több száz évvel ezelőtt a neves csíksomlyói gimnázium tanárai írták, és a diákok egy-egy ünnep keretében mutatták be.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. május 11.
Hunyad Megyei Magyar Napok
Csáky Pál a szórványnak mutatta be a felvidéki magyarságot
Csáky Pál EP-képviselőt, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja egykori elnökét látta vendégül pénteken a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával a dévai magyarság. A szlovákiai magyar író-politikus, aki két alkalommal volt Szlovákia kormányfő-helyettese, EP-s kollégája, Winkler Gyula meghívására érkezett Hunyad megyébe, ahol meglátogatta a vajdahunyadi várat, majd a dévai Téglás iskolában kerekasztal-beszélgetésen ismertette meg a felvidéki magyar kisebbséget.
Közvetlen vonal Pozsony és Kolozsvár között
A határon túli magyar nemzettestek naponta dilemmákkal szembesülnek, sőt, a legmostohább, a kárpátaljai egzisztenciális dilemmákkal. Valamennyi külmagyar közösség odafigyel Budapestre, egymásra viszont nemigen. Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, állapította meg bevezetőjében Winkler Gyula, a kapcsolat Budapest közvetítésére szorul. Felvidéki EP-képviselő kollégájának Dévára való meghívása ezen közvetlen kapcsolat létrehozását célozza.
Igenis szükséges a közvetlen kapcsolat, erősítette meg Csáky Pál, mivel kisebbségi helyzetükből kifolyólag a felvidéki és az erdélyi magyarság hasonló sorskérdésekkel szembesülnek, olyanokkal, amelyekkel az anyaországiak viszont nem, ott a nemzeti önazonosság megőrzéséért nem kell napi harcot vívni. Az autonómia olyan intézményi gerinc lenne, amelyre fel lehetne építeni a hosszú távú megmaradás elemeit.
Felvidéki paradoxon
Viszonylagos jóléte ellenére érzelmileg-szellemileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túl rekedt magyar nemzetrészek közül, ami Csáky Pál szerint az önálló történelmi hagyomány hiányára és a (cseh)szlovák államnacionalizmus elnyomására vezethető vissza. Míg Erdély például sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarság óriási elnyomást élt át, amikor a Beneš dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta állampolgárságuktól, elkobozta vagyonukat és teljes méretű kiűzését célozta etnikai tisztogatás keretében. Vagyonukat csak azok tarthatták meg, akik „reszlovakizáltak”, vagyis elismerték, hogy még őseik sem voltak magyarok, hanem elmagyarosított szlovákok, s akik visszatérnek a szláv nemzet keblére. Akik nem voltak hajlandók „reszlovakizálni”, azokat elűzték szülőföldjükről, vagyis olyan 110 ezret az akkori mintegy 700 ezres felvidéki magyarságból, mindenekelőtt a szellemi elitet, mielőtt külső nyomásra a prágai hatalom leállította az etnikai tisztogatást. Mintha mindez nem lett volna elég, Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanása újabb elit-lefejezéssel járt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi fizikai munkára kényszerítették, ismertette a szomorú múltat Csáky Pál.
Noha ekkora csapások – melyeket az író-politikus több kiadványban dolgozott fel – nyilván megviselték, a szellemileg-erkölcsileg erősebb (ámde anyagilag szegényebb) erdélyi magyarsághoz hasonlóan a felvidéki magyarság is élni akar.
Lelkileg egészséges népet lehetetlen összetörni
Nincs mit kendőzni, a magyarság elvesztette a huszadik századot, ami súlyos lelki sebeket ejtett a nemzetben, az anyaországban és a határon túl egyaránt. Ha nem tudjuk kezelni a leesés okait, akkor a folyamatot is nehéz lesz visszafordítani.
Az emberi lélek megbecsüli az igazságot, a hazugságra és hatalmi kényszerre épülő rendszerek mind összeomlottak a kényszer megszűnése után, lásd Jugoszlávia vagy a hatalmas Szovjetunió esetét. Lelkileg egészséges nemzet azonban mindig képes felemelkedni, a lengyel a legjobb példa erre: Trianonnál jóval súlyosabb csapás érte, 1795-ben teljesen felszámolták Lengyelországot és csak 1918-ban alakult újjá, a fasizmusnak és kommunizmusnak is példásan ellenállt, rendszerváltás utáni felemelkedése pedig valós mintapélda, hangsúlyozta Csáky.
EU: önazonossági problémák és jelentős előnyök
Sajnos, Európa súlyos önazonossági problémával szembesül, utalt keserű brüsszeli tapasztalataira a felvidéki magyar politikus. Magyarán Európa lelkileg beteg, szembefordul saját hagyományaival, keresztény gyökereivel, évszázados értékeivel, demográfiai katasztrófát él át, nem igazán tudja, mit is akar. Eközben a bevándorlók egyre nagyobb tömege tisztában van értékeivel: számos nyugati repülőtéren keresztény és muszlim imatermet alakítottak ki, előbbiek azonban kongnak az ürességtől, miközben utóbbiak mindig tele vannak! Németországban például az őshonos lakosság körében 0,9 az egy nőre jutó gyermekek átlagszáma, jóval a szintentartás száma, 2,1 alatt, míg a muzulmán bevándorlók körében 4,2, Brüsszelben pedig néhány éve Mohammed tartósan a leggyakoribb név az újszülött fiúk körében!
Az EU mégis óriási megvalósításnak tekinthető, hiszen létrejötte óta a korábban 20-25 évenkénti pusztító fegyveres összecsapások megszűntek. Nemzeti ellentétek most is vannak, keményen egymásnak is mennek, de nem a csatatéren, hanem Brüsszelben a diplomáciai asztalnál, jegyezte meg Csáky Pál és Winkler Gyula egyaránt. Az EU-s konstrukció eleve olyan mechanizmus, amely a többiek érdekeit is figyelembe veszi, közös – gyakran nehézkes és bürokratikus – megoldásokat keres a korábbi nemzeti önzés helyére, amely akkora pusztítást és keserűséget eredményezett. Hátrányai ellenére az EU érdemei vitathatatlanok, Európa egyszerűen pusztulna, ha valamelyik erősebb nemzet úthengerszerűen igyekezne érvényesíteni saját önző érdekeit a többiek kárára. Az orosz agressziónak kitett Ukrajna drámája bizonyíték, mekkora szükség van ilyen mechanizmusra.
A tervezettnél sokkal hosszabbra húzódó, geopolitikai kitérőkkel is megspékelt eszmecsere után Csáky Pál könyveit dedikálta, miközben a jelenlévők a nőszervezet által készített süteményeket fogyasztották. A könyvek hamar elfogytak, egyeseknek nem is jutott, a felvidéki politikus pedig a lozsádi református templom felújítására létesített alapnak adta át a könyvek értékesítéséből befolyt teljes összeget.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Csáky Pál a szórványnak mutatta be a felvidéki magyarságot
Csáky Pál EP-képviselőt, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja egykori elnökét látta vendégül pénteken a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával a dévai magyarság. A szlovákiai magyar író-politikus, aki két alkalommal volt Szlovákia kormányfő-helyettese, EP-s kollégája, Winkler Gyula meghívására érkezett Hunyad megyébe, ahol meglátogatta a vajdahunyadi várat, majd a dévai Téglás iskolában kerekasztal-beszélgetésen ismertette meg a felvidéki magyar kisebbséget.
Közvetlen vonal Pozsony és Kolozsvár között
A határon túli magyar nemzettestek naponta dilemmákkal szembesülnek, sőt, a legmostohább, a kárpátaljai egzisztenciális dilemmákkal. Valamennyi külmagyar közösség odafigyel Budapestre, egymásra viszont nemigen. Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, állapította meg bevezetőjében Winkler Gyula, a kapcsolat Budapest közvetítésére szorul. Felvidéki EP-képviselő kollégájának Dévára való meghívása ezen közvetlen kapcsolat létrehozását célozza.
Igenis szükséges a közvetlen kapcsolat, erősítette meg Csáky Pál, mivel kisebbségi helyzetükből kifolyólag a felvidéki és az erdélyi magyarság hasonló sorskérdésekkel szembesülnek, olyanokkal, amelyekkel az anyaországiak viszont nem, ott a nemzeti önazonosság megőrzéséért nem kell napi harcot vívni. Az autonómia olyan intézményi gerinc lenne, amelyre fel lehetne építeni a hosszú távú megmaradás elemeit.
Felvidéki paradoxon
Viszonylagos jóléte ellenére érzelmileg-szellemileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túl rekedt magyar nemzetrészek közül, ami Csáky Pál szerint az önálló történelmi hagyomány hiányára és a (cseh)szlovák államnacionalizmus elnyomására vezethető vissza. Míg Erdély például sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarság óriási elnyomást élt át, amikor a Beneš dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta állampolgárságuktól, elkobozta vagyonukat és teljes méretű kiűzését célozta etnikai tisztogatás keretében. Vagyonukat csak azok tarthatták meg, akik „reszlovakizáltak”, vagyis elismerték, hogy még őseik sem voltak magyarok, hanem elmagyarosított szlovákok, s akik visszatérnek a szláv nemzet keblére. Akik nem voltak hajlandók „reszlovakizálni”, azokat elűzték szülőföldjükről, vagyis olyan 110 ezret az akkori mintegy 700 ezres felvidéki magyarságból, mindenekelőtt a szellemi elitet, mielőtt külső nyomásra a prágai hatalom leállította az etnikai tisztogatást. Mintha mindez nem lett volna elég, Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanása újabb elit-lefejezéssel járt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi fizikai munkára kényszerítették, ismertette a szomorú múltat Csáky Pál.
Noha ekkora csapások – melyeket az író-politikus több kiadványban dolgozott fel – nyilván megviselték, a szellemileg-erkölcsileg erősebb (ámde anyagilag szegényebb) erdélyi magyarsághoz hasonlóan a felvidéki magyarság is élni akar.
Lelkileg egészséges népet lehetetlen összetörni
Nincs mit kendőzni, a magyarság elvesztette a huszadik századot, ami súlyos lelki sebeket ejtett a nemzetben, az anyaországban és a határon túl egyaránt. Ha nem tudjuk kezelni a leesés okait, akkor a folyamatot is nehéz lesz visszafordítani.
Az emberi lélek megbecsüli az igazságot, a hazugságra és hatalmi kényszerre épülő rendszerek mind összeomlottak a kényszer megszűnése után, lásd Jugoszlávia vagy a hatalmas Szovjetunió esetét. Lelkileg egészséges nemzet azonban mindig képes felemelkedni, a lengyel a legjobb példa erre: Trianonnál jóval súlyosabb csapás érte, 1795-ben teljesen felszámolták Lengyelországot és csak 1918-ban alakult újjá, a fasizmusnak és kommunizmusnak is példásan ellenállt, rendszerváltás utáni felemelkedése pedig valós mintapélda, hangsúlyozta Csáky.
EU: önazonossági problémák és jelentős előnyök
Sajnos, Európa súlyos önazonossági problémával szembesül, utalt keserű brüsszeli tapasztalataira a felvidéki magyar politikus. Magyarán Európa lelkileg beteg, szembefordul saját hagyományaival, keresztény gyökereivel, évszázados értékeivel, demográfiai katasztrófát él át, nem igazán tudja, mit is akar. Eközben a bevándorlók egyre nagyobb tömege tisztában van értékeivel: számos nyugati repülőtéren keresztény és muszlim imatermet alakítottak ki, előbbiek azonban kongnak az ürességtől, miközben utóbbiak mindig tele vannak! Németországban például az őshonos lakosság körében 0,9 az egy nőre jutó gyermekek átlagszáma, jóval a szintentartás száma, 2,1 alatt, míg a muzulmán bevándorlók körében 4,2, Brüsszelben pedig néhány éve Mohammed tartósan a leggyakoribb név az újszülött fiúk körében!
Az EU mégis óriási megvalósításnak tekinthető, hiszen létrejötte óta a korábban 20-25 évenkénti pusztító fegyveres összecsapások megszűntek. Nemzeti ellentétek most is vannak, keményen egymásnak is mennek, de nem a csatatéren, hanem Brüsszelben a diplomáciai asztalnál, jegyezte meg Csáky Pál és Winkler Gyula egyaránt. Az EU-s konstrukció eleve olyan mechanizmus, amely a többiek érdekeit is figyelembe veszi, közös – gyakran nehézkes és bürokratikus – megoldásokat keres a korábbi nemzeti önzés helyére, amely akkora pusztítást és keserűséget eredményezett. Hátrányai ellenére az EU érdemei vitathatatlanok, Európa egyszerűen pusztulna, ha valamelyik erősebb nemzet úthengerszerűen igyekezne érvényesíteni saját önző érdekeit a többiek kárára. Az orosz agressziónak kitett Ukrajna drámája bizonyíték, mekkora szükség van ilyen mechanizmusra.
A tervezettnél sokkal hosszabbra húzódó, geopolitikai kitérőkkel is megspékelt eszmecsere után Csáky Pál könyveit dedikálta, miközben a jelenlévők a nőszervezet által készített süteményeket fogyasztották. A könyvek hamar elfogytak, egyeseknek nem is jutott, a felvidéki politikus pedig a lozsádi református templom felújítására létesített alapnak adta át a könyvek értékesítéséből befolyt teljes összeget.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 11.
Arany János védelme alatt
Mintha mindent, ami 1849-ben és utána romlásba ment, nekik kellene és lehetne helyre hozni, úgy dolgoznak ezek a székelyek. Mi lenne ez, ha nem egy új reformkor? Az erdélyiek semmit nem engedhetnek veszendőbe, mert tudva tudhatják, ami arra jut, tízszer annyi időbe és fáradságba kerül a helyrehozása. Itt van ez az Orbán Balázs, ugyebár. Van, aki azt mondta rá, bent az akadémián, hogy ez az ember vagy táltos, vagy futóbolond. Ölbe vette a Kelet világát addig is, amíg Székelyfölddel egyelőre nem tehette. És most itt van Bálint Gábor, Kelet másik szerelmese, mindmáig az egyetlen ember, aki az összes turáni nyelvet ismeri. Ő egyenesen azt vállalta, míg én itt főtitkárkodom az akadémián, hogy a magyarság teljes ázsiai rokonságát idecitálja, mármint Pestbudára, haza, hogy higgyünk egymásnak, legalább mi, a családon belül.
Arany János így tűnődött egymagában, végtelen türelemmel azok iránt is, akik az akadémiában csak azt akarták látni, hogy a féltehetségükkel ők maguk hogy igyekeznek mennyekbe menni. Ha a vérséget kell keresni, el kell valakinek menni Ázsiába is, a mongolokhoz is, százfelé is, míg egyszer az utcán, teveháton, piacon meglegyinti füledet az ismerős beszéd: mintha magyarul szólna vagy ahhoz hasonlatoson. Ezt és ilyesmit ír az akadémiának, aztán azt is ez a Szentkatolnai Bálint Gábor, hogy éppen most tanult meg csuvasul, cseremiszül, hogy a rokon nyelvjárásokat is együvé tudja habarni, összevetni, mi derül ki mindabból.
Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé. Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé! Ezt írtam vala a kapcsos könyvembe. Ezt is. Mert én már a megvizsgált köveket messzire nem vethetem. De csak nézem ezeket a székelyeket, nézem, látom is, nem csak nézem, ahogy elvállalják egy nemzet sorsát elintézésre, mert nekik az sürgős a vesztes szabadságforradalom vérbefojtása után.
Balázs, az Orbán, s ez a Bálint. Most leve belőle tanár az universzitáson, de a katedra mellett küzdenie kell felfedezései elfogadtatásáért. S mi haszna harminc ázsiai nyelv ismeretének, ha Paul Hunsdorfer, a bécsi tanár parancsolja a tudós Bálint Gábornak s az akadémiának, mi az igaz a mi történelmünkben?! A másik székelynek, Kőrösi Csoma Sándornak dehogy is próbált volna egyetlen angol is utasítgatásokba bocsátkozni! Úgy, de úgy támogatták a tudós Sándort, ahogy most Hunsdorfer–Hunfalvy kiebrudalja Bálintot.
– Valaki jár odakinn, Márton. Eressze be, ha ide akar – szólt a szolgának Arany János, az akadémia elöregedett főtitkára. – Nem szökhetek már én sem egy helyett kettőt.
– Hát ott az ördög, ahol emlegetik, való igaz – fogadta a vendéget az idős költő Arany János.
– Ahol szidnak, én onnét se menekülök, főtitoknok uram, János – ezzel robbant be a csöndbe Szentkatolnai uram, az egyetemi tanár. – Azt a rengeteg ázsiai nyelvet én megtanultam, megdolgoztam vélük s érettük, de egyiken se szidtak még sose.
– Jer ide, Bálint Gábor, ülj mellém egy órácskát délidőben. Éppen véled, meg Orbán Balázzsal, a másik székellyel foglalatoskodtam gondolatban, erre megjelensz a legjobbkor s élve. Tudod-e…
– Annyi mindent nem tudok még, s minél többet igen, egyre nő, amit nem…
– Hányszor gondoltam eddig is arra, be nagyon mennék én veled Ázsiába, de hát engem már senki nem hív, nem viszen, ez a Zichy Jenő gróf se. Hasznomat se vennétek amott.
– A sok nyelv mind szerszám nekem, összehasonlítás, összevetés. De a Toldiért annyi mindent odaadnék, igen én! Ma is csoda annak a magyar nyelvezete, maga a csoda. Az a helyzet, hogy nekünk, magyaroknak még a történeti eredetünköt is eltagadják. Idegenek állítják, hogy a magyarok történetéről biztosat nem lehet tudni. Hát s már aki! Ezeknek a tanát én nyíltan mételytannak nyilvánítom. Sem nyelvészeti, sem történeti megállapításaik fapénzt sem érnek. Kényelmi tekintetből az akadémiai emberek hallani sem akarnak az ázsiai török–tatár fajú népekről. Arról sem, miért tiltja az itthoni bécsi idegenség a vérrokonainkat mitőlünk…
Délutánba hajlott ez a nap is az Úr 1876. esztendejében. Ebédelni mentek csendes kis házba, Arany kedves, tűnődésre alkalmas zugába.
– Hát Orbán Balázs felől valamit, Gábor, hátha… De egyél is, miközben…
Az akadémia még nem is tudta, hogy ott s akkor fogalmazta meg lemondását Arany János.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mintha mindent, ami 1849-ben és utána romlásba ment, nekik kellene és lehetne helyre hozni, úgy dolgoznak ezek a székelyek. Mi lenne ez, ha nem egy új reformkor? Az erdélyiek semmit nem engedhetnek veszendőbe, mert tudva tudhatják, ami arra jut, tízszer annyi időbe és fáradságba kerül a helyrehozása. Itt van ez az Orbán Balázs, ugyebár. Van, aki azt mondta rá, bent az akadémián, hogy ez az ember vagy táltos, vagy futóbolond. Ölbe vette a Kelet világát addig is, amíg Székelyfölddel egyelőre nem tehette. És most itt van Bálint Gábor, Kelet másik szerelmese, mindmáig az egyetlen ember, aki az összes turáni nyelvet ismeri. Ő egyenesen azt vállalta, míg én itt főtitkárkodom az akadémián, hogy a magyarság teljes ázsiai rokonságát idecitálja, mármint Pestbudára, haza, hogy higgyünk egymásnak, legalább mi, a családon belül.
Arany János így tűnődött egymagában, végtelen türelemmel azok iránt is, akik az akadémiában csak azt akarták látni, hogy a féltehetségükkel ők maguk hogy igyekeznek mennyekbe menni. Ha a vérséget kell keresni, el kell valakinek menni Ázsiába is, a mongolokhoz is, százfelé is, míg egyszer az utcán, teveháton, piacon meglegyinti füledet az ismerős beszéd: mintha magyarul szólna vagy ahhoz hasonlatoson. Ezt és ilyesmit ír az akadémiának, aztán azt is ez a Szentkatolnai Bálint Gábor, hogy éppen most tanult meg csuvasul, cseremiszül, hogy a rokon nyelvjárásokat is együvé tudja habarni, összevetni, mi derül ki mindabból.
Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé. Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé! Ezt írtam vala a kapcsos könyvembe. Ezt is. Mert én már a megvizsgált köveket messzire nem vethetem. De csak nézem ezeket a székelyeket, nézem, látom is, nem csak nézem, ahogy elvállalják egy nemzet sorsát elintézésre, mert nekik az sürgős a vesztes szabadságforradalom vérbefojtása után.
Balázs, az Orbán, s ez a Bálint. Most leve belőle tanár az universzitáson, de a katedra mellett küzdenie kell felfedezései elfogadtatásáért. S mi haszna harminc ázsiai nyelv ismeretének, ha Paul Hunsdorfer, a bécsi tanár parancsolja a tudós Bálint Gábornak s az akadémiának, mi az igaz a mi történelmünkben?! A másik székelynek, Kőrösi Csoma Sándornak dehogy is próbált volna egyetlen angol is utasítgatásokba bocsátkozni! Úgy, de úgy támogatták a tudós Sándort, ahogy most Hunsdorfer–Hunfalvy kiebrudalja Bálintot.
– Valaki jár odakinn, Márton. Eressze be, ha ide akar – szólt a szolgának Arany János, az akadémia elöregedett főtitkára. – Nem szökhetek már én sem egy helyett kettőt.
– Hát ott az ördög, ahol emlegetik, való igaz – fogadta a vendéget az idős költő Arany János.
– Ahol szidnak, én onnét se menekülök, főtitoknok uram, János – ezzel robbant be a csöndbe Szentkatolnai uram, az egyetemi tanár. – Azt a rengeteg ázsiai nyelvet én megtanultam, megdolgoztam vélük s érettük, de egyiken se szidtak még sose.
– Jer ide, Bálint Gábor, ülj mellém egy órácskát délidőben. Éppen véled, meg Orbán Balázzsal, a másik székellyel foglalatoskodtam gondolatban, erre megjelensz a legjobbkor s élve. Tudod-e…
– Annyi mindent nem tudok még, s minél többet igen, egyre nő, amit nem…
– Hányszor gondoltam eddig is arra, be nagyon mennék én veled Ázsiába, de hát engem már senki nem hív, nem viszen, ez a Zichy Jenő gróf se. Hasznomat se vennétek amott.
– A sok nyelv mind szerszám nekem, összehasonlítás, összevetés. De a Toldiért annyi mindent odaadnék, igen én! Ma is csoda annak a magyar nyelvezete, maga a csoda. Az a helyzet, hogy nekünk, magyaroknak még a történeti eredetünköt is eltagadják. Idegenek állítják, hogy a magyarok történetéről biztosat nem lehet tudni. Hát s már aki! Ezeknek a tanát én nyíltan mételytannak nyilvánítom. Sem nyelvészeti, sem történeti megállapításaik fapénzt sem érnek. Kényelmi tekintetből az akadémiai emberek hallani sem akarnak az ázsiai török–tatár fajú népekről. Arról sem, miért tiltja az itthoni bécsi idegenség a vérrokonainkat mitőlünk…
Délutánba hajlott ez a nap is az Úr 1876. esztendejében. Ebédelni mentek csendes kis házba, Arany kedves, tűnődésre alkalmas zugába.
– Hát Orbán Balázs felől valamit, Gábor, hátha… De egyél is, miközben…
Az akadémia még nem is tudta, hogy ott s akkor fogalmazta meg lemondását Arany János.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. május 11.
KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet
2015. május 12.
Egészségügyi kártya – Titkosszolgálatok fogságában
Az egészségügyi kártyarendszer a Különleges Távközlési Szolgálat és a Román Hírszerző Szolgálat felügyelete alatt működik – jelentette ki Victor Ponta miniszterelnök szombaton. Dr. Antal Álmos, a Fogolyán Kristóf Megyei Kórház orvos igazgatója ezt igen veszélyesnek és Európában példa nélkülinek tartja, úgy értékeli: a biztosítottak pénzén egy igen drága nyomkövető rendszert építettek ki, amely egyáltalán nem az egészségügy érdekeit szolgálja.
Az egészségügyi rendszert sehol a világon nem követik vagy biztosítják a titkosszolgálatok, nálunk az adatokat raktározó szervert a Különleges Távközlési Szolgálat bukaresti központjában helyezték el, és az egészet a titkosszolgálat működteti. Ez nemcsak Ponta nyilatkozatából derült ki, az egészségügyi biztosító igazgatója, Vasile Ciurchea is kijelentette már januárban – idézte fel Antal Álmos. Azt állítják ugyan, hogy csupán védelmet biztosítanak, nem nézhetik meg az adatokat, ám ez nehezen hihető, főként hogy csak a titkosszolgálatok alkalmazottjainak adatait zárolták, az egyszerű civileknek minden lépése nyomon követhető. Az orvosokat köti a titoktartás, csak bírósági végzéssel kötelezhetőek egy kórlap kiadására, ám a titkosszolgálatok immár minden mozdulatunkat követhetik, és akár vissza is élhetnek az információval – véli Antal Álmos. Hihetetlennek tartja, hogy az ezt szabályozó törvényt megszavazta a parlament, és nem figyelt fel senki rá, pedig sokat elárult az is, hogy az egészségügyi kártyarendszer kiépítésénél nem a biztosító adatait vették alapul, nem a személy biztosítotti minőségéből indultak ki, hanem a belügyminisztérium adatbázisát használták. Antal Álmos meglátása szerint sokkal okosabb lett volna, ha ehelyett az alapellátást szervezték volna újra, a titkosszolgálatoknak kifizetett pénzekből inkább védőnőket alkalmaznak a családorvosok mellé. Ugyanakkor azt is kétségesnek tartja, hogy a miniszterelnök által emlegetett, így megtakarított 300 millió euró valóban a rendszerben maradna, hasonló ígéret már sokszor elhangzott, de nyomát nem látták a pénznek. Szerinte a jelentős pénzelfolyás egyébként sem a betegek, orvosok, gyógyszertárak szintjén keletkezett, hanem a gyógyszergyártók, a különböző beszállítók, a nagy beruházások vonalán, azt pedig kártya nélkül is meg lehetett volna állítani.
A megyei kórház orvos igazgatója azt is szóvá tette, hogy bő egy hete, miniszteri utasításra törvénytelenségre kötelezték a kórházakat, járóbeteg-rendelőket, családorvosokat. Május elsején életbe lépett az a jogszabály, amely előírja, hogy csak egészségügyi kártyával rendelkező pácienseket láthatnak el, azonban a rendszer hibái miatt múlt hétfőn arra szólított fel minden érintetettet a tárcavezető, hogy kártyák hiányában is kezeljék a hozzájuk fordulókat, és az említett jogszabályt talán csak a most szerdai kormányülésen módosítják.
„Ha most ellenőrizné a számvevőszék a kórházat, teljesen törvényen kívül találnának. Miközben van példa arra, hogy egy elírt időpontért, egy rossz helyre tett vesszőért is megkötnek egy polgármestert, ezt lehet?” – tette fel a kérdést.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az egészségügyi kártyarendszer a Különleges Távközlési Szolgálat és a Román Hírszerző Szolgálat felügyelete alatt működik – jelentette ki Victor Ponta miniszterelnök szombaton. Dr. Antal Álmos, a Fogolyán Kristóf Megyei Kórház orvos igazgatója ezt igen veszélyesnek és Európában példa nélkülinek tartja, úgy értékeli: a biztosítottak pénzén egy igen drága nyomkövető rendszert építettek ki, amely egyáltalán nem az egészségügy érdekeit szolgálja.
Az egészségügyi rendszert sehol a világon nem követik vagy biztosítják a titkosszolgálatok, nálunk az adatokat raktározó szervert a Különleges Távközlési Szolgálat bukaresti központjában helyezték el, és az egészet a titkosszolgálat működteti. Ez nemcsak Ponta nyilatkozatából derült ki, az egészségügyi biztosító igazgatója, Vasile Ciurchea is kijelentette már januárban – idézte fel Antal Álmos. Azt állítják ugyan, hogy csupán védelmet biztosítanak, nem nézhetik meg az adatokat, ám ez nehezen hihető, főként hogy csak a titkosszolgálatok alkalmazottjainak adatait zárolták, az egyszerű civileknek minden lépése nyomon követhető. Az orvosokat köti a titoktartás, csak bírósági végzéssel kötelezhetőek egy kórlap kiadására, ám a titkosszolgálatok immár minden mozdulatunkat követhetik, és akár vissza is élhetnek az információval – véli Antal Álmos. Hihetetlennek tartja, hogy az ezt szabályozó törvényt megszavazta a parlament, és nem figyelt fel senki rá, pedig sokat elárult az is, hogy az egészségügyi kártyarendszer kiépítésénél nem a biztosító adatait vették alapul, nem a személy biztosítotti minőségéből indultak ki, hanem a belügyminisztérium adatbázisát használták. Antal Álmos meglátása szerint sokkal okosabb lett volna, ha ehelyett az alapellátást szervezték volna újra, a titkosszolgálatoknak kifizetett pénzekből inkább védőnőket alkalmaznak a családorvosok mellé. Ugyanakkor azt is kétségesnek tartja, hogy a miniszterelnök által emlegetett, így megtakarított 300 millió euró valóban a rendszerben maradna, hasonló ígéret már sokszor elhangzott, de nyomát nem látták a pénznek. Szerinte a jelentős pénzelfolyás egyébként sem a betegek, orvosok, gyógyszertárak szintjén keletkezett, hanem a gyógyszergyártók, a különböző beszállítók, a nagy beruházások vonalán, azt pedig kártya nélkül is meg lehetett volna állítani.
A megyei kórház orvos igazgatója azt is szóvá tette, hogy bő egy hete, miniszteri utasításra törvénytelenségre kötelezték a kórházakat, járóbeteg-rendelőket, családorvosokat. Május elsején életbe lépett az a jogszabály, amely előírja, hogy csak egészségügyi kártyával rendelkező pácienseket láthatnak el, azonban a rendszer hibái miatt múlt hétfőn arra szólított fel minden érintetettet a tárcavezető, hogy kártyák hiányában is kezeljék a hozzájuk fordulókat, és az említett jogszabályt talán csak a most szerdai kormányülésen módosítják.
„Ha most ellenőrizné a számvevőszék a kórházat, teljesen törvényen kívül találnának. Miközben van példa arra, hogy egy elírt időpontért, egy rossz helyre tett vesszőért is megkötnek egy polgármestert, ezt lehet?” – tette fel a kérdést.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)