Érdekvédők?
Nagyon befagyasztotta a tél erdélyi magyar közéletünket, az ünnepek előtti erőteljes nekilendülés után Csipkerózsika-álomba szenderült az érdekvédők sokasága, olyan csend és béke honol, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Karácsony előtt még ezreket toboroztak utcára a magyar himnusz és a székely zászló védelmébe, s bár hittük, aztán az év fordultával, az ünnepek múltával újjáéled a tiltakozás, nem történt semmi. Pedig a büntetést nem törölték, a román hatalom nem tért jobb belátásra, jelzi itt is, ott is, hogy semmi nem változott: Erdőszentgyörgyön bírságot osztogatnak a zászlók kitűzéséért, Udvarhelyen meghurcolják azokat, akik gyertyát gyújtanak Wass Albertre emlékezvén, nálunk a Székelyföldet jelző SIC-táblát távolítaná el a prefektus. Ők folytatják, ahol decemberben abbahagyták, a mi vezetőink, politikusaink hallgatnak.
Három párt is az erdélyi magyarság „igazi” érdekvédője szeretne lenni. A legnagyobb, az RMDSZ minden bizonnyal a kormányból való kitántorgást próbálja kiheverni, no meg ünnepel. Fennállásának 25 évét idézi, nem egyszer, hanem hetente, naponta, majd minden városban, faluban. Műsorok, szónoklatok, fogadások dicsőítik az elmúlt negyedszázad rendkívül eredményes munkáját, vezetők sorjázzák a sikereket, méltatják egymást és önmagukat. Miért e hatalmas propaganda? Szeretnék visszanyerni egykori támogatottságukat, hitelüket, az „erdélyi magyar emberek bizalmát”, mint mondogatják. Szép szavakkal, mert cselekvésnek nyoma sincs, hiába ígérték, a parlamenti ülésszak végéig nem terjesztették be a kínkeservesen, kampányra összetákolt autonómiastatútumot, sőt, már a közvita sem téma, nemhogy a román, de a magyar közvéleménnyel sem próbálják elfogadtatni megoldásjavaslatukat. Folytatják, amit két évtizede elkezdtek: a halogatást, a kis lépésekkel araszolgatást, mely mára egyet előre, kettőt hátra tánccá alakult. Eltűnt a porondról a két kis párt is. Az MPP próbál kikecmeregni az önmagának állított csapdából, abból, hogy hol szövetségre lép az RMDSZ-szel, hol ellene szónokol, az EMNP pedig nem tud magához térni sorozatos kudarcaiból, belső ellentétek zilálják szét az amúgy is maroknyi csapatot, zárt ajtók mögött, titokban tartott tisztújító üléseken mentenék, ami még menthető. Már a nemzeti oldal egyesítése sem téma, az egymásra acsargás kioltja a szándékot. Itt állunk hát 2015 januárjának vége felé. Az elmúlt negyed század hozott ugyan eredményeket, de sorsunk továbbra is kisebbségi, újra és újra bebizonyosodik, szerzett jogaink visszavonhatóak, fontos, megmaradásunkat szolgáló célkitűzéseink reménytelenül távoliak. Politikusaink pedig, ha nem egymást vesézik, sebeiket nyalogatják, nem az erdélyi magyarság jövőjét, pártjukat próbálják építgetni. Érdeket védenek, de nem a közét, elsősorban sajátjukat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyílt nap a Szász Domokos Református Szakképzőben
Szüleiken próbálták ki szaktudásukat a tanulók
Nagy volt a sürgés-forgás szombat délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium keretében működő Szász Domokos Református Szakképzőben.
A tanintézmény első félévének végén nyílt napot tartottak, az iskola 78 tanulója bemutathatta családjának, mit sajátított el tanulmányai első pár hónapjában. Kovács Tibor iskolalelkésztől, a szakképző felügyelőjétől megtudtuk: a nyílt nap a szülőkkel való minél jobb kapcsolattartást is elősegíti. A szakácsjelöltek öt csoportban főztek szüleiknek, a jövendőbeli fodrászok a családtagok haját fésülgették, a víz-gázszerelők csöveket illesztettek össze, míg a villanyszerelők a gyenge áramú berendezések működését mutatták be az érdeklődőknek A Kálvin/Câmpeni utcai ingatlant, amelyben régebb a faipari líceum működött, 2013-ban kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A magyar kormány által több százezer euróval támogatott szakiskolát tavaly avatták fel. Jelenleg három szakosztály működik, jövőre újabb három osztállyal bővül.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen Kata falujában
Oltfej ikerfalujának, Étfalvazoltánnak múltját megirigyelhetné sok más település. Veretes helytörténete telis-tele jeles eseményekkel. Két műemlék jellegű temploma, erdőségei, termékeny talaja van, és ha netalán aszály lépne fel, a két település között folyik el az Olt, s „nem jöhet olyan szárazság, hogy abból ne tudjon inni a jószág”. Jeles családjai szép és nemes emlékeket hagytak a maiakra, s a múltnak képe, ha voltak is itt szomorúbb események, leszépült – a falu mai élete azonban válságos.
Jó minőségű, szép kivitelezésű községtérképet adott ki a gidófalvi községvezetés, amelyen sok értékes helynév szerepel. A mappa hátoldalán rövid kétnyelvű településbemutatókat olvashatunk. Étfalvazoltánról Lemhényi Katalin tanítónő adja tudtunkra, hogy Étfalva neve Benkő József szerint Ethe nevű székely őstől származik, Kállay Ferenc szerint pedig Ethele hun királytól. Zoltán neve Erdőelvi Zoltántól, az első erdélyi vajdától eredne. A két falu közigazgatási szempontból 1899-ben egyesült. Terv aszfaltozásra
A Gidófalva központú község önkormányzata nem feledkezett meg a faluról, innen indul a község ivóvízhálózata, korszerű vízház szűri meg a folyó vizét, amelyből az ikerfalu is részesül, s rácsatlakoztatták a szennyvízhálózatot is a központi tisztítóállomásra. Mondhatnánk, közel áll a falu ahhoz, hogy teljes infrastruktúrával rendelkezzék. A lakosság mentalitásának kellene változnia, s főként gazdasági erejének növekednie ahhoz, hogy gyökeret verhessen itt is a pénzt hozó faluturizmus. Korszerű kultúrotthont építtetett ide Berde József polgármester, s modern hidat az Olt folyón. Mindezt ő közölte, de hangsúlyozta: minden további elképzelés csak az anyagiak függvényében kivitelezhető, mert bármennyire fontos a székely kaláka, nagyobb munkálatokban erre alapozni bizonytalan. – Mindenképpen folytatni akarjuk a helybeli tekepálya építését, mert arra van igény a faluban, de fontosabb lenne az Étfalva község déli bejáratánál megkezdett aszfaltburkolat, amely az Olton és Zoltán falun keresztül megteremtené az összeköttetést a Csík felé tartó nemzetközi út és a községközpont között. Ideje volna felszámolni a mindenkori por- és a sártengert a falu között, hogy megváltozzék a településkép. Ehhez uniós pályázat, komoly összeg kellene. A tervezetem nagyjából készen, ha lesz lehetőség, lépni tudok – mondta a polgármester. Az ikerfaluban változások is történtek: háborús emlék áll az étfalvi templom előtt, megújult a zoltáni barokk Czirjék-kapu, kopjafa őrzi Váradi József és az 1854-es forradalmi mozgalom emlékét. Megszűnt az óvoda, veszélyben az iskola
Étfalva ősi óvodája megszűnt, két óvodás és Barabás Csilla óvónő, helybeli tiszteletes asszony az iskolásbusszal Gidófalvára, illetve Angyalosra ingázik. Kilenc alsótagozatos tanuló jár az étfalvazoltáni Bethlen Kata-iskolába, akik esetleg a jövő tanévre is maradnak – tájékoztatott Lemhényi Katalin tanítónő –, de azután annyira lecsökken a gyereklétszám, hogy fennmaradásra semmilyen remény. – Sajnos, egyre gyakoribb jelenség, hogy szűnnek meg falusi iskoláink. Étfalvazoltánban a tanítók és a lelkészek harcoltak, hogy iskolát hozhassanak létre, amelyek most gyermekhiány miatt bezárnak. Nagyon sajnálom – mondta a tanítónő –, mert történelmi emlékmű az iskola épülete, a hagyomány szerint Árva Bethlen Kata tulajdona volt, akinek a nevét 1992-ben vette fel az iskola. – Megszűnik-e az étfalvazoltáni iskola? – kérdeztük Zsigmond Zoltánt, a Czetz János központi iskola igazgatóját.
– Minden bizonnyal meg. Én ezt már a tavaly megmondtam, de mindenki reménykedett – felelte. – Az iskolabusszal meg tudjuk oldani a gondokat fennakadás nélkül, az oktatási-tanítási folyamat nem szenved majd kárt.
– Mi lesz a műemlék jellegű iskola- és az óvoda épületével? – kérdeztük Berde Józsefet. – Nem mondunk le az iskola épületéről, hiszen az évek során mi javítgattuk. Osztálytermet alakítottunk ki, de kellene oda beépített illemhely is, hiszen meglesz annak a jövőbeni funkciója. Meg kell értenie a lakosságnak, hogy addig, amíg 500 ezer lej adóból és 300 ezer büntetésből eredő kinnlevőségünk van, addig nem lehet további fejlesztésről tárgyalni egy faluközösségben. Az óvoda épületére számot tartana az ottani közbirtokosság.
Mi lenne erdőbirtok nélkül?
Erősen le kezdett épülni ez a falu – panaszkodtak a helybeliek. Volt itt a kezdet kezdetén vágóhíd, húsfeldolgozó, nagyobb állatállomány, sütötték a jó házikenyereket, volt német segítség, hoztak mezőgépeket. Ez már mind a múlté. Működik szerencsére a helybeli tejfeldolgozó, ott készül a Robi sajt, néhány gazdának van tehenészete, s akinek nincs pénze, nagy kínnal művelteti földjeit. Szerencsénk van még az erdőbirtokkal. A közbirtokosságtól még kapunk fát. Ide jutott a hajdanában gazdag falu: a kollektívidőket ki sem tudtuk heverni, de arra, hogy ez az uniós világ is ennyire nehéz, nem gondoltunk volna. Nincsen a népnek kitartása. Rossz a közhangulat. – Mekkora a birtoka az erdő-közbirtokosságnak? – kérdeztük Bakk Vilmos elnököt. – Van 349 hektár erdő és 97,2 hektár legelő – felelte –, ami felnyúlik a Bodok-patakába is. Elmondhatom, hogy jó az erdőnk, működünk, de nem könnyű rendezni sorsát. Most kellett megújítanunk az üzemtervet. Most adtunk el 622 köbméter tűzrevaló lábán álló fát, s abból van valamennyi pénzecskénk. Egy kálnoki cég termeli ki. Százhatvankét tagunk van, számuk szaporodik, s a vagyon aprózódik, mert a közvetlen örökösök kihalnak. Legutóbb mindenki kapott egy hektár erdő után 1,5 folyóméter tűzifát. Mi ingyen adjuk a fát, de a tulajdonosnak saját pénzén haza kell szállíttatnia.
– Mit hoz a birtokosságnak legelőterületük?
– Ha mindenki odaállna, és becsületesen elvégezné annak takarítását, hozna is. Sajnos, ez a jó régi szokás ki kezdett maradni. Határozat szerint minden állattulajdonosnak részt kéne vennie, de nem mindenki jött rendesen, csak egy része, szabad idejének függvényében. A vonczi és a csomozi legelőn, mert az ágakat mind beleraktuk a gödrökbe-árkokba, vízmosásokba, a kifizetési ügynökség a tavalyra mind elvágta a támogatásunkat, ők ugyanis csak a zöld felületekre fizetnek, a gödrök-árkok fekete felszínnek számítanak. Szerintük el kellett volna szállítanunk az ágakat-bokrokat, de azok helye úgyis csak árok maradt volna, mert például a zoltáni puszták mind tele vannak vízmosásokkal. Erre idén is számíthatunk, mert a szóban forgó területek nem zöldülnek be. A szabályok szerint a legelőkön levő terebélyes nagy fák alatti területet, ahol nem nő legelésre alkalmas fű, szintén leszámítják az összterületből. Márciusban vagy áprilisban lesz közgyűlésünk, amikor megkapjuk a papírokat a baconi magánerdészettől, s akkor beszámolunk a tagság előtt. Erdészünk, a bodoki Székely János is mindenről tud. Közel állok ahhoz, hogy felmondjak – fejezte be Bakk Vilmos. – Ezt a munkát tovább vinni csak közös erővel, a vezetőség hozzáállásával lehet. Őseink az erdőket megszerezték, mi csak megörököltük, de meg kell őriznünk utódaink számára. Sűrűsödő egyházi gondok
– Félszáznyi olyan egyháztagja van az eklézsiának, akik közel 15 000 lej egyházfenntartási járulékkal tartoznak – tudtuk meg Barabás Béla református lelkipásztortól, aki 31 esztendeje szolgál a gyülekezetben. – Ezzel az összeggel egyenlíteni lehetne az eklézsia mintegy 16 500 lej kinnlévőségét. Negatív a falu demográfiai mutatója: egy gyereket sem kereszteltem, három temetés volt. A lelkész azt javasolta a presbitériumnak, hogy a félszáznyi nem fizető egyháztagot törüljék az egyházközség tagjainak sorából.
A hívek szerint az egyházfenntartási járulék feletti másfajta jövedelmet, termőföldek, egyházi erdők hozadékát, adományokat stb. az egyre romló két templom javítására kell fordítani; az étfalvi harangtorony javítása azonnali feladat lenne.
A lelkész elmondta: ilyen célra semmit nem tudtak összegyűjteni, mert ebből fizették az adókat-illetékeket, s népes családjának, a harangozónak túl kellett és kell élnie az éveket. Ahhoz, hogy a hívek fenn tudják tartani az eladósodott eklézsiát, havi 10 lejes, azaz évi 120 lejes kepére lenne szükség. Sajnos, a lepergett három évtized alatt gáncsoskodás vert gyökeret az egyházközségben, ami ma is tart, s az effajta viszonyulás miatt bomlott meg a németországi testvéregyházukkal, majd a pulai baráti csoporttal addig gyümölcsöző kapcsolat is. A helyzet a lelkész szerint tarthatatlan. – Mi volt az évi beszámoló gyűlés eredménye? – kérdeztük Péter Pál újraválasztott számadó gondnokot. – Csak a hivatalosan meghatározott évi 75 lejes kepével értett egyet a számában megcsappant presbitérium. Sorra kerültek a legégetőbb gondok: az adósság törlesztése, az egyházi javak maradéktalan visszaszolgáltatásának dolga. Nem értettünk egyet a félszáznyi egyháztag kirekesztésével anélkül, hogy velük szóba állhatnánk. Vállaltuk, hogy eljárjuk az adósokat május 30-ig. Azt javasoltuk, hogy állítson be a lelkész egy pénztárnokot, javítsa meg személyes kapcsolatait a községi önkormányzattal, hogy lehessen párbeszédet folytatni mind a fennálló peres ügyekkel, mind egy ravatalozó építésével kapcsolatosan. Összhang nélkül nincsen jó viszony és megfelelő templomlátogatás sem – fejtette ki a presbitérium véleményét Péter Pál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templom és iskola
Megjelent Tibád Sándor új könyve a helyi közoktatásról
A berecki könyves kultúra újabb kötettel gazdagodott. Tibád Sándor Templom és iskola /Sepsiszentgyörgy, 2014/ című kötete emberi gáncsoskodások miatt a könyvkiadás kálváriáját járta végig az elmúlt évtized során. Végül megjelenéséhez dr. Páll Andor cégvezető nyújtott anyagi támogatást, míg nyomdai előkészítését a sepsiszentgyörgyi Dávid Péter vállalta fel, és a budapesti Pharma Press Nyomdaipari Kft. műhelyében látott napvilágot.
A kiadvány összegyűjtött anyagával felöleli Bereck oktatásának múltját a kezdetektől napjainkig. Tibád Sándor kutató fáradozásának, kötetre terjedő gyűjtésének köszönhetően hiánypótló könyvet vehetünk kézbe.
Levéltári adatok segítségével, dokumentumok tükrében tekinthetünk vissza a berecki oktatási–képzési intézményrendszerre, amely rendeltetése szerint kultúraközvetítő szerepet is betöltött több generáció életében. A könyv lapjain nemcsak a hosszú évek során lepergett közoktatási eseményekről olvashatunk, hanem pedagógusok és egykori diákok kitűnő visszaemlékező írásait lapozhatjuk fel, amelyekben vallomást tesznek arról, hogy az iskolán keresztül hogyan kötődnek mélyen a helyi közösséghez. A könyv soraiból az is kitűnik, hogy a berecki közoktatás mindig magas színvonalú volt, ahol lelkes pedagógusok mindenkori tantestülete igyekezett fokozni a tanulók iskolai teljesítményét, és nemes munkájával szolgálta az iskolai oktatás ügyét.
Könyvismertető soraimat Takáts Gyula költeményének soraival zárom: „Ágyútlan váraink vén iskolák,/ ti vagytok várai jövőnknek.” Ne legyen e könyv csak visszatekintés a múltra, hanem legyen útmutató és eligazító jel is azoknak, akik jövőt akarnak építeni. Segítsen pedagógusoknak abban, hogy jobban közel tudjanak férkőzni az ötletgazdag gondolkodásmóddal rendelkező diákok lelkéhez. A tanulók pedig érezzék, hogy személyes elfogadásukon keresztül tanáraikból törődés és szeretet árad feléjük.
Balogh András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Végleges: négy év letöltendőt kapott Nagy Zsolt
Az alapfokon kiszabott öt évnél enyhébb, négyéves letöltendő szabadságvesztésre ítélte kedden jogerősen a bukaresti legfelsőbb bíróság Nagy Zsolt egykori távközlési minisztert a stratégiai privatizációk perében.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő Codruţ Şereş volt gazdasági miniszter négy év nyolc hónap letöltendő börtönbüntetést kapott.
Nagy Zsoltot, az RMDSZ volt ügyvezető elnökét 2013 decemberében alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság háromtagú tanácsa bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt. Ugyanezt az ítéletet szabták ki Kerekes Gábor volt távközlési államtitkárra is, miközben Şereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték, de csupán a súlyosabb büntetést kell letöltenie. Kerekesre kedden négy év letöltendő börtönbüntetést szabtak.
Kerekes – akik korábban betöltötte az RMDSZ gazdasági alelnöki tisztségét – ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Codruţ Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek. A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadó cég képviselője építette ki, akit alapfokon kémkedés miatt 11 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a pert.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Végleges: négy év letöltendőt kapott Nagy Zsolt
Az alapfokon kiszabott öt évnél enyhébb, négyéves letöltendő szabadságvesztésre ítélte kedden jogerősen a legfelsőbb bíróság Nagy Zsolt egykori RMDSZ-es távközlési minisztert a stratégiai privatizációk perében.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő volt gazdasági minisztert négy év nyolc hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Kerekes Gábor volt távközlési államtitkár Nagyhoz hasonlóan négy év letöltendő szabadságvesztést kapott.
Nagy és Şereş kedden fel is adta magát az Ilfov megyei rendőrségen.
Mint arról beszámoltunk, Nagy Zsoltot, aki 2004 és 2007 között állt a távközlési tárca élén, 2013 decemberében alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt.
Ugyanezt az ítéletet szabták ki alapfokon Kerekes Gáborra is, miközben Sereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték. Kerekes ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt: ártatlan vagyok
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a privatizációs pert.
A 2013-as alapfokú ítélet után kiadott nyílt levelében azt írta: a tárgyalás során nem adtak lehetőséget érdemi védelemre, és mások telefonbeszélgetései alapján vádolták meg. Az ellene felhozott vádak kapcsán leszögezte: miniszteri mandátuma idején egyetlen privatizáció sem zajlott.
„Tanácsadókat választottunk ki a Romtelecom állami részvényeinek tőzsdei jegyzése, illetve a SNR privatizálása érdekében. A postánál két folyamat zajlott: átszervezési tanácsadó kiválasztása (ez megtörtént) és a privatizációs tanácsadó kiválasztása (ezt a folyamatot leállítottuk). Fontos elmondanom, hogy egyik nemzetközi versenytárgyalás kapcsán sem kaptunk egyetlen óvást se” – jegyezte meg a volt miniszter.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek. Az exminiszter keddi börtönbe vonulásakor nem kívánta kommentálni az ítéletet, csak azt kívánta mindenkinek, hogy „a független román igazságszolgáltatás járjon el vele szemben.”
A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, valamint a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A kedden elítélt vádlottak között ott van Kerekes Gábor volt távközlési államtitkár (négy év szervezett bűnözői csoportban való részvétel miatt), a román–brit állampolgárságú Mircea Călin Flore (4,6 év kémkedés miatt), a londoni központú Credit Suisse Europe Ltd. igazgatóhelyettese, Michal Susak cseh állampolgár (4,8 év kémkedés miatt), Musztafa Oral török állampolgár (3 év bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt), Mihai Radu Donciu volt távközlési minisztériumi tanácsos (5 év bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt), Mihai Dorinel Mucea volt privatizációs hatósági elnökhelyettes (4,6 év hazaárulás miatt), valamint a bolgár Vadim Don Benjatov, a Credit Suisse First Boston CSFB (Europe) Ltd. korábbi alkalmazottja (4,6 év kémkedés miatt).
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadócég képviselője építette ki, akit kémkedés miatt 5,2 év szabadságvesztésre ítéltek – ez a legnagyobb büntetés.
A bíróság egyébként az összes vádlottra alacsonyabb büntetést rótt ki az alapfokú ítélethez képest. Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
A főügyészség szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes főosztálya (DIICOT) azt állította, Nagy Zsolt többek között abban támogatta a Sztancsev-csoportot, hogy a versenytárgyaláson megszerezhesse a Román Posta és a RomTelecom privatizációjában közreműködő tanácsadói megbízatást.
A közvádlók telefonbeszélgetések lehallgatására és az érintettek megfigyelése alapján készített videofelvételekre alapozták a büntetőeljárás elindítását. Bukaresti sajtóértesülések szerint a nyomozati anyag megemlíti, hogy Nagy Zsolt nyilvános helyeken, tehát nem hivatalos keretek között többször találkozott a privatizációban érdekelt bolgár tanácsadóval, akivel az ügyészek szerint meglehetősen bizalmas viszonyt ápolt.
A hírszerző szolgálat már 2005 óta lehallgatta Codruţ Şereş telefonbeszélgetéseit, hogy kiderítsék, milyen viszonyt ápol Sztancsevvel, és hogyan járt el az Electrica Muntenia, a Hidroelectrica, a Romaero, az Avioane Craiova, a Romtelecom, valamint a Román Posta privatizációs ügyleteiben.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke megdöbbenésének adott hangot az ítélet kapcsán. A Maszol.ro szerint úgy vélte, érthetetlen a döntés, mivel nem történt semmilyen privatizáció, ennek nyomán károkozás sem. Azt mondta: lélekben Nagy Zsolttal van.
Hasonlóan nyilatkozott a Veled vagyunk Zsolt nevű Facebook-csoport is. „Értetlenül és fájdalommal vesszük tudomásul a bíróság döntését. Kilenc év rémálom után egy igazságtalan döntés született: koholt vádak alapján, bizonyítékok hiányában ma ártatlanul elítéltek egy embert – Nagy Zsolt a romániai politikai és igazságügyi rendszer áldozata lett. Mi továbbra is, a végsőkig hiszünk Zsolt ártatlanságában. Bízunk abban, hogy az igazság ki fog derülni. A küzdelmet nem adjuk fel” – áll a közleményben.
Egyébként nem ez Nagy egyetlen büntetőügye. A legfelsőbb bíróság tavaly januárban négy év felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta hatalommal való visszaélésért a Román Posta telekügyében zajló perben.
A volt tárcavezetőt Tudor Chiuariu volt igazságügy-miniszterrel együtt azzal vádolta az ügyészség, hogy egy kormányhatározattal segítettek magántulajdonba átjátszani egy – a reális érték töredékére felértékelt – bukaresti állami ingatlant, amelyet a Román Posta tőkeapportként vitt be egy magáncégekkel közös vállalkozásba. A nyomozó hatóság szerint ezzel 8,6 millió eurós kárt okoztak az államnak. A második perben jogerőssé vált ítélettel a felfüggesztett börtönbüntetés is letöltendővé válik.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Mezei: ha bűnösnek találnak, vállalom a felelősséget
Miután a Maros Megyei Törvényszék szabadlábra helyezte, szerdán hivatalában fogadta a sajtó képviselőit Mezei János. A gyergyószentmiklósi polgármester részletesen beszámolt a DNA-vizsgálat két napjáról.
Szemmel láthatóan nem rendítette meg súlyosan a 24 órás őrizetbe vétellel járó megbilincselés, a fogdában töltött idő a polgármestert. Jó kedéllyel, vidáman számolt be tapasztalatairól. Ennél „keményebb” volt – fejtette ki –, amikor hajnali hatkor dörömböltek a „maszkosok” lakása ajtaján, és gyermekei, felesége jelenlétében forgatták fel a házát, minden egyes papírfecnit összegyűjtve, bizonyítékokat keresve. Megjegyezte, hogy az erődemonstrációt leszámítva, az ügyészek és mindenki más, aki részt vett a házkutatásban vagy az egész akcióban, emberségesen, korrektül viselkedett, ahogyan az elvárható ilyen esetekben.
Az a bizonyos 400 négyzetméteres terület, amelynek eladása miatt a feljelentés történt, nem is volt már a Monturist kezelésében, amikor eladták – jegyezte meg. A cég törzstőkéjéből ugyanis már évekkel korábban, Pap József polgármester mandátuma alatt kivették azt. „Nem történt lopás, csalás. Az én szerepem annyi volt, hogy aláírtam a terület eladásáról szóló dokumentumot, amikor már minden illetékes szakember, a helyi képviselő-testület és a prefektúra sem talált benne kivetnivalót” – mondta Mezei.
A 400 négyzetméteres területet, amelyen a Gyilkos-tóhoz közeli úgynevezett Zöld Ház áll, 2006-ban kivette az akkori önkormányzati képviselő-testület a Monturist törzstőkéjéből, és hosszú távra, 49 évre koncessziós szerződéssel bérbe adták a Portik Csaba vállalkozó tulajdonában lévő Porturist Kft.-nek. A Porturist vásárolta meg később az általa használt, saját tulajdonú ház alatti területet. Amikor az adásvételi szerződés megköttetett, már évek óta nem volt a Monturist törzstőkéjének része, így kár sem érhette a céget.
A Monturist vezetője, Virág Zsolt tavaly több alkalommal is kinyilvánította, hogy szerinte nemcsak a DNA által most vizsgált adásvétellel károsították a céget, hanem további területeket is jogtalanul vett ki a gyergyószentmiklósi városvezetés a Monturist törzstőkéjéből, konkrétan 1,7 „eltulajdonított” hektárról beszélt.
Mezei erről is elmondta az álláspontját: Gyergyószentmiklós akkori vezetése 1997-ben 49 évre adta koncessziós szerződéssel bérbe a tó körüli területeit. Ezek közül azonban többet az idők folyamán visszaigényeltek jogos tulajdonosaik, és ezeket vissza kellett szolgáltatni. Így több lépcsőben valóban 1,7 hektárral apadt a Monturist törzstőkéjéhez tartozó terület, részben a korábbi városvezetések mandátuma alatt, részben az elmúlt hat évben, és mindegyik esetben az önkormányzati képviselő-testület, az illetékes földosztó bizottság és a prefektúra jóváhagyásával történtek ezek a visszaszolgáltatások.
A zsarolási vád kérdését is megválaszolta a polgármester. Pár hete, felhívta őt Virág Zsolt, aki egy magánbeszélgetés során arra akarta rávenni, tegyen le arról a szándékáról, hogy a területeket visszavegye a Monturisttól. A polgármester erre felszólította Virágot, mondjon le a cég vezetéséről, adja be a felmondását és ne akadályozza a hatóságok munkáját, hogy kiderítsék, hol van az a pénz, amit a Monturist a Gyilkos-tónál tevékenykedő kereskedőktől beszed. Ebből a városnak nem származott semmilyen jövedelme, miközben a Monturist mind az önkormányzat, mint az állam felé több tízezer lejes adótartozást halmozott fel. Ezen a beszélgetésen Virág Zsolt titokban hangfelvételt készített, és erre alapozza a zsarolás vádját.
A kedd délutáni marosvásárhelyi tárgyalás nem a DNA vádjairól döntött, hanem arról, hogy nincs szükség a polgármester 30 napos vizsgálati fogságba helyezésére. Ugyanakkor a Maros Megyei Törvényszék 60 napos hatósági felügyeletet rendelt el Mezei ellen. A hatvan nap alatt köteles jelentkezni a vádhatóságnál vagy a bíróságon, ahányszor csak hívják. A rendőrség által elkészített felügyeleti programnak megfelelően vagy ahányszor csak hívják, jelentkeznie kell a gyergyószentmiklósi rendőrségen. Az országot nem hagyhatja el, nem kommunikálhat Virág Zsolttal, testvérével, Virág Józseffel és az ingatlant megvásárló Portik Csabával. A törvényszék döntése nem jogerős, a DNA megtámadhatja.
„Ha bűnösnek találnak, vállalom a következményeket, de addig is hagyjanak dolgozni, mert volna fontosabb tennivaló bőven a városban” – fogalmazott a polgármester.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Megjelent az Erdélyi Gyopár idei első lapszáma
Azt szokás mondani a kisgyerekeknek, nézz a lábad alá. Az Erdélyi Gyopár szerkesztői most azt javasolják olvasóiknak, nézzenek fel az égre. A kiadvány felelős szerkesztője szerint azért, hogy a csillagokat észrevegyék, és megmutassák gyerekeiknek is. De más okkal is szemlélődhetnek a magasban: hogy amit ott látnak, Munzlinger Attila fotóin viszontlátva ismerősnek érezhessék. Az idei év első lapszáma kicsit eltér a szokványostól, nem csak a földi, az égi értékekből is többet mutat a megszokottnál.
Ami a lap tartalmát illeti, hosszú felsorolásba kezdhetnénk, de csak néhány cikkre hívjuk fel a figyelmet, helyet hagyva a felfedezés örömének is. Azt viszont nem hallgathatjuk el, hogy újra lehet jelentkezni az EKE-napi pályázatra minden diáknak, elemistától a gimnazistákig. A nyereményeket még titok övezi, de biztos, hogy érdemes benevezni, fogalmazáshoz látni. A téma ezúttal egyszerű, és csak kedv kérdése, hogy a beküldött pályamunkát egy szó jellemezze: nagyszerű.
Az idei első lapszámban továbbá olvashatnak arról, hogy az Erdélyi Kárpát-Egyesület tisztújító közgyűlése óta milyen események történtek az országos szervezet szintjén, illetve az utóbbi két hónapban mit csináltak, merre jártak az EKE-osztályok. Visszaemlékezés és megemlékezés egyaránt helyet kap ezúttal is, az utóbbiak közül csak egyet emelünk ki: 25 éves a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület.
Olvashatnak tábori túraajánlókat, ismerkedhetnek a hargitafürdői büdös gödörrel, a testünk- lelkünk egészségére szolgáló gyógynövényekkel, de akár a korai lila pénzecskegombával is, melynek keresésére érdemes elindulni.
A kéthavi kiadvány új rovattal bővül az új évtől. Ennek címe Szélárnyékban, célja pedig, hogy menedékházakat mutasson be tapasztalat alapján, aktuális árakkal és lehetőségekkel, illetve ismertesse az onnan kiinduló túraútvonalakat. A sorozat első részeként a Fogarasba hívjuk Önöket, melegen ajánlva szállásként a Barkács menedékházat.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavonta megjelenő, természetjárás, honismeret, környezetvédelem témaköröket felölelő kiadványát keresse az EKE-osztályoknál vagy az elofizetes@eke.ma e-mail címen!
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzeti érdek SRI-szemszögből
Amennyire nagy „játékos-elnök” volt Traian Băsescu, pont annyira akcióban próbált lenni a legfontosabb román titkosszolgálat élén kinevezettje, a héten végre lemondott George Maior.
Hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) feje jócskán túllépte hatáskörét, nem újdonság. Jómagam épp ebben a rovatban kifogásoltam tavaly nyáron azt a Maior-interjút, amiben a „titkosszolga” állást foglalt olyan kérdésekben, amelyek nem rá tartoznak: a területi autonómia ügyében, amelyet „19. századi magyar nemzetpolitikai törekvésnek” bélyegzett, s kifejtette, azon lesznek, hogy ezt meggátolják. De az ország „nemzeti érdekét” megfogalmazva szót ejtett az igazságszolgáltatás függetlenségéről, az ország energiapolitikájáról, a Németországgal való viszonyról, az oroszokkal való párbeszédről is – úgy nézett ki abban a pillanatban, mintha elnökjelöltségét készítette volna elő, főleg, hogy meg is lebegtette esetleges lemondásának lehetőségét az elnökválasztás kontextusában. Túlkapását akkor még az RMDSZ nagy öregjei, Borbély László és Verestóy Attila is elítélték, pedig egyikük sem „vádolható” túl autonómiapárti állásponttal. Az elnökválasztás előtt aztán hirtelen mint miniszterelnök-jelölt bukkant fel George Maior neve, méghozzá az államelnökjelölt Victor Ponta rövid listáján, igaz, nem az első helyen. Klaus Johannis székfoglalása után ezért is volt furcsa, hogy az új elnök látszólag nem akart személycserét a SRI élén: közvetetten néhány napja még erre tett utalást.
Aztán kipattant a botrány a SRI és az Alkotmánybíróság között, s hirtelen minden megváltozott. George Maior élesen bírálta az Alkotmánybíróságnak azon döntését, amellyel elutasították a bírói mandátum nélküli megfigyelések lehetőségét. Ez már a jelek szerint túl sok volt Johannisnak, ő is észrevette, hogy nyolcéves SRI-igazgatói mandátuma ellenére Maior kevésbé „szakmai”, mint szeretné. Nemcsak beleszól az ország bel- és külpolitikájába, minősíti Románia polgárai egy részének politikai törekvéseit, azzal, hogy véleményt mondott az Alkotmánybíróság döntéséről, a demokratikus berendezkedés egyik alapszabálya ellen vétett súlyosan: a hatalmi ágak szétválasztásáról van szó.
Több mint ironikus, hogy a nyáron még az igazságszolgáltatás függetlenségéről papoló Maior éppen az igazságszolgáltatás feletti nyomásgyakorlás miatt veszi kalapját. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a legnagyobb román titkosszolgálat feje mennyire opportunista volt.
Az sem segített valószínűleg Maiornak, hogy elárulta: beépített ügynököket tartanak a különböző sajtóorgánumok szerkesztőségeiben. Ez persze jó ideje már nem titok: az egykor mérvadónak számító Robert Turcescu televíziós újságíró maga ismerte be, hogy ő is egy ilyen beépített ügynök volt. Maior arra hivatkozott, hogy nincs több sajtóbeli ügynökük, mint a nyugat-európai demokráciákban működő titkosszolgálatoknak. De vajon mi az ilyen ügynökök feladata Európa azon táján? Vajon az-e, hogy kulcspozíciókat szerezzenek a kiadóknál, szerkesztőségekben, s jelentősen befolyásolják a sajtótermékek irányultságát, a médiumok politikáját? Vajon hogy jutott oda a romániai sajtó az elmúlt években, hogy igazi harcos kutyából ilyen vagy olyan politikai és gazdasági érdekek kiszolgálójává váljon, s az újságírói legyen az egyik legjobban lenézett szakma? S mennyi közük van ehhez a saját „nemzeti” érdekeiket védő „titkos” szolgálatoknak?
Ne feledjük, ha a sajtó nem látja el hivatását, az a társadalom egészségének igencsak árt. Az ilyen jellegű titkosszolgálati beavatkozás a sajtó dolgaiba nemcsak káros, egyenesen mérgező. Ezért csak csatlakozni tudok a román közszolgálati televízió elnök-vezérigazgatójának felszólításához. Stelian Tănase szerdán nyílt levélben fordult Florin Codlea ideiglenes SRI-vezetőhöz, hogy hívja vissza az ügynököket az intézményből. A vezérigazgató mellett kilenc médiaegyesület is kéri a hírszerzést, hogy vonja ki „munkatársaikat” a médiából. Azt is javasolják a parlamentnek, foglalják bele a nemzetbiztonsági törvényekbe, hogy a hírszerzés többé nem szervezhet be médiában dolgozókat.
Nekem úgy tűnik, inkább ez volna a nemzeti érdek, nem az autonómiatörekvések gátolása. Nem igaz, kedves SRI?
Rédai Attila |
Székelyhon.ro

A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Udrea ellentámadásban: feljelentette a SRI-vezért
Ellentámadásba lendült Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke, aki azonban az ellene csütörtökön pénzmosás és hamis vagyonbevallás leadása gyanúja miatt indított bűnvádi eljárás miatt felfüggesztette magát a pártelnöki tisztségből.
A politikusnő az ellene felhozott vádakra reagálva pénteken este a HotNews hírportálnak adott interjúban közölte: feljelentést tett Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügyvivő igazgatója ellen, mert őt sejti az ellene indult „lejárató” kampány mögött.
Udrea szerint tavaly nyáron Sebastian Ghiţă, a SRI-hez közel álló korábbi vezető szociáldemokrata pártiüzletember-politikus, aki gyakran találkozott Coldeával, egy kávézóban közölte vele, hogy Coldea gyűlöli őt, mivel a SRI mellett „alternatív információforrásként” szolgált Traian Băsescu decemberben leköszönt államfő számára.
Hozzátette: nem volt ugyan baráti viszonyban Ghiţával, de az többször is ellátta hasonló, bizalmas információkkal, vélhetően azért, mert egyszerre akart jóban lenni Băsescuval és pártbeli elöljárójával, Victor Ponta miniszterelnökkel is. A politikusnő szerint Alina Bica, a Szervezettbűnözés- és Terrorizmusellenes Ügyosztály (DIICOT) – időközben előzetes letartóztatásba helyezett – főügyésze arra panaszkodott, hogy Coldea nyomást gyakorolt rá több ügyben, így Ioan Niculae üzletember ügyében is.
Udrea azt is állította, hogy ő maga is közbenjárt Pontánál a Băsescu emberének tartott Laura Codruţa Kövesi kinevezése érdekében az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) élére, ugyanakkor Coldea is emellett lobbizott a vonakodó kormányfőnél, mivel jó viszonyban van a jelenlegi DNA-főügyésszel.
Ponta erre úgy reagált: sem Udreával, sem más politikussal nem egyeztetett a főügyész személyéről, Kövesi pedig azt mondta: nem ez az első alkalom, hogy egy gyanúsított rágalmazó kijelentéseket tesz vele kapcsolatban, ezért nem kívánja kommentálni az ügyet. A SRI is jelezte: nem kíván reagálni egy gyanúsított állításaira.
Udrea amúgy azt is állította, hogy a SRI nem támogatta Alina Bica – akivel baráti viszonyban áll – kinevezését a DIICOT élére, mert nem állt elég közel a hírszerzéshez. Azt mondta: Bica panaszkodott is neki, hogy a kinevezése után a SRI nem volt hajlandó őt az ügyosztálya által vizsgált ügyekkel kapcsolatos információkkal ellátni.
Elena Udrea egyúttal azt is elmondta, hogy a vesztegetési ügyekben közvetítéssel vádolt exférje, Dorin Cocoş egyszer Florian Coldea utasítására 500 ezer eurót vitt Ghiţának, hogy azt a jelenlegi kormány szócsövének számító hírcsatornájára, a România TV-re fordítsa.
Mint ismeretes, Udrea ellen azért indított eljárást pénzmosás és hamis vagyonbevallás leadása miatt a DNA, mert a gyanú szerint tudott férje vesztegetési ügyeiről. Miután felfüggesztette magát a pártelnöki tisztségből, helyette ideiglenesen Eugen Tomac irányítja a PMP-t. Udreának – akit bírói felügyelet alá helyeztek – tilos elhagynia Bukarestet, és hetente kétszer jelentkeznie kell a rendőrségen. Ez először pénteken történt meg.
Újabb eljárások Alina Bica és Dorin Cocoş ellen
Előzete letartóztatásba helyezte pénteken a DNA Alin Cocoşt, Dorin Cocoş üzletember – Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke volt férje – fiát az Alina Bica ellen zajló eljárás kapcsán.
Mint ismeretes, Bicát azzal vádolják, hogy még 2011-ben, a restitúciós bizottság tagjaként elintézte, hogy egy üzletember számára a valós ár háromszorosát, több mint 377 millió lejt fizessék ki kárpótlásként egy 13 hektáros bukaresti telekért. Az ügyben közvetítőként eljáró Dorin Cocoşt már korábban őrizetbe vették, most azonban a fiát, Alint is vizsgálati fogságba helyezték, miután kiderült, hogy ő is részt vett a vesztegetési ügyben.
Ráadásul az ebben az ügyben is vizsgálati fogságba helyezett Bica és Cocoş ellen egy másik restitúciós ügyben is eljárás indult – a vád szerint Cocoş 16 millió eurót kapott, hogy közbenjárjon Bicánál két visszaszolgáltatási ügy rendezésében.
Bica ellen egy másik ügyben is eljárás indult: a gyanú szerint 2006-ban az ügyben eljáró ügyészként megvesztegették, hogy próbálja elkenni egy bűncselekményekkel vádolt üzletember, Ovidiu Tender ügyét. A DNA azt állítja: 2013-as kinevezése óta Bica Tender érdekeinek rendelte alá a DIICOT-ot. Ügyészségi források szerint Tender feljelentést is tett Bica ellen, mondván: meg kellett vesztegetnie őt. Ebben az ügyben előzetes letartóztatásba helyezték Bica korábbi tanácsadóját, Florentin Mihăilescut is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Gyilkostói „rémtörténet”
Hatvan napra eltiltották a hivatali munkavégzéstől Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét. A város gyilkostói területeit adminisztráló Monturist Kft. vezetőjének feljelentése alapján a városvezető ellen hivatali visszaélés és zsarolás gyanújával indított eljárást az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
A csendőrség és a SRI „maszkosai” szállták meg január 25-én hajnali hatkor Gyergyószentmiklós polgármesterének otthonát. A házkutatás Mezei János, felesége és gyermekei jelenlétében zajlott, az egyenruhások minden olyan iratot magukkal vittek, amiről feltételezték, hogy „nyom” lehet az eljárás során. Ezzel párhuzamosan egy topográfiai irodában és egy vállalkozónál is házkutatás zajlott. Mivel a kisváros főterén nem maradhatott észrevétlen a sok MAI-rendszámú gépkocsi, kisbusz, furgon, az akció híre gyorsan elterjedt a városban.
Sokan összegyűltek kíváncsian, mi történik a polgármesterrel, mit céloz a DNA vizsgálata, s közben számos feltételezés kelt szárnyra a polgármester vélt „bűneiről.” Az akció első óráiban elrendelt teljes információzárlatot követően – egy ideig nem lehetett használni a polgármesteri hivatal telefonjait, számítógépeit – azonban a polgármester állt az utca nyilvánossága elé, miközben az ügyészek dokumentumok sokaságát vizsgálták át. Az elöljáró gyors beszámolója többekben csalódást keltett: „csak” ennyiről van szó?
A DNA szerint Mezei János polgármester alaposan gyanúsítható hivatali visszaéléssel, mivel 2013-ban Gyergyószentmiklós önkormányzata eladott egy 400 négyzetméteres gyilkostói telket Portik Csaba helyi vállalkozó cégének, a Porturist Kft.-nek. Az ügyészek szerint a területet nem lehetett volna eladni, mert ugyan a város tulajdonát képezte, de a Monturist Kft. törzstőkéjének egy részét is. Egy másik bűncselekmény-gyanú szerint 2015. január 17-én Mezei János megzsarolta a Monturist ügyvezetőjét, Virág Zsoltot: „Két napon belül adja be felmondását, ellenkező esetben olyan valós, illetve kreált dolgok kerülnek róla nyilvánosságra, hogy nem lesz többé maradása Gyergyószentmiklóson.” Az ügyészek szerint a polgármester így akarta elérni, hogy az ügyvezető vonja vissza polgári keresetét, illetve feljelentését – a DNA közleménye ugyanis a kft. ügyvezetőjét nevezi meg feljelentőként.
Mezei szerint gyergyószentmiklósi „jóakaróitól” feljelentések tömege érkezett a DNA-hoz annak következtében, hogy tavaly „felpiszkálta” a Gyilkostón működő céggel kapcsolatos régi, szőnyeg alá sepert ügyeket. Valakik, politikai ellenfelei megpróbálják ellehetetleníteni, jelentette ki, a lakásán folytatott házkutatás során ugyanis tulajdonainak eredetéről is kérdezték, ingatlanjaira és ingóságaira egyaránt kitérve.
Árnyékra vetődtek?
A DNA ügyészei nagy mennyiségű iratot vittek magukkal a gyergyószentmiklósi városházáról, gyakorlatilag minden, Monturisttal kapcsolatos dokumentumot, de több, kisebb jelentőségű beruházás aktáit is. Mezeit kihallgatásra rendelték be a DNA marosvásárhelyi székhelyére, ahol 24 órára őrizetbe is vették, majd miután a bíróság elutasította a 30 napos vizsgálati fogság elrendelését célzó kérelmet, az elöljáró kedden este hazatérhetett. Másnap részletesen beszámolt a sajtónak a történtekről.
A tájékoztatón úgy tűnt, hogy a polgármestert nem rendítette meg különösebben a megbilincselés, illetve a fogdában töltött idő. Jóval „keményebb” volt, mondta, amikor hajnali hatkor dörömböltek lakása ajtaján a „maszkosok”, és családtagjai jelenlétében forgatták fel a házát. Az erődemonstrációt leszámítva azonban emberségesen, korrektül viselkedtek – szögezte le ugyanakkor. Mezeit meglepte, hogy épp a gyilkostói telekügy miatt indult eljárás ellene, hiszen amikor a Monturist „elveszítette” a kérdéses ingatlant, ő még nem is volt polgármester. A telek amúgy már régóta, még Pap József polgármesteri mandátumától nincs a Monturist kezelésében. A 400 négyzetméteres területet – amelyen a Gyilkos-tóhoz közeli, úgynevezett Zöld Ház áll – az akkori önkormányzati képviselőtestület 2006-ban kivette a Monturist törzstőkéjéből, és hosszú távra, 49 évre koncessziós szerződéssel bérbe adtaa Porturist Kft.-nek. Ez a cég vásárolta meg később a saját tulajdonú háza alatti területet. „Az én szerepem mindössze annyi volt, hogy 2013-ban aláírtam a terület eladásáról szóló dokumentumot, miután az illetékes szakemberek, a helyi képviselőtestület és a prefektúra sem talált benne kivetnivalót” – mondta Mezei.
A Monturist vezetője, Virág Zsolt ezzel szemben korábban is jelezte, hogy szerinte több területet is jogtalanul vett ki a gyergyószentmiklósi városvezetés a Monturist törzstőkéjéből, összesen 1,7 „eltulajdonított” hektárról beszélt. Mezei szerint az 1997-ben 49 évre bérbe adott, tó körüli területek közül az idők során többet is visszaigényeltek jogos tulajdonosaik, a visszaszolgáltatás meg is történt. Így valóban apadtak a Monturist törzstőkéjéhez tartozó területek, részben a korábbi városvezetések mandátuma idején, részben az elmúlt hat évben. A visszaszolgáltatások mindenesetben az önkormányzati képviselő-testület, az illetékes földosztó bizottság és a prefektúra jóváhagyásával történtek, szögezte le Mezei, s ha ő ezért a bíróság elé került, akkor a korábbi polgármestereknek és prefektusoknak is ott lenne a helyük.
Átvilágított „földhiány”
A Monturist ügyvezetője ugyan nem kívánt részleteket közölni a folyamatban lévő kivizsgálásról, annyit azonban elmondott, hogy a cég többségi tulajdonosa – Budapest V. kerülete, Belváros-Lipótváros – önkormányzatának utasítására 2013-ban, illetve 2014 elején több jogi és gazdasági átvilágítás is történt a cégnél, különös tekintettel a törzstőkére. Ekkor szembesültek az 1,7 hektárnyi hiánnyal. Virág Zsolt szerint ezeket a területeket jogtalanul „tulajdonították el” különböző közigazgatási végzésekkel. A kivizsgálás érdekében tett feljelentést a gyergyószentmiklósi ügyészségen, ő nem „DNA-s feljelentő”. Miután kár érte az általa irányított vállalkozást, cégvezetői kötelességének tett eleget, amikor feljelentette a polgármestert a gyergyószentmiklósi ügyészségen. Hogy csak 2014 tavaszán értesültek a területek „eltulajdonításáról”, arról Virág szerint a gyergyószentmiklósi önkormányzat tehet, nem tájékoztatta megfelelően a Monturistot.
A cégben többségi tulajdonos Budapest, Belváros-Lipótváros önkormányzatától közölték: tudomásuk van a Virág Zsolt által tett feljelentésről, és jelezték, a jogtalanul eltulajdonított telkeket vagy ezek ellenértékét visszaigénylik.
A cég tavalyi közgyűlésén Virág Zsolt ugyanazokat a vádakat fogalmazta meg, amelyekre a DNA-feljelentés is alapoz. Mezei szerint az a baj, hogy a budapesti önkormányzat Virágnak hitt, és nem a gyergyóiaknak, pedig a közgyűlésen a polgármester mellett mind az MPP-, mind az RMDSZ-frakció képviseltette magát, közösen adták elő érveiket, elképzeléseiket. A két önkormányzat között akkor elviekben felmerült, hogy Gyergyószentmiklós visszavenné a gyilkostói telkeket, de érdemi döntés nem született. Februártól azonban elindul a területek közvagyonba való visszahelyezését célzó folyamat, amely fejlesztéseket is lehetővé tesz.
Zsarolási vád, titokzatos hangrögzítés
A telekügynél súlyosabbnak tűnik azonban a zsarolási vád. A polgármester változata szerint január 17-én Virág Zsolt egy általa kezdeményezett vendéglői magánbeszélgetés során arra akarta rávenni őt, tegyen le a területek visszavételének szándékáról. Az elöljáró erre felszólította Virágot, mondjon le a cég vezetéséről, ne akadályozza a hatóságok munkáját, hogy kiderítsék, hová kerül a pénz, amit a Monturist a Gyilkos-tónál tevékenykedő kereskedőktől beszed. Mezei szerint a beszélgetést Virág Zsolt titokban rögzítette, erre alapozza a zsarolás vádját. Virág viszont azt állítja, a „zsarolásról” nem készített hangfelvételt, nem tudja, hogyan szerzett erről tudomást a DNA, de azt igen, hogy a hatóság rendelkezik erre vonatkozó bizonyítékkal.
A táblabíróság január 30-i jogerős döntése értelmében Mezei János két hónapon át nem töltheti be a polgármesteri tisztséget. A gyanúsítottnak megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatot létesítsen a feljelentővel, illetve az ügy más érintettjeitől is távol kell tartania magát, ugyanakkor hatósági felügyelet alá helyezte. Ez idő alatt Mezei köteles jelentkezni a vádhatóságnál vagy a bíróságon ahányszor csak hívják. A rendőrség által elkészített felügyeleti programnak megfelelően vagy igény esetén jelentkeznie kell a gyergyószentmiklósi rendőrségen, az országot nem hagyhatja el.
„Ha bűnösnek találnak, vállalom a következményeket, de addig is hagyjanak dolgozni, mert volna fontosabb tennivaló bőven a városban” – mondta még az ítélet előtt Mezei. Nos, nem dolgozhat. A közigazgatási törvény értelmében a tiltás két hónapjára az alpolgármester veszi át a városvezető döntési és aláírási jogkörét.
Monturist-tükör A céget 1996-ban hozták létre, Gyergyószentmiklós a város gyilkostói ingatlanjaival szállt be. A többségi tulajdonos Belváros-Lipótváros önkormányzata 50,9995 százalékkal. Az akkor megfogalmazott cél Gyilkostó üdülőtelep turizmusának fellendítése mindkét befektető hasznára. Az eredeti elképzelések szállodákról, szórakozóközpontokról szóltak, de ebből semmi sem valósult meg. Miután Mezei János polgármester kijelentette, hogy a Monturist létezése semmiféle gazdasági előnyt nem hoz a városnak, kísérletet tett arra, hogy visszavegye a Monturisttól a gyilkostói ingatlanokat. Több tárgyalás is zajlott Gyergyószentmiklós és az V. kerület között, mindeddig lényeges eredmények nélkül. Tavaly Gyergyószentmiklós felszámolási eljárást is kezdeményezett a céggel szemben a Monturist tetemes adótartozására hivatkozva. A cég tevékenysége gyakorlatilag a tó körüli elárusítóhelyek adminisztrálására szorítkozik, jövedelmét a kereskedők, lacikonyhások, emléktárgy árusok által fizetett bér jelenti. A polgármester korábban többször kijelentette, hogy a városvezetés célja a cég igazgatója, Virág Zsolt menesztése. Mezei szerint nagyon sok a homályos dolog a Monturistnál, amit eddig senki nem mert bolygatni, emiatt sokaknak nem is tetszik az általa elindított kivizsgálás. A gyergyószentmiklósi önkormányzat ugyanis tavaly tavasszal a bíróságon kérte a Monturist vezetőjét, mutassa be az utóbbi évek könyvelését, szerződéseket és egyéb, ügyvitellel kapcsolatos dokumentumokat. A tárgyalás azóta is folyik, az önkormányzat még nem kaphatta meg a kért dokumentumokat.
Gergely Imre
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csángók – Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal. A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
nyest.hu /Nyelv és Tudomány folyóirat/
Erdély.ma

Duplanullások
Késleltetett hatásúak voltak azok a mérgezett nyilak, amiket két távozó személyiség lőtt a közéletbe: a tíz éven át minden szálat, gyeplőt, ostort, kardot és bárdot egyetlen kézben tartó, volt államelnök búcsúzóul azt dobta oda az alattvalóknak, hogy vigyázzanak a titkosszolgálatokkal, mert nagyon megerősödtek.
Elsőre egy tőle megszokott rossz minőségű fintorgásnak tűnt, ám rövid időn belül lemondott a nem sokkal azelőtt még mandátumának megerősítésében bízó főtitoknok, aki szolgálati megkötöttségeitől szabadulva, mondhatni hanyag nemtörődömséggel, újságírói kérdésre válaszolva megerősítette az addig csak suttogó híresztelést, miszerint a sajtóban igenis vannak titkos ügynökeik.
Ez egy kicsit nagyobbat cuppant, mint az elnöki búcsúcsók, de ez is elült, mert hirtelen megindult az előállítási lavina. Óriási tolongás kezdődött a korrupcióellenes ügyosztály környékén, hosszú, tömött sorokban vonultak a rabomobilokból az épületbe a politikai és gazdasági-pénzügyi élet nagyágyúi. Olyanokat lehetett látni, akikre mindaddig sokan, mint nagyon jelentős kombinátorokra néztek fel.
Már ez a seregszemle is sokat mondott, de a két főszereplő, a volt elnök és szőke ciklonja még hiányoztak. Ám a beszállítottak megkezdték egymás bemocskolását, gondolván, ha közösen ügyködtek, a balhéból se maradjon ki senki. Egyszerű halandóknak szinte felfoghatatlan összegek röpködtek: ki kinek vitte, küldte, kitől kapta és így tovább, majd amit sokan alig-alig hittünk volna, hirtelen elérte a kiszőkített kegyencnőt is a sok nyilvánosan elrebegett titok.
Eleinte próbált nem tudni semmiről, de amikor látta, hogy a fele se tréfa, mindenki rápakolja a dolgok vastagját, támadásba lendült. Mint a csúcském James Bond, akinek duplanullás sorszáma azt jelenti, hogy azonnal ölhet és ölhető.
A szőkeség fejvesztetten kezdte szórni a szólövedékeket, kevésbé elegánsan ugyan, mint Őfelsége ügynöke, aki a saját feletteseire soha nem lő. A hölgyemény viszont a tíz éven át hűséges titkosszolgálati tábornokot és a korrupcióellenes amazont vette célkeresztbe, legutóbb pedig olyan államférfiakról szólt, akik az asztal alá bújnak.
Görögtűz ez vagy viharágyú? Éleslövészet vagy hadgyakorlat? Áldozatok máris vannak, lesznek is még, de hátha kicsit csak kitisztul majd az égbolt a közéletünk fölött!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Könyvkiadás Erdélyben: szemben árral, árfolyammal
Csődbe ment egy könyvkiadó Marosvásárhelyen, adták hírül az újságok a napokban. Az ilyenfajta hír úgy hat az erdélyi magyar kulturális életben, mint egy gyászjelentés, mintha valamelyik neves színészünk, költőnk, festőnk hunyt volna el. A helyzet azonban nem annyira vészes: gyorsan körbekérdeztünk néhány könyvkiadót, és kiderült, óvatosságra van ok, de kétségbeesésre nincsen. Ráadásul a Mentor Kiadónak máris megszületett az „utóda”: a (nem csak) névrokon Mentor Könyvek Kiadó.
Káli Király István: még 15 könyvet kiadunk
Még legalább fél évig folytatja a már folyamatban levő, megpályázott könyvek kiadását a Mentor Kiadó – mondta a maszol.ro-nak Káli Király István. A következő tárgyalás április 24-én lesz, ha ott végleges döntés születik és lezárják az ügyet, azt követően törlik a cégek listájáról a kiadót.
De addig még 15 olyan könyv kiadását vállalta, amelyet vétek lenne nem kiadni, nemcsak a szerzőkkel, de az olvasókkal szemben is. „Amíg nem törlik a Mentort a cégek listájáról, addig csináljuk. Annyi a különbség, hogy nem tudok kifizetéseket eszközölni” – mondta a csődbement kiadó igazgatója. A bukás veszélye 2007-ben körvonalazódott, amikor az adóhivatal „nagyon megkurtította” a céget és amikor a Lap-ics Könyvkiadó és Könyvterjesztő kft., a Mentor egyedüli magyarországi forgalmazója adósa maradt.
Meghalt a kiadó – éljen a kiadó! Egy jó hírt is elárult Káli Király István, azt, hogy új könyvkiadó cég veszi át a csődbejutott helyét: a Mentor Könyvek Kiadója, amelyet szeptember 1-től jegyeztettek be. „Ott végzem majd a munkát, amit nem akarok abbahagyni, huszonvalahány év benne van az életemből” – fogalmazott.
A Mentor Kiadó raktáron levő könyvkészlete 250 ezer eurót tesz ki. Ezt a cégek listájáról való törlés után fogják elárverezni. Várhatóan ekkora összeget egyik könyvterjesztő cég sem fog adni érte, ezért valószínű, hogy hulladékpapírként fogják eladni.
H. Szabó Gyula: borúlátó vagyok
H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója szerint a pályázati rendszernek köszönhető az, hogy eddig nem következett be a romániai magyar könyvkiadók csődje. „Borúlátó vagyok, ami a piacot illeti, elkezdte a Mentor kiadó, ki tudja ki következik utána” – mondta a maszol.ro-nak az igazgató, aki érdeklődésünkre, lehet-e „okulni” a csődbejutott könyvkiadó esetéből, azt válaszolta, hogy nem, mert ez bárkivel megtörténhet. Természetesen óvatosságra int ez az eset, még hatékonyabb gazdálkodásra, csakhogy a pénz a könyvpiacon nem forog, a raktáron ülő könyvkészlet pedig nem hoz anyagi hasznot a kiadónak – magyarázta.
A jövővel kapcsolatosan H. Szabó Gyula kifejtette, Marosvásárhelyen olyan erős szellemi potenciál létezik, amelynek szüksége van egy kiadóra. Mint mondta, a saját könyvesbolt előnyére válhat a kiadónak, de hátrány is származhat belőle, amennyiben nem forgalmaz annyit, hogy abból fenntartható legyen. „Bért kell fizetni, rezsit kell fizetni, az alkalmazottak fizetését biztosítani kell. Ha egy nap nem jön be az az összeg, amely ehhez hozzájárul, és kintről kell vinni a pénzt a boltba, akkor az már nagy gond” – mondta H. Szabó Gyula.
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmünket Kuszálik Péter marosvásárhelyi szerző, szerkesztő, aki saját tapasztalatból tudja, hogy borzasztó nehéz könyvet eladni. Felidézte, hogy a marosvásárhelyi nyugdíjasok néhány évvel ezelőtt hajlandók voltak utcára vonulni azért, hogy az RTL-klub tévécsatornát a kábeltévé-szolgáltató ne vonja meg tőlük, viszont egy könyvkiadó, vagy könyvesbolt bezárása nem keltett akkora riadalmat. „Kipusztult egy olvasóréteg Marosvásárhelyen és valószínű, hogy egész Erdélyben. Részben mert kiköltöztek külföldre, részben mert a kábeltévé és az internet óriási konkurenciát jelent a nyomtatott kultúra számára, de az is tény, hogy megváltoztak az olvasási szokások” – magyarázta Kuszálik.
Zágoni Balázs: minden év végén hálásak vagyunk
„Nem tartok attól, hogy a Koinónia Kiadó is a Mentor sorsára jut a következő években, de az óvatosság nem árt" – nyilatkozta a maszol.ro-nak Zágoni Balázs, a kolozsvári székhelyű kiadó igazgatója. Hozzátette, csak könyvkiadásból ma már szerinte nem lehet megélni Erdélyben, ezért a legtöbb kiadó bővített, vagy a nyomdai tevékenység, vagy a könyveladás felé. „Mi az utóbbit tettük, a Konyvter.ro online konyváruház és újabban a Koffer könyvesbolt ennek a bővítésnek része. Egyébként meg minden év végén hálásak vagyunk, hogy ezt is túléltük és sikerült egy pár szép könyvet létrehozni” – mondta a kiadó vezetője.
Az erdélyi kiadók zöméhez hasonlóan a Koinóniások is rendszeresen pályáznak, és – habár néha meg kell hozni kompromisszumos döntéseket, például, hogy kartonkötésben hoznak ki egy kötetet, amihez jobban illene a kemény- vagy vászonkötés – felvállalt értékeikből nem szívesen engednének. „Úgy szerintem sem érdemes könyvet kiadni, hogy az megtagadása legyen annak, amit a Koinónia eddig jelentett az olvasóknak és nekünk”, nyomatékosította Zágoni Balázs. A tavalyi év egyébként (öt nehéz esztendő után) végre gyümölcsözőnek bizonyult a kiadó számára, saját könyvesboltot nyitottak, tehát példájuk optimizmusra ad okot a többi, hasonló profilú vállalkozás számára.
Az olvasók is sajnálják
A Mentor Könyvkiadó megszűnését számos marosvásárhelyi könyvbarát is szomorúan fogadta, sokan úgy vélik, hogy ha a kultúrát ilyen veszteség éri, akkor a társadalomban is nagy bajok vannak. „Színvonalas könyveket adott ki, figyelt arra, hogy minőségi munka kerüljön az olvasók asztalára, szakemberek végezték a szerkesztést, nagyszerű szerzőkkel dolgoztak, sajnálom, hogy ez megtörténhetett” – mondta érdeklődésünkre egy nyugalmazott tanárnő. „Nem akartam elhinni, de bízom benne, hogy lesznek olyanok, akik a Mentorhoz hasonlóan felvállalják az értékeket, a szellemi műhelyek működtetését” – fogalmazott egy másik olvasó.
maszol.ro

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Belföldi hírek
Felmentett titkosszolgálati vezető
Nyilvánosan visszautasította az őt ért vádakat Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) ideiglenes igazgatója, és meghallgatása után a RHSZ tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság is arra a következtetésre jutott, hogy megalapozatlanok a Coldeát gyanúba keverő sajtónyilatkozatok.
A hírszerzés vezetőjét a korrupcióval gyanúsított Elena Udrea vádolta visszaélésekkel. A képviselő szerint Romániában valójában az RHSZ ideiglenes igazgatója van hatalmon, és ő dönti el, melyik politikus vagy üzletember kerül börtönbe, ugyanakkor azt állította, hogy Coldea az elnökválasztási kampányba is beavatkozott Klaus Johannis oldalán. Coldea alaptalan rágalomnak minősítette a vádakat, és azt mondta: az RHSZ vezetése a teljes politikai semlegesség és azonos távolságtartás jegyében végezte munkáját a tavalyi választási évben is. Az RHSZ biztonsági szolgálatának vezetője belső ellenőrzést kezdeményezett az ügyben, Georgian Pop, a titkosszolgálat tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság elnöke ennek ismertetése után kijelentette: a parlamenti bizottság megalapozatlannak találta Udrea vádjait, a testület semmi törvénysértőt nem talált az RHSZ ideiglenes vezetőjének tevékenységében.
Hat szavazás Udrea ügyében
A képviselőház hat különálló szavazást tartott tegnap Elena Udrea ügyében, a döntés lapzárta után született meg. Udrea esetében az igazságszolgáltatás három kérést nyújtott be a bűnvádi eljárás elindításának jóváhagyására a Bute-gála és a Microsoft-ügyben, és további hármat az előzetes letartóztatásba helyezés jóváhagyására ugyanabban a két ügyben. A szavazás előtt Udrea beszédet tartott a parlamentben, melyben azt mondta, bizonyos szempontból vétkesnek tartja magát. Fenntartotta, hogy ő a politikai szálakat a háttérből húzogató Florian Coldea bosszújának áldozata. Úgy vélte, ennek egyik bizonyítéka az, hogy amikor kinyitotta a száját, az ügyészség néhány óra alatt öt folyamodványt nyújtott be a parlamenthez, amelyben ellene indítandó bűnvádi eljárásokhoz és letartóztatásához kéri a képviselők hozzájárulását. A szavazás előtt Vasile Blaga elmondta, a Nemzeti Liberális Párt Udrea kiadására fog szavazni, Victor Ponta pedig általánosságban kijelentette, pártja és a konzervatív-liberális frakció a parlamenti képviselők mentelmi jogának a felfüggesztésére szavaz.
Gyors ütemben Borbélyról
A képviselőház Állandó Bizottsága tegnap úgy döntött, elküldi a jogi bizottságnak a főügyész kérését a Borbély László elleni bűnvádi eljárás elindítását illetően – jelentette be Nicolae Mircovici háztitkár. Elmondta, bár a szabályzat nem ír elő határidőt a bűnvádi eljárás elindítására vonatkozóan, csak az őrizetbe vételre és a letartóztatásra vonatkozó kérés esetében van megszabva háromnapos, illetve ötnapos határidő, ennek ellenére felkérték az Állandó Bizottságot, hogy gyors ütemben vitassa meg az igazságszolgáltatás kérését.
Johannis a parlament előtt
Klaus Johannis partneri viszonyt ígért a parlamentnek, ugyanakkor olyan magatartást kért a törvényhozóktól, amellyel hozzájárulnak a parlament hitelének helyreállításához. Az államfő első alkalommal intézett beszédet tegnap a parlamenthez, és jelezte, hogy minden parlamenti ülésszak elején élni akar ezzel az alkotmányos jogával. Johannis szerint a politikusoknak fel kell hagyniuk azzal, hogy döntéseiket szavazatnövelő és népszerűséghajhász szempontoknak rendelik alá, a maga részéről pedig megígérte, hogy sosem fog populista témákban népszavazást kiírni. Arra kérte a politikusokat, hagyjanak fel a látszatintézkedésekkel, mert az országot csak valódi reformokkal lehet előbbre vinni. Úgy vélte, a választási reform a legjobb alkalom arra, hogy a parlament hatékonyabbá váljék és valóban a népakaratot jelenítse meg. Johannis úgy fogalmazott, hogy erős parlamentet szeretne, mert ha a törvényhozás gyenge, akkor a demokratikus berendezkedés gyenge láncszemévé válik. Az elnök új párttörvényt sürgetett, amely átláthatóvá tenné a kampányfinanszírozást, felszámolná a választási turizmust (többes szavazást) és szavazatvásárlást. Johannis rámutatott: az alkotmány közvetítői szerepet szán az államfőnek, és ő ennek eleget akar tenni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ügyészi visszaélést gyanít Markó Attila
Nem célszerű alkudozni arról, amit a törvények kötelező módon előírnak – jelentette ki Robert Cazanciuc igazságügyi miniszter azzal kapcsolatban, hogy az ügyészség látókörébe került Markó Attila RMDSZ-es parlamenti képviselő Magyarországon tartózkodik.
A miniszter kijelentette: nem tudja, hol van Markó Attila (fotó), és csak akkor lehet tárgyalni a kiadatásáról, ha az álláspontok szigorúan a törvényen alapszanak. Azonban hozzátette: bármely európai állam köteles az európai szabványok szerint eljárni, amennyiben egy másik tagállam részéről kérelem fogalmazódik meg. Markó Attila szerint azonban nem bocsátottak ki ellene sem elfogató-, sem körözőparancsot, nincs érvényes letartóztatási engedély, ezért az igazságügyi miniszter reakciója hamis, amely eltereli a figyelmet a lényegi kérdésről: arról, hogy ő ügyészi visszaélés áldozata.
Robert Cazanciuc minisztert azzal kapcsolatban kérdezték, hogy Eugen Iordăchescu, Markó Attila ügyvédje hétfőn a Digi 24 hírtelevíziónak nyilatkozva kijelentette: védence Budapesten tartózkodik, és Orbán Viktor miniszterelnök védelmét élvezi. Az ügyvéd szerint a Markó Attila elleni jogi eljárásokat úgy értékelték, sérült a méltányos igazságügyi eljáráshoz való joga, ezért döntött Budapest úgy, hogy védelmet biztosít számára. Arra a kérdésre, hogy miben áll ez a védelem, Iordăchescu kijelentette: engedélyezik számára, hogy magyar területen tartózkodjon.
Markó Attila tegnap a Transindexnek elmondta, hogy kiforgatták ügyvédje szavait, hiszen nem ő áll Orbán Viktor védelme alatt, hanem Magyarország áll ki a Mikó-ügy mellett. „A magyar kormány nem a személyt (vagy személyeket), hanem az ügyet védi, és ez soha nem volt titok. Arról van ugyanis szó, hogy a magyar kormány minden segítséget megad ahhoz, hogy a Mikó-ügyet sikerre vigyük Strasbourgban; ennyi, és semmi több” – mondta.
Markó Attila őrizetbe vételét tavaly december elején hagyta jóvá a parlament az ügyészek kérésére, akik azzal gyanúsítják, a restitúciós bizottság tagjaként hivatali visszaélést követett el. Az úgynevezett Bica-ügyben a vádhatóság szerint a testület jóváhagyott egy olyan kárpótlást, amelynek összegét úgy állapították meg, hogy a szóban forgó telek értékét a reális árához képest háromszorosára becsülték.
Tegnap Eugen Iordăchescu is helyesbítést adott ki a Digi 24 hírtelevízióban elhangzott nyilatkozatával kapcsolatban, melyben pontosítja, hogy még a vád megfogalmazása előtt a korrupcióellenes ügyészeknek birtokukban voltak a Markó Attila ártatlanságát igazoló bizonyítékok – a politikus nem is vett részt azon a 2011. március 15-i ülésen, amelyen az a bizottsági döntés született, hiszen aznap az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából szervezett Brassó megyei ünnepségeken volt –, ennek ellenére „az ügyészek többszörös visszaélést követtek el, egyfelől az előzetes letartóztatást kérve megalapozott gyanú hiányában is, majd abban, hogy két hónapja nem adtak helyet a vád ejtésére vonatkozó kérésének. A két ügyet a jogállam kisiklásának és az emberi jogok, a magántulajdonhoz való jog és a méltányos igazságszolgáltatáshoz való jog súlyos megszegésének tartjuk” – írta nyilatkozatában az ügyvéd. Az ügyészség egyébként a bizottság tagjai ellen – Markó Attila kivételével – vádat emelt még december közepén.
Ugyancsak a Transindexnek nyilatkozta tegnap Markó, hogy nincs a nevére kibocsátva semmilyen elfogató- vagy körözőparancs, nincs is érvényes letartóztatási engedély, sőt, a Bica-dossziétól elkülönítették az ő ügyét, az új dossziéban pedig „az égvilágon semmi nincs a mi irataink és a Bica-ügytől az ügyemet elkülönítő döntésen kívül. Többszöri kérésünkre sem hajlandók ejteni a vádakat, ezzel szemben jogtalanul függőben tartanak egy nem létező ügyet, ez pedig visszaélés” – mondta a képviselő. A miniszter kijelentéseire reagálva Markó elmondta: „Cazanciuc logikája helyes, amennyiben ellenem bármilyen nemzetközi elfogatóparancs létezne, de tárgytalan, mert a miniszter nyilatkozata egy hamis hipotézisre érkezett reakció. Nem Cazanciuckal kell foglalkozni, hanem az érdemi kérdéssel. Az érdemi kérdés pedig az, hogy a magyar kormány nem személyt, hanem ügyet véd és támogat. Továbbá az egész médiacirkuszt ferdítésnek és félrevezetőnek tartom, mert nem a lényegről beszél. A lényeg az én szempontom szerint az, hogy jelen pillanatban egy sorozatos ügyészi visszaéléssel állunk szemben. Egyrészt többszörösen és minden kétséget kizáróan bizonyított az ártatlanságom a Bica-ügyben, ennek ellenére alapos gyanú (emberi jogi terminusban: reasonable suspicion) hiányában kérték az előzetes letartóztatásomat, aztán meg két hónapja jogtalanul nem hajlandóak ejteni az ellenem felhozott vádakat.” Szerinte ez nem más, mint emberek életével való játszadozás.
Arra a kérdésre, hogy meddig szándékozik Magyarországon maradni, Markó úgy nyilatkozott, arra kéri a teljes magyar sajtót, hogy ha képes egy Neptun-ügy típusú mély oknyomozó elemzésre, akkor legyen képes arra is, hogy végre ne azzal foglalkozzon, hol van Markó Attila, és hogy egy téves információra mit reagált Cazanciuc, hanem azzal, hogy miért van joga egy ügyésznek sorozatosan visszaélni a hatáskörével. „Nem menekülök semmi elől. Pusztán a törvénytelenséggel szembeni küzdelmem szabadsága szempontjából van ez az állapot” – idézte a Transindex Markót. Háromszék
Erdély.ma

Elvesztett értékrend
Kudarc volt a könyves-gyertyás megemlékezés. Alig másfél százan állták körül a marosvásárhelyi virágórát. Felidézve a huszonöt évvel ezelőtti százezres emberfolyamot, keserűen állapítottuk meg, hogy mára az anyanyelvküzdelem okafogyottá vált. Maradt még ugyan néhány, egymásra is acsarkodó, portyázó érdemvadász csoportocska, de ők már képtelenek világra szóló eseményt produkálni. Az ilyen félresikerült rendezvények többet ártanak, mint használnak identitásmegőrző küzdelmünknek. Nemcsak az egyébként a jó szándékú ötletgazda szervezők a hibásak ezért, hanem a saját érdemtőkéjüket kovácsoló magyar politikai vagy civil szervezetek is. A mostani önpusztító légkörben sokan aggódva várják, hogy lesz-e közös március 15-i ünneplés. A fekete március napjaiban egymást akár csupasz kézzel védő "harcostársak" képesek lesznek-e a közös ügy érdekében megfeledkezni kicsinyes sérelmeikről, és újra kezet fogni? Az egymásba folyó huszonöt éves rendezvények jó alkalmak saját értékrendünk újraértelmezésére. Az érettségi találkozókhoz hasonlóan egymásra találhatnak a régi bajtársak, számot vethetünk, hogy szabadságálmainkat milyen mértékben valósíthattuk meg, és mivé lettek fiaink, lányaink. Bár ez utóbbi tételnél keserűen kell megállapítanunk: őket már nem hozza lázba szüleik anyanyelvküzdelme. Bizonyíték rá, hogy a könyves- gyertyás megemlékezésre sem a Bolyai iskola, sem a Református Kollégium, de még az orvosi magyar diákjai sem jöttek el. Pedig a harcot értük vívtuk, és folytatjuk mindennap. Úgy tűnik, számukra nincs értéke a kínkeservesen kivívott jogoknak. Csak mi, balgák nem vesszük észre, hogy a világhálóra ragadva azt vadásszák, melyik külföldi egyetemre dobbantsanak. Realitásérzékük azt sugallja, hogy a magyar nyelvnek nem sok hasznát veszik londoni mosogatóként. Tanárként, szülőként valamit nagyon elrontottunk. Mert hiteltelenné vált szinte mindenki a magyar–magyar sárdobálásban. Legértékesebb fiataljaink azért menekülnek a kozmopolita Európába, mert a kilátástalan gazdasági környezet mellett még a megtartó értékeket sem fedezhették fel. Gyökértelenné válnak, mint az ördögszekerek. Felcicomázhatják magukat kölcsönvett szirmokkal, magokat is szórhatnak, de már soha nem találnak vissza a régi helyre. Azért vannak bizakodásra okot adó pillanatok, mint például kisiskolások hagyományőrző előadásai. Csak a tanítók alapozását el ne rontsák otthon vagy a felsőbb tagozatokon.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek (2.)
A második Neptun: sovány sikerek
A következő találkozó 1993. július 15. és 17. között zajlott, célja a gerzensee-i tárgyalások folytatása és az ott elfogadott ajánlások gyakorlatba ültetésének felülvizsgálata.
A találkozó előtt Larry Watts jelentést készít A gerzensee-i egyezmény jelenlegi helyzete címmel. Ebből kiderül, hogy az egyedüli konkrét intézkedés, amit a Gerzensee óta eltelt fél év alatt sikerült megvalósítani, a magyar tanárképzés számára elkülönített (és nemzetiségi arány szerint amúgy is kijáró) 300 hely a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Kevésbé látványos siker a Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása (a nem túl hosszú életű tanácsot több forrás is sóhivatalnak, kirakatintézménynek nevezte).
A kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról szóló kormányhatározatot megfogalmazták, de végül nem fogadták el – áll a jelentésben. Nem meglepő, hogy a Neptunon elfogadott ajánlások – némileg pontosítva – megismétlik a gerzensee-i egyezményt. Itt mondják ki, hogy az Oktatási Minisztérium küldjön átiratot a BBTE-nek, melyben közli, hogy rendelkezésére bocsátja azt a 300 helyet, melyben megegyeztek az 1993–1994-es tanévre, és melyet a magyar tanárképzés számára különítenek el.
A második Neptun-találkozó után, 1993 nyarán kapnak nagyobb médiavisszhangot a tárgyalások, ekkortól kerülnek össztűz alá a találkozók résztvevői, románok és magyarok egyaránt. Az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay–Borbély–Frunda triót, hogy mandátum és az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel.
Ettől a pillanattól kezdve a PER kármentéssel foglalkozik: a tét a tárgyalások folytatása, valamint annak elkerülése, hogy a magyar tárgyalópartnerek – ahogy Watts fogalmaz: „a mi embereink” (our guys) – politikai karrierje derékba törjön. A moderátorok értelmezése szerint ez egyben azt jelentené, hogy az RMDSZ-en belül a tárgyalásokat elutasító, „mindent vagy semmit” elve szerint politizáló radikálisok győzedelmeskednek a mérsékeltek fölött.
Atlanta: az előremenekülés
A PER előtt álló lehetőségeket egy 1993 szeptemberében Larry Watts által írt elemzés mérlegeli. Ebben felmerül, hogy vajon nem lenne-e jobb az RMDSZ-en belüli mérsékeltek védelmében jegelni a találkozókat, míg a vihar elvonul. Watts végül épp ellenkezőleg, a találkozók folytatására tesz javaslatot, azzal a különbséggel, hogy annak tematikája világosan elkülönülne az addigi találkozóktól, a résztvevők körét pedig kiszélesítenék. A kormány képviselői mellett az ellenzéket is meg kell hívni, ugyanígy magyar részről: nemcsak az RMDSZ képviselői, hanem más magyar személyiségek is jelen lehetnének. Ez folytatása lehetne a PER eddigi erőfeszítéseinek, megmutatná, hogy az amerikai szervezet pártoktól független, és lehetőséget adna arra, hogy a magyar közösség és az RMDSZ saját politikai stratégiát fogalmazzon meg ahelyett, hogy néhány, Budapesthez közel álló figura diktálja azt – érvel a bukaresti iroda vezetője.
„Vérlázító” követelés az utolsó pillanatban
Így kezdődik el az utolsó fontos találkozó szervezése, melyre az atlantai Carter Centerben 1995. február 14. és 15. között kerül sor. A szervezés távolról sem zökkenőmentes: az utolsó pillanatban – amikor már a helyszínt és a meghívottak listáját is véglegesítették, a repülőjegyeket pedig megvették – az RMDSZ azt kéri, hogy Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozója, Csapó József is jelen lehessen.
Ez Watts szerint „vérlázító” (outrageous) követelés – annál is inkább, mert a román fél és az amerikai moderátorok is azt tartanák természetesnek, hogy ebben az esetben a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nemzeti Egység Pártja (PUNR) képviselője is tárgyalóasztalhoz üljön. Ezt azonban az RMDSZ nem fogadja el (végül a PUNR egyik képviselője mégis elutazik Atlantába, azonban csak megfigyelőként, hozzászólási jog nélkül vesz részt a megbeszélésen).
Titkos kiegyezés?
A Neptun-kérdéskör leghomályosabbika az, hogy az RMDSZ-ben ki tudott a PER-féle közvetítésről, hogyan esett a választás a Tokay–Borbély–Frunda trióra, konzultáltak-e a szervezettel, és pontosan milyen mandátummal rendelkeztek.
E kérdések megválaszolása azért nehéz feladat, mert az interjúalanyok több mint húsz év után nem emlékeznek minden részletre pontosan, és az RMDSZ bukaresti politizálásának kulcsfigurája, Domokos Géza már nem él.
Annak idején az RMDSZ mint szervezet távolról sem volt annyira bürokratikus, mint most, nagyon sok mindent személyes kapcsolatok, véletlen találkozások, éjszakába nyúló gyűlések, viták határoztak meg. Ennek az időszaknak a dokumentálása túlmutat lehetőségeinken.
Egy példa arra, hogy mennyire spontán módon történtek dolgok akkoriban: „Bementem az RMDSZ akkori bukaresti székházába, ott volt Livia Plaks. Én nem tudtam, kicsoda ő, viszont ő ismert. Hívott, lenne-e kedvem elmenni egy találkozóra. Én azonnal igent mondtam” – mesélte az Átlátszó Erdélynek Tokay.
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy az interjúk során az alanyok – Frunda, Borbély, Tokay és Markó – képtelenek voltak kilépni a saját, régóta felépített narratívájukból, így viszonylag kevés konkrét részlet derült ki tőlük.
Az információk alapján azonban kijelenthető, az RMDSZ-ben tudtak a PER-kerekasztalokról. Az első találkozóra magát az RMDSZ-elnököt, Domokos Gézát is meghívták. Azután belső fórumokon, ilyen-olyan találkozókon, beszélgetéseken több ízben is szó esett ezekről.
„Akkoriban, a kilencvenes évek elején Romániát keresztül-kasul bejárták nyugati civil szervezetek, alapítványok, politikusok, és hát mindenki meg akart tanítani minket a demokráciára” – mondta leplezetlen iróniával Markó Béla, akit közvetlenül a gerzensee-i találkozó előtt, 1993 januárjában választottak meg az RMDSZ elnökévé. Őt Borbély László hívta a gerzensee-i találkozóra, azonban nem ment el, mert nem tartotta azt fontosnak.
Az Átlátszó Erdélynek adott interjúban a politikus kijelentette, a PER által szervezett találkozók sokáig nem tűntek többnek, mint újabb nyugati kísérletnek a romániai etnikumközi viszonyok javítására. Az akkori gyakorlat szerint az RMDSZ politikusainak nem kellett külön engedélyt kérniük arra, hogy ilyen rendezvényeken, kerekasztal-beszélgetéseken részt vegyenek – mondta, hozzátéve, hogy „tárgyalni mandátum nélkül is lehet, megegyezni nem”.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az RMDSZ szervezetének belső eljárásai a kilencvenes évek elején még gyermekcipőben jártak. Az, hogy csakis az RMDSZ elnöke által adott mandátum, jóváhagyás birtokában lehet tárgyalni, épp a Neptun-ügy kirobbanása után vált szabállyá a szervezeten belül.
Ekkor egyébként még tapasztalatlan, viszonylag fiatal, a nagypolitikában kevéssé jártas politikusok voltak mindannyian. Az angolnyelv-tudás sem volt a tárgyalócsapat erőssége: a feljegyzések között több, legfeljebb középszintű angolnyelv-tudással megfogalmazott iratot találtunk. A nyelvtudás azért fontos, mert a beszélgetések rendszerint angol nyelven folytak, és csak akkor tértek át románra, ha a részleteket kellett rögzíteni.
Csak az Atlantába tartó delegáció kapott valamiféle felkészítőt arról, hogy nemzetközi szinten hogyan kell tárgyalni, mi az, amit az amerikaiak fontosnak tartanak, és mi az, amit nem. „Segítettünk egymásnak, de hát vak vezetett világtalant” – fogalmazott erről a Niculescu Anton akkori kabinetvezető által írt összefoglalóról Markó Béla.
Kisebb szolgálatok, honorok
A PER kisebb szolgálatokkal, esetenként pénzzel honorálta is a találkozókon részt vevő magyar politikusokat. Borbély Lászlónak egy amerikai ösztöndíj megpályázásához adnak ajánlást 1992 novemberében, a gerzensee-i találkozó előtt.
1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazza a PER: feladata jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. (Borbély László tagadta, hogy nyert volna amerikai ösztöndíjat. A vele készült interjút visszakérte, majd, mivel kevesellte, hogy miután egy órát szánt ránk, csak két bekezdést használtunk, arra kért, egyáltalán ne használjuk a nyilatkozatát.)
Kérdés azonban, hogy ezeknek a Borbély által kézzel, magyarul írt beszámolóknak, politikai elemzéseknek mennyi hasznuk volt akkor, amikor – mint láttuk – a PER Larry Watts kapcsolatai révén naprakész információkkal rendelkezett a bukaresti mozgásokról.
1996 áprilisában a PER Frunda Györgyöt is alkalmazza a „romániai magyarsággal kapcsolatos projektek tanácsadójaként”: a politikus 2400 dollárt kap ezért – számításunk szerint ez kétévnyi nettó átlagfizetésnek felelt meg abban az időben.
Frunda állítása szerint nem pénzt, hanem egy számítógépet kapott a PER-től. Ez azért is valószerű, mert a dokumentumok között van is egy számítógép-árajánlat, amire pirossal valaki ráírta: „Frunda”. Miért problémás ez?
Akadémiai körökben, főleg Nyugaton bevett szokás, hogy a meghívottaknak napidíjat, konferencia-részvételi díjat fizetnek, továbbá esetleges szolgálataikat külön is honorálják. Kassof maga is megerősítette, hogy ez gyakorlat volt a PER-nél.
Ebben az esetben azért problémás a kifizetések és ajándékok elfogadása, mert ezeken a találkozókon nem tudományos vita, hanem érdekérvényesítés folyik, politikai alkuk köttetnek. Kérdés, hogy az RMDSZ politikusai mennyire tudták hatékonyan képviselni a közösség érdekeit akkor, amikor el voltak köteleződve a PER felé, mely szervezetnek érdeke, hogy a felek minél hamarabb megegyezzenek.
Egyébként egy, a PER munkálataiban sokáig részt vevő tudós számára is hasonló dilemma fogalmazódott meg akkor, amikor a PER pénzt ajánlott neki. „Úgy éreztem, épp ez a közvetítőszerep tűnik el (…) akkor is, ha ők akkor azt mondták, hogy ez nem olyan értelmű pénzelfogadás, hanem egy infrastrukturális háttér biztosítása” – mesélte (végül szintén elfogadott egy laptopot, ami a kilencvenes években nagyon drága munkaeszköz volt).
Allen Kassof az eredményekről
Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély munkatársa interjúban tette fel Allen Kassofnak a kérdést: Annak ellenére, hogy a PER Bukarestben és Marosvásárhelyen is működtetett irodákat, úgy tűnik, hogy 1995 után a magyar–román viszony kikerült a reflektorfényből. Miért nem volt az atlantai találkozónak folytatása?
Kassof válasza összegzi mindazt, amit az amerikaiak eredményként könyveltek el: „Ez nem pontos, mindkét féllel folytattuk a konzultációt. 2000 februárjában, a választások előtt a PER szervezett egy találkozót, ahol a nagy politikai pártok ígéretet tettek arra, hogy nem használják ki az etnikai kártyát a kampány során.
2005-ben pedig a PER egy autonómiatémájú konferenciát szervezett Marosvásárhelyen. Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezenfelül olyan protokollumrendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Az Átlátszó Erdély nyomán összeállította:
Farkas Réka
(első rész: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. febr. 7.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt éve
Pontosan huszonöt évvel ezelőtt tartottuk az első Keresztény Szót a kezünkben, izgalommal, örömmel szimatolva az akkor még a hagyományos betűszedéssel, nyomdai technikával készült lapot, hitetlenkedő örömmel nézve, ahogy rég dédelgetett álmunk testet öltött, színvonalas tartalommal telt meg. Hiszen álmodoztunk, sokan, sokfelé, titokban vagy egymással megosztva, arról, hogy egyszer Erdélyben ismét nyilvánosság elé tárhatjuk a katolikus, a keresztény kultúra tárházát, újdonságokat és régi értékeket, hogy mindez olyan természetessséggel kerül vissza a kulturális közgondolkodásba és vérkeringésbe, amilyen természetes része az életnek, a mindennapoknak, ahogyan jelen volt és alakította az egyéni és közösségi életet.
Gondosan választották ki az első szerkesztők az indulás időpontját, hogy az Márton Áron püspökké szentelésének napjára essék, ezzel jelezve egy irányvonalat, elköteleződést, és már akkor kérve ezzel a szentté avatandó, szentéletű, a kultúra és közösség iránt fiatalságától elkötelezett püspök égi támogatását.
Mesélhetnénk most adomákat és az emlékezetben megőrzött mozzanatokat, mikor ki mit mondott, ki kezdeményezett, ki fogadta el, ki járta ki az adminisztratív utakat, ki adott áldást, ki írást az első lapszámhoz... „Fényezhetnénk” magunkat, sorolhatnánk neveket, ki hogyan kezdett bele a közös, mindenképp óriási lelkesedéssel elindított munkához, és hogyan fejlődtünk mindannyian, hogyan tanultunk bele a szakmába, hogyan váltunk csapattá, hogyan éltük át a következő éveket, hol fent, hol lennebb. Vannak az induló csapatnak tagjai, akik immár Isten jobbjáról drukkolnak nekünk tovább, és a veszteségekbe, a szerkesztőséget más szolgálatra váltók elvesztésébe is olykor kissé mi, maradók is belahaltunk. Isten szándéka, az elköltözöttek „lobbija”, no meg a most itt élő közösség java magyarázza, hogy lapunk sok-sok nehézség ellenére huszonöt éve megszakítás nélkül működik, vannak kitartó és hű olvasói, rajongói, tisztelői, van tudományos töltete és olvasmányos oldalai, fejlődött, színesedett – és hitünk, reményünk szerint van jövője is. De csak Önökkel, kedves olvasók, az erdélyi, romániai magyar katolikus, keresztény kultúra iránt érdeklődőkkel! Köszönjük az elmúlt huszonöt évet, a főegyházmegyei vezetés és papság támogatását, az egyházmegyék anyagi ráfordítását, érdeklődését, szerzőink szellemi erőfeszítését, és minden korábbi és jelenlegi munkatársunk munkáját, élete ideadott morzsáit!
Bodó Márta,
főszerkesztő
Vasárnap (Kolozsvár)

Megújulás vagy csupán helycsere?
Nemrég Marosvásárhelyen tartotta tisztújító küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt. A tisztújítás során, amely furcsa módon zárt ajtók mögött zajlott, nem történt különösebb megújulás, hanem tulajdonképpen csupán helycsere. A párt két első embere, akik az államelnök-választás eredményei nyomán felajánlották a mandátumukat, az EMNP élén maradtak. Annyi történt csupán, hogy az alelnökből elnök lett, az eddigi elnökből pedig alelnök. Portik Vilmossal, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnökével beszélgettünk.
– Abban, hogy Szilágyi Zsolt legyen a Néppárt elnöke, aránylag nagy volt a konszenzus a kongresszust megelőzően is. Novemberben volt egy választmányi ülés, ahol kineveztek egy hattagú, többnyire fiatalokból álló csoportot, amelynek az volt a dolga, hogy előrevetítse, előkészítse a párt megújulását. Ami egyébként meglehetősen paradox, hiszen kétéves pártról van szó. Már ebben a csoportban teljes volt az egyetértés, hogy Szilágyi Zsolt lenne a legalkalmasabb. Az ő személye élvezte a legnagyobb bizalmat a Néppárton belül, ez is érvényes. Valóban voltak nézetkülönbségek: többen azt mondtuk, vigyázni kell arra, hogy ne az csapódjon le a kongresszus végén, hogy csak helycsere történt az elnök és az eddigi alelnök között, ami magából a kérdésfelvetésből is kitűnik. Azt gondolom, Szilágyi Zsoltnak sokat kell dolgoznia azon, hogy bizonyítsa, ő egy másfajta úton indítaná el a Néppártot. A kongresszus stratégiai alelnöknek választotta meg Toró T. Tibort, ilyen szempontból a szerepe nagyon fontos, viszont a párton belüli adminisztratív ereje gyakorlatilag csökkent.
– Mégis érdekes, hogy stratégiákat fog kidolgozni. Eddig elnökként milyen stratégiát követett, mert választási eredményeket nem tudott felmutatni? Ez sokakban kételyeket ébreszt.
– Annak is tulajdonítom, hogy az elmúlt két évben nem valósította meg a Néppárt azokat az eredményeket, amelyeket egyébként elsősorban külső szereplők szabtak meg számunkra.
– Kikre gondol?
– Elsősorban a médiára, de olykor Tőkés Lászlónak is voltak olyan megszólalásai, amelyekben csalódott hangon nyilatkozott az eredményeinkről. És bár soha nem szóltak bele, a publicisztikákban folyamatosan fölmerült, hogy valószínűleg magyarországi partnerek sem ezeket az eredményeket várták el.
Visszatérve az előző kérdésre: én nem annak tulajdonítom a jó vagy rossz eredményeket, hogy esetleg Toró Tibor elhibázott stratégiát követett volna, hanem sokkal inkább annak, hogy elnökként egy személyben foglalkozott stratégiával és pártszervezéssel, ami nagyon sok időt és energiát igényel. Azt gondolom, hogy stratégiai alelnökként ha nagy összefüggésekben kezd el gondolkozni, biztos, hogy születnek elképzelései. Ugyanakkor pedig azt sem állíthatja senki, hogy a Néppárt azt a politikusát, aki gyakorlatilag fölépítette, elképzelte, megvalósította, azt rögtön az első megmérettetések után háttérbe szorítja.
– Ön is egyike volt az öt elnökjelöltnek, hiszen öt jelöltről beszéltek még a kongresszus reggelén is, aztán a zárt ülésen sorra visszaléptek… Miért lépett vissza?
– A közvélemény előtt sem titok, hogy sok huzavona előzte meg a kongresszust, találgatások egész sora hangzott el a küldöttgyűlést megelőző másfél-két héten. A megyei küldöttgyűlések során már a Maros megyei küldöttgyűlésen próbáltak jelölni, biztatni, hogy induljak az elnökválasztáson. A Maros megyei küldöttgyűlésen határozottan megkértem őket, ne jelöljenek az elnöki tisztségre, mert sokkal alkalmasabbnak látom felkészültség, adottságok, tapasztalat szempontjából is Szilágyi Zsoltot erre a feladatra. Tehát Maros megyében, úgymond, lebeszéltem a kollégáimat, hogy engem jelöljenek, de a Hargita, Kovászna, Máramaros, Brassó megyei küldöttgyűléseken nem voltam jelen, így rájuk nem tudtam hatni. Mivel ennek a hatos csapatnak a tagjaként folyamatosan azt hangoztattam, hogy Szilágyi Zsolt hozza azt a konszenzust, amire szükség van a pártban, nem mondhattam mást a kongresszuson sem. Bevallom, még nem is vagyok erre rákészülve, nem is foglalkoztatott soha a gondolat, hogy a Néppárt elnökeként tevékenykedjem, hiszem, hogy ebben a pillanatban Szilágyi Zsolt a legalkalmasabb erre.
Ne az legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet
– Tisztázzunk valamit: sokan mondták, hogy az ön visszalépése tulajdonképpen a Vásárhelyi Forgatagban az RMDSZ-szel való jó együttműködésének a következménye. Így van?
– Hangsúlyoztam a konszenzus szót. Az én személyem korántsem örült volna akkora támogatottságnak a párton belül, mint a Szilágyi Zsolté. Az én személyem bizonyos szempontból megosztó a Néppárton belül: az, hogy én, illetve a Maros megyei csapat gyakorta felvállalta, hogy kell az RMDSZ-szel tárgyalni és közösen gondolkodni, nem váltott ki maradéktalan lelkesedést a párton belüli vagy a párt holdudvarába tartozók körében.
A véleményem az, hogy az egész erdélyi politizálásra és a politikusokra általánosan jellemző, hogy a régmúlt sérelmeit hordozzák magukban vezető személyiségek, és olykor elvárás, hogy ezeket a sérelmeket, ellenszenve, a fiatalabb politikusok, lojalitásukat bizonyítandó, átörökítsék. Ez az RMDSZ-re is érvényes. Feltevődött a kérdés, tudom, hogy a Néppárton belül is vannak, akik ezt nem nézték kifejezetten jó szemmel. De hát Háromszéken, Kézdivásárhelyen nem biztos, hogy megértik, hogy egy marosvásárhelyi magyarnak miért másabb a lelkülete, és miért gondolkodik másként a politizálásról. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki sikeresen vállaljon közéleti feladatokat, elegendő, hogy úgymond ellenpolitizáljon.
Az első évben, amikor a helyhatósági választásokra teljesen zöldfülűként készültünk, még olykor mi is elhittük, hogy elegendő, ha kritikusan politizálunk és kritikusan kampányolunk a többi magyar párttal szemben. Mára azonban megtanultuk – legalábbis itt, Maros megyében –, hogy az a fajta politikai logika, amely jól működik a romániai politikai palettán, az erdélyi politikai viszonylatban nem működhet. Itt nem lehet csak arra kihegyezni egy kampányt, hogy a másik miért rossz, mert itt mi mindannyian, hogy trendi kifejezéssel éljek, "olyan ágon vagyunk", hogy ennek csak rossz kimenetele lehet. Meg kell tanulnunk közösen, komplementárisan gondolkodni a politikáról. Ehhez elsősorban az kell, hogy engedjék meg a fiatalabb politikusoknak – bár nem szeretem magamat annak nevezni –, hogy ha ki akarnak békülni, ha közösen akarnak gondolkodni, akkor megtehessék a más politikai színezetűekkel.
– Apropó, közös gondolkodás: mennyire nehezíti meg ezt az együttműködést akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel vagy mással az, hogy egyes szellemi vezetők – mint például az EMNP- kongresszuson az önök védnöke – nagyon markánsan, szinte ellenségesen beszélnek a többi magyar pártról…
– Nem kívánom kommentálni a mostani politikai szereplők megnyilatkozásait. Azt hangsúlyozom, hogy ha vannak, politikai feladatokat vállaló fiatalabb személyek, akik tudnak, mernek, képesek a más politikai pártban tevékenykedőkkel közösen gondolkodni, azoknak engedjék ezt meg. Ne legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet. Biztos, hogy nem tesz jót, ha első vonalban lévő politikai szereplők egymással folyamatosan csipkelődnek, hogy enyhén fogalmazzak. De ugyanakkor azt hiszem, hogy a védnökünk a kongresszust megelőző időszakban többször is kifejtette, hogy ő nem óhajt a párt dolgaiba beleszólni, és igyekezett a pártpolitikától távol tartani magát.
A kongresszuson felkérték, és azért beszélt. És ha a nüanszokban eltérések vannak, azoknak is helyet kell adni. Nem kell mindenkinek ugyanabból a kottából játszania.
"Komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében"
– Beszéljünk a hogyan továbbról. Ön a megyei szervezet elnöke. Létezik-e egyáltalán ez a szervezet, mekkora? Mi következik?
– Az a 17 alapszervezet, amivel annak idején nekiveselkedtünk a helyhatósági választásoknak, némileg gyarapodott. Jelenleg 19 alapszervezetünk van. Az elmúlt két, két és fél év voltaképpen – miközben pártszervezésről kellett volna szóljon – sok minden egyébről szólt, ami lekötötte a párt emberi erőforrásait. Ám a szervezet él, van egy megyei elnöksége, amely tevékeny. Nagyon sokszor ér egyébként az a vád is a párton belülről, hogy a politizálás helyett miért rendezvényeket szervezünk. Azt gondolom, hogy ebben a világban, amikor általános a politikától való elfordulás, ha közösségi rendezvényekben tudjuk az energiáinkat hasznosítani, az mindenképpen hasznos a közösség számára. Van aki ezt úgy értelmezi, hogy politikusként a párt érdekeit kell szem előtt tartani, a pártnak kell hasznot generálni. Azt hiszem, Marosvásárhelyen mind az RMDSZ, mind a Néppárt tudta bizonyítani, hogy lehet úgy is rendezvényeket szervezni, közösségi élményt teremteni, hogy ez nem elsősorban a politikai érdeket szolgálja. Másodlagosan, harmadlagosan igen, de nem elsősorban volt az a cél, hogy valaki politikai tőkét kovácsoljon.
– 2016-ban választások lesznek; sikerül addig egy életképes és ütőképes szervezetet felépíteni?
– Következnek a helyi tisztújítások, olyan emberekkel fogunk elindulni, akik akarnak politikai szerepet vállalni a helyi közösségeikben és a megyében. Biztos, hogy Szilágyi Zsolt elnöksége alatt nagyon komoly változások lesznek a pártépítés szempontjából is. Én bizakodó vagyok, mert Maros megyében több helyről is kapunk jelzéseket, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy még inkább gyarapodni fognak a szervezeteink. De hangsúlyozom, komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében, amelyek nem valaki ellenében jönnek létre, hanem azért, hogy erősebbek legyenek a helyi közösségekben.
– Visszatérve az országos vezetésre. Mennyiben vannak jelen azok a fiatal erők az országos vezetésben, amelyek képviselni tudnák ezt a magyar közösség szempontjából fontos szemléletet, bizonyos szintig a többi magyar politikai alakulattal?
– Ezt a szemléletet egy kissé befolyásolja, hogy ki melyik zónának a képviselője. Egy gyergyói képviselő biztosan nem azzal ébred reggelente, hogy vajon hol találjuk meg a közös hangot az RMDSZ-szel, mert ott nincs veszélyben a helyi képviselet. Bármilyen színezetű lesz a polgármester vagy a helyi tanács, nem fogja befolyásolni különösebben a város fejlődését. Bele lehet menni abba, hogy ki tud jobban lobbizni a megyei tanácsnál vagy Bukarestben, de összességében ez nem fogja befolyásolni a néppártosok gondolkodásmódját. Azonban ott, ahol korántsem egyértelmű, hogy egyáltalán lesz-e képviselete a magyarságnak, van-e esély polgármesteri széket nyerni, mint például Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Kolozsváron, ott nyitottnak kell lenni azokkal – az RMDSZ-es kollégáknak is üzenném –, akikkel érdemes lenne leülni egy beszélgetésre, mert elképzelhető, hogy meg lehet találni a közös hangot.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Dokumentumfilmek Hargita megyéről
Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ pályázatot hirdetett a Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmek támogatására 2014 folyamán. A pályázatra nagy érdeklődés mutatkozott, 19 szinopszissal jelentkeztek az alkotók, ezek közül sikerült nyolc film elkészítéséhez támogatást nyújtani.
A HMKK a támogatott filmeket mutatja be a közönségnek Csíkszeredában, a HMKK pinceklubjában, február 19- étől kezdődően, ahol csütörtökön este 6 órától a csíksomlyói kápolnákról készült filmet – Kápolnák az Úr dicséretére – Kápolnák és kápolnaromok a Csíki- medencében II. (42 p.) – vetítik.
A csíksomlyói kegytemplom közelében magasodik Kissomlyó hegye. Szent hegynek tartja a néphit. Oldalában keresztek, keresztúti állomások találhatók. A hegy csúcsán a Salvator kápolna áll, Csíkszék legismertebb és egyik legrégebbi, kutatott, mégis titokzatos kápolnája. "Ezen kápolna a búcsújáratok központja – jegyezte fel Orbán Balázs. – Ide igyekszik a hívők mindenike, mint oly helyre, honnan éghez küldött imája hatályosabb, mint oly pontra, mely a teremtő különös figyelmében részesül." A Salvator kápolna közelében található a Szenvedő Jézus vagy Passió kápolna. A Kissomlyó-hegy harmadik kápolnája a Szent Antal-kápolna, amely arról tanúskodik, hogy Páduai Szent Antal évszázadokkal ezelőtt is a Csíksomlyóra zarándokoló katolikus székelység egyik legkedveltebb szentje volt.
A két kisfilm a Salvator és a Szent Antal kápolnák mai állapotát mutatja be, emellett olyan érdekességekre, kutatási eredményekre tér ki szakemberek segítségével, amelyek sehol együttesen nem találhatók meg.
A filmet Daczó Dénes, Daczó Katalin és Ferencz Hunor készítették.
Népújság (Marosvásárhely)

Elsüllyesztett világ a csíkszeredai színpadon
Megfeneklett sorsú, a társadalom peremére szorult emberekről szól a Csíki Játékszín soron következő bemutatója, amelyet február 27-én 19 órától tekinthet meg a közönség.
„Gorkij Éjjeli menedékhely című műve egy létfilozófiai szimfónia, amely az emberi természetről sokrétegűen és nagyon mélyen beszél” – fogalmazott Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója a bemutató apropóján tartott szerdai sajtótájékoztatón. Az előadásban majdnem az egész társulat játszik. A produkció rendezője Victor Ioan Frunză, aki ötödik alkalommal dolgozik a csíki társulattal.
„Ez az előadás vizsga a társulat tagjai számára is és számomra is különösen nehéz próbálkozás. A szerző szociális témát dolgoz fel, amely az aktualitásán keresztül megmutatja, hogy az emberek nem tanulnak a múltbéli tapasztalatokból, és bár nem könnyen emészthető a szöveg, remélem, vad szépsége megérinti a nézőket” – mondta el Frunză.
Gorkij 1902-ben írt művének eredeti címe A mélyben, így Adriana Grand, az előadás díszlet- és jelmeztervezője egyfajta elsüllyesztett világot próbált megjeleníteni. „Mivel a színpadon felemelt tér van, valamilyen formában megpróbáltuk megjeleníteni ezt a süllyedést, ezt a bezártságot” – hangzott el.
Az előadásban Szatyin szerepében Kozma Attila látható, aki a munkafolyamatról beszélt. „Nagyon fontos – és kicsit furcsa is volt, hogy betartsuk azokat az instrukciókat is, amelyeket a szerző odaírt. A szöveghűség is lényeges, még a pontozásokat is be kell tartanunk, mert mindegyik egyfajta logikai egységet jelent. Bizonyos szempontból újra kellett tanulni ezt a fajta játékmódot” – mondta a színész.
Szabó Enikő szerint – aki Vaszilisza Karpovnát alakítja – az előadásban látható (menedék)hely szimbolikus. „Mindig foglalkoztatott, hogy hol is van ez a hely. De bárhol lehetne, ahol együtt vannak egyívású emberek” – fogalmazott a színésznő.
Gorkij szereplői Kosztiljov menhelyében kilátástalan társbérletben tengődnek, összezárva. Egy furcsa vándor érkezik közéjük, Luka. Az élet értelmét elveszettnek látó lakókkal ellentétben ő az emberi értékek tagadhatatlanságát vallja és sorstársai számára képes megcsillantani a reményt, mely mégis pusztító illúziónak bizonyul.
Victor Ioan Frunză magyarországi és erdélyi magyar színházaknál is számos alkalommal rendezett előadásokat. A magyar nyelvű alkotásaiért járó harminckét szakmai díj közül legfontosabbnak a magyar nyelvterület legjobb előadásáért járó, a gödöllői Stúdió- és Alternatív Színházak Fesztiválján odaítélt elismerést tartja. Több mint kétszáz előadást vitt színre, francia, német, jiddis és román nyelven is rendez, alkotásait ötvenegy hazai és külföldi szakmai díjjal jutalmazták.
A majdnem teljes társulatot felvonultató produkció díszlet-jelmeztervezője, Adriana Grand látványterveit többek között Prágában, Pozsonyban, Budapesten, Kolozsváron, Bukarestben, Temesvárott született színházi produkciókban láthatta a közönség. Grand 23 hazai és nemzetközi díj tulajdonosa, Andrei Șerban, Cătălina Buzoianu, Victor Ioan Frunză, Sanda Manu, Parászka Miklós, Tompa Gábor előadásaihoz is tervezett díszletet és jelmezeket.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Homolka Ervinnel és Khell Leventével
Mérföldkőnél a közösségépítő sikerkovácsok
Ha figyelmesebben megnéztük az idei megabál, azaz Aradi Farsangi Magyar Bál meghívóit, külső szemlélő számára talán érthetetlen adatokat lehetett felfedezni rajtuk. A jobb felső sarkában 142 LeEr, míg középen 1991–2015, XXV. (10.) adatok voltak feltüntetve. A jelzettek tisztázása érdekében megkerestük a két szervezőt, Homolka Ervint és Khell Leventét.
– Az évszámokból úgy tűnik, ezúttal a 25. Magyar Bált szervezték meg együtt. Ki volt az ötletgazda?
– Nem volt szükség ötletre, hiszen az magától adódott, ugyanis ki akartuk használni a lehetőséget, miszerint a rendszerváltás után szabad volt bálokat szervezni – kezdi Homolka Ervin. Természetesen a két szomszédos RMDSZ szervezet, az arad-gáji és az arad-ségai szervezte, amelyeknek mi voltunk az elnökei – kapcsolódott a beszélgetésbe Khell Levente is. Tulajdonképpen abból az ötletből indult ki a kezdeményezés, hogyan lehetne a két kerületben lakó magyarokat egy mulatós társaságba összehozni.Összeültünk, megvitattuk és a volt UTA munkás-éttermében megszerveztük. Mivel jól sikerült, a többi rendezvény már hozta egymást. A nagy érdeklődés miatt a nagyterem szűkösnek bizonyult, ezért átköltöztünk az Ursului utcában lévő Vagongyár munkás-éttermébe. Az időközben beindult privatizálások, vagyis a tulajdonosváltás miatt egyre szűkültek a terembérlési lehetőségek…
– Ezzel együtt, tudtommal, soha nem volt szükség az újságban népszerűsíteni egy-egy szüreti vagy farsangi bált, mert kialakult egy összetartó közönség, amely a baráti körével megtöltötte a termet. Így volt-e?
– Természetesen, az egész mulatós csapat egy nagy baráti társasággá alakult, melynek tagjai jól érezték magukat a rendezvényeinken, ezért visszajáróknak számítottak. Vannak állandó szervezőink, akik akár 30-80 belépőjegyet is lefoglalnak a baráti társaságuk számára.
– Kezdetben hányan mulattak egy-egy bálon?
– Az UTA étkezdéjében 220 ember fért el, az Ursului utcai étkezde nagytermében már mintegy 250-en mulathattunk.
– Kinek támadt az úgynevezett megabálnak az ötlete?
– 13 évvel ezelőtt jött Bognár Levente az ötlettel: ha már ilyen olajozottan működik a bálozás, meg aztán sokan azért panaszkodnak, hogy nem jutott nekik meghívó, hát terjesszük ki egy akkora mulatságra, hogy az aradi magyarság jelentős része is eljöhessen. Ehhez viszont hatalmas terem kellett, először a sportcsarnokra gondoltunk. A szervező csapat egyes tagjai viszont úgy vélekedtek: nem lehet ilyen sok embert összegyűjteni, ezért első évben elmaradt a megabál. A következő évben is felmerült az ötlet, méghozzá az akkor elkészült Arad-Expo termében, de attól tartottunk, hogy a várostól elég messze lévő helyre nem jönnek el az emberek, ezért akkor sem mertünk belevágni. Harmadik évben viszont eldöntöttük: nem érdekel, hányan jönnek el, ha a gatyánk rámegy is, de megpróbáljuk. Természetesen nem volt annyira veszélyes, hiszen a nagyjából 250 fős csapatra biztosan számítani lehetett. Ezen kívül egy nagyjából 100 fős csapat, helyszűke miatt, rendszeresen kimaradt a buliból, tehát akkor rájuk is számítottunk. Ezelőtt 10 évvel tehát meghirdettük az első megabált, amelynek a sztárvendége Kós János táncdalénekes volt, aki emlékezetes előadást tartott, a közönség remekül szórakozott. Vagyis kedvet kapott a folytatáshoz.
– Azóta Arad Város Tanácsa rendszeresen támogatja a megabált?
– Nem, csupán az utóbbi 3 évben. Azóta, mióta az Erzsébet és Katalin bállal együtt az RMDSZ az Aradi Farsangi Magyar Bált is felvette a hagyományos kulturális programjai közé, a város kulturális alapjából támogatja a rendezvényt.
Tervezni, szervezni csak egyetértésben
– 25 év házasságból is sok, ráadásul egy akkora méretű rendezvény, mint egy-egy bál megszervezése, sok vesződséggel, feszültséggel is jár. Ennek során nem vesztek még össze? Hogy lehet ilyen hosszú ideig, békességben megszervezni egy-egy nagy eseményt?
– Megmondom én – veszi újra át a szót Homolka Ervin –, amikor először szerveztük, 5-5 tagot számláló küldöttség ült össze a szervezési kérdéseket megvitatni Arad-Ségából, illetve Arad-Gájból. Ez viszont 10 embert, ugyanannyi véleményt jelentett, ezért sokat vitatkoztunk. Éppen ezért húzódott három évig a megabál megszervezése is, hiszen mindig kerültek olyanok, akik azt állították: ezt vagy azt nem lehet kivitelezni. A szervezés gördülékenysége végett úgy döntöttünk: ketten vállaljuk. Ez egyben azt is jelenti, elosztottuk magunk között a szervezési feladatokat, egymás munkájába nem igazán szólunk bele.
– Ha nem titok, kinek mi a dolga a szervezésben?
– Eddig Ervin foglalkozott a művészekkel, a sztárvendégekkel való kapcsolattartással, a meghívókkal, a zenekarok lekötésével – veszi vissza a szót Khell Levente –, én viszont a program levezetésével, a forgatókönyv elkészítésével foglakoztam, amit mindig megbeszéltünk.
– Ezek szerint jó barátságban is vannak. Rendszeresen leülnek egy-egy pohár melletti beszélgetésre is?
– Ritkán van alkalmunk a kötetlen beszélgetésre, vagyis, hogy ne tervezzünk valami összejövetelt. A mostani nem véletlenül a 142. közös rendezvényünk, amit a meghívó felső sarkában rögzített, 142 LeEr felirat is jelképez. Kiszámoltuk, hogy a közösen szerevezett 142 rendezvényünkön több mint 43 ezer ember vett részt. Mert a bálokon túlmenően, a mi ötletünk volt a Kaszojális, amit átvett az AMISZ; az Aradi Magyar Majális első két programját is mi szerveztük a váralján; ugyanígy a Szent István-napot is évekig a Lido Vendéglőben szerveztük; ezen kívül, mintegy 10 Székelytalálkozót; több anyák-napi ünnepséget szerveztünk; voltak közös színházlátogatásaink; az UTA étteremben szerveztük meg a rendszerváltás utáni években a Nagymama és a Fekete macska előadásait. Minden október 6-a előtti hét végén kirándulást szervezünk az Arad megyei VI. osztályos diákok számára, akikkel végigjárjuk a szőlősi malom környékét, ahol a fegyverletétel lezajlott, illetve felkeressük a Bohus-kastélyt, ahol a tárgyalások folytak.
– Meddig kívánják még szervezni a megabálokat?
– Részemről az idei nagyon az utolsónak tűnik – jegyzi meg félig tréfásan Homolka Ervin. Az a gond, hogy idősödünk, de az emberek is változnak, meg aztán sok a munka is vele. Csak rá kell nézni Leventére, mennyire sántít a sok munkától…
– Azzal együtt Kukoriként nagyon könnyen felugrott Kotkodára, tojózni…
– Muszáj volt, mert az volt az előadásunk legjobb poénja. Éppen ezért el is próbáltuk néhányszor – fűzi hozzá nevetve Khell Levente. Bárhogy is nézzük, eljárt fölöttünk is az idő, a jelenlegi egy szép, kerek évforduló minden szempontból, ezért meglehet, most kellene abbahagyni. Természetesen nem ültünk le meghozni e döntést, de talán az is benne van a levegőben, hogy most, ilyen gazdag közösségépítő munka után kellene abbahagynunk. Mivel e 25 évi, közös munkával szervezett 142 rendezvényünkön soha, egyetlen vendégünkkel nem voltak fegyelmi gondok, soha nem történt rendbontás vagy botrány, ezúttal is szeretnénk a több mint 43 ezer embernek köszönetet mondani, amiért igényelték az anyanyelvű kultúránkat, megtisztelték a rendezvényeinket, intelligens emberek módjára, igazodtak a közösségi normákhoz. Ugyanakkor megköszönjük a rendezvény támogatóinak is, amiért mindig mellettünk álltak. Külön köszönet jár Bognár Levente aradi alpolgármesternek, megyei RMDSZ elnöknek a mindenkori támogatásért. Velük, értük dolgozni felemelő érzés volt. Ha netalán mi abbahagyjuk, reméljük, mindenképp kerül, aki folytatja, hiszen ezt nem lehet, nem szabad abbahagyni…
– Köszönöm szépen a beszélgetést, egyben az említett több mint 43 ezer ember nevében is megköszönöm az állhatatosságot, a kitartást, amivel 25 éven keresztül szervezőkként, mókamesterekként minden tőlük telhetőt megtettek az aradi magyarság szórakoztatásáért. További sok, sikeres, együtt szervezendő közösségépítő programot kívánok, ami egyben azt is feltételezi: mégsem hagyják abba.
– Köszönjük szépen a jókívánságokat, de még meggondoljuk…
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ágoston Hugó: A jótanácsok kincstárnoka
Induljunk ki a mából, a jelenből – amely számára immár múlt. Két bejegyzése maszol.ro-on megjelent cikkekhez.
„Büszke vagyok rá, hogy Venczel József tanítványa lehettem. Az általa vezetett Statisztikai Tanszéken diplomáztam Kolozsvári életszínvonal című szakdolgozatommal. Elnyertem elismerését, és ennek eredményeképp meghívott az egyetem elvégzése után, legyek a katedra munkatársa. Megköszöntem bizalmát, de más utat választottam, nem tudtam jól románul, és mivel ezt szükségesnek tartottam, Bukarest felé vezetett utam. Most sem tudom, jó választás volt-e ez. Megúsztam börtönbüntetés nélkül, ami biztosan várt volna reám Venczel József munkatársaként, volt Bolyai Diákszövetségi elnökként. "Csak" a Duna–Fekete-tenger csatorna építője lettem, akaratomon kívül, három és fél éven keresztül. Most, az életutam végén, állítom, életem minden szakában, akárhol és akármilyen tisztségben tevékenykedtem, biztos alapot adott a Bolyai Egyetem és annak kíváló tanárai, akik közül kimagaslodott Venczel József. Czédly József”
„Gratulálok Gyula. [Dávid Gyulát az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján 2013-ban tüntették ki a Magyar Érdemrend Középkeresztjével.] Távolról figyelem munkásságodat, és szívből örülök, hogy most is ugyanazzal a fiatalos lelkedéssel végzed a dolgodat, mint akkor tetted, amikor egyetemistaként együtt voltunk a barikádon. Nem találkoztunk kényszer-lakhelyeinken, én a Csatornánál, Te máshol, de sorsunk akkor is nagyon hasonló volt. Adja Isten, hogy még sokáig hallhassak és olvashassak Rólad. Szeretettel ölel, Czédly Jóska”
Büszkék vagyunk rá, hogy Czédly Józsefnek kollégái lehettünk. Elsősorban: nagyon sok mindenért hálával tartozunk neki. Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, számunkra kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást. Élete pedig maga volt a kaland. Aminek egyik rendszerváltás utáni mozzanataként még alprefektusa is volt a román fővárosnak!
Olvasom a Wikipédián, a Czédly névre keresve: „Czédly Károly (Arad, 1899. júl. 24. – 1954. márc. 19., Arad) – közíró, műfordító. A gimnáziumot szülővárosában végezte, 1920-ban szerzett jogi doktorátust Budapesten. Előbb bankban, majd az aradi cukorgyárban tisztviselő. Közgazdasági cikkei és tudományos fordításai az aradi Vasárnapban jelentek meg. Lefordította Carlo Collodi Pinocchio c. gyermektörténetét (Fajankó, a fából faragott Paprikajancsi tanulságos és vidám históriája, Arad, 1928); több előadást tartott a Kölcsey Egyesületben.” A szócikk megegyezik a Balogh Edgár főszerkesztette 1981-es Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkével. [Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F)] Czédly Károly, Arad nagy szülötte tehát a mi Czédly Józsefünk édesapja volt! Dédapja pedig, Tiszti Lajos – olvasható lapunk első búcsúzó írásában – „az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot.” Az utód, Czédly József pedig az RMDSZ szövetségi elnökének gazdasági tanácsadója, amikor a Szabadság-szobor, a magyarok szabadságvágyának jelképe börtönéből ismét a fényre szabadul...
Legidősebb kollégánkat nem csak ősei folytán lengte körül a történelem szele. Nagy események kereszttüzében lenni adatott meg neki. Legélénkebben arra emlékszem, amit a Groza Péterrel való találkozásáról, kapcsolatukról mesélt. Meg a Csatornáról... De sajtótörténetről is. Nem sokat adomázva, de fantasztikus lényeglátással, az összefüggések megvilágításával. Mondtam neki nem egyszer, naplóban kell ezeket megírni! Most a fiát, Czédly Károlyt feltétlenül meg kell kérdezni, nem írt-e valamilyen visszaemlékezést az édesapja. Reméljük, hogy igen – és akkor azonnal ki kellene adni.
Amilyen aktívan érdeklődött, dolgozott, viszonyult közéletünk, a magyarság dolgai iránt, amilyen fitt volt szellemileg, biztosak voltunk benne, hogy megéri a kilencvenet. Egy év és egy kevés hiányzott hozzá. De így is: élt két életre valót, dolgozott, szeretett és szerették, s becsüljük változatlanul, miután azt a keskeny küszöböt, amelyet mindnyájunknak át kell lépni, átlépte.
Végül még egy maszol-bejegyzése Czédly Józsefnek, a kollegiális egymást kiegészítés és empátia mentén: „Kedves Hugó barátom! Számomra, mint 66 éve bukaresti magyar lakosnak (ha beszámítom a Duna – Fekete-tengeri csatorna és Duna-szigeti kényszer-tartózkodásomat is) nagy örörmömre szolgált a cikked olvasása. Engedd meg, hogy néhány szóval kiegészítsem. A bukaresti magyar kulturális élet második világháború utáni kialakulásában jelentős szerepe volt az itt létrehozott központi magyar napilapnak, még akkor is, ha az a Román Kommunista Párt égisze alatt működő Romániai Magyar Népi Szövetség kezdeményezése volt. Akik létrehozták, azok – állíthatom, mert részese voltam – tisztes szándékkal a romániai magyarság érdekeit tartották szem előtt. Gondoljunk csak a hétfalusi csángó származású Révy Ilonára, aki akkor az RMNSZ kultúráért felelős alelnöke volt. Ezt a napilapot sok kíváló újságíró szerkesztette (ezek névsorát Te sokkal jobban ismered, mint én), de említsünk meg néhányat közülük: Gyarmath János, Kiss Zsuzsa, Cseke Gábor, Sike Lajos, Stanik István, Cseke Péter (a felsorolásnak nincs teljességi igénye), és még sokan mások, újságírói tevékenységükön kívül fontos szerepük volt a bukaresti magyar közéletben. Még valamit, említetted a Bukaresti Magyar Közlöny újramegjelenésének kisérleteit. Ide tartozik, hogy 2001 és 2003 között, a Communitas Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Szó heti mellékleteként jelent meg a Bukaresti Magyar Közlöny, erre büszke vagyok, mert én kezdeményeztem és szerkesztettem is. Szeretttel ölel, öreg barátod, Czédly Jóska bácsi.”
S ha már egy saját lapunkban megjelent saját írásról van szó, szerénytelenül idézném, amit azonnali válaszként írtam a fenti bejegyzésre szeretett barátomnak: „Drága Jóska bácsi! Ha már így levelezünk, volt – és számomra örök – kollégák... Hiszen abból a könyvből [a Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes rádiós sorozatából készült, Bukaresti magyarok című, 2013 végén megjelent kötetről van szó] Tőled is idézhettem volna mint legrégebbi bukarestitől! Ami késik, nem múlik, jó gazdag pályád volt, érdekes dolgokat mondtál – hát még milyen érdekeseket mesélsz, amikor beszélgetünk! Köszönöm a fontos kiegészítést, a Magyar Népi Szövetséghez is volt némi közöm áttételesen gyermekkoromban, de ha már a sajtót, Gyarmath Janót és Cseke Gabit említed, lehetetlen nem gondolnom az Új Magyar Szóra, amelynek első főszerkesztője voltam, és amelynek megszűnte – papíron – kissé még mindig fáj. Volt az ÚMSZ főszerkesztője Salamon Márton László és Vincze Loránt is, utóbbi vezérigazgatója is. És kollégáink között maga a mindenhez értés és a megbízhatóság szobra: Czédly József! Köszönjük, sok egészséget és az eddigihez hasonló csupaszív aktivitást kívánok szeretettel. És örülnék, ha leveleznénk közvetlenebbül is!”
Végül a mindennapi munka lázában, olykor hideglelései közepette „közvetlenebbül” nem leveleztünk. Nem baj, majd beszélgetünk ismét…
maszol.ro

Putyin és Székelyföld
Vlagyimir Putyin orosz elnök budapesti látogatásának nem csak a magyarországi országáruló ballibek kerítettek nagy és tragikus feneket, de minálunk is az ókori sorstragédiák modorában kezdtek értekezni a budapesti vizitről, s olyan dimenziókat vizionálnak a félnapos tartózkodásnak, melyek világtörténelmi jelentőségűvé és históriai méretűvé teszik azt. A honi médiák egységes nacionalista platformja egyenesen Európa elárulójának kiáltja ki Orbán Viktor miniszterelnököt, aki mellesleg sötét revíziós gondolatokat forgat a fejében.
És ha már revízió, akkor elsősorban Románia ugyebár, a sorrend – mondják ők! – Kárpátaljával fog kezdődni. Eme utolsó állításuknak tényleg van valóságmagva annyiban, hogy a Putyinnal való találkozó kapcsán Orbán Viktor valóban beszélt a kétszázezernyi kárpátaljai magyarról, ám olyan szövegkörnyezetben, mely az ukrajnai békés rendezés felette szükséges voltát hangsúlyozta.
A hazai média már volt vezérkari főnököket invitál a kamerák elé, hadd mondanák el, hány oldalról is fenyegeti Romániát a katonai agresszió réme. S keresik már szorgalmasan a bűnbakokat, például a moldáv kommunistákat, akik útjában állnak az újabb nagy egyesülésnek; a transznisztriai oroszokat, akik nem akarnak románokká, de még moldávokká sem válni; Oroszországot, a fő bajkeverőt, mely a Szovjetunió helyreállításán munkálkodik, s nem az orosz lakosság védelmében lép fel az ukrán nacionalistákkal szemben; Bulgáriát, mely mindig oroszbarát volt és maradt; s természetesen Magyarországot, a magyar nemzeti kormányt, amely titokban Erdélyre ácsingózik stb. stb. De a legfőbb bűnösök mégis az erdélyi magyarok lehetnek, egyszerűen a létezésük okán.
Minden hiteles forrásból annyit tudhatunk az Orbán–Putyin megbeszélésből, hogy megegyeztek az orosz gázszállítási szerződés meghosszabbításáról, hogy orosz hitelből és technológiával építik meg az új paksi nukleáris blokkokat, hogy keresik a gazdasági és kereskedelmi együttműködés megmentését és fejlesztését. Mert ez a lényeg, akkor is, ha nagyon nem tetszik ez a Nyugatnak. Magyarország számára csupa létkérdés. De a bukaresti médiák ennél sokkal többet tudnak, szerintük Putyin állítólag kijelentette, lesz gondja Székelyföldre! Hogy ki hallotta, hol hallotta, ki tanúsítja ezt, hát arról nem esik szó. Orwell mester feltámadt Bukarestben.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)