A cenzor pillantása
 A cenzor – civilben a Központi Bizottság sajtóosztályának alkalmazottja – rám emelte tekintetét, majd szó nélkül felállt, és a megbízott főszerkesztő társaságában kivonult a vágóból. Az eset 1980-ban történt a TVR bukaresti magyar adásának szerkesztőségében. Pár hónapja vettek fel riporternek, s legyűrve a mostoha körülményeket – közvetlenül belépésem után a korábbi főszerkesztőnek mennie kellett, és minden támasz nélkül maradtam –, végre egy ember elé való riportot sikerült produkálnom. A kovásznai Körösi Csoma Sándor Líceumról szólt, okos diákok és három tanár szólalt meg benne, köztük Fábián Ernő és Gazda József, kisebbségi nyelvhasználati gondokat is szóvá téve. Ezt „vizionálta” P. elvtárs, s bár nekem lesújtó pillantásán kívül egyéb nem jutott, véleményéről hétfőn értesültem, mikor riportom adásba ment, de úgy megvágva, megcsonkítva, hogy ráismernem is nehéz volt, s csak azt sajnáltam, hogy a nevem alatt sugározták azt, ami csak az enyém nem volt már.
Ez volt első közvetlen találkozásom a kommunizmusbeli „sajtószabadsággal”, az alkotmány szavatolta szólásszabadsággal, mindközönségesen a totalitarizmus cenzúrájával. Pár hónapon belül aztán be kellett látnom, olyan fordulat következett be az amúgy is aggasztó pártpolitikában, hogy az egy kezdő riporter kibontakozását nem teszi lehetővé, úgyhogy iparkodtam átnyergelni a nyomtatott sajtóra, s nagy szerencsémre egy másodvonalbeli, tehát kevésbé megfigyelt lapnál viszonylag jobb körülmények között kidogozhattam a magam stílusát és riporttípusát. A tévéadást rá négy évre valóban felszámolta a diktatúra, addig pedig halálra sanyargatta, s bizony már nem volt titok, hogy a kisebbségi kérdésben a kondukátor és a rendszer a totális jogfosztás és elüldözés felé vette az irányt.
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az adást pár bátor ember ’89 decemberében ismét feltámasztotta, azóta is megvan, s a minap ünnepelte fennállásának kerek évfordulóját. Léte ma sem gondoktól mentes, de mai gondjai más természetűek. Kívánjunk munkatársainak jó munkát, helyeselve ama törekvésüket, hogy a hetvenes évek legjobb tradícióit is folytatni akarják – mai helyzetünk ugyanis ezt messzemenően indokolja.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rendhagyó irodalmi ülés Lippán
Temesvár borzalmai 25 év távlatából
Szerdán a lippai Hildegardis Ház üléstermében 17 órakor kezdődött a helybeli Degré Alajos Olvasókör decemberi ülése, ahol Czernák Ferenc programszervező köszöntötte az egybegyűlteket, ismertette az összejövetel kettős témáját, a 25 évvel ezelőtti temesvári eseményekre, szemtanúként történő visszaemlékezését, illetve a karácsonynak a magyar irodalomban való tükröződését.
Megrázó valóság 
Amint előrebocsátotta, katonatisztként 1982-ben helyezték Temesvárra, ahova Lippáról ingázott. 1989 decemberében egy fegyvernemnek a főnöke, egy katonai laktanya parancsnok-helyetteseként a tiszttársaival együtt, jó fizetésük volt, és ha a kommunizmus jobban vigyázott volna rájuk, hogy ne keveredhessenek a lakossággal, valóságos janicsárokká lettek volna, akik semmit nem tudtak volna a társadalmi életről, hangulatról. Mivel a lakossággal is érintkeztek, tudomásuk volt az egyre növekvő elégedetlenségről, a kiszolgáltatottságról. Jól tudta, hogy a Securitate emberei mindenen rajta tartják a szemüket, mindent lehallgatnak, ezért nagyon vigyáznia kellett, kivel, mit beszél. Érezhető volt a társadalmi feszültség növekedése, hogy készül valami. Elmúlt Ceauşescu utolsó kongresszusa is, amit vezényszóra végig kellett nézniük, hallgatniuk. A helyzet Nagy Imrének a júniusi újratemetésekor vált feszültté, amivel kapcsolatban agresszív megjegyzések is elhangzottak a tisztek között, akiket a szekusok gyakran vitára provokáltak. Azt is tudták, hogyan fojtották vérbe a brassói tiltakozó megmozdulásokat, amelyeknek a vezetőit előbb egyenként tették el láb alól, majd az összetartó magot képező 57 embert csellel Bukarestbe hívták a Ceauşescuval történő tárgyalás ürügyén, majd az ülésteremben mindnyájukat besugarazták, minek következtében rövid idő alatt elhunytak. 1989. december elején látszott, hogy a Securitate készül valamire, új sisakokat, több kutyát kaptak, de olyasmit is hallott, hogy újfajta, könnyebb löveggel ellátott töltényeket is kaptak. Azokkal tömegre is lehetett lőni, mert nem mentek át több emberen, mint a háborús golyók, amelyek akár 6-8 emberen is képesek keresztülhatolni. Néhányszor elment a belvárosi református templom előtt, ahol a hívek Tőkés László védelmére keltek. Ehhez a lakosság eleinte vegyes érzelmekkel viszonyult. December 16-án, szombaton szolgálatban volt, ami este letelt, de nem mehetett haza, mert telefonáltak, hogy maradjon. Utána riadót fújtak: baj volt a városban. A katonaságot a zuhogó esőben teljes készenlétben tartották. Nagy sokára megérkezett a parancs, hogy a városban rendet kell teremteni, de nem fegyverrel, hanem minden katona kapott egy-egy olyan botot, aminek a végén fémből készült csavaros rész volt, hogy azokat 4-5 méter hosszúra összecsavarva, az ágyúcsövek tisztítására használhassák. A hozzávetőleg egyméteres, fémvégű botokkal felfegyverzett katonák a városban a civilek között teremtették a rendet, miközben ő a kaszárnyában maradt, megduplázta az őrséget. A katonák reggel érkeztek vissza a rendcsinálásból, a szintén bottal felfegyverzett parancsnok vezetésével, aki nem is fogadta az ő jelentését, hanem felment az irodájába, ahonnan csak akkor jött le, ha nagyon fontos volt, de a fentről kapott további parancsok végrehajtását megpróbálta elodázni. Állítólag már 16-ára virradóra is hagytak halottakat maguk után, akiket az aluljárókban gyűjtöttek össze, majd elszállították őket. Mivel esett az eső, vérnyomok nem maradtak, a lakosság nem szerzett tudomást róluk. Reggel, amikor a szolgálati lakására ment, a Grivicai úton az állomásig minden kirakat be volt törve, az üzleteket nem csak a randallirozók, hanem az üzletvezetők is kifosztották. Vasárnap a lányával volt a városban, amikor 15.45 órakor megszólaltak a fegyverek, tehát hazugság volt, miszerint Bukarestben a 17 órakor megtartott plenáris ülésen adták ki a tűzparancsot. Azt Milea tábornok adta ki, sőt Czernák Ferenc azt a táviratot is látta, amiben Milea parancsot adott ki a háborús töltények kiadására azzal a megtoldással, hogy lehetőleg lábra lőjenek. Az viszont balgaság, hiszen a golyó bármivel érintkezik, megpattan, tehát bármit eltalálhat. Még most is vita témáját képezi, hogy Vasile Milea hadügyminiszter öngyilkos lett-e vagy lelőtték. Czernák szerint öngyilkos lett, mert amikor a bukaresti tüntetésekről visszaért a minisztériumba, telefonhoz hívták, méghozzá Moszkvából, ahonnan állítólag alaposan letolták, felelősségre vonással fenyegették meg, ezért kétségbeesésében, a szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát.
Temesváron 15.45 órakor kezdtek tüzelni, látta, amint egy tank is kigyulladt. Hazaküldte a lányát, és bement a katonai egységhez. Mivel azt mondták, mérgező gázokat is bevetnek, ellenőrizze a katonák számára készült hatástalanító fiolákat. Jól tudta, hogy a két nappal azelőtt behívott katonák teljesen ártatlanok, a fegyverüket sem tudták megtölteni, ezért a legtöbb sebesülés, haláleset a balesetek miatt következett be. Az egység katonáit a városba vitték, ahol másnap reggelig ész nélkül lőttek mindenre, ami mozgott. Amikor visszajöttek a kaszárnyába, a tisztek egy része büszkén mesélte, hol, hogyan tisztították meg a várost, egymásnak dicsekedtek, ki hány embert lőtt le. Akkor nagyon megutálta őket. Utána még gyújtogattak itt-ott, de amint később kiderült, nem csak a civilek, hanem a belügyisek is tették, hogy okot találjanak a beavatkozásra. Később derült ki, hogy a katonák nyomában jártak a szekusok, akik képesek voltak a sebesülteket lelőni, sőt a kórházba is bementek utánuk, végezni velük. Czernák számára december 18-i kaszárnyába történt reggeli visszatérés volt a legborzalmasabb, amikor a tisztek dicsekedtek, ki hány embert lőtt le.
Czernák Ferenc elbeszélésébe Tornáczky Dénes is bekapcsolódott, elmondva, amikor egyik barátjával a legnagyobb zűrzavar közepette Temesvárra látogattak, minden kirakat be volt verve. Vasárnap 11 órakor viszont katonai zenekarral gyűjtötték össze a népet, amely békésen a városháza elé vonult, követelte az eltűnt embereket. Aznap kiszabadították a bebörtönzötteket. Hétfőn a gyárakban a párt tiltakozó felvonulásra gyűjtötte az embereket, hogy ítéljék el a forradalmat.
Czernák folytatta az emlékezést, visszatérve december 18. reggeléhez. Sok emberrel beszélt, ezért tudta: a legénység kiképzetlen volt. Elterjesztették a terroristák hírét, akik jól beszélnek románul, ezért a katonák mindenkire lőttek, akit nem ismertek, sok bűncselekményről is hallott. Állítólag Temesváron, de Bukarestben is sokkal többen haltak meg, mint ahányat hivatalosan elismertek. December 19-én parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki a magyar határra, mert onnan várható támadás. Utána visszavonták a parancsot. A magyar ügynököket nagyon keresték, de egyet sem találtak. Lesújtó volt, hogy képesek lettek volna háborúba sodorni az országot, hogy megvédjék Ceauşescu hatalmát. Ha hatalmon maradt volna, a szekusok befolyására a katonák lettek volna a bűnbakok a vérengzésekért, mivel azok nem értették helyesen a parancsot – zárta le visszaemlékezését Czernák, aki Tóth Emil kérdésére, miszerint, hivatásos katonaként, nem volt-e lelkiismeret-furdalása a temesvári események miatt, bevallotta: mardosta a lelkiismeret, szégyellte a mundért, amit le is vetett, amilyen gyorsan csak tehette, nyugdíjba vonult.
Karácsonyváró
Az irodalmi ülés további részében, Czernák a karácsony kialakulásának a történetét ismertette, majd a körtagok, Tóth Emil, Wonerth Lóránt, Barabás József, Boda Ferenc, Nagy Mária, Simó Luca, Détári Katalin és Igna Ilona,  József Attila, Ady Endre, Szabolcska Mihály költeményeiből, Beke György prózájából olvastak fel. A találkozó végén Czernák Ferenc elszavalta Márai Sándor Mennyből az angyal című költeményét. Az irodalmi ülés szeretetvendégséggel, kellemes együttlétben, bensőséges karácsonyváró hangulatban zárult, nagy kár, amiért a legfiatalabb korosztály nem képviseltette magát rajta.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Letöltendőt kérnek az ügyészek Nagy Zsoltékra
Letöltendő, a büntető törvénykönyv által megszabott maximális időtartamú börtönbüntetést kér a Szervezettbűnözés- és Terrorellenes Ügyosztály (DIICOT) a stratégiai privatizációk perének vádlottjaira, akik között Nagy Zsolt volt távközlési miniszter és Kerekes Gábor egykori távközlési államtitkár, valamint Codruţ Sereş korábbi gazdasági miniszter is ott van.
A legfelsőbb bíróságon szerdán tizenöt órán keresztül zajlott az utolsónak szánt tárgyalás, amelyet éjfél után megszakítottak, és péntekre tűzték ki a folytatást, amely után a bírák jogerős ítéletet hoznak.  
Szerdán az egyik vádlott ügyvédeit, illetve a vád képviselőjét hallgatták meg, pénteken további ügyvédeket hallgatnak meg, majd a vádlottak élhetnek az utolsó szó jogával, ezt követően pedig már csak az ítélethozatal marad hátra.
Mint arról beszámoltunk, Nagy Zsoltot tavaly decemberben alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt. Ugyanezt az ítéletet szabták ki Kerekes Gáborra is, miközben Sereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték, de csupán a súlyosabb büntetést kell letöltenie.
Kerekes ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek.
A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, valamint a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadó cég képviselője építette ki, akit alapfokon kémkedés miatt 11 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a pert.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)
Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel.
Szól a rádió
November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.)
A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.)
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk.
Tulipán... és színeváltozásai
Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék?
...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat?
– A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni  magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?)
– Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”!
A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk.
Experimentum crucis
Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést.
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A széljárás irányai, avagy merről fúj a szél
(Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin című könyvéről)
Kevés olyan gondolkodó elmét kanonizált az utókor, akiket töredékszövegeiknek köszönhetően tartottak érdemesnek arra, hogy ne merüljenek alá a felejtés süllyesztőjébe. Dilemma persze mindig volt, főleg amikor még kevesen forgattak tollat, és inkább csak okos hallgatóikat tanítgatták erre meg arra, beszélgettek, "meg- szavasították", amit a világról gondoltak. Így maradt fenn Herakleitosz híres szövegtöredéke is, mely szerint "a természet szeret rejtekezni". Az ő korában a természetfilozófiának volt becsülete, így a fenti torzószöveg sem vonatkoztatható az emberi természetre. Nem úgy, mint Bölöni Domokosnál, aki még le is írja, amit és ahogy elgondol, igaz, nyúlfarknyi szövegekben. Rövidprózáját én a nagyprózát előkészítő "töredékeként" fogom föl nagy bátorsággal, aminek tehát a nagyobb lélegzetű prózaművek előkészítésében lehet föltétlen szerepe. Kivéve talán a novellát. És ez biztatás is. Ám egyre valószínűbbnek tűnik, hogy rövid textusokból akarja fölépíteni írói világát, amely nem más, mint a személyes élettérben megszólaló ember a maga nyelvi és tárgyi kultúrájával. Amit Bölöni papírra vet, az emberről szól, az emberi természetről, amely, amint a "zokogó filozófus" mondotta, szintén szeret "rejtekezni". Ezt a "rejtekezést", rejtőzködést akarják föltárni azok a – viszonylag egymásba kapcsolódó – szövegek is, amelyek a vásárhelyi könyvvásáron bemutatott Szélrózsa kankalin1-ban alkotnak kötetet. Ebben a kis prózakötetben, amelyben ezúttal nem szűkebb pátriája érdekes figurái jutnak szóhoz, amint megszoktuk Bölöni ízes-humoros nyelvezetű novelláiban, karcolataiban. Itt, ebben a könyvben a saját életéről elmesélt "mondatokban" – ahogy mondja – ő, a saját családja, közelebbi-távolabbi vérei, az emlékezetében élő falusfelei a maguk hétköznapjaival, törekvéseivel, kapzsiságaikkal és nagyvonalúságaikkal elevenednek meg a történetekben, úgy visszafelé kétszáz évre megközelítve. Ezúttal maga az író tárulkozik fel olvasói előtt, a saját családja történéseinek kontextusában.
Bölöni szóban forgó prózakötete a Szélrózsa kankalin címet kapta (korábban már olvashattuk az Erdélyi Toll hasábjain is). A kötet címe szokatlanságával ragadja meg az olvasó figyelmét, ugyanakkor beindítja fantáziáját, kíváncsiságát. Mit rejthet magában a könyv, amely ily bizarr címet kapott? Ha a fedőlap hátán nem lenne némi eligazítás a címről, nem is tudnánk értelmezni a fura szókombinációt. Bölöni is megérezhette az olvasói dilemmát, talán épp emiatt, a címet megmagyarázva, igyekszik a könyv logikáját érthetővé tenni mindjárt annak kézbevétele, mustrálgatása során: az író itt és most, mint korábban is bármikor, az emberi érzékenységek és gonoszságok, vagyis a balgák erkölcsének szembesítését tematizálja.
Nekem nem a navigációs irányjelző, a széljárásról informáló műszer jut az eszembe, hanem egy távoli vidék világtájoló irányjelzője – szélrózsa?! –, valahol Európában, ahol még akár Herakleitosz is töprenghetett volna a világ dolgairól, vagy bárhol máshol, ahol fontosnak tartják megjelölni a távolságokat kilométerekben vagy időben. Bölöninél a megrajzolt figurák lélektáv-szélrózsát állítanak föl, amelyben az irányok mindig ugyanabból a kelet-európai küküllőmenti kis faluból szaladnak szerteszét, és amelyek a történelem fogatában akár a földrajzi szétrajzások sokirányúságát is jelezhetik. Bölöni szélrózsája abban igazít el, hogy egy kistérségből kifele és befele irányuló vektorok hogyan rajzolják át az erdélyi falu valóságát: rasszizmus és nacionalizmus, szegénység és harácsolás, a hogyan tovább dilemmájának terhe, a csodavárások reménye, a világítótorony hiánya, ilyenek kerülnek föl a szélrózsára, emberi játszmák, a lélek csapkodó hullámverései, a történelem malomjárása mentén. Bölöni nem lelkizik, csak ábrázol, csak történéseket mumifikál. Ezúttal a családszociológia és a falumonográfia határterületén.
Bölöni mesélő író. Ebben a kis könyvecskében nem vállalkozik többre, mint az életmű továbbírására, "néhány kóbor történet" elmesélésére a szűkebb pátriáról, a "gyermekkor csorgójából", mert, ahogy maga jelzi, "innen csordulnak-cseppennek a meséim". De, hogy bizonyossá váljék a történetek hitelessége, célszerűnek tartja, már a kötetecske elején, a 2. szövegben, a locus, a szűkebb pátria, a Kis- Küküllő mente tudós bemutatását, amely, mint egy mákföld – egész Erdélyre kiterjeszthetően – "kincsét konokul őrzi, álmodozóit (viszont) rendre hanyatt vágja", és amely " időnként lángba borul".
Bölöni könyvének olvasásához a tőle megszokott hangulatért, a genius lociért fogok. A első szövegben visszaköszön az író ismert fanyar- bánatos humora, viccelődik, de nem parodizál, mert ami fájóan érint, az nem gúnyolható ki. A kötetindító hangulat viszonylag hamar, már a 2. szövegben elkomorodik, itt ugyanis valamiféle faluszociometriai ténykedést vélek felfedezni, ami nem nélkülözi a hely szellemének megidézését, ugyanakkor érezteti, hogy illik ismerni, érteni és érezni azt a valóságos, ám múlékony világot, amely az ezután következő jó száz oldalon feltárulkozik. A jobbágyos-béres-agrárproletár-kisgazda arbor genealogiae, megspékelve a századforduló (úgy látszik, 100-évenként kényszerdivatba jövő) Kárpát-medencei exodusának szomorúságával, meg az értelmiségi sors küllemeivel-kellemeivel-felelősségével, ilyenszerű olvasói érzéseket előlegez meg. Aztán már ebben a szövegben kitisztul a kép: a családelbeszélésen keresztül egy szubjektív falumonográfiát vagy faluszociográfiát készülődik asztalra tenni az író. Törlesztés a faluval szemben, ahonnan gyökerei erőre kaptak. Ez történik az első majdnem hatvan oldalon. A szülőfalu (Dányán) és a szülőföld (Erdély) szeretete, imádata itatja át minden betűjét, gondolatát, gondolattöredékét, akkor is, amikor az elzüllött férfiakról szól, akik "nem találnak magyar lányt maguknak", amikor a kultúrafeladást előrevetítő nyelvcserére-nyelvváltásra tereli a szót, amikor a szászok elhagyják a magyar szót és románra váltanak, amikor a "pisztolyos" kommunista jegyző túlkapásaiért neheztel, amikor a román-magyar barátkozásról-együttélésről- versengésről beszél, vagy a "cigánypogromról", vagy a parasztgazdálkodással járó szokásokról, gyermekkori emlékekről, vagy az örök építkezőkről, akik "gyűjtik a pénzt a gázra" és fürdőszobáról álmodoznak, vagy amikor a pusztuló családi ház látványa nyugtalanítja. A falu sorsáról ír, az erdélyi szórványmagyar falu sorsáról ír, a történelem hatalmi hullámverésében ide-oda csapódó falu sorsáról ír, az elfogyó erdélyi magyar falu sorsáról ír, a Székely-Maros-vásárhelytől karnyújtásra levő haldokló falu sorsáról ír, és azokról az esendő emberekről, akik benépesítik.
A 6. elbeszélés egy szoborállítás paródiája, amelynek az a szerepe, hogy az eddigi komoly tényleírásból átvezesse az olvasót egy oldottabb, bölönis humoros világba, a falu világából a város világába, amelyet Bölöni Domokos bejárt/bejár. A faluról nosztalgikus tisztelettel és szeretettel, a városról parodikus szenvedélyességgel ír. Ellentéte egyik a másiknak. Két élettér, a mérleg két serpenyőjében.
Azt nem tudtam meg, hogy a Szélrózsa kankalin címválasztás mennyire tudatos szójáték, de Bölöni Domokos tudatos író, aki elkötelezte magát a szülőföldjének, és akiről joggal feltételezhető, hogy figyeli a széljárást: merről is fúj a szél, és vajon merre sodor? És aki már látott kankalint, azt is tudja, hogy viruló szirmai kocsányában asznak el.
1 Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

Johannis letette az esküt
Letette a hivatali esküt Klaus Johannis, Románia újonnan megválasztott elnöke tegnap a parlament ünnepi ülésén, és ezzel megkezdte ötéves elnöki mandátumát.
Johannis székfoglaló beszédében hangsúlyozta, Románia nem maradhat az örökösen megkezdett és befejezetlen tervek országa, ezért konzultációra hívta a pártokat, hogy állapodjanak meg néhány fontos célkitűzésben és a megvalósulásukhoz vezető hosszú távú stratégiában. Rámutatott: 2015 a politikai intézmények reformjának éve kell hogy legyen, amikor a pártoknak nem öt, hanem legalább ötven évre kell konszenzusos megoldást találniuk az alkotmány, a választási és pártfinanszírozási törvény módosítására. Az új elnök közvetítői szerepével élve pártpolitikai érdekek felett álló nemzeti konszenzus megteremtését akarja kezdeményezni az oktatási rendszer, az egészségügy és nyugdíjrendszer reformja terén is. Johannis a jogállamiság megszilárdításának folytatását ígérte, ugyanakkor kifejezte reményét, hogy mandátuma végén már nem a korrupció elleni harc lesz a közbeszéd központi témája. Kijelentette: Románia külpolitikáját továbbra is az Egyesült Államokkal kötött stratégiai partnerség, a NATO- és Európai Uniós tagsága határozza meg, ugyanakkor arra is kitért, hogy továbbra is Bukarestnek kell a „Pruton túli testvérek”, vagyis a Moldovai Köztársaság legfőbb támaszának lennie az európai integráció felé vezető útján. Azt mondta: valamennyi román elnöke lesz, munkára hívta polgártársait, és (a november 16-i elnökválasztásra utalva) megköszönte nekik, hogy huszonöt évvel a kommunizmus bukása után „ismét győzelemre segítették a demokráciát és a közügyekben való részvételt”. A legfontosabb állami intézmények, az egyházak és a Bukarestben akkreditált külképviseletek vezetőinek jelenlétében lezajlott eskütétel után Klaus Johannist a tíz év után távozó Traian Băsescu államfő fogadta az elnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotában, és átadta neki az ország szuverenitásának jelképeit. A tegnapi szertartás nyomán Klaus Johannis hivatalosan Románia elnökévé vált.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közelmúlt karácsonyai
Az egyház bensőséges ünnepét a szocializmus dicsőséges éveiben sem lehetett kitörölni az emberekből, hiába igyekeztek a december 31-én érkező Télapónak átjátszani a fenyőfaállítás és ajándékozás szokását, hogy vallásos tartalmától megfosszák a karácsonyt. Erről szólt a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának december 16-i utolsó idei rendezvénye, amelyen Lázok Klára beszélgetőpartnere Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztor és Novák Zoltán történész volt. A karácsonyi hangulat megteremtéséhez Csizmadi Kinga, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges XI. osztályos diákja (Vass Edit tanítványa) járult hozzá, szép fuvolajátékával Bach muzsikáját tolmácsolva.
A freskós teremben tartott beszélgetés a háború utáni évek felelevenítésével indult.
Novák Csaba Zoltán történésznek, a korszak kutatójának arra kellett válaszolnia, hogy miképpen nézett ki "felülről", a hatalom szemszögéből az ünnep. A Téka vezetője pedig a korabeli újságokból válogatott szemelvényekkel utalt arra, hogy a közelmúltat kutatók is bőségesen találnak forrásanyagot a Tékában őrzött gyűjteményekben. Bustya Dezső nyugalmazott alsóvárosi református lelkész, akinek prédikációi vidéki, majd marosvásárhelyi szolgálata idején ezreknek nyújtottak lelki vigasztalást, a háború utáni Erdély zavaros világára emlékezett. A nyomorúságból felocsúdó, 1945 utáni években a tartalékokból kellett élni, gondosan megőrizve a cipősdobozokba elcsomagolt díszeket, a gyertyacsonkokat, a többszínű csiptetőket, az angyalhajat s a szaloncukrot is. Az ajándékot a legszükségesebb dolgok: téli cipő, meleg sál, zokni, pizsama jelentette. A lényeg pedig a meghitt együttlét, az ünnep volt, hasonlóképpen a gyülekezetben, a templomban is, s e nehéz időkből mégsem a szegénységet, a nélkülözést, hanem a szeretetet sugárzó ünnep pillanatait őrizte meg az emlékezet.
Emlékeit a történész beszámolója egészítette ki arról, hogy a kommunista hatalomátvétel időszakában hogyan akarták megszüntetni az ünnepet. Az 1948-tól totalitárius diktatúraként működő kommunizmus nem elégedett meg a politikai hatalom birtoklásával, az emberek átnevelésére törekedett, s ebben az igyekezetben egyik legnagyobb ellenfelének az egyházat tekintette. Ezt próbálta különböző eszközökkel gyengíteni, eltüntetni, támadásokat indítva ellene. A régiek mintájára új rítusokat dolgoztak ki, s minden valláshoz kapcsolódó szertartásnak megtalálták a kommunista megfelelőjét. A Bibliát a nagy ideológusok könyveivel akarták helyettesíteni, az egységes szimbólumrendszert a vörös csillag jelképével, a felnőtté avatást jelentő bérmálást, konfirmációt pedig a pionírrá, KISZ-taggá avatással. 1948 után egy olyan ünnepet próbáltak meghonosítani, amely reményeik szerint pótolja a karácsonyt. Ez volt a télifaünnepély a Télapóval, amelynek első ábrázolása – ami a Téka-estet hirdető plakátokon is megjelent – 1947-ben vált ismertté. Télapó vagy Fagyapó (a románban) figuráját az oroszországi kultúrából vették át, mint az évszakváltáshoz kapcsolódó szereplőt, akivel helyettesíteni lehet az angyalt vagy a Mikulást, s néhány nappal eltolták az ünnepet, megőrizve annak bizonyos elemeit.
Az 1948-as fordulat idején a nagyon vonalas családokba tartozó gyermekek már a Télapótól kapott ajándékról beszéltek, de évekig nem annyira a Télapó-járás, mint Sztálin születésnapjának a megünneplése volt a meghatározó azokban az időkben – emlékezett Bustya Dezső. A nagy nap december 21-ére esett, s fordított világként nem a gyermek kapott ajándékot, hanem neki kellett ajándékot készítenie az elvtársnak, s a gyárakban munkaidő után Sztálinnak maszekoltak a dolgozók. Szerelvények vitték Romániából is a rengeteg ajándékot – mesélte Bustya Dezső, majd a börtönben töltött ünnepre emlékezett. 1952-ben a kolozsvári törvényszéki fogházban megélt estet idézte, ahol a ruházatból kihúzott cérnára kötötték a levesből származó csontból csiszolt keresztet, szívet, horgonyt, a kenyérbélből formált figurát, a zsákvászonból készült ajándékot (amelyet a seprűt összefogó drótból nehezen kialakított tűvel varrtak meg), s a szál cigarettát, amit az alsóbb emeleteken lévő ismeretlen rabtársaknak engedtek le. Felidézte a Dobrudzsában töltött 1953-as karácsony estét, amelyre deszkából fűrészeltek fenyőfa imitációt. Rabtársuk szétosztotta a csomagban kapott száz szál cigarettáját, s a négyemeletes ágyban kettesével fekvő foglyok csendes karácsonyi éneke zümmögésszerűen hatotta át a börtönt, amit az őrök dörömbölése sem tudott elhallgattatni.
A napos oldalon levőknek más volt az életük. Példaként egy 1956. december 30-i vezércikket idézett Lázok Klára a korabeli Vörös Zászlóból, amelyben a szilveszter éjszakájára ígért finom ételeket-italokat, a Maros és Hargita vendéglőben kínált sokfogásos vacsorát, tombolát, mulatságot írta le a tudósító, egy idilli világot a megidézett börtönkarácsonnyal szemben. Az újságok tele voltak reklámmal, s beszámolókkal, hogy melyik vállalat milyen ajándékokkal készült az ünnepre, hol mit lehet kapni, mennyi fenyőfa került forgalomba, hogy zajlanak az üzemi télifaünnepségek, amelyek programjában a televízió térhódításával az államfő beszédének közös meghallgatása is szerepelt.
Minden diktatúra kettős mércével működik, egyeseket fölemel, másokat letipor, egyeseket mozgósít, másokat visszafojt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Novák Zoltán, aki a rendszer kettősségét hangsúlyozta, amely a karácsonyt úgy hallgattatta el, hogy a papokat kiiktatta a rendszerből, a másik oldal pedig az új ünnepet ülte, s erről a szebbik arcáról tudósított a sajtó. A hatvanas években december 21–25. között alternatív műsorokat szerveztek, december 25-e környékén tartották a Kultúrpalotában a 18 évesek nagykorúvá avatását, amelyen a pártvezetés is felvonult, 27-én nyílt meg a gyermekváros, s fenyőfához csak 25-e után lehetett hozzájutni.
A hatvanas években a szilveszter megünneplésére helyezték a hangsúlyt, s 1966-tól a télifaünnepélyek helyszíneként megjelennek a turisztikai ajánlatok.
1960–65 között Bustya Dezső a Marosludashoz tartozó telepeken szolgált, ahol az átmenet kicsit hosszasabb volt. A tanító nénik vallásórára, a templomba irányították a gyermekeket, míg másutt szombat-vasárnap pionírfoglalkozásokat szerveztek. Vidéken sikerült megtartani a karácsonyi ünnepélyt, a Mezőségen például nagy hagyománya volt a kántálásnak. Ezt nem lehetett kitörölni, annyira hozzátartozott az emberek életéhez, akárcsak a himnusz eléneklése szilveszter éjszakáján a templom tornyából – bármekkora kockázattal is járt –, s a családban megtartott karácsony este. Mivel nehéz volt hozzájutni a kellékekhez, ez a hiány az alkotókészséget ösztönözte az emberekben, s az éneklés mellett a téli fonókat, közös kézimunkázást ezek a kedves foglalkozások tették színessé.
Mivel a pártvezetés fokozatosan rájött, hogy az egyházak erőszakos felszámolása nem jár sikerrel, az ’50-es évek kemény egyházellenes politikáját a ’60-as évektől egy másik taktika váltotta fel. Ebből az időből maradt fenn egy térkép, amely szerint a Maros Magyar Autonóm Tartományban magukat ateistának vallók száma mindössze néhány ezer fő volt. Ettől kezdve 1989-ig a kényszerű együttélés korszaka következett. Az egyházakat meg kellett tűrje a pártvezetés, de különböző eszközökkel megpróbált befurakodni, s belülről bomlasztani. Bár egyértelmű volt a kísérlet sikertelensége, a propaganda továbbra is karácsonyellenes maradt, s az ünnep szerepét az alternatívákkal próbálták gyengíteni, amit aztán 1989-ben a rendszerváltás söpört el.
– Bár a télapós nemzedékhez tartozom, jól emlékszem, hogy a vállalattól kapott csomaggal nem sikerült a karácsonyt helyettesíteni – szögezte le Novák Zoltán.
A kommunizmus arra épített, hogy a 70-80 éves korosztály kihalásával eltűnnek azok az emberek, akiknek szükségük van az egyházra. Azzal nem számoltak, hogy pontosan a fiatalok lesznek az újjáépítés alapkövei. A nagy szorítás ellenére ők hozták össze az alsóvárosi gyülekezetet, ahol ’88–’90 között templomot építettek, s bár furcsállották kezdetben, a szeretetszolgálat és a lelkészi látogatások is teret nyertek – emlékezett Bustya Dezső.
Az épülő egyházi életről szóló beszámolót követően elhangzott, hogy az aktivisták ünnepe sem volt egyértelmű. Sokan közülük megtartották a hivatalos ünnepet, de titokban a karácsonyt is. Voltak olyan vezető beosztásban levő emberek, akik két fenyőfát vásároltak, s miközben megünnepelték a karácsonyt, a másik fát az erkélyen tartották december 31-éig.
Azoknak a nemzedékeknek a kinevelése, akik teljesen eltávolodnak, nem járt az elképzelt sikerrel. A lelkész a katonatisztet is megeskette, s kérésre az államvédelmi hatóság képviselőjének is megkeresztelte az unokáját. Voltak, akiknek mondaniuk kellett, hogy nincsen Isten, de gondolataikban az bujkált, hogy mi lesz, ha mégis van.
A ’80-as évek puha diktatúrájában Magyarországon jó néven vették az egyházi csoportok megalakulását, akik az alkoholista és kábítószerfüggő fiataloknak segítettek, mivel a számuk egyre nőtt, s a hatalom nem tudott mit kezdeni velük. 1985-től már itthon is lehetett zavartalanul ünnepelni, s a nagy problémát az általános életszínvonal veszedelmes romlása, az élettér beszűkülése, a nyomasztó kilátástalanság jelentette. Az általános nyomor és nincstelenség ellenére lelkiekben annál nagyobb volt a nyereség. Bár a karácsonyi csomagba alma, Eugenia és két-három szem dió került az alsóvárosi egyházközségben, a lényeg az volt, hogy az ünnep bensőségességét a gyermekek elvitték a családokba – zárta a beszélgetést Bustya Dezső. A nézőtéren pedig ezúttal nem a megszokott közönség, sok fiatal hallgatta végig annak az időszaknak a krónikáját, amelyben az ő életük egy része is zajlott, vagy már csak szüleik, nagyszüleik emlékeiből ismerhették.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Éva nénitől
Most, hogy elérkezett a búcsúzás ideje, arra gondolok, amire oly sokszor azóta, hogy Könczeiné Tolna Éva, Éva néni – sok évvel ezelőtt – a barátságába fogadott: a termékeny, szép élet és a szép emberi kapcsolatok rejtélyére, amelyeknek a mestere volt, s ami éppen megfejthetetlen titok-mivoltában vált példaszerűvé, s hagyott nyomot a hozzá közel állók életében.
Hálás vagyok, amiért – egykori tanítványaként – egyikévé válhattam azoknak, akik részesülhettek harmonikus lényének közelségében. Olyan valami ez a közelség, ami legsajátabb tulajdonunkká válik, s gazdag sokféleségében jelenik meg előttünk, valahányszor rá gondolunk.
Orbán Gyöngyi
Szabadság (Kolozsvár)

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott. 
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Újév váró koncert a PKE-n
A Nagyváradi Asszonykórus szervezésében december 26-án délután újévváró műsort tartottak a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében.
A szombat délutáni esemény rövid áhítattal kezdődött: Pálfi József várad-réti református lelkipásztor, a Csillagocska Alapítvány elnöke a kánai menyegző példázatát idézve elmondta a PKE dísztermének népes hallgatósága előtt, hogy Isten egy hatalmas menyegzőt készített elő a mennyben, amelyre mindenkit meghívott, és az a kérdés, hogy ki mivel készül arra a menyegzőre. De az egész élet, és az elmúlt év is olyan, mint egy nagy vendégség, melyben az Úrnak vagyunk a vendégei, emlékeztetett az igehirdető. Az áhitatot követő zenei műsor első részében a száz évvel ezelőtt kitört első világháborúra emlékező művek szólaltak meg. Először az est házigazdája Török Sándor szavalta el Juhász Gyula Trianon című versét, majd a Nagyváradi Asszonykórus, illetve a Váradi Dalnokok énekeltek hazafias és katonadalokat. Az asszonykórust Tasnádi Ferencz, míg a dalnokokat Márkus Zoltán irányította, utóbbiak műsorában közreműködött Fábián Tamás trombitán. A program második részében a könnyed, már a szilvesztert idéző alkotások következtek: nagy tetszést arattak a Tasnádi házaspár (Tasnádi Ferencz és Tasnádi Melinda) közkedvelt operettslágerekből álló blokkjai (Álom, álom, édes álom, Te rongyos élet, Ha én gazdag lennék, Hajmási Péter, Hajmási Pál stb.), amelyeket Thurzó Zoltán kísért zongorán, csakúgy mint a Nagyváradi Asszonykórus nótacsokra szintén Tasnádi Ferenc irányítása alatt. Az est harmadik, karácsonyi hangulatot közvetítő részét Pál Éva szavalata vezette be, majd ismét a Váradi Dalnokok következtek karácsonyi dalokkal. Thurzó Zoltán egy Chopin noktürnt játszott, majd egy újabb szavalat után a Nagyváradi Asszonykórus idézte meg a karácsonyt több kóruskompozíció megszólaltatásával. Az estet közös éneklés zárta: a kórusok és a muzsikusok együtt adták elő a Mennyből az angyalt és a Csendes éjt.
Pap István
erdon.ro

Irodalmi ritkaságok a múltból
A múltból sajnálatosan keveset, mindössze kivételes eseményeket vagy kiemelkedő személyiségeket őriz meg az emlékezet, holott – egy szállóigévé vált mondat szerint – „mélységesen mély a múltnak kútja.” Ilyen értelemben legalábbis érdemes olykor ráirányítani a figyelmet a mindennapok eseményeire, amelyeket, ha nem is mindig tudatosan alakít az ember, de kitartóan, sőt áldozatot hozva teszi ezt, s végső soron ennek az erőfeszítésnek köszönhetően maradhat fenn egy nép. Kiemelendő ugyanakkor annak a közegnek a jelentősége, amely lehetővé teszi a rendkívüli teljesítményeket. Illyés Gyula híres Petőfi-könyvének nyitányát ilyen értelemben nagyon ide illőnek tartom. „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások – írta. – A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.”
Az irodalom vonatkozásában nagy súllyal esik a latba egy bizonyos közeg, amelyben megfoganhat, és terjedhet az irodalmi műveltség, s amelyet megszabnak és alakítanak a jelentős alkotók és a remekművek, de ahhoz, hogy ezek tartósan gyökeret eresszenek, ízlést és értékrendet alakítsanak, szükség van írástudókra, akik, a közvetítő szerepén túlmenően, az igazán nagyok „árnyékában” ugyancsak elhivatottsággal művelik az irodalmat. Ilyen alkotók több mint két tucatját mutatja be a száz kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat 26., frissen megjelent kötete. A Régi székely költők című antológia, amely a 16–19. században élt alkotók munkáiból ad közre egy válogatást, a nem költőként számon tartott Apor Péter vagy Bod Péter verses alkotásaiból, illetve Mikes Kelemen versfordításaiból is magában foglal néhányat.
Ezúttal a mi kishazánkhoz, Felső-Háromszékhez valamilyen szállal kapcsolódó két költőre hívnám fel a figyelmet. Baróton született 1600 körül Czerey (Cserei) János, de Lemhényben, Kézdiszentléleken és Kézdialmáson volt iskolamester. Kortársa volt a magyar barokk irodalom két nagy alkotójának, Zrínyinek és Gyöngyösinek, formaművészetére pedig az előző korszak, a reneszánsz nagy alakja, Balassi hatott. Kézdiszentlélek szülöttje Kováts Tamás, aki Pesten szerzett ügyvédi oklevelet, s ugyanitt lett hírlapíró és szerkesztő. A fiatalon elhunyt Kováts kortársa volt Vörösmarptynak, s versei is nagy nemzeti költőnk hatásáról tanúskodnak.
A kötetben szereplő költők, írók a maguk korában az irodalmi műveltség letéteményesei voltak ott, ahol éppen papként, falusi iskolamesterként, neves kollégiumok tanáraiként, közéleti szereplőkként tevékenykedtek. Erdélyben, de sokuk Nyugat-Európában is folytatott tanulmányokat, tudásukat viszont szülőhazájukban kamatoztatták, tehetségüket itthon teljesítették ki. A két kolozsvári egyetemi oktató, Gábor Csilla és Egyed Emese, valamint a költő  Lövétei Lázár László válogatásában és szerkesztésében megjelent új antológia a feledés homályából emelte ki a benne szereplő alkotókat, akik különben a maguk idejében egy-egy, az idők múlásával klasszikussá vált költőnk, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany által meghatározott erőtérben munkálkodtak az irodalom javára. Lapozva a múlt irodalmi ritkaságaiból összeállított kötetet, valóban igaznak találjuk a már idézett szállóigét: mélységesen mély a múltnak kútja.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
 Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A pergést megállítani
Karcsúsodik a nemzeti korfa. Fogy a magyar. A külhonivá degradált részeken is. Pontosabban, leginkább itt, ahol a gazdasági kényszer és a többségiek kiűzetési praktikái élhetetlen körülményeket teremtettek. Ráadásul a könnyített honosítással megszerzett útlevél is szárnyakat adott a fiatalabb nemzedéknek. Kirepültek, de már fészket rakni nem térnek vissza. Ezt bizonyítják a marosvásárhelyi alpolgármester minap közzétett adati is. A város magyarságának aránya szaporulat szempontjából tíz százalékkal csökkent a tavalyi évben. Vagyis többen haltak meg közülünk, mint ahányan születtek, miközben az összlakosságra kivetítve pozitív a mérleg: 2.889 személy hunyt el és 3.852 újszülöttet anyakönyveztek. Már nemcsak falvaink, hanem a legnagyobb erdélyi magyar városok is elöregedtek. Miként fogjuk megállítani ezt az apadást? Kinek van erre jól kidolgozott terve? Harcolunk a Székelyföldért – ebben a kérdésben már-már egyfajta összmagyar konszenzust lehet felfedezni –, de közben szórványosodik az ebből kimaradó több mint kétharmadnyi magyar. Kolozsvár után az egykori székely főváros is elindult a lejtőn. Az elvándorlásra nem hatékony orvosság a magyar egyetemek léte. Sajnos, a fiatalok ezekre úgy tekintenek, mint a könnyebb külföldi érvényesülés oklevélgyáraira, és nem mint az itthoni érvényesülés előszobájára. De nincs jogunk pálcát törni felettük, miközben a „nagy magyarok” csemetéiknek az anyaországban vagy pénzesebb tájakon alapozták meg a jövőjét. Esetenként maguk is ott alapítottak új családot. Például a temesvári tetteiért jogosan hősként tisztelt református püspök. Áttelepülése magánéleti szempontból talán érthető is. Csakhogy miután itt hagyta az erdélyieket, a hazaüzengetős útmutatásai hamisan hangzanak. Az olyanok, mint amit a budapesti közszolgálati rádióban tett a minap, amelyben a működő romániai magyar érdekképviselet padlóra küldését ünnepelte. Az egykori tiszteletbeli elnökhöz méltatlan módon. De az RMDSZ-vezéreknek is újra kell tervezniük nemcsak a szervezetet, hanem az erdélyi magyarság jövőképét is. Most van rá alkalom, mikor a kormányzási taktikázások nem gáncsolják a legvadabb közösségi álmodozást sem. Az eddig elért eredmények megvédése a nyelvhasználatban, oktatásban, közigazgatásban nem elég fiataljaink röghöz kötéséhez. Társadalomtudósoknak, civil mozgalmaknak és a partnernek megnyerhető politikai alakulatoknak közösen olyan munkacsoportot kell létrehozniuk, amely hosszú távú akciótervet dolgoz ki közösségünk számára. Egy sajátos erdélyi paktumot, amely meggátolhatja a további önpusztító acsarkodást. A megmaradás és gyarapodás érdekében. Mert a homokórát megállítani nem lehet ugyan, de meg kell próbálni.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A kommunikáció megfigyelését szabályozó újabb törvények elfogadására készülnek
Románia a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó újabb törvények elfogadására készül - erősítette meg ma Sorin Grindeanu informatikai miniszter.
Az előző napi párizsi terrortámadás után Bukarestben sürgős tanácskozásra ült össze az a - titkosszolgálatok képviselőit is magába foglaló - munkacsoport, amely új szabályozást készít elő az alkotmánybíróság által elutasított korábbi megfigyelési jogszabályok helyett.
"A joghézagot oly módon kell felszámolni, hogy a magánélet védelme mellett a nemzetbiztonsági szempontok is érvényesüljenek" - mutatott rá Grindeanu. Hozzátette: a törvénycsomag a tavaszi ülésszakban kerül a parlament elé.
Romániában két, a telefonos és internetes kommunikációra vonatkozó jogszabályt is alaptörvénybe ütközőnek minősített tavaly az alkotmánybíróság, ugyanakkor a parlament által decemberben elfogadott információbiztonsági törvény ellen is normakontrollt kért az ellenzék, így ez sem lépett hatályba.
Romániában továbbra is személyi adatok nélkül lehet telefonos feltöltőkártyákat vásárolni a romániai mobiltelefon-szolgáltatóknál, mivel az alkotmánybíróság tavaly szeptemberben az alaptörvénybe ütközőnek minősítette a kártyás díjcsomagok névtelenségét eltörlő törvényt. A szervezett bűnözés- és terrorizmusellenes ügyészség rámutatott: a Romániában használatban lévő mobilszámok kétharmada felöltőkártyás és nem lehet tudni, ki használja őket.
A hazai nyomozók munkáját az Európai Unió - időközben eltörölt - adatmegőrzési irányelvét életbe léptető jogszabály alkotmányellenesnek nyilvánítása is nehezíti. Ez arra kötelezte a telefon- és internetszolgáltatókat, hogy fél évig tárolják és szükség esetén a bűnüldöző szervek rendelkezésére bocsássák előfizetőik hívásainak és levelezésének minden adatát, a tartalom kivételével. A jogszabályt a taláros testület tavaly júliusi határozatával érvénytelenítette.
A liberális ellenzék a decemberben megszavazott információbiztonsági törvény ellen is óvást emelt az alkotmánybíróságon. Egyes civil szervezetek úgy értelmezték a törvényt, hogy az bírói felhatalmazás nélkül is jogalapot teremt a titkosszolgálatok számára bármely jogi személy számítógépes adatainak ellenőrzésére.
Ma Tiberiu Niţu, Románia legfőbb ügyésze is szót emelt az új megfigyelési jogszabályok mielőbbi elfogadása érdekében, amelyek nagy segítséget jelentenének a bűnüldözés és terrorelhárítás számára. Nitu kifejezte reményét, hogy a párizsi terrortámadás után a román döntéshozók is másképpen viszonyulnak majd a sajtó által "Nagy Testvér törvényekként" megbélyegzett jogszabályokhoz.
"Persze fontos a levéltitok, a magánélet: a hatóságoknak nem szabad megsérteniük ezeket. Ugyanakkor az élethez való jog is az emberi jogok közé tartozik, és ha választani kell, hát előbbre való, mint a levéltitok" - vélekedett a legfőbb ügyész.
Szabadság (Kolozsvár)

Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Médiapuccs az önkormányzati napilap ellen?
Ugyanaz a csapat, ugyanaz a tartalom, mint az Udvarhelyben, mégis más újság a nemrég megjelent mihir.ro. Titokzatosságok az udvarhelyi médiában.
Az új év egy új hírportált is hozott az udvarhelyieknek. Január 5-én este volt először nyilvánosan is olvasható a mihir.ro. Az új portálon az Udvarhelyi Média Kft. által közpénzen kiadott Udvarhely napilap újságíróinak írásai olvashatóak, és a visszamenőleg feltöltött szövegek is sokban megegyeznek a napilap archív anyagával. A friss hírek esetében pedig gyakran észlelhető, hogy az aznapi vagy következő napi újság tartalmát láthatjuk webre szerkesztett formában.
Köztudott, hogy a nyomtatott napilap online változata készülőben van – valószínűleg udvarhely.ma webcímen, hiszen az újságírók e-mail címe a Hargita Népétől való adminisztratív elszakadás után erre a domainre változott. A fentiek miatt sokan feltételezhették, hogy az új portál és az Udvarhely tulajdonosi köre megegyezik.
Ugyanaz, csak más a gazda
A két újság tartalmának és munkaközösségének hasonlósága miatt először fel sem tűnt, hogy a weboldalon sehol nincs feltüntetve az Udvarhelyi Média Kft., illetve semmilyen kötődés nem utal a nyomtatott lapra. Kiderült, hogy a két média terméknek nincs is anyagi vagy jogi kapcsolata.
Jakab Árpád az Udvarhely napilap főszerkesztője, aki egyben a mihir.ro egyik szerkesztője – a portál impresszumában jelenleg nincs feltüntetve főszerkesztő – kérdéseinkre csak szűkszavúan válaszolt, azzal az indokkal, hogy hamarosan sajtótájékoztatót tartanak munkatársaival közösen, ugyanis az új portált közösen indították az újságírók magántőkéből finanszírozva azt.
Kérdésünkre, hogy akkor mi lesz az Udvarhely napilap online változatával, azt a választ kaptuk, hogy készül, és egymástól függetlenül működnek majd.
Egy szerkesztőségben a konkurenciával
Arról, hogy két konkurens hírportál miként tud ugyanazzal a stábbal működni, az Udvarhelyi Média Kft. menedzserét, az Udvarhely Napilap felelős kiadóját, Farkas György városmenedzsert kérdeztük.
Farkas György elmondta, jelenleg csak magánvéleménye van a kialakult helyzetről, ő is már csak akkor értesült az új portálról, amikor az publikussá vált, és nem tud többet róla. Azt Farkas is megerősítette, hogy nem áll kapcsolatban egymással a két médiatermék.
Kíváncsiak lettünk volna, hogy mi a kiadó álláspontja azzal kapcsolatban, hogy a csapatuk saját, induló hírportáljuknak állított konkurenciát, vagy miként véleményezik, hogy egy közpénzen működtetett szerkesztőség kihasználja annak infrastruktúráját magánvállalkozás céljára, de Farkasnak az ügyben még nincs hivatalos álláspontja.
Mint elmondta, már részben beszéltek erről a polgármesterrel és lesz ennek folytatása, de most nem kíván részletekbe menni. Farkas azt ígérte, hamarosan meg lesznek a következményei ennek a folyamatnak, de nem hajlandó kérdéseinkre válaszolni. Elmondása szerint hivatalos álláspontja az Udvarhelyi Média Kft.-nek várhatóan a jövő héten lesz az ügyben.
Egyébként Jakab Árpád kérésére a részlétesebb kérdéseinket a mihir.ro csapatához még kedden délután írásban elküldtük, de válasz azóta sem érkezett.
KAKASY BOTOND
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Rizikófaktor vagyunk?
Jóformán ki sem hűlt a franciaországi terroristák puskacsöve, itthon azonnal kaptak az alkalmon az illetékesek, és siettek kijelenteni, hogy nagy szükség van bizonyos szabadságjogok korlátozására az Európát – és Romániát is – fenyegető terrorista bandák miatt. Azonnal intézményközi munkacsoport ült össze, hogy elemezze a mobilkommunikációs adatok visszatartásának és feldolgozásának törvényes keretét, az úgynevezett Big Brother törvényt, amelyet korábban alkotmányellenesnek nyilvánítottak ugyan, viszont most, "a legutóbbi párizsi terrormerényletek", illetve az uniós tagállamokat érő fenyegetések nyomán szükség lenne rá. Ugyanis az internetes adatok megőrzésére, illetve a PrePay-kártyák felhasználóinak azonosítására vonatkozó jogszabály hatékony eszköz lehetne a terrorizmus elleni harcban.
Köztudott, hogy karácsony előtt pár nappal a parlament már megszavazott egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az állami szervek aránylag könnyen hozzáférjenek elektronikus adatainkhoz, sőt korábban is voltak kísérletek erre, ám ezeket sorra alkotmányellenesnek minősítették, és hatályon kívül helyezték. A PNL decemberben megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróságon, döntés azonban még nem született. Viszont a múlt heti párizsi események nyomán bizonyos intézmények és szervezetek sürgősségi eljárással kezdték el újratárgyalni, mert szerintük csak ezzel tudnánk megelőzni a párizsihoz hasonló terrortámadásokat.
A decemberben jóváhagyott törvény veszélyes kezdeményezés a személyes adatainkhoz való hozzáférés szempontjából. Eszerint bárkinek, akinek "kibernetikai rendszer" van a tulajdonában, "indokolt" kérés esetén biztosítania kell az adatokhoz való hozzáférést különböző intézmények számára. Ez a megfogalmazás tulajdonképpen minden magán- vagy jogi személyre vonatkozik, akinek van egy számítógépe, laptopja vagy okostelefonja. Ráadásul csak egy "megindokolt kérés" szükséges hozzá, és máris kutakodhatnak számítógépeinkben, laptopjainkban. És nemcsak a négy titkosszolgálat vagy a rendőrség, hanem a belügy, a védelmi minisztérium, a távközlési hatóság és az informatikai biztonsági központ is.
Az ország főügyésze szerint ugyan mind a levéltitok, mind az élethez való jog elidegeníthetetlen, személyes jog, de ha választani kell a kettő között, akkor az élethez való jog mellett kell dönteni, a levéltitkok törvény által még megengedett korlátozásának árán is. Bár hazai és külföldi politikai elemzők nagyrészt egyetértenek abban, hogy Romániát egyelőre nem fenyegeti a terrorizmus veszélye – azonban természetesen fel kell készülni minden eshetőségre. A Román Hírszerző Szolgálat igazgatója állítja, szükség van erre a törvényre, mert jelenleg, amikor terrorveszély fenyegeti a nemzetbiztonságot, a közrendet és az intézmények hitelességét, létfontosságú mindenféle "rizikófaktor" azonosítása.
Úgy látszik, Romániában mindenki gyanús, és biztonsági intézkedések ürügyén próbálják korlátozni az egyéni szabadságjogokat. Hivatalos adatok szerint 2013-ban Romániában 6,5 millió internetező volt. Ez a szám mára már bizonyára sokkal nagyobb. Ha hozzátesszük, hogy ennél sokkal nagyobb a mobiltelefont használók száma, jó néhány millió "rizikófaktort" kell majd nyomon követniük a lehallgatóknak.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Hősként üdvözli a Nyugat Orbán Viktort (Frankhitelesek válsága)
A devizaalapú hitelek átváltására tett intézkedések miatt ezúttal dicsérik Orbán Viktor miniszterelnök gazdaságpolitikai lépéseit – írta a Financial Times. A magyar modell alkalmazása számos más közép-kelet-európai országban is felmerült.
A londoni üzleti napilap tudósítója, Andrew Byrne kiemelte: Orbán Viktort hosszú ideje bírálják a magyar bankrendszer ellen viselt háborúja miatt. Gazdaságpolitikai lépéseit most azonban ritka módon valamelyes elismerés övezi, miután a svájci jegybank törölte a svájci frank erősödése ellen alkalmazott árfolyamvédelmi küszöböt, és ennek nyomán a forint rekordmértékben gyengült a frankkal szemben. A Financial Times által megszerzett adatok szerint 2014 végén a magyar lakosság devizaalapú hitelállományának 86 százaléka volt svájci frankban denominálva. A devizahitelek kivezetésére és a magyar adósok védelmére tett „agresszív” lépéseknek köszönhetően úgy tűnik, hogy a svájci frank árfolyammozgásainak legsúlyosabb következményeit sikerült kivédeni – írja Byrne. Orbán Viktor nem láthatta előre a svájci jegybank tervét, így a devizaalapú hitelek átváltására kidolgozott terve igen szerencsés időzítésűnek tűnik – áll a cikkben. A tudósító szerint a lengyel kormányra is nyomás nehezedhet annak érdekében, hogy kövesse Orbán Viktor példáját, és enyhítse a lengyel devizahitelesek terheit. Ez jelentős változás lenne a magyar kormányfő számára, akit ritkán állítanak követendő példaként a bankreformok kérdésében – írta a Financial Times.
Hasonló hangot ütött meg pénteken a Bloomberg gazdasági hírügynökség. A legjobb pillanatban jött a bankoknak a forintosítás, miután a svájci frank árfolyama, amelyben a deviza- és devizaalapú jelzáloghitelek túlnyomó többségét felvették Magyarországon, jelentősen erősödött a forinttal szemben a svájci jegybank csütörtöki intézkedése nyomán – írták. Az amerikai hírügynökség szerint, bár sokat kritizálták bankellenes intézkedései miatt, Orbán Viktor magyar miniszterelnököt most hősként üdvözlik, mert elhárította a pénzügyi katasztrófát, amit a svájci frank alapú hitelek törlesztőrészleteinek megugrása jelentett volna az országnak. Szabó László, a Concorde Alapkezelő elnöke írásban úgy fogalmazott a hírügynökségnek: „Meglehet, hogy gyakran kritizáljuk a magyar kormányt és a központi bankot, de ezúttal gratulálni kell neki a kitűnő időzítésért.” Réczey Zoltán, a Buda-Cash Brókerház makroelemzője a hírügynökségnek elmondta: „Bár a kormány szándéka nem az volt, hogy a helyi bankokat megmentse, a hitelátváltás hatalmas segítség a hitelezőknek, mivel az intézkedések nélkül az egekbe szöktek volna a kockázati költségeik.” A svájci jegybank váratlan döntése – mellyel eltörölte a svájci franknak az euróval szembeni árfolyamküszöbét – a lengyel és osztrák hitelintézeteknek okoz nagy fejfájást, ahol 35, valamint 29 milliárd dollárnyi svájcifrank-alapú jelzáloghitellel bír a lakosság. A svájci jegybank csütörtök délelőtt váratlanul eltörölte a svájci franknak az euróval szembeni árfolyamküszöbét, a lépés hatására a forint jelentősen gyengült a svájci frankkal szemben. A Magyar Nemzeti Bank szerint a novemberi árfolyamrögzítés mintegy 700 milliárd forintos adósságnövekedéstől mentette meg a devizahiteleseket, ami megegyezik a magyar GDP 2 százalékával. Novemberben mintegy 12 milliárd dollár (3,3 ezer milliárd forint) értékben váltottak át forintra túlnyomórészt svájci frank alapú jelzáloghiteleket. Több közép- és kelet-európai országban is felmerült, hogy a magyarhoz hasonló lépésekkel lehetne vagy kellene segíteni a devizahiteleseken a svájci frank váratlan erősödése miatt. Szerbiában egy nap leforgása alatt 15 százalékkal emelkedett a törlesztője annak, akinek svájcifrank-alapú hitele volt. Romániában is 15 százalékkal lett drágább a svájci frank az elmúlt napokban. A devizahitelesek azonban hiába várják a kormány közbelépését, a pénzügyminiszter azt javasolta, hogy mindenki próbáljon megállapodni a bankjával. A magyarországihoz hasonló modell, amelyben a bankok forintosították a devizahiteleket, Horvátország számára is elfogadható volna – nyilatkozta Goran Alaksic közgazdász a Jutarnji List horvát napilapnak. Szerinte Horvátországban is vonzó az a modell, amelyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök saját országában már korábban bevezetett. Más közgazdászok viszont úgy fogalmaznak, hogy „egy dolog kívánni valamit, és másik dolog a valóság”.
Orbán: Most kell szerénynek lennünk
Orbán Viktor szerint a devizában felvett fogyasztási hitelekről a bankoknak és a devizahiteleseknek kell tárgyalniuk, ebben az ügyben a kormány közvetítő lehet. A miniszterelnök a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában kifejtette: a kormány megoldotta a devizában felvett ingatlanhitelek kérdését, a bírósági ítéletek is egyértelmű helyzetet teremtettek, de a fogyasztási hitelek egy másik ügykörbe tartoznak. Az autóhitelesekkel és a személyi kölcsönt felvevőkkel összefüggésben úgy vélte, most kifejezetten tárgyalásos helyzet van, a bankoknak és a devizahiteleseknek tárgyalniuk kell, a kormánynak mediátor, közvetítő szerepe lehet, de nem lehet ügydöntő. Arra a felvetésre, hogy a nyugati lapok – amelyek korábban kifogásolták a kormány devizahitelekkel kapcsolatos intézkedéseit – most egyértelműen dicsérik a magyar kormányt, Orbán Viktor úgy fogalmazott: „Ilyenkor kell szerénynek lenni, mint az ibolya.” Szerinte nem lenne helyes, ha a kormány dicsérgetné magát, akiket elismerés illet, azok a választópolgárok, akik 2010-ben és 2014-ben hatalmas közbizalmat és felhatalmazást adtak a kormánynak. A kabinet pedig unortodoxnak mondott, szokatlan, rendkívül sok pénzügyi érdekcsoport és bank húsba vágó pénzügyi érdekével szemben is képes volt arra, hogy az emberek javát szolgáló döntéseket hozzon – fejtette ki. Orbán Viktor elismeréssel beszélt a jegybankelnökről, Matolcsy Györgyről, mert – mint mondta – a Magyar Nemzeti Bank közreműködése és nagyon bátor lépése nélkül nem lehetne eredményekről beszélni. Ezt azzal indokolta, hogy hiába fogadta volna el a parlament a forintosításról szóló törvényt, ha ezután a nemzeti bank nem biztosított volna azonnal devizát a magyar bankoknak, hogy fedezzék többletkiadásaikat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eddigi leggazdagabb évét zárta a Maros Művészegyüttes
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A 2014-es esztendő a Maros Művészegyüttes eddigi csaknem hat évtizedének leggyümölcsözőbb időszaka volt – jelentette ki Barabási Attila, az együttes igazgatója csütörtök délelőtti összegző, az idei terveket is előrevetítő sajtótájékoztatón. Tavaly a korábbiaknál még szélesebb körű, színesebb palettával örvendeztette meg közönségét a művészegyüttes. A magyar társulat kilenc különböző előadást vitt színre, és mind a magyar, mind a román társulat rekordszámú, 50 ezernél több néző előtt játszott.
– Az utóbbi években egyre inkább a táncszínház felé kacsingattunk, az együttes megért a színházi struktúrák alkalmazására. Anyaországi viszonylatban is sikerült felemelkedni arra a szintre, ahol a hivatásos együtteseknek a helye van. Meghívást kaptunk a Művészetek Palotájába, a Hagyományok Házába, a szakma figyel ránk, igényli és másoknak is ajánlja az előadásainkat. Úgy érzem, sikerült mindenhol méltóképpen képviselnünk Erdélyt. Ugyanakkor arra is odafigyeltünk, hogy olyan kis településekre is eljussunk, mint például Nyárádselye. De nemcsak a megyében voltak előadásaink, a Partiumba is elvittük produkcióinkat – mondta Barabási Attila, majd arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes egyesületekkel együttműködve különféle rendezvények – többek között a Széllyes Sándor- népdalvetélkedő, az EMKE-vel közös Gyöngykoszorúk, a Vásárhelyi Forgatag – szervezését, illetve társszervezését is felvállalta. Ugyanakkor jó kapcsolatot alakítottak ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a Művészeti Egyetemmel, illetve a megyei tanfelügyelőséggel is. Ez utóbbi kapcsolatnak köszönhetően az Iskola másként – Tudj többet, légy jobb! héten majdnem 6 ezer diák fordult meg az együttes székhelyén. A továbbiakban a tavalyi kiállításokról – népviseleti kiállítás, fotótárlat –, illetve a Rendhagyó történelemóra sikeréről is szó esett.
– Túlteljesítettük a tavalyi terveket, és nagy örömünkre egész évben élet volt az épületben – összegzett az intézményvezető, aki az elégedetlenségek kapcsán a kultúra területén dolgozók alacsony bérezését említette.
Az idei év körvonalazásakor Barabási Attila egy mezőségi folklór-összeállítás február 11-ei bemutatójára hívta fel a figyelmünket – a produkció koreográfusa Varga János –, és egy szeptemberi bemutatóról is említést tett. Február 25-én a Fehérlófia felújított előadását mutatja be a magyar társulat. Az idei tervek között négy magyarországi és egy ciprusi turné is szerepel. Ami pedig a soron következő produkciókat illeti, a tavalyi év egyik legsikeresebb előadásának számító Imádság háború idején Tollas Gábor színművész lábsérülése miatt a műsortervtől eltérően legközelebb január 28-án lesz látható, Tollas Gábor szerepét Kozma Gábor színészhallgató játssza. Az előadást egyébként – a száz évvel ezelőtti világégés időtartamára "rímelve" – négy évig szeretnék műsoron tartani.
Barabási Attila arra is kitért, hogy a Maros Művészegyüttes célkitűzésének tekinti, hogy a néptáncot hivatalos tantárgyként vezessék be az iskolai oktatásba. Az első lépést már megtették ennek érdekében, számos iskolában ugyanis választott tantárgyként szerepel a néptánc tanítása. Az elsődleges cél a pedagógusok néptáncoktatókká képzése lenne. Az általános iskolák után a középiskolákba is be lehetne vezetni ezt a tantárgyat, azután pedig az egyetemeken is helyet kaphatna, romániai viszonylatban ugyanis nem létezik ilyen jellegű felsőfokú képzés – tette hozzá az együttes vezetője, aki hangsúlyozta, hogy a néptáncoktatásra éppen annyira oda kell figyelni, mint az anyanyelv tanítására.
A sajtótájékoztató második részében a január 22-i magyar kultúra napi rendezvényről esett szó, amelyet a Maros Művészegyüttes évek óta az EMKE Maros megyei szervezetével közösen állít színpadra. Az idei, 17.30 órától a Maros Művészegyüttes székhelyén zajló rendezvény a Csángók és magyarok címet viseli – tudtuk meg Kilyén Ilka EMKE-elnöktől.
– Úgy gondoltuk, érdemes egyet ugrani, átugrani a Kárpátokon, és közelebb hozni a csángó magyarok világát. Maros megyétől sohasem volt idegen a csángókkal foglalkozni, itt már a 90-es években erőteljesen beindult a csángó gyermekek táboroztatása. Komoly vádak érték abban az időben a szervezőket, az a hír járta, hogy dolgozni hozzák ide és raktárakban tartják a gyerekeket, pedig ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Egy nagyon szép programban vehettek részt, és kitűnő ellátásban részesültek azok a gyerekek, akik otthon félve használták a tanítóik által "szamár nyelvnek" (magar – maghiar) nevezett anyanyelvüket, és itt meglepve tapasztalták meg, hogy minden szavukat értik.
Kilyén Ilka a január 22-i rendezvénysorozat kiemelt mozzanatára, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíró A moldvai magyarokról című könyvének bemutatójára is kitért, és azt is elárulta, hogy a bemutatón jelen lesz a könyv egyik kulcsszereplője, Borbáth Erzsébet, aki a csíkszeredai iskola igazgatójaként több száz csángó gyermek anyanyelven zajló tanítását vállalta fel. A szerzővel és a főszereplővel Bodolai Gyöngyi, a Népújság újságírója, szerkesztője beszélget majd. A sajtótájékoztatón munkatársunk a könyv gazdag, a csángó múltat, jelent és jövőt egyaránt érintő ismeretanyagára hívta fel a figyelmet, és azt is kiemelte, hogy a kötet nagy érdeme, hogy nemcsak a siránkozás szólal meg benne, hanem az optimizmus is, a remény, hogy valami elindult Csángóföldön, és az ott élő gyerekek beszélni fogják nagyszüleik nyelvét, még ha azt szüleik el is felejtették.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Többnyelvűségért folytatott harc: kényes politikai kötéltánc
Horváth Anna: idén is prioritás az anyanyelvű közoktatás
A választások miatt bekövetkezett politikai változások, valamint a helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek és tanácselnökök politikai migrációját lehetővé tevő jogszabály országszerte óhatatlanul nehezítette, rapszodikussá tette az önkormányzati munkát. Helyi szinten a magyar közösség jogaiért, követeléseiért folytatott, sok esetben szélmalomharcnak tűnő politikai kötéltánc néhányszor kilátástalannak tűnt, Horváth Anna RMDSZ-es kolozsvári alpolgármester mégis konkrét eredményekről is be tudott számolni a lapunknak adott évértékelő interjúban, amelyen azt is elmondta, milyen gondokkal fordulnak hozzá a kolozsvári magyarok. A tisztségviselő előrevetítette az idei prioritásokat is: a többnyelvűség minden szinten és eszközzel történő megjelenítése a Kolozsvár Európa Fővárosa projekt keretében, az anyanyelvű közoktatás biztosítása és bővítése, valamint a civil szervezeteknek nyújtott támogatás növelése.
A Kolozsvár alpolgármesterével egyeztetett, a 2014-es évértékelő és az idei esztendő prioritásait előrevetítő interjú helyszínéhez gyalogolva arra gondoltam, a szokásos kérdések mellett arról is faggatom majd Horváth Annát, hogy szerinte a városháza alkalmazottai titokban miért nevezték el Anakondának.
Miután azonban Horváth Anna a belső városházi megbeszélések során használt homokórát elém tette ugyan, de nem fordította meg – jelezve ezáltal, hogy a régióbeli magyar közösség napilapjának szánt idő hosszabb lehet a szokásosnál –, a felvetéstől mégis eltekintettem. Hiszen tudvalevő az ok: a feladatok elvégzését következetesen, kitartóan, mi több, sokszor makacsul és konokul nyomon követő, számon kérő hozzáállása miatt nevezték el a sokak számára félelmetes gerincesről. Ahogy egy városházi alkalmazott korábban mondta: akárcsak az anakonda, Horváth Anna is elszántsággal, türelemmel megcélozza a tennivalót, kiosztja a feladatot, s ha feltétlenül szükséges, akkor „erőből” kipréseli a munkatársakból az eredményt.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

156 éve, ezen a napon egyesült Moldova és Havasalföld
1859. január 17-én Moldova és Havasalföld közös fejedelmet választott Alexandru Ion Cuza személyében, ezzel – bár még formális török fennhatóság alatt – egyesült a két román állam.
Az önálló román fejedelemségek kialakulása a XIV. század első felében ment végbe. Havasalföld több kis román államalakulat egyesítésével az 1320-as években jött létre Basarab vezetésével, Bogdán moldovai fejedelem 1359-ben függetlenítette magát a Magyar Királyságtól. Rövid ideig tartó önállóságukat hosszan tartó török uralom követte, Havasalföld 1418-tól, Moldva 1456-tól fizetett adót a Portának, amelynek a XVI. század elején vazallusai lettek. Az oszmánok elleni harc újra és újra fellángolt, 1600-ban Vitéz Mihály vajda néhány hónapig Moldva, Havasalföld és Erdély fejedelmének is mondhatta magát. A XVII. században a fejedelemségek viszonylagos önállóságra tettek szert, de a törökök Magyarország elvesztése után mindkettőt szorosabb irányítás alá vonták. Az 1710-es évektől konstantinápolyi görögöket (fanariótákat) iktattak be fejedelemnek, akiknek uralmát csak az 1821-ben kitört népfelkelés söpörte el.
A felszabadító harcot a törökök rovására terjeszkedő Oroszország támogatta, amely a XVIII. század második felében védnökséget is szerzett a dunai fejedelemségek fölött. Az 1828-29-es orosz-török háború után Oroszország néhány évre megszállta a két román fejedelemséget, s Törökországgal közösen gyakorolta a hatalmat. 1831-32-ben született a Szervezeti Szabályzat, lényegében alkotmány, az oroszok által kidolgozott dokumentum modernizálta a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, kiterjesztette az autonóm jogokat, de növelte a jobbágyság terheit.
Az 1848-as forradalmak Moldován és Havasalföldön is végigsöpörtek, de a mozgalmakat gyorsan elnyomták. Orosz, majd osztrák megszállás után 1856-ban a krími háborút lezáró párizsi kongresszus az orosz protektorátust megszüntetve a nagyhatalmak kollektív védnöksége alá helyezte a fejedelemségeket, meghagyva azokat a formális török függőségben.
1859 elején a fejedelemségek külön-külön országgyűlésen – Moldva január 17-én, Havasalföld január 24-én – közös fejedelmet választottak Alexandru Ion Cuza ezredes személyében. A tradicionális bojár családból származó, európai iskolákban tanult politikus uralma alatt 1861-ben megtörtént a két állam formálisan egyesülése, Bukarest fővárossal létrejött Románia.
Cuza a bojárok hatalmának megtörése érdekében 1864-ben puccsszerűen feloszlatta a parlamentet és reformokat vezetett be. A jobbágyokat felszabadította, a kolostorok vagyonát kisajátította, kötelezővé tette a közoktatást, új polgári és büntető törvénykönyvet vezetett be. Az önkényeskedésre hajó fejedelmet 1866-ban lemondatták, a koronát Flandriai Fülöpnek ajánlották fel. Amikor ő nemet mondott, a választás Hohenzollern-Sigmarinen házból származó Károly hercegre esett, aki a németek és a franciák támogatását egyaránt élvezte.
Románia teljes függetlenségét az 1878-as berlini kongresszuson ismerték el a nagyhatalmak. 1881-ben államformája királyság lett, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott kimondták Románia és Erdély egyesülését.
stop.hu
Erdély.ma

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki a könyveknek szolgált
Egy szép kötetet emeltem le a polcról. Tíz éve jelent meg, hamar ritkasággá vált. 300 számozott példányban adták ki, nem került könyvárusi forgalomba. A csíkszeredai Alutus Könyvkiadó és a könyves szakma kiválóságai, írók, szerkesztők, jeles barátok, ismerősök köszöntötték vele az akkor 60 éves Tőzsér Józsefet. Innen az alcím is: A Tőzsér-postától a Pallas- Akadémiáig. A névadó, a könyv címzettje, főszereplője sajnos már nincs köztünk, 2013. október 7-én elhunyt. A születésnapjára, január 19-ére emlékeztető soraim címében múlt időt kellett illesztenem az igéhez. Bár azt hiszem, úgy is maradhatna, ahogy az életművét felmutató, különleges születésnapi kiadványon áll: jelen időben. Mert Tőzsér Jóska ma is a könyveknek szolgál. Azáltal, amit szűkre szabott életében példás elhivatottsággal, fáradhatatlanul a könyvek érdekében tett, a Gutenberg-galaxisban épített, azok révén, akik hagyatékát tovább viszik, nemes munkáját folytatják és mindazok által, akiket valamilyen módon ő győzött meg arról, hogy olvasni szép, olvasni jó, felemelő.
A kötetben sok nagyszerű gondolat, igevárat erősítő eszmefuttatás olvasható, számosan méltatják a Pallas-Akadémia és létrehozója, kiteljesítője érdemeit. Egyetlen köszöntőből idézek most, a könyvek szolgálatában ugyancsak úttörő, nagyra becsült barát és kolléga, Domokos Géza leveléből. Őt már nyolc éve elszólították az égi magasságok.
"…Találj továbbra is elégtételt, sok örömet a könyvek világában. S itt vallomást teszek: Knerr Imre, a nagynevű gyomai nyomdász és könyvkiadó család legendás alakja, a huszadik századi magyar könyvművészet megreformálója, a nemzeti jellegű könyvgrafika megteremtője – akit »nemzetidegenként« elpusztított a fajgyűlölet – tizenhárom éves korában papírra vetett nyomdaipari programjában, majd tovább, egy életen át, szakmai vezérelvét egyetlen szóban foglalta össze, amelyet sajnos, elsilányított, kiürített, közhellyé laposított a gyakori és oktalan használat: komolyság.
Örvendek, Barátom, jólesik most elmondanom, hogy idestova negyven éve, amióta előbb könyvterjesztői, majd könyvkiadó munkádat figyelemmel kísérhetem, ebben a valamikor súlyos és mély értelmű szóban, jellemvonásban látom sikereid zálogát… Nincs tudomásom céhbeliről, aki nagyobb komolysággal tekintene szerzőre, kiadói lektorra, grafikusra, nyomdászra, könyvárusra, nagy- és kispénzű mecénásra és végezetül, ám nem utolsósorban az olvasóközönségre."
Meggyőződésem, hogy még sok olyan tulajdonsággal, emberi kedvességgel rendelkezett, amiért érdemes megőriznünk emlékezetünkben.
(mk)
Tőzsér József /Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19.- Csíkszereda, 2013. okt. 7./
Népújság (Marosvásárhely)