Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

Álljunk a Márton Áron püspökről tervezett nagyjátékfilm mellé!
Felhívás minden jóakaratú emberhez, intézményhez és szervezethez
Nem először nyúlt Márton Áron püspök életének és életművének feldolgozásához a Mustármag Közösség: a marosvásárhelyi kollégisták hosszú előkészület után 2012 őszén mutatták be a nagy püspök tiszteletére írt Népemért vállalom című zeneművüket, amely azóta is nagy sikerrel van jelen az erdélyi és az anyaországi színpadokon.
"A mű azt mutatja be, hogy mit jelentett hinni a kommunista időben, és ezért a hitért odaadni vagyont, szabadságot, életet. Mindezt Márton Áron személyén keresztül igyekszünk láttatni. Szülőfalujából, a nagyon fájdalmas történelmű, de sok értéket, tapasztalatot és szimbólumot hordozó Csíkszentdomokosról indulunk el, és megvizsgáljuk, miből állt össze az az emberkatedrális, amit Illyés Gyula meglátott egykori nagy püspökünkben" – ismertette a közösség negyedik saját zeneművét Papp László atya, a mű szövegkönyvének írója.
A Gyulafehérvári Egyházmegyét negyvenkét éven át (1939 februárjától 1980 szeptemberéig) irányító főpásztor kivételes emberi és püspöki alakjának ilyen közeli megismerése arra indította a Mustármag Közösséget, hogy ezt a küzdelmes életutat és az abban képviselt értékeket egy mind ez ideig példa nélküli módon is feldolgozzák: hozzáfogtak egy nagyjátékfilm gondos előkészítéséhez.
A forgatókönyv elkészült, az alkotók jelenleg a népszerűsítés, hírül adás és az anyagi alapok megteremtése érdekében tesznek erőfeszítéseket. Papp László, az ő elkötelezett társai és velük együtt még nagyon sokan teljesen biztosak abban, hogy előbb-utóbb össze fog gyűlni annyi pénz, hogy a forgatást megkezdhessék, s azután még annyi, hogy be is fejezhessék. Mert, mint mondják: apró cseppből lesz a zápor!
Egyénisége nagy erővel hat ma is
Márton Áron jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. A rendkívüli egyéniséggé érett férfi a háború szörnyű borzalmaiból, a harctérről kerül haza Csíkszentdomokosra, átéli az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, de mindez csak erősíti benne a papi hivatás választásának és vállalásának szándékát.
Tizenöt évnyi sokrétű lelkipásztori és tanári szolgálat után 1939-ben püspökké szentelik. Eszmei módon tudja használni a kapott hatalmat. Részt vesz az akkori szellemi küzdelemben, és az ifjúságból intellektuális nemzedéket nevel. Végigéli a második világháború gyötrelmeit, majd az erőszakos román kommunista rendszer tombolását, de az igazságot az üldözések, a börtönévek megalázó nyomorúságában is töretlenül képviseli.
A fogságból szabadulva nem alkuszik meg a korszellemmel, sem a vele szemben álló és ellene harcoló ateista hatalommal, inkább tovább szenved tíz évet, helyhez kötve, házi őrizet alatt. Tiszta és kikezdhetetlen. Erős egyénisége, életszentsége messze kisugárzik. Legendás bérmakörutakat jár végig. Már puszta megjelenésével összetartja és lelkileg megerősíti a népet.
Márton Áron ebben a kritikus történelmi korszakban kézben tartotta a Gyulafehérvári Egyházmegyét. Tisztán látott a legínségesebb időkben is, és népét a hit győzelmére vezette. Népe tisztelete mellett még ellenségei csodálatát is kivívta.
Egyénisége nagy erővel hat ma is. Időszerű minden ránk maradt mondata, de népnevelőként, vezetőként és papként is időszerű. Életpéldája, tanítása megerősít, a harsogó és versengő irányzatok zűrzavarában utat mutat. A más felekezetűekhez való viszonyulásában is példaértékű. Mögéje ma is fel lehet sorakozni.
Hiteles főpásztori hivatása, bátor hitvallói magatartása alapján Márton Áront a nép élő mártírként, szentként őrzi a szívében.
Több mint életút-bemutatás: üzenet
A játékfilm alkotói szándékuk szerint feltárják majd, hogy mi éltette, táplálta ezt a szilárd jellemet, mi tartotta meg a viharokban, mint rendületlen bérci fenyőt. Megkeresik a csíki székely lelkiség kincseit, azt a forrást, amely egy emberöltővel ezelőtt még bámulatos erővel és tisztán úgy tört felszínre Áron püspök alakjában, mint a Székelyföld borvízforrásai. Megmutatják, hogy ez az emberkatedrális a szülőföld értékeiből, a csíki székely lelkiségéből és a Jézus Krisztussal való mély kapcsolatból épült fel, s hogy e megingathatatlan jellem és nagy tudás mögött komoly önnevelés, önképzés és ritka akaraterő áll.
A film központi üzenete pedig: belegyökerezni Jézus Krisztusba, a szülőföld megtisztított, éltető örökségébe, megismerni, megbecsülni mindazt, amit az erdélyi táj az emberi kapcsolatokkal együtt hordoz, mert ez a legnagyobb kincs! Ebből a "készletből" gazdálkodott Márton Áron, akinek a biztos hátteret, a tisztánlátást és a bölcsességet az az élettér adta, történelmével, lelkiségével együtt, amelybe beleszületett. Mindez – a szülőföld, az erkölcsi-szellemi tőke, a föld, az erdők, a vizek, a hit – ma is rendelkezésre áll, s hogy a jövőnek is fennmaradjon, meg kell becsülni, ragaszkodni kell hozzá. Úgy, ahogy Márton Áron tanított: "Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője".
Hagyományos forgatás, technikai trükkök nélkül
Az erős közösségi súlypontú film forgatókönyvét úgy írták meg, hogy a megvalósításba a Gyulafehérvári Főegyházmegye népe minél tevékenyebben és minél nagyobb létszámban bekapcsolódhasson. A forgatás, amennyire a mai, megváltozott színterek lehetővé teszik, több mint 20 valós helyszínen, valós körülmények között történik majd, 140 helység lakóinak a megszólításával, 12 ezer szereplő és 750 lovas bevonásával. A nagyobb szerepeket hivatásos színészek alakítják, a népet a tömegjelenetekbe – papszentelés, püspökszentelés, bérmálások, csíksomlyói búcsú – a forgatási hely körzetéből szervezik.
"Ennek a nagy tömegnek a megmozgatása lehetőséget ad arra, hogy népünk újrafogalmazza önmagát és önerőre ébredjen. A közös munka során felszínre kerül mindaz az érték, amit Márton Áron püspök hordozott, és ami azokban a nehéz időkben népünket éltette és összetartotta: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség" – mondja Papp László atya.
"Feljogosít a legszebb reményekre"
A nagyjátékfilm forgatókönyvének olvastán nem is juthat egyéb az ember eszébe, mint az 1924- ben a gyulafehérvári tanári kar részéről a végzős teológus Márton Áronról elhangzott mondat: "Feljogosít a legszebb reményekre". Ahhoz viszont, hogy e szívmélyből fakadó, kivételes és nemes szándékot eredmény koronázza, vagyis hogy e valósághoz ragaszkodó, alaposan kidolgozott, sokoldalú, részletes, témában és érzelmi megindításokban is változatos, ötletes fordulatokat hordozó, látványosnak ígérkező nagyjátékfilm elkészülhessen, az Ön segítségére is szükség van. Egymillió euró összegyűjtése a cél, de ne feledje: apró cseppből lesz a zápor! Támogassa hát Ön is a játékfilm megvalósítását az alábbi bankszámlaszámokon:
Asociatia Áron Film Egyesület
Târgu-Mures, Str. Calarasilor Nr. 1.
Varga Gabriella budapesti újságíró
Népújság (Marosvásárhely)

Évadot zárt a Szigligeti Színház
Vasárnap este A szabin nők elrablása című darab bemutatásával illetve a díjátadással zárta 2014-15-ös évadját a Nagyváradi Szigligeti Színház.
Szép számú közönség látta vasárnap este a Szigligeti Színház miniévadjának utolsó előadását, A szabin nők elrablása című zenés bohózatot, mely ezúttal is sok örömet okozott a publikumnak. A hagyományokhoz híven ezúttal is a miévadnak, és magának a színházai évadnak a zárásaképpen osztották ki a Szigligeti Színház által alapított díjakat. Új díjként jelent meg a legjobb gyerekszereplőnek járó elismerés, amelyet a Diótörő és egérkirály című előadásban nyújtott alakításáért Nagy Tímea érdemelt ki. Szintén új elismerés az Arany Körte Díj, amelyet a színház háttérdolgozóinak adományoz a társulat. Ebben az évben a díszletező munkások kapták ezt a díjat, míg a Kulissza Díjat Varga Imre korrepetítor vehette át.
Díjeső
A 2014-2015-ös évadban nyújtott teljesítménye alapján a közönség által legjobbnak ítélt Tóth Tünde kapta meg a közönségdíjat. A Földes Kati díjat a Szigligeti Színház táruslatának 35. életévüket még be nem töltött tagjai kaphatják meg a társulati tagok szavazatai alapján. Az idén ezt a díjat Tasnádi-Sáhy Noéminek ítélték oda. Ezt követően a nívdíjak kiosztása következett, melyet háromtagú szakmai zsüri ítélt oda a miniévadban látott tizenkét előadás alapján. A Legjobb bábművész díját Csepei Róbert kapta meg, a Legjobb táncművész díjjal ezúttal Brugós Sándor Csaba büszkélkedhet, a Legjobb mellékszereplő díját Gajai Ágnes vehette át, a Legjobb női szereplő díjával Tóth Tündét jutalmazták, míg a legjobb férfi szereplő díját ifj. Kovács Levente érdemelte ki a zsűritől.
Életműdíj
Ezek után hátra volt még az Életmű díj átadása, melyet ebben az évben Bányai Irénnek ítéltek oda. Laudációt mondott Hajdu Géza színművész, aki többek között kiemelte: Bányai Irén „1965-ben jött a színművészeti főiskola elvégzése után színházunkhoz. A rövid szentgyörgyi és egy hosszabb temesvári kitérő után huszonöt évet szolgálta a nagyváradi közönséget.” A színművésznő a Micsoda zűrzavar című darabban debütált, majd a Salemi boszorkányokban lehetett csodálni alakítását. A továbbiakban Hajdu Géza kiemelte: „Drámai alkatával, hangjával szinte berobbant az akkori eléggé poros váradi színjátszásba. Nem csoda, hogy rövidesen megkapta Lavinia szerepét a nagy horderejű darabban, Az amerikai Elektrában. az újságok dicshimnuszokat zengtek alakításáról, a közönség rajongott érte, mindenki érezte, hogy egy ritka drámai tehetség jelent meg színpadunkon, Sulyok Mária erdélyi utódja. Fitalságának ereje, belső mondanivalója nem elégedett meg évi egy-két szereppel. Férjével irodalmi műsorokat készítettek, kétszemélyes darabokat játszottak. (…) Mintha róla szólt volna Sorescu Édesanyánk című darabja, amelyért a legjobb női szereplő díját kapta Sepsiszentgyörgyön 1978-ban a nemzetiségi színházak fesztiválján. Drámai erejét olyan szerepekben csodálhattuk, mint Alma Winemiller a Nyár és füstben, Rhédey Eszter az Úri muriban, Eleonóra a Tangóban, Margaret a Macska a forró bádogtetőnben, Kriegsné a Fatornyokban, Karola a Tűzmadárban, Anca a Megtorlásban, Loncka a Papucshősben, Mary Tyrone az Utazás az éjszakában. (…) De voltak kedvenc szerepei a gyerekeknek játszott mesejátékokban is. Több víjátékban is játszott, a Döglött aknákban, a Róza néniben, A nagymamában, a Műtétben, Számomra felejthetetlen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül süket Mina nénije. Kirajzolódik előttünk egy pályakép, egy nagyszerű színésznő életútja. Már a felsorolt szerepek és címek is elbűvölnek, de a lényeg a mögöttük álló művész, aki megálmodta, fantáziájával életre keltette ezeket az alakokat, néha örömmel, néha kínkeservesen, de mindig hittel, odaadással. Alkotókedvét, fegyelmezett munkáját mindig tehetsége és a színház szolgálatába állította.” A díj átvételekor Bányai Irén meghatódva mondott köszönetet. Mint fogalmazott: „nagyon szépen köszönöm ezt az életműdíjat, és azt, hogy lehetőséget nyújtottatok arra, hogy újra együtt lehessünk ezen a drága színpadon.”
Színészbál
Ugyancsak hagyománya a nagyváradi Szigligeti Színháznak, hogy az évadot az intézmény művészeinek, munkatársainak, dolgozóinak, illetve a színház támogatóinak szervezett bállal zárják le, illetve koronázzák meg; így volt ez az idén is. A színészbálra ebben az évben a Lotus bevásárlóközpont báltermében került sor. Itt a színház munkáját segítő fiatalokból álló Szöcskék kiosztották saját, humoros díjaikat, majd Peller Károly, a Budapesti Operettszínház művésze szórakoztatta az egybegyűlteket operettslágerekkel. A jó hangulatú vidám mulatozás hajnalig tartott.
Pap István
erdon.ro

„Senki nem veheti el Mezei János helyét”
A Mezei Jánossal szemben az elmúlt öt hónapban hozott intézkedések aránytalanul súlyosak ahhoz képest, ami a vádakban megfogalmazódott – véli Nagy Zoltán alpolgármester. Hozzáteszi, jövőre meglehet a böjtje annak, hogy most nem dolgozhat a polgármester.
Az ügyészségi kivizsgálás ideje alatt nem kívántak állást foglalni a polgármester ellen folyó eljárással kapcsolatban – éppen azért, hogy ne merülhessen fel, miszerint bármilyen módon is befolyásolni kívánnák az igazságszolgáltatás munkáját – fogalmazott Nagy Zoltán. Az alpolgármester és több MPP-s tanácsos sajtótájékoztatón osztotta meg álláspontját Mezei János ügyéről, és közölt információkat arról, hogy miként folyik a városvezetés a polgármester hiányában. Azért most, mert az ügyészségi vizsgálat befejezésével mondanivalójuk már nem lehet befolyással a kivizsgálásra.
A vád nagyságrendje nem indokolja az intézkedéseket
Január vége óta, vagyis mióta a DNA elindította az eljárást Mezei János ellen, új vádpontot nem fogalmaztak meg, nem találtak olyan újabb adatokat, amelyek terhelők lennének rá – szögezte le Nagy Zoltán. Mindenki számára ismert: az a vád, hogy Mezei hivatali visszaélést követett el azzal, hogy eladott egy 400 négyzetméteres gyilkostói telket.
„Ez a vád nem arról szól, hogy Mezei János megkárosította a várost, zsebre tette, hazavitte az eladásból származó pénzt. Ez az összeg, 27 ezer lej befolyt a város kasszájába. Ugyanakkor nem saját egyéni döntése volt az eladás, hanem egy 2013-as tanácshatározat alapján, azaz testületi döntéssel történt meg. Az ország más városaiban, más polgármesterek ellen a vádak ehhez képest nagyságrendekkel súlyosabbak, eurómilliók ellopása miatt zajlik ellenük bűnügyi vizsgálat. Ezzel szemben a DNA-eljárás ugyanaz” – összegzett az alpolgármester, utalva arra, hogy a maszkos különleges egységek felvonultatása vagy a hivatali munkavégzéstől való ismételt eltiltás nincs arányban a feltételezett hivatali visszaélés súlyosságával.
Sikkasztásról, zsarolásról
Az egyetlen olyan vádpont, ami a vizsgálat kezdete óta felmerült, hogy Mezei János sikkasztásra való felbujtást követett el, kikérve a városházáról a februári tanácsülés videofelvételét tartalmazó kazettát. Nagy Zoltán ezt egyszerűen mondvacsinált vádnak nevezi, ugyanis ismét nem valamilyen összegek eltulajdonításáról van szó, hanem arról, hogy a polgármester megtekintésre kölcsönkért egy videoanyagot. A sikkasztás a DNA szerint itt abban merül ki, hogy a városháza titkárnője átadta neki ezt a kazettát. „Vannak olyan vélekedések, hogy Mezeit akkor kellene büntetni, sőt, elkergetni a hivatalból, ha nem lett volna kíváncsi az idei költségvetés és a tervezett beruházások listájának elfogadására” – mondta az alpolgármester.
A zsarolási ügy, mint ismeretes, abban merül ki, hogy Mezei János egy négyszemközti beszélgetésen a DNA vádja szerint azzal fenyegette meg Virág Zsolt Monturist-ügyvezetőt, hogy amennyiben nem mond le egy meghatározott napig, akkor valós vagy kreált információkat fog róla nyilvánosságra hozni, amelyek ellehetetlenítik a gyergyószentmiklósi életét. Ugyanakkor a vád szerint arra akarta még rávenni Virág Zsoltot, hogy vonja vissza feljelentését.
Ezzel kapcsolatban Nagy Zoltán elmondta, egy weboldalon megtalálható az illető beszélgetésről a lehallgatási jegyzőkönyv – ez nyilván nem hivatalos és megerősített dokumentum –, de a több mint harmincoldalas szövegben található állítások a vádiratba is bekerültek, így megalapozottnak tekinthető. „Ebből semmi olyan nem olvasható ki, ami zsarolásnak minősülne szerintem, sőt a feljelentés visszavonásának témája szóba sem jött a jegyzőkönyv szerint” – állapította meg az alpolgármester, megjegyezve, Mezei János valóban többször felszólította Virág Zsoltot, hogy mondjon le, de ez nem az ő egyéni kezdeményezése volt, hiszen a képviselő-testület korábban többször kinyilvánította, hogy célja Virág Zsolt eltávolítása. Megjegyezte: „Ha ez zsarolás, akkor jogosan vádolható zsarolással minden cégvezető vagy más, vezető beosztású személy, aki látva, hogy alkalmazottja nem végzi a munkáját megfelelően, felelősségre vonja és meg akar szabadulni tőle.”
Vadász Szatmári István önkormányzati képviselő a bűnügyi eljárással kapcsolatban kifejtette, mindez nagyon hasonlít a Gestapo vagy a sztálinista idők eljárásához, amikor elvitték, tönkretették vagy elpusztították az embereket, akiknek véleménye, mondanivalója lett volna, más, mint ami a hatalom számára szimpatikus.
„Mezei János az utolsó olyan polgármester, aki MPP-színekben vezet egy várost. Valakiknek célja, hogy félreállítsák. Észrevették, hogy Erdély-szerte egyre többen adnak a szavára, mert látják, hogy nem engedi magát megvásárolni, s kiáll a magyarság törekvései mellett. Látják, hogy emberek kezdenek mellette összegyűlni, képes közösségeket összefogni. Úgy kezdtek róla beszélni, mint egy fontos magyar vezetőről, ezért akarják kivonni a forgalomból” – mondta el meglátását a Mezei ellen folyó eljárásról Vadász Szatmári István. Hozzátette, a vádirat hamarosan nyilvánosságra kerül, és a törvények értelmében az is nyilvános, hogy ki milyen feljelentéseket tesz, milyen vádakat fogalmaz meg. Ebből majd ki fog derülni, hogy kik azok, akiknek célja a mások lejáratása. A hazug vádaskodások megszűnnek” – vetette fel Vadász-Szatmári.
Az V. kerület más vizsgálatot akart volna
Az események fényében, azaz, hogy a Mezei János elleni feljelentést a testvérváros V. kerület felhatalmazásával tette Virág Zsolt, felmerült, hogy akár meg is kellene szakítani az együttműködést a két város között – legalábbis, volt ilyen irányú javaslat a városban – hangzott el. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű.
Nagy Zoltán úgy gondolja, a helyzet azért jutott ide, mert nem volt megfelelő kommunikáció a két önkormányzat között, és Virág Zsolt félretájékoztatta a budapestieket. Ez nagyon valószínűsíthető – mondta el az alpolgármester, ezt tapasztalták az utóbbi két Monturist-közgyűlésen is. Mint kiderült, az V. kerületben úgy tudják, hogy a gyilkostói területek az ő tulajdonukban vannak, és Virág Zsolttól azt az értesülést kapták, hogy folyamatban van a telkek telekkönyveztetése a cég nevére. Ehhez képest az igazság az, hogy a területek csak használatba vannak adva a cégnek – vázolta az alpolgármester. Elmondása szerint ugyanakkor azt tapasztalta, hogy az V. kerületben nem a 400 négyzetméteres területtel kapcsolatos helyzet kivizsgálására adtak felhatalmazást Virág Zsoltnak, hanem ők arról a16 ezer négyzetméterről szeretnének tisztán látni, amit még 2008 májusában, Pap József mandátuma idején, alig egy hónappal Mezei János megválasztása előtt vett ki a cég törzstőkéjéből a korábbi városvezetés. Ezt egyébként a gyergyószentmiklósi önkormányzat is szeretné tisztán látni.
Hozzátette, Mezei többször próbált ez ügyben találkozót, megbeszélést elérni Rogán Antallal, ez elől mindig kitért az V. kerület tavaly leköszönt polgármestere. Ha szemtől szemben tisztázni lehetett volna a vitás kérdéseket, nem jutott volna a helyzet idáig – véli Nagy Zoltán.
„A város issza meg a levét”
Annak, hogy a polgármester már öt hónapja nem dolgozhat, és ez az időszak újabb hatvan nappal hosszabbodik, a város fogja meginni a levét – fogalmazott Nagy Zoltán. Kifejtette, nagyon hiányzik az a hétéves tapasztalat, a mérnöki ismeretek, szakmai hozzáértés, ami Mezei Jánosban megvan. Azzal, hogy nem dolgozhat a polgármester, nagyon megnehezedett az ügyintézés. A különböző beruházásokkal, egyéb kezdeményezésekkel kapcsolatos tárgyalásokat, egyeztetéseket ő folytatta, s ezek közül többet teljesen elölről kell kezdeni, mert senki nem tudja, hol tartanak azok a tárgyalások, és útbaigazítást sem kérhetnek Mezeitől, mert a bírósági döntés értelmében tilos bármilyen módon kapcsolatba lépnie az alpolgármesterrel. Megjegyezte: sokan úgy gondolhatják, hogy a város halad, sőt felgyorsult a fejlődés, amióta Mezei János nem dolgozik. Ehhez azonban tudni kell: ahol ma ásnak, építenek, arra egy éve kész voltak a tervek, a szükséges procedúrák is korábban lezajlottak. A jelenlegi apparátus éppen annyira elég, hogy a folyamatban levő ügyeket kézben tartsa. Kérdés az, hogy mi lesz jövőre, mert a következő év megvalósításait most kellene előkészíteni. Például Mezei hetente Bukarestben különböző minisztériumokban igyekezett támogatásokat szerezni a városnak, most ezt nincs, ki tegye. Attól félünk, hogy ennek jövőre eljöhet a böjtje – mondta Nagy Zoltán.
Senki nem ül Mezei székébe
Az újabb hatvannapos munkavégzéstől való eltiltás nem hozott új helyzetet. Előrehozott választásról szó sincs, a jövő évben esedékes következő helyhatósági választás előtt kevesebb mint egy évvel amúgy sem lehetne.
A városházán azonban még azt a törvény adta lehetőséget sem kívánják kihasználni, ami lényegében a jelenlegi alpolgármestert tenné polgármesterré. „Semmiképpen nem akarok olyan módon átülni a polgármester irodájába, hogy Mezei János ki van vonva a forgalomból. Senki nem veheti el Mezei János helyét” – szögezte le határozottan Nagy Zoltán. Így azt sem teszik meg, hogy az alpolgármester teendőit rábízzák valakire a képviselő-testületből, ő pedig a polgármesteri feladatokat, jogköröket kapná meg. Annyi változhat, hogy egyes konkrét beruházásokkal, tervekkel kapcsolatos feladatok koordinálását egy-egy képviselőre bíznák rá. Nagy jelenleg egyszerre végzi a kettős feladatot. Időlegesen tartható még ez a helyzet, de az egy-két hónapos halasztgatások nem teszik könnyebbé az önkormányzat munkáját – összegzett Nagy Zoltán, megismételve, tart attól, hogy mindennek jövőre meglesz a böjtje.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Sötét erők szövetkeznek
Victor Pontának úgyis vége. Hiába, hogy a parlament titkos szavazáson hatalmas többséggel megmentette bőrét, és emiatt nem indulhat bűnvádi eljárás a korrupcióval gyanúsított Ponta ellen, távozása a kormány éléről csak idő kérdése, hisz Románia miniszterelnöke lehetetlen helyzetbe került: senki nem veszi majd komolyan sem itthon, sem külföldön, elszigetelődik, politikai pályája végéig kíséri majd a korrupció árnyéka.
Csakhogy nem is Victor Ponta itt a legnagyobb probléma. Ennél nagyobb gond például, hogy a hallgatólagos alkuk nyomán a pártok fölötti összefonódások ismét működésbe lendültek, és a törvényhozó testület tagjai újra védőgyűrűt vontak a nyomozók célkeresztjébe került kollégáik védelmében. Arcátlanul semmibe vették választóik akaratát, szégyenteljes módon a törvény fölé helyezték magukat, továbbra is gátlástalanul akadályozzák az igazságszolgáltatási szervek működését, támadják a piszkos ügyeik vizsgálatára vállalkozó ügyészeket, kampányt indítottak a nyomozóhatóságok lejáratására.
Egynémely a napokban elhangzott kijelentés a cinizmus magasiskolájának minősíthető: milyen más módon lehet értelmezni például Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szavait, aki a szövetség álláspontját tolmácsolva azt közölte: a magyar honatyák lelkiismeretük szerint szavaznak majd Ponta mentelmi jogának megvonásáról. De ide sorolhatnánk Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök kijelentését is, aki – tolvaj kiált tolvajt? – egyenesen a demokrácia elleni merényletnek minősítette, hogy a nyomozók engedélyt kértek a kivizsgálásra, ezért bizottságot hozna létre a jogállamiság állapotának felmérésére.
A legsúlyosabb nyilatkozatok azonban a kormány képviselői részéről hangzottak el. Az igazságügyi miniszter például bűnvádi eljárással fenyegeti az ellenzéket, ha utcára vonulnának a kormány ellen, a miniszterelnök pedig már-már polgárháborús képeket vetít elő, mikor azzal replikázik, hogy a szociáldemokraták is tudnak akár százezer embert mozgósítani egy tüntetésre.
Huszonöt évvel a rendszerváltás után, évtizedekkel a pusztító bányászjárásokat követően az állam vezetői hatalmuk megőrzése érdekében korlátoznák a véleménynyilvánítás szabadságát, csorbítanák a tiltakozáshoz való jogot, utcai ellentüntetéssel fenyegetőznek.
Látható mindebből: a korrupcióellenes harc nyomán eddig háttérben maradt sötét erők törtek ismét a felszínre, és szövetkeznek pártállástól függetlenül. A cél nyilvánvaló: hatalmuk megőrzése, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés megkaparintása, visszaszerzése. Eszközökben pedig nem válogatnak. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ez a kórház nemzetstratégiai érdek
A magyar állami támogatással építendő Nagyváradi Református Kórház terve nagy visszhangot kapott mind a magyarországi, mind a romániai közéletben. Az Erdélyi Riport az ötletgazdát, CSŰRY ISTVÁN királyhágómelléki református püspököt kérdezte az ügy hátteréről. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Püspök úr, ha jól tudom, a kórház terve már a 2010-es beiktatásakor a prioritások között szerepelt. Miért tartja ennyire fontosnak, hogy megvalósuljon?
Korábban generális direktorként, 2000-től kezdve pedig püspök-helyettesként rendkívül sok egészségüggyel kapcsolatos problémával fordultak hozzám. Sok leukémiás gyermek élete rövidült meg azért, mert nem kaphatott a lakhelyéhez közel megfelelő ellátást, nem tudták elvégezni a csontvelő-átültetéseket. Ez ma már Temesváron részben biztosított, viszont a rendelkezésre álló keret jellemzően februárban elfogy, tehát vagy forrást kell találni vagy át kell vinni a gyereket Magyarországra. Említhetnék még hematológiai és egyéb különleges betegségeket is, számos olyan kór van, amivel kapcsolatban az emberek hozzánk fordulnak segítségért, mert nem találnak egyedül megoldást a bajukra, így feladatunknak érezzük, hogy ennek a segítségnek intézményes keretet biztosítsunk. Keresztény emberként nem küldhetem el a hozzám fordulókat. Többen vádolnak azzal, hogy kampánycélra használtam anno ennek a kórháznak a tervét, miközben pontosan ezt elkerülendő, a beiktatási beszédben említettem először. Ennek szükségességét elsősorban életünk azon realitása adja, hogy sok olyan probléma van, amit 25 kilométerrel nyugatabbra meg tudnak oldani, nálunk pedig nem. Ha van pénze az embernek, akkor ez jelenthet megoldást, hiszen átmegy Berettyóújfaluba vagy Debrecenbe, és kezelteti magát, sőt, tágas a világ, Münchenben és New Yorkban még ezeknél is jobb kórházak vannak. Viszont ezekért az ellátásokért fizetni kell, a román egészségbiztosítás nem fedezi az ottani gyógykezelést. Arról nem is beszéltem, hogy sok helyen a beteg magának kell beszerezze a gyógyszert, a kötszert, sőt a tisztítószert is, utóbbit saját édesapám példájával is igazolhatom.
Gyakorló lelkészként legalább hetente megjárom a kórházakat, ismerem a valóságot. Ettől függetlenül nem támadni szeretném a rendszert, hanem erőnkhöz mérten pótolni bizonyos hiányosságokat. Lehet erre azt mondani, hogy akkor miért nem meglévő kórházakat támogatunk, de a felügyelet teljes körű gyakorlásával látom biztosítottnak, hogy a megálmodott színvonalú és lelkületű ellátást megvalósíthassuk.
Tehát, ha jól értem, ez az intézmény a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kórháza lesz, ami a román egészségbiztosítóval fog szerződést kötni, magyarán, akinek van romániai egészségbiztosítása, az ingyenes ellátásban részesülhet, nem kell érte fizetnie, míg mondjuk Debrecenben igen.
Sőt, vannak ritka betegségek, amiket a román biztosító sem fedez teljes körűen, mi ezeket is ingyenesen szeretnénk nyújtani, keresünk hozzá támogatókat.
Illetve arról a sajnos nem elhanyagolható számú emberről sem feledkeznénk meg, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással, hiszen a munkanélkülinek vagy a hajléktalannak is szüksége van egészségügyi ellátásra, amit pillanatnyilag nem kaphat meg.
Világos, hogy országos mértékű változást nem tudunk elérni, de képességeinkhez mérten igenis tennünk kell valamit.
Biztos abban, hogy az egyház a legalkalmasabb egészségügyi ellátás biztosítására?
Lehet az egyház feladatait annyival letudni, hogy legyen igehirdetés, újítsuk fel a műemlék templomot, építsünk új gyülekezeti termet, de ezt én kevésnek tartom, rengeteg komplex probléma van, amiben hallatni kell a hangunkat. Ilyen az egészségügy is. Nem beleszólni akarunk a működésébe, viszont segíteni akarunk, ahol tudunk. A beiktató beszédem alaptextusa is az a Márk evangéliumának 16. verséből vett idézet volt, melyben Jézus sem arról beszél, hogy nyugtassátok egymást és építsetek bazilikát, hanem aktivitásra, többek között gyógyításra buzdít. Ennek a projektnek is a fides et sanitas, tehát hit és egészség a címe. Mi ezt szeretnénk egységben kezelni. A mai valóságunk az, hogy a nagyváradi kórházba a rendesebb portás beenged, ha beteghez megyek, az akadékosabb pedig az igazgatóhoz irányít. Nálunk a magas fokú, hiánypótló orvosi ellátás és a hit, tehát a lelki gondozás komplementer módon kapcsolódnának egymáshoz. Természetesen nem várjuk azt az orvosoktól, hogy presbiterek legyenek valamelyik gyülekezetben, azt viszont szeretnénk, hogy Istennel valamilyen kapcsolatuk legyen, valamilyen formában lássanak kapcsolatot a hit és a gyógyító munka között. Az ápoló személyzetnél viszont el tudom képzelni, hogy egy már egészségügyi szempontból kiképzett ápoló fél év alatt a Partiumi Keresztény Egyetem diakonissza képzésén elsajátítsa a keresztény lelki gondozáshoz szükséges ismereteket. Mi állandó egyházi jelenlétet szeretnénk ebben a kórházban, ami lehetőséget teremt a teljes körű lelkészi szolgálatra, hogy mondjuk ne csak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak – legrosszabb kimenet esetén – a gyászolóknak is vigaszt nyújthassunk, felekezetre való tekintet nélkül.
Mi történik, amikor ebbe a kórházba egy ortodox román ember megy ellátásért?
Soha senkitől nem kérdeztük, milyen felekezetű. Még a munkatársaimról sem tudom, ki hova tartozik, nem mindenki református. Az orvosainktól is elvárás lesz, hogy mind a két nyelvet bírják. Mint tudjuk, ez ma messze nem általános.
Lenne mód például a Romániában igencsak hiányos hospice szolgálat fejlesztésére is?
Pontosan azért ekkora területet vettünk, hogy sok minden kiegészítő tevékenység helyet kaphasson, mint például a hospice, de egy idősgondozó központ is a tervek között szerepel.
Minél teljesebb körű szolgáltatást szeretnénk nyújtani. Gondolkodunk egy saját egyházi biztosító kialakításában is, vizsgáljuk ennek a lehetőségeit.
Jelenleg 294 gyülekezetünk van. Ebből 240-250 gyülekezetben jól felszerelt gépesített az iroda, jellemzően fiatal lelkésszel, és általában munkanélküli lelkipásztor feleségekkel. Tehát az infrastruktúra nagyjából adott, néhol kell csak javítani.
Van erre jogi lehetőség ma Romániában?
Igen, az anyagi része jelent csak szűk keresztmetszetet. Folytattunk már ez ügyben is tárgyalásokat, találtunk nyitott partnereket, de egyelőre nem kötöttünk megállapodást. Egyelőre csak gondolkodunk, tájékozódunk, a román államot sem szeretnénk ellenünk fordítani, ez messze nem célunk. Eddig ugye a kórházról sem beszéltünk, amíg Zombor Gábor nem biztosított a támogatásról, ez persze nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne dolgoztunk volna folyamatosan ezen a projekten. Csak olyan dolgokról szeretnénk beszélni, ami megáll a lábán, ami megvalósítható.
Magyarországon sokan felhördültek, hogy miért fektessen a magyar állam hozzávetőleg 15 millió eurót egy romániai kórházba, vagy miért támogassa ennyivel a romániai református egyházat. Mit tudna mondani nekik?
Tényként kezelendő, hogy rengetegen járnak át romániai magyarok (és románok) Magyarországra gyógyíttatni magukat a legkisebb bajoktól kezdve a legnagyobbakig, ami az ottani rendszer kapacitásainak is többletterhelést jelent. Ha van egy kórház, ami az ottanival azonos szintű ellátást biztosít, a rendszer terhelése csökken, jó esetben csak azok a betegek kerülnek át, akiket Romániában tényleg nem tudnak meggyógyítani. Korábban a Segítő Jobb Alapítvány ennek koordinációjában komoly szerepet vállalt, de a tevékenységüket be kellett szüntessék. Azt gondolom, a Nagyváradi Református Kórház rengeteg feszültséget, súrlódást megelőzhetne a jövőben. Emellett ez a kórház nemzetstratégiai érdek is. Ha azt mondjuk, hogy mi meg akarunk maradni a szülőföldünkön, ha az anyaország azt akarja, hogy mi itt megmaradjunk, akkor ilyen és ehhez hasonló fejlesztésekre szükség van.
A betegség egy speciális helyzet, még szilárd román tudással sem biztos, hogy az ember el tudja mondani az orvosnak, hogy mi baja van, és ezek az emberek nem tudnak hová fordulni. Példának tudom hozni a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot, ahová a 400 gyermek mellé olyan ápolót helyeztek ki, aki még csak köszönni sem tud magyarul. Amikor odamegy hozzá a másodikos gyermek felhorzsolt térddel, nem tud vele kommunikálni. Ezek tények. Ha komolyan gondoljuk a szülőföldön maradást, a nemzetstratégiai célkitűzéseket, akkor az ilyen általános közérzet romláshoz vezető, elvándorlást előmozdító helyzeteket fel kell oldani. Ehhez több téren is tevékenykedni kell. Az oktatásban már sikerült intézményrendszert építeni a bölcsödétől az egyetemig, így kell eljárni az egészségügyben is.
Rengeteg komplex helyzetre kell megoldást kínálni. Például sok magyar gyermek is itt marad a beteg nagyszülővel, míg a szülők külföldön dolgoznak, azokról nem beszélve, akik családjukat elhagyva haza sem jönnek. Nagyon sok gondot leveszünk ezeknek a szülői helyzetbe kerülő, gyakran beteg emberek válláról, ha legalább az egészségügyi problémáik kezelésében kézenfekvő megoldásokat kínálunk nekik.
A kettős állampolgárság gyönyörű ajándék, de tartalommal egyelőre nem igazán tudtuk megtölteni. Személyesen nekem csodás élmény volt az eskütétel, de aztán azon kívül, hogy kiváltottam a magyar útlevelet, amivel bizonyos országokba könnyebb utaznom, semmi nem történt, még a családomban is vannak olyanok, akik ezt sem élvezhetik, lehetőségek híján. Mi a hozzánk áramló forrásokat fejlesztésre szeretnénk használni, amikből még az is kisülhet, hogy valamilyen formában vissza is tudunk adni valamit abból, amit kaptunk.
Azt is érdemes talán megemlíteni, hogy mindehhez, bár a magyar kormány támogatása elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztéséhez, számítunk az európai, illetve tengerentúli kapcsolatrendszerünkre, barátainkra is. Ha megvan az épület, a felszerelésben már sokat tudnak segíteni.
Készült-e arról statisztika, hogy mennyien járnak át Magyarországra akárcsak a Partiumból orvoshoz?
Mi nagyon szerettünk volna ilyet elkészíteni, de sok intézmény nem hajlandó adatot közölni. Három évvel ezelőtti adataink vannak, annyit tudunk, hogy a régióból kisebb városok kisebb kórházaiba legalább 5 ezer ember ment át éves szinten, hangsúlyozom, a nagy kórházközpontokat leszámítva. Ezeknek a betegeknek egy jelentős részét itt Romániában is lehetett volna kezelni.
Eddig ugye vettek 3,5 hektárnyi területet Nagyvárad mellett az egyház pénzén, illetve készültek tervek egy kétszáz férőhelyes kórházépületre. Mi a menetrend a továbbiakban?
Lenne egy klinikai-diagnosztikai részleg, illetve egy másik épület a kórtermeknek. Ha a magyar kormány tényleg mögénk áll, akkor egy ütemben meg lehet valósítani. A tervezőnk egyébként Töreky Balázs, aki Magyarországon komoly tapasztalatokat szerzett már kórházépítés és felújítás terén, konzultáltunk itteni építészekkel is, de nekik nem volt ilyen referenciájuk, mint neki. Ha kormányhatározat születik a támogatásról, akkor lehet konkrét menetrendet hirdetni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Adomány a Studiumtól
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatóinak adományozott didaktikai segédeszközöket a Studium-Prospero Alapítvány.
Videoprojektorok, vetítők és laptopok találtak gazdára a Studium Alapítvány székházában csütörtök este, ahol mindazok a magyar oktatók, akik igénylést adtak le, pozitív elbírálásban részesültek és átvehették az eszközöket. Az egybegyűlteket Vass Levente, az alapítvány alelnöke köszöntötte, aki elmondta, valamennyi egyetemi tanár kérésének eleget tettek, a rendelkezésükre álló pénzösszeget pedig méltányosan osztották el. Tizenkilenc tanszék részesült a támogatásban a Bethlen Gábor Alap és a magyar kormány jóvoltából, hogy a magyar orvostan- és gyógyszerész hallgatók hasznára fordíthassák – mondta az alelnök. Az eszközökre az átvételekor a tanárok öt évre szóló szerződést írtak alá, amit, ha igény lesz rá, meghosszabbíthatnak.
Az átadáson jelen volt Brendus Réka is, a Studium-Prospero Alapítvány állandó támogatója, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki arról beszélt, hogy hiánypótló cselekedetre vállalkozott az alapítvány, arra, amit tulajdonképpen az egyetemnek kellene megtennie.
A továbbiakban a didaktikai eszközök mellett kutatásra is lehet pályázni, van lehetőség más, alternatív eszközök, például programok, szoftverek támogatására is – ismertette a jövő terveit és lehetőségeit Vass Levente.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Útravaló a MOGYE ballagóinak
Biztató, erőt és hitet adó szavakkal búcsúztatták szombaton este a marosvásárhelyi Vártemplomban az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem öt magyar tannyelvű szakának 318 végzősét.
Az általános orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, szülésznők, egészségügyi asszisztensek ünnepélyes bevonulása után alig maradt hely a tágas templomhajóban, annyi sok hozzátartozó jött el egész Erdély területéről, hogy köszöntse a ballagókat. A korábbi évek tapasztalatából kiindulva, a hallgatók búcsúztatását a karokkal közösen megszervező Studium Alapítvány lehetővé tette, hogy több százan, akik kint rekedtek, a templom mögötti LED-képernyőről kövessék az ünnepséget, az otthon maradottak pedig interneten nézhették végig a ballagást.
Az ökumenikus szertartást végző lelkészek részéről elhangzott a tanács, hogy "Isten munkatársaivá" válva a gyógyításban türelemmel forduljanak a kiszolgáltatott, beteg ember felé, szánjanak időt a testi és lelki fájdalmak enyhítésére, és tegyék lehetővé, hogy az erdélyi magyar emberek anyanyelvükön fordulhassanak orvosukhoz, gyógyszerészükhöz. Az előfohászt Jakabos Barnabás katolikus egyetemi lelkész, az igeolvasást és prédikációt Papp Noémi evangélikus, az imádságot és a csendes imát Nagy László unitárius lelkész mondta el, az áldást főtiszteletű Kató Béla, Erdély református püspöke adta a végzősökre.
– Megköszönjük, hogy hallgatóink voltak, hogy öt-hat évvel ezelőtt egyetemi tanulmányaik helyszínéül a marosvásárhelyi egyetemet választották, s ezáltal részesei lehettek az idén hetvenéves erdélyi magyar orvosképzésnek – kezdte beszédét dr. Sipos Emese, a Gyógyszerészeti Kar előadótanára, aki oktatótársai nevében köszöntötte a ballagókat. Az anyanyelven elsajátított ismeretek a folyamatos továbbtanulás, a továbbképzés során biztosítani tudják az új befogadásához szükséges szilárd alapot, mondta Sipos tanárnő, aki a molekulahasonlattal jellemezte azt a fejlődést, amelyen oktatóik irányításával a hallgatók átmentek, hogy a szülőföldön élő beteg emberek gyógyítóivá válva jól megtervezett jövőjükben meghatározó értelmiségi rétegét képezzék az erdélyi magyar társadalomnak.
Az élet része a betegség, a csalódás, a kiábrándulás, de értelme van így is, mert magában rejti az újrakezdés csíráját – szólt társaihoz a végzősök nevében Hadnagy Margó, az ÁOK végzőse, aki Teréz anya szép vallomását idézte az életről, amit élni kell. Beszédében köszönetet mondott tanáraiknak az útravalóért és szüleiknek, akiktől az élet első leckéit kapták.
A sorbanállásokat leszámítva az ÁOK hallgatói 5930 órát töltöttek az egyetemen – számolta ki a többi kar adataival együtt Nagy Kórodi Enikő ötödéves hallgató, aki a végzősöket búcsúztatta. A tanulás mellett felemlegette a diákélet szépségeit is, majd Márai Sándor szavaival köszönt el a távozóktól: "Mit akarsz? Túlélted".
Világi köszöntőjében főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az orvos írótól, Németh Lászlótól kölcsönzött útravalóval látta el a végzősöket, "a zsarnoki van" és "a szent lehet" között zajló emberi életről, amelyben az a baj, hogy nem tudjuk tárgyilagosan meghúzni a vonalat a kettő között. A lehetőségek végső határán van még alkalom az újrakezdésre, amihez azonban hitre van szükség – hangsúlyozta Erdély református püspöke, aki bejelentette azt a jó hírt, miszerint őszire a Bod Péter Diakóniai Otthont 100 diák befogadására alkalmas szakkollégiummá alakítják át.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezetője az általa képviselt intézmény és az anyaországi magyarság üdvözletét tolmácsolta. Megemlítette a magyar kormány támogatásával megvalósított fejlesztéseket (Studium Orvosi Szakkönyvtár, orvosi lakások Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben), és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szavaira utalva kifejezte bizakodását, hogy a jövő elhozhatja azt, ami megilleti a romániai magyarságot, amelynek joga van a magyar tannyelvű állami egyetemhez. A magyar kormány mindent megtesz, hogy a MOGYE magyar tagozata visszanyerje önállóságát. Akik ellene gáncsoskodnak, az erdélyi magyarság jövője ellen gáncsoskodnak – mondta a szónok, aki szerint 1945-höz hasonlóan napjainkban is sikerülni fog a kiutat megtalálni.
Ezt követően valamennyi végzős hallgatónak tanáraik adták át kitartó munkájuk elismeréseként a Studium Alapítvány díszoklevelét.
Dr. Szilágyi Tibor professzor az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében szólalt fel és adta át a Csőgör Lajos-emléklapot és a díjat a magyar tagozat legjobb eredményt elért hallgatóinak.
A Studium Alapítvány idei Miskolczy Dezső- emlékplakettjét dr. Vass Levente nyújtotta át a nemrégiben elhunyt dr. Kovács Dezső szájsebész professzor érdemeiért özvegyének, dr. Kovács Bea nyugalmazott családorvos, főorvosnak.
A szájsebészeti klinika vezetőjeként utolsó percig hitt és dolgozott azért, hogy 15 év munkájának a megkoronázásaként egy modern és jól felszerelt sebészeti klinikát hagyhasson maga mögött – hangzott el Vass Levente laudációjában, aki kiemelte, hogy a fogorvosi kar dékánhelyetteseként végzett tevékenysége mellett nyolc évig vezette az EME Orvostudományi Szakosztályát, amelynek gazdasági, szervezési és arculati függetlenséget szerzett. Felkarolta a diákszövetség munkáját, és hivatali kötelességein túl családját rajongásig szerető apa és nagyapa volt. Az emlékplakettet a marosvásárhelyi magyar felsőoktatásért végzett fáradhatatlan munkájáért, oktatásszervező és bátor, szókimondó, intézeteket alapító tevékenységéért, emlékének és egyéniségének példamutatásáért ítélte oda az alapítvány kuratóriuma.
Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesületének (MIFIKE) zenekara játszott, Kovács Miklós, Haba Henrik és György Szilád megzenésített verseket adott elő. A támogatóknak (Studium Alapítvány, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya, a Bethlen Gábor Alap), valamint a Vártemplom lelkészeinek és kántorának a műsorvezetőGáll Orsolya ötödéves ÁOK-hallgató mondott köszönetet. Az ünnepség, amelyen a tóga mellett néhány diák székely ruhában vett részt, a himnuszok eléneklésével zárult.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Adomány a MOGYE magyar oktatóinak
Felértékelődik a Studium Alapítvány tevékenysége, mivel olyan hiánypótló szerepet vállal a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatók szakmai életében, amit az egyetemnek kellene megtennie – hangzott el azon az adományátadó ünnepségen, ahol a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 19 magyar tanszékének oktatói részesültek a megpályázott és elnyert didaktikai eszközökben. A videoprojektorokat, vetítőket és laptopokat Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke adta át, miután elmondta, hogy valamennyi beérkezett pályázatot pozitívan bíráltak el és a méltányosság alapján osztva el a rendelkezésükre álló pénzösszeget, vásárolták meg a minőségi egyetemi oktatáshoz szükséges műszaki eszközöket. A támogatás a Bethlen Gábor Alap és a magyar kormány részéről érkezett és a továbbiakban kutatási programokra is lehet pályázni, hangsúlyozta Vass Levente.
A Studium Alapítvány könyvtárában az adományokat átvevő tanárok ötéves szerződést írtak alá az eszközök használatbavételére. A szerződések öt év után, amennyiben igény van rá, meghosszabbíthatók. Az eseményen jelen volt Brendus Réka, a miniszterlnökség nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője is, aki szívügyének tartja az alapítvány és általa a magyar anyanyelvű képzés támogatását. Amit az egyetemnek kellene megtennie, de nem tesz, azt vállalta a Studium Alapítvány, ezáltal is gondoskodva arról, hogy a magyarul tanuló orvos- és gyógyszerésztan-hallgatók minőségi oktatásban részesüljenek – mondta, kiemelve, hogy ezzel a Studium tevékenysége felértékelődik.
Antal Erika
erdon.ro

Ballagás a Szent Imre Kollégiumban
Nemrég ünnepelte tízéves évfordulóját a marosvásárhelyi Szent Imre Kollégium. Közel száz egykori lakó érkezett vissza az ország minden területéről az intézmény ünnepére.
A 2014–2015-ös tanévben is 109 egyetemista és középiskolás iratkozott be Maros, Hargita, Kovászna, Szatmár, Fehér és más megyékből. A kollégium lakói közül a legtöbben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzik tanulmányaikat, 45-en. Őket követik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai, 22-en. A város egyetemei mellett a művészeti, pedagógiai, a Bolyai Farkas líceum középiskolásai is erősítik a kollégium közösségét.
Ebben az évben tizennyolc ballagó diák viszi magával a kollégiumban tanultakat. Akárcsak egykori társaik, ők is egy életre megjegyezték a bentlakás minden kis szegletét, emlékét, és vele együtt minden barátságot, amely itt köttetett.
Kétnapos rendezvénnyel vett búcsút ballagó lakóitól a Szent Imre Kollégium. Első este az elballagók énekelve vonultak végig a kollégium három szintjén, majd másnap az intézmény udvarán hálaadó szentmisére került sor. A ballagás keretében a fiatalok lehetőséget kaptak arra, hogy felelevenítve az itt töltött éveket, megosszák itt maradó társaikkal, hogy milyen élményekkel, tapasztalatokkal lettek gazdagabbak. A kollégistáknak tanácsot, maguknak célokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a kollégium biztonságot nyújtó falain túl hogyan kamatoztassák majd az itt tanultakat.
Bár a kollégium most búcsút vett tizennyolc diáktól, az itt maradók szeptemberben visszatérnek a második otthonukba, és barátsággal várják új társaikat.
Gyakorlatilag a mostani nevelők is a Mustármag kollégium közösségében nevelődtek ki, sajátították el azt a szellemiséget, melyet most továbbvisznek az elballagók is. Év közben közös hétvégékkel, kirándulásokkal, zarándoklatokkal, zenei misszióval, vendégelőadásokkal, filmvetítésekkel mélyítették el az itt tanultakat. A leendő kollégistáknak pedig van arra lehetőségük, hogy bekapcsolódhassanak egy nagyjátékfilm megalkotásába, melyet Márton Áron életére alapozva készítene el a Mustármag közösség.
A közösségben élni vágyók a következő telefonszámon érdeklődhetnek: 0744-997- 042, illetve e-mailen a kapcsolat@mustarmag.info címen tehetik fel kérdéseiket. További információt a www.mustarmag.info webhelyen találhatnak.
Kányádi Orsolya
Népújság (Marosvásárhely)

Az ötvenhatos vértanúk emléknapja 57 évvel a kivégzések után
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)

A Kiss Sándoroktól a megújítandó RMDSZ-ig
Újabb vitatott múltú politikus, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, Kiss Sándor került a DNA hálójába. Tucatnyi cég tulajdonosaként a kilencvenes években színre lépő Kiss korábban sem riadt vissza a törvénytelenségektől. Derzsi Ákos politikustársát is megkérdeztük: milyen jövő várhat a megyei RMDSZ-re?
Huszonnégy órára őrizetbe vette június 2-án Kiss Sándort, a Bihar megyei RMDSZ elnökét és a Bihar megyei önkormányzat alelnökét az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA). A táblabíróság ugyan elutasította a letartóztatási kérelmet, helyben hagyta viszont az alapfokon elrendelt 60 napos bírósági felügyeletet. Kiss a vizsgálat ideje alatt nem töltheti be a megyei önkormányzat alelnöki tisztségét.
Az RMDSZ-es politikus ellen a DNA 2014-ben indított bűnvádi eljárást hivatali visszaélés és pénzmosás vádjával. Az ügyészségi közlemény szerint Kiss Sándor és gyanúsított társai törvénytelen eszközökkel mintegy 4,3 millió eurót kaptak azért, hogy bizonyos cégeket kedvező elbírálásban részesítsenek a közbeszerzési pályázatokon. A forgatókönyv minden esetben azonos. A sikeres pályázatot nyert romániai cégek külföldi gyártóktól vásároltak használt gépeket – angliai és amerikai cégeken keresztül – az eredetileg kialkudott árnál sokkal drágábban. Az ügyészség bizonyítékai szerint a többszörös árkülönbözetet a beiktatott külföldi közvetítő cégek Kiss Sándornak és az ugyancsak nagyváradi üzletembernek, Mudura Sándornak fizették ki. A bűnvádi eljárás beindítása után nem sokkal Mudura Sándor meghalt.
A Kiss Sándor előzetes letartóztatását kérő DNA-ügyiratcsomóban többek között szerepel a debreceni Keviép Kft. és a nagyváradi Selina cégcsoport, amelyek összesen 400 ezer euró csúszópénzt fizettek Kissnek, illetve Mudurának, hogy közbeszerzési pályázaton megkaphassanak egy 10 millió eurós munkálatot. A négy pályázó közül az első körben a Keviép a 2. helyen végzett, a bizottság három hónap múlva, 2003 szeptemberében azonban önkényesen felmondta a nyertessel kötött megállapodást, és a háttéralkukat vállaló debreceni céggel írt alá új szerződést. Ezt a Keviép úgy hálálta meg, hogy egy Bojtor Vilmos László nevű vállalkozó Londonban bejegyzett cégén keresztül hozatta be Erdélybe háromszoros feláron az építkezésekhez szükséges munkagépeit. A Keviép a 187 ezer euróért Nagyváradra küldött gépeit saját (!) leányvállalata révén vásárolta meg a közbeiktatott angol cégtől 508 ezer euróért: az ügyészek szerint a különbözet Kiss Sándor zsebében landolt.
Botrányos karrier
A Ceauşescu-rendszerben tűzoltóként dolgozó Kiss Sándor vállalkozói karrierje 1990-ben kezdődött. Ő építette ki az első nagyváradi kábeltelevíziós hálózatot és az első szinkronstúdiót. Azerdely.atlatszo.hu oknyomozó hírportál szerint tulajdonosa, illetve társtulajdonosa volt a Videovox, a Biolact, a Vetrolux, a Pro Idea, a Bioland Bihor, a Stirea, a Softpartner, a Lancelot, az Alexis, a Pădurea Verde, az Autocord és a Press Online Group nevű kereskedelmi társaságoknak.
A nagyváradi Partium Rádió működtetőjeként, majd a Mecénás Alapítvány kuratóriumi tagjaként került szoros kapcsolatba az RMDSZ-szel. 1996–1998 között megyei gazdasági ügyvezető alelnök, parlamenti képviselőjelölt, 1999–2000 között a megyei választmány tagja, a 2000–2004 közötti időszakban a megyei választmány elnöke. 2004 és 2008 között a Bihar megyei közgyűlés elnöke, majd 2008-tól napjainkig a megyei tanács alelnökeként dolgozik. Tizenegy éve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke.
A kilencvenes években a Bihar megyei volt a legerősebb nemzeti elkötelezettségű hazai RMDSZ-szervezet, Tőkés László királyhágómelléki református püspök és a mai ellenzéki (néppárti) politikusok köré csoportosulva. Ezt a beágyazódást változtatta meg Szabó Ödön, a megyei szervezet mai ügyvezetője: a Megyei Képviselők Tanácsában (MKT) az ifjúsági szervezetek 25–30 százaléknyi szavazatát átjátszotta a háttérből keményen nyomuló Kiss Sándor-féle körnek. Akad, aki a ritka vehemenciával lezajló bihari hatalomátvétel mögött román titkosszolgálati módszereket vél felfedezni, mások szerint az új politikai elit egyszerűen megvásárolta a hatalomátvételhez szükséges ifjúsági szavazatok zömét. A bihari RMDSZ-t az új csapat vezetői egyféle közös vállalkozássá alakították át, és aki ezzel nem értett egyet, távozásra kényszerítették.
Korábban is börtönközelben
Kiss Sándornak nem most gyűlt meg először a baja a romániai bűnüldöző szervekkel. Először 1996-ban tartóztatták le pénzmosás vádjával: a gyanú szerint az akkori időszakban igen népszerű bizományi üzletekben mosta tisztára a külföldről, vám nélkül behozott nagy mennyiségű csempészáruját. A bűnüldöző szervek végül ejtették az ellene hozott vádakat. A kilencvenes években kiépített nagyváradi kábeltévés hálózatát akkoriban adta el 2 millió dollárért Teszári Zoltánnak, aki mára megteremtette az ország legerősebb kábeltévés hálózatát, az RCS–RDS cégbirodalmat. Másik ügyészségi nyomozás a tévéstúdiójában forgatott, kiskorúakat is foglalkoztató pornófilmfelvételekért indult ellene, bizonyítékok híján azonban ezt is megúszta: egyik alkalmazottja került rács mögé.
A közvélemény leginkább a nagyváradi Ady Endre Kulturális Központ kapcsán kirobbant botrányból ismerte meg a nevét. A Tőkés László püspöksége alatt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által elnyert 320 millió forintos magyarországi támogatást a 2002-es kormányváltás után a budapesti szocialista kabinet a Kiss Sándor, Mudura Sándor, Biró Rozália és Szabó Ödön által felügyelt Mecénás Alapítványnak utalta át. Az eredeti tervek szerint az Érmindszentre tervezett vallási, kulturális és turisztikai központ helyett az RMDSZ-alapítvány mintegy 300 ezer euró értékben konferenciatermet épített fel Nagyváradon, amelyet később a városi önkormányzattal cserélt el a Léda-házra. Magyar kormányzati forrásokra hivatkozva Tőkés László nemrég nyilvánosságra hozta, hogy a Mecénás Alapítvány nem számolt el a magyar állam fele az 1,3 millió eurós támogatással: a Bihar megyei RMDSZ holdudvarának átutalt 1 millió eurónyi magyar közpénz sorsáról hivatalosan ma sem tudni semmit.
Derzsi Ákos: az RMDSZ-ben sincs visszajelzés
Romániában a közvélemény rossz szemmel nézi a vállalkozó politikusokat, hiszen sok esetben megtörtént, hogy az egyszerre üzletember és politikus saját vállalkozói boldogulásához használta fel a politikusi pálya kapcsolatrendszerét. Kiss Sándor esete is azt bizonyítja, hogy RMDSZ-berkekben sem tudják, hol a két hivatás közötti határ. Derzsi Ákos volt RMDSZ-es államtitkár, nyomdatulajdonos, a Bihar megyei RMDSZ tagja szerint a politikusi és a vállalkozói életpálya nem összeférhetetlen: minden a személyi hozzáálláson múlik. „A régi nagy politikusok nem voltak szegény emberek. És nemcsak azért, mert bárónak vagy grófnak születtek, hanem mert jól menő üzleteik is voltak. Aki sokra vitte, az tudta, hol ér véget a vállalkozás, és hol kezdődik a politika” – fogalmaz Derzsi. Hogy valaki ma jó vállalkozó, nem zárja ki, hogy jó politikus is legyen, hiszen vállalkozóként jobban megismerheti az emberek igényeit, amire politikusként más eszközökkel tud választ adni. A két dolgot azonban – főleg anyagi szempontból – nem szabad összemosni, tartja az RMDSZ-es politikus.
Derzsi szerint a közvélemény azért nézi rossz szemmel az állam és a vállalkozói szféra közötti kapcsolatokat, mert azt tapasztalja, hogy a politikumhoz közel álló vállalkozók gyarapodnak elsősorban. Elég néhány negatív példa a jelenség általánosításához.
Vajon hogyan történhet meg az RMDSZ-ben is, hogy a politikum holdudvarához tartozó vállalkozók egy része gátlástalan üzleti előnyökhöz jut, a pártelit pedig elfogadja ezt? „Ha a vezető erőskezű, karizmatikus személy, nem valószínű, hogy a hozzá közelállók figyelmeztetik. Ha a vezető más típusú, és ezekről a dolgokról őszintén lehet vele beszélgetni, akkor lehet visszajelzés, de ez valójában nem működik sem az RMDSZ-ben, sem a román pártokban. Mi nem vagyunk hozzászokva azokhoz a demokratikus játékszabályokhoz, amelyek ezeket a törvénytelenségeket már a kezdeti fázisban kiszűrnék” – fogalmaz Derzsi Ákos.
A szűk környezet valószínűleg tud a politikusok visszaéléseiről, mégsem tesz semmit ellene. Vagy azért, mert maguk is érdekeltek a törvénytelenségekben, vagy mert nem mernek ellentmondani a vezetőnek. Az RMDSZ igazi gondját Derzsi abban látja, hogy a más véleményt képviselők – akik szólni tudnának –, eltávolodtak a szervezettől, a vezető politikusok velük már nincsenek bizalmas kapcsolatban. Az értelmiség hangsúlyos kivonulásával az RMDSZ-ben olyan űr keletkezett, amit a politikusok képtelenek pótolni. „Ha a látszatot nézzük, a vezetés csapatmunka, de minden attól függ, hogy kinek milyen lehetőségei vannak ebben a csapatban.” Derzsi szerint a csapatból leginkább a különböző szakterületek nagy egyéniségei, az értelmiségiek hiányoznak, akiknek a véleménye nélkülözhetetlen volna. Ezen csak a sokat hangoztatott, lassan elcsépelt szólammá váló megújulással lehetne változtatni. „Az igazi kérdés, hogy mindezt hogyan lehet átvinni? Hogyan lehet embereket visszahozni, vagy egyáltalán bevonni a politikába?” Derzsi Ákos azokban a politizálni vágyó fiatalokban látja a megoldást, akik azonban nem nagyon jutnak lehetőséghez. A kapukat a mainál sokkal tágasabbra kellene tárni.
Nem vitás, a Kiss Sándor vezette Bihar megyei RMDSZ jelentős válságba került. A kivezető utat Derzsi Ákos a Megyei Képviselők Tanácsának összehívásában látja, ahol ezeket a kérdéseket nyíltan és őszintén meg kellene beszélni. Azzal azonban tisztában van, hogy ez azon múlik, mennyire akarják az RMDSZ Bihar megyei vezetői.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A gyámolítottak és a gyámolítók hasznára válik a program
A dicsőszentmártoni Nemzedékek – a közösség központjában elnevezésű, a hátrányos helyzetben levő kisgyerekek és idősek támogatására létrehozott program, amelyet a Buckner Alapítvány indított el és a Margit hercegnő alapítványa, valamint a Raiffeisen Bank is támogat már sikereket könyvelhet el.
Harminc gimnazista korú, mélyszegénységben élő családokból származó olyan gyerek a haszonélvezője a programnak, akik különböző dicsőszentmártoni iskolákba járnak. Dragoş Moldovan, a Buckner Alapítvány elnöke elmondta, hogy a dicsőszentmártoni After-school nappali központba járó gyerekeknek segítenek az iskolai feladataik elkészítésénél, oktatási, fejlesztési programban vesznek részt, amelynek az az elsődleges célja, hogy bizalmat kapjanak saját erejük felhasználására, javítsák az iskolai eredményeiket, végső soron saját munkájuk, erőfeszítéseik révén növeljék a társadalmi beilleszkedésük esélyeit. Mindebben a közösségük 12 felnőtt önkéntes aktivistája segíti őket.
Az idén elindult projekt első jól érzékelhető eredményei között tartja számon az alapítvány azt, hogy a gyerekek elsajátították az egyéni higiéniai szabályait. Az is a programban zajló tevékenységnek köszönhető, hogy sikeresen tanultak meg kézimunkázni, kialakították a logikus gondolkodásmódot, elkezdtek olvasni az iskolai programon kívül is, javították a számítógép-kezelői ismereteiket, s nem utolsó sorban elsajátították az angol nyelv alapjait. A napi tevékenység során szorosabbra fonódott a kapcsolat az asszisztáltak és segítőik, az önkéntes aktivisták között, a gyerekek elfogadták a felnőttek rokonszenvét. A különböző korosztályok közötti érték- és ismeretmegosztás külön haszna ennek a projektnek, amelynek során a gyerekek olyan modellekhez jutnak, amelyeket a saját családjaikban nem találnak meg, másrészt pedig az önkéntesek a gyerekekkel töltött időt saját hasznosságuk tudataként élik meg.
A gyerekeknek a nappali központban tapasztalható mindennapi jelenléte igazolja, hogy ez a program válasz a szocializálódási igényeikre, fejlődésük lehetőségét látják benne.
Nyolcéves jelenlét
A dicsőszentmártoni Buckner Nappali Központot 2007-ben nyitották meg. A központ 108 gyerek számára nyújt segítséget, többségük roma nemzetiségű. A gyerekek közül 60 óvódáskorú, 48 pedig az After-school program haszonélvezője. Valamennyien mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű családokból származnak, gázfűtés, villanyvilágítás, vezetékes víz nélküli lakásokban élnek s gyakran nincs mit enniük.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Rafi Lajosra emlékeztek
Két esztedeje, hogy Rafi Lajos, a cigány költő 42 évesen elhunyt. Vonat ütötte el. Szárhegyen élt, Jobbágyfalván, szülőföldjén nyugszik. „Versei mindörökre életben tartják” – véli édesapja, akinek szándéka sokakéval egyezik: emléket állítani, műveit összegyűjtve kiadni annak az embernek, aki életében tudta és mondta: „nekem halálom után jön fel az értékem”.
A Láthatatlan oskola keretében szerdán tartott rendezvényen a szárhegyi kultúrház Czika-termében, kevesen gyűltek össze. Czimbalmos Attila a rendezvénysorozat házigazdájaként jegyezte meg: hiányolja a tanárokat is. „De mindenki maga tudja, hol a helye” – tette hozzá, helyet adva a továbbgondolásnak: meg kell érezni azt is, hogy a szárhegyi közösség körében Rafi Lajosnak hol van a helye. Szűk családja már tudja. Hiányzik számukra. Édesapja, édesanyja, testvére, Misi és gyermekei közül a Szárhegyen maradt Tibi fia is ott volt a megemlékezésen. Utolsó felesége visszaköltözött Nyárádmentére.
A gyermekkori barát, a szárhegyi falustárs és egyben költőtárs, Ferenczi Attila volt a Láthatatlan Oskola meghívottja. Előadásában bizonyította azon feltételezését, hogy versei előrevetítették a költő sorsát, amit nem tudott megváltoztatni. Irodalmi elemzésében nemcsak a magyar nyelvet magas szinten művelőkhöz szólt, kérdéseket tett fel azoknak is, akik ismerték, de el nem ismerték Rafi nagyszerűségét.
Más szemszögből láttatta az embert. Rafi Lajost a maga áldatlan kettősségével: nem eléggé cigány a cigányok között, és nem eléggé magyar a magyarok között. Mégis életét meghatározta, hogy magyar irodalmon nőtt fel. „Mindig menekült. Rabságból a szabadságba. Az írásba” – fogalmazott barátja. Rafi világát versei tükréből vetítette a közönség elé azzal a szándékkal, „hátha megérthetjük életéből azokat a mozzanatokat, amelyek miatt időnként olyan nehéz volt őt elfogadni”.
Versei meghatározták sorsát. A „versek Rafija” nem volt ura saját életének, így visszatetsző arra gondolni, hányan, hányszor tanácsolták neki: változzon meg, ez így nem vezet jóra. Tudta, csak képtelen volt megváltoztatni, mert számára „a lét értelmét kimerték”.
Máig tisztázatlan, hogy került Lajos a vonat alá. Véletlen volt-e, vagy szándékos? Kinek az akarata teljesült? Az édesanya nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: „Sokan mondtak mindenfélét. De én nem hagyom, hogy háborgassanak. Elfogadjuk, ami történt. Ha nem nyugszunk bele, attól még semmi sem lesz jobb. Abból semmit sem nyerünk.” Az anya vissza-visszaemlékszik a tragédia előtt két héttel történtekre is, gyakran felidézi, hogy nem volt pénz, nem volt munka, Lajost a kilátástalanság kesergette: „az udvaron voltunk. Fogta a fejét, el volt keseredve. Hogy: Istenem, mit csináltam én életemben. Mondtam neki, Lajos, menj be a szobádba. Térdelj le, s imádkozz, hogy az italt Isten vegye el tőled. Szemei megteltek könnyel. Józan volt. Aztán a sátán újra meglegyintette”.
„Örvendek ennek a találkozónak, mert ha így is hozta a sors, hogy fiam meghalt, én azt mondom, ő mégis él. Az ő gondolatai élnek, mert kőbe véste, papírra írta azokat” – mondta az édesapa el-elsírva magát. Beszélgetésünk alatt még felidézett egy-egy epizódot, a féltést és a meg nem értést egyaránt. „Már kilencedik osztályban rendszeresen írt. Sokszor felfigyeltem, hogy milyen titka van a versnek. Csak figyeltem, mikor verset írt, nem akartam megzavarni őt. Felemelte a fejét, s hamarosan írt” – emlékszik az édesapa. Azt sem felejti, hogy mindig arra vágyott, egyetemista lehessen. „Mind kereste az életcélját, kereste az útját. Nem találta, és ez legyengítette benne az életet. Amikor érettségizett, boldog volt. Tovább akart menni, de nekünk nem volt lehetőségünk. Hat gyermeket neveltem, de ő nem akarta belátni, milyen állapotban vagyunk. Hibásnak érzem magam: bármit meg kellett volna tegyek, csakhogy el tudjon menni az egyetemre. Végül valaki, titok, hogy ki volt az, elvette az egész életkedvét. Azt mondta: cigányból nem lesz semmi. Összeroppant, az életnek kedvét és útját már nem tudta meghatározni. Az irodalomban látta a reményt, könyvbe írta az ő vágyát. Kereste, hogy valaki hallgassa meg őt. Túlzásba vitte az irodalmat s a tudományt.”
Bevallotta, főleg a múlt rendszerben figyelte fia verseit, hogy valamelyik miatt meg ne gyűljön a költő baja. Ő mindig törvénytisztelő volt, nem akarta, hogy gyermeke a hatóságokkal szembekerüljön. Így utólag azért hibáztatja magát, hogy fiát nem tudta megvigasztalni. Próbálta lebeszélni a verselésről is, mondogatva, hagyd, fiam, mi ebből nem élünk meg. De erősebb volt a késztetés: „Valahogyan a költők olyan állapotban vannak, hogy előrelátók, tudnak jósolni a verseikkel. Amit Lajos írt, az be is következett. Látta a teljes valóságot” – mondta az édesapa, majd csendben hozzátette: „Lajos hiányzik. A szülőnek mindig fáj gyermeke halála. Mikor nagyon el vagyok gondolkozva, előveszem egyik versét, olvasgatom, s olyan az, mintha őt látnám.”
z idős Rafi mondta el, számos cigány és magyar vers van nála, örvendene, ha valaki segítené kiadásukat, mert meggyőződése, hogy fia műveit haszonnal forgathatnák akár a roma iskolások tankönyv gyanánt, akár a magyar irodalomkedvelő emberek. Az édesapa arra számít, hogy fia a könyvekben élhet tovább, és azt sem hallgatja el, hogy a könyveladásból származó pénznek is meglenne a helye: méltó síremléket szeretne állítani különleges gyermekének.
Az apa szándéka másokban is megfogalmazódott, Czimbalmos Attila, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója elmondta, egy kiadó munkatársa szeretné elkészíteni a Rafi-antológiát. Egy kötetbe kerülne az életmű, melynek csak töredéke került eddig nyomtatásba a Földhöz vert csoda és Az élet számlája című könyvekben. Ezért üzeni Czimbalmos mindenkinek, akinek otthon Rafi-verse van, vigyázzon rá, vigye be lemásolásra a művészeti központhoz, hogy minél teljesebb legyen majd a kötet.
Szárhegyen vannak, akik szeretettel gondolnak az életében meg nem értett cigány költőre. Arra is megoldást keresnek, ami ma hiányzik: egy hely a községben, ahová egy-egy szál virágot lehet vinni Rafi emlékére.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Mire készül a megyei elnök?
Újabb RMDSZ-es antidemokratikus akció Maros megyében, Marosvásárhelyen! címmel tett közzé felhívást Vass Levente, a magát belső ellenzéknek nevező csoportosulás vezetője, amelyben a következőket írja: "Az RMDSZ Alapszabályzatával ellentétben, Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök önkényesen újabb kirekesztésekkel akarja megalakítani a marosvásárhelyi RMDSZ szervezet nem létező választmányát, melynek két éve léteznie és működnie kellene. A marosvásárhelyi szervezetet szétverték. Kirekesztések sorozata és a valós megújulás hátráltatása után ma ismét kizárják a marosvásárhelyieket az átszervezés folyamatából. Felhívom igazgatóink figyelmét, hogy újabb ellentétek szításához használják jelenlétüket. Felhívom a sajtó és média figyelmét, hogy kövessék dokumentálva az ügyet! Köszönöm".
A hír kapcsán kérdeztük meg Brassai Zsombor megyei elnököt: mire is készülnek?
– A paraszti bölcsesség azt tartja, hogy több szem többet lát, avagy sok lúd disznót győz, ennek alapján éreztük szükségét, hogy kiszélesítsük a konzultációt a vásárhelyi RMDSZ keretében. Két éve elkezdődött egy tulajdonképpen felülről irányított újraszervezés vagy átszervezés, amelyik, sajnos, nem tudta létrehozni azt az új szervezeti struktúrát, amely a régit felváltotta volna. Ennek megfelelően ebben a pillanatban 16 jó szándékú önkéntes, ügyvezetői szerepkörrel felruházott kolléga egyengeti a vásárhelyi RMDSZ ügyeit. Azonban ez a kis csapat, ha mégoly lelkes is, nem tud eleget tenni a kihívásnak. Ezért fontosnak tartom, hogy az együttgondolkodás keretét kibővítsük, és tekintettel arra, hogy az alapszabályzat rendelkezik egy úgynevezett választmányi testületről minden szervezeti szinten, arra gondoltam, hogy folytatjuk a felülről irányított átszervezést, és létrehozzuk ezt a döntéshozó vagy döntéselőkészítő testületet, amelynek a megfelelője a megyei TKT vagy az országos SZKT, azokból a tisztségviselőkből, akik már rendelkeznek olyan jogosítványokkal, melyet a közösségtől kaptak.
– A belső ellenzék szerint alapszabályzatellenes…
– A belső ellenzék által megfogalmazott kifogás, mely szerint ez nem felel meg az alapszabályzat által előírt eljárásoknak, beismerem, indokolt. Ennek megfelelően természetesen hajlandó vagyok átnevezni ezt a testületet, illetőleg pusztán csak konzultatív együttgondolkodásra kérem az illető tisztségviselőket, mert fontosnak tartom, hogy ne maroknyi ember hozzon hatvanezer vásárhelyi magyart érintő döntéseket, hanem minél szélesebb körben, minél demokratikusabb módon történjen az együttgondolkodás.
– Miért nem jutott hamarabb eszükbe, hiszen az ominózus választás óta több év telt el, és mintha nem is létezne vásárhelyi szervezet.
– Az idén februárban félidőhöz érkezett a vásárhelyi szervezet, mostanig, bizalmat szavaztunk ennek a különben lelkes csapatnak, hogy az átszervezést megejti, ami nem sikerült. Ezt tudomásul vettük, nyíltan és nyilvánosan is beszéltünk erről, felvállaltuk a kudarcot, de nem néztük tétlenül, hogy ilyen sikertelenségbe keveredtünk, lépni kellett. Ennek most jött el az ideje, hiszen türelemmel próbáltuk a szervezetet újragondolni, újraszabni. Nem sikerült, belátjuk. Ezért egy újabb lépéssel próbálkozunk. Azt gondolom, az lenne kifogásolható, ha továbbra is tétlenül ülnénk, és afölött fanyalognánk, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültünk, hogy mekkora közömbösség, mekkora bizalmatlanság vesz körül bennünket, és nem lehet tenni semmit. Nem hiszem, hogy az emberek azt várnák tőlünk, hogy karba tett kézzel üljünk, és majd jövőre, a választások előtt hamar leüljünk az asztalhoz, és eldöntsük, hogy kik lesznek a tanácsos- és a képviselőjelöltek. A bizalmat akkor nyerjük vissza, ha ezeket a kérdéseket szélesebb körben megbeszéljük.
– Ez így rendben is van. De az előbb azt mondta, igaza van az említett levél írójának, és azért, hogy ne legyen alapszabályzat-ellenes, nem választmánynak, hanem konzultatív testületnek fogják nevezni. Viszont a választmányt, amit az eredeti terv szerint akartak létrehozni, a küldöttgyűlésnek kellene megerősítenie, hitelesítenie...
– A konzultatív testületet létrehozhatja a vásárhelyi szervezet elnöksége, anélkül, hogy erre a közgyűlés rábólintana. A gond az, hogy mivel nem jött létre az új struktúra, alapszabályzat szerinti közgyűlést is nehéz lenne összehívni. Éppen a belső ellenzék volt az, amely kifogásolta a közgyűlés legitimitását két évvel ezelőtt. Meggyőződésem, hogy ha most összehívnánk azt a közgyűlést, azt a tagságot, amely akkor bejelentkezett az RMDSZ-be, ugyanolyan kifogásokkal szembesülnénk. Azt hiszem, hogy egy évvel a választások előtt oktalanság lenne alapszabályzati vitákba keveredni. A lényeg, hogy minél szélesebb körben konzultáljunk.
– Térjünk vissza az elejéhez: a kérdés onnan indult, hogy megjelent a belső ellenzék vezetőjének a felhívása, hogy újabb antidemokratikus akcióra készülnek. Milyen keretben hozzák létre a tervezett testületet, mert erről a levél előtt sem a sajtónak, sem a közvéleménynek nem volt tudomása.
– Ez egy belső szerveződés, a tisztségviselők, akiket meghívtunk, az RMDSZ támogatásával töltik be tisztségüket, és én azt gondolom, hogy nem kellene különösképpen nyilvánosan megejteni. Természetesen senkit sem zárunk ki, csakhogy nyilvánvaló, elsősorban az RMDSZ tisztségviselői állományával próbáljuk összehangolni a munkát.
– Mikor és hol tervezik megtartani ezt az "akciót"? Vagy titok?
– Nem tartjuk titokban, egyébként hétfőn tervezzük megtartani, elküldtük a meghívókat. Ez a felvetés például Pokorny Lászlótól származik, aki korábban a vásárhelyi választmányban volt. Tulajdonképpen az ő ötletét karoltam fel, és gondoltam újra, vele is konzultálva. Nyilván most már ő is felveti a szabályosság kérdését, de igazából ezt a kezdeményezést már egy széles körű együttgondolkodás előzte meg, megpróbálunk eleget tenni a kihívásoknak. Hogy a belső ellenzék ezt kifogásolja, megértettem, másképp csináljuk.
Egyébként fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor a belső ellenzék megkeresett minket, hogy helyet kérnek a vásárhelyi RMDSZ-ben – tulajdonképpen így lehetnének legitim módon belső ellenzék, mert mindaddig, amíg a vásárhelyi RMDSZ-ben nem vállalják az aktív szerepet, addig csak külső ellenzékként tudom minősíteni őket –, természetesen nyitott kapukkal fogadtuk őket, feladattal járó tisztségeket ajánlottunk a vásárhelyi szervezetben. Sajnálatos módon a feladatokkal járó tisztségeket nem fogadták el, kitartóan a kongresszusi mandátumoknak a felét kérték, ami enyhén szólva túlzás volt, de főleg érthetetlen.
A pálya széléről könnyű bekiabálni, de nem sokat segít a vásárhelyi magyarságon. Különösen nem most, amikor hosszú évek után a vásárhelyiek kérésére összekovácsoltuk a politikai egyezséget, a három párt együtt hirdette meg azt az előválasztást, amely demokratikus körülmények között fogja kiválasztani a vásárhelyi magyarok polgármesterjelöltjét, s ezzel tulajdonképpen kezdetét veszi egy formális politikai együttműködés, megszünteti a torzsalkodást és a szétszavazást. Ilyen körülmények között feszültséget szítani, úgy gondolom, társadalmi bűn.
– Mondta, hogy 16 ügyvezető alelnöke van a városi szervezetnek. Nem túlzás ez egy kicsit, hiszen a legutóbbi SZKT az országos szervezetnek hét ügyvezető alelnököt szavazott meg. Visszásan hangzik, és a tagság száma sem indokolja.
– Hát ügyvezető alelnököknek nevezik magukat. Azt gondolom, nehéz lenne kifogásolni ezeket a tisztségeket, mivel ezek az emberek – ugyanúgy, ahogy a régiek – teljesen önkéntesen dolgoznak. Ők kell megszervezzék a mozgósítást, azokat a rendezvényeket, ahol a közösséget tovább építik, ők kell megszervezzék a szervezet kommunikációját és így tovább. A 16 nem hogy sok, kevés. Hiszen korábban, mikor a vásárhelyi RMDSZ-nek 13 körzete működött, nem 16, hanem 13-szor legalább tíz, ha nem több, tehát akár 200 tisztségviselő is volt.
– Csakhogy éppen ez az, most nem működik.
– Nem működik, nem jött létre a városi szervezet új struktúrája.
– Tehát csak elnök és alelnökök vannak. Tagság?
– Igen, van egy ügyvezető elnökség, amely felvállalja a közügyekért a felelősséget. Kérdem én, ha ez nincs, akkor ki van? Lehet bírálni, és kell is, mert jót tesz, most is jót tesz. De csak az a kérdésem, hogy ha ők nem, akkor ki? Mert még soha nem láttam, hogy a különböző ellenzékek valamit tettek volna az RMDSZ céljaiért. Egy folyamatosan aláaknázó törekvésről van szó, ami kontraproduktív, most, amikor pozitív irányt vett a vásárhelyi magyar közélet. A külső ellenzék vállalta az összefogást, a belső ellenzék, úgy tűnik, nem.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Bornak jó hazája Erdély (Beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval)
(Sz. 1925, Temesvár) költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, mezőgazdasági középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él.
– A bor vagy az irodalom volt először életedben? – Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg. – Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka? – A legjobb borszőlők Erdélyi-Hegyalján, Arad Hegyalján és a Küküllő mente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. – Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait? – Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párája kedvezően hat a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat. – Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja? Egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül… – A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– És az is igaz, hogy titokcsaló? – A bor beszédessé teszi az embert, és így titkokat is kimondat a borozóval. – Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani? – Hét deci. Persze nem egyszerre! – Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink? – Azok igen gazdagok. A római birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270–282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196-ból eredő oklevelek tanúskodnak. A Küküllő menti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377–1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már „Egy új főzésről való könyv” szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat. – Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat? – Leghíresebb szőlőfajtáink a szürkebarát, fehér leányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek. – Te milyen fajtát kísérleteztél ki? – Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú nauszikaa. – Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom, hol van a bor útja? – A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. Ez valóban egy vendégfogadó hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén, de nem csak ott. – Gyakran neveznek borköltőnek, kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet? – Valószínűleg a közölt borverseimért kaptam, és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért. – Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola cím alatt. Miről szól a kötet? – Ez a csombordi Kertészeti iskola története. 53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte. Új szakkönyvet írni már nem számítok, amit szükségesnek tartottam, megírtam. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted? – Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született / Sárkányölőnek álmodta magát / A költő mindent tud már / Elviselte a glóriára kötött zabolát.” Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Később írtam időmértékes klasszikus verseket is. – A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába, Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték, ez ’67-ben volt, mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg.
– És ezután?
– Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceauşescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató – kit látok az első sorban? Egy szekusezredest öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né, ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi Pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról. – Székely János ezt írta a könyvbe: „Hasas hordók, bordó borok. / Egyik fanyar, másik édes. / Biz itt elélnék vidáman / Én is, nemcsak Diogenes.” Bajor Andor bejegyzése: „Óh, ha élhetnék Csombordon, / Itt ülnék én a Nagy Hordón, / S szegény boldogtalan elmém / Jó borokkal kiművelném.” Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: „Tudja fene, én is.” Létay Lajos itt is remekelt: „Csombordon, hol annyi bor van, /Farkassal, Bajorral voltam, / Kányádival, Fodor úrral. / Biza tele lettünk borral.”
– Díjak, elismerések, kitüntetések...
– Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényesség-kényszer? – Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Mivel ajándékozod meg magad és családod 90. születésnapodon? – Megízlelek néhány jó bort családom körében, van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú nauszikaa borospalcakból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem!
Isten éltessen, Gyurka Bátyám!
Székely Ferenc
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretet és megbocsátás
Születésnapi beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval
– Mi volt hamarabb az életedben: a borászat, a bor vagy az irodalom?
– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.
– Akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka?
– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-Hegyalján, Arad-Hegyalján és a Küküllőmente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet.
– Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait?
– Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párái kedvezően hatnak a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat.
– Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja: egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül...
– A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad, és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani?
– Hét deci. Persze nem egyszerre!
– Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink?
– A legrégibb szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink igen gazdagok. A Római Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270-282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196- ból eredő oklevelek tanúskodnak, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket. A küküllőmenti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377-1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már "Egy új főzésről való könyv" szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat.
– Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat?
– Erdély leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát, fehérleányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon, és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek.
– Te milyen fajtát kísérleteztél ki?
– Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág- illatú Nauszikaa.
– Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom – hol van a bor útja?
– A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. A bor útja valójában egy vendégfogadó-hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén van, de nem csak ott.
– Gyakran neveznek borköltőnek: kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet?
– A borköltő címet valószínűleg a közölt borverseimért kaptam és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért.
– Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola címmel. Miről szól a könyv?
– Ez a csombordi kertészeti iskola története. '53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett, aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted?
– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: "Ki Szent György napján született/ Sárkányölőnek álmodta magát/ A költő mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát". Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. "Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri." Később írtam időmértékes klasszikus verseket is.
– A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez '67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg. Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az első sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! "Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni."
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról.
– Székely János ezt írta a könyvbe: "Hasas hordók, bordó borok./ Egyik fanyar, másik édes./ Biz itt elélnék vidáman/ Én is nemcsak Diogenes". Bajor Andor bejegyzése: "Óh, ha élhetnék Csombordon,/ Itt ülnék én a Nagy Hordón,/ S szegény boldogtalan elmém/ Jó borokkal kiművelném". Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: "Tudja fene, én is". Létay Lajos itt is remekelt: "Csombordon, hol annyi bor van,/Farkassal, Bajorral voltam,/ Kányádival, Fodorúrral./ Biza tele lettünk burral".
– Díjak, elismerések, kitüntetések?
– Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok a díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényességkényszer?
– Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Június 20-án leszel 90 éves. Mivel ajándékozod meg magad és családod?
– Születésnapomon megízlelek néhány jó bort a családom körében. Van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú Nauszikaa borospalackból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem.
Isten éltessen, Gyurka bátyám!
Székely Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Szobrok és szőnyegek
Hunyadi László és Mária tárlatáról
Zsúfolásig telt csütörtök délután a Bernády Ház földszinti galériája és előcsarnoka. Sok ismerős arc, Marosvásárhely művészeti, kulturális és tudományos életének számos képviselője látogatott el a Baross Gábor utcai épületbe. Az ok: tíz év eltelte után a Hunyadi házaspár ismét közös tárlattal jelentkezett. Hunyadi László szobrászművész és Hunyadi Mária textilművész alkotásai díszítették a falakat és az azok övezte teret, amelyben, az estnek mintegy nyitányaként, Székely Levente hegedűművész és tanítványai léptek fel.
Játékukat Borbély Lászlónak, a Bernády Alapítvány elnökének a köszöntőbeszéde követte, amelyben elmondta: kinőtték a Bernády Házat, főként ilyen rangos események esetén. – Hunyadi László és Mária munkásságát Erdélyben és Magyarországon egyaránt ismerik. De nemcsak ismerik, hanem szeretik is őket. Alkotásaik olyan remekművek, amelyek elbűvöltek engem, ha életművükre tekintünk, mi is gazdagabbak leszünk. Szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk alkotásaikat, amelyek bizonyítják, hogy két tehetséges ember egy életen keresztül is együtt tud gondolkodni, vigyázni egymásra. Mi köszönjük, hogy vannak és lesznek nekünk – mondta Borbély László, majd a tárlat méltatója, Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– E két napon Marosvásárhelyen a textilművészet "ünneplőbe öltözött". Szerdán nyílt meg a tizenkilencedik Ariadné-szalon, ma pedig a Hunyadi házaspár tárlatnyitóján vehetünk részt, amelyen a textilművészet mellett a szobrászat és az ötvösművészet is jelen van. A kiállítás ötletét kerek évforduló adta: egyrészt az utolsó, közös tárlatra tíz évvel ezelőtt került sor, másrészt jövő hónapban születésnapot ünnepelhetünk, de hogy hányadikat, az maradjon titok. Több könyvet írtam művészetükről, így erre most nem térnék ki részletesen, de azt megjegyezném, hogy e kiállításon két, igen gazdag életmű darabjai láthatók, ezen alkotások alapján pedig bárki átfogó képet alkothat munkásságukról. Hunyadi Mária különleges mívességgel, hozzáértéssel készített textiljeit, faliszőnyegeit akár képként vagy domborműként is elfogadnánk, művészete szinte minden időszakot és stílusirányzatot összefog. Hunyadi László szobrainak, kisplasztikáinak segítségével pedig akár az időben is visszaszaladhatunk – mondta személyes történetekben is gazdag beszéde során a méltató, az esemény záróakkordjaként pedig Hunyadi Mária köszönte meg mindenki részvételét a valóban nívós, sokszínű, különleges és igen értékes tárlat nyitóünnepségén.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Mi is voltunk homogének
Valahányszor megkérdik tőlem, hogy mit tartok legfontosabb nemzeti sajátosságunknak, kézenfekvő közhellyel válaszolok a közhelyes kérdésre: maga a magyar nyelv kötött össze minket eddig is, és így kell ennek lennie ezután is. Ha pedig dilettáns származáskutatókkal és délibábos nemzetvédőkkel szembesülök, dühömben még azzal is megtoldom, hogy magyarok tulajdonképpen nincsenek is, csak magyar nyelv van.
Ne tessék félreérteni, én is felhördülnék, ha más mondana ilyesmit, egy román vagy szlovák például, de legalább magunk közt megegyezhetnénk, hogy az elmúlt évszázadokban sokszor tényleg csak „nyelvében élt a nemzet”, semmi másban. Kárpát-medencei történelmünknek immár nagyobb része úgy telt el, hogy nem élhettünk közös államban mindannyian, és gyakran még közös érdekeink sem voltak. Csak közös grammatikánk.
Vonzások bonyolult rendszere, ragok, jelek, képzők kapcsolódási módja, hasonulások, hajlítások, ige nélküli igekötők, ki, be, le, fel, el, meg, és természetesen közös szavak tízezrei, a szóalkotás többféle lehetősége, saját vagy hozott anyagból. Nem is értem, miért nem jövünk rá, hogy a magyar történelem valójában nyelvtörténet. Egy csodálatos együttlét története, amely több, fontosabb bőrünk, hajunk, szemünk színénél, mindenféle etnikai blődségnél. Van-e nagyobb csoda annál, hogy mindenféle határokkal szétszabdalva, az őrségi, csallóközi, vajdasági vagy székelyföldi magyarok minden nehézség nélkül megértik egymást?
Joggal gyászolva Trianont, ezt kellene közben ünnepelnünk, ezt a nyelvtani mirákulumot, a magyar–magyar kommunikációnak ezt a legyőzhetetlen erejét. Még a sok évszázada elszakított csángók is tagjai egy ilyen működő nyelvi közösségnek, még őket is nehézség nélkül meg lehet érteni, csak az archaikus kiejtéshez, a hasonulások és illeszkedések régebbről megőrzött, itt-ott más irányba mozdult rendszeréhez kell hozzászoknia az erdélyi vagy magyarországi fülnek.
Tetszenek nekem is, miért ne tetszenének a különböző teóriák a székelyek eredetéről, a baj csak az – dehogy baj! –, hogy amikor először jártam a Dunántúlon, máris úgy éreztem magam, mintha otthon lennék Háromszéken: lépten-nyomon felkaptam a fejem a nyílt és zárt e hangok váltakozását hallgatva. Szakasztott olyan, mint nálunk. Szeged környékén pedig az a különös ö-ző nyelvjárás, hát az bizony egyáltalán nem volt számomra furcsa, hiszen az e hang helyett ott van ö a szavakban, ahol a Székelyföldön zártan ejtik ugyanazt az e hangot.
Ki honnan származik, székelyek, palócok, kunok, ma már csak kuriózum. De egy a nyelvünk, egységes, összetartó és megtartó, és ez sok mindennél fontosabb. Persze újabban azt is érzem, hogy mintha kezdenénk lassan más-más nyelvet beszélni, és nem a szavakkal van gond, nem a jelekkel, hanem a jelentésekkel.
Valamikor a kilencvenes évek legelején, amikor nem győztük élni és élvezni a hirtelen szabadságot, Budapesten jártam kamaszfiammal, és dél körül betértünk a Kossuth téren egy grillbárba. Sor volt a pénztár előtt, de az egyik sarokban találtunk egy szabad asztalt, leültettem oda a fiamat, hogy el ne foglalják mások, és miután megbeszéltük, hogy mit eszünk – grillcsirkét természetesen –, beálltam a sorba.
Lassan araszolgattunk előre, és láttam közben, hogy izeg-mozog a fiam a széken, sűrűn tekinget felém, valami gondja van. Aztán egy alkalmas pillanatban, amikor úgy mérte be, hogy éppen nincs veszélyben a magára hagyott asztal, felugrott, odaszaladt hozzám, és a fülembe súgta:
„Apu, itt a szalmakrumplinak úgy mondják, hogy hasábburgonya.”
Majd visszasietett a helyére. Ismertem persze ezt a különbséget, és értettem a fiam szorongását, hogy nehogy megszégyenüljön az apja, nehogy kiderüljön, afféle göregáborok vagyunk mi is Pesten.
Gyakran eszembe jut azóta ez a kis történet, és jól tudom, valóban képesek vagyunk a nyelv segítségével megszégyeníteni egymást, de lehetséges ennek az ellenkezője is: a tájnyelv túlhajtott romantikája, sőt gőgje, amit szintén tapasztalok mostanában egyik-másik székelyföldi értelmiséginél, íróbarátaimnál is időnként. Ám végül is ettől a nyelv, vagyis a nemzet semmiképpen sem lesz szegényebb. Miért is kellene félni attól, hogy más-más szavakat használunk ugyanarra a fogalomra, akár a románból, szlovákból, szerbből, ukránból átvéve, mint régebben olyan sokszor a németből.
Hogy a tasak vagy zacskó, netán szatyor mellett használjuk azt is, hogy punga? Nem örülök neki, de nem is bánkódom miatta. Erős a magyar nyelv – erősebb talán, mint mi –, kibírja.
Ennél sokszorosan nagyobb baj, ha ugyanazokkal a szavakkal más-más valóságot illetünk, és más-más jelentést tulajdonítunk nekik. Ettől esik szét a nyelv, és ettől lesz üres demagógia a Nemzeti Összetartozás is, amelyet éppen Trianon évfordulóján akarunk úri kedvünkben megidézni minden esztendőben.
Mert hát nincsen ugyan a nemzetnek egy közös, általánosan elfogadott meghatározása, nem olyan ez, mint például a közlekedőedények egzakt törvénye, de azért a különböző definíciókísérletek között lapozgatva látom, szinte mindenki beleszámítja a nemzeti sajátosságokba a közös történelmet, néha közös múltként aposztrofálva. Nos, a múlt lehet közös akkor is, ha nem ugyanaz történt velünk egy bizonyos időszakban, mert nem ugyanazokkal a kihívásokkal kellett szembenéznünk, de tudtuk, értettük, sirattuk egymás nyavalyáit, és örültünk egymás jólétének vagy szerencséjének.
Száz éve lassan, hogy más a múltunk nekünk, erdélyi – és felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyaroknak, mint a magyarországiaknak. De ebben a száz évben folyamatosan figyeltünk egymásra, olykor együtt haragudtunk, máskor együtt örültünk, és mindenképpen próbáltuk megérteni egymás helyzetét, bár nem volt ez olyan könnyű. Mostanában viszont úgy érzem, távolodunk, miközben közeledni látszunk, kettős állampolgárságostul, mindenestül.
Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát. Tudom, ne is tessék figyelmeztetni, lerágott csont ez, magam is elmondtam többször. Jó, rendben, de akkor van itt egy újabb csont, azt is rágjuk néhány hete: a homogenizálás. Hogy azt mondja derült égből villámcsapásként a magyar miniszterelnök: „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat.”
Értem én ezt is, kicsi ország, ennyi maradt nekünk, ne akarják már ezt is multikulturalizálni.
Csakhogy… Van itt is egy hatalmas csakhogy! És megint kiráz a hideg. Hiszen összetartozás ide vagy oda, ilyenkor derül ki, hogy tényleg nem ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. 1971 júliusában hirdette meg a Román Kommunista Párt főtitkára Románia társadalmi, gazdasági és etnikai „homogenizálásának” a tételét, és attól kezdve érezhetően felgyorsult az erőszakos etnikai asszimiláció, a magyar kultúra, oktatás, nyelvhasználat visszaszorítása, majd felszámolása.
Hányszor meg hányszor hallottuk ezt a kifejezést a hetvenes és nyolcvanas években, és nem csupán hallottuk, de megszenvedtük nap mint nap. A „falurombolás”, amely aztán végre-valahára Európa-szerte felháborodást váltott ki, csupán az egyik eszköze volt a nagy célnak: a homogén román állam megvalósításának. Prokrusztész-ágyba kényszerítettek mindent és mindenkit az egy ország, egy nyelv és – akkor már – egy vezér örökkévalónak tűnő ideológiájával. Szorult a nyakunkon a hurok, a homogén jövő rémképe egyre fenyegetőbb volt, ezért választotta számos magyar – hivatalosan vagy a zöld határon át – a Magyarországra való menekülést.
Nem szeretem az erőltetett analógiákat, és nem gondolom, hogy a mai Magyarország és az egykori Románia között titokzatos időalagutakon át eszmék közlekednének ide-oda. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy ismernünk kellene egymás múltját, egymás tapasztalatait, egymás félelmeit, és lehetőleg ugyanazzal a jelentéssel kellene használnunk ugyanazokat a szavakat.
Akasztott ember házában „homogén országot” emlegetni nem ildomos.
Nem a kölcsönszavaktól, nem az iktelen ragozástól esik szét sem a nyelv, sem a nemzet, hanem attól, hogy megszűnik a múltról, a történelemről való közös tudásunk.
Ebben, de csakis ebben lehetnénk tényleg „homogének”. Mert egyébként isten őrizz mindenfajta homogenizációtól! Mellesleg tőlünk, erdélyiektől is lehetne ezt-azt tanulni: például a szalmakrumpli szerintem sokkal szemléletesebb kifejezés arra, ami a grillcsirke mellé a tányérra szokott kerülni, mint a hasábburgonya. De megesszük úgy is, természetesen.
Markó Béla
Népszabadság

Borbély László és Biró Rozália tanú a Kiss-ügyben
Két ismert RMDSZ-es politikus, Borbély László volt környezetvédelmi miniszter és Biró Rozália szenátor, volt nagyváradi alpolgármester neve is felbukkan a Bihar megyei közgyűlés korrupcióval vádolt alelnöke, Kiss Sándor elleni vádiratban. A dossziéból kiderül: a két politikus tanúként szerepel az ügyben.
A dossziéból pénteken nyilvánosságra került egy 2009. november 24-én elhangzott, lehallgatott telefonbeszélgetés jegyzőkönyve, amelynek során Borbély és Biró a Kiss-ügyben érintett debreceni Keviép cég támogatásáról tárgyalt.
A beszélgetés során Biró arról tájékoztatja Borbélyt, mindent megtesz annak érdekében, hogy a nagyváradi önkormányzat jóváhagyjon bizonyos kifizetéseket a város hulladéktárolóját üzemeltető Keviépnek. A nyomozati anyag szerint Biró is azon személyek közé tartozik, akik Kissel együtt a Keviép érdekében tevékenykedtek.
Borbély és Biró beszélgetése
Borbély: Szervusz Rozi! Elfelejtettem szólni. Felhívott ez a Miklóssy Feri, hogy választ kell küldenetek a pénzügyminisztériumhoz bizonyos kifizetésekkel kapcsolatban. Tudod, azok a…
Biró: Igen, tudom. Beszéltem vele tegnap délután. És abban maradtunk, hogy pénteken jön, megírjuk… Borbély: Rendben. Biró: És úgy csináljuk, hogy előbb Bolojan orra alá dugjuk (Ilie Bolojan nagyváradi polgármester – szerk. megj.), aki nem akarja aláírni. Ha nem akarja, akkor majd, ha távol lesz, az első napon aláírom én. Hát, ez van.
„A nyomozás során arra a következtetésre jutottunk, hogy a debreceni Keviép Kft.-t a vádlotton, Kissen kívül az általa irányított csoport más tagjai is támogatták (…), köztük Biró Rozália Ibolya tanú is, aki 2002 és 2012 között Nagyvárad alpolgármestere volt, Kiss üzlettársa, és politikai alárendeltje” – áll a dossziéban.A vádirat szerint Kiss számos üzleti ügyét Birón keresztül, az akkori alpolgármester támogatásával intézte.
Mint arról beszámoltunk, Kiss ellen csütörtökön emelt vádat az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA). A politikust négyrendbeli pénzmosással, hivatali visszaéléssel, csúszópénz elfogadásával, és befolyással való üzérkedéssel vádolják.
Az RMDSZ Bihar megyei elnöki tisztségét is betöltő politikus-vállalkozó mellett az ügyészség vádat emelt több romániai és magyarországi üzletember ellen is, akiket pénzmosással és egyéb bűncselekményekkel vádolnak.
Az ügyészség által leírt bűncselekmények egyikének Magyarországra nyúlnak a szálai. A DNA szerint a debreceni Keviép Kft. Kiss Sándor lefizetésével nyert megbízást 12 évvel ezelőtt a nagyváradi környezetkímélő szemétlerakó megépítésére.
A vádhatóság állítása szerint a Keviép egy londoni közvetítőn keresztül adta el a munkagépeit romániai leányvállalatának, az East Bau Construct Kft-nek. A londoni közvetítő cég 187 ezer euróért vásárolta, és 500 ezer euróért adta tovább a munkagépeket. A debreceni cég könyveléséből így kivont pénzből 300 ezer euró készpénzben jutott el Kiss Sándorhoz – állítja a DNA.
A DNA közleménye szerint két másik esetben is ugyanezt a sablont alkalmazták. Romániai cégek építkezésben használt gépeket és anyagokat vásároltak nyugat-európai gyártóktól. Noha közvetlenül alkudtak az eladóval, az üzletet angliai és amerikai cégeken keresztül kötötték meg, amelyeknek több százezer euróval többet fizettek a kialkudott árnál.
Az árkülönbözetet az ügyészség állítása szerint valamennyi esetben a beiktatott angliai és amerikai cégek tulajdonosa készpénzben vette fel, és fizette ki Kiss Sándornak. A csúszópénz ellenében a bihari politikus kedvező elbírálást biztosított a különböző közbeszerzési eljárásokon.
Kiss Sándort azzal is vádolja az ügyészség, hogy 2004 és 2008 között 3,2 millió euró csúszópénzt kért és kapott egy üzletembertől annak a kijárásáért, hogy a nagyváradi hőerőmű az illető cégétől vásárolja a szenet. Ebben az ügyben maga a csúszópénzt fizető üzletember tett feljelentést. Kiss Sándor ügyét évek óta vizsgálja az ügyészség. A politikust június elején 24 órára őrizetbe vették, majd bírósági felügyelet alá helyezték.
A bíróság megtiltotta neki, hogy köztisztségeket viseljen, és hogy felvegye a kapcsolatot az ügyekben szereplő többi személlyel. A politikus 2000 óta tölt be vezető tisztséget a Bihar megyei önkormányzatban. 2004 és 2008 között a megyei tanács elnöke, az azt megelőző és azt követő ciklusokban a tanács alelnöke volt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Művészet mint hobbi
Mindig nagy tisztelettel adóztam azoknak a pedagógus-társaimnak, akik a mindennapi iskolai feladatokon túl vésőt, kalapácsot és egyéb eszközöket vettek kezükbe, s belevésték a fába, vászonra vetítették álmaikat, vágyaikat. Különösen nagy együttérzéssel szoktam követni azoknak a tornatanároknak ilyen irányú foglalatosságát, akik a sportpálya, tornaterem mellett szinte hivatásszerűen élik meg művészi hajlamukat, s bizony többen közülük a hivatásosokat is lepipáló önzetlenséggel és őszinteséggel hajolnak a kezük alatt megelevenedő fa, kő, márvány fölé, s próbálják belőle kibontani az abban általuk felfedezett világot.
Balázs Antal nyugalmazott tanító nevét kopjafái tették közismertté, a gelencei Kelemen Dénes, ugyancsak nyugdíjba vonult tanító faragótudományát és ízlését sokfelé állított, kisebb és nagyobb méretű kapuk mutatják. Nemes Emil tanító nemrég lepett meg egy csodálatos faragott órával, de az ő keze munkáját dicséri a Kós Károly Szakképző Líceum főkapuján belüli felirat is. Ravasz Erzsébet matematikus újabb és újabb színekkel lep meg rajzlapjain, Molnár János kovásznai informatikatanár nemzetközi hírnévnek örvendő színjátszócsoportot verbuvált. Kevesen tudják, hogy a Mikes Kelemen Főgimnázium bejárati díszes kapuját egy sporttanár, Szőcs Levente faragta, s ugyancsak tornatanár, Kiss István készítette a Gödri Ferenc Általános Iskola elé a bejárati kiskaput. És sorolhatnám tovább. Persze, nem csupán ennyire futja a sporttanárok sokrétű, órákon túli elfoglaltságából, hiszen sokan közülük jól zenélnek, van, aki nagy elismerésnek örvendő művésztánccal gyönyörködteti a tánckedvelőket.
És most itt van ez a lenyűgözően szép kiállítás! Nem is akárhol, hanem a sportiskola tanácskozó termében. És nem is akármivel lépett elénk a kiállító, Dobolyi Gyula sporttanár: ezek már nem a megszokott kopjafás alkotások, nem is kapuk vagy sulykolók, hanem azoknál többet nyújtó, talán megmunkálásukban is igényesebb remeklések. Ez már igazi faszobrászat, a kiállító több évtizedes gyötrődésének, faimádatának, a gyönyörködtetés kényszerének szüleményei. Az elvont szobrászat formajegyeit könnyű felismerni, ám éppen ezért ragad magával a közszemlére állított, gondolatébresztő alkotások mindegyike.
Egyik-másik Jecza Péter mély gondolatokat hordozó, annak idején nagy feltűnést keltő márvány-műremekeit juttatja eszünkbe, de fellelhetjük a népi fafaragászat közkedvelt elemeit is. Címmel nem látta el ugyan egyik munkáját sem, így hát a néző, a látogató fantáziájára bízza a titkok megfejtését. Mindjárt a terem közepébe állított, óriási körtefagyökérből kialakított furcsa alakzat akár jelképeként is felfogható egészen eltorzult világunknak, annak az összevisszaságnak, amelyben élnünk kell. Ennek mintegy ellentéte a csodálatos gólya, amely a remény, az újjászületés, a jövő hordozója lehet.
A kidolgozandó fa alakja adja a lehetőséget arra, hogy bizonyos utalásokat, érzelmeket közvetítő formát kialakítson a művész. Ezt már ő jegyzi meg, s megtudjuk tőle azt is, hogy valamelyik csíki falu egyik csűrjében sorakoznak munkái, s a kibontásra váró, egyelőre holt nyersanyagok is. No meg a Kós Károly Szakképző Líceum műhelyének előcsarnokában vigyázza a jövőt gipszbe merevítve a Kós Károlyról készített, küzdelmet és helytállást sugalló mellszobra.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szakiskolai helyek fele üres
Háromszéken egyedül a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában jegyeztek túljelentkezést a hároméves szakiskolai osztályok számára szervezett, tegnap zárult iratkozási időszakban, a 672 meghirdetett helyből közel háromszáz üresen maradt, ezekre augusztusban még lehet jelentkezni.
Annak ellenére, hogy a tavaly újraindított hároméves szakképzésben tanuló diákoknak a kormány havi kétszáz lejes támogatást nyújt, ami alanyi jogon jár mindenkinek, aki rendszeresen látogatja az iskolát, még mindig alacsony az érdeklődés, és éppen azokra a szakokra kevés a jelentkező, amelyek területén a legnagyobb a szakemberhiány – tájékoztatott Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. Az elöljáró abban bízik, a nyolcadikosok pótvizsgája után még lesz annyi jelentkező, hogy a szakiskolai helyek 70–80 százaléka beteljen. Háromszéken közel háromszáz általános iskolai végzős bukott meg idén egy vagy két tantárgyból, a pótvizsgákat augusztusban tartják, azt követően a diákok még jelentkezhetnek bármilyen kilencedik osztályba, ahol helyek maradtak üresen. A megyei tanfelügyelőség kimutatása szerint az első szakaszban minden hely betelt a sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában, a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási szakközépiskolában a fodrász–manikűrös–pedikűrös, illetve az elárusító szak iránt is nagy volt az érdeklődés. A baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolában a helyek harmada maradt üresen, míg a megyeközponti Kós Károly és Puskás Tivadar, a kézdivásárhelyi Gábor Áron, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor és a bodzafordulói Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában a szakiskolai helyek alig 25–30 százalékát foglalták el. A munkaerőpiacon folyamatosan keresett a jó festő-mázoló, gépjárműszerelő, parkettező, csempéző, fűtésrendszer-szerelő szakember, mégis ezekben az osztályokban maradt a legtöbb üres hely, de a hegesztő-, asztalos-, mezőgazdasági gépész-, villanyszerelő-osztályok némelyikébe sem jelentkezett senki.
Az Apor Péter Szakközépiskolában a meghirdetett ötvenhat helyre közel százan iratkoztak, az autószerelői és a pincér–élelmiszer-ipari elárusító szakon is túljelentkezést jegyeztek, emiatt június 30-án felvételit tartanak a VIII. osztályban tanult technikai ismeretek tantárgyból. Dezső Vencel iskolaigazgató lapunk érdeklődésére elmondta, a jelentkezők többsége a Kézdivásárhely környéki falvakból származik, úgy tűnik, a fiatalok megértették, hogy egy jól elsajátított szakmával könnyebben boldogulnak, mint a diplomával.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Biblia nem „a máglyák kézikönyve”
Mint mindig, most is érdeklődéssel olvastam Bíró Béla Egymást gerjesztő szélsőségek című írását a Szabadság június 25-i számában. Eddig is figyelemmel kísértem mind a rádióban elhangzott, mind az írott sajtóban megjelent kisebbségi kérdés, drámaelmélet és irodalom szemiotika témájú értekezéseit, melyek tartalmával legtöbb esetben egyetértettem.
Ez alkalommal azonban háromszor is átolvastam írását, kiemelten a következő mondatát: „Mintha a mi zsidó-keresztény Bibliánk ne lett volna jó ezer éven át a máglyák kézikönyve.” Állításával kapcsolatban többen is felhívták figyelmemet, személyesen és telefonon, katolikus és református lelkészek, hívek, sőt ateista gondolkodású ismerősök egyaránt, helytelenítve fogalmazását, amely egyeseket valósággal sokkolt.
A Biblia vallása történelmi kinyilatkoztatáson alapszik; ez a tény sajátos helyet jelöl ki neki. Egyes vallások nem nyúlnak vissza semmilyen kinyilatkoztatásra: a buddhizmus kiindulópontja például egy bölcs teljesen emberi megvilágosodása. A Bibliában ellenben a kinyilatkoztatás ellenőrizhető történelmi tény: a közvetítők ismertek, szavaikat megőrizték akár közvetlenül, akár megbízható hagyomány révén. A Koránnal kapcsolatban ugyanez a helyzet. A bibliai kinyilatkoztatás azonban – eltekintve az azt hitelesítő jelektől, nem egyetlen alapító tanítására épül – hanem 15-20 évszázad folyamán bontakozott ki, míg elérte teljességét a krisztusi eseményben. Krisztus a sajátosan vett kinyilatkoztató. Hinni a keresztény számára annyit jelent, mint elfogadni ezt a kinyilatkoztatást, amely a történelmen keresztül érkezik az emberhez.
Isten bibliai meghatározása az Ószövetségben sem filozófiai spekuláció következménye, hanem átélt tapasztalat eredménye. És ez a konkrét ismeret, amely évszázadok folyamán méginkább elmélyült, sugallja azt a magatartást, amelyet az embereknek magukra kell ölteniük vele szemben: a hitet és a bizalmat, a félelmet (az iránta való legmagasabb fokú tiszteletet) és a szeretetet. Nyoma sincs sehol a máglyahalálba küldésre való biztatásról!
Szabadság (Kolozsvár)

Három felsőoktatási intézmény udvarhelyi évfolyamát búcsúztatták
„Aki itthon tanul, az nagyobb eséllyel itthon is marad” – adtak hangot reményeiknek az intézményvezetők a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központ végzőseinek ballagásán, péntek délután a városháza Szent István Termében. A zsúfolásig telt teremben két alapképzéses és egy mesteris csoporttól búcsúztak el az egyetemek képviselői.
Három felsőoktatási intézmény negyven alap- és mesterképzéses végzősét búcsúztatták el pénteken délutánt hat órakor Székelyudvarhelyen, a városháza Szent István Termében. Az immár tizenhét éve működő MÜTF Oktatási Központban, az Edutus Főiskola, a Budapesti Gazdasági Főiskola, illetve a Széchenyi István Egyetem székelyudvarhelyi tagozatain a végzős hallgatók kereskedelem-marketing és turizmus-vendéglátás alapszakon, valamint vezetés-szervezés mesterképzésen tanulhattak. A választott szakokon elsajátított ismereteikről az elmúlt héten kellett számot adniuk az államvizsga-bizottság előtt, melynek elnöke idén Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője volt.
A ballagási ünnepségen ő is szólt a végzősökhöz, Ilyés Ferenc, a MÜTF marketing- és tanulmányi igazgatója, Jandala Csilla, az Edutus Főiskola rektora, Papp Ilona, a Széchenyi István Egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Karának dékánja, illetve Jancsik András, a Budapesti Gazdasági Főiskola Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Karának dékánja mellett. „Magyar jövő csak a Kárpát-medencében van” – fogalmazott, utalva a fiatalok elvándorlására, és rávilágított, sem Londont, sem az Egyesült Államokat nem lehet elmagyarosítani.
A felsőoktatási intézmények képviselői értékes gondolatokkal, számos jókívánsággal engedték útjukra az egyetemi padokat elhagyó hallgatókat. Jandala Csilla beszámolt az Edutus Főiskola eddigi és a közeljövőben várható megvalósításairól, majd sok sikert kívánt a végzősöknek karrierjükhöz, a viszontlátás reményében bízva. Papp Ilona a győri Széchenyi István Egyetem dolgozóiról elmondta, hogy míg korábban tartottak az idáig vezető hétszáz kilométeres út megtételétől, mostanra alig várják, hogy Udvarhelyre jöhessenek. A dékán méltatta a MÜTF működő elképzelését, hogy egy oktatási központban több felsőoktatási intézmény által kínált tudást tesz elérhetővé az udvarhelyszéki diákoknak. Jancsik András rámutatott: első alkalommal búcsúztatnak udvarhelyi turizmus-vendéglátás szakosokat. Emlékeztetett arra, hogy a diploma megszerzése révén még nem váltak szakemberekké, de a dokumentum bizonyítja, hogy a megszerzett tudás képessé teszi őket erre. Megújuló lelkierőt kívánt nekik, amely által sikeresek lehetnek.
A diplomaátadás után a hallgatók búcsúztak verssel és megható ünnepi beszédekkel, ezek révén köszönték meg oktatóiknak, szeretteiknek a támogatást. A székelyudvarhelyi önkormányzat is megajándékozta a szakok kiemelkedő teljesítményű végzőseit, ezt követően a fiatalok végre a levegőbe dobhatták kalapjukat. Az ünnepséget Antalfi József zongorajátéka színesítette.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Évforduló – Az első magyar „bank”: 190 éve alakult a Kolozsvári Gondoskodó
Erdély több intézménye megelőzte a testvérországot: ilyen volt a Kolozsvárott már 1800 körül Societas Musicalisba tömörülő klasszikus zenekedvelők egyesülete, az első kőszínház 1821-ben és a Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére 1825. június 30-án megalakult Kolozsvári Gondoskodó Társaság is, amely kölcsönös biztosító, takarék- és hitelintézetként megelőzte egy évtizeddel a Brassói Általános Takarékpénztárat és másféllel a Fáy András korai, 1825-ös kezdeményezésére csak 1840-ben megalakuló Pesti Hazai Első Takarékpénztárat.
„A felséges királyi Gubernium mellett működő némely tisztviselőkből egybeállott Provisionális Társaság” alapító okirata szerinti célja, hogy valamennyi tag „(...) a maga rendes saláriumából, vagy egyéb jövedelméből, hónapoként (...) bizonyos summát tegyen be (...)”. Az önkéntes takarékképzés a kölcsönös biztosítást szolgálta elsősorban: „olyan cassat igyekeztünk felállítani, melyhez mindegyikünk a maga szükségében folyamodhassék s a maga capitálisát s annak interessét elöregedett állapotjában segedelem gyanánt felvehesse, s maradékainak s legátusainak hátrahagyhassa.” Működésének alapelvei máig korszerűek, s ekként az országnak nemcsak első szövetkezete, hanem első takarékpénztára, beteg-, nyugdíj- és életjáradék-biztosítóintézete.
Ingyen dolgoztak a „bankárok”
A belépési és a havi díj mellett a tagok bármikor betétet képezhettek, helyezhettek el a Társaságnál, kölcsönigénylés esetén elsőbbséget élveztek, a kamatjövedelmet év végén arányosan szétosztották. Betegség, nyugdíjazás, a Gubernium szolgálatából való kilépés és a városból való elköltözés esetén lehetett a betéteket igénybe venni. Végrendelet hiányában a törvényes örökösökre maradt a képzett tartalék, a kiskorú árvák atyjuk betétjét 20, illetve 18 évesen kaphatták ki. A célokhoz illeszkedve a főtevékenység a betétek gyümölcsöztetése volt, főleg hitelezés, szigorú feltételekkel, jelzálogfedezet mellett, 1 évet nem meghaladó időtartamra, 6%-os kamatra.
Az igazgatást a közgyűlés által választott és ennek felelős „intézet” irányította: elnök, pénztáros, ellenőr, titkár, kik kezdetben önkéntesen, ingyenesen töltötték be tisztségüket. Új tagok felvétele ügyében a közgyűlés döntött. A társaság fel nem osztható közalapot is létrehozott, az esetleges üzleti veszteségek fedezésére. Mindezen működési elvek – az önkéntesség, a tagok közti egyenlőség, osztatlan tartalékalap – a világ legelső szövetkezetei közé sorolják a Kolozsvári Gondoskodó Társaságot.
A 124 évig folyamatosan és töretlen sikerrel (növekvő saját és idegen tőkével, emelkedő taglétszámmal) működő Gondoskodóba 1867-et követően, az Erdély és Magyarország egyesülése következtében megszűnt Kormányszék tisztviselői mellett Kolozsvárt lakó állami tisztviselők, állami középiskolai és főiskolai tanárok, városi tisztviselők, ügyvédek és közjegyzők is teljes jogú tagként beléphettek. A szabadságharc évét leszámítva, tetemes veszteségei nem voltak az intézménynek, ezt 1857-ig kiheverte. 1861-ben már 81 tagja és több mint 51 ezer forint tőkéje volt, 1895-ben tőkéi 224 ezer forint fölé rúgtak. A Kormányszék fennállása idején számos főúr szerepel a tagság sorában (gr. Lázár László, gr. Bánffy József, gr. Korniss Károly, gr. Mikó Imre, gr. Wass Albert, gr. Bánffy Béla, gr. Bethlen Gábor, gr. Eszterházi János, br. Jósika Lajos, br. Kemény Ferenc stb.). Névsoruk 1867 után jeles kolozsvári szellemi előkelőségek, egyetemi tanárok neveivel egészül ki (Berde Mózes, Brassai).
Eredeti magánjogi társasági formáját 1924-ben szövetkezeti jogi formára váltotta, s a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége kolozsvári központjához csatlakozva működött tovább 1948 augusztusáig. Megszűntét a bankok, pénzintézetek, magánvállalatok államosítását elrendelő állami intézkedés okozta, egy olyan kommunista rendelet, amely önkényesen kisajátította több ezer más magyar vállalkozással, közel 200 magyar bankkal, takarékpénztárral, a kiválóan működő, több mint 1100 szövetkezetet összefogó hálózattal együtt.
Bölöni Farkas Sándor 1834-es bestsellere
Bölöni Farkas Sándor (Bölön, 1795. dec.14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3.) bécsi útján szerzett tapasztalatait kamatoztatva 1825-ben guberniumi tisztviselők kölcsönös biztosítási intézményeként megalapítja a Gondoskodó Társaságot. De ki is volt Farkas Sándor? Neve elválaszthatatlan Kolozsvártól, ide fűzik unitárius főtanodai (1805–1815) s királyi líceumi jogi tanulmányai (1915–1916), irodalmi munkássága, tisztségei, reformkori eszméi és eszmetársai (köztük Kendeffy Ádám gróf, Biasini, Béldi Ferenc gróf), az általa kezdeményezett (Erdélyi Nemzeti Múzeum) és létrehozott (pl. Kolozsvári Gondoskodó Társaság, 1825) intézmények.
Országos elismerést és akadémiai tagságot (1834) az 1830–1832 között Béldi Ferenc gróffal a nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában) és az Egyesült Államokban megtett hosszabb utazásai idején megírt Utazás Észak-Amerikában című könyve (Kolozsvár, 1834, 1835) hozott. Az útirajzok egyik legkorábbikjaként, a reformkor egyik legnagyobb könyvsikereként az amerikai társadalmat és alkotmányos berendezkedést bemutató és a hazai viszonyokkal egybevető elemzés magyar reformkorra tett hatása a vele kortárs Alexis de Tocqueville-nek az amerikai demokráciáról írt könyve európai fogadtatásához hasonlítható. Az Akadémia nagyjutalmát is elnyerő, két egymást követő évben második kiadást megért útleírás az országgyűlési ifjúságra óriási hatást gyakorolt, a polgárosodás valóságos enciklopédiája kézikönyve lehetett a kor felnövekvő politikus nemzedékének. Az útinapló nyugat-európai része csak 109 évvel később jelent meg teljes terjedelemben (Nyugat-európai utazás, Kolozsvár, 1943). Kolozsváron betöltött tisztviselői hivatását (jegyző és írnok) a művelődés- és intézményszervezéssel kiegészítő életútjának kiemelkedőbb éveit a kiadásra nem szánt, töredékekben fennmaradt Napló [1835-1836] rögzítette, amely 1870-ben jelent meg nyomtatásban.
Szabadság (Kolozsvár)

Titokban utaztatják az érettségi dolgozatokat
Nem hozzák nyilvánosságra, hogy az egyes megyékben megírt érettségi dolgozatokat melyik másik megyében javítják – nyilatkozta lapunknak Szőcs Domokos, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős főosztályának vezérigazgatója. Mint rámutatott: a cseréről a szaktárca kizárólag a tanfelügyelőségeket tájékoztatta.
Ezzel együtt Király András, a minisztérium államtitkára lapunknak elárulta: Erdélyben egyedül Temes megyével voltak gondok – végül úgy döntöttek, hogy a kisebbségek nyelvén megírt dolgozatokon kívül mindegyik felmérőt Dolj megyében javítják, a magyar nyelvűeket pedig Aradra viszik.
Lapunk ugyanakkor arról értesült, hogy a Kovászna megyei dolgozatokat Hargita megyébe szállítják, a Hargita megyei felmérők Maros megyébe kerülnek, a Maros megyei diákok vizsgamunkáit Máramarosban javítják, a Kolozs megyei dolgozatokat pedig Szatmár megyébe viszik. A Szatmár megyeieket Szilágy megyében javítják, a Szilágy megyei felmérők Aradra kerülnek, a bihari dolgozatokat Temes megyébe szállítják, míg a brassói tanulók írásait Fehér megyében osztályozzák.
Kedden a tizenkettedikesek magyar nyelv és irodalomból írásbeliztek, Dáné Szilárd Hargita megyei magyar szakos tanfelügyelő elmondása szerint pedig sem a humán, sem a reál osztályosoknak jutott tételsorok nem voltak különösebben nehezek.
A reál tagozaton végzett diákoknak az első feladatban Ady Endre Új vizeken járok című verse alapján kellett kérdéseket megválaszolniuk – például szimbólumokat kellett keresniük, rá kellett mutatniuk az ismétlések szerepére, valamint a cím és szöveg kapcsolatáról kellett értekezniük.
A második tételben Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című kötetéből a Janus Pannoniusról szóló részlet, illetve ezzel kapcsolatos feladatok szerepeltek, a tanulóknak ugyanakkor kedvenc utazási élményükről kellett fogalmazást írniuk. A harmadik feladatban a 19. század epikájában fellelhető hőstípusokról kellett hosszabban értekezni.
A humán tagozatosoknak Kölcsey Ferenc Huszt című verse alapján kellett kérdésekre válaszolniuk – egyebek mellett rá kellett mutatniuk az alkotás műfaji sajátosságaira és a romantikus stílusjegyekre. A tételsor második feladata az emberi nyelvről szóló szöveg megfogalmazását írta elő, ugyanakkor rövid szöveget kellett írni az Aki korán kel, aranyat lel közmondással kapcsolatban. Az utolsó feladatban a 20. századi drámában a cselekmény, a konfliktus és a hős átértelmeződéséről kellett hosszabb fogalmazást írni.
Bartolf Hedvig, a Hargita megyei vizsgabizottság elnöke, volt főtanfelügyelő azt is elmondta: a megyében 59 beiratkozott diák nem jelent meg a magyar írásbelin, ugyanakkor egy tanulót kellett kizárni kedden az egyik székelyudvarhelyi iskolában, mivel a szabályok ellenére mobiltelefon volt nála, amely a vizsga alatt megszólalt. Maros megyében is egy diákot kellett kizárni puskázás miatt a magyar nyelv és irodalom megmérettetésről. Az érettségi második írásbeli próbáján egyébként 17 magyar anyanyelvű diák nem jelent meg.
Nem módosult a kisérettségi eredménye
Nem módosult számottevően a nyolcadik osztályosok országos képességfelmérő vizsgájának eredménye az óvások elbírálása után: a kedden közzétett végső jegyek szerint a tanulók 79,36 százaléka szerzett átmenő, legalább 5-ös osztályzatot. Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter elmondta: az újrajavított dolgozatok 66 százalékánál nem változott a jegy, ugyanakkor 29,5 százalék esetében nagyobb, 4,5 százalék esetében pedig kisebb jegyet adtak a tanárok. Országos szinten egyébként 14423 kisérettségi felmérő kapcsán nyújtottak be óvást a diákok. A színtízes átlagjegyeket figyelembe véve a legsikeresebb Kolozs megye volt, ahol 43 tanuló szerzett mindhárom tantárgyból maximális osztályzatot. Kolozs megye ugyanakkor az eredmények tekintetében első Erdélyben, az átmenési arány ugyanis 91,5 százalékos volt.
Krónika (Kolozsvár)

A győztes csatára is emlékeznünk kell
A dicsőséges pozsonyi csatára emlékeztek péntek délután a két éve felállított Kárpátok Őre emlékműnél Csíkcsomortánban.
Az eredeti szobrot száz évvel ezelőtt, 1915-ben állították fel Kolozsváron, ám az első világháború után Erdélybe bevonuló román csapatok katonái elpusztították azt. Ennek hű másolata került 2013-ban a csomortáni iskola udvarára. Itt emlékezett meg a közösség az 1108 évvel ezelőtt történt pozsonyi csatára, ahol őseink dicsőséges győzelmet arattak a magyarok ellen törő, őket kiirtani akaró ellenség felett.
Ferencz Csaba, Csíkpálfalva polgármestere köszöntőjében arról beszélt, hogy a Kárpátok Őre emlékmű a település központi helye lett. Az emlékmű központi eleme egy több mint két méter magas, tölgyfából készült, határőrt ábrázoló szobor. Ezt egy minden oldalról csíki székely kapura emlékeztető, cserefából készült torony veszi körül. „Ma egy olyan csatára emlékezünk, amelyre büszkék lehetünk, melyet a feledés homályába próbáltak száműzni. 907-ben az akkori Nyugat-Európa – ahogy ma mondanánk –, a Frank birodalom fogott össze és teljes haderejével tett kísérletet a Kárpát-medencei magyarság megsemmisítésére. A magyarság örökös hivatása az őrt állás, az Istenbe vetett hit védelme” – hangsúlyozta a községvezető.
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda nemrég lemondott polgármestere beszédében rámutatott arra, hogy nem a tisztség, hanem a tisztesség a meghatározó. „Ezután is, mint eddig, azt fogom hirdetni, itt is a Kárpátok Őre előtt, és mindenhol máshol, hogy a becsület és a »csemetéink« vállalása és felnevelése a legfontosabb küldetésünk. Vannak rajtunk kívül ők, a gyerekeink, akiknek tartozunk, és vannak az elődeink akiknek szintúgy tartozunk” – fogalmazott Ráduly.
Az eseményen a történelmi egyházak, civil szervezetek és a politikai pártok képviselői egyaránt részt vettek. Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke megítélése szerint új fejezetet kell nyitnunk az erdélyi magyar politikában. Ez a felelős politika korszaka kell legyen, ami nem szólhat testvérháborúról – vélte az MPP elnöke.
Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszéki elnöke megjegyezte: Európa majdnem kivétel nélkül minden számbeli kisebbségbe szorult őshonos népe kivívta szabadságát, önrendelkezését, így nekünk is bizakodásra van okunk.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke úgy vélte, hogy a Kárpátok keleti őrei mi, székelyek voltunk, a feladat így ma sem idegen, ezer év óta ismerjük. „Nemcsak a hétköznapi munkát kell elvégezni, hanem erős hittel kell élni és mély elkötelezettséggel lenni a jövő nemzedék iránt” – mondta az elnök.
A történelmi egyházak részéről Szatmári Ingrid református lelkész és Solymosi Alpár unitárius lelkész kérte Isten áldását, majd a helyi néptánccsoportok fellépése után elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Ágoston Hugó: A közösség lelkiismerete
Közelednek, ismét, a választások, és én mind többet gondolok Markó Bélára. Meg persze néhány más (nemzedék)társára, akik külön-külön is, de főleg együtt meghatározták a romániai magyarság politikai képviseletét, mondhatni kisebbségi sorsának alakulását. Megpróbálom – bevallom, egyelőre sikertelenül – elképzelni, milyen lesz a politikánk és a közéletünk Markó Béla nélkül. És persze néhány más politikus (nemzedék)társa nélkül, gondoljunk a kezdetekre, az immár a ceauşescui diktatúra időtartamát is meghaladó nehéz harmadfél évtizedre. Persze titokban elképzelem azt is, hogy mégsem vonul vissza (ritka szokás az önkéntes visszalépés itt Kelet-Európában, és Markó Béla már lépett vissza egyszer egy nagyot, amikor 2011-ben lemondott arról, hogy új szövetségi elnöki mandátumért induljon), az utóbbi időben viszont mind egyértelműbben jelenti be, hogy nem folytatja. Mint például legújabb kötetének hátsó borítólapján: „Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként is már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a múlandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva.” Rekviem egy macskáért ennek az új kötetnek a címe, válogatás 2011 és 2014 között – legnagyobb részt az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban, a Bárkában és a Korunkban – megjelent írásokból. Hogy hol közöl Markó, annak természetesen megvan a maga külön jelentése és jelentősége. A könyv a Kalligramnál jelent meg (remek kivitelezésben), és akkor az első kíváncsiságunk mindjárt az lenne, hogyan fogadták ezeket az esszéket, publicisztikákat, kiemelkedő események alkalmával megtartott beszédeket a pozsonyi, szlovákiai olvasók. Bizonyára azzal az elismeréssel, ahogy az értő magyarországi és erdélyi közönség – úgy, ahogy a gondolkodásban és írásban rokon kolléga, nemzedéktárs Lengyel László meghatározó fontosságú könyvét, a tavaly megjelent A szabadság melankóliáját fogadta maga Markó Béla: „... rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor”. Az összeállítás szempontja szemmel láthatóan nem az volt, hogy valamiféle ízelítőt adjon a szerző szerteágazó értekező prózai munkásságából, mintegy adalékul a politikus arcképéhez, hanem a nagy közéleti témák, tartalmak határozták meg. Kérdések, dilemmák, érzelmek. Olyanok, mint a kérdőjeles címek közül a Székely vagy szórvány? vagy a Mire vagyunk büszkék, Tanuljunk-e a szomszédainktól? Szóljanak vagy ne szóljanak? Az utóbbi külön figyelmet érdemel: annak a kivételes politikai erejű Memorandumnak a belső története, amelyet az RMDSZ 1993. augusztusában nyújtott be Románia küszöbön álló felvételéről az Európa Tanácsba. „Megpróbáltuk feltételekhez kötni az ország 1989 decembere utáni első fontos integrációs lépését”. Ez az egyszerű és egyszerűen megállapított, majd megmagyarázott tény egymagában cáfolja a populista non-combat vádakat, amelyekkel a Szövetség demokratikus elkötelezettségű, az intézményes keretek között folytatott politikai harcot stratégiai alapelvként meghatározó vezetőinek annyiszor szembe kellett nézniük. Az állam kisebbségi politikáját számon kérő történelmi Memorandum, amely – az autonómia-igény londoni nyílt megfogalmazásával együtt – a friss RMDSZ-elnök Markó Béla számára a nemzetközi tűzkeresztséget is jelentette, román értelmezésben úgymond veszélybe sodorta az ország integrációját. „Mi tagadás, nekünk magunknak is fel kellett oldanunk egy ellentmondást. Azt ugyanis, hogy a Memorandumban feltételeket támasztottunk Románia felvételéhez, miközben (...) érdekünk volt az európai és euroatlanti integráció.” A tét tehát az volt, hogy a demokratikus Nyugat „az integrációért cserében ki fogja követelni a demokratikus elvek érvényesítését és a demokrácia alapintézményeinek kiépítését. (...) Volt még egy másik, sajátos elvárásunk is nekünk, magyaroknak az integrációs folyamatban: emberi jogi, kisebbségjogi problémák megoldását vártuk a nemzetközi intézményektől. Más szóval, igényeltük a beleszólást, a pressziót, akár a kényszert is ezekben a kérdésekben.” On revient toujours: lásd a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette küldöttség júniusi washingtoni látogatásának célját és eredményeit... A kötet súlyos politikai, közéleti és sorskérdéseket görget, jónéhányra érdemes lenne visszatérni. Ugyanakkor olyan kis impromptu-k színesítik, mint a címadó írás egy bukaresti kóbor macskáról, aki odaszokik a tömbházba, majd eltűnik. Hogyne asszociálnánk Markó Béla emlékezetes 1999-es esszéjére az identitástudatok sokféleségéről, Az erdélyi macskára? (Bár kiderül, hogy itt némileg másról van szó...) Markó értekező prózájában még a magamfajta laikusnak is lehetetlen észre nem venni a volt szerkesztőségi kolléga, író- és költőtárs Székely János választékos stílusának, gyakran eszmei-esztétikai levezetésként ható érzékeny és pontos gondolatfűzésének a hatását. A közéletiség, a magas irodalmi színvonal és nyelvi erő olyan egységével állunk szemben ezeknek a szövegeknek az olvasásakor, amilyenre mai írástudóinknál alig találunk példát, még a magyarországiaknál sem nagyon. Ha pedig politikusokra szűkítjük a kört, erőlködnünk kell... hogy visszafojtsuk nevetésünket. És „szembesülünk” egy hiánnyal is: Markó írásai, miként egész attitűdje, emberi tartása, teljes mértékben nélkülözi a magyar és román vezető politikusok nagy részére annyira jellemző hatalmi gőgöt, azt a bizonyos hübriszt. Minderről az is eszembe jut, hogy Markó Bélával kapcsolatban kísért egy talán még nagyobb dilemma. Kissé olyan mi lett volna, ha... kiindulású: milyen többletet jelentett a politikusnak az, hogy költő és esszéíró volt? – és hogy jelentett-e többletet az újra megtalált költészete számára a sok politikai harc, megpróbáltatás? Az egyszerű válasz természetesen az, hogy jelentett: fontos a kifejezőkészség a politikában, az emberi és közéleti tapasztalat az írásban; „kölcsönös megtermékenyítésről” van szó, ahogy emlékezetem szerint régebben mondták – az árnyaltabb, értelmező részletes választ viszont neki magának kell megadnia. Következő munkáiban és munkáival is. Ahogyan a Lengyel László könyve kapcsán kiemelt idézet folytatódik: „Rég éreztem úgy egy ilyen kor-és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen.” A közéletiség nyílt kiállást, állásfoglalást is jelent legfontosabb sorskérdéseinkben, ügyeinkben. Markó Béla ilyen értelemben is a legfontosabb közéleti írónk, alkotónk. Legutóbb a nemzetállamról és a homogenitásról írott cikke vert fel port, de közéletivé tud emelni olyan dolgokat is, mint a Rubik-kockával való viaskodását: egy kedves cikkben (az ÉS fizetéses oldalain) arra a következtetésre jut, hogy világunkban „van még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben végre hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni”. Erőteljes közéleti vonulata van Markó lírájának is. Az utóbbi időben felélénkülni látszik a közéleti költészet, és újra aktuális kérdés az irodalom és a politika (az illyési „hattyú és görény”) bonyolult kapcsolatának értelmezése. Nem lehet célom közéleti verseiről írni, megteszik a kritikusai, emeljük ki közülük Elek Tibort; a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője monográfiát is írt Markó Béla költői világa címmel. Azt azonban be kell vallanom, hogy szinte mindig „megütnek” ezek az alkotások. Emlékszünk a Csatolmányra? Végül, kezdeti dilemmáimhoz visszatérve, ha már elkerülhetetlen Markó Béla visszavonulása az aktív politizálás harcmezejéről, voltaképpen örülök neki! Azért is, mert többet fog majd írni (és lehet jelentős közéleti szerepet vinni értelmiségi fedezékéből sajtós véleménynyilvánítással is), kiteljesítheti a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal, annak élén, a civiltársadalmi közéletiséget, de azért is – önző szempont, tudom –, mert akkor majd még elfogulatlanabbul és még gyakrabban lehet majd reflektálni írásaira, hiszen az embert már nem érheti az a vád, hogy érdekből teszi. S ha mégis, akkor legfeljebb közösségi érdekből.
Ui.
Markó Béla
Kerítés
De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?
Ugye nincsen teherszállító időgépetek,
hogy ólomnehéz szíveteket
visszavigyétek egészen odáig?
Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már
semmiképpen sem lebeszélni?
Ugye segítetek neki?
Ugye tudjátok, hogy csakis azért
szerveztük meg a szökését,
mert itthon belepusztult volna?
Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,
de nem hagyhattam meghalni a testvéremet?
Ugye nem álltok az útjába?
Ígérem, én nem megyek,
nem is akartam soha,
és most már mi értelme lenne?
Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,
amikor még fogalmunk sincs róla,
hogy rá egy fél évre Ceauşescut is lepuffantják,
mint egy veszett kutyát?
Igazán ki lehetett volna várni.
Ugye nem ástok vizesárkot oda?
Ugye nem helyeztek el taposóaknákat a fűben?
Ugye csak egy hangyaboly púposodik?
Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?
Ugye csak tréfáltatok?
Ugye azt fogjátok mondani erre,
hogy mi magyarok vagyunk,
és hogy ez nem ugyanaz?
De ti 1989 nyarán a románokat is?
Szóval őket sem küldtétek haza?
Senkit sem küldtetek haza?
Csakhogy most 2015-öt írunk?
Kicsi országban kicsi falu, kicsi ház,
kicsi asztal, kicsi kenyér?
Nekünk sem elegendő?
Akkor hát mi legyen?
Égig érő kerítés legyen?
Valahol a felhők között,
kerítés tetején üldögél a mindenható,
elgondolkozva lógatja a lábát,
nem látszik innen lentről
se bőre színe, se szeme vágása.
Ugye nem lövitek le az Istent?
[Markó Béla fenti, Kerítés című versét közölte a Népszava 2015. júl. 7-i száma]
maszol.ro

Ha Uzonka feltámadna…
…bizonyára elégedett lenne, mert a marosvásárhelyi Stúdió Színházban dübörgött az a rockopera – Uzonka legendája címmel –, amely az ő tragikus életútját elevenítette meg.
Egy vizsgakoncert, amelyet Simon Örs harmadéves diák álmodott meg tövéről hegyére. Egy év alatt zenét és szöveget írt, "vért" verejtékezett, talán nagy fába vágta a fejszéjét, de kicsiny műve vulkánerejű volt. Gyerekkorában sokat nyaralt Uzonkafürdőn, itt hallott erről az erdővidéki legendáról, amelyet azonban nem sokan ismernek. Az opera tizennégy éneket karolt egybe, minden jelenet előtt kivetítőn láthattuk a legenda színhelyeit, szövegét, fűszerezve az előadást.
A Művészeti Egyetem zene szakos diákjai és meghívottak kapcsolódtak bele a dalba. A próbákon kaptak meleget és hideget, a kritika füstje beborította őket, de nem adták fel. Tudták, hogy messze állnak még a tökéletességtől, hogy rengeteg a csiszolnivaló, de remélték, hogy nem vallanak szégyent. És nem is vallottak, hiszen a teremben ülők vastapssal jutalmazták őket. A rock és a népzene nászát élvezte idős és fiatal, tanárok és ismerősök egyaránt, az előadók lelkesedése, a zenészek remek munkája elégedetté tették a nagyérdeműt, hiszen gazdagabban tértek haza, a tehetséges fiatalok munkájának örvendve.
Íme a kis csapat, amely az elismerést megérdemelte: Simon Örs, Nemes Katalin, Suba László, Ördög Attila, Demeter Attila, Sipos Tiffany, Biblia Attila, Ferencz Annamária, Jakab István, a Grazioso Quartet, Mihály Csaba, a Kontrax zenekar, Zsozsó.
S. Köpeczi Júlia
Népújság (Marosvásárhely)