A katonai ügyészség lezárta az 1989-es véres események aktacsomóját
A katonai ügyészség nem indít nyomozást az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban, miután megállapították, hogy egyebek mellett a feltételezett bűncselekmények egy része elévült, másik része meg sem történt.
A legfőbb ügyészség keretében működő katonai ügyészek döntöttek az aktacsomó lezárásáról. Ez a döntés megtámadható a bíróságon. Teodor Marieș, a forradalom áldozatainak emlékét ápoló egyesület vezetője közölte, hogy élni fognak ezzel a lehetőséggel, és a bírósághoz fordulnak.
A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő romániai forradalom 1989. december 16-án kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceaușescu volt kommunista diktátor.
A legfőbb ügyészség által pénteken kiadott közlemény szerint eredetileg több mint 4500 büntetőjogi per indult a forradalomkor történt eseményekkel kapcsolatban. Végül a romániai katonai ügyészségek 112 aktában összesen 275 személy ellen emeltek vádat.
Az ügyészek úgy értékelték, hogy 1989. december 16. és 22. között – amíg Ceaușescu hatalmon volt – a karhatalmi erők keményen megtorolták a Ceaușescu-ellenes felkelést, majd a volt kommunista vezető elmenekülése után hatalmi űr és káosz keletkezett. Így a katonaságot irányítók – magyarázzák az ügyészek – sokszor nem tudtak egymás parancsairól, ezért előfordult, hogy különböző katonai alakulatok egymásra nyitottak tüzet azt feltételezve, hogy a túlsó oldalon ellenforradalmi erők állnak, amelyek Ceaușescunak a hatalomba való visszatérését akarják.
Marieș bejelentette, hogy Klaus Johannis államfőtől kérik, vállaljon közvetítői szerepet, amire szerinte lehetőséget teremt a román alkotmány. Megállapította, hogy Traian Băsescu korábbi elnök megtette ezt. Băsescu mandátuma idején a nyilvánosság előtt többször felszólította a főügyészt, vizsgálja ki a forradalomkor történt eseményeket.
A strasbourgi emberjogi bíróság januárban 832 500 euró kártérítést ítélt meg a forradalom 81 áldozatának amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében jogerős ítélet született, két volt tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítéltek.
MTI
Székelyhon.ro

„Vágytam a tágasságra, hogy olvasni lehessen a kortárs angol könyvekről”
Táncba invitálja az olvasókat új kötetében Vallasek Júlia
– Az angolkeringő a bécsinek a lassítottabb változata, kicsit érzelmes, laza, könnyed tánc; a tanulmányokban sem akartam akadémikus stílusban fogalmazni, hanem inkább úgy, mint aki belekukkant, belekontárkodik bizonyos dolgokba. Szerettem volna, hogy a szöveg tükrözze: örömmunka ez a számomra. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy az olvasó ne kínlódjon túlságosan velük, mint ahogy egy teoretikus szöveg esetében megtörténhet – magyarázta Vallasek Júlia irodalomkritikus, műfordító szerdán este, Angolkeringő című kötete bemutatóján a Bulgakov kávézóban. A könyv a magyarországi Gondolat Kiadónál jelent meg, és azokat a szövegeket gyűjti egybe, amelyek zömmel a Helikon folyóirat hasábjain, azonos gyűjtőnév alatt napvilágot láttak az elmúlt két évben.
Bevezetőjében a szövegek közvetítő jellegéről beszélt Mihálycsa Erika műfordító, a bölcsészkar oktatója: jelentős szerzőkre és könyvekre hívják fel a figyelmet, amelyek fontos szerepet játszanak az angol nyelvű irodalomban. – Ahhoz, hogy a keringőbe ténylegesen be lehessen kapcsolódni, olvasni kellene a köteteket; a művek legalább fele viszont nem érhető el magyarul, vagy éppen azok nincsenek lefordítva, amelyekről itt szó esik – jegyezte meg.
Vallasek Júlia utalt arra, hogy a jelenlegi magyar kritika- és esszéirodalomban tapasztalt hiányosságok sarkallták esszéírásra a témában. Felidézte: „Ady Váradján még az volt a természetes, hogy a polgári réteg olvasott, főként francia, német és kisebb részben angol kortárs műveket. Hozzá lehetett jutni ezekhez Váradon, Budapesten és részben Kolozsváron is, az emberek pedig megvásárolták, elolvasták, és beszéltek róluk; például Szerb Antal és Babits is írt annak idején kortárs külföldi írókról”. A szerző vágyott erre a tágasságra, hogy olvasni lehessen a különböző művekről, első körben inkább saját maga számára próbált megfogalmazni bizonyos gondolatokat.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Közös dolgainkról Diószegen
Könyvbemutató helyszíne volt október 22-én, csütörtökön este a bihardiószegi Zichy kastélyban működő könyvtár.
Az esemény a helység polgármesterének, Mados Attilának ötlete volt abból az alkalomból, hogy a téka a kastély felújított részébe költözött, és ahol további kulturális eseményeket szándékoznak tartani a továbbiakban. Meglepően nagy számú érdeklődőt vonzott, az esemény: a kellemes hangulatú beszélgetésre Rencz Csaba, a Bihari Napló munkatársa hozta el két kötetét, a 2012-ben megjelent “Közeli történelem”, és a tavaly napvilágot látott “Közös dolgaink” címűeket. Rencz Csaba a diószegi emberek számára mindeddig egy háttérfigura volt, aki minden fontosabb rendezvényen csendesen jegyzetelt, időnként elkattintva fényképezőgépét. A kép most sem nagyon zavarodott össze, legfeljebb árnyaltabbá vált: a szerző most könyvekké rendezett jegyzetei “felett” ült, szerényen mosolygott, csak a fényképezőgép volt más kezében.
Közös időutazás
A köteteket Chiș Márta, a második kötet előszavának szerzője méltatta, aki lelkes és értő olvasóként mutatkozott be. A hallgatóság számára nem voltak ismeretlenek a felolvasott írások: a napilapban már megjelent jegyzetekből, glosszákból összeállított kötetek időutazásra csábították a hallgatóságot. Valóban közös dolgokról szóltak, amelyek néha megnevettettek, de volt, amikor a nevetés fanyar iróniával társult, vagy éppen elszomorodva néztünk egymásra. Bizonyos, hogy hazatérve a megvásárolt kötetek az éjjeliszekrényeken maradtak, és újabb beszélgetéseket, visszaemlékezéseket generáltak. A közösség számára építő jellegű találkozásnak várjuk a folytatását (a szerző harmadik kötetét) azért is, hogy új helyiségben működő könyvtárunk jobban betöltse kultúraközvetítő funkcióját.
Durkó Irén könyvtáros
erdon.ro

Börtönből ideiglenesen házi őrizetbe kerül Sorin Oprescu
A börtönből ideiglenesen házi őrizetbe kerül a korrupcióval gyanúsított Sorin Oprescu, Bukarest felfüggesztett főpolgármestere – döntött csütörtökön a Bukaresti Ítélőtábla.
A szeptember eleje óta előzetes letartóztatásban lévő volt elöljáró fellebbezésének adott helyet az ítélőtábla, így Oprescu 30 napra elhagyhatja a börtönt. A cukorbetegségben szenvedő Oprescu több egészségügyi problémával küszködött fogva tartása idején, kórházi kezelésre is beutalták.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) megvesztegetés elfogadásával gyanúsítja, miután a vádhatóság szerint 25 ezer euró kenőpénzt vett át egy közvetítőtől, majd megtalálták nála a megjelölt bankjegyek egy részét.
MTI
Erdély.ma

Céljait népszerűsíti a foglalkoztató központ
Gyergyószentmiklóson a június végétől működő Fiatalok a jövőért – támogatott foglalkoztatás elnevezésű program keretében ez idáig két személynek sikerült munkahelyet keresni, egy személy alkalmazása pedig folyamatban van.
A projekt működtetői a célkitűzések népszerűsítése érdekében beszélgetésre hívták a vállalkozásokat. A csütörtöki találkozó résztvevői kinyilvánították: nyitottak arra, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztassanak.
Fogyatékos, illetve a gyermekvédelmi rendszerből kikerült fiataloknak nyújt segítséget a munkahelykeresésben, az elhelyezkedésben a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság programja, aminek keretében Gyergyószentmiklóson is központ működik. Az itt dolgozó szakemberek számos tényező feltérképezésével és betartásával segítik a hátrányos helyzetű fiatalokat a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben, másfelől pedig a munkaadóknak nyújtanak segítséget az alkalmazással járó esetleges nehézségek leküzdésében.
A központ megnyitásától eltelt idő alatt 39 hátrányos helyzetű fiatalt jegyeztek a rendszerbe, két személy elhelyezkedésében nyújtottak segítséget az itt dolgozó szakemberek, és jelenleg egy újabb alkalmazás folyamatát követik.
Ebben a munkaközvetítői folyamatban az álláskereső fiatalok önbizalmának megerősítése legalább annyira szükségszerű, mint a munkaadók esetleges kételyeinek eloszlatása – többek között ezekben nyújt segítséget a központ. Az itt dolgozók személyesen veszik fel a kapcsolatot a potenciális munkaadókkal, de a program népszerűsítése érdekében csütörtökön egy közös találkozóra hívták a gyergyói cégeket. A szép számban megjelent vállalkozók mellett a városháza szociális osztályának munkatársai, illetve a megyei munkaerő-elhelyező központ vezetője is részt vett a megbeszélésen.
Itt kerültek bemutatásra annak a felmérésnek az eredményei, amelyet hátrányos helyzetű és normál körülmények között élő fiatalok, illetve vállalkozók körében végeztetett a gyermekvédelmi vezérigazgatóság. Ugyanakkor azokról a támogatásformákról is részletes tájékoztatás hangzott el, amelyeket bizonyos kategóriájú alkalmazások esetén igényelhetnek az alkalmazó cégek, intézmények.
A megjelent cégvezetők között voltak, akik már tapasztalatokról tudtak beszámolni a témában, azaz a gyermekvédelmi rendszerből kikerült fiatalok foglalkoztatását illetően. Ezeket megosztva, nehézségekre, sikerekre egyaránt rámutattak, kiemelve, hogy értékes emberek veszhetnek el, ha nem kapnak munkahelyet. A beszélgetés végkövetkeztetéseként elhangzott: a cégek nyitottak arra, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztassanak. Az elvi beleegyezésen túl javaslatokat is tettek a program működtetőinek. Például azt, hogy az érdeklődő fiatalok számára szervezzenek munkahely-látogatásokat. Ezek az alkalmak segíthetnének ugyanis eldönteni, hogy egyáltalán milyen munkát tud biztosítani egy-egy vállalat, illetve a munka tulajdonképpeni menetére is rálátást kaphatnának az érdeklődők.
A megbeszélésen részt vett az a két személy is, aki a gyergyószentmiklósi támogatott foglalkoztató központ segítségével jutott munkához. Mindketten a gyermekvédelmi rendszerből kerültek ki, jelenleg a város hajléktalan szállóján laknak, és már elmúlt három hete, hogy az egyik helyi bútorgyártó cégnél dolgoznak. „Három hete dolgozunk. A munkát ki lehet bírni, csak az embernek ehhez akarat kell és lendület. A lendület az, ami belőlünk hiányzott, ezt kaptuk segítségként” – szólalt fel a maga és sorstársa nevében Varga Ilona. Úgy fogalmazott, eddig háttérbe szorítottan éltek, ezért is különösen jó érzés számukra, hogy segítséget kaptak az elhelyezkedésben. Anyaként tette hozzá, hogy a munkavállalás, a kereset segít neki a jövőtervezésben is. Ősszel napközibe szeretné íratni két és fél éves gyerekét.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

A szóra bírt Pinokkió
Félszáz oldalnyi, tetszetős kis könyv hozta gyermekközelbe, szólaltatta meg újra a világszerte ismert, közkedvelt mesehőst. Vásárhelyi szerzőpáros – Kedei Zoltán és Bölöni Domokos – víziója kelti életre ismét úgy, ahogy elképzeltük a hazugságon mindig rajtavesztő kedves figurát, és úgy is, ahogy a festőművész évtizedekkel ezelőtt készült rajzaiból emlékezhetünk az esetlenségében is szerethető, rokonszenves alakra. Kedei Zoltánt a nyolcvanas években ihlette meg kisunokája, Virág kedvenc játéka, barátja, a hosszú orrú rongybábu. Huszonkét napon át ugyanannyi rajzban "hozta helyzetbe" Pinokkiót, általa próbálva pótolni a három hétig távol levő kislány hiányát. Füzetbe gyűjtve őrizte meg a színes grafikákat, amelyeket később az azonos témára alkotott tucatnyi olajképpel együtt ki is állított az egykori Új Élet Galériában. Most újra lehetőségünk van találkozni velük a Szivárvány kapujában. A művész, aki pár héttel a 86. születésnapja előtt is képes lenyűgözni irigylésre méltó vitalitásával, a korábbinál lényegesen jobb nyomdatechnikai minőségben emelte kötetbe a játékszerből főhőssé előlépő, hangulatemberré avanzsáló játszótársat. Meg is szólal Pinokkió. Ez a prózaíró Bölöni Domokosnak köszönhető, aki játékos kedvében gyermeki örömmel szellemesen versel, és azonosul a Kedei- grafikákon 22 alakban, megannyi hangulatban ugráló, hajladozó, sziporkázó bohócocskával. Nem csodálkoznék, ha ez a derűt keltő kiadvány rövidesen bekerülne a kisgyerekek és szüleik, nagyszüleik leggyakrabban lapozgatott könyvei közé. Íme egy bekezdés a tollforgató képzőművész kötetajánló bevezetőjéből: "A bohócvilág öntisztító folyamatában meghívlak egy érzelmes menetelésre. Induljunk el a fénypikkelyekkel kirakott úton. Közben-közben horgonyozzunk le a mesefa tövéhez, hol megszelídülnek gondolataink, magukra ölthetik a nyárnak sárgáját, a tél ezüst színeit. Újból Kis Hercegnek fogjuk érezni magunkat, s a szürke homályban a sárga korona pehelysúlyúvá válik fejünkön, miközben a fénysugarak besurrannak hétköznapjainkba s pillanataink reménnyel töltődnek fel".
Ha netán Kedei Zoltán festészetébe szeretnének mélyebben betekinteni, olajkompozíciói világához közelebb kerülni, erre ismét jó lehetőséget nyújt a műteremlátogatás. Egyesek már tudják, mások talán ebből az írásból értesülnek arról, hogy a megújuló marosvásárhelyi várban, ahol éveken át hangulatos műtermében találkozhattak a festővel, pár hete megint elérhető a Vár-lak, Kedei teljesen megújult, korszerű és kényelmes alkotótere. Biztos ugyanolyan vendégváró hajlékká válik nemsokára, mint amilyen hosszú időn át a korábbiakban volt. Kedei Zoltán: Szivárvány kapuja. Pinokkió-rajzok. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2015. A versek szerzője Bölöni Domokos. A fedőlapot Donáth Nagy György készítette a szerző grafikájának és Kiss Gellért Győző ötletének felhasználásával.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Szörnyű tragédia: kigyulladt egy bukaresti klub, 27-en meghaltak
Tűzvész pusztított egy bukaresti belvárosi klubban, a Colectivben péntek éjjel, 27 ember meghalt, több mint százötvenen megsérültek. Az adatokat a tragédia helyszínén Gabriel Oprea belügyminiszter, nemzetbiztonsági miniszterelnök-helyettes közölte.
A klubhoz hatvan tűzoltó- és mentőautó érkezett, valamint egy kis mobil kórház. A mentőautók 88 embert szállítottak kórházba, de sokan, akik könnyebb sérüléseket, vagy füstmérgezést szenvedtek, taxikkal, vagy ismerősök autóival mentek különböző kórházakba. A baleset kórházban ápolt sérültjeinek száma a legfrissebb adatok szerint 162, tíz kórház között osztották szét őket.
A Colectiv nevű szórakozóhely, ahol a tragédia történt, a főváros központjában, a Tabacarilor utcában van. A klubban mintegy négyszáz fiatal volt, a hazai Goodbye to Gravity rockzenekar ingyenes lemezbemutató koncertjén, amelynek szervezői látványos pirotechnikai műsort is ígértek.
Bár az első hírek robbanásról szóltak, utóbb egyes hírtelevíziók a szemtanúk tanúvallomása alapján azt közölték, hogy egy szikra gyújtotta meg a színpad körüli díszletelemeket, csak utána hallottak robbanást. Más szemtanúk azt állították, hogy a színpadon használt pirotechnika okozott tüzet, amely pillanatok alatt tovaterjedt a zsúfolt terem mennyezetén. A bennlévők közül voltak, akik pár pillanatig azt hitték, a tűz is a műsor része, hamarosan azonban mindenki egymáson taposva próbált kimenekülni.
A péntek éjjel 11 óra körül keletkezett tűz okának vizsgálatát már megkezdték.
A kormány szombaton reggel rendkívüli ülést tart a katasztrófa okán.
Raed Arafat helyettes államtitkár, a rohammentő-szolgálat alapítója a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztatón elmondta: a legtöbb halottnál nem volt személyazonossági igazolvány. Az áldozatok azonosítása érdekében a hozzátartozóknak megadtak egy telefonszámot, amelyen az eltűntekről tehetnek bejelentést.
A helyettes államtitkár elmondta: a helyszíni mentés befejeződött, a bukaresti kórházakban azonban nagyon nehéz helyzet alakult ki, mivel az intenzív osztályok túlterheltek, és olyan kórházakba is érkeztek sebesültek, ahol nincs megfelelő felszerelés az égési sérülések ellátására.
Transindex.ro

A nagyváradi Posticum-ház
A nagyváradi Posticum keresztény szellemiségű kulturális központ és vendégház. Nemcsak földrajzi, kulturális és vallási, hanem a szó tágabb és átvitt értelmében is a „határok mentén” fekszik. Sziget a szárazföldön a szó és csend határán, amely sajátos helyzeténél fogva közvetítő szerepet tölt be nemzetek, kultúrák, vallások, különböző társadalmi csoportok és területek között.
A szervezet története
Ahogy jobbára történni szokott, a Posticum története is egyetlen emberrel kezdődött. Sok személy összefogása, ötlete, anyagi támogatása és kétkezi munkája kellett, amíg az álomból valóság lett, valójában azonban a megvalósulásig vezető rögös út felelősségének súlyát egyetlen személy, Rencsik Imre ifjúsági lelkész vállalta magára. Jogilag a szervezet KIM (Keresztény Ifjúsági Mozgalom) néven 1994-ben alakult meg, központja pedig Nagyvárad egyik kertvárosának lelkészi lakásában volt. A KIM – Ház gyorsan belopta magát a tizenéves fiatalok szívébe és kedvenc találkozóhelyükké lett. A szórakoztatáson és tartalmas kikapcsolódáson túl azonban a szervezet tanulmányi előmenetelükben is igyekezett segíteni a diákokat, nyelv- és informatikai tanfolyamokat szervezett, külföldi ösztöndíjakat közvetített számukra. Hamarosan egyértelművé vált, hogy nagyobb befogadóképességű, több fiatalnak és programnak helyet adó épületre van szükség, így az egyesület 1996-ban lerakta a jelenlegi ifjúsági és kulturális központ alapjait, amelyet Posticum néven 2000. május 21-én Exc. Tempfli József megyéspüspök úr szentelt fel a Varadinum ünnepségsorozat záró mozzanataként. Az épület tervezése és megalkotása során fő szempont volt az egyesület szellemiségének esztétikai megjelenítése, hogy a házba betérő fiatalok és az ide látogatók, mintegy ösztönösen ráérezzenek a Posticum küldetésére. A hosszas töprengések és vívódások közepette született épület egyedülálló architektúrája nyitottságot, kiegyensúlyozottságot, mértékletességet sugall, és spontán módon hasonló belső értékek felismerésére ösztönöz. A kultúrközpont mára Nagyvárad életének egyik sajátos színfoltja és meghatározó színtere lett, ahol nemcsak kikapcsolódni lehet, hanem bekapcsolódni is egy olyan szellemi-lelki környezetbe, amely igazabb, hitelesebb, emberibb életre sarkall.
A szervezet céljai
Meggyőződésünk, hogy a keresztény kultúra kétezer éves épületébe nem csak a főbejáraton keresztül vezet út, hanem van egy nem túl látványos, eldugott és sokszor jelentéktelennek tartott „hátsó ajtó” is (ez a latin posticum szó jelentése), amelyen keresztül éppúgy be lehet jutni a szentek szentjébe, a legszentebb szentélyébe. A Posticum az elmúlt évtizedekben különböző kulturális szolgáltatások és karitatív rendezvények széleskörű kínálatával igyekezett betölteni e hátsó ajtó szerepét. Sokrétű tevékenysége során azonban egyre inkább a belső energiaforrások fellelésére és ápolására irányult figyelme, így az idők jeleihez igazodva a hátsó ajtót egyre határozottabban a csenddel, a szemlélődő elmélyüléssel azonosította. A csend természetesen nem minden, „csak kapu”, de mindenkinek keresztül kell mennie rajta, aki a vallásosságot többnek akarja látni népi folklórnál, az egyházi és liturgikus szertartásokat pedig személytelen hagyományőrzésnél. Aki nem a csend kapuján lép be az Egyház kétezer éves épületébe, könnyen meglehet, hogy muzeális tárlatvezetéshez hasonló kulturális élményben lesz része, az Örökkévaló jelenlétének közvetlen megtapasztalása azonban hiányozni fog az életéből. Az élet pedig e tapasztalat hiányában előbb-utóbb elsekélyesedik, ellaposodik, megfakul és ízét veszti. Ezért a Posticum hátsó kapuja a jövőben elsősorban azok előtt áll nyitva, akik a mindennapokhoz nélkülözhetetlenül szükséges életadó erőforrást a csendes szemlélődésből, a kontemplatív életmódból szeretnék meríteni, és a tömegkultúra zajos útvesztőjében személyes életútjukra szeretnének rálelni. Hisszük továbbá, hogy nem csak egyénként, hanem vallási közösségekként is a meditatív szemlélődés útján járva fedezhetjük fel azt a minden világvallásban megtalálható közös forrást, amelyből merítve – a történelmi, kulturális és teológiai különbözőségek ellenére is – esélyünk lehet egymásra testvérként tekintő emberekből álló társadalmat teremteni.
Csernák Béla
Művelődés (Kolozsvár)

Havi ötvenlejes támogatás a hátrányos helyzetű óvodások családjának
Mintegy 111 ezer hátrányos helyzetű családban felnövő gyerek részesülhet havi ötven lej értékű szociális utalványban, az egyetlen feltétel, hogy járjon óvodába – jelentette be az oktatási minisztérium.
Az ezt előíró programot október 28-án hirdette ki Klaus Johannis államfő. A jogszabály módszertanában átveszi a Minden gyerek járjon óvodába programot, ami az elmúlt öt évben kísérleti projektként futott 43 romániai közösségben.
A munka- és családügyi minisztérium korábbi felmérése szerint 111 000 hátrányos helyzetű családban felnövő gyerek lesz az óvodába járáshoz kötött szociális utalványok haszonélvezője. A szaktárca számításai szerint az állami költségvetésből finanszírozott program éves büdzséje 39 millió lej lesz.
Maria Gheorghiu, a programban civil félként részt vállaló OvidiuRo Egyesület egyik alapítója azt mondja, azt szeretnék elérni, hogy valamennyi romániai szegény gyerek részesülhessen minőségi oktatásban iskola előtt. „Örvendek annak, hogy közelebb vagyunk, mint valaha ahhoz a pillanathoz, amikor az óvodák ajtaja nyitva fog állni valamennyi romániai gyerek előtt. A következő szakaszban tisztázni kell a projekt gyakorlatba ültetésének szabályait – a módszertan alapját a Minden gyerek járjon óvodába program jelenti majd. Ezt tesszük jobbá az elmúlt öt év tapasztalataival, és reméljük, hogy hatékonynak bizonyul majd valamennyi romániai közösségben” – mondta Maria Gheorghiu.
A törvény kezdeményezője, Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter úgy nyilatkozott, hogy az utalványok szabályokhoz kötött biztosítása megkülönbözteti ezt a szociális juttatást a többitől – ez a tény nyerte el az oktatási minisztérium támogatását és a kormány pozitív véleményezését.
„A szaktanulmányok szerint a befektetés a korai oktatásba a leginkább megtérülő tanügyi beruházás, mivel javítja a későbbi tanulási lehetőségeket. A korai hozzászokás és az elsajátított ismeretanyag a későbbiekben hozzájárul a készségek fejlődéséhez, és növeli az iskolai sikeresség, a munkaerő-piaci és a társadalmi integráció esélyeit. Ez a törvényi kezdeményezés egy újabb lépés, amit a partnereinkkel közösen teszünk meg a romániai gyerekek jövőjének támogatása érdekében” – hangsúlyozta Sorin Cîmpeanu tanügyminiszter.
A Minden gyerek járjon óvodába program keretében az idei tanévben 11 megye 2400 gyerekét támogatják, hogy járjanak óvodába. A szigorúan megfigyelt óvodába járáshoz kötött szociális utalványok mellett a program biztosítja a gyerekek számára az alap tanfelszerelést, évente kétszer ruhát és lábbelit adnak nekik, továbbá gyümölcsöt, higiéniai termékeket kapnak, valamint biztosítják az oktatók képzését, egészségügyi nevelési programokat szerveznek.
Krónika (Kolozsvár)

Felújították, megáldották a Piarista templom kriptabejáratát
A múltban még a kilincsét is lelopták az ajtajáról
Nemrég fejeződött be az erdélyi barokk gyöngyszemének tartott kolozsvári Piarista templom kriptabejáratának felújítása.
A több mint két hónapig tartó, Kovács Sándor főesperes-plébános gondoskodásával, a Szent Mihály-plébánia anyagi támogatásával megvalósított munkálatok során teljesen megújult a közel háromszáz éves kripta bejárati része: többek között letisztították a barokk fémdíszítésű ajtót, kijavították a salétromos falrészeket, helyettesítették a letört vasdekorációkat és az idők során ismeretlen tettesek által lenyúlt – és talán ócskavasként értékesített – kilincset. A kriptabejárat felújításával a kincses város egyik fontos hitéleti, történelmi és művészettörténeti értéke mentődött meg a jövőnek – a mögötte lévő, összesen 140 halott eltemetésére kialakított kripta nem csak papok és szerzetesek temetkezési helyéül szolgált, hanem Erdély és a magyar nemzet történetében fontos szerepet betöltött nemesi családok nyughelyeit is rejti.
Egyházi és világi kiválóságok egész sora nyugszik a kriptában.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Tudós a végeken
Ez a címe annak a kis kötetnek, amelyet Sarány István csíkszeredai újságíró állított össze dr. Kelemen József csíkszeredai kórboncnok főorvosról, a nemzetközi hírnevet szerzett neuropatológusról, aki a múlt évben távozott az élők sorából. /Tudós a végeken. Dr. Kelemen József az igaz ember/
Dr. Kelemen József Szászrégenben született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt végezte el az orvosi egyetemet, és indult ígéretes kutatói pályája az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem neves tudós professzorai mellett.
A korai sikereket felmutató pályát törte kettőbe a magyar tannyelvű egyetem jellegének a megváltoztatására irányuló törekvés, aminek következtében azt az egyetemi oktatói állást, ami tudományos eredményei alapján őt illette volna meg, idegenből hozott személy foglalta el. Dr. Kelemen József az önkéntes "száműzetést" vállalva telepedett le Csíkszeredában, ahol bebizonyította, hogy nemcsak egyetemi környezetben lehet eredményes, értékteremtő, értékőrző és értékközvetítő munkát végezni, hanem az akkor peremvidéknek számító székelyföldi kisvárosban is – olvasható a kötet előszavában.
Dr. Kelemen József népszerű volt Csíkszeredában – derül ki a helyi sajtó képviselőinek vele készített interjúiból, amelyek életének és pályájának alakulása mellett részletesen bemutatják a marosvásárhelyi egyetem légkörét az 1950-es évek végétől a hetvenes évek kezdetéig.
Egyetemi hallgatóként kristályosodott ki érdeklődése az anatómia, a központi idegrendszer és a szervek belső beidegződése iránt. Korán bekerült Maros Tibor professzor és Lázár László előadótanár idegrendszer-kutató csoportjába, ahol az idegrostokat kimutató idegezüstözési eljárásokat sajátította el. Ez döntő tényező volt abban, hogy később tizenegy olyan idegfestési eljárást dolgozott ki, amit a Román Tudományos Akadémia újításként fogadott el. Az 1956-os események következményei őt sem kímélték. A diákként elkezdett kutatómunkát négyévi vidéki körorvosi ténykedés után folytathatta a Román Tudományos Akadémia 1962-ben alakult marosvásárhelyi kutatóintézetében. Bukarestben szakvizsgázott kórbonctanból, doktori dolgozatának témája az allergiás agyvelőgyulladás volt.
1971-ben Humboldt-ösztöndíjjal a müncheni Max Planck pszichiátriai intézetben az öregedő agy elváltozásait kutatta. Ottléte alatt olyan ezüstözési eljárást dolgozott ki, amivel az Alzheimer-kór elváltozásait könnyen ki lehet mutatni. Bár marasztalták, hazatért, és 1972-ben megkapta az orvostudományok doktora és a kórboncnoki főorvos címet. Annak ellenére, hogy a három legjelentősebb agykutató között tartották számon, az egyetem szövettani katedráján meghirdetett állásra mást vettek fel. "Az egyetem akkori didaktikai rektora Pop de Popa Ioan volt, behívott és azt mondta: értsem meg, központi utasítás van arra, hogy fel kell javítani a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatói közösségének nemzetiségi összetételét" – nyilatkozta a sorsdöntő eseményről.
Mivel Magyarországra sem sikerült kitelepednie, úgy döntött, hogy a csíkszeredai kórházat választja, ahol nem volt kórboncnok főorvos. Csíkszeredában megszervezte a kórbonctant és a kórszövettant, 1977-ben a törvényszéki orvostan vezetőjévé is kinevezték, és tíz éven át mind a két osztályt vezette. Bár kudarcnak érezte, hogy a kórbonctan nem kapott modern készülékeket, a tudományos munkát sohasem hagyta abba. Dr. Megyes Tibor sebészkollégájával közösen az emlődaganatok gyors azonosítását lehetővé tévő módszert fejlesztett ki. Sikernek tartotta, hogy 1994-ben felavatták a kórbonctan új épületét, s büszke volt arra, hogy öt szakorvost nevelt ki, és jól felkészült, ambíciós utódra hagyta az intézetet.
Munkásságát a szakma mindvégig elismerte. 1991-ben újabb Humboldt-ösztöndíjjal Berlinben végzett kutatómunkát, eredményeit amerikai és román állami kitüntetésekkel jutalmazták, 1991-től a Nemzetközi Agykutató Társaság tagjává vált, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai közé választotta, sok díjjal, kitüntetéssel értékelték tevékenységét, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház frissen felújított könyvtára a dr. Kelemen József nevét vette fel. (b.)
Dr. Kelemen József /Szászrégen, 1934. nov.9. – Csíkszereda, 2014. szept. 6./
Népújság (Marosvásárhely)

Újabb 51 értékes erdélyi arcképet azonosítottak
Újabb 51 értékes arcképet azonosítottak a Nemzeti Portrétár kutatói a kolozsvári unitárius püspökség gyűjteményéből – mondta el Reicher Péter, a szervezet főtitkára szerdán Budapesten.
A portrékat megtisztították, pontos méretet vettek róluk, lajstromozták, a hátoldalukon feliratozták, végül digitalizálták. Ezekkel együtt már 3700 fölé emelkedett a budapesti Nemzeti Portrétár nyilvánosan elérhető adatbázisában szereplő katalogizált és azonosított történelmi portrék száma.
A kolozsvári unitárius püspökségen talált összesen 70 portré – köztük 19 azonosítatlan alkotás – kutatása hozzájárulhat ahhoz, hogy az egész nemzet szempontjából meghatározó személyiségek minél szélesebb köre váljon közismertté – fogalmazott Reicher Péter a sajtótájékoztatón. A Nemzeti Portrétár kutatói 2014 júliusában jártak a helyszínen, az utómunka és az adatok feldolgozása mintegy évet vett igénybe.
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

Határtalan toborzó Biharkeresztesen
Összesen mintegy kétszáz nagyváradi munkahelyet kínálnak fel betöltésre azon a pénteki állásbörzén, amelyet Biharkeresztes önkormányzatának kezdeményezésére, az Eurobusiness Park közreműködésével szerveznek a határ menti magyarországi városban.
A Borsi úton lévő ipari park öt nagybefektetője, az Emerson, a Celestica, a FAIST Mekatronic, a Plexus és a Shinheung Electronics vesz részt a toborzón, ahol különböző szakképzettséget igénylő állásokra várnak jelentkezőket.
„Remélem, hogy lesz érdeklődés, mi megtettük, amit tudtunk" – jelentette ki a Krónika megkeresésére Delia Ungur, az ipari parkokat üzemeltető és felügyelő váradi részvénytársaság vezetője. Elmondása szerint a határ túloldalán, de Nagyváradtól csak alig 17 kilométerre fekvő Biharkeresztes polgármestere és alpolgármestere kereste fel őket, és kérte a segítségüket az ottani magas munkanélküliségi ráta csökkentéséhez.
„Mi ennek igyekszünk most eleget tenni, és ez természetes, hiszen úgyis közös térségben élünk" – ecsetelte az Eurobusiness Park menedzsere. Hangsúlyozta, a vállalatok újonnan létrehozott munkahelyeket kínálnak fel, nem voltak előzőleg leépítések, és a betöltetlen állások bárki számára „nyitottak" lesznek. Érdeklődésünkre jelezte, hogy az állásbörzével vállalt munkájuk már része annak a feladatkör-bővítési törekvésnek, amelyet még augusztusban jelentettek be, és aktívabb munkaközvetítői tevékenységet is jelent.
Természetes átjárás
Azt még nem tudni, hogy az állásbörzének milyen fogadtatása lesz a magyarországi városban, azt viszont igen, hogy az önkormányzat illetékesei nagy reményeket fűznek a projekthez. „Mindez voltaképp egy véletlen találkozás eredménye. Nekik munkások kellenek, nálunk pedig sok a munkanélküli" – magyarázta lapunknak Barabás Ferenc.
Biharkeresztes polgármestere már amikor a két város közötti autóbuszjáratot szeptemberben újraindították, bízott abban, hogy a helyiek könnyebben találnak majd állást. Emlékeztetett rá, hogy a határ mentén már jelenleg is sokan vannak, akik Nagyváradról költöztek át, de munkahelyük változatlanul Bihar megyébe kötik őket. A mostani állásbörzén amúgy a Hajdú-Bihar megyei ipari és kereskedelmi kamara is jelen lesz, amely a magyarországi cégeket képviselve toboroz munkaerőt, Barabás pedig mindössze annyit szeretne elérni, hogy az emberek találjanak maguknak állást. „Hogy ez mennyire sikerül, abban már nem én döntök" – tette hozzá.
Köstner Dávid, Biharkeresztes aljegyzője is abban bízik, hogy a kezdeményezés olyan sikeres lesz, amekkora reményeket fűznek hozzá. „A közfoglalkoztatás csökkenti a munkanélküliség arányát, de a város célja, hogy a normális munkába visszavezesse a helyieket" – ecsetelte.
Rámutatott, hogy az Auchan bevásárlóközpont támogatásával a Nagyváradi Helyi Közlekedési Vállalat (NHKV) által újraindított autóbuszjárat hatalmas segítséget jelent. „Nemcsak a munka terén, hanem a mindennapi életben is segít, hiszen elég közel van egymáshoz a két város, folyamatos az átjárás" – magyarázta. Hozzátette, hogy szeretnének Biharkeresztes területén további megállókat is létesíteni, hogy a helyieknek ne kelljen nagy távolságokat megtenniük gyalog vagy kerékpárral akkor, amikor a váradi járattal kell utazniuk.
Nyitott kapuk
Az NHKV vezetője, Csuzi István azt már szeptemberben jelezte, hogy a határon túl közel hétszáz romániai állampolgár él, akik közül többen Nagyváradra járnak dolgozni, ezért ha lesz rá igény, akkor bővíteni fogják a járatok számát a reggeli órákban. Ez az igény érkezhet majd azon keresztesiek részéről is, akiknek pénteken sikerült, valamelyik vállalatnál elhelyezkedniük.
Az amerikai Emersonról tudni kell, hogy idén 80 millió eurós beruházással számolt nagyváradi gyártelepén, a kanadai Celestica pedig 3,5 millió lej állami támogatást kért a nagyváradi szolgáltatói központjához, ami nagyjából száz új munkahelyet teremt. A fent említett vállalatokkal egyetemben már korábban megvetették a lábukat a nagyváradi ipari parkban, és az Eurobusiness Park inasiskolájának működtetéséhez is hozzájárulnak.
Barabás Ferenc különben korábban említette, hogy az autóbuszjárat révén talán a biharkeresztesiek is részt vehetnek majd a váradi szakoktatásban. Ezzel kapcsolatban Delia Ungur lapunknak most jelezte, hogy erről már valóban tárgyaltak, de egyelőre semmilyen konkrét döntés nem született az ügyben. „Még tanulmányoznunk kell az erre vonatkozó oktatásügyi előírásokat, de nekünk nincs ellenvetésünk az ellen, ha a határon túlról is érkeznek hozzánk tanulók" – szögezte le.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Először vizsgálták meg tudósok a csodatevő csíksomlyói kegyszobrot
Mit rejtett a Szűzanya szobrának belseje? Többek között ez is kiderült, amikor korszerű tudományos eszközöket vetettek be a megvizsgálására.
A csíksomlyói kegytemplomban található Szűz Mária-szoborhoz számos csodás hiedelem, legenda és történelmi feltételezés fűződik, holott konkrét tudományos vizsgálatnak mindeddig nem vetették alá. A székely hitélet szent tárgyaként a pünkösdi búcsújárás évszázados hagyományát megteremtve
a Kárpát-medence egyik legtitokzatosabb kegyhelyévé tette Csíksomlyót, ahova százezrek zarándokolnak évről évre.
Egy szakemberekből álló kutatócsoport nemrég átfogó természettudományos/régészeti vizsgálatnak vetette alá a szobrot, melynek eredményeiről Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Régészeti Intézetének igazgatója számolt be Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében működő Történeti Intézet meghívására.
A kegyszobor átfogó vizsgálatát két egymástól független tényező tette lehetővé. Egyrészt kapcsolódott ahhoz a Csíki Székely Múzeum által végzett kutatáshoz, mely a kolostor múltjának materiális szempontok szerinti feltárására irányul a 15. század közepétől egészen napjainkig. Ugyanakkor a kutatás nem valósulhatott volna meg, ha az MTA Régészeti Intézete több nyertes pályázat révén nem fejleszti a műszerparkját a bioarcheológiában használatos korszerű eszközökkel. A többek között mikroszkópokkal, endoszkóppal, UV-lámpával végzett vizsgálatok eredményét egy tanulmánykötetben összegzik a tudósok, ebből kaphatott ízelítőt az előadáson résztvevő közönség.
A kegyszobor származására vonatkozó feltételezések ellentmondásosak. Az bizonyos, hogy a szobor nem tartozik a kolostor eredeti berendezéséhez, származása pontosan nem ismert. 1526-nál régebben készülhetett, és eredetileg egy mellékoltár főalakja volt. Értékének felbecsülésekor két álláspont ütközik: egyesek szerint Erdély legnagyobb és legszebb Madonna-szobra, míg mások azt állítják, hogy sérült, átfaragott, másod- vagy harmadrendbeli munka. Kinek van igaza? Az előadás végére ez is kiderült.
Az első feltételezés, mely cáfolatot nyert a kutatók vizsgálatai nyomán, hogy a szobor hársfából készült. Mikroszkopikus méretű mintát vettek a kegyszoborból, amelyet megvizsgálva kiderült: az alapanyag juharfa, akárcsak a hozzá tartozó Szent Borbála- és Szent Katalin-szobroké is. A kegyszobor 253 centiméter magas, maga Szűz Mária alakja 191 centiméter, tehát az életnagyságnál nagyobb. A szobor egy gömbön áll, amelynek az alját szakszerűtlenül fűrészelték le, de ez még nem azt jelenti, hogy az egész szobrot átfaragták volna. Alsó része a nyers fáig lekopott, mivel régi szokás, hogy a zarándokok Isten anyjához könyörögve megsimogatják a szobor lábát, ruhájukat, kegytárgyaikat hozzáérintik.
A szobrot a 19. században átfestették, de a Szűzanya kezénél látszik, hogy az eredeti festés melegebb színű volt. Az újkori laparanyozás eredményeképpen aranyfüst-lemezekből vastag, tömör réteget alkottak a szobor egyes részein.
A Madonna arcán több sérülés látható. Az egyik legenda szerint a 17. században egy tatár vezér lándzsát szúrt az arcba, melynek nyomai a mai napig láthatóak. A mostani vizsgálatokból azonban kiderült: a fa anyagában található csomó az oka a szemmel látható szabálytalan felületnek. Az UV-vizsgálat éles tárggyal történt karcolások nyomait tette láthatóvá: ez annak tudható be, hogy az idők folyamán öltöztették, a székely katolikus főúri családok felajánlásával értékes ékszerekkel díszítették a szobrot, ugyanakkor a kezében található jogart és a koronát is időnként kicserélték. A fejdíszekhez kapcsolódik az a csoda, miszerint a hívek látni vélték, amint angyalok leeresztik a koronát a Szűzanya fejére. A hiedelem szerint, ha a mellékalakok visszalépnek, az halált vagy pusztulást jelez előre.
A Szűz Mária karján ülő Kisjézuson – de a főalak belsejében is – megfigyelhető, hogy a szobor nem egyetlen fából volt kifaragva, hanem több összetoldott farészből alkották meg. Hogy milyen lehetett a szobor eredeti festése, az a rendházban található egyik olajképből derül ki, mely 1747-ben készült, és régebben a templomban állt. A szobor jellegzetes középkori részletei figyelhetőek meg az alkotáson.
Molnár Mihály vezetésével a fő- és a mellékszobrokból mintát vettek, és radiokarbon kormeghatározást végeztek, melynek eredménye nem okozott túl sok meglepetést. A Szent Katalint ábrázoló szoborból vett minta alapján megállapították, hogy a juharfa, amelyből készült, a 15. század első felében volt csemete. A Madonna-szobor vászonalapozásából vett minta pedig arra mutatott rá, hogy a textil ennél régebbi, azaz a szobor készítői nem friss anyagot használtak az alapozáskor. A szobor pontos korának meghatározása Benkő Elek szerint a művészettörténészekre hárul, akik az 1510-es éveket jelölték meg a keletkezés időpontjául.
A szobor üreges belsejét endoszkóppal is megvizsgálták, a készülékkel készített felvételeket Kolozsváron is levetítette az előadó. Mint mondta: elsősorban feliratokat, jelzéseket kerestek, de semmi ilyesmit nem találtak. Ehelyett apró- és papírpénzek, papírra vetett imák, levelek tucatját „halászták” ki a szoborból, melyeket a hívek főleg a már említett, lefaragott gömbtalapzat résén keresztül helyeztek el. Az endoszkóppal megállapították: a szobron semmilyen égési nyom nem látható, pedig a templomot az 1661-es török-tatár dúlás alkalmával felgyújtották.
Az előadás összegzéseként végül Benkő Elek elmondta: a vizsgálatok rámutattak arra, hogy a szobor eredeti, tehát nem volt újrafaragva. A szobor tisztelete a 17. század óta töretlen, jelentősége a csíksomlyói búcsú hagyományában megkérdőjelezhetetlen. A kutatócsoport számára rendkívüli élmény volt a felállványozott kegyszobrot közelebbről is szemügyre venni – fogalmazott az előadó, aki szerint a szobor sokkal szebb, mint ahogy korábban gondolták.
Méltán büszke rá tehát a katolikus székelység...
foter.ro

Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MÚRE-konferencia
Közösen a szórványért
"A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása" – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a szövetség következő négy évre vonatkozó szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a magyar szórvány napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. "Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek" – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. "A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a magyar szórvány napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni" – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. "A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk" – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. "A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a magyar szórvány napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet" – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványstratégia-fejlesztés a sajtó partnerségével
„A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása” – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a Szövetség következő négy évre vonatkozó Szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a Magyar Szórvány Napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. „Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek” – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. „A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a Magyar Szórvány Napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni” – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző Szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. „A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk” – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. „A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a Magyar Szórvány Napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet” – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
2015. november 14.
Nyugati Jelen (Arad)

Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély fejedelmeire emlékeztek
Áhítattal kezdődött kedden a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium által szervezett Fejedelmi Nap, majd koszorúztak a résztvevők. Tárlatnyitóval folytatódott, s előadások is elhangzottak.
Már hagyomány, hogy a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban Erdély fejedelmeire emlékeznek a Fejedelmi Nap során. Az idei megemlékezés az olaszi templomban, áhítattal kezdődött, melyet Forró László egyházkerületi főjegyző tartott. Ezékiás király imádságából kiindulva arról szólt: miközben a „kicsik” egyedüli reménye Isten, a „nagyok” felfuvalkodottan úgy gondolják, nekik nincs szükségük Istenre, s csúfot űzhetnek belőle. Van, aki így akar naggyá lenni, gátlástalanul és hamis önbizalommal eltelve, de aki az élő Istent megtapasztalta, az másképp látja a világot. A kicsi és az alázatos megtapasztalja, hogy Isten segítő Isten, s erről szól Ezékiás imádsága is. Mint bizonyítást is nyer, van segítség a kicsik számára, az asszír sereg elvész – a történelem erről úgy számol be, hogy valószínűleg valami járvány végzett a sereggel. Mert a kicsi és alázatos hívő megtapasztalja az élő Isten segítségét, a káromló pedig csapások által tapasztalja meg Istent – hangzott el.
Tündérkert
A későbbiekben Forró László Bethlen Gáborról szólt, arról a fejedelemről, aki hívő református emberként élt az igével, s bár abban a világban kicsinynek számított, ő maga és országa is megtartatott. Azok számára, akik valóban hiszik, hogy Istennek hatalma van, az egyedüli értelmes dolog imádkozni, Isten előtt meghajolni és segítségét hívni, mondta Forró László. Szakács Zoltán iskolalelkész röviden szólt Bethlen Gáborról, arról, hogy az az Erdély, melyet az árvaságra jutott fejedelem gyermekkorában megtapasztalt, kicsi, szegény és elesett volt, éhínség és betegség pusztította, de ő valóságos tündérkertté tette. Ő volt az, aki lehetővé tette, hogy az emberek vessenek, hogy majd arathassanak is, fegyelmezett hadsereget hozott létre és ezzel egyidejűleg a kultúrát is ápolta – olyan Erdélyt teremtett, ahol meggyökerezhetett a reformáció. Bethlen Gábor volt az, aki halálos ágyán azt mondta: Ha Isten velünk, ki ellenünk? „Ezt az erős hitet kell vallanunk, gyakorolnunk, példáznunk az életünkkel, és akkor az élő Isten és az ő segítsége lesz a mindennapi megtapasztalásunk” – mondta az iskola lelkésze. Az áhítat előadással folytatódott: Szakács Zoltán vezetésével az iskola Arbores Vitae reneszánsz furulyaegyüttese adott elő három reneszánsz éneket – ezek közül kettő olyan kódexekből származik, amelyek Bethlen Gábor korának zenéjét örökítették meg, a harmadik pedig egy reneszánsz kori virágének volt, Balassi Bálint egy versének szövegével.
Örök értékek
Az ünnepség Lorántffy Zsuzsanna szobránál folytatódott. Az iskola kórusának fellépését követően Takács Zoltán történelemtanár szólt a fejedelemasszonyról, aki egész életében adott, akinek házassága példa arra, hogy a hűség, a szeretet és a tisztelet nem idejét múlt, akinek a Szentírás jelentette a vezérfonalat akkor is, amikor férjét és négy gyermekét eltemette. Az iskola diákjai koszorút helyzetek el a szobornál, majd az ünnepség három helyszínen folytatódott. Az V-VIII osztályosoknak Veres-Kovács Attila lelkipásztor mutatta be a református múzeumot a Lorántffy Központban, majd Pálffy József lelkipásztor tartott előadást a Nagyváradi Bibliáról, később Bethlen Gábor szobrát koszorúzták meg. A IX-XII osztályosok többek között Visky István lelkipásztor előadását hallgathatták meg a reformációról; ezzel párhuzamosan zajlott a Középiskolások Országos Képzőművészeti Kiállításának megnyitója, magyarországi meghívottakkal.
Tárlatnyitó
A tárlatnyitón többek között reneszánsz zeneköltemények hangzottak el az Arbores Vitae tolmácsolásában, majd Meleg Vilmos színművész szavalta el Babits Mihály Magyarnak lenni, Arany János Az örökség, valamint Gábor Ferenc Így adta a születésem című versét. Ady Endre két verse is elhangzott az iskola egy diákjának tolmácsolásában. Zsíros Anikó iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követően felszólalt Molnár Csaba, a debreceni Suliszervíz Pedagógiai Intézet vezetője, Berényiné Szilaj Ilona, a hajdúszoboszlói Kovács Máté városi művelődési központ igazgatója. Komiszár János Holló László-díjas festőművész értékelte az alkotásokat. Mint elhangzott, a tizedik alkalommal megszervezett versenyre, melyen hazai és magyarországi középiskolások egyaránt részt vettek, 304 alkotás érkezett be; ezek közül a legsikerültebb hatvan alkotás tekinthető meg az első emeleti díszteremben, november 27-ig. Az ünnepség az iskola tánccsoportja által előadott reneszánsz táncokkal ért véget.
Neumann Andrea
erdon.ro

Holtvágányra terelt mezőségi kisvasút
Mindig van egy vonat az utolsó után – hirdeti magyar nyelven is egy idén avatott emléktábla a tekei állomás falán. A felirat jobb helyre nem is kerülhetett volna: idén október 23-án száz éve annak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején felavatták a Marosvásárhely–Kolozsnagyida 82 kilométeres, keskeny nyomtávú vasútvonalat. Aztán a kis magyar világban még hozzáépítettek majdnem húszat, áttolva a végállomást Szászlekencére. A sínpár és a rajta naponta kétszer is átpöfékelő kis gőzös túlélte a két világégés borzalmait, a többszörös, hol a románoknak, hol a magyaroknak kedvező határtologatást, a kommunista rendszer szűkös világát, de bedöglött és holtvágányra került a ’89 utáni eredeti demokráciánkban. Az „utolsó sípszót” 1997 tájékán a volt államfő, Traian Băsescu fújta meg közlekedésügyi miniszter korában. Azóta a mintegy száz kilométeres szakaszon a sínpárok egy része eltűnt és ócskavasként végezte, máshol benőtte a bozót, a vagonokat és a mozdonyokat megette a rozsda, a felszedett talpfákat már rég eltüzelték, az állomásépületek és indóházak egy részét téglánként lopkodták szét, a megmaradtakat már csak néhány lelkes vasutas és a Fennvaló óvja az összeomlástól.
Vonat kisiklatva, pénz elsikkasztva
„Hej, micsoda élet volt itt a tekei állomáson ilyenkor őszidőben! – kalandozik vissza a múltba a Beszterce-Naszód megyei nagyközség egykori forgalmistája, Vékony Sándor. – A tekei asszonyok naponta hatvan-hetven zsák hagymát is felpakoltak a kis vicinálisra, s úgy mentek be a vásárhelyi piacra. Aztán a vonal két végén ott volt a két cukorgyár: a vásárhelyi meg a szászlekencei. Ez napi két tehervonatot is jelentett.” Ma már minden a múlté: a vasút, a piacoló kofák, a cukorgyárak. Hagyma még terem úgy ahogy, de mindenki örül, ha családját el tudja látni, nemhogy még értékesíteni próbálná. A lejtmenet 1990 körül kezdődött, amikor a szabadság szele elfújta a szombati és vasárnapi munkanapot. „Mi már nem kellett dolgozzunk a hét végén, így a jegyet nem az állomáson, hanem közvetlenül a kalauztól vette meg a felszálló utas. Akarom mondani, hogy nem vette meg. Inkább a zsebébe csúsztatott valamit. Amikor az egyik vásárhelyi gyűlésen elmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége, a többség lehurrogott” – meséli Sándor bácsi, aki még vasutasként érte meg a nyugdíjazást, de fiatalabb és pénzéhesebb kollégáinak már csak a munkanélküli segélyből jutott. De azért nem a kalauzok vagy legalábbis nem csak ők tették tönkre a vasutat – állítja. Mint mondja, a főnökök is kivették a részüket: egyrészt a kisiklatásból, másrészt a sikkasztásból. „Az egész arról szólt, hogy a kalauz Marosvásárhelyen leszállt, és osztozott a vezetőivel. Aztán visszaült és kezdte az egészet elölről” – magyarázza a csúszópénz útjának mechanizmusát a nyugalmazott vasutas. Ugyanez mehetett végbe Marosvásárhelytől keletre is, a nyárádmenti útvonalon, amelynek sorsa azonos volt a mezőségivel.
A vicinális már rég nem közlekedik, de a lopás még mindig tart. Igazán csak most éli fénykorát, hisz az „illetékesek” nem holmi borravalón osztoznak, hanem kilométernyi síneket szednek fel és adnak el. Az „üzletről” mindenki tud a környéken, de senki nem beszél. Az emberek ugyan háborognak, de ugyanakkor félnek is. A névtelenség mögé bújva mindegyre a néhány évvel ezelőtt még megmentőnek hitt Cristian Răspopa nevét emlegetik. Azt mondják, a szárnyvonal bérlője, a nem éppen jó hírnévnek örvendő, börtönt is megjárt középkorú vállalkozó könyökig benne van a sínek eltüntetésében. A besztercei vasúti rendőrség szerint a hatóságok a vásárhelyi üzletember alkalmazottait is rajtakapták Teke és Szászlekence között, amikor főnökük utasítására éppen a vasút elbontásán dolgoztak. Răspopa utólag azzal magyarázta húzását, hogy csak így mentheti meg a fémtolvajok elől. A hatóság emberei viszont a cég vásárhelyi telephelyén nem találták a „megmentett” síneket. Ioan Mureşan, a besztercei vasúti rendőrség parancsnoka szerint ezek már rég valamelyik ócskavasbegyűjtőhöz kerültek. A rendőrfőnök azt is gyanúsnak tartja, hogy a szárnyvonal és a rajta közlekedő vonatok tulajdonosa, a vasúti vagyoneszközök ügykezelésével megbízott fővárosi székhelyű állami társaság, a SAAF teljes közömbösséggel viszonyul a kérdéshez. Annak dacára, hogy a CFR-ből leválasztott cég arra kötelezte Răspopát, állítsa vissza a teljes száz kilométeres szakaszt, az évek során sem a SAAF, sem a vele szerződésben álló vásárhelyi cég még csak feljelentést sem tett a sínlopások miatt. Így vált Beszterce irányába Teke végállomássá, míg Marosvásárhely felé Mezőrücs. A két település közti mindössze 35 kilométeres pályán még senki nem állt neki garázdálkodni, pedig már sokan fenik rá a fogukat.
A sétavonatozás menthetné meg
A megkegyelmezett szakasznak a sétavonatozás lehetne a megmentője. Néhány vállalkozó neki is lendült: feljavítottak két csukott és egy nyitott vagont, beszereztek egy régi, közel hetven éves, Lengyelországban gyártott gőzöst és egy dízelmozdonyt. A nyáron négyszer mozdították ki a szerelvényt Rücs irányába, akkor, amikor sikerült megfelelő számú kirándulót összegyűjteni. Programról is gondoskodtak: Tekén bort kóstoltak, Komlódon Teleki-kastélyt látogattak, valahol Teketanya környékén pedig sátort vertek, tüzet raktak, szabadtéri eszem-iszommal összekötött zenés mulatságot szerveztek. Végül a befizetett ötven lejéért mindenki elégedetten távozott. A gond, hogy a kezdeményezésnek nincs folytonossága. Naponta meg-megáll valaki a főút menti állomáson, megcsodálja a régi mozdonyt és a hozzácsatolt vagonokat, de arra már nem kap választ, mikor sétálhatna velük egyet. A mintegy száz érdeklődő kirándultatására alkalmas szerelvény akkor telik meg, amikor valamelyik turisztikai társaság vendégeket küld a valamikor messzeföldön híres bortermő vidékre. Pedig amióta a Billion Star Hotel egyes jeleneteit a tekei állomáson forgatták, a helyszín és a vasút népszerűsége magasra ugrott – még így, a filmes stáb távozása után maradt csendélet közepette is.
Vonat helyett hajtány
Ha a vonat nem is áll indulásra készen, egy napsütéses őszi napon úgy döntünk: pár kilométeres próbát mégiscsak tennénk Oroszfája irányába. Újdonsült lekencei ismerősünk, a vasút egyik megszállottjának számító Alexandru Demeter egy saját kezűleg eszkabált motoros hajtányt kap elő a tekei egykori kollektív gazdaság udvaráról, két-három keménykötésű legény segítségével sínre helyezi, a hat személy sétakocsikázását szolgáló szerkentyű fél évszázados IZS szovjet motorkerékpárból kiszerelt blokkját megtankolja, berúgja, aztán néhány másodpercnyi pöfékelés és lefulladás után még egyszer megismétli a mozdulatot, és máris azon vesszük észre magunkat, hogy a hűvös, de napsütéses szép őszben lassan, de biztosan kapaszkodunk a teketanyai dombon fölfelé. Hol kutyák, hol tyúkok szaladnak át a fülsiketítően kerregő-burrogó masina előtt, a domboldalon kíváncsian bámuló nyulat is látunk, a távolban pedig őzek nyugalmát zavarjuk meg. Alkalmi vezetőnk elárulja, a múltkori kiruccanásakor, valahol Teke és Oroszfája között félúton, Mezőakna környékén, az erdő szélén ő egy, a bocsaival sétáló, jókora anyamedvével is találkozott, de szerencsére a vadnak nem támadt vonatozhatnéka. Mire mi is az erdő szélére érnénk, már az óránkénti 30 kilométeres sebességet súroljuk, amit a 350 köbcentis, húsz lóerős motor teremtette hangzavar és a rázkódás miatt százhúszasnak érzékelünk.
A Besztercén élő férfi szinte minden hétvégét drezinázva tölti. A pálya egy részét barátaival tisztította meg és tette rendbe, annyira, hogy ha időnként ki is siklik a járgány, senkinek ne essen semmi baja. Mint meséli, tőlünk nyugatabbra komoly kultúrája van a motoros hajtányozásnak vagy vágány-gépkocsikázásnak, ahogy még nevezik. A jómúltkorjában huszonöt magyarországi állította az anyaországból hozott hat drezináját a mezőségi pályára. „Nagyon tetszett nekik. Általában a külföldieknek tetszik, hisz bármerre nézel, csodálatos tájat látsz. Bezzeg száz évvel ezelőtt a magyarok meg tudták építeni ezt a vasutat, mi meg megőrizni sem vagyunk képesek” – sopánkodik a magyar nevű román férfi. A gond, hogy a CFR levette a kezét róla, a SAAF-ot hidegen hagyja, bérlőjét pedig csak a gyors meggazdagodás érdekli. Demeter szívesen berendezne egy vasúttörténeti múzeumot is a tekei állomáson. Már jó pár tárgyat be is szerzett, a többit meg ott találta. Lenne kinek, de nincs kivel – Cristian Răspopa személyében nem lelt partnerre. „Kár, mert nagyon elkelne ide egy kis múzeum” – kapcsolódik vissza a beszélgetésbe Vékony Sándor. A nyugdíjas vasutas 1972. április elsejétől az emeleti szolgálati lakásban lakik, feleségével együtt most is szívesen egyenruhát ölt és besegít bárkinek, aki a vonatozás vagy hajtányozás kapcsán hozzá fordul. A kerekek kattogása olyasvalami nála, mint a szívdobogás: amíg él, addig hallja. Nem is csoda, hisz apja, nagyapja, de még az apósa is vasutas volt. Közel fél évszázaddal ezelőtt végezte a brassói forgalmista iskolát, pályáját Hargita megyében kezdte, aztán a széles nyomtávú vasútról átkérette magát a 760 milliméteresre. Előbb Rücsön, majd Tekén szolgált egy olyan időszakban, amikor az állomásfőnökön kívül öt forgalmista és két váltókezelő dolgozott, és a szászlekencei végállomásig három pályafenntartó csapat gondoskodott a sínek épségéről. Most a szeme előtt megy tönkre a pontosan egy évszázaddal korábban épített kisvasút utolsó, még létező néhány tíz kilométeres szakasza.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Üzleti konferencia Marosvásárhelyen
Az RMÜE-nek fel kell készülni az uniós források lehívására
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karán került sor november 19-20- án a Gazdasági aktualitások. FLOW is Good Business. IT-rocksztárok című, a Romániai Magyar Üzleti Egyesület valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett üzleti konferenciára.
Az üzletember-találkozó csütörtök este állófogadással kezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem aulájában. A meghívottakat Diósi László, a Romániai Magyar Üzleti Egyesület (RMÜE) elnöke, az OTP Bank Románia vezérigazgatója, dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, valamint Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte. A rendezvényen borkóstolóval egybekötött bemutatót tartott a Tokaj Kereskedőház Zrt. a megújult tokaji brandről, valamint bemutatkozott az Erdélyi Pálinka Lovagrend és a Kis-Küküllő Borrend is.
A pénteki üzleti konferencia Kiss Antal, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszteri biztosának Magyar- magyar, magyar-román lehetőségek a közvetlen brüsszeli források lehívására című előadásával kezdődött. A biztos elmondta: az Európai Unióban rengeteg pénz van, a cél pedig a pályázati lehetőségek minél jobb kihasználása kell legyen.
– Közösségként kell működni, nem érdekcsoportokként. Magyarországnak a határon túli magyar közösségekkel együttműködve kell a brüsszeli pénzeket hazahozni. A romániai magyar üzleti egyesületnek fel kell készülni az uniós források lehívására. Forrásbőség van, legyünk bátrak, legyünk igazi közösség, a kisebbség szót "dobjuk ki" – jelentette ki a miniszteri biztos, hangsúlyozva, Magyarország erőtartalékának mintegy egyharmada a határon kívüli magyar közösségekben van. Két weboldalt is említett, ahol jól áttekinthető módon jelennek meg a pályázati lehetőségek, illetve azokról lehet tudomást szerezni, akik sikeresen pályáztak: www.palyazatokmagyarul.eu valamint a www.nyeromagyarok.eu.
A romániai adótörvény 2016. január 1-jétől bekövetkező módosításairól Moldován Borsos Melinda, a Gedeon Richter Románia gazdasági igazgatója, adószakértő beszélt. A médiában az utóbbi hetekben nagy visszhangot kapott jogszabálynak az alkalmazási útmutatói még nem jelentek meg, ezeket december közepére várják. A szakértők az ingatlanadók jelentős növekedését vetítik előre, ami főként a kisvállalkozókat érintené hátrányosan, de általában véve a gazdaság élénkülését várják tőle. Borsos Melinda hangsúlyozta, a 227-es adótörvény előírja, hogy egy éven belül nem változnak az adók/illetékek, ami kiszámíthatóságot, tervezhetőséget jelent a vállalkozói szférában. Hozzátette, a bizonyos adónemek csökkenésével kialakuló hiány ellensúlyozására más adónemek – különösképpen a helyi adók – növekedni fognak. Különösképpen az épületadó esetében lehet növekedésre számítani, hiszen januártól ezek rendeltetése alapján fogják az adót meghatározni. Kitért a leírható költségek új értelmezésére is, bizonyos adónemek esetében bekövetkező változásokra ("oszlopadó", osztalékadó, héa, visszaforgatott nyereségadó), az adóellenőrzéssel kapcsolatos előírásokra, a transzferárakra, ez utóbbiakat kiemelten követi az adóhatóság.
– Az alkalmazási utasítások megjelenésére várunk, amelyek bizonyos tételek esetében pontosítanak, és mindaddig, amíg ezeket nem hozzák nyilvánosságra, vissza vagyunk fogva. A pénzügyminisztérium ígéretei szerint december közepéig ezek a normák megjelennek. Időközben kormányváltás történt, ami időeltolódást okozhat, de ha január folyamán jelennek meg az utasítások, akkor is végrehajthatók. Tartalmi szempontból nem valószínű, hogy jelentős változásokra, eltérésekre lehet számítani, a médiában megjelentek szerint az új kormány folytatni fogja, amit az előző elkezdett – nyilatkozta az előadást követően lapunknak Moldován Borsos Melinda.
Globális pénzügyi elnyomás: új korszak a fejlett világ gazdaságaiban, ami ránk is hat – erről értekezett Bilibók Botond, a Concorde Alapkezelő Zrt. vezérigazgatója.
– A pénzügyi elnyomás a megtakarítások jövőbeni értékének a devalvációját vagy a részbeni elértéktelenítését jelenti. Azt, hogy a megtakarítóknak hosszú távon a pénzügyi közvetítő rendszerben – bankokban, biztosítókban – ne biztosítsanak kamatot. Ezt azért próbálja erőltetni a gazdaságpolitika, hogy a megtakarítások is részt vegyenek a gazdasági növekedésben. Nincs különbség a magánszemélyek és a cégek pénzügyi megtakarításai közt ilyen szempontból, a betéti és hitelkamatok között erős összefüggés van. Az alacsonyan tartott kamatok jó válságkezelő módszer, ma nem tudunk jobbat ennél. A korábbi gazdasági válságoknál a válságkezelő módszer a sokkterápia volt, amikor nem nyúltak a kamatokhoz. A sokkterápia szerint csődbe kell engedni a vállalatokat, mindenkinek el kell tűnnie a gazdaság szereplői közül, aki életképtelen, és kell hagyni, hogy újrainduljon ilyen tekintetben a növekedés, a gazdasági átrendeződés. Ez az, amit a mai gazdaságpolitika globálisan nem mer bevállalni, elsősorban szociálpolitikai szempontok miatt. Ehelyett van a pénzügyi elnyomás, vagyis az, hogy minden eszközzel elérni, hogy ne legyenek kamatok. Ez egy komplex módszer, működésének feltétele, hogy a gazdaság szereplői – magánszemélyek, vállalatok – elfogadják a nulla kamatot. Van egy súlyosabb formája, amit még nem tapasztalunk: nincsenek kamatok, s van infláció. A gazdaságpolitikának pedig éppen ez a célja: alacsony kamatok és magas infláció pár évig, ezáltal a nagy adósságállományok reálértelemben leértékelődnek – mondta Bilibók Botond. Lapunk kérdésére hozzátette: a 2008-ban robbant gazdasági válság még várhatóan sokáig tart.
– Ha 2008 után nem lép a gazdaságpolitika, valószínűleg egy nagy recesszió következett volna. A kamatok nem zuhantak le, ezáltal egy stagnáló állapotban vagyunk, és a kockázat az, hogy nem tudni, milyen irányba indulunk el. Az előrejelzés pozitív: a válságból szép lassan ki fog mászni a nagyvilág. De a "szép lassan"-ból a lassan a lényeg, a szép kevésbé.
A rendezvényen bemutatkoztak az RMÜE legújabb tagjai, köztük a Finea, a Knight Frank Románia, az Euro-log Logistics Services Ltd., a Technosam Kft., a Profireklam Kft., a Bioeel Kft. képviselői, röviden ismertetve a cégek tevékenységét.
FLOW is Good Business (FLIGBY) – Csíkszentmihályi Mihály professzor flow-elmélete alapján – címmel Vécsey Bánk, az Aleas Simulations Inc. alapító partnere tartott előadást, majd Csenteri Levente (Combridge) moderálta az Informatikusok az új rocksztárok? című panelbeszélgetést, a konferencia zárómodulját, amelyen a résztvevők – Balázs Endre (Navigator Software), dr. Dávid László (rektor, Sapientia EMTE), Rácz Attila (Magic Solutions Ltd.), Tóth Attila (Creative Instinkt), Simon Mária Tímea(Transindex), Tordai Csongor (Inter Soft Kft.) – olyan kérdésekre kerestek válaszokat, hogy versenyeznek-e az erdélyi városok a gazdaság, munkaerő szempontjából, tud-e megfelelő szakembereket képezni az oktatás, mit kellene az egyetemeken oktatni, hogy megfeleljünk a piaci elvárásoknak, tudunk-e fejlődést generálni? A beszélgetés résztvevői szerint a jövő vállalkozásai az informatikán alapszanak, a szakemberek elvándorlását csak pozitív jövőkép biztosításával lehet megállítani, a vállalkozások részéről ügyfélközpontú szemlélet szükséges, hiánypótló képzésekre van szükség.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A titokzatos Carbonaro versei
Szőcs Géza újabb verseskötetét, jobban mondva a titokzatos Carbonaro hátrahagyott verseiből összeállított, 6–106 című, az Irodalmi Jelen kiadó gondozásában megjelent kiadványt mutatták be szombaton a kolozsvári Bulgakov kávéházban.
Carbonaro első, kétkötetes műve Ha polip szuszog Kolozsvárott címmel jelent meg, és a kincses városhoz kapcsolódó történeteket tartalmazott, az újabb kötet „kisversei" azonban az előszó szerint százegynéhány helyszínhez kapcsolódnak, jobbára olyan helyekhez, ahol Szőcs – illetve Carbonaro – maga is megfordult, de olyanokhoz is, ahol még nem járt, mint például Alaszka vagy a Purgatórium.
Carbonaro mindkét művét Jánosi Andrea kolozsvári grafikus illusztrálta, aki maga is jelen volt a kötetbemutatón.
Szőcs Géza elmondta, a Koinónia Kiadónál megjelenő „város-sorozat" Kolozsvár, illetve Marosvásárhely című köteteiben találkozott először Jánosi Andrea munkáival, és „megragadta az a zsenialitás, ahogy egy-egy város lelkét, személyisége magját megragadja az illusztrációkban", és úgy gondolta, ez a fajta látásmód azonos azzal, ahogyan ő látja a világot.
A költő hozzátette, egybe írta a kisvers megnevezést az előszóban, szerinte ugyanis ez nem ugyanaz, mint a kis vers: olyasféle szóösszetételnek szánta, mint amilyen a kispolgár megnevezés.
A kötetet ismertető Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, akad azért néhány nagy vers is a kötetben, például a Moldváról szóló kétsoros („Magyar föld volt egykor Moldva / ma már másképp van megoldva), amely számára nagyon emlékezetes maradt. Szőcs ezzel kapcsolatban felidézte azt is, hogy gyermekkorát Marosvásárhelyen töltötte, és akkoriban a boltokban még mindenki magyarul beszélt, későbbi látogatásai alkalmával pedig volt alkalma megfigyelni, „hogyan vonul vissza védekező állásba egészen a falig a magyar nyelv" a városban.
Lövétei Lázár László azt is elmondta, az általuk megjelentetett Székely Könyvtár sorozat 45. darabja Szőcs Géza válogatott verseit adja majd közre Fekete Vince szerkesztésében. A könyvismertető után Szőcs Géza, illetve Jánosi Andrea dedikáltak az érdeklődőknek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb pofonokat kapott Románia a forradalomdosszié miatt
Bár októberben lezárták az 1989-es forradalom dossziéját Romániában, az Európai Emberjogi Bíróság kedden a forradalom újabb nyolc áldozatának ítélt meg kártérítést. A CEDO Carmen Alexandrescu, Ion Băroiu, Iosif Bălăş-Salcoci, Ştefan Boran, Vladimir Ciobanu, Marin Dincă, Cristian Paţurcă és Laura Stoica esetében hozott Romániát elmarasztaló ítéletet.
Antonie Popescu ügyvéd megerősítette, a román állam azért veszített ezúttal is, mert az igazságszolgáltatás 26 évig mulasztott. A CEDO arra kötelezte az államot, hogy az ítélet jogerőre emelkedése után számított három hónapon belül 2 400 euró kártérítést fizessen minden egyes panaszosnak, illetve fedezze a perköltségeket. A döntés három hónapig megfellebbezhető.
Cristian Paţurcă a forradalom dalaként ismert Tekergők himnusza (Imn al Golanilor) szerzője. 2011-ben betegségben halt meg.
A strasbourgi emberjogi bíróság már korábban is számtalan elmarasztaló ítéletet hozott. Januárban például 832 500 euró kártérítést ítélt meg a forradalom 81 áldozatának amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében jogerős ítélet született, két volt tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítéltek.
Miért zárták le a dossziét?
Mint arról már korábban beszámoltunk, októberben a katonai ügyészség bejelentette: nem indít nyomozást az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban, miután megállapították, hogy egyebek mellett a feltételezett bűncselekmények egy része elévült, másik része meg sem történt.
A legfőbb ügyészség keretében működő katonai ügyészek döntöttek az aktacsomó lezárásáról. Ez a döntés megtámadható a bíróságon. Teodor Marieș, a forradalom áldozatainak emlékét ápoló egyesület vezetője közölte, hogy élni fognak ezzel a lehetőséggel, és a bírósághoz fordulnak.
A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő forradalom 1989. december 16. kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceaușescu volt kommunista diktátor.
A legfőbb ügyészség közleménye szerint eredetileg több mint 4500 büntetőjogi per indult a forradalomkor történt eseményekkel kapcsolatban. Végül a katonai ügyészségek 112 aktában összesen 275 személy ellen emeltek vádat.
Az ügyészek úgy értékelték, hogy 1989. december 16. és 22. között - amíg Ceaușescu hatalmon volt -, a karhatalmi erők keményen megtorolták a Ceaușescu-ellenes felkelést, majd a volt kommunista vezető elmenekülése után hatalmi űr és káosz keletkezett. Így a katonaságot irányítók - magyarázzák az ügyészek - sokszor nem tudtak egymás parancsairól, ezért előfordult, hogy különböző katonai alakulatok egymásra nyitottak tüzet azt feltételezve, hogy a túlsó oldalon ellenforradalmi erők állnak, amelyek a diktátornak a hatalomba való visszatérését akarják.
Marieș bejelentette, hogy Klaus Johannis államfőtől kérik, vállaljon közvetítői szerepet, amire szerinte lehetőséget teremt az alkotmány. Megállapította, hogy Traian Băsescu korábbi elnök megtette ezt. Băsescu mandátuma idején a nyilvánosság előtt többször felszólította a főügyészt, vizsgálja ki a forradalomkor történt eseményeket.
România Curată/Maszol
maszol.ro

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Jókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon.
Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről.
Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből.
Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon).
Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással.
Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel.
Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Isten éltessen, Doki bácsi!
Úgy kellett volna, hogy a fiad által titokban készített, születésnapi meglepetésnek szánt Album amicorumba írjak egy köszöntőt, kedves Doki bácsi, csak hát az idő tájt, amikor ez a szándék a tudomásomra jutott, én mintegy három héten át egyik színházi fesztiválról mentem a másikra, így nem futotta az időmből a te szép, kerek, kilencvenéves születésnapodra készülő könyvecskébe köszöntőt fogalmazni. Biztos vagyok benne, hogy színházszerető emberként megbocsátod ezt nekem, kedves Doki bácsi/Lőwy Károly/Dániel Károly (ha nem is „mindhárman”, de valamelyik a három közül), mert hiszen tudod: a színház mindenekelőtt!
Apropó, színház. Jó ideje megfogalmazódott bennem, hogy kicsit csehovi figura vagy, kedves Doki bácsi, remélem, nem veszed rossz néven tőlem ezt a „merész” gondolatot. Talán ezért is volt telitalálat, hogy két remek színész, Hatházi András és Bogdán Zsolt működött közre a kedd esti, könyvbemutatóval egybekötött, születésnapi felolvasóesteden, mindkettő több csehovi hős kitűnő megformálója.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Gábor Katitól
Istenem, azok a régi turnék, ősz és szeptember és tele születésnapokkal. Minden este előadás után valakit felköszöntöttünk, énekeltünk, táncoltunk és vidámak voltunk. Mennyi szép élményünk volt a sokat szidott turnékon. Mert igaz, hogy hideg volt és rossz volt az autóbusz, de a közönség mindenütt szeretett bennünket és tapssal sokat fizetett… Hány és hány öltözőben fordultál meg, Kati, életedben, hiszen jóval a mi korosztályunk előtt már színpadon voltál, és akkor a színház nagybetűs Ünnep volt, különösen, mikor elmentünk az állandó társulattal nem rendelkező városokba, falvakba.
Jó volt akkoriban együtt játszani az előttünk járókkal, átvenni a tapasztalást, még akkor is, ha néha bölcsebbnek éreztük magunkat az elődöknél. Mert ilyen a világ rendje: az új s új nemzedékek mindig másképpen fogalmaznak, másképpen mondják az igét, s csak mikor már sokasodnak a ráncok és gyérül a hajkorona, akkor értjük meg, hogy mennyire fontos volt, amit kaptunk az elődeinktől. Igazán itt érezted magad itthon, a Körös-parti városban, ahol a Fő utcán volt otthonod, és te jártad a napi utat a színház és a család között. Mert a színház mellett a család volt számodra a legfontosabb, Jóska bácsi, a férjed és partnered és rendeződ, és Kati lányod, aki a nyomdokaitokba lépett. Úgy is hívtunk: most jön a nagy Kati, mert a kicsi a lányod volt, akivel gyönyörűen éltél egész életedben.
Most már az égi társulatnál vagy, s biztosan találkozol a régi nagyokkal, elsőre Gábor Jóska köszöntött téged, aztán Csekéék, Papp Magda és Belényi Feri, Halasi Gyasza és Erzsike… Hosszú a sor és egyre gyarapodik az égi társulat. Hát vigyázzatok Ti ott mireánk, küldjetek apró jeleket, hogy emlékezzünk. És akkor újra lesznek szép szeptember végi előadások, benépesülnek az öltözők és a Játék sem áll meg soha. Gábor Kati, nyugodj békében!
Kiss Törék Ildikó
Reggeli Újság (Nagyvárad)