Adventi hangulat a nemeseknél
Nagyvárad- Kedd délután Kanonok sori székhelyükön idei utolsó összejövetelüket tartották a partiumi és erdélyi nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai. Az egybegyűlteknek az idén is az Oláh Gabriella kántor által felkészített gyermekek kedveskedtek egy pásztorjátékkal, aranyosak és ügyesek voltak.
Ezután Mons. Fodor József általános helynök, egyesületi elnök osztotta meg karácsonnyal kapcsolatos gondolatait az ünneplőkkel. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: a szent evangéliumok pontosan meghatározzák Jézus születésének helyét, idejét és körülményeit, történelmi légkörbe helyezik a szereplőket. Ez olyan isteni dolog, mely keresztény hitünk lényegét adja, olyan hittitok, melyet emberi ésszel képtelenek vagyunk felfogni vagy megmagyarázni. A megtestesüléssel ugyanakkor megnyilvánult az irgalom, Isten irántunk tanúsított szeretete, ahogy a próféták több évszázaddal ezt megelőzően már megjövendölték. Úgy fogalmazott a vikárius: karácsonykor tehát tulajdonképpen arra fókuszálunk, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy emberi testet öltött magára, közénk jött szeretettel, és nekünk ajándékozta önmagát. Köztünk akar maradni állandóan, nem csak ünnepi alkalmakkor, hanem mindig, csak észre kell vegyük őt, figyelnünk kell rá, mert irgalmas jóságával és szeretetével magához akarja ölelni az egész emberiséget, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Széll Katalin képzőművész, egyesületi titkár is szép karácsonyi gondolatokkal kedveskedett, majd agapéval folytatódott az összejövetel.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az autonómiából nem szabad kiábrándulni
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sipos Erzsében nyolcvanéves
…ahogy a csillag megy az égen
Az internet világában kicsit értéküket veszítették a születésnapi köszöntők. Néhány száz (virtuális) ismerősből mindig akad néhány tucatnyi, akik a szolgáltató emlékeztetőjére reagálva felköszöntenek, megtoldva a jókívánságot egy csokor virtuális virággal, tortával vagy egyéb jópofasággal. Igazibb érték a valódi születésnapi köszöntő, amit szóban vagy írásban, esetleg nyomtatva juttatnak el a címzettnek. Ennek a régi hagyománynak a szellemében szeretnénk köszönteni Sipos Erzsikét, lapunk régi munkatársát kerek évfordulós születésnapján.
Szignójával, ha ritkábban is, de ma is rendszeresen találkozhatunk a Nyugati Jelen hasábjain. A bánsági magyar közösségi lét, az egyéni sorsok fáradhatatlan krónikását köszöntjük, aki szépen, választékosan, precízen fogalmazza meg a gondolatait, elutasítva a világhálón eluralkodott pongyolaságot, magyartalan fogalmazást. Szerkesztő kollégám mondta egyszer: két mondata után felismeri írásait, és nemcsak a kifogástalan stílusukról, kifejezésmódjukról, de a szerző gondolkodásmódjáról is: csodálatra méltó empátiakészség, mélységes emberszeretet árad soraiból az őt ért megpróbáltatások, a szeretett férj – ugyancsak nagyszerű újságíró – elvesztése után is.
A régi újságíró-nemzedékhez tartozó Sipos Erzsébet még egyházi iskolában sajátította el a betűvetés tudományát, és azt is egy életre megtanulta: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Az elmúlt fél évszázadban követendő példát mutatott az utána következő újságíró nemzedékeknek, magasra állítva a jól dokumentált, igényes, választékos nyelvű magyar újságírás mércéjét. És nemcsak újságíróként, de emberként is kiváló és szeretnivaló.
Isten éltessen sokáig, drága Erzsike, jó egészségben, boldogságban! És lássuk minél gyakrabban írásaidat lapunkban!
A Nyugati Jelen szerkesztősége nevében
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Varga-Járó Ilona: Fontos, hogy az ember mindig frissen tudjon nézni a körülötte lévő dolgokra
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatából Kali Andreával, Laczó Júliával, Orbán Attilával és Dimény Áronnal végzett egy évfolyamon Varga-Járó Ilona, annak idején, amikor a színművészetire felvételizett, már harmadéves volt a képzőművészeti egyetemen. Három évig járt párhuzamosan a két egyetemre, elmondása szerint az első év katasztrofális volt, szesszióban úgy érezte, összecsapnak a hullámok a feje fölött. Kis idő elteltével jóformán beköltöztek a színházba, itt készültek a vizsgákra, és az idejük nagy részét is itt töltötték a színis csoporttársaival; „rengeteget dolgoztunk, sokat statisztáltunk, arra sem volt időnk, hogy hazamenjünk enni, átöltözni. Jó kis csapat voltunk”, emlékezik vissza a nagyszalontai születésű, Magyarországon élő képzőművész, maszkmester, díszlettervező. A Showcase 25 elnevezésű rendezvénysorozat keretében múlt pénteken nyílt kiállítása a stúdióterem előterében.
Jó volt látni a színészeket munka közben, gyakorlat volt számunkra, de egyben az életünk is, hiszen színisekként itt lehettünk a színházban. Nem csak a színészmesterséget, hanem egyfajta tartást is tanultunk tőlük, beleszoktattak az életformájukba. Nem tudom, milyen most a diákélet, remélem, hogy pont ilyen, mert mi nagyon jól éreztük itt magunkat – részletezi Varga-Járó Ilona, aki az est folyamán átvette a Vlad Mugur-díjat Tompa Gábor igazgatótól. Az elismeréssel azokat a személyiségeket tünteti ki a Kolozsvári Állami Magyar Színház, akik ugyan nem tagjai a társulatnak, de kiemelkedő művészi munkájukkal hozzájárultak a színház művészeti céljainak megvalósításához. A mostani díjazott egy szerencsés véletlen folytán már egyetemista korában együtt dolgozhatott Vlad Mugurral.
A legyező, amelynek múltja van
– Olyan nyugati hangulatot hozott magával, amit itt nem nagyon értettek. A színészekkel nagyon jól szót értett, istenien tudtak együttdolgozni, a technikai részletekre, a színpadképre, látványvilágra vonatkozó elképzelései viszont sokaknak furcsának tűntek, egyszerűen nem értették, hogy mit akar. Az első kolozsvári rendezése A székek volt, ehhez az előadáshoz szeretett volna egy százéves legyezőt, amely önmagáért beszél, történelme, múltja van. Kérte a kelléktárból a legyezőket, és hozták is neki egymás után, de egyik sem tetszett. Voltak kisebb drámák, cirkuszocskák, úgyhogy nagyon elment a kedve az egésztől – idézi fel Varga-Járó Ilona. Évfolyamvezetőjük, Bíró József, valamint diáktársa, Dimény Áron is szerepelt a produkcióban, ők jelezték Vlad Mugurnak, hogy van itt egy képzőművész kolléga, esetleg megpróbálhatná felvenni vele a kapcsolatot.
– Emlékszem a Mesterrel való első találkozásunkra, ült egy nagy fotelben, és elmagyarázta, hogy mit szeretne, majd hozzátette: „de nem baj, ha nem sikerül, majd mímeli az öreg hölgy, hogy legyezőt tart a kezében”. Kértem két napot, hazamentem, és a kis albérletben gyorsan megcsináltam, amire gondoltam, hogy ő gondol. Ismertem a darabot, megjelentek előttem az anyagok. És ez mind a mai napig így működik: a darab megsúgja, hogy milyen anyagból kell dolgoznom, latexből, bőrből, textíliából vagy éppen papírból, majd megsúgja a formát is. Nem hagyják magukat, én pedig egyfajta közvetítő vagyok az anyag és a darab között. Két legyezőt készítettem, az egyiket égetett csipkéből, a másikat kagylóból, ösztönösen ráéreztem, hogy számára ez utóbbi különösen fontos lehet. Másfél nappal később telefonáltak a színházból, a szomszédhoz, akkoriban még nem nagyon volt mobiltelefon: sürgősen menjek be, „nagy a dráma, áll a bál”. Mivel a legyezők még nem voltak teljesen megszáradva, némiképp hezitáltam, próbáltam időt kérni, de menni kellett, nem volt más választás – emlékezik vissza a művész.
Szabadság (Kolozsvár)

Negyvenöt év – születésnapoztak a kriterionosok
A Kriterion egykori valamint jelenlegi munkatársai és olvasói ünnepelték a könyvkiadó 45. „születésnapját” – az eseménynek Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa adott otthont csütörtök este. H. Szabó Gyula jelenlegi igazgató beszélt a kiadóról, Bartha Katalin Ágnes pedig a Kriterion 1970–1989 közötti tevékenységét kutató programról számolt be. Dávid Gyula, Egyed Péter, Kántor Lajos és Szabó Zsolt egy-egy emlékét osztotta meg a jelenlevőkkel.
– A negyvenöt év megérdemli a visszatekintést. A kultúrák közötti közvetítő tevékenysége miatt a Kriterion meghatározó intézménnyé vált. A kiadó mindig is hősiesen vállalta az értékfelmutatást – mondta bevezetőjében Mile Lajos főkonzul, aki az egyetemes magyar szellemi élet szereplőjének nevezte a Kriterion Könyvkiadót. Mile visszaemlékezett arra, amikor egyetemi hallgatóként Erdélyben járt, és olyan Kriterion-könyveket vásárolt meg, amelyekre nagy szüksége volt, ám Magyarországon nem voltak kaphatók.
H. Szabó Gyula szerint az idén elnyert állami kitüntetés (Klaus Johannis államfő a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a Kriteriont a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért – szerk. megj.) egyaránt köszönhető a szerzőknek, szerkesztőknek és az olvasóknak is. – A 20. század második felének romániai kisebbségi életét nem lehet elképzelni a Kriterion nélkül – mondta H. Szabó Gyula.
Bartha Katalin Ágnes arról a programról számolt be, amelynek keretében a Kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a Kriterion 1970–1989 közötti időszakát kutatja. Bartha összesen tizennégy interjút készített a Kriterion bukaresti és kolozsvári szerkesztőségének egykori munkatársaival. – Az interjúalanyok felelevenítették, hogyan kerültek a kiadóba, milyen volt együttdolgozni az alapító igazgatóval, Domokos Gézával. A különböző beosztású munkatársak látószögéből demokratizáltuk a Kriterion-képet. A totalitarista államhatalom közepette hihetetlen megvalósítást tudhat magáénak a kiadó – magyarázta Bartha Katalin Ágnes, aki konkrét számadatokkal is szolgált. A jelzett időszakban 1987 könyvet adott ki a Kriterion összesen 23 millió példányban. Ezek többsége magyar nyelven íródott, de volt 623 német cím (1,86 millió példányban), 27 szlovák cím (27 000 példányban), megjelent továbbá hét török és három orosz nyelvű könyv is. Az interjúkötet vélhetőleg jövőre jelenik meg, és Bartha szerint a legizgalmasabb feladat a Kriterionnál tevékenykedő szerkesztői műhelyek kutatása volt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Nyárádmentén még várni kell az ivóvízhálózatra
A decemberben záruló nagylélegzetű befektetésekről számolt be és a 2020-ig tartó pályázatokat ismertette Törzsök Sándor. Az Aquaserv projektmenedzsere hangsúlyozta: alapvetően elégedett a munkálatok menetével.
A 2007-2013-as időszakban a Maros megyei vízszolgáltató vállalat csaknem százmillió eurós projektet valósított meg, nagyrészt uniós pénzalapok felhasználásával. „Maros megye legnagyobb infrastrukturális befektetéséről van szó. Összesen hat vízüzem épült vagy újult meg, öt szennyvíz-tisztítóállomás létesült, és 260 kilométernyi vezetékrendszert cseréltünk ki vagy bővítettünk” – mondta a szakember, akitől azt is megtudtuk, hogy kész van a Nyárádszereda-Lukailencfalva közötti fővezeték, a radnóti és a marosludasi szennyvíztisztító üzem, a dicsőszentmártoni vízüzem. Az év első felében befejeződik a Marosludas és Radnót közötti vízhálózat cseréje, bővítése.
Az uniós alapokból végzett munkálatok idén decemberben be kellett volna fejeződjenek, de számos oka van, hogy miért nem így történt. Elsősorban a versenytárgyalások hosszasak, például a Mezőbánd és Mezőpanit közötti vezetékrendszer kiépítésekor 500 napot késtek az óvások miatt. De az sem mellékes, hogy Romániában nincsen elég szakcég, amely ilyen jellegű munkálatokat meg tudna tervezni, műszaki tanácsadást tudna biztosítani. Marosvásárhelyen nehezen lehet egyetlen olyan céget találni, amely egy vízüzemet meg tud tervezni, s építését felügyelni tudja. A jövő évbe átcsúszó munkálatokat BERD-alapból finanszírozzák.
A vízszolgáltató folytatni szeretné az elkezdett beruházásokat, a 2014-2020-as uniós pályázatokra már időben előkészültek, jelenleg meghirdették a versenytárgyalást a tervezők kiválasztására. Az eddigi nagyvárosok után most a 2-10 ezer lelkes települések ivóvíz és szennyvízhálózatának kiépítése élvez elsőbbséget, de Vásárhelyen is szeretnének egy iszapégetőt létesíteni.
Megkérdeztük,hogy mikor csatlakozhatnak az ivóvízhálózatra a nyárádmenti települések, miután a Nyárádszereda-Lukailencfalva közötti fővezetéket már lefektették. Törzsök Sándor elmondta, két lehetőség van: a helyi önkormányzatok saját vagy pályázati alapból kiépítik a vezetékrendszert és akkor rácsatlakozhatnak a fővezetékre, vagy megvárják, amíg a 2014-2020-as pénzalapokból a szolgáltató építteti ki a hálózatot. Ez utóbbi esetben 2020-2022-ig várniuk kell, hogy vezetékes vizük legyen. Ugyanez a helyzet Mezőbergenyében és Csittszentivánban is.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Nagyszabású produkcióra készül a Tompa Miklós Társulat
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sziklán járó ember
A falu bűvöletében
Újabb alkotótaggal gyarapodott a háromszéki literátorok tábora a sepsiszentgyörgyi Szente Csaba János személyében. A marosvásárhelyi Kreatív Kiadónál a napokban jelent meg első prózakötete A sziklán járó ember címmel.
Szente Cs. János (1978, Dicsőszentmárton) két éve debütált három novellájával az EMKA támogatásával megjelent Falatnyi Erdély antológiában. Írásai lapunk olvasói előtt sem ismeretlenek, legutóbb a nemrég indult Hintaszék irodalmi rovatunkban olvashatták novelláját. A Lélekírók Irodalmi Kör egyik alapítójaként az erdélyi, azon belül a háromszéki kezdők felkutatását tűzte ki célul. Gyermekkorában gyakran tartózkodott a nagyra becsült falusi nagyszülőknél, s az így felhalmozódó emlékezetes élményeiről szeretettel ír a könyvében. De nemcsak arról…
A rövid novellákból egyértelműen kirí, hogy szerzőjüket kezdettől érdekli az a falusi életmód, amelyre minden tollragadásnál nosztalgikusan rácsodálkozik. Sejtelmesen érezhető a visszavágyódás a vidéki szabadságba, s titokban talán a gyermekkorba is.
A székely falvak múltja, életformája nagy értékrenddel bír. Az íróembernek igazi aranybányaként szolgál, de a megmunkált kincset nem tarthatja meg magának, hanem szét kell osztania az olvasók között. Így tett Szente Cs. János is, amikor e kötet sorait elkezdte csiszolgatni, olyan pillanatképeket, életeseményeket ragyogtatva fel, amelyek a vidéki ember szíve vágyát, lelkivilágának rejtettebb zugait tárja fel. A paraszti egyszerűség, a párszavas góbéhumor és a tisztes munka iránti eltökéltség teljes erényében a könyv vezérfonala.
A kötet előszavában Bölöni Domokos erdélyi író méltatja, látja el szakmai tanácsokkal az induló szerzőt. A könyv az alábbi e-mail címen rendelhető meg: szentecsabajanos@gmail.com.
Ilyés András Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Festett üvegen át ragyogott a betlehemi csillag
Advent negyedik hetében beszerelték a marosvásárhelyi Vártemplom Balassi-termének ablakait, amelyeken Balassi Bálint, Báthory István és a kis ablakon I. Rákóczi György fejedelem portréja látható. A karácsonyi csillag fénye már ezeken az ablakokon szűrődött be a terembe. Az ablakokat Makkai András kolozsvári üvegfestő művész készítette.
Ahol Balassit fogságban tartották
A Balassi-teremről tudni kell, hogy tíz évvel ezelőtt nevezték el, a Gótikus teremmel szemben található. Legenda fűződik hozzá, mégpedig egy 1575-ös kerelőszentpáli csatához kapcsolódóan. Báthory István akkor győzte le riválisát, Bekes Gáspárt. Ebben a csatában Balassi Bálint Bekes oldalán harcolt, így Balassi fogságba esett. A legenda szerint a mai Balassi-terem helyén tartották fogva. Báthory és Balassi végül kibékültek, ezért kerültek most egy üvegablakra. I. Rákóczi György portréja a kisablakon látható, mert a Vártemplom tőle kapta az 1636-ban nyomtatott Öreg Graduált, amiből 200 darabot adtak ki – mondta Henter György, a templom lelkésze.
Az első festett üvegablakokat a Gótikus teremben Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke jelenlétében szerelték fel. Az egyik ablakon Rákóczi Ferenc, illetve a város címere látható 1616-os évszámmal. Ekkor címert és szabad királyi városi rangot kapott Vásárhely. A második ablakon János Zsigmond fejedelem, valamint a Református Kollégium címere és az 1718-as évszám látható, amikor a marosvásárhelyi iskola befogadta a sárospataki diákokat.
Hagyományos technikával készültek
A üvegfestő művésszel a Balassi-teremben folyó munkálatok során beszélgettük, amikor Balassi Bálint, Báthory István és I. Rákóczi György fejedelem portréja megérkezett Marosvásárhelyre.
– Az üvegablakok hagyományos technikával készültek, amit több száz éve alkalmaznak az ólomüvegezésben. A színes üveget ólomkeretbe helyezzük, s utána forrasztjuk össze a szerkezetet. Ezt a technikát Magyarországon és Hollandiában tanultam, de sok mindent autodidakta módom sajátítottam el. Erdélyben kimondottan erre szakosodott iskola nincs. Én Kolozsváron végeztem a képzőművészeti egyetemet üveg-kerámia szakon, viszont ott sem tanítják ezt a mesterséget – mondta a művész.
Lengyel üvegből
A Vártemplom műemlék épület, ide csak nagyon igényes munka fogadható el. Az ólomkeretes, festett üvegablak külső részén van egy síküveg, ami védőként és szigetelőként szolgál. A tervezés a tavasszal készült el, október végén kezdték el a kivitelezés gyakorlati részét, a végleges méretek után, akkor vágták, festették, égették az első üvegeket.
– A gyülekezet vezetősége a terv kivitelezéséhez keresett szakembert, és hallották, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak én készítettem a Csaba királyfit ábrázoló ólomüveget, amit annak idején még Bánffy Miklós tervezett, de különböző okok miatt nem tudott megvalósítani. Henter György tiszteletes úr elmondta, hogy mit szeretne, megvolt a téma, megnevezte a személyiségeket, az évszámokat, leszögeztük az idézetek szövegét, és meg kellett valósítani. Mint látható, piros, zöld, sárga berakások vannak az ablakok szélein, de festett részek is vannak. A portrék, a drapériák festettek, az alapszínre árnyékokat és más színeket festettem, hogy megfelelő hatást keltsen. Az üvegek nagy része Lengyelországban készült. Van egy régi üveggyár, amely még hagyományos antik üveget gyárt. Pontosabban 60x80 centiméter nagyságú üvegtáblákat. Ezeket szabdaljuk fel. A festékek természetesen be vannak égetve. Ezeket az ablakokat legkevesebb kétszer égettük, de például a címernél még többször. Ez nagyon apróra morzsolt színes üveg, aminek az olvadáspontja egy kicsit alacsonyabb, mint az ólomüvegé, azaz 650 és 700 C-fok közötti. Az alapüvegre festjük az árnyékolást, hogy a kép megfelelő térhatást nyerjen. Ezt beleégetjük, majd még egy égetéssel az írást rögzítjük. A munka utolsó része a beszerelés – tájékoztatott Makkai András, aki személyesen hozta el az ablakokat advent utolsó hetében.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Idén is osztoztunk az ünnep örömén
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ez év decemberében is sikerrel megszervezte a már hagyománnyá vált adománygyűjtést. Az adakozó kedvű nézőknek és a társulatok tagjainak köszönhetően idén is több köbméter adomány gyűlt össze a rászorulóknak.
A Tompa Miklós Társulat az Osszuk meg az ünnep örömét! elnevezésű kampány keretében tartós élelmiszerrel, tisztálkodási és tisztítószerrel, a támogatók jóvoltából pedig élelmiszercsomagokkal ajándékozta meg a Pál atya ferences szerzetes által vezetett Szent Erzsébet Egyesület gyermekeit.
A Liviu Rebreanu Társulat a Színezz ki egy csillagot (Coloreaza o stea) adománygyűjtő akcióval iskolai felszereléseket, könyveket és játékokat gyűjtött a Maros Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság gondozásában élő gyermekek számára.
Az adományok átadására a színházban került sor, a december 25-én tartott karácsonyi koncerten. Gáspárik Attila vezérigazgató szerint ezekkel a kampányokkal a színház a rászorulókra szeretné felhívni a figyelmet és egyben gyakorolni a szolidaritást. "Meg szeretnénk mutatni, hogy nem csak a színpadon érdekelnek minket a környezetünk problémái, és nem csak elméleti megoldásokat próbálunk sugallni. Egy nemzeti színháznak társadalmi feladatai is vannak, és a művészek nem közömbösek ez iránt."
A karácsonyi csomagok összeállításában támogatóink voltak az ELDI Pékség és az aprozar.net. Az adománygyűjtésben partnerünk volt a Merkúr üzletlánc. Továbbá köszönjük mindenkinek, aki részt vett az akcióban és a népszerűsítésében; többek között a Marosvásárhelyi Rádiónak, a Népújságnak, az Erdélyi Magyar Televíziónak, a Krónikának, a maszol.ro-nak és a vasarhely.ro-nak.
Színházunk igyekszik segítő együttérzéssel fordulni a szociálisan, egészségileg vagy bármi más módon hátrányos helyzetűek felé. A rászorulók az évad során folyamatosan válthatnak egylejes jelképes áron jegyet az előadásokra, a színház munkatársai igény esetén, egyeztetés szerint segítik a mozgásukban korlátozott nézők bejutását a régi tervezésű és még nem teljesen akadálymentesített épületbe, a társulatok művészei felkérésre játékos fellépést, Mikulás-járást vállalnak gyermekotthonokban, családi típusú házakban, alapítványoknál.
(A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház sajtóirodája)
Népújság (Marosvásárhely)

A kézdivásárhelyi események margójára
Olvasói levél
Lehet, hogy a tömegbutító és manipuláló média különböző eszközeivel ideig-óráig félrevezeti az embereket, lehet, hogy a helyzetet nem ismerőkkel el lehet hitetni, hogy egy székely ember ártatlanok életére tör, de az, aki őszintén magába néz és lelkére hallgat, az tudja, hol az igazság.
A székelyben még ott szunnyad ősei embertisztelete, a rend és az ősi élettörvények tisztelete. A székely nem az a fajta, aki hátba támadja ellenségét, hanem az, aki elesett ellenségének kezébe visszaadja kiejtett kardját. Én is ezt hiszem. Aki nem ilyen, az nem székely. Beke István Attila székely. S mint ilyen, nem gyilkos, nem sunyin lapuló aljas gonosztevő… Ha ő tenni akart volna valamit a nagy román „ünnepen”, akkor biztosan nem robbantgatott volna, hanem kiáll szemtől szembe. Én ezt hiszem, és tudom.
Nézzünk magunkba, és válaszoljunk a saját lelkünknek feltett kérdésre: vétkes-e honfitársunk?!
Lehet, hogy a „fentről” megálmodott ébresztési akciók nem mindig jártak teljes sikerrel. Lehet, hogy zászlót lobogtatni és tüzeket gyújtani sokak számára nem volt annyira fontos. Az is lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy megmozduljunk végre a tévét bámuló magányunk agytompító kábulatából, hogy végre már befelé is nézzünk. Kik vagyunk? Miért vagyunk? S ha megtaláltuk a választ, akkor lépjünk ki az utcára, és nézzünk már egyszer végre, úgy istenigazából egymás szemébe. Ismerjük fel a másikban Hunort vagy Magort. S álljunk már ki magunkért, igazunkért, mi, Nimród unokái!
G. Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Megváltozott az erdészeti törvény, drágult a faanyag
Eleget téve a módosított erdészeti törvénynek, új referencia-, illetve kikiáltási árakat fogadott el az elmúlt héten a székelyudvarhelyi önkormányzat a hivatal tulajdonában lévő erdőkből származó faanyag értékesítésére vonatkozóan.
Csak az állami, illetve az önkormányzatok tulajdonában lévő erdőkre vonatkozik az a novemberi kormányrendelet, melynek értelmében az önkormányzati képviselőknek ezentúl minden évben referenciaárat, illetve az egyes árverések előtt kikiáltási árat kell elfogadniuk a közvagyon tárgyát képező erdőkből származó faanyagokra vonatkozóan – magyarázta Simó Ferenc, a Homoród Erdészeti Hivatal erdőmérnöke.
Ez a korábbinál nagyobb felelősséget jelent: a testületnek eddig csak az volt a feladata, hogy eldöntse, miként történjen az adott évben kivágandó famennyiség értékesítése, illetve hogy abból mennyi kerüljön eladásra és a település mennyit tartson meg saját felhasználásra. Az önkormányzatok hatáskörébe került a faanyag árképzési módszertanának meghatározása is – ezt korábban az erdőgazda javaslata alapján döntötték el.
A módosított jogszabály ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy utóbbi intézkedést mellőzve az államilag meghatározott referencia-, illetve kikiáltási árakat fogadják el – ez utóbbi mellett döntöttek az udvarhelyi városatyák is. Simó egyébként valószínűnek tartja, hogy több önkormányzat is hasonló döntést fog hozni, főleg a vidékiek, mivel ott különösen nagy a szakemberhiány.
A törvény módosulása jelentős növekedést eredményezett a faanyagok eladási árában, ami már az országos piacon is éreztette hatását: decemberben több nagy vállalat is úgy tiltakozott a változtatás ellen, hogy nem vásárolt. Az új árakat az elmúlt öt év országos adatai alapján határozták meg minden fafajtára, illetve figyelembe vették azt is, hogy mennyi munkát vesz igénybe a kitermelés. Simó szerint nem kell megijedni, hiszen valószínűleg január-februárban az állam korrigálni fogja a tarifákat.
Simó Ferenc elmondta, 1388 hektár erdő van az udvarhelyi önkormányzat tulajdonában, három különböző térségben. A város környékén a Budváron, a Rez-oldalon, illetve a Kerekerdőn nagyjából 200 hektár, a Madarasi Hargita közelében a Sapkafenyő, Filió, Nagy-Súgó részeken 600 hektár, illetve a zetelaki víztározó térségében a Szencsed sarka, Tányéros és Varság oldala részeken valamivel több mint 500 hektár erdeje van a hivatalnak. Ezekből évente nagyjából 6100 köbméter fát lehet kivágni. Ez megoszlik a főtermékekre, melléktermékekre szánt faanyagra, tisztító, gyérítő vágásokra és a „száradékok” eltávolítására.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Csíkszék 2015-ös krónikája – januártól június végéig
A romániai magyarságnak nem sok jót hozott ez az év, mondhatják olvasóink, ha számba veszik a 2015-ös esztendő fontosabb történéseit. Mi is ezt tettük, Csíkszék említést érdemlő történéseit elevenítettük fel. Első rész.
Január – Kezdésre váró állomásfelújítástól a reptérépítő kalákázásig
Január elején még arról volt szó, hogy tavasszal elkezdődhet az igencsak leromlott állapotú csíkszeredai vasútállomás felújítása, amelyre évek óta vár az utazóközönség.
Aztán az év folyamán kiderült, hogy a nagy tervekből nem lett semmi: az épület állapota azóta tovább romlott. Időközben érdeklődtünk, és annyit megtudtunk, hogy noha több hónapja késik, nem marad el a felújítás. Már csak az a kérdés, hogy mikor kezdődik el.
Ugyancsak januárban új sorozatot indult a Csíki Hírlapban: hetente egy alkalommal Biró Albinnak, a Csíki Magánjavak alelnökének közölt a napilap adalékokat arról a tetemes vagyonról, amelyről ma már egyre kevesebben és egyre kevesebbet tudunk.
Biró Albin a téma ismerőjeként mutatta be a Csíki Magánjavak múltját, egykori vagyonát, illetve a közösségi életre gyakorolt szerepét. A sorozat huszonegy részt élt meg.
A múlt év első hónapjában sokan nagyot néztek, amikor Hargita megye önkormányzatának elnökebejelentette: kaláka formájában megépíthető a csíkcsicsói repülőtér.
Borboly Csaba szerint összefogással minden lehetséges, akár ötvenszemélyes repülőgépek indítására és fogadására alkalmas repülőtér építése is. A létesítmény ügyében azóta nem sok előrelépés történt. Még ősszel is tehenek legeltek rajta.
Február – Dan Tănasă akcióba lendül, templomokat fosztogatnak
Február elején cikkeztünk arról, hogy egyetlen hagyományos értelemben vett idősotthon sem működik Csíkszéken, holott sok az egyedülálló idős ember, akiknek segítséget jelentene a megfelelő körülmények között, társaságban, felügyelet alatt tölteni a mindennapokat.
Mint kiderítettük, több kezdeményezés is volt öregotthonok építésére, de van, ahol már feladták, máshol viszont még reménykednek, hogy egyszer elkészül, és működtetni is tudják.
A magyarellenes feljelentéseiről jól ismert Dan Tănasă munkához látott: februárban a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes elnevezéséről kért magyarázatot a hivatásos néptáncegyütteshez eljuttatott levelében.
Azóta nagyon sok esetben cikkeztünk arról, hogy az állítólag külföldön élő illető milyen ügyekben kért még magyarázatot. Év végére kiderült, hogy „sikereket is elért”, például azzal, hogy „levetette” a csíkkozmási polgármesteri hivatalról a Községháza feliratot.
Kiemelt helyen számoltunk be arról is, hogy Vízkereszt után, február végén ismét betörtek a csíkcsicsói és a madéfalvi templomba, ahol megrongálták a perselyeket, azok tartalmát pedig magukkal vitték.
A madéfalvi Jézus Szíve plébánia plébánosa arra kérte a tetteseket, hogy ha nélkülöznek, törés-zúzás helyett kérjenek. A tolvajok nem kértek, de legalább nem törtek be újabb templomokba.
Március – Elözönlötték Csíkszeredát az ANAF ellenőrei, nem tartotta szavát a prefektus
A 2014-ben lejárt romastratégia helyett Csíkszereda önkormányzatának kötelező módon újat kellett elfogadnia, amit márciusban meg is tett.
A madéfalvi Jézus Szíve plébánia plébánosa arra kérte a tetteseket, hogy ha nélkülöznek, törés-zúzás helyett kérjenek. A tolvajok nem kértek, de legalább nem törtek be újabb templomokba.
Március – Elözönlötték Csíkszeredát az ANAF ellenőrei, nem tartotta szavát a prefektus
A 2014-ben lejárt romastratégia helyett Csíkszereda önkormányzatának kötelező módon újat kellett elfogadnia, amit márciusban meg is tett.
Egyébként kevesen bíznak abban, hogy az irodai asztalon megírt stratégia egyik napról a másikra megoldja a cigányság helyzetét. A roma nemzetiségűek száma Csíkszeredában hivatalosan megközelíti a félezret.
Kisebb botrányba fulladt a márciusi csíkszeredai tüntetés a székely szabadság napján, hiszen hiába ígérte meg Hargita megye prefektusa a Csíkszéki Nemzeti Tanács vezetőjének, hogy a petíció átvételére várni fogja az irodájában, a március 10-ei tiltakozó megmozdulás végén zárva volt a prefektusi hivatal ajtaja.
Így a téren összegyűlt, időnként autonómiát követelő ezres lélekszámú tömeg keserű szájízzel hagyta el a város központját.
Március 25-én kis túlzással elözönlötték Csíkszeredát a Pénzügyi Csalások elleni Főigazgatóság (DGAF) ellenőrei, akik az adózásra vonatkozó jogszabályok megsértése miatt boltokat, illetve vendéglátó egységeket zárattak be.
Az egyik bezárt étterem működtetője szerint ellehetetlenítik a cégek tevékenységét az adóhatóság ellenőrzései során alkalmazott módszerek, a vendéglátó egységek bezárása és a nagy összegű bírságok.
Április – „Fekete március” ittas rendőrrel, DNA-házkutatás Rádulyéknál
Áprilisra vált nyilvánossá, hogy a 2014. március 15-én Csíkszeredában bekövetkezett, három halálos áldozattal járt tragédia okozója – egy rendőr, aki szintén életét vesztette – ittasan ült a kormánykerék mögé.
Esetében két mintavétel után 1,15, illetve 1,40 ezrelékes véralkohol-szintet állapított meg a törvényszéki orvos. Mivel szolgálati időn kívül következett be a tragédia, a szerencsétlenségért nem indult fegyelmi eljárás a rendőr felettese ellen.
A csíki önkéntes tűzoltó-alakulatok bemutatása után áprilisban a Csíki Hírlap és a Székelyhon.roújabb sorozatot indított: ezúttal Csíkszék mintegy ötven közbirtokosságát vettük górcső alá.
Még tíz közbirtokosság bemutatása hátra van, azokat jövő év elejére időzítjük. Az országban egyedi tulajdonformaként számon tartott közbirtokosságok sajátos szabályzat alapján működnek, ezért is érdekes betekintést nyerni azok mindennapjaiba.
Április 29-én robbant a bomba: az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) házkutatást tartott Ráduly Róbert Kálmánnál, Csíkszereda polgármesterének a lakásán, illetve Szőke Domokosnál, a város alpolgármesterénél.
A házkutatás és az adatgyűjtés egész nap tartott, majd este a két elöljárót Bukarestbe szállították. Másnapra kiderült, hogy ellenük házi őrizetet rendeltek el.
Május – Haszonállat-pusztító medvék, felfüggesztett városvezetők
Május közepén Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterét és egyik alpolgármesterét felüggesztette tisztségéből Hargita megye prefektusa.
A Ráduly Róbert Kálmánt és Szőke Domokost érintő intézkedésről május 14-én adott ki rendeletet Jean Adrian Andrei prefektus, miután a legfőbb ügyészség és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közölte a prefektusi hivatallal, hogy a két elöljárót 30 napra házi őrizetbe helyezték.
„A név kötelez” – hangzott el a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium névadásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen május 26-án.
A nagy múltú iskola dísztermében diákok, tanárok, nyugdíjas pedagógusok és a testvériskolák képviselői gyűltek össze, hogy méltóképpen megemlékezzenek a névadás negyedszázados évfordulójáról.
Medve támadott meg egy tehéncsordát május végén Pottyand közelében, három állat megsérült, egy pedig elpusztult. A gazdáik hazaszállították a jószágokat, és a helyi polgármesteri hivatalon keresztül elindították a kártérítési eljárást. Mint később kiderült, a medvék a nyár folyamán többször is támadtak.
Az eset kapcsán Püsök Lászlót, a Hargita Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Igazgatóság szóvivőjét arról kérdeztük, mi a teendő a vadak által megtámadott jószágokkal. „Ha az állat sérült, mindenképpen vágóhídra kell vinni, vagy kezeltetni, ez attól függ, mennyire sebesült meg” – fejtette ki. Hargita megyében egyetlen kisközösségi vágóhíd működik, Gyergyószentmiklóson.
Június – Leégett az egykori kötöttárugyár tetőzete, Ráduly lemondott tisztségéről
Hatalmas tűz pusztított június 7-én Csíkszeredában: nagyon rövid idő alatt borult lángba és égett le az egykori kötöttárugyár épületének tetőzete.
A tűz miatt sűrű fekete füst gomolygott a város jelentős részén. Kilométerekről látni lehetett a begyulladt, kátrányborítású tetőzet füstjét. A tüzet eloltották, az épületen azóta sem végeztek semmilyen javítást. Néhány nap után egyébként egy 16 éves helyi fiatal a rendőröknek beismerte, „véletlenül gyújtotta fel” a valamikori gyárat. Portálunk egy képriporttal is jelentkezett a tűz után,bejártuk a „kísértethellyé vált” telepet.
Június egyik szombatján negyvenöt Somlyó utcabeli cigány származású keresztelkedett meg az apostoli pünkösdi gyülekezet szertartása szerint az Olt vizében.
Megfogadták, hogy felhagynak eddigi életformájukkal: nem fognak lopni, verekedni, káromkodni és alkoholt fogyasztani. Néhány hétre rá felkerestük őket, és örömmel tapasztaltuk, hogy tartják magukat a fogadalmukhoz.
Azonnal benyújtotta lemondását Ráduly Róbert Kálmán, amint június közepén az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádat emelt ellene és Szőke Domokos ellen.
Csíkszereda tisztségéből felfüggesztett, júniusban még házi őrizetben lévő polgármesterét az ügyészség háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, az alpolgármestert négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja. Ráduly napra pontosan tizenegy évig vezette Csíkszeredát. Székelyhon.ro

Csíkszék 2015-ös krónikája - júliustól december végéig
A romániai magyarságnak nem sok jót hozott ez az év, mondhatják olvasóink, ha számba veszik a 2015-ös esztendő fontosabb történéseit. Mi is ezt tettük, Csíkszék említést érdemlő történéseit elevenítettük fel. Második rész.
Július – Kollégium eurómilliókból, áthelyezett csíkszentmiklósi plébános
Panasszal fordult a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez több csíkszentmiklósi lakos, azt kérvén, hogy helyezzék át máshová Drócsa László plébánost. A falubeliek egy másik tábora viszont épp a pap maradása érdekében gyűjtött aláírásokat, amelyeket el is juttattak Tamás József püspökhöz.
Drócsa László személye megosztotta a falu népét. Az év második felében nagyot változott a világ Csíkszentmiklóson: a plébánost áthelyezték Nyárádszeredába, a település kántora, Bíró Zsolt pedig Gyergyószentmiklóson folytatja munkáját.
Nem szabad elfelejteni, hogy Tusványos fontos találkozási pontja gondolatoknak, eszméknek, politikáknak – vallották a július 21-én Tusnádfürdőn elkezdődött 26. szabadegyetem szervezői. A rendezvény mottójául a világhírű barcelonai focicsapat jelmondatához hasonlót választottak: az FC Barcelona több mint egy klub, a Tusványos pedig több mint (egy) fesztivál.
Drócsa László személye megosztotta a falu népét. Az év második felében nagyot változott a világ Csíkszentmiklóson: a plébánost áthelyezték Nyárádszeredába, a település kántora, Bíró Zsolt pedig Gyergyószentmiklóson folytatja munkáját.
Nem szabad elfelejteni, hogy Tusványos fontos találkozási pontja gondolatoknak, eszméknek, politikáknak – vallották a július 21-én Tusnádfürdőn elkezdődött 26. szabadegyetem szervezői. A rendezvény mottójául a világhírű barcelonai focicsapat jelmondatához hasonlót választottak: az FC Barcelona több mint egy klub, a Tusványos pedig több mint (egy) fesztivál.
A rendezvényen Orbán Viktor miniszterelnök előadásában többek között arról beszélt, hogy a magyarok döntöttek, nem akarnak törvénytelen bevándorlókat, és nem osztoznak az európai baloldal szellemi ámokfutásában.
Július végén jelentették be, hogy több millió euróból építik meg a Székelyföldi Labdarúgó Akadémia kétszáz férőhelyes kollégiumát, amelynek egy része lelátóként fog működni.
A tervek szerint már szeptemberre elkészülhet a csíkszeredai focipálya melletti létesítmény. Az építkezéssel egy időben a csíkszeredai sportbázist is felújítják, ezt a munkálatot a város finanszírozza. A munkálat el is kezdődött, fényképünk decemberben készült.
Augusztus – Tömeges tanügyi leépítések, kutyákra „szakosodott” medve
A rendkívül száraz nyár augusztus közepére százhatvanháromezer hektárnyi Hargita megyei mezőgazdasági területen okozott több mint 30 százalékos terméskiesést. Akkor már mintegy 50 napja (június 26. – augusztus 14.) nem esett jelentős mennyiségű csapadék a megyében.
A tervek szerint már szeptemberre elkészülhet a csíkszeredai focipálya melletti létesítmény. Az építkezéssel egy időben a csíkszeredai sportbázist is felújítják, ezt a munkálatot a város finanszírozza. A munkálat el is kezdődött, fényképünk decemberben készült.
Augusztus – Tömeges tanügyi leépítések, kutyákra „szakosodott” medve
A rendkívül száraz nyár augusztus közepére százhatvanháromezer hektárnyi Hargita megyei mezőgazdasági területen okozott több mint 30 százalékos terméskiesést. Akkor már mintegy 50 napja (június 26. – augusztus 14.) nem esett jelentős mennyiségű csapadék a megyében.
A napközbeni 32–33 Celsius-fokos hőmérsékletben – amely a talajban, magházakban elérte az 50 fokot – nem tudott fejlődni a burgonya. Így nem volt meglepő, hogy már augusztus első felében láthattunk pityókaszedőket a Csíkszentmárton és Csíkkozmás közötti mezőben, hiszen azokon a parcellákon, ahol a nap leégette a növény szárát, a gumók már csak károsodhattak a talajban.
Elkezdődött a kutyákat széttépő medve ámokfutása: néhány héten belül kerítéseket tett tönkre, és több kutyát megölt Csíkszentmihályon, Ajnádon, Zsögödben, Fitódon és Csíkszentléleken. A helyi lakosokat megdöbbentették a történtek, a helyi vadásztársulás kilövési engedélyért folyamodott, amit meg is kapott.
De amire sikerült volna kilőni a medvét, azt egy teherautó elütötte Csíkszereda szentkirályi bejáratánál. Bizonyos körökben vita alakult ki arról, hogy valóban a „kutyás medvét” gázolta-e el az autó, azt a tényt viszont nem szabad elhallgatni, hogy a gázolás után nem érkeztek panaszok medvetámadásról.
Augusztusban az is kiderült, hogy a Hargita megyei tanügyi rendszerben a következő tanévtől az eddiginél 161-gyel kevesebb oktatói, kisegítő személyzeti állás lehet. A megyében a diáklétszámhoz viszonyítva az országos átlagnál nagyobb ezeknek az állásoknak a száma – ezzel indokolták a leépítéseket a tanügyi minisztériumban.
A megyeszerte érintett 89 tanintézet közül augusztus végéig közel hatvan közölte a tanfelügyelőséggel, hogy hogyan oldja meg az elrendelt leépítéseket. Többnyire teljes állásokat csökkentettek részmunkaidősre az óvodákban, iskolákban, amelyek vezetői figyelmeztettek ugyanakkor, hogy jelentősen megnehezedik így az oktatási egységek működtetése.
Szeptember – „Migránsválság” Hargita megyében, behívóparancsot kapott tartalékosok
Az egész évben tartó migránsválság Székelyföldet elkerülte ugyan, szeptemberre viszont egy összesítés erejéig Hargita megye is képbe került. Gyorsfelmérést végzett ugyanis az oktatási minisztérium, és tájékoztatást kért a megyei tanfelügyelőségektől arról, hogy hány menekült elhelyezésére tudnak szükség esetén helyet biztosítani.
Mint kiderült, 320 menekült elszállásolására lenne hely: a sportszállókban kaphatnának ideiglenes szállást. Csíkszereda és Hargitafürdő is képbe került.
Szeptember 13-án érseki misével zárult a Mária-év: a 11 órakor kezdődött szentmisével lezárták a csíksomlyói Szűzanya-kegyszobor létrejöttének 500. évfordulója alkalmából meghirdetett Mária-évet.
Az „Oltalmad alá futunk” mottójú jubileumi Mária-év pontosan egy éve, tavaly szeptember közepén kezdődött, ennek minden egyes napjára Ferenc pápa teljes búcsút engedélyezett a szokott feltételekkel.
Nagyon sok Hargita megyei, korábban sorkatonai szolgálatot teljesített férfi kapott szeptemberben behívóparancsot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a megjelölt katonai egységnél. A korábban kiadott sajtóközlemény szerint szeptember 22–24. között a védelmi minisztérium vezetésével mozgósítási gyakorlat zajlott a megyében, ennek keretében pedig a lakosság védelmi felkészültségét ellenőrizték.
A gyakorlatban részt vevő tartalékosokat a katonai egységekhez hívták, ahol két-három óra alatt specifikus felkészítőre, illetve a hadsereg nyilvántartásában szereplő személyi adatok aktualizálására került sor.
Október – „Árvák” sorsától az elsöprő sikerű Ezüst Akadémiáig
Habár októberben még nem állt rendelkezésre a Márton Áron püspök életét bemutató nagyjátékfilm elkészítéséhez szükséges összeg fele sem, az ötletgazdák bíztak abban, hogy nemsokára meglesz a szükséges pénz.
Ősszel már zajlottak az előkészületek: a stáb feltérképezte a helyszíneket, hogy jövő februárban folytathassák a jelenetek felvételét. Közben adománygyűjtő koncerteket tartottak több településen, a befolyó összeget a filmre fordítják.
Októberben közöltünk egy kimutatást arról, hogy folyamatosan nő azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek szülei külföldön vállalnak munkát: már olyan iskolák is vannak, amelyekben legalább száz „árván” maradt diák tanul. A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság félévi adatai szerint 1920-ra nőtt az olyan családok száma, amelyekben az egyik vagy mindkét szülő külföldön dolgozik.
2014 végén még 1619 volt ezeknek az eseteknek a száma. A statisztikai adatok szerint Maroshévízen van a legtöbb olyan család – több mint háromszáz –, amely szétszakadt a külföldi munkavállalás miatt, de az arányok tekintetében Parajd és Balánbánya is a lista elején szerepel.
Akkora volt az érdeklődés a Sapientia egyetem ötven éven felülieknek szóló, Ezüst Akadémia elnevezésű oktatási programjára, hogy idő előtt le kellett zárni a jelentkezést: az előzetesen meghirdetett 170 helyre rekord rövid idő alatt több mint 250-en iratkoztak fel Csíkszeredából és környékéről.
A Székelyföldön újszerű rendezvény hivatalos megnyitóját október végén tartották. Azóta kéthetente tartanak előadásokat.
November – Az első ítélethirdetések a Borboly-perben, eltávolított községháza felirat
Lemondott november 4-én miniszterelnöki tisztségről Victor Ponta, egyben kormánya lemondását is bejelentve. Ponta a Hargita megyei Mircea Dușa védelmi minisztert javasolta ügyvivő miniszterelnöknek, ebből viszont nem lett semmi, ugyanis az államfő Dacian Cioloșra bízta a kormányfői teendőket.
Ponta és kormánya belebukott a bukaresti Colectiv klubban október 30-án este pusztított, 32 ember életét kioltó tűzvész kiváltotta elégedetlenségi hullámba. Időközben 63-ra növekedett az áldozatok száma.
Kihirdették november 12-én az első ítéleteket a Borboly Csaba megyei tanácselnök és tizenkét másik személy ellen folyamatban levő büntetőperben. Három vádlott, aki korábban beismerő vallomást tett, felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
A per legutóbbi tárgyalásán a tizenháromból három vádlott kérte egyszerűsített eljárás alkalmazását esetükben, egyúttal beismerő nyilatkozatot tettek, elismerve a vádiratban foglaltakat. Akkor az ítélethirdetés elmaradt, de ez a kijelölt, egy héttel későbbi időpontban sem történt meg. Végül november 12-én kihirdették az ítéleteket, a tárgyalóteremben sem a vádlottak, sem ügyvédjeik, csak a sajtó képviselői voltak jelen.
Terjedelmes írásban számoltunk be arról, hogy törvényszéki döntésekkel szeretné kikényszeríteni a feljelentéseiről ismert Dan Tănasă, hogy a csíki községek polgármesteri hivatalainak helyet adó épületekről eltűnjenek a Községháza feliratok. Csíkkozmáson ez meg is történt.
Időközben kiderült, hogy nem csak a csíki községek polgármesteri hivatalairól akarja leszedetni a törvény erejével a Községháza feliratokat: a feljelentő szerint a csíkszeredai polgármesteri hivatal épületén sincs mit keresnie a Városháza feliratnak, ezért pert kezdeményezett. Mi több, már a városháza gyűléstermében lévő magyar zászló és a Szabadság téren álló székely zászló is szemet szúrt Dan Tănasănak.
December – Magyarázat nélkül eltüntetett székely zászló, robbanó lámpatestek a hokimeccsen
Miután egyik napról a másikra eltűnt a székely zászló a megyei tanács homlokzatáról, a Csíki Hírlap újságírója rákérdezett ennek okára. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke indirekt módon megígérte, hogy magyarázatot ad a székely zászló megyeházáról való eltávolítására, erre végül nem került sor.
Helyette a megyei önkormányzat képviselő-testülete Hargita megye hivatalos zászlajaként fogadta el a székely lobogót. Borboly Csaba tehát azóta is adós a válaszadással.
Nagyon közel volt a kupagyőzelemhez december 20-án este a Csíkszeredai Sportklub Gyergyószentmiklóson rendezett jégkorong Románia-kupán, de a Steaua elleni döntőt nem sikerült befejezni, mert a jégpálya világítóberendezése meghibásodott.
A mérkőzést 7–2-es csíki vezetésnél lefújták, már csak a hátralevő játékidőt kellene lejátszani, de nem lehet tudni, mikor. Továbbra sem egyértelmű, hogy folytatni kell a meccset, vagy újrajátszani.
Szerkesztőségünk kiderítette: megeshet, hogy új helységnévtáblákat kell kihelyezni a 132-es megyei úton, ahol egyébként a múlt héten adták át nagy csinnadrattával a magyar nyelvű táblákat. A frissen kirakott táblák ugyanis eltérnek az idevágó jogszabály előírásaitól.
A jogszabályhoz képest nemcsak a betűméret problémás, hanem a táblák száma is, mert egy táblán kellene legyen mind a román, mind a magyar felirat. A téma kapcsán e-mailen kerestük Borboly Csabát, Hargita megye tanácsának elnökét, aki a magyar helységnévtáblák átadásán hangsúlyozta, a teljes megyei tanács érdeme az útszakasz felújítása. A tanácselnöktől többek között azt szerettük volna megtudni, hogy mikor tervezik lecserélni a kihelyezett táblákat? Székelyhon.ro

Kivándoroltak
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Gyászhír
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett, jó férj, apa, nagyapa, testvér, após, rokon és jó barát, FEKETE ZSOLT festőművész folyó hó 4-én, életének 81., házasságának 52. évében türelemmel viselt szenvedés után elhunyt. Drága halottunkat folyó hó 8-án 12 órakor búcsúztatjuk a marosvásárhelyi református temető cinterméből, és az iklandi sírkertben helyezzük örök nyugalomra. Nyugalma legyen áldott! A gyászoló család.  (Népújság, 2016. január 6., szerda)
Kedei Zoltán emlékezése
február 6, vasárnap. Gyönyörű nap, mintha tavasz volna. Tizenkét órakor a Fekete Zsolt kiállításának a megnyitója az unitárius tanácstermében. A műteremből megyek. Elnéztem az órát, éppen csak beérek időben. Közben a szemüvegem sarka is eltörött, s a régiért mentem vissza a műterembe, ez is oka a késésemnek. Nagy Miklós Kund nyitja meg a kiállítást, majd felolvasom a méltató szövegemet, amit e kiállítással kapcsolatosan írtam. A felolvasott szövegem megtette a hatását, befejezve a felolvasást Zsolt könnyes szemekkel köszöni meg, megjegyezve, hogy Róla még ilyen szépeket nem mondtak. Miklós elkéri a szöveget közlésre. Sikeresnek éreztem a kiállítást annak ellenére, hogy előre nem lett hirdetve az újságban, így is megtelt a terem a közönséggel. Tünde lányom és Győző vejem is jelen vannak. A megnyitó utáni poharazgatást a Zsolt közeli műtermében ejtettük meg jó hangulatba.
Fény és derü
Fekete Zsolt képei nem szorulnak bemutatásra. Nem igénylik a szavak erejét. Évtizedek óta jelen van Marosvásárhely, Erdély képzőművészeti életében. Képei eljutottak a határon túli országokba és azok kiállítótermeibe, megbecsülést hozva alkotójuknak.
Az unitárius egyház tanácstermében látható 22 alkotás – legyenek azok olajfestmények, akvarellek vagy lavirozott tusrajzok – csak egy kis színfoltja annak a nagy mennyiségű képanyagnak, mely szétszóródva, a nagyvilágban hirdeti a festő Fekete Zsolt üzenetét.
A több éves, évtizedes barátság, baráti vonzalom, a képei iránti őszinte szeretet késztet a mostani megszólalásra. Nincs szándékomban az itt látható kiállított képek bemutatása, sem szakmai kiértékelése.
Ez alkalommal csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni, amely vonatkozik úgy általában minden munkájára, és azt pár gondolattal körüljárni. Így hangzana: Mitől és miért világosak, derűsek Fekete Zsolt képei?
A kérdés roppant egyszerűnek tűnik, és mondhatnám, naivan hat. Viszont a megválaszolása kevésbé egyszerű. Sokkal igényesebb megközelítést kíván.
Vissza kell menni a gyökerekig.
Fekete Zsolt életét is a világháború utáni galád, élet-értékpusztító kommunista rendszer árnyékolta be. Családjával együtt – úgy a saját, mint a felesége vonalán – bőven részesült a vörös vonallal kontúrozott: sötét évek elnyomásában. Részletesen nem szeretnék erre kitérni. Csak egy konkrét esetet említenék: református lelkész édesapjának hat és fél éves bebörtönzése. Tovább sorolhatnám a háttérbeszorításokkal, a mellékvágányra tereléssel, az érvényesülés útjának elvágásával, lezárásával stb. stb. Ezek mind olyan tényezők voltak életében, amelyek csak bánatot, sebeket, fájdalmakat okozhattak.
És a drámaian sötét, megterhelt körülmények ellenére mégis megszülettek az optimistán világos tónusú képei. Világosság és optimizmus jellemzi a festő palettáját.
Ellentmondásosság? Talán. De nem merem gyorsan levonni a következtetéseket.
Szubjektivitásom éppen ebben látja Fekete Zsolt képességét és tehetségét. Vagyis, hogy sikerült színeiben, tónusaiban világosnak maradnia.
Vagy talán félelemről lenne szó? Fél felmutatni a lelkén ejtett lidérces sebeket, kimondani a fájdalmakat?
Nem hinném. Máshol kellene keresni. Az isteni gondviselésre gondolok, amiben hisz a művész. Vallásos ember. Ezt a nevelést kapta már a szülői háznál.
És még valami: tudja, hogy a fájdalmat nem lehet enyhíteni a sebek állandó feltárásával, a sebekre gyógyír kell. Tudatosan, ösztönösen teszi ezt. Gyógyítani akar képeivel. Sikeresen.
Örömet, napfényt, világosságot akar eljuttatni a sokat szenvedett emberekhez.
Transzcendentális gondolatokkal, érzésekkel teremt kapcsolatot föld és ég, test és lélek között.
Az emberi dolgok tiszta csengésében hangszereli a szépet.
Képeivel hirdeti a hit melletti kemény kiállást, sárba taposott jelképeink magasba emelését.
Állítják, hogy Fekete Zsolt tájképfestő. Én ezeket nem tekintem tájképeknek. Egyszerűen csak képeknek. Igaz viszont, hogy vásznain megjelennek a fák, emberek, hegyek, mezők, felhők, házak, templomok, várak, kastélyok, népművészeti motívumok csokorba kötve, de nem a leíró jelleggel, ürügyként használja ezeket a motívumokat, csak mankóul szolgálnak mondandójának, érzéseinek kifejezéséhez
Ezek a képek nem spekulatívak, mindenik szívből és színekből felépített költészet. Tisztaságot árasztó alkotások.
Lélekvirágok.
Vászonra festett szárnyaló gondolatok.
Csúcsokat mérő álmok.
Vadonban bujkáló szépségek.
A káprázatos Maros-, Nyárád-, Küküllő völgy szerelmese és elkötelezett művésze reménnyel tekint a robbanó tájba, s a látvány tűzében megremeg a keze.
Csendre int.
Csendben, tisztelettel áll meg a természet mindig megbocsájtó küszöbén és fehérre álmodja a napbarnított földet.
Nem tud hazudni. Már otthonról feltöltődött a nyárádmenti táj hangulatával, meghitt embereivel, a természet szeretetével.
Azt festi csak, amit érez, szárnycsattogtatás nélkül.
A tények épülnek be képeibe. Tört színei a mérhetetlen idő szimfóniája.
Néha az az érzésem, képeit nézve, hogy elszakad a földtől és lebeg a pusztuló rend halmazán.
A lélek és a forma összecsengésével űzi el a stresszeket, a pánikus helyzeteket.
A megpróbáltatások, a szertelenségek, az elrejtett dolgok, hamis eszmék labirintusában az emberi értékek helyét keresi.
Munkáin nem találom a rettenetet, a kavargó sötéteket, csak fényt, tisztaságot, benső melegséget.
A kék égen úszó fehér felhőit, levegős tájait befedi valami áttetsző fátyol, és sejtelmesen tárulnak elénk a természet csodás árnyalatai.
Színei visszafogottak s mégis ragyogó akkordokban csendülnek fel a néző előtt.
Önvallomással szeretném befejezni botladozásaimat.
Szándékosan kerültem Fekete Zsolt itt látható munkáit behelyezni valamilyen irányzatba, stílusba. Kihagytam az úgynevezett szakmai buktatókat, ahol megmérettetik a művész, pozitív vagy negatív oldalairól. Konkrétan azt, hogy  milyen a rajz, a kompozíció, ecsetkezelés stb.
A lényeg a fontos: mit sugallnak a képek. Jogosan elmondhatom: fényt és derűt.
Örvendjünk neki.
Kedei Zoltán
(Népújság, Múzsa 137., 1994. március.2.)
Fekete Zsolt /Marosvásárhely, 1935. júl. 9. - Marosvásárhely, 2016. január 4./ surlottgradics.wordpress.com

A legvidámabb barakk
Magyarország a szovjet táborban 
Amint azt Rainer M. János anyaországi egyetemi tanárnak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Kós Károly Akadémia keretében tartott előadásából megtudhattuk, a második világháború úgy ért véget, hogy Magyarország nem volt a szó szoros értelmében vett önálló állam, ugyanis 1944. március 19-én megszállták a vele kezdetben szövetséges Németország csapatai, hosszas harcok után pedig, 1945. április 13-án a szovjet hadsereg foglalta el.
A történész kifejtette: hazánk további sorsát is a világpolitika határozta meg, hiszen a nyugati nagyhatalmak Sztálinnal Jaltán már 1945 februárjában megegyeztek Európa háború utáni újrafelosztásáról. Ennek értelmében a szovjet befolyási övezet Berlin közepéig tartott, és a német fegyverletétel után még úgy tűnt, hogy ettől keletre a Nyugatnak egyetlen hídfőállása sem marad. Így eshetett meg, hogy Magyarország függetlenségétől és önállóságától ismét megfosztva, egy globális rendszer, az úgynevezett szovjet (vagy más szóval szocialista) tábor tagja lett. Ez persze nem volt a véletlen műve, hiszen a Szovjetunió ebben az időben egy nyugatról fenyegető szárazföldi katonai inváziótól tartott, s ezért a külpolitikáját a nagyobb terület-nagyobb biztonság elve, valamint a szocialista rendszer kiterjesztésére való törekvés határozta meg. 
Lengyelországnak és Magyarországnak a szocialista táborba történő betagolása nem zajlott simán, mert széles körű ellenállás bontakozott ki. Ennek következtében pedig az olykor lázadásba, sőt Magyarország esetében forradalomba torkolló társadalmi és politikai feszültségek által egyre súlyosbodó gondokat, valamint anyagi és emberi áldozatokat jelentettek a szovjet vezetésnek.
Természetesen a moszkvai hatalom rendelkezett a lázadó országok kézbentartásához szükséges eszközökkel, melyek közül a helyi hazaárulók soraiból toborzott egységes és hozzájuk lojális pártvezetés volt a legfontosabb. Ők a maguk során ugyanis a szovjet segítséggel megszervezett államvédelem, illetve a hadsereg által ellenőrzésük alatt tartották a társadalom egészét, s annak intézményeit. Ha pedig netán helyzetük mégis megrendült, akkor Moszkva politikai síkon azonnal beavatkozott, de nem rettent vissza a katonai lépésektől sem, amint azt 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyította.
Az is igaz viszont, hogy bár leverték az 56-os forradalmat, és az ország továbbra is szovjet megszállás alatt maradt, a külső és belső zsarnokság egyaránt engedmények megtételére kényszerült, s a bevezetett reformok az életszínvonal növekedéséhez és bizonyos fokú szabadság megvalósulásához vezettek. Mindezek következtében pedig a szocialista táboron belül Magyarország egy külön barakknak számított, mely később a legvidámabb jelzőt is kiérdemelte. 
Természetesen, ez sem volt véletlenszerű, mert így Moszkva a szocializmus reformjának mintaállamaként büszkélkedhetett vele, és szalonképessé mosdatott vezetőjét, Kádárt egyfajta közvetítőként használta kelet és nyugat között. Ennek ellenére azonban Magyarország továbbra sem rendelkezett önálló hadsereggel és külpolitikával, tehát független államnak sem volt mondható. 
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Titkos nyomozati iratcsomó? (Beke-ügy)
Beke István Attila brassói védőügyvédje, Dragoş Cristian Lică a hétfői fellebbezési tárgyalás napján, az ülés előtt alig öt percig tanulmányozhatta a nyomozati iratcsomót. Az ígéretek szerint az eddig összeállított dosszié másolatát holnap kapja kézhez, hogy a következő tárgyalásra alaposabban fel tudjon készülni – tudtuk meg tegnap Beke Ernőtől, István Attila édesapjától.
Azt is közölte, hogy az ügyvéd többször is kérte a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeitől a nyomozati iratcsomót, de válaszra sem méltatták, nemhogy a rendelkezésére bocsátották volna. Beke Ernő tudomása szerint a tűzszerészeti szakértői vizsgálat eredményét az iratcsomó még nem tartalmazza.
Szőcs Zoltán fellebbezési tárgyalásának időpontját a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék január 8-án 9 órára tűzte ki. Szőcs Csongortól, Zoltán öccsétől arról értesültünk, hogy bátyjának valóban brassói védőügyvédje van, de nem Dragoş Cristian Lică, és kiléte egyelőre titok. Szombaton 16 órakor ismét utcára vonulnak a kézdivásárhelyiek. 
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatérők dilemmája
Úgy hozta a szerencse, hogy több szilágysági településen is megfordultam az ünnepek alatt. Barátokhoz, ismerősökhöz is betoppantunk, és legtöbb helyen olyan emberekkel hozott össze az év végi találkozás öröme, akik messziről jöttek haza, francia-, spanyol- vagy angolhonból. Évek óta a szülőföldtől távol élnek és dolgoznak, és bevallásuk szerint feltöltődni járnak haza az ünnepekre, hogy újabb hónapokig bírják szusszal. Az itthoni ízeket és emlékeket viszik ilyenkor magukkal.
Beszélgetés közben óhatatlanul felteszem a kérdést: gondolnak-e a végleges hazatérésre? Érdekes módon a megkérdezettek közül eggyel nem találkoztam, aki erre ne bizonytalanodott volna el. Miközben elismerik, hogy idegenként élnek és boldogulnak Nyugat-Európában, senki sem látja a visszatérés, a hazatelepedés lehetőségének pontos körvonalait. Elszakadt innen, lepusztultnak érzi az itthoni világot, és el sem tudja képzelni, mihez kezdhetne a nyugati bérek egynegyedét, egyharmadát kitevő hazai fizetéssel.
Miközben a sirámokat hallgatom a hazalátogató és az itthon maradottak szájából, csendben szóvá teszem a változást, ami ma már tetten érhető ezekben a falvakban is. A negyedszázaddal ezelőtti sártenger, a középkori viszonyok jórészt már a múltat idézik: mifelénk is alig találni olyan falut, ahol az utcákon ne lenne aszfalt és a házak előtt közművesítés. Amelyik polgármester és helyi önkormányzat foglalkozott a település arculatával, ott élhető falvak és kisvárosok jelentek meg a Ceauşescu-rendszer lepusztított magyar vidékein is.
A helyben történő boldogulásnak, a vállalkozó szellemnek, a csak azért is megpróbálom konok elhatározásnak azonban alig látni a nyomát, a fiatalok jelentős része erre nem kapható. Jobb húzóerő a szülőföldtől távoli hányódás árán kapott fizetés. Kevesekben tudatosul, hogy az áldozatvállalás gyakran mégsem arányos a megspórolt pénzzel. A család itthon maradt része közben csak reménykedhet, hogy egyszer véget ér a kétlakiság. Kérdés, persze, hogy nem túl későn kerül-e sor erre?
Egyértelmű, hogy a hazatérés katarzisa még várat magára. A távoli vendégmunka csábítását csak kevés hazai szakma tudta eddig kiváltani. A pályakezdők zöme eleve úgy tekint a világra, hogy annak nyugatibb része összehasonlíthatatlanul több lehetőséget kínál, mint a hazai.
Látszólag nehéz ezzel vitatkozni, hiszen a fapados repülőtársaságok világában pár óra alatt kontinensünk legeldugottabb sarka is elérhető. Esete válogatja, hogy kinél és mikor következik be az a fordulat, amikor rájön: idehaza, Erdélyben is meg lehet élni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Megkerült „Csigla mezeje"
Mégsem puszta legenda, hanem azonosítható történelmi helyszín 
Sántha Attila kézdivásárhelyi költőnek és a székelység történelme kulcskérdéseinek – legjobb értelemben vett – megszállott kutatójának a Csíki székely krónika valótlanságát cáfoló, többrészes tanulmánya után most egy még izgalmasabb és fontosabb kérdésünkről írt tekintélyes filológiai érvrendszerrel és zseniális intuícióval felépített tanulmányt, Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz, avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után címmel (megjelent a Székelyföld folyóiratban, valamint a Székely Hírmondóban). Ehhez kívánok pár kiegészítéssel szolgálni.
A tanulmány elolvasása után első gondolatom az volt, hogy íme egy kutató, akinek a hipotézisteremtő képességét nem szorították kalodába az akadémiai szakképzéssel, sem pedig tudományos megalapozottságú, merész kombinatív képességét nem törték le a tabuk tilalomfáinak besulykolásával. A „hivatalos” akadémikus álláspont szerint ugyanis a krónikák Csigla mezeje vagy puszta legenda, vagy egy, ma már gyakorlatilag azonosíthatatlan történelmi helyszín. 
A magyarság – és ugyanígy a székelység – korai története írott forrásainak az újraértékelése (és komolyan vétele!) már néhány évtizede próbál utat törni magának, de mindezidáig nem terjedt ki a közvélekedésben magát ma is erősen tartó hun–székely kapcsolat kérdésére. Erre vállalkozott most Sántha Attila egy eredeti és rendkívül érdekes feltételezés felvetésével, illetve nyelvészeti bizonyításával. Jómagam most a kérdéshez a tanulmányban megjelölt térség stratégiai jellemzői felől közelítek.
A Budzsák mint hátország és menedék
Senki ne gondolja, hogy az eurázsiai sztyeppe lovasnomád népei, amiért nem építettek maguknak kőfalakkal kerített mentsvárakat, azért nem gondoskodtak maguknak a biztonságos visszavonulási területről, vereség esetén a törzs/nép túlélését biztosító menedékről. A biztonságos hátország vagy menedék léte kimutatható a legtöbb vándornépnél, kezdve a szkítáktól, folytatva a hunokkal, az avarokkal, a türkbolgárokkal, a magyarokkal, a besenyőkkel és a kunokkal, és befejezve az Aranyhorda mongoljaival, azaz már európai tatárjaival. A Sántha Attila által megnevezett és – szerintem – megtalált ilyen menedék a Duna, a Prut és a Dnyeszter torkolatvidéke és egy sűrűn húzódó tó- és lagúnarendszer által közrezárt, mintegy megyényi nagyságú térség, amely az ott meghúzódó népet vagy néptöredéket három égtáj: nyugat, kelet és dél felől védetté, pontosabban bevehetetlenné tette. A térség észak felőli nyitottsága pedig csak látszólagos, mivel végső soron egy harapófogóba, csapdába kerül az onnan támadó.
A térséget szinte „egymásnak adták” a szkítáktól a tatárokig, közel másfél évezreden keresztül a keletről jött vándornépek. Vegyük sorba, melyek voltak azok a lovasnomád népek, amelyek „hinterlandként” használták vagy használhatták a mai Dél-Besszarábiát: Budzsák, illetve Izmail térségét.
A szedentáris életmódra áttérő szkíták megerősített településeit mai tudásunk szerint a tárgyalt térség északkeleti (a Dnyeszter torkolata és a Krím-félsziget) és déli szomszédságában (Dobrudzsa, az ókori Scythia Minor) lehet megjelölni, ám semmi sem zárja ki, hogy a két térséget összekötő, hármas folyótorkolat is nem a szkíta felségterület része volt (többek közt a középkori térképészek művei is ezt támasztják alá). Bizánci források szerint Dengezik, Attila egyik fia a Fekete-tengertől északra fekvő térségben próbált egy utódállamot kiépíteni, testvére, Irnek (Irnák) és népe mindenképpen része kellett legyen ennek a kísérletnek.
Innen vannak a székely–bolgár kapcsolatok?
A 600-as évek végén a türkbolgárok népe Kuvrát/Kubrát kagán ötödik fiának, Aszparuhnak a vezetésével ebben a térségben talált menedéket. A bolgárok ugyan áttörték a Duna alsó folyása menti bizánci védővonalat, de hosszú ideig megtartották szállásterületüknek a Duna torkolatvidékét is. (Könnyen meglehet, hogy a Budzsákban élő hun utódok itt keveredtek Aszparuh türkbolgár népével, és innen származik a bolgár–török helynévanyag és néprajzi hasonlóság a székelységben).
Néhány emberöltő, és ott vagyunk a magyar honfoglalás küszöbén, amikor is a Budzsák szinte biztosan az etelközi szállásterület részét képezte. A magyar honfoglalást kiváltó besenyő–kangar támadás minden bizonnyal létében fenyegette és a magyarokhoz való csatlakozásra ösztönözte a „Kilia-mezőn”, a mai Budzsákon táborozó hun utódokat. Mint ahogy a hagyományukban fennmaradhatott népüknek a Kárpát-medencére való „jogosultsága” is, amit közvetíthettek az Álmos, majd Árpád vezette törzsszövetség vezetői számára úgy is, mint a besenyő veszély elhárítását lehetővé tevő továbblépés lehetséges térségét.
A székelység „ruténiai” csatlakozásának az információja mindenképpen a Kárpát-medencén kívüli, attól keletre-északkeletre fekvő területre utal. Ami szintén „belefér” a Budzsákból észak felé elmozduló székely törzs lehetséges útvonalába.
A kelet-európai besenyő nomád nagyhatalom mintegy másfél évszázadig uralta a Pontus–Kárpátok–Duna-torkolata közötti térséget, egészen a kipcsák–török-kun törzsszövetség támadásáig. Habár feltehetően ugyanazt vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek a kunok és a besenyők, ennek dacára halálos ellenségek voltak, elannyira, hogy inkább a volt ellenségeiktől, a magyaroktól és a bizánciaktól kértek a besenyők – és testvérnépük, az úzok – menedéket a 11. század végén, mintsem kun uralom alá kerüljenek. A számbelileg is igen jelentős besenyő törzsszövetség széthullása és gyors beolvadásuk az ukrán, a magyar, a román és a bolgár népbe még ma sincs méreteiben feltárva. (E népek történetírása többnyire minimalizálta vagy éppen elhallgatta kialakulásukban a besenyő komponens jelentőségét.)
Még a tatárok is ott védekeztek
Az 1050-es évektől kezdődő kelet-európai kun nyomás, a század végétől pedig kun hegemónia is viszonylag rövid életű. Abban mindenképp hasonlít a besenyők sorsához, hogy – a mongol támadás elől – ők is a magyar, a bolgár és a bizánci államok, addigi ellenfeleik védelmét keresik, és csak egy részük válik a későbbi Aranyhorda alapnépességévé. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy az európai Aranyhorda tatár népessége a mongolok mellett nagyszámú kun népességet takar (akiket a keleti szlávok poloveceknek, azaz síkságon, mezőkön élőknek neveztek). A későbbi krími, majd budzsáki tatárság is a magyar, majd az orosz kenézségek támadásai elől húzódik a védett „Kilia-mező” térségébe, a besszarábiai bolgár és a gagauz („gaga-úz” = hangosan beszélő, kiabáló úz!) néptöredékek szállásterülete közelébe. A krími tatár kánság vazallus államalakulata volt a budzsáki tatár közösség, amely saját kezdeményezésre vagy a Fényes Porta beintésére sarcolta és pusztította a lóháton csak két-három napra levő Erdélyt és azon belül a legkönnyebben elérhető Székelyföldet.
Kr. u. 455-től 895-ig 440 esztendő van, ami első látásra túl nagy időintervallumnak tűnik egy néptöredék túlélése szempontjából. Ám a Julianus barát által 1235-ben, tehát legkevesebb hatszáz esztendő különlét után megtalált Magna Hungaria-beli magyarok, az alföldi kun miatyánk imádság, amelyet még a huszadik század közepén is jól megértettek a Kossuth Rádiót hallgatók Észak-Oszétiában, csak két példa arra, hogy bizonyos feltételek mellett egy népcsoport nem csak az önazonosságát, hanem a nyelvet és egyes hagyományait is képes megőrizni évszázadokon keresztül.
„Ki” és „bé”
Miért mondja a moldvai csángó, hogy „kimegyek Erdélybe”, és miért mondja a székely, hogy „bémegyek Moldvába”? Egy nép vagy népcsoport sok évszázados orientációs tapasztalata, tudása, illetve egy korábbi hazájának (szállásterületének) a tudata őrződhetett meg ebben a két tőmondatban. Történészként, mint aki elutasítottam a magyarság – és a székelység – eredetével kapcsolatos „holdvilágos” elméleteket, kezdve az alsó-tatárlaki táblácskák népétől és a suméroktól a többi – nem egyszer hajmeresztő – hipotézisekig, most bátran ki merem jelenteni, hogy „Csigla mezejének” „felfedezését” az említett, rendkívüli stratégiai potenciállal rendelkező és a Kárpát-medencéhez a legközelebb fekvő „sztyeppei rezervátumban”, egy igen fontos, lehetséges támpontnak vélem a székelység eredetének és korai történetének további kutatásához.
Nagy Benedek*
* A szerző történész. Kiliai helyismerete onnan adódik, hogy 1959-ben – 1956-os szerepvállalása miatt – a Duna-deltában raboskodott – szerk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Akik meghallják az öngyilkosság széléről érkező segélykiáltást
Tíz éve működik a Székelyudvarhelyen létrejött S.O.S. lelkisegély-szolgálat, melynek fő célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek. A kezdetekben csak vezetékes telefonszámon voltak elérhetők, ám ma már a legtöbb fiatal a legnagyobb közösségi hálón lép kapcsolatba velük. A növekvő igény miatt az elkövetkezőkben Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
Simó Irma tanulmányait Németországban, illetve Magyarországon végezte. A teológia mellett klinikai pszichológusi diplomát szerzett, majd mentálhigiénés szakember lett. 2005-ben Székelyudvarhelyen létrehozta az S.O.S. lelkisegély-szolgálatot, melyet most az ő vezetésével a csíkszeredai Áradat Egyesület működtet. A már egy évtizedes projekt célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek.
A szolgáltatás az első években vezetékes telefonon volt elérhető, azonban 2009 őszétől már mobiltelefonos szolgálatként működik. Az önkéntes szakemberek ilyen formán bárhonnan elérhetők, és szükség esetén a segélykérőt elirányíthatják a legközelebbi terapeutához.
Ha külföldön van(nak) a szülő(k)
Legtöbben faluról keresik meg őket. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy városon többen személyesen felkeresik a terápiás központokat, amire a vidékieknek nem igazán van lehetőségük. Tavaly hozzávetőleg nyolcszáz betelefonálójuk volt. Mivel már bő egy évtizede működnek, stabilitást jelentenek, az emberek egyre jobban megbíznak bennük. Munkájuk során mindenkinek anonimitást biztosítanak, ugyanakkor köti őket a szakmai titoktartás is. 
Kezdetben jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatást, mára azonban nagyjából kiegyenlítődik a nemek aránya. A legtöbb betelefonáló önértékelési problémával küzd, sok fiatal férfi az öngyilkosság széléről kiált segítségért – magyarázta a pszichológus. Tapasztalata szerint legtöbb esetben az önértékelés hiánya az oka a párkapcsolatok romlásának, valamint a válásoknak, ami a krízishelyzethez vezethet. Leggyakrabban talán párkapcsolati problémák miatt kérnek tanácsot a segélyszolgálat szakembereitől. Nem ritka a nevelési segélykérés sem, sőt egyre több unokáját nevelő nagyszülő fordul hozzájuk olyan esetekben, amikor a gyerek szülei külföldön tartózkodnak.
Búskomorság télen-nyáron
A válások mellett a lakhelyváltoztatások, a különböző függőségek, valamint az önazonosság-keresés is sok embert a krízis felé sodor. Simó Irma elmondta azt is, hogy bár a téli ünnepek körüli időszakban szoktak legtöbben depresszióval küzdeni, az utóbbi években nyáron is egyre gyakoribb a búskomorság, főként a fiatalok körében.
Lelkisegély Facebookon, rádión keresztül
A programot folyamatosan népszerűsítik a médián keresztül, valamint a rendelőknél, templomoknál kihelyezett szórólapok által. A legtöbb fiatal Facebook-oldalukon jelentkezik, míg az idősebbek jó részét a Mária rádió által érik el. Mindenkit meghallgatnak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. „Mi senkit nem akarunk megtéríteni, hanem meghallgatva őt segíteni szeretnénk lelki próblémáin” – mondta a pszichológus.
Terveikről kérdezve elmondta, hogy mivel tapasztalataik szerint egyre nő az igény szolgáltatásaikra, pályázatok és új önkéntes szakemberek segítségével szeretnének több vonalat bekapcsolni a már meglevők mellé. Ilyenformán Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
A segélyszolgálat három pilléren alapul. Foglalkozik az öngyilkosság megelőzésével, mentálhigiénés prevencióval, valamint rendelkezik egy diszpécserszolgálattal (hétfőtől péntekig este hét és tizenegy óra között hívható a 0754-800808-as, illetve a 0723-800808-as telefonszám). A mentálhigiénés prevenció a krízis elkerülésére, megelőzésére, míg az öngyilkosság-megelőzés a már kialakult krízis kezelésére fordít hangsúlyt. A diszpécserszolgálat az azonnali telefonos segítség mellett a legközelebbi városhoz, iskolához irányítja a segítségre szorulót, ahol szakmai segítséget kaphat. Mindezek mellett nevelési tanácsadással is foglalkoznak.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Nem figyelnek a kisebbségi oktatásra
Nem tartja elfogadhatónak az oktatási minisztérium által közvitára bocsátott kerettanterv-tervezeteket Király András államtitkár. Az RMDSZ-es oktatási szakpolitikus szerint a három közül egyik változat sem veszi figyelembe a kisebbségi oktatás problémáit.
A tavaly december 23-án közvitára bocsátott javaslatokhoz január 23-áig várják a pedagógusok, diákok, szülők és civil szervezetek véleményét, ezek alapján készülne el az 5–8. osztályosok új tanterve. Király András felkérte a magyar pedagógusokat: tegyék meg javaslataikat, hogy január 23-án elő tudjanak állni egy alkalmazható alternatívával. (Krónika) MUNKÁBAN NINCS LEVÉLTITOK. Nem jogsértő, ha a munkáltató megfigyeli egy alkalmazott munkahelyi levelezését – mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága egy román polgár perében. Egy bukaresti mérnök, Bogdan Bărbulescu azért tett panaszt Strasbourgban, mert a román bíróságok elutasították korábbi munkáltatója ellen indított keresetét, amelyben azt állította, hogy megsértették emberi jogait. Bărbulescu 2004 és 2007 között dolgozott egy magáncégnél, ahol a munkáltató felkérésére egy Yahoo Messenger-fiókot hozott létre az ügyfelekkel való kapcsolattartás céljából. A cég 2007 júliusában arról tájékoztatta, hogy levelezését egy héten keresztül megfigyelték, és mivel kiderült, hogy az internetkapcsolatot magáncélra használja, kirúgták. A strasbourgi bíróság szerint Románia nem sértette meg sem Bărbulescu tisztességes tárgyaláshoz való, sem a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát. Indoklásában a strasbourgi bíróság megállapította: Bărbulescu feladatainak teljesítését munkáltatója csak munkahelyi postafiókja megfigyelésével ellenőrizhette, és jóhiszeműen járt el. (Hotnews)
MÁR DIPLOMÁCIAI ÜGY. A norvég és román nagykövetség is bekapcsolódott a Bodnariu család ügyébe, amelyre Klaus Johannis államfő és Dacian Cioloş kormányfő is odafigyel. Az egész román sajtóban nagy visszhangot kapott ügyben nem közelednek az álláspontok: a Norvégiában élő román-norvég házaspár visszaköveteli gyermekeit, a norvég gyermekjogvédelmi hivatal pedig azt hangsúlyozza, hogy törvényesen járt el, amikor a testi fenyítésben részesülő gyermekeket eltávolította a szülőktől. A közvélemény megoszlik: egyesek szerint egy pofon még nem ok a család szétszakítására, mások úgy vélik, hogy a Norvégiában élőknek az ottani, szigorúbb törvényekhez kell igazodniuk. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tánclépésektől kopik a dévai gyerekek cipője
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2015. március 15-én írta ki a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára való jelentkezést. Azon szerencsések közé tartozom, akiket kiválasztott az Államtitkárság és részt vehet a 9 hónapig tartó programban. A program célja, hogy az anyaország és a határon túl élő magyarság kapcsolatát, a diaszpórában élők magyarságtudatát segítse, erősítse. A fő tevékenységem a néptáncoktatás, de bármilyen hagyományőrző, közösségépítő tevékenységet is szívesen folytatok. Fogadó szervezetem a Szent Ferenc Alapítvány lett.
Mielőtt kijöttem Dévára nagyon keveset tudtam a Szent Ferenc Alapítványról. Sőt, azt mondanám, hogy semmit sem. Hallottam róla, de sajnos nem sokkal többet tudtam, mint amit a média sugárzott felém. Nagyon kíváncsian, kérdésekkel tele, félve ültem fel szeptember elsején a vonatra, és indultam el ezen a kilenc hónapig tartó úton. Mostanra sikerült belerázódnom az alapítvány mindennapi életébe, a gyerekek ritmusába. Pár nappal a 2015/2016-os tanév előtt megbeszélést tartottunk az alapítvány vezetőjével. Felvázoltuk egymásnak a terveinknek, lehetőségeinket. Nagyon nyitott és segítőkész volt a közös munkát illetően. A próbákat és a csoportbeosztásokat rám bízta. Tájékoztatott, hogy ugyan volt korábban tánccsoport, de pedagógus hiány miatt sajnos nagyobb fellépésekre, szereplésekre nem került sor. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek önszántukból iratkozzanak fel a táncpróbákra. A megbeszélést követően beosztottam a próbaidőpontokat és felkerestem minden családot. Korosztály szerint 4 csoportban indult a táncoktatás. 1–2. osztályosok, 3–4. osztályosok, 5–6. osztályosok és a nagyok, akik 8. osztályosoktól a 12. osztályosokig egy csoportba járnak. Minden csoportban a korosztálynak megfelelően folynak a próbák. A fiatalabbaknál mozgásfejlesztéssel, ritmusjátékokkal, gyerekjátékokkal és alap ugrós lépésekkel ismerkedünk. A nagyobbak már tájegységekre lebontva tanulják a táncokat. Az 5–
6. osztályosok Dél-alföldi táncokat tanulnak. Először az ugrós alapjaival kezdtünk ismerkedni, majd azt követte a csárdás. Most nagyon szépen, önállóan tudják a tanult lépéseket egymáshoz kötni, improvizálni. A legnagyobbak moldvai és ugrós lépések tanulásával kezdték a tanévet. A tanult ugrós motívumokból készült is a szüreti mulatságra egy koreográfia A moldvai kötött szerkezete és könnyű lépései segítettek a csoportot összehangolni, alkalmazkodásra sarkalni. Próba elején bemelegítéssel és tréninggel fejlesztem mozgáskoordinációjukat és állóképességüket. Számos fellépésen, műsoron vettek már részt. Rendszeresen fellépnek az alapítvány vendégei, támogatói előtt, de többször szerepelnek a Téglás Gábor Elméleti Líceum műsorain is.
Most járok a program felénél. Nagyon sok tapasztalattal, élménnyel és értékes emberek szeretetével lettem gazdagabb. Jól érzem magam és örülök, hogy én is adhatok valamit ezeknek a gyerekeknek. Hiszem, hogy minden gyermekben ott van valahol mélyen a saját
nemzetiségének gyökere, csak egy kicsit foglalkozni kell vele, hogy elkezdje kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Később csak terelgetni kell, hogy ágait a helyes irányba növessze.
A  program második felében is több eseményt szeretnék megvalósítani. Terveim között szerepel egy 5 napos tábor a körösbányai kolostorban, ahol a táncolás mellett különböző játékokkal csapatépítő versenyekkel bővítenénk emlékeink tárát. Május 28-án kerül megrendezésre az „Összetartozás napja” című rendezvény, ahol minden csoport bemutatná a tanévben elsajátított táncokat, illetve Magyarországról is hívnánk tánccsoportot. Az új esztendőben a táncolást újult erővel, lelkesen, együtt folytatjuk!
Ciceri Attila. Nyugati Jelen (Arad)

Az SRI és a Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román-székely-magyar társkapcsolat mozgatórugóit.
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez.
Aztán a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is, ennek a népességnek joga van nyilvánosan használnia az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy valósággal eltorzított képet a magyarokról, mely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, mely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (ez az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a hardcore nacionalizmus „dühös” feléledése, beleértve és kimondottan az állami struktúrákban, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit) vagy olyan neoszekus politikusok, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a Képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezeknek az etno-imposztoroknak a szövegeit - akik láthatóan jó kapcsolatokat ápolnak a „szervekkel”, nulla- és féligazságok hivatásos kitalálói mindenről, ami nem illik bele a hiányos felfogóképességükbe, valamint etnikumok közötti konfliktusok és mesterséges ellenségességek buzgó gerjesztői - azonnal átveszik és felerősítik a neten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, melyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarokként ők is őshonosak (nemcsak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), mint ahogy az összes többi erdélyi etnikai csoport, illetve azért, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „terveinek” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ Külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk azt a logikus következtetést, hogy mesterségesen fokozni akarják a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják azt (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy ’megoldják’ azokat a ’gondokat’, melyeket éppen a jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz).
Ez egy banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetők nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy, „neo-ceauşiszta” ihletésű személyek, csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) a stay-behind/Gladio típusú utóvéd hadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője ennek erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre/Tg. Mureş ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a Ponta-kormány Kovászna megyei kormánymegbízottai; a milicista-pribék Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és az FB-on, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldözési és inkriminálási bánásmód, aminek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(Videoösszeállítás Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrfelügyelőség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Hova akartam valójában kilyukadni: Csak egy újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung (NZZ) neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság – a szerk.) a 2015. december 1-i, kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terrorista petárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” Az NZZ eredeti cikke itt érhető el>>>
Az az árboc, melyre a székely identitást kifejező jelképet felhúzták ugyanakkor az a helyszín is volt, melyet a SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.), a DIICOT, a MAI (Belügyminisztérium –  a szerk.) Székelyföldön egyre nagyobb számban jelenlévő tisztviselői által régóta ismert radikálisok a december 1-i petárdák majdani elhelyezéséhez kiválasztottak. (A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok (Rendkívüli Helyzetek Felügyelősége – a szerk.), tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal –, de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben látensen vagy nyíltan ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek,
ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében…) Íme, tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: nyíltan megmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, melynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy a riporter Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a SRI-nek van magyar nyelven beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… SRI, mondjatok KÖSZÖNETET a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékokkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek az adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasszátok egymásnak őket!). De az, hogy az NZZ-ben megjelent cikkről a SRI-nak még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a SIE-s (Külügyi Hírszerző Szolgálat – a szerk.) kollégák, vagy legalább a volt kormányfő Ponta apósa, aki… Svájcban volt DIE-s (Külügyi Hírszerző Főosztály, a Ceauşescu-rezsim külföldön tevékenykedő hírszerző szolgálata – a szerk.), komoly aggodalmat jelent Románia számára: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de NEM adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a SRI-ből/DIICOT-ból és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
A SRI-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba,
időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készültek megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke 1.+2. hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek annál az államnál, melynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével TUDATOSAN kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Ezáltal azzal, hogy Bukarest megtagadta 1920 után, egyértelmű ígéretei ellenére, az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki „Sieben Richter” erdőit, melyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket) és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–1945-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához is Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál – hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, melynek célja megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak egy lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neo-ceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a PACTA SUNT SERVANDA. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna elcsatolni Magyarországtól és Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde si aruncatori de petarde (la propriu si la figurat), scapati de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog újévet Erdélynek és az erdélyieknek. –  a szerk.)
Boldog es bekes uj evet Erdelynek es az erdelyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
Hans Hedrich, politológus és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország) foter.ro