Román tavasz?
Nyílt titok, hogy a pártversenyre épülő parlamentáris demokráciákban a „szakértői kormány” fából vaskarika. Az alkotmányos monarchia egyes változataiba politológiailag, jogdogmatikailag beilleszthető lenne, de ott, ahol az egész rendszer a törvényhozásra épül – amelytől a kormány is függ, a törvényhozásba pedig a pártoligarchiák versenye alapján kerülnek be a képviselők – a rendszer logikájának mond ellent a szakértői kormány működése.
Úgyhogy lássuk a medvét, nézzük, mennyit tölt ki a Dacian Cioloş vezette kormány a nagyjából egyéves mandátumából. A különböző országokban a tüntetések révén hatalomra került kormányok az utóbbi időben a háttérhatalom bábjainak bizonyultak: a káoszt és vért hozó „arab tavasz” mellett a legdurvább példa erre a forradalomnak aligha nevezhető ukrán puccs volt, melynek vonatkozásában már könyvtárnyi anyag került nyilvánosságra a mindkét oldal embereit az eszkaláció érdekében gyilkoló mesterlövészek bevetésétől a konkrét összegig, amit az amerikai titkosszolgálat a törvényes kormány megbuktatására költött.
Háttérhatalmi ukázra utalhat az is, hogy a pártok nem vállalták a jelöltállítást, így került sor Dacian Cioloş kormányalakítással való megbízására. Az ok egyelőre rejtve marad, hiszen a román „demokrácia” mindkét nagy politikai tömbje engedelmes kiszolgálója volt a globalista háttérhatalomnak, s eme erőközpont első számú nyíltszíni megjelenítőjének, az Egyesült Államoknak. Leszámítva persze a bevándorlás kérdését, amelyben a Ponta-kormány kettős játékot játszott: egyik oldalról kihasználta az alkalmat a magyar kormány szapulására, másik oldalról viszont a román nemzeti érdeknek megfelelően elutasította a kvótarendszer intézményét. Nem elképzelhetetlen, hogy ez volt a román kormányváltás mögött, ha valóban így van, hamar kiderül. A feltételezést erősíti, hogy sokan az új miniszterelnököt Soros György emberének tartják s a miniszterek között is akad, aki a globalista világhatalom valamely nyilvános intézményéhez kötődik.
Még a nemzeti oldalon is szinte általános a vélekedés, miszerint magyar szempontból jó lehet az, ha Románia globalizálódik, ha a románság tudatát is kilúgozza a Soros-birodalom által szimbolizált kozmopolita tudatipar. Mindez azok után nem meglepő, hogy az utóbbi bő százötven esztendőben – beleérve 1848-at is – igencsak megtapasztalhattuk a mélyortodox román nacionalizmus agresszív megnyilvánulásait. Azt viszont aligha remélhetjük, hogy a mi közösségünkre ez a tudatmosás nem fog hatni, hiszen máris tapasztalható, hogy a most felnövekvő nemzedékek nagy része szinte annyira talaj-, érték- és gyökérvesztett, mint a nyugatiak.
Mindazonáltal leszögezhető, hogy a Cioloş-kormány magyar szempontból aligha lesz rosszabb a Ponta-kormánynál. Létezik ugyan olyan pesszimista logika is, miszerint éppen azért, hogy bizonyítsa román nacionalista elkötelezettségét, rajtunk statuál majd példát, ezt látszik alátámasztani a minap megesett rendőri túlkapás az Ismerős Arcok sepsiszentgyörgyi koncertjén. Ezzel együtt úgy vélem, hogy az alapvető töltet is számít. Bármit is mondjon az RMDSZ egykori sztárszenátora, Ponta kezdettől a nyílt magyarellenességre alapozott, és ez akkor is így van, ha kormányra emelte az RMDSZ-t. Cioloş indíttatása, retorikája más, nem véletlen, hogy az RMDSZ is bizalmat szavazott a kormánynak, Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke pedig nyílt levelet írt az akkor még csak jelöltként aposztrofálható miniszterelnöknek, felsorolva, hogy mi mindenben kellene lépni ahhoz, hogy Romániában valódi rendszerváltás történjen.
Valószínűtlen, hogy az új miniszterelnök felvállalná e nyílt levében foglalt ésszerű s valójában a távlati román érdekekkel is egy irányba mutató régióalakítási javaslatot. Amennyiben Trianonban nem olyan nagy a román étvágy és a szövetségeseit hátba támadó ország csak a román többségű területeket kapja meg a nagyhatalmaktól, Románia föderalizációja már jó eséllyel megtörtént volna, hiszen az országot erre predesztinálja történelme, máig létező régiós összetétele, mely világosan követhető mentalitásban, nyelvjárásban, népszokásokban s népművészetben egyaránt. Az Izsák Balázs által megfogalmazott jelmondat, miszerint a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell, nemcsak a józan ésszel, de a román érdekekkel is egy irányba mutat, s elfogadást nyerne, ha a román központi hatalom nem fogná fel a Székelyföldet potenciális veszélyt hordozó, homogenizálandó, megszüntetendő területként.
Elképzelhető, hogy a kvótaügyben sikerül továbbra is őrizni a kelet-európai konszenzust. Az EMNP elnöke helyesen tette, hogy beillesztette a kérdést nyílt levelébe, mert ennél aktuálisabb s rövid távon lényegesebb probléma nincs. E kérdés mentén történő állásfoglalás arra is választ adhat, hogy mennyire önálló szereplő az új román miniszterelnök, illetve mennyire fogják szoros pórázra a háttérhatalom emberei.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csíki újságírók a kötetbe rögzített emlékezetért
Két csíkszeredai újságíró, Daczó Katalin és Kovács Hont Imre frissen megjelent köteteit mutatták be a Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtök este. A kiadványokat a Hargita Kiadó jelentette meg.
Daczó Katalin újságíró „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század” – Emlékképek a Nagy Háborúból című kötetét és Kovács Hont Imre újságíró Tanyavilág című riportkötetét mutatta be a Hargita Kiadó Csíkszeredában. A megyei könyvtárban csütörtök este tartott közönségtalálkozón előbb a riportkönyvet ajánlotta a közönségnek a szerkesztő, Sarány István, majd kivetítőről jelentkezett be a hallgatóságnak a külföldön tartózkodó szerző, aki videofelvételen küldte el bemutatóra szánt gondolatait.
Kovács Hont Imre, mint elmondta, jövő nyárig „gazdasági bevándorlóként” dolgozik Angliában, ám könyvbemutatóján reméli, sokan úgy veszik kézbe a kötetet, mint akik a szülőfölddel családiasan ismerkednek. Mint ahogyan az ő – riportkészítés óta elhunyt – nagyapja is benne van a kötetben, s így leszármazottainak is őrizheti emlékét, úgy őrzi Csíkszereda környékének eltűnő világát a könyv. Az 2013 októbere és decembere között, a Hargita Napilap számára készített negyven tanyariporthoz ezen túl is személyes szálak kötik, mivel a riportírást már akkor nem munkaként, hanem történetmesélésként élte meg – osztotta meg a szerző. A Tanyavilág című riportkötetben feltérképezi az alcsíki tanyasi településektől indulva a Gyimeseken át, Sóvidék és Keresztúr irányába a kihalófélben lévő tanyafalvakat, a román tanyákat is. Bekopogva az ott élő családokhoz, a múltról kérdezett, az átalakulást próbálta tetten érni, a jövőt firtatva.
A bejelentkezést tapssal megköszönő közönség a továbbiakban Daczó Katalin, és könyve szerkesztője, Cseke Gábor érdekes beszélgetését hallgathatta a kötet készülésének körülményeiről.
Daczó Katalin szerint az emlékezet megőrzésében nagyon nagy szerepe van a családnak, a leszármazottaknak, akik generációkra rekonstruálják az ősök életét. Mint mondta, kutatásai során azt tapasztalja, hogy az 1940 előtti helytörténetből alig maradtak fenn akkoriban jelentős, akár politikai személyiségek nevei, miközben, bevallása szerint, a kiváló mesterembereket is érdem szerint megtisztelheti az utókor a nevük fennmaradásával.
A szerzőnek kutatási területe ez az időszak, munkáját több újságírói műfajban kifejti, dokumentumfilmekben is. Könyvében háborús emlékek után kutat, megszólaltatva katonák leszármazottait, kikérve hadtörténész véleményét, levéltárban felkutatott dokumentumokat felhasználva. A kötetben írásait családi ereklyeként őrzött fényképekkel, feljegyzésekkel, levéltári jegyzetekkel egészíti ki és olvasmányos módon tárja az olvasó elé.
Gellért Edit
maszol.ro

Eminescu, az abszolút román(c)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Az 1918-as ígéretekre emlékeztették a kormányt Csíkszeredában
Az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Határozat alkotmányba foglalását kéri az erdélyi magyarok nevében az MPP abban a Cioloș-kormánynak írt petícióban, amelyet szombat délután olvastak fel Csíkszeredában, mintegy ötszáz tüntető jelenlétében.
A szombat délután 2 órára hirdetett gyűlésen kivetítővel, román, székely, és magyar zászlóval díszített színpad fogadta az érkezőket. A nagygyűlés résztvevői magyar, román és angol nyelvű bannereken hirdették követeléseiket: „Nem akarunk román gyarmatosítást!”, Területi autonómiát Székelyföldnek!”, „Az autonómia a megoldás!”.
A részvételre való felhívást péntek délután a Csíkszeredai RMDSZ is megosztotta a Facebookján, s a téren is több székelyföldi RMDSZ-es városvezető állt a hallgatóságban. A közel másfél órás, kulturális műsorral kísért programon közreműködött a Maros Néptáncegyüttes, a Volt Politikai Foglyok Szervezete részéről szavalat hangzott el, a felvezetőkkel pedig csíkszeredai színművész és a csíkszeredai városháza munkatársa működött közre.
A bevezető szövegben tételesen felelevenítették az 1918-as történelmi eseményeket. „Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon” – hangsúlyozták a nagygyűlés felszólalói. Elhangzott, hogy olyan országot szeretnének, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van, és ahol a magyarok egyenrangú állampolgárok, nem veszélyforrásként tekintenek rájuk.
Mint ismert, az Erdély és a Román Királyság egyesülését követelő Gyulafehérvári Határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Aktuális eseményekre is utaltak a szónokok. Elhangzott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda becsületből lemondott polgármestere neve, valamint a csíkkozmási községvezetés esete, ahol a „Községháza” feliratot bírósági végzéssel levétették az épület homlokzatáról. Mint a rendezvény során többször elhangzott, az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell hogy képezzék Romániában a nemzeti egyenlőség és szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Lehurrogták a román nyelvű köszöntést
Nagy Benedek 56-os elítélt, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédének elején hangos nemtetszésének adott hangot a hallgatóság, amiért a beszélő románul is üdvözölte az egybegyűlteket: „Frați români, frați in suferință de aproape un secol” (Román testvérek, testvéreink a közel évszázados szenvedésben). A hurrogásra reagálva a szónok figyelmeztetett: ez közös ügy. Beszédében az 1918-as események kevésbé ismert összefüggéseit ecsetelte, arra figyelmeztetve, az akkor szerződéses megegyezés történt.
Elhangzott, hogy a magyar, majd román és angol nyelven felolvasott petíció révén az új kormánynak is szeretnék jelezni, hogy a magyar közösséget megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, mert enélkül nem teremthető meg a társadalmi béke.
A Csíkszéki SZNT felhívása nyomán a tömegtüntetés résztvevői követelték a Székelyföld önrendelkezéséről döntő népszavazás kiírását, a magyar nemzetrészt államalkotó tényezőként elismerő új alkotmányt, a nemzeti jelképek használatának engedélyezését, a magyar nyelv jogállásának elismerését, és az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nyilatkozat betartását.
maszol.ro

A politika belülről: Kelemen Hunorral a Colectivtől Párizsig
Hogyan zajlik egy egyeztetés Băsescuval, illetve Johannisszal? Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól, és mi köze ennek Csekéhez? Biztonság vagy szabadság?
Két, az ország és Európa sorsát meghatározó tragédia következményeiről beszélgetett Kelemen Hunorral Balázsi-Pál Előd A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső műsor hétfőn, november 30-án 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, december 1-jén délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen.
Szükségszerű volt-e Ponta lemondása?
Kelemen Hunor szerint a Colectiv tragédiáját követően az embereket a szolidaritás, a felháborodottság és a politikai osztályból való kiábrándultság vitte utcára először, majd megjelentek és megpróbáltak hangadóvá válni a huszonöt éve a politikából élő civil társadalmi szervezetek, illetve ultrák és más csoportok is megpróbáltak rákapaszkodni a tüntetésekre.
„Azt tudjuk, hogy Victor Ponta már készült, várta, hogy abbahagyja a kormányzást, és ez egy olyan pillanat volt, amikor emelt fővel tudott kilépni a kormányzásból, illetve az egész kormány lemondásával vállalta azt a felelősséget, amelyet normális körülmények között nem biztos, hogy a miniszterelnöknek kellene vállalnia.” Az RMDSZ elnöke szerint a társadalomban felgyűlt feszültségből ki lehetett volna engedni, ha például az 5. kerület polgármestere lemondott volna a tragédia másnapján, a belügyminiszter pedig lemondhatott volna két héttel korábban, a kordonját felvezető motoros halála miatt.
Hogyan lehet meghallani az utca hangját?
„A tüntetésekre nem megyek ki ilyen esetben. Nem ott, és nem akkor kell meghallani az utca hangját. Én emberek közt járok nap mint nap. Olyan csoda, üzenet nem fogalmazódik meg, amit én az elmúlt esztendőkben ne hallottam volna azoktól az emberektől, akikkel én nap mint nap szóba állok. Ezért én egy percig sem gondolom úgy, hogy ne hallanám az utca hangját, vagy elszakadtam volna a társadalomtól” – mondta Kelemen annak kapcsán, hogy az államfő az irodájában akarta hallani az utca hangját. Hozzátette: értékelte Johannis gesztusát, hogy ki is ment a tüntetők közé.
Hogyan zajlottak a tárgyalások Băsescuval, és hogyan zajlanak Johannisszal?
Klaus Johannis tisztségbe kerülése óta az államfői egyeztetések intézményes kerete és formai része is teljesen megváltozott – mondta el az RMDSZ elnöke. „Băsescunak az volt a stílusa, hogy egymástól jó messze lévő fotelek voltak, a terem egyik szélén ült ő, a másik oldalon ültek a meghívottak, és közöttük hatalmas távolság volt. Nem egy emberi kapcsolat volt, ez nem volt lehetséges a távolság miatt, és ez nagyon intézményessé, formálissá tette a találkozást. A hangulat viszont nagyon oldott volt, mert olyan volt Băsescu: néha viccelt, néha nem viccelt, ha feldühödött, akkor sokkal inkább hangot adott az érzelmeinek.
Klaus Johannis ezen úgy változtatott, hogy egy asztal körül ülünk, karnyújtásnyira egymástól, egymással szemben, egymás arcát, szemét látjuk, viszont az egyeztetés hangulata sokkal németesebb, és nincs mellébeszélés. Abban, ami a zárt ajtók mögött zajlik, nincsen semmi titok: elmondja mindenki a véleményét, esetleg felteszünk kérdéseket egymásnak, ha úgy érezzük, kérdeznünk kell, és választ várunk. Ezek a találkozók rövidek, 30-35 percesek.
Az én tapasztalatom az, hogy Johannis keveset beszél, de egészen pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor valamiről azt mondja, hogy ezt ő így szeretné, ő így döntött, akkor onnan nincsen se balra, se jobbra, se hátra, sem más irányba semmiféle lehetőség elmozdulni: ő azon végig fog menni. Ezt mindig az utolsó precben mondja ki, soha nem ezzel indít, de azt látni kell, hogy ha ő valamit eldöntött, akkor már nem hajlandó változtatni a döntésén” – mesélte Kelemen.
A kormányalakításról
„Dacian Cioloș az az erdélyi típusú ember, aki nem locsog sokat. Elmondja, mit gondol, meghallgatja a partnerét, illetve ha van közöttünk vita, akkor azt normális hangnemben meg lehet vele beszélni. Rendkívül fontos emberi kvalitásnak tartom ebben a pozícióban, hogy nemcsak meghallgat, hanem a véleményedre is kíváncsi, és elmondja az ő véleményét is.”
„Volt a miniszterelnöknek egy olyan szándéka, hogy a régi kormányból két embert továbbvigyen, az egyikkel – Bogdan Aurescu volt külügyminiszterrel – kapcsolatosan mi nagyon súlyos és határozott kifogásokat emeltünk, a másik személlyel kapcsolatosan a liberálisok emeltek kifogást, így aztán mindkettőről lemondott – az egyikről miattunk, a másikról a liberálisok miatt.”
Miért kezdett a sajtó arról beszélni, hogy Cseke Attila miniszter lesz?
„Amikor én élesen elmondtam a véleményem a volt külügyminiszterről, a következő pillanatban beindult egy nagyon erőteljes RMDSZ-ellenes hangulatkeltés az Antena 3-on és a Realitatea TV-n. A szándék az volt, hogy olyan RMDSZ-ellenes hangulatot keltsen, hogy nehogy már magyar legyen a kormányban. Soha fel nem merült, hogy ebbe a kormányba Cseke Attila bemehetne, nem is kérték tőlünk, nem is javasoltuk. Cseke Attilának épp azon a hétvégén volt az esküvője, tehát neki volt fontosabb dolga is. Egyértelműen azoknak volt érdeke egy magyarellenes hangulat keltése, akik nem akarják soha, hogy magyar ember legyen a kormányban, illetve az én Aurescuval kapcsolatos véleményem után a hozzá szorosan kötődő csoportból érkezett a támadás.”
Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól?
„A prefektusokkal kapcsolatosan ne legyenek illúzióink. A prefektus a kormányt képviseli, többnyire a volt belügyminisztertől vagy a hadügyminiszertől kapták az utasítást, nem a saját fejük szerint jártak el. A prefektusokat előbb-utóbb le fogják váltani, csak egy ilyen szakértői kormánynak ehhez több időre van szüksége, mint a politikai pártoknak. A kormányt megyei szinten képviselő első embert nem fogja megtartani egy kormány, ha nem akar vele dolgozni, és ezt el kell fogadni.”
Európa szeptember 11-e lesz-e Párizs?
„Az biztos, hogy Európa nem lesz olyan Párizs után, mint előtte volt. El kell indítani a vitát olyan fontos kérdésekről, amelyekre nincs sok idő, de választ kell adni. Egyenként az EU egyik tagállama sem tud választ adni ezekre a kérdésekre. Teljes mértékben egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a külső határokat meg kell védeni, és nem kell beengedni, csak azokat, akiknek a külső határon túl az élete veszélyeztetve van. Azt gondolom, ha egy európai uniós konstrukcióban egy politika entitásnak nem sikerül a külső határait megvédenie, akkor előbb-utóbb szétesik. Csak akkor tudjuk ezt a kérdést helyesen kezelni, ha elfogadjuk, hogy több Európai Unióra van szükség, és nem kevesebbre: erősebb integrációra van szükség, határvédelemben, külpolitikában, védelmi politikában, biztonságpolitikában, a szuverenitásból a tagállamok fel kell adjanak.”
„Fölmerül a kérdés: biztonság vagy szabadság – melyik a fontosabb? Azt gondolom, lesznek olyan intézkedések, kezdeményezések, amelyek akár úgy is értelmezhetőek, hogy az emberi jogokat, a szabadságjogokat bizonyos értelemben korlátozzák, és el kell döntenie Európának, hogy ehhez hogy viszonyul. Bizonyos mértékű korlátozás elfogadható egy ideig; biztonság nélkül nincs szabadság sem: ha meghaltál, nem lehetsz szabad.”
Transindex.ro

Kérdéses provokáció előzte meg a sepsiszentgyörgyi ünnepséget
Sepsiszentgyörgyön idén a szokásosnál többen vonultak fel a Románia nemzeti ünnepén. A háromszéki megyeszékhelyen kedden 12 órakor a csendőrlaktanyától a város főutcáján át a Mihai Viteazul térre való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség.
A hivatalos ünnepi rendezvényhez ismét csatlakozott a nemrégiben párttá alakult Noua Dreapta – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista szervezet, amely mintegy 50 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz. A többnyire más megyékből érkezett társaság - vélhetően a hatóságok felszólítására - ezúttal nem kiabált magyarellenes jelszavakat, hanem a Székelyföld meglétét tagadó rigmusokra szorítkozott, miszerint „Kovászna és Hargita román föld!, „A román nyelv az egyeduralkodó!”.
A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Magyar szeparatizmus ellen” és a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannert és egy óriási román nemzeti zászlót. Ezután kezdődött el a hivatalos ünnepség, amelynek során a helyi hatóságok és intézményvezetők koszorúkat helyeztek el a Mihai Viteazul szobornál. A sepsiszentgyörgyi ünnepséget nagyszámú rendfenntartó felügyelte, semmilyen incidenst nem történt a hatóságok tájékoztatása szerint.
Antal Árpád: lépjenek fel szigorúan a szélsőségekkel szemben
Az elmúlt napokban Antal Árpád polgármester arra szólította fel a rendfenntartókat, hogy szigorúan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik az interetnikus és társadalmi békét. Rámutatott, hogy a helyi románsággal szembeni tiszteltből engedélyezték a felvonulást, azzal a feltétellel, hogy azonnal megszakítják a rendezvényt, ha rendbontás történik.
Ehhez csatlakozva a Kovászna megyei prefektúra is kiadott egy közleményt, amely szerint megtesznek minden lépést, hogy december 1-i rendezvényeknek ünnepi hangulata legyen, ezért szigorúan büntetnek minden nacionalista, szélsőséges cselekedetet.
A kormányhivatal közleménye is arra mutat rá, hogy a hatósági szigorra azért volt szükség, mert az elmúlt években, Románia nemzeti ünnepén Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is rendszeresek voltak nacionalista, szélsőséges incidensek.
A sepsiszentgyörgyi zászló titokzatos eltűnése
Sepsiszentgyörgyön egyébként a román nemzeti ünnepet megelőzően, hétfőn történt egy zászlós incidens. Mint arról beszámoltunk, hétfőn hajnalra a sepsiszentgyörgyi Állomás negyedi ismeretlen katona szobra mellől eltűnt a román nemzeti lobogó, és Ioan Popa megyei rendőrparancsnok állítása szerint helyébe egy székely zászlót vontak fel.
A rendőrparancsnok szerint a zászlós incidens hétfőn reggel 6.30 és 7 óra között történhetett az őrségváltáskor, ezért nem látták az elkövetőket. A rendőrség azonban a nyomozás biztonságára hivatkozva nem kíván részleteket közölni az ügy kapcsán.
A román zászló eltűnését egyébként Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki szerint Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval.
Érdeklődésünkre egy rendőrségi szakértő rámutatott, hogy még nem került nyilvánosságra olyan fotó, amely a rendőrparancsnok állítását bizonyítaná, és szemtanúk se szólaltak meg annak ellenére, hogy a zászló egy olyan helyről tűnt el, amelyet toronytömbházak vesznek körbe és több ezer személy lakik a környéken. A rendőrségi szakértő szerint hosszas procedúra egy zászló bevonása és egy új lobogó kitűzése.
Antal Árpád polgármester szerint egyértelmű provokáció történt, kérdés az, hogy melyik oldalról, ezért felszólította a hatóságokat, hogy mihamarabb azonosítsák és vonják felelősségre az elkövetőket. A sepsiszentgyörgyi polgármester ugyanakkor elítéli a zászlós incidenst.
Az ügyben határozottan fogalmaz a sepsiszentgyörgyi Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, helyi tanácstag Mădălin Guruianu, aki közleményében rámutat: az eset egy tömbházakkal körülvett, rendkívül forgalmas útkereszteződésben történt, ezért nehezen elképzelhető, hogy valaki zavartalanul leemeli a román nemzeti lobogót és székely zászlót tűz a helyébe.
Guruianu provokációnak minősíti az esetet, és felszólítja a nyomozó hatóságokat, hogy mihamarabb állítsák elő és vonják felelősségre az elkövetőeket, ellenkező esetben, véleménye szerint meneszteni kellene a rendőrség és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) helyi vezetőit.
Kovács Zsolt
maszol.ro

A „merényletkísérlet” a román sajtó tükrében
Többnyire tárgyilagos vagy ironikus hangnemben számolt be a hazai sajtó arról az ügyészségi bejelentésről, amely szerint egy kézdivásárhelyi férfi házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnepen, de olyanok is akadtak, akiknek kapóra jött az ügy, hogy magyarellenességüknek ismét hangot adhassanak.
Az Adevărulban Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben írja, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában”, Kovászna megyében. A szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a ködösítés minden december elsején és március 15-én”, mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagy magyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas” – jegyzi meg. A Digi 24 hírtelevízió műsorában Cristian Tudor Popescu közismert publicista megjegyezte, mosolyra késztette, hogy a gyanúsítottat már akkor figyelték, amikor megfordult a fejében a merénylet gondolata, mert a gonosztevők minden lépését előre látó „éber hatóságokról” szóló történet az 1989 előtti Securitate-filmekre emlékezteti, amelyekben a kémeknek nem volt semmi esélyük. Ettől függetlenül a publicista szerint azt sem lehet kizárni, hogy valós fenyegetésről van szó. Az Evenimentul zileiben a Nekünk is vannak terroristáink című vezércikkében Dan Andronic egy sor kérdést fogalmazott meg, amelyek szerinte az összeesküvés-elméletekhez szokott emberekben óhatatlanul felmerülnek. Miért pont december elseje előestéjén kellett lecsapni a gyanúsítottra, ha már augusztus óta figyelték, kit akart a feltételezett magyar terrorista megsebesíteni a magyarok lakta Kézdivásárhelyen, és vajon nem teszik-e őt a magyar szeparatisták hősévé azáltal, hogy bíróság elé hurcolják? A cikkíró szerint sokan az RHSZ és a terrorelhárítás önfényező reklámfogásának tartják a székelyföldi rajtaütést, ugyanakkor leszögezi: a hatóságok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vegyék komolyan a „petárdás” fenyegetést. Egy blogbejegyzésben Moise Guran népszerű televíziós személyiség arról ír, hogy az RHSZ akciója a közvéleménynek szólt, mert a nagy sajtónyilvánosság nem segíti azt, hogy leleplezzék az „irredenta terroristának lefestett, az embereket pukkantókkal ijesztgető bolond” esetleges kapcsolatainak felderítését. A szerző attól tart, hogy ezzel a korrupció elleni harcról akarják valamilyen más irányba elterelni a figyelmet, pedig szerinte az ország biztonsága szempontjából továbbra is az a legfontosabb, hogy vezetőit ne lehessen megvásárolni. A covasnamedia.ro honlapon Dumitru Manolăchescu A magyarok agresszivitása és a HarKov-i terrorizmus című cikkében azt állítja, a magyarok természetükből adódóan sokkal agresszívebbek, mint a románok, és ezt az agresszivitást gyakorlatilag bármilyen körülmény előhívhatja belőlük. A merényletügyhöz és a lecserélt román zászló ügyéhez hasonló agresszív gesztusok egy „frusztrált etnikum” sajátjai, mely igazságtalannak érzi a történelmet, a többségiek zászlóját, himnuszát, nyelvét és hagyományait. Cikkében felidézi a Mihai Viteazul-szobor felrobbantásának harminc évvel ezelőtti kísérletét is, amikor egy gyermek életét vesztette az időben észre nem vett robbanóeszköz miatt. Azt állítja, a magyar radikalizmus már a kommunizmus idején is létezett, ma is dolgozik, és a felelőtlen magyar politikai osztály tartja fenn és támogatja. Végül az iszlamista terrorizmussal is összefüggésbe hozza az ügyet, rámutatva, hogy a magyar fanatikusok Romániában a magyar kormány támogatásával ugyanazt megtehetik, mint a franciaországi, angliai, spanyolországi vagy amerikai iszlamisták.
Ugyancsak az Evenimentul zileiben Malin Bot a szélsőséges székelyföldi, romániai és moldovai csoportosulások orosz kapcsolatairól ír, felvetve, hogy a mesterségesen fenntartott gazdasági erőforráshiány és a nacionalista indulatok gerjesztése szorosan összefügg egymással. Hargita és Kovászna megyéből azért is hiányoznak a nagybefektetők, mert a szélsőséges nézeteket valló politikusok hemzsegnek a környéken, és az ilyesmi instabilitást jelent – véli. két blogbejegyzést is szentelt a témának Lucian Mîndruţă, a december 1-jeiben – amikor a közlemények kész tényként tálalták a merényletkísérletet – nyílt levélben fordult azokhoz a magyarokhoz, akik nem akarnak bombát robbantani. „Kérdezem és remélem, megértitek, egy robbantás Erdély szívében nem Romániát robbantja föl, hanem a mi életünket és a tiéteket, mindannyiunkét.” December 2-án már ironikusan fogalmaz, megállapítja, a mi terroristáink nem állnak a helyzet magaslatán, ezért szükséges néhány változtatás a terrorizmusoktatásban: túl sokat foglalkoznak a petárdákkal és csillagszórókkal, a tömegpusztító fegyverek órákról pedig a diákok meglógnak, s ahelyett airsoftra mennek. „Ha az ügy kapcsán csupán annyi igaz, hogy néhány frájer arról beszélgetett, hogy fel akarnak robbantani minket (ismerek jó pár románt, aki ezt naponta háromszor mondja el a bukaresti forgalomban), ha nincsen bizonyíték, azaz egy összeszerelt bomba a hozzá való detonátorral, akkor problémás az ügy, mind a kommunikáció, mind a hitelesség szempontjából” – írja.
A RFI Romania Frunda Györgyöt szólaltatja meg, aki szerint a legrosszabb esetben is csupán arról lehet szó, hogy a fiatalembernek szándékában állt bombát robbantani, nem pedig arról, hogy elkészítette azt, és megpróbálta felrobbantani, ezért ez a felduzzasztott ügy rosszat tesz a román–magyar viszonynak, az RMDSZ és a többi párt viszonyának, és a Románia és Magyarország közti viszonynak is. Égetően fontos minél hamarabb eljárni az ügyben, a közvélemény számára pedig a bizonyítékokat világosan be kell mutatni – szögezte le Frunda.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rommagyar terrorizmus
Kétlem, hogy az idegileg elég viharvertnek tűnő hatvannégy vármegyés kettős állampolgár bombát akart volna robbantani Kézdivásárhelyen a román nemzeti ünnep alkalmából. Elsősorban nem hiszem el, hogy volt igazi bombája. Ahogy a Mikszáth-anekdotában is ezer oka van annak, hogy nem harangoznak, de a legfőbb az, hogy nincs harang – és akkor már a többi okot nem is kellene sorolni. Ez esetben fontos a többi ok is.
Másodsorban azért kétlem, mert bármennyire buggyant, egyetlen terrorista sem az övéit akarja felrobbantani: miért tett volna kárt a fészbukon rejtőző, titokzatosságát ott őrző B. I. A. a túlnyomóan magyar, békés lakosság körében? (Romániában Székelyudvarhely után Kézdivásárhelyen a legnagyobb a magyarok aránya az összlakosságon belül.) Harmadsorban a biztonsági szolgálat maga jelentette be, hogy hónapok óta megfigyelés alatt tartja a bamba „fenevadat”... És hagyták érlelődni a bűnös szándékot? Hát ez így működik? (Így működ a működ?) Meg hogyan jöttek rá, hogy pont aznap akart robbantani? Be volt állítva, ketyegett nekije a digitális hórája, mint a filmekben? Eszembe villan a rettenetes fegyver és bűnjel, amit 1990-ben a bányászinvázió talált a parasztpárt székházában: egy iszonyatos fénymásoló képében. Lehet, hogy most a szolgálatok egy játékszeren ütöttek rajta. Vízipisztoly, szexbomba... Ilyen terrorista – ilyen szolgálatok. Bőgjünk vagy röhögjünk? Az sem semmi, hogy egy arab (Omar Hajszám) után most már nekünk, magyaroknak/székelyeknek is van egy házi, hordozható terroristánk.Veszélyesen élünk, na.
De a fő kérdés nem ez. Hanem, miként a gyönyörszerzés esetében is: az időzítés. Miért pont a nemzeti ünnepen ütnek rajta az élesen követett sakktáblás vármegyén? Ugyanez a „miért pont most?” érvényes a nemzeti zászló „titokzatos eltűnésére” Sepsiszentgyörgyön. Véleményem szerint a provokáció ott sem egyéb bűnbakgyártó diverziónál. Persze annál inkább a végére kell járni.
Természetesen lehet, hogy a hatvannégy vármegyés csakugyan forgatott valamilyen „akciót” fejében, sőt az is előfordulhat, hogy törvényt sértett. De a korrupcióellenes vagy terrorelhárításos lerohanásokra emlékeztető ünnepi erődemonstráció időzítésének üzenete más. 1. Éberek vagyunk, harci készenlétben vagyunk, mindenen rajta vagyunk, „nimic nu ne scapă”. 2. Nem vagyunk szívbajosak politikai ügyet csinálni bármiből, amiből csak lehet. Veszélyes manipulációval a magyarok ellen tüzelni a románokat. (A hibás általánosítás megbízhatóan működik: a migránsok is ugye mind terroristák, miért ne lehetnének azok a magyarok is? – noha a mi tüntetéseink módját, hevességét össze sem lehet hasonlítani például a fővárosi megmozdulásokéval.) Megbélyegezni a román köztudatban a magyarokat. Végül és legfőképpen ellehetetleníteni a helyi önkormányzatot, általában a romániai magyar politikai képviseletet. Ahhoz, hogy ezt belássuk, nem is kell a kommentariátus pszichopata részének szennyét, elég a hangadó médiumok hisztériáját látni.
Két megjegyzés ide kívánkozik. 1. Nyilvánvalóan elítélendő minden – a magyarság nevében fellépő – revizionista, paramilitáris, szélsőséges szervezet és szervezkedés, mint ahogy a felelős magyar politikusok, „itt és ott”, a nagy füttykoncert kíséretében, nem is győzik határozottan elítélni. Erről elég ennyi. 2. Nem lehet elhallgatni a normális román hangokat, reagálásokat sem. Van, nem is kevés. Az egyik ilyen hangvételű érdekes poszt, amely egyébként nem tűnik „magyarbarátnak”, azt kérdezi felháborodva a BIA-ügy kapcsán, amelyet a SRI és a DIICOT „olcsó manipulációjának” nevez: „Mégis, mennyire tekintenek ezek hülyének minket?” A jelek szerint viszont ez a „hülyének tekintés” eléggé megalapozott, gondoljunk az olyanszerű hozzászólásokra, hogy „ezt a bevándorló nomád bandát (értsd: a magyar honfoglalókat) a sok terroristával a románoknak annak idején nem kellett volna beengedniük”, vagy az egyik román honatya idióta tételére, miszerint a fővárosi klubtűz a magyarok műve volt, céljaként Erdély elcsatolásával... Mint valami Viagrát, ezrek várják áhítozva, hogy bevegyék. Ahogy a világon milliók időtlen idők óta beveszik a kútmérgezéseket, BIA-torbágyokat és hasonlókat. Hogy bevegyék az ilyen madárijesztőket is, mint ez a „rommagyar terrorista”, önnön tudatos hiszékenységükön kívül nem illusztrálva egyebet, mint azt, hogy a tömeg mind könnyebben manipulálható.
A nyugtalanító kérdés azonban marad: cui prodest a nacionalista indulatok felkorbácsolása? És akkor azt kell mondanunk: 2015 december elsején tulajdonképpen az történt, ami egy ideje térségünkben mondhatni járványszerűen végbemegy. Aminek elsősorban mindig a – mindenféle – kisebbségek isszák meg a levét. A nemzetállami gyűlöletkeltés, megosztás és intolerancia tobzódása. A „biztonság” parancsának prioritása a szabadság rovására, a „készenlét hisztériája”. (Emlékezzünk vissza 1990 véres marosvásárhelyi márciusára! Vagy mélázzunk el azon, hogy milyen képzeteket kelt napjainkban a nemzeti ünnepek militarista körítése...)
Tudatosítani kell tehát, amíg nem késő: a ráció válsága, a reprimitivizáció, az általános fogalomzavar és a populizmus dagályának – de egyszersmind az új európaiság vajúdásának – körülményei közepette a nemzetállami modell veszélyes! Valamikor Magyarországnak, a magyar kormányzatnak Romániával szemben, teljesen jogosan, az volt a fő kifogása, hogy nemzetállami alapon elnyomja a magyarokat, intoleráns a mássággal, a kisebbségekkel szemben... Most ebben a nemzetállami irányban masíroz beteges lendülettel, konfrontatíve megosztva társadalmát, fittyet hányva – egybek mellett – a szolidáris nemzet eszméjének. Még egyszer: mindezeknek elsősorban mi, kettős túszságban vergődő romániai magyarok isszuk meg a levét!
Védekeznünk az ilyen és hasonló törekvések ellen csakis összefogással, demokratikus választói akaratnyilvánítással sikerülhet, vezető politikusainknak pedig – mint a mostani forró helyzetben ismételten tették – alapelveink következetes hangoztatásával: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség mindig a parlamentáris demokrácia eszközrendszerét, a politikai párbeszédet tartotta és tartja az egyetlen törvényes és járható útnak.”
A hatóságok pedig tegyék a dolgukat. Törvényesen, igazságosan – áttetszőséggel ahogyan Románia technokrata miniszterelnöke is mondta.
Ui. A téma komolyságára való tekintettel kérem a hozzászólókat, ne essünk magunk is a gyűlölet és az irracionalizmus csapdájába, mellőzzük a szélsőséges és harsány véleményeket, válaszokat, megnyilvánulásokat.
Ágoston Hugó
maszol.ro

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egyházfélők
Talán még 48 órára sem maradtak templomépítési támogatás nélkül az egyházak – vagyis mondjuk ki őszintén, az ortodox egyház –, a kormány máris visszavonulót fújt.
Hogy mi állhat amögött, hogy a Dacian Cioloş vezette szakértői kabinet egyik nap még azt mondta, hogy az egyházak is próbáljanak európai uniós pénzeket szerezni maguknak az építkezésre, alig másfél nap múlva viszont egyetlen telefonbeszélgetés a pátriárkával elég volt ahhoz, hogy mégis jusson pénz erre a célra, talán soha nem fogjuk megtudni. Sejtéseink azonban vannak.
Közép-Kelet-Európában egyetlen egyház sem mondhatja el annyira magáról, hogy „királycsináló", mint az ortodoxok, nyílt titok immár, hogy a pópa a választás napján elég sok – főként vidéki – településen buzdítja úgy voksolásra a híveket, hogy a félreértés elkerülése végett azt is konkrétan megjelöli, hogy hova kell ütni a pecsétet.
Bátor lépésnek tekintettük a szakértői kormány részéről, hogy meg merte lépni: lefarag az egyházak támogatásából, ugyanakkor azt mondtuk, könnyű nekik ezt megtenni, mivel nem pártemberek, és egyelőre úgy néz ki, hogy nem is igen akarják egyéves mandátumuk után pártszínekben folytatni a kormányzást.
Azonban minden jel arra mutat, hogy a kabinet mögött álló politikai erők – immár nem beszélhetünk többségről és ellenzékről, a Cioloş-kormány pedig elég széles körű elfogadottságnak örvend – is beszólhattak, hogy nem oda, Buda, épp csak az hiányzik, hogy az ortodox egyház megorroljon rájuk, hiszen nekik meg kell szavazniuk a költségvetést.
Ugyanakkor az ortodox egyháztól sem állnak távol az olyan praktikák, hogy beleszóljanak a döntéshozók munkájába, igaz a színfalak előtt azt mondták, rendben, tartsák meg a pénzt, sőt adót is fizetnek, csak kapják vissza elkobzott vagyonukat. Sajnos ezúttal sem így történik, pedig ez lenne igazságos. A magyar történelmi felekezetek számára is. A mindenkori hatalomnak pedig csak az egyházak egészségügyi, szociális és oktatási tevékenységét kellene támogatnia, a többit ki tudnák gazdálkodni.
De 2015 végének Romániájában úgy tűnik, hogy a politikum inkább egyház-, mint istenfélő.
Bálint Eszte
Krónika (Kolozsvár)

Regionális honismereti találkozó
Immáron hagyományszámba megy, hogy minden év decemberében megrendezzék a Regionális Honismereti Találkozót, amelynek keretében a régió helytörténészei egymást kölcsönösen informáló összejövetelen számolnak be utóbbi időben végzett tevékenységükről, terveikről, javaslataikról, akár a közös munkát is előrevetítő elképzeléseikről. Az ilyen összejövetelekre eddig minden alkalommal Szegeden került sor, tavaly azonban felmerült, hogy máshol is meg lehetne azokat szervezni – ekkor javasolta Matekovits Mihály Aradot, aki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnökeként főszervezője is lett találkozónak.
Idén valóban Arad – közelebbről a Csiky Gergely Főgimnázium és igazgatója, Hadnagy Éva – volt az esemény vendéglátója.
A december 4-én délután a líceum tanári szobájában tartott összejövetelen jelen voltak a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület (CSMHE) és tagszervezetei, az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Dugonics András Alapítvány tagjai, Temes és Arad megyei helytörténészek.
A vendégeket és megjelenteket Matekovits Mihály, Bognár Levente aradi alpolgármester, Hadnagy Éva igazgató, Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes, leendő RMPSZ megyei elnök és Páll Lászlóné Szabó Zsuzsanna, a CSMHE elnöke köszöntötte. (Pellegrini Miklós egyebek közt elmondta, hogy Arad megyében 15 településen folyik magyar nyelvű oktatás.)
A köszöntők után több résztvevő – Balla Tamás, a Temesvári Bartók Béla Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanára, dr. Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója, Endrész Erzsébet, a Kiszombori Kiss Mária Honismereti kör képviselője, Gergelyné Bodó Mária, a CSMHE és az Anyanyelvápolók Szövetsége, Kiss-Pataki Adél a temesvári Bartók líceum részéről, Puskel Péter aradi helytörténész, Szanka József a Szegedi Meritum Kulturális és Művelődési Egyesület, Szatmári Sándor, Urbancsok Zsolt a Szirbik Miklós Egyesület és a Dr. Kecskeméti Ármin Egyesület (Makó) képviseletében, Olasz Angéla, Jámbor Ilona és dr. Muntean Raul Tibor aradi helytörténészek szóltak aktuális kérdésekről. A beszélgetés moderátora Károlyi Attila tanár, a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium aligazgatója volt.
A félnapos, eredményes találkozó a Szabadság-szobor előtti tisztelgéssel zárult, majd az aradi RMPSZ vacsorán látta vendégül a résztvevőket.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Korszerű oktatási segédeszközök a Szórvány Alapítványtól
A Temesvári Szórvány Alapítvány székházában december 7-én, hétfőn adták át az Alapítvány által meghirdetett és felajánlott számítástechnikai eszközöket, az ezeket igénylő Arad és Temes megyei oktatási intézmények képviselőinek. Korszerű oktatási segédeszközöket – laptopokat, asztali számítógépeket és multifunkcionális nyomtatókat – a temesvári 12-es számú Óvodának, az Ötvösdi Iskolának (Temes megye), valamint a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskolának és a Vadászi Iskolának adományozta a Szórvány Alapítvány.
A számítástechnikai eszközök ünnepélyes átadásán részt vett Valdman Kinga és Kovács Katalin (Szórvány Alapítvány), Bereczki Klára óvónő (temesvári 12-es Óvoda), Patik Izabella (az Ötvösdi Iskola képviseletében), Bálint Enikő, a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskola igazgatója és Szabó Beáta tanítónő (Vadászi Iskola). A 12-es Óvoda egy laptopot, az Ötvösdi Iskola egy asztali számítógépet, a Zimándújfalusi Móra Ferenc Általános Iskola egy laptopot, a Vadászi Iskola pedig egy asztali számítógépet és egy nyomtatót kapott a Szórvány Alapítványtól. Az Arad és Temes megyei pedagógusok elmondták: a korszerű számítástechnikai eszközök nélkül ma már elképzelhetetlen a tanítás. „Az adományba kapott laptopot az iskolánk pedagógusai közösen fogják használni – mondta Bálint Enikő, a zimándújfalusi iskola igazgatója – a tanárok a laptopot beviszik az óráikra és filmeket vetítenek, virtuális múzeumlátogatást tesznek a diákokkal vagy zenét hallgatnak”. Hasonló célokra használja fel a laptopot Bereczki Klára óvónő a temesvári 12-es Óvodában.
„Ezeket a számítástechnikai eszközöket különböző pályázatok keretében szereztük be – nyilatkozta Valdman Kinga, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere –, úgy döntöttünk, hogy Arad és Temes megyei oktatási intézményeinek adományozzuk őket, ily módon is támogatva az oktatási infrastruktúra bővítését a szórványtelepüléseken. Két laptopot, két asztali számítógépet és két multifunkcionális nyomtatót hirdettünk meg és ajánlottunk fel, közülük öt számítástechnikai eszköz talált gazdára. Beérkezett még egy igénylés a Temesvári Magyar Diákszervezettől is. Ők kivetítőt és laptopot igényeltek, de projektorral nem rendelkeztünk, a laptopok esetében pedig az oktatási intézmények előnyt élveztek.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatódik a felújítás a csíkszeredai Sapientián
Számos külső és belső felújítást végeztek idén a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai épületén, a renoválásokat jövőre is folytatnák.
A magyar kormánytól kapott kétmillió eurós támogatásnak köszönhetően 2015-ben többek között befejezték a létesítmény hőszigetelését az első szinttől a hatodikig, elkészült szerkezetileg az épületbe tervezett planetárium, és számos belső felújítást is végrehajtottak.
„Jövő évben szeretnénk a bentlakási szinten lévő kis konyhákat, illetve az egyetemi étkezde konyháját is felújíttatni, emellett 2016 nyarán a földszinti részt és az első emeletet is renoválnánk, ha megkapjuk a támogatást, amire számítunk” – közölte megkeresésünkre Makó Zoltán dékán. Hozzátette, hogy tervben volt még az alagsor egy részének klubhelyiséggé való átalakítása az egyetemisták számára, de a bukaresti Colectiv klubban történt tragédia után elvetették az ötletet, mivel az alagsorban nincsenek kiépítve a menekülő-útvonalak.
A dékán arról is beszámolt, hogy ugyan a planetárium szerkezetileg elkészült, viszont a beüzemeléséhez még hiányoznak egyes kellékek. „A kupolát, a háromdimenziós technológiájú kivetítőgépet és egyéb berendezéseket kell még beszereznünk. Mivel az ilyen típusú kupolákat nanotechnológiával készítik el, a kialakíttatásához 200 ezer euróra lenne szükség, ezt pályázati úton szeretnénk megszerezni. Olyan pályázatra várunk, ahol a tudománynépszerűsítés a fő cél. Bízok benne, hogy ez már jövő év folyamán megvalósulhat” – fejtette ki Makó.
Rámutatott, ha megépül a planetárium, ebben a csillagászati mozgóképek mellett más tudományos jellegű filmek vetítésére is sor kerülhet, és az egyetem hallgatóin kívül ez a nagyközönség előtt is nyitva áll majd.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

Akadozik a csángómagyar oktatási program – a helyszínen jártunk
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) optimista éves jelentéseivel ellentétben akadozik a magyar állami támogatással működtetett Moldvai Csángómagyar Oktatási Program. Már van olyan helyszín, ahol megszűnt az éveken keresztül működő magyar oktatás Csángóföldön, több településen pedig a megfelelő helyiség hiánya akadályozza az iskolán kívüli magyarnyelv-tanítást. Indult azonban magyar nyelvoktatás olyan faluban is, ahol pár évvel korábban ez még elképzelhetetlennek tűnt. A helyszínen jártunk.
Az RMPSZ a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának november 23-án tartott ülésén bemutatott jelentése szerint az oktatási program az idei tanévben már szinte mindenhol a román tannyelvű intézetekben, ennek már szerves, vagy még csak most megfoganó, megtűrt részeként működik Csángóföldön. „Az iskolai magyar anyanyelv oktatásának beindítására Ferdinándújfalu, valamint Bahána, Szitás és Újfalu községekben még nem nyílt meg a lehetőség, így ezeken az oktatási helyszíneken továbbra is délutáni foglalkozások keretében sajátítják el a gyermekek a helyi dialektus beszélt és írott formáját” – olvasható a dokumentumban.
Ezzel szemben a helyszíni tapasztalatok már mást mutatnak: Ferdinándújfaluban az idei tanévben gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvoktatás. Az iskolába még nem sikerült bevinni a magyar órákat, sőt a faluban már az iskolán kívüli magyar nyelvoktatás sem működik. Bahánán sem iskolai, sem délutáni magyar oktatás nincs, a gyerekeknek a harmadik faluig kell gyalogolni, ha az iskola utáni magyar órákon részt akarnak venni.
Az idén már többször is cserélődtek az oktatók Dioszénen – ahol emiatt az idei tanévben december elejéig gyakorlatilag alig volt magyartanítás. Egyelőre az iskolai heti néhány órára hagyatkoznak Nagypatakon is, itt ugyanis máig nem találtak megfelelő ingatlant a délutáni magyar oktatásnak, amire a gyerekeknek a szomszédos faluba kell járniuk. Folyamatos gondot jelent az oktatók fluktuációja, de sok helyen az állami hivatalok is igyekeznek akadályozni a magyar nyelv tanítását.
Ezek a problémák az oktatás minőségére is kihatnak. Akadnak helyszínek, ahol alaposan megcsappant a magyar oktatásra járó gyerekek száma. Ez azonban az egész programot jellemzi, a növekvő támogatások és egyre több oktatási helyszín ellenére a gyerekek létszáma az utóbbi években jelentősen csökkent.
Ferdinándújfalu: iskolában még nem, iskolán kívül már nem tanulnak magyarul
Idén már nem indult a gyerekek délutáni elfoglaltságával egybekötött magyar nyelvtanítás a Bákó melletti Ferdinándfaluban (a község román neve Nicolae Bălcescu). A tanítás itt egy iskolához közeli, jó állapotban levő emeletes ingatlanban zajlott éveken keresztül, amit 300 lejért bérelt az RMPSZ egy helyi lakostól. A nevét elmondani nem akaró tulajdonos szerint az ingatlanját bérlő oktató már hónapok óta elutazott, de a lakást még mindig nem tudja ismét birtokba venni az ott maradt felszerelést és a bútorzat miatt.
Emellett egyhavi bérrel és ugyancsak egyhavi költséggel el is vannak maradva, amit a tulajdonos szeretne megkapni, de azt sem tudja, kihez forduljon. „Már a tavaly fel akartam bontani a bérleti szerződést, de a tanító nagyon kért, hogy hagyjam még egy évet, utána úgyis hazautazik. Iskolakezdés után ki kellett írnom a kapura, hogy nincs már magyar oktatás, mivel folyamatosan jöttek a gyerekek” – magyarázta az elmaradt lakbér miatt meglehetősen ingerült hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az utcára és felgyújtja a nála maradt felszerelést, ha nem kapja meg a pénzét, és nem veheti ismét birtokba ingatlanját.
Az oktatás helyszínének ügye itt annak ellenére nem rendeződött, hogy a helybéliek közül sokan járatnák a korábban negyvennél több gyereket is foglalkoztató magyar oktatásra a gyereküket. A diákok magyar nyelvtudása elégé eltérő, a falut jól ismerők szerint van ugyan olyan gyerek, aki szépen beszél magyarul, de nagyon sokan gyakorlatilag csak köszönni tudnak.
Egy csángó nyelvjárásban beszélő helybéli férfi 12 éves kislánya évek óta járt az oktatásra és tovább is tanulna – ha volna hol. A kislány elmondása szerint szinte mindennap jártak az oktatásra, de magyarul sokat nem tanult. „Küldeném a fiam, mert így nem csak a megfelelő délutáni programja van biztosítva, hanem magyarul is megtanulhat, ami majd hasznára lehet” – mondja egy másik helybéli férfi, aki hozzá is teszi: maga ugyan ortodox vallású, de jónak tartja a magyartanítást, annak ellenére, hogy már a rendőrségtől többször is megkeresték. A hatóságok arra kérték, folyamatosan tájékoztatassa őket is arról, ami a magyar tanításon történik.
Dioszén – kimaradnak a gyerekek a gyakori oktatócsere miatt
Problémásan indult az iskolakezdés Dioszénen is. Itt már az iskolában anyanyelvként is tanítják heti néhány órában a magyar nyelvet, azonban a nyelvtanítás és a hagyományápolás legfontosabb részét kitevő délutáni oktatást idén csak decemberben tudták elkezdeni. A helységben 2002-től volt magyar oktatás, az órákra annyi gyerek járt, hogy folyamatosan két tanárra volt szükség.
A múlt tanévet már új oktatóval kezdték a diákok, az idei tanévben pedig ismét új pedagógust kellett megismerni, mivel a korábban kinevezett személy nem vállalta többet a tanítást. Az új oktatónak sem volt nagyobb sikere, pár héttel az tanítás megkezdése után már betegszabadságra hivatkozva hazautazott, onnan üzenve, hogy nem szeretne visszajönni. A magyar oktatás így egy hónapig szünetelt, míg néhány napja két székelyföldi tanító költözött be az elfogadható körülményeket nem biztosító, magyar házként ismert ingatlanba.
Az oktatók folyamatos cserélődése az oktatási programra is rányomja a bélyegét. Az új tanárokat fogadó 29 éves Bálint mondta el: a tavalyi tanítócserét követően már kevesebb gyerek jött a magyar órákra, ez a szám még jobban lecsökkent, miután az alig pár hetet maradó tanár vette át a tanítást. Mindezek következtében a korábbi 120-as gyereklétszám körülbelül felére csökkent.
Az új oktatóknak azonban örülnek a gyerekek. Alig pár nappal az érkezésük után már kórusban kiabálták a kapuban: „Tónitónéééniiii!”. A Gyergyóalfaluból érkezett Nagy Annamária pedig „Gyertek be, gyertek be” felkiáltással boldogan szaladt ki, és terelte be a 10-14 éves lányokat a még csomagokkal tele nagyszobán keresztül a belső, egyelőre még hűvös helyiségbe, ahol máris leült velük foglalkozni.
A két tanítón látszik a lelkesedés, pedig a körülmények ezt nem teszik indokolttá. Diószéni életük azzal kezdték, hogy első éjszaka szinte megfulladtak a fatüzelésű kályhából kiáramlott füstben. Ezt másnap egy helybéli kitisztította ugyan, de az elhanyagolt helyiség sürgős és alapos felújítást igényel. Ráadásul fürdőszoba sincs, az oktatók lakhatása mellett a délutáni tanításnak is helyet biztosító ház tulajdonosa nem egyezett bele, hogy akár egy kisebb fürdő költségeit apránként leszámolja a 300 lejes házbérből.
A lakbért minden esetben abból a 700 lejből kell fedezni, amit az RMPSZ oktatási helyszínenként biztosít. Habár a legtöbb helyen alig 300 lej körüli összegekről van szó, a 700 lejes keret meglehetősen szűknek bizonyul. Ebből ugyanis a lakbéren kívül a különböző költségeket is fizetni kell, mint áramfogyasztás és a tűzifa, e mellett pedig a gyerekek foglalkoztatásához szükséges kellékeket is meg kell vásárolni.
Rejtély, hogy a téli időszakban ezt ki miként gazdálkodja ki, hiszen a 300 lejes havi bér és az egy szekérnyi, 450-500 lejbe kerülő tűzifa megvásárlásával már ki is futottak a rendelkezésükre álló keretből. Ennyi tűzifa azonban minden téli hónapban szükséges, mivel a tanítási helyiséget és a tanár többnyire egyszobás lakását is ki kell fűteni. „Hogy gazdálkodunk ebből? Azt még nem tudjuk, de valahogy megoldjuk” – mondta bizakodva a másik oktató, a Gyergyóból érkezett Ugron József.
Nagypatak: nincs pénz, nincs iskolán kívüli magyar nyelvoktatás
Rendkívül lecsökkent a gyerekek létszáma az elmúlt években Nagypatakon is. A Maszolnak nyilatkozó oktatók szerint itt a szülők sorra vették ki a magyar oktatásról a gyerekeket, egyebek között az egyik oktató meglehetősen problémás viselkedése miatt. A tavaly ide érkező tanítónő alig 13 gyerekkel vette át a tanítást, ezt a számot sikerült húszra feltornásznia.
Nincs megoldva azonban a délutáni oktatás ügye. A korábban bérelt és időközben felmondott ingatlan helyébe ugyanis nem találtak újat, a tanítónőnek szállást biztosító gazda pedig már nem szeretné az oktatási tevékenységnek is átengedni az ingatlanját. Habár az új tanítónő az iskola mellett igyekszik minél több közös tevékenységet szervezni, az iskolán kívüli magyar oktatás Nagypatakon gyakorlatilag felszámolódott. A délutáni magyar foglalkoztatásra járni kívánó gyerekeknek nincs más választásuk, mint a közvetlen közel fekvő Forrófalvára menni, ahol Antal János foglalkozik velük. A népművelőként alkalmazott férfi eseményeket, kirándulásokat szervez, helyi hagyományokat oktat, a hozzá járóktól azonban elvárja, hogy aktívan vegyenek részt a foglalkozásokon, ezért akik nem teljesítettek, azokat eltanácsolta.
A forrófalvi férfi a nagypataki gyerekek sorsát is szívén viseli, ennek érdekében ott is bérelni akar egy ingatlant – erre azonban nincs pénz. Mint mondta, az RMPSZ nem tudja vállalni még egy lakás bérlésének költségeit. „Ház van elég, pénz azonban annál kevesebb. Legalább 400 lejre van szükség havonta ingatlanbérlésre. Abban reménykedem, hogy ezt a pénzt a saját kulturális egyesületem pályázatával elő tudjuk teremteni” – magyarázta Antal János. Megtudtuk, hogy Nagypatakról egyre többen járnának hozzá, s habár a két falu meglehetősen közel van egymáshoz, egy gyereknek ez mégis nagy távolságot jelent, télen pedig már el sem engedik a szülők, csak ha haza is tudja kísérni.
Bahána: messze még a magyar iskola
Bahánán sem rózsás a helyzet. A gyerekek iskolába is a szomszédos településre, Szitásra járnak – magyar oktatás azonban még nincs ebben a tanintézményben. Az iskolán kívüli magyar tanításra ugyanakkor még egy faluval távolabb, Újfaluig kell elgyalogolniuk. Ezek a települések közvetlenül egymás mellett vannak, ez mégis 20-30 perces mindennapos gyaloglást jelent, télen pedig rendszeresen a sötétben kell megtenni ezt a távot.
Bahánán a korábbi években működött a helyszíni magyar oktatás, de a bérelt ingatlant felmondták, újat pedig máig nem találtak. Az RMPSZ a polgármesteri hivatalt felkérte ugyan, hogy az óvoda épületében termet biztosítson a magyar nyelv tanításának, választ azonban még nem kaptak erre.
A helybéliek legfőbb kifogása a magyar oktatás kapcsán az, hogy a gyerekeknek a harmadik faluba kell gyalogolniuk, ha az iskolán kívüli magyar tanításon akarnak részt venni. „Messze van. Most még nincs hó, de amikor az is lesz … elmegy reggel és este hat után jön haza” - sorolta a kifogásait Lăcătuș Ionela, akinek egyik lánya mindezek ellenére jár a magyar oktatásra. Kisebbik fiát is küldené, de csak abban az esetben, ha a faluban újraindítanák a tanítást.
Hasonlóan érvelt Imre Agneza, akinek hat gyereke közül csak egyik jár a magyar órákra. „A kisebbek is be vannak íratva, mert azt mondták, hogy itt is csinálnak magyar iskolát, de még semmi nincs” – mondta. Hozzátette: „így nem tudom küldeni, mert messze van. Sok neki, hogy a harmadik faluba elmenjen.”
Folyamatos az oktatók fluktuációja és csökken a gyereklétszám
AZ RMPSZ a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának november23-i ülésén ismertetett összesítése szerint 2012-ben – amikor átvette a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől az oktatási program irányítását – 25 helyszínen zajlott magyar oktatás, összesen 42 oktatóval. Mindegyik helyszínen volt iskolán kívüli, ugyanakkor 18-ban iskolai oktatás is. Az idei tanévre az oktatási helyszínek száma 28-ra, az oktatók száma pedig 46-ra emelkedett.
Ezeken a helyszíneken van iskolán kívüli oktatás, ugyanakkor 24-ben iskolai magyartanítás is. 2012-ben a csángómagyar oktatási programra 85,6 millió forintot költő RMPSZ-nek a költségvetése is emelkedett: 2015-ben már 127,3 millió forintból gazdálkodhatott. Az évről évre növekvő költségvetés és a lejelentett iskolai helyszínek emelkedő száma ellenére feltűnő, hogy a foglalkoztatott gyerekek száma a 2012-es adatként feltüntetett „közel 2200” gyerekről a 2015/2016-os tanévre 1658-ra csökkent – ebből 1187 van beiratkozva az iskolai magyar oktatásba.
A jelentés három kategóriába sorolja az oktatási helyszíneket a lakhatási és az oktatási feltételek szerint. E szerint „megfelelő körülmények” között alig tíz helyszínen zajlik az oktatás, „elfogadható körülmények” tizenegy, „szerény körülmények”pedig kilenc helyszínt jellemeznek. Hogy érteni lehessen, mit jelentenek ezek a besorolások, az RMPSZ megmagyarázta: „ha a víz már be van vezetve, elfogadható körülmények közé soroltuk az ingatlant”.
Az RMPSZ reménykedik abban, hogy a továbbiakban nem az oktatók eddigi folyamatos fluktuációja fogja a legsúlyosabb problémát jelenteni. „A jelenlegi finanszírozás motiválja az oktatókat a hosszú távú maradásra és nem csak szorgalmazza, hanem lehetőséget is ad a közösségbe való behonosodásra.” Mint írják: ez már szinte szórványstratégia, hisz nem kitelepíteni kell a közösséget, hanem behonosítani egy-egy közösségszervező pedagógust, aki igyekszik a szórvány jelenlegi állapotát megtartani, a jelenlegi nyelvi állapotokat megőrizni.
A szervezet sikerként könyveli el, hogy „Lujzikalagorban sikerült az iskolán kívüli tevékenységeket, foglalkozásokat is bevinni a helyi hivatalos szervek fennhatósága alá, a lujzikalagori magyar oktatást a romén tannyelvű iskolához tartozó, a polgármesteri hivataltól szerződéses viszony alapján birtokolt bérleményben bonyolítottuk”. Hasonló megoldással Magyarfaluban is sikerrel próbálkoztak, ugyanis mint mondják, a román állami iskola igazgatója könnyebben el tudja fogadni a magyar anyanyelvi órák bevezetését, amennyiben meggyőződik ennek reális igényéről és létjogosultságáról.
Márton Attila: el kell dönteni, mit vállalunk fel
Márton Attila, az oktatási program RMPSZ-es koordinátora a Maszolnak megerősítette: valóban az oktatók fluktuációja jelenti a legnagyobb problémát. „Jó volna, ha mindenhol olyan tanítónk volna, akik minden körülmények között megállják a helyüket, az oktatók azonban időnként cserélődnek” – jelentette ki.
A programkoordinátor Ferdinándújfalu kapcsán azt mondta: hét év után már elérkezett az idő, hogy a szülők kérjék az állami iskolától a magyar anyanyelvi oktatás beindítását. „Nem mondanám, hogy itt megszűnt a magyar oktatás, ezt az időszakot kivárásnak nevezném. Ferdinéndújfaluban ugyanis ma már nem egy külső nyomás miatt kell magyar nyelvet oktatni, hanem azért, mert a szülők is ezt szeretnék. Ezért most már nekik kell kérni annak bevezetését az állami iskolától” – fogalmazott.
Mint mondta: hét év elteltével a ferdinándújfalui gyerekek azt sem tudják elmondani magyarul, hogy hány évesek vagy mi a nevük. „El kell dönteni: akarják-e a szülők az iskolai magyar oktatást vagy pedig mindössze egy délutánra küldenék be a gyerekeket románul beszélgetni – utóbbit az RMPSZ nem vállalja fel” – szögezte le. Hozzátette: Bahánán a polgármesteri hivatal folyamatosan tologatja annak a kérésüknek a megtárgyalását, hogy a már nem működő állami iskola egyik termét adják ki a magyar oktatásnak, habár itt annyiban jobb a helyzet, hogy a szülők korábban kérték, hogy a közeli Szitáson működő iskolában beinduljon a magyar oktatás – azonban valakik „rábeszélésére” már többször is meggondolták magukat.
„Már tanárt is kinevezett ide a tanfelügyelőség, de mire az igazgató asztalára letettem a dokumentumot, a szülők visszavonták kérésüket” – mesélte Márton Attila, aki a reméli, hogy nemsokára ismét lesz elegendő igénylés a magyar nyelvet oktató pedagógus kinevezésére.
A programkoordinátor a dioszéni és nagypataki jelentős létszámcsökkentésre is kitért. Mint mondta, valóban érezhető a gyereklétszám csökkenése, azonban az adatok pontatlanok és elnagyoltak, ugyanis mielőtt átvették volna az oktatási programot, nem volt pontos kimutatás a gyerekek számáról. Ez magyarázza a hivatalos jelentésükből is kitűnő, mintegy 400 fős létszámcsökkenést is, mivel szerinte a 2012 évi 2200 gyerek lejelentése még pontatlan adatokra támaszkodik.
„Korábban karácsony előtt szokták összesíteni a gyerekeket, ekkor rendszerint sokan jártak a délutáni magyar oktatásra, de például februárban már sokkal kevesebben voltak” – magyarázta Márton. A programkoordinátor szerint az iskolai oktatás tekinthető a stabil alapnak, ha a gyereket oda beíratják, az már a tanulóban is felelősséget ébreszt. Ezért tehát a magyar nyelvnek az állami iskolában anyanyelvként való oktatására igyekeznek nagy hangsúlyt fektetni a következő évben is. Az iskolában zajló magyar tanításnak legitimitása és társadalmi elfogadottsága ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Ez emeli a program presztízsét is és elfogadottá teszi a magyar nyelvoktatás iránti igényt.
Lázár Lehel, Oborocea Mónika
maszol.ro

Tankó Gyula és a gyimesi szokásvilág
A gyimesfelsőloki Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi író egész életútját meghatározta a gyimesi csángók sajátos kultúrája. Beleszületett abba a szokásvilágba, amelyből később avatott ismerőként igyekezett minél többet meríteni, és megismertetni írásai, könyvei segítségével.
1939-ben született Gyimesfelsőlokon, édesapja kisbíró, apja bíró volt a „kis magyar világban”. „Az oroszok bevonulása után apám volt az első bíró, amíg néptanács alakult, akkor kitették, és elment erdésznek” – elevenítette fel. Alig két éves korában gyermektelen nagynénje és nagybátyja vette örökbe, ez volt a szokás, ha „gyakran jöttek a gyermekek” a családban, de a földet sem akarták idegen kézre juttatni.
„Nevelőapám arra is gondolt, hogy lesz mellette valaki, aki őt felváltja. Vakációimban segítettem nekik a mezőgazdaságban, de a tanítóim arra ösztökélték őket is, hogy adjanak tovább iskolába. Saját gyermeküknek tekintettek, és egész egyetemig iskoláztattak. A nevelőanyám, aki csak négy osztályt végzett, gyönyörűen olvasott fel, emlékszem most is a versekre. Akkor kezdtem én is olvasni, megszeretni a verseket, és ez elkísért mostanig” – emlékezett.
Mint elmondta, Gyimesközéplokon a háború után olyan tantestület volt, akik közül sokakat büntetésből helyezett oda a rendszer. Nevelőanyját – aki nem engedte, hogy pionír legyen, mert akkor, a koreai háború idején valahonnan úgy értesültek, hogy a koreai gyermekeket a nyakkendőjüknél fogva akasztják fel – egy alkalommal elhívták a pedagógiai tanács elé. „Győzködték, hogy engedje meg, legyek pionír. Anyám tiltakozott. Az igazgató azt mondta, ha nem egyezik bele, akkor megállapítjuk, hogy maga egy reakciós. Anyám összehúzta a szemöldökét, s azt válaszolta, az lehet, de én nem tudom, az mi. Mint később megtudtam, alig bírták ki nevetés nélkül, s mikor kiment, az egyik jelenlévő megjegyezte, na, igazgató kartárs, jól megijesztette” – mondta el.
A középiskola elvégzése után az első felvételi vizsgája nem sikerült, most azt mondja, „hála Istennek”, mert akkor a jogra készült. Következett a katonai szolgálat, és a szocializmusból való kiábrándulás. „Elvittek Bukarestbe, majd a Duna-deltába. Akkor láttam meg én, hogy mit jelent a proletárdiktatúra” – emlékezett a politikai foglyokkal való találkozásra, akik több kényszermunka-táborban vágták a nádat.
Hazajött, elhelyezkedett, Csíkszentmihályon kultúrigazgató lett, és közben tanított. „Így jutottam el a tanügybe, mert a régi tanáraim is biztattak. Elvégeztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola magyar-román szakát, majd Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetemen szereztem diplomát. Amikor államvizsgáztunk, jött az itteni főtanfelügyelő, Becze Antal, megkérdezte, a csíkiak közül ki szeretne haza menni tanítani – akkor még nem volt kényszerű elhelyezés. Azt monda nekem: fiúka, te jössz haza, én elintézem” – emlékezett. Legelőször a gyimesközéploki központi iskolában tanított, Hidegségre kinevezték iskolaigazgatónak, két év múlva pedig a központi iskola igazgatója lett. „Iskolát építettünk, és úgy kezdtük az építkezést, hogy senki sem tudott róla, az iskolánál mindenki segített, gyűjtöttek egy bizonyos összeget, egy építésztechnikus elkészítette a rajzot, és a tanácsot kész tények elé állítottuk, a pénzt is átadtuk. Akkor építették a középloki nagy bútorgyárat, onnan is kaptunk építkezési anyagot, a fát a szülők hozták, elkészült az iskola és hozzá a műhely. Utána megfenyegették az néptanácselnököt és engem is, hogy bezárnak, de 1975-ben ezt csak így lehetett megvalósítani” – elevenítette fel. Több mint negyven évet tanított, és közel harminc évig volt iskolaigazgató.
Tankó Gyula életét meghatározta a gyimesi szokásvilág, a tánc és az ének. „Én ebbe beleszülettem, mert úgy szervezték a közösséget, hogy mindene volt a tánc és a népdal. A szórakozás is erről szólt, ez megmaradt, és beleivódott a gyermekekbe. Nekünk külön mulatságot rendeztek, akár gyermeklakodalom, akár serketánc, minden olyan természetes volt, hogy nem kellett tanítani. Egy-két ember megmutatta, a lakodalomba is elvittek, a táncban is ott lehettünk. Ha jó szeme és ritmusérzéke volt valakinek, elsajátította azt, ha nem, a nagyobb testvérek tanították, még az istállóban is gyakorolták. Természetes volt, mint a népdalok éneklése is. Én közben szerelmese lettem a keserveseknek. Jött Kallós Zoltán bácsi, énekeltem neki, a táncokat végigfilmezték” – emlékezett.
Tankó Gyula szerint a több mint ötven keservesből fel lehet építeni az emberek sorsát. Néprajzi gyűjtéseinek alapját a megélt hagyományok jelentik. Írásaiban, köteteiben ez az egykor virágkorát élő szokásvilágot igyekezett felvillantani, amely, mint mondja, időközben lassan megváltozott, a táncok, énekek a mindennapokból felkerültek a színpadra. „Az én gyermekkoromban a tánc úgy kezdődött, hogy a zenész felült az őt megillető helyre, húzni kezdte a lassú magyarost, vagy ő vagy a felesége elkezdte az éneket, s akkor mindenki énekelt, és mindenki a saját sorsára gondolt azzal a keservessel, s ez egy közösséget összeölelt” – emlékezett.
Számos dolgozata, tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, könyveiben a gyimesi csángók életvitelét, szokásai örökítette meg, de gyűjtött népi humort, és társszerzője Gyimesközéplok monográfiájának is. Több alkalommal díjat nyert a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Néprajzi Múzeum, valamint intézmények néprajzi gyűjtő pályázatain.
A Kriza János Néprajzi Társaságnál került kapcsolatba Nagy Olga folklórkutatóval, aki – miután elolvasta első könyvét – azt írta róla, hogy látszik az, hogy nem idegen jött gyűjteni a vidékre, hanem a szerző magától kérdezi azt, amit leír. Legújabb, megjelenés előtt levő könyvében azt igyekszik bemutatni, hogy a régi táncok, énekek, szokások által meghatározott csángó életforma miképpen változott, alakult át. „Nagyon szerencsés korban születtem, akkor amikor még a csúcson volt mindez. Azt éltem meg, ahogy minden lassan kimarad, megváltozik, és a színpadra kerülnek a táncok, énekek. Ott is gyönyörűek, a világ csodálja, de tanítani kell. S nekünk nem kellett, mert belénk ivódott” – zárta a beszélgetést Tankó Gyula.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Újrajátszási kísérlet
December 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív.
A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót.
A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik.
Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem.
Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”.
De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu.
Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ.
Rédai Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hitélet – Törökvágási ajándék: vetítőrendszer a harmadikos kollégistáknak
Videoprojektort, vetítővásznat és kellékeit adományozta a Református Kollégium harmadik osztályának a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség. Képviselői – Bibza Gábor lelkipásztor-esperes, Cseh János gondnok és Darabont Eduárd presbiter – személyesen adták át ajándékukat Máté Margit tanítónőnek és a kisdiákoknak.
Az egyházközség már régóta támogatja a kollégiumot, ám az adományok eddig az iskola közös pénztárába vándoroltak. A presbitérium úgy döntött: idéntől célirányos adománnyal próbálják segíteni az oktatási intézményt.
Szabadság (Kolozsvár)

„Vissza akarjuk, vissza tudjuk szerezni Szatmárnémetit”
„Szatmárnémetit vissza akarjuk nyerni, vissza tudjuk szerezni. Magyar ember vezetheti ezt a várost, ha felismerjük ezt a fontos lehetőséget. 2016-ban Kereskényi Gábor győzelmét minden szatmárnémeti magyar embernek támogatnia kell, közösen kell akarnia a változást. Mindenki segítségére szükség lesz, és elsősorban azért, hogy a magyarság ismét itthon érezhesse magát ebben a városban” – mondta Kelemen Hunor az ünneplő hallgatóságának az RMDSZ Szatmárnémeti szervezetének 25. évfordulóján, csütörtökön.
Az elmúlt negyedszázad nem telt el hiába, mert ha a mostani állapotokat 1989 adventjéhez hasonlítjuk, amikor még senki nem sejtette, hogy néhány nap múlva megbukik a diktatúra, akkor fontos változásokkal számolhatunk – mutatott rá ünnepi beszédében a szövetségi elnök.
„25 év után is áll a Szövetségünk, amely meghatározó tényező idehaza, a Kárpát-medencében pedig az egyetlen magyar szervezet, amely ez idő alatt nem változtatott nevet, jelet, célkitűzéseket, így sikerült megfelelnie a kihívásoknak. Köszönet ezért a két és fél évtizedért a szatmárnémeti magyar embereknek, akik éltették ezt a szervezetet, és hittek abban, hogy ez az a szövetség, amely értékeiket képviselni tudja” – mondta az RMDSZ elnöke.
Kelemen szerint ahhoz, hogy a következő 25 évben is meghatározó tényező lehessen, a magyarság érdekképviseletének országszerte fel kell ismernie az új kihívásokat. „Újratervezést hirdettünk tavasszal az RMDSZ kongresszusán. 2016-ban ez azt jelenti, hogy értékeinket úgy kell továbbvinnünk, javítanunk a hibáinkat, hogy a szatmárnémetiek továbbra is tudjanak hinni a Szövetségbe, és abban, hogy a magyarság a mi egyetlen szövetségesünk” – jelölte meg a jövő évi választások legfontosabb feladatát Kelemen Hunor.
Arra emlékeztetett, hogy az elmúlt évtizedekben számtalan olyan próbálkozás volt – Szatmárnémetitől Marosvásárhelyig –, amellyel megpróbálták megroppantani a „szövetség gerincét” azért, hogy elbizonytalanítsák a magyar közösséget. „Most is van olyan szándék, hogy megszüntessék, megbüntessék az RMDSZ-t, ezzel egyidőben pedig megpróbálnak békétlenséget kelteni magyarok és románok között. A többséget mi eddig is észérvekkel próbáltuk meggyőzni követeléseink jogosságáról, és a parlamentáris demokrácia eszközeit ezután sem fogjuk feladni” – szögezte le a szövetségi elnök.
Szatmárnémetit ismét magyar embernek kell vezetnie, hiszen tapasztalható, hogy még a románság egy jó része is visszasírja az egykori magyar polgármestert – nyomatékosította Kelemen Hunor, aki szerint a jövő évi győzelemhez a közösség támogatása és azok összefogása is szükséges, akik néhány héttel ezelőtt még versenyeztek egymással.
Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmárnémeti szervezetének elnöke, Szatmárnémeti polgármesterjelöltje beszédében arra emlékeztetett, hogy a szövetség 25 éve a demokrácia és jogállamiság útját választotta. „A folyamatosan jövő-menő politikai alakulatok között az RMDSZ negyedszázad alatt megőrizte azokat az értékeket, amelyeket alapítói megálmodtak. A közösségi jogok megszerzéséhez megvolt a kellő szakértelem, amelyet most a fiataloknak is el kell sajátítaniuk” – tette hozzá.
Elmondta: azt tapasztalta, hogy a városban már elkezdődött a magyar-román békés együttélés elleni kampányt, és csak az RMDSZ, a civil szervezetek, az egyházak és a szatmárnémeti magyar közösség összefogása jelenthet áttörést, változást Szatmárnémetiben. Kereskényi arra is kitért, hogy a szatmárnémeti magyarság számára hatalmas öröm volt, amikor a rendszerváltás után előbb magyar alpolgármestere, majd polgármestere lett a városnak. „Fel kell ébrednünk a rémálomból, amelybe a jelenlegi városvezetés taszított mindnyájunkat. Konkrét és megvalósítható tervek alapján kell jövőt biztosítanunk, tennünk a fiatalok itthon maradásáért” – hangsúlyozta a szatmárnémeti polgármesterjelölt.
Az ünnepi eseményen felszólalt Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke, valamint Mille Lajos főkonzul. Az elmúlt 25 év munkájáért elismerésben részesültek és felszólaltak a szatmárnémeti RMDSZ-szervezet volt elnökei: Erdei Péter, Zakota Zoltán, Gergely Csaba, Kabai István és Ilyés Gyula. A negyedszázados évforduló sztárvendége a magyarországi Csík Zenekar volt.
maszol.ro

Titoktól a vallomásig – nemzetközi színháztudományi konferencia Marosvásárhelyen
A színházban a vallomás a napló jellemzőivel rendelkezik, amennyiben, mint Maurice Blanchot mondja, „az őszinteség az a követelmény, amelyet el kellene érnie, de nem meghaladnia” – olvasható a 16. Nemzetközi Színháztudományi Konferencia beharangozójában, amelyet december 11–12. között tartanak Marosvásárhelyen a Plaza Hotel konferenciatermében.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében sorra kerülő konferencián, amelynek címe a Titoktól a vallomásig, az előadók arra keresik a választ, hogy milyen mértékben hatja át a titok és a vallomás az alkotófolyamatot, a színrevitelt, újrarendezve színpadi eseményeket, azok értelmét és jelentését? Milyen dramatikus formákat rendel magához a titok, a feltárulkozás? Helyreállítja-e a néző a megfigyelő státusát, végső soron voyeurré alakítva azt? Vajon a színész munkája hozzáidomul a szereplő titkaihoz?
A konferencia előadói közt szerepel Daniel Dinkgräfe, az angliai Lincoln University professzora és Liviu Dospinescu, az Université Laval oktatója Kanadából. Az érdeklődők olyan magyarországi, Marosvásárhelyen tanító nevekkel is találkozhatnak, mint Kékesi Kun Árpád, Jákfalvi Magdolna vagy Kricsfalusi Beatrix.
A ma délelőtti előadók között Sorin Crișan, Filippo Bruschi, Maria-Rosa Lehman, Galina Subbotina, Ungvári-Zrínyi Ildikó, Albert Mária, Liviu Dospinescu, David Yvon értekezett.
Antal Erika
maszol.ro

Bernády iskolába érkezett a jutalom
Örömszerző Csodasarok
Újabb Csodasaroknak örülhettek pénteken a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola kisdiákjai.
A Miénk a város című – a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által Kárpát-medencei diákok számára három éve indított – játék újabb megjutalmazottja a tanintézet egyik előkészítő osztályának tanulója, Gherman Eric volt. Ugyanebből az iskolából Kelemen Sára Bernadett harmadik osztályos, a Református Kollégiumból Szabó Ágota előkészítős diák, a Római Katolikus Teológiai Líceumból Cseh Botond Kristóf első osztályos tanuló, a 14-es számú óvodából pedig Airizer Elvira könyvjutalomban részesült. Az Eric osztályát megillető Csodasarkot, illetve a könyveket a Magyarország csíkszeredai főkonzulátusát képviselő dr. Farkas Balázs konzul a Dr. Bernády György Általános Iskolában adta át. Az eseményen jelen levő diákok köszönetképpen furulya- és énekszóval, szavalatokkal teremtettek szentestei hangulatot. Az ünnepi pillanat az Ó, gyönyörű szép titokzatos éj közös éneklésével zárult. Ezt követően Ioan Borgovan iskolaigazgató mondott köszönetet a vendégnek, majd a konzul arra biztatta a gyerekeket, hogy közösen bontsák ki a karácsonyi ajándékozás hangulatát kicsit már előrevetítő csomagokat. A gyereksereget persze nem kellett kétszer kérni, örömmel vette birtokba az új csocsóasztalt, a társasjátékokat és a könyveket.
Vasárnap délelőtt a mezőpaniti Kádár Márton Általános Iskolába is megérkezik az értékes jutalom, két diák, Székely Dóra és Ignat Attila Sándor Csodasarok díjban, Barabási Koppány Zoltán könyvjutalomban részesül. Mint köztudott, a Kárpát-medencében összesen 50 Csodasarok talál gazdára, ebből 31 erdélyi tanintézetekbe kerül. Jutalomkönyvet 150 gyermek kap a városépítő játékban való eredményes részvételért.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Érte jött a rubincsőrű kék madár
(Érzelmes búcsú Bartha Béla dicsőszentmártoni művésztől)
"Uram, kérlek, ne csukd be előttem a menny kapuját! Mielőtt belépek, kint hagyom sarum s a föld porát. Pőrén, amilyennek teremtettél, járulok eléd –, nagy kérdéssel jöttem, hogy enyhítsem lelkem kételyét…"
Küldetéses ember voltál, Bartha Béla. Tehetséggel áldott meg az Úr, képzőművész és költő lakott benned, ketten szaporították kérdéseid, növelték kételyeid. Az élet nagy kérdései érdekeltek, de a lét apró gondjai minduntalan beleszóltak a nyugodt meditációba. A társadalmi rend, a hatalom birtokosai és kiszolgálói nem engedtek teret sem a szabad gondolatnak, sem a szabadságnak. Egyenes gerinceteket nem törhették meg, sorstársad, a színművész Visky Árpád emlékére szerzett versedben a keserűség mellett a konok kitartás és a feltétlen tisztesség hangja szólal: "Kár és fáj, hogy piszkok tépték életünk, Hiába imádkoztunk és káromkodtunk, E mocsok század széttépte hegedűnk, Ha nyelvünk vágták, akkor sem hazudtunk."
Békés csillagon vágytál büszkén élni, nem vérrózsás sárkereszten elvérezni. Szülőfölded sosem tagad-tad meg, városodnak közismert személyiségévé tett közösségi munkád, törődésed a rászorulókkal, hiszen nemcsak abban hittél, hogy a megalkotott szépség gyönyörködtet, hanem tudtad, hogy a művészet gyógyító erővel bír, és magad is cselekvően végezted művészetterapeutaként ezt az áldozatos munkát. Városodhoz úgy maradtál hűséges, hogy, bár életed egy részét nem itt töltötted, a Kis-Küküllő parti település mindennapjai, sorsa, jövője mindvégig élénken foglalkoztatott. "Isten markából ide pottyantam", írod kedves versedben: "Lila ködből a fekete lukon át. Az alkotó kezéből kiszakadtam – Homlokomon hagyta ujjlenyomatát. Ezért botorkálok szülőföldemen, Mert énemet máshova programálta: Óceánpartra, hol várt a szerelem, Zöld hullám-csapkodta, vörös korál-partra. Kék kökény-öv szorítja derekamat S halálos gázba fúló naplementék. Klórtól bűzlő csapvíz oltja szomjamat, És nincsenek az eresz alatt fecskék. S ha már ide pottyantam, szárnytalan lény, Mint szőlőlével töltött arany edény – Szidlak vagy gyalázlak, te vagy az enyém: Magyarul Dicső, Románul Târnaveni."
Bajlátta életed, gyakori szenvedéseid, fájdalmaid kevés teret engedtek a derűlátásnak, pedig hittél benne, "Hogy jön majd egy csalántipró nemzedék, És újra friss hárs illatú lesz az ég." Istenkeresésed a költészeted központi gondolatává vált, hiszen a diktatúra átkaiból bőven kijutott neked. Még a kacagásod is szomorú; így fakadsz ki: "Nem kell nekem már az élettől semmi, Hazámban nem tudok kisebbség lenni!" "Ki fának született, haljon meg mint fa", mondod másutt: "Nem mint elsüllyedt hajó tört árbóca." A hatalomnak pedig elszántan veted oda: "Eltiporhatsz, hisz csak egy költő vagyok – Szememből a könny az ég felé csorog."
Számtalan festményed, grafikád sorsa aggodalommal töltött el, jól tudtad: a képzőművészeti hagyatékok gyakran jutnak mostoha sorsra. Okos ötlettel segítettél egy kicsit a halhatatlanságnak: első verseskönyvedet festményeid színes repróival díszíttetted, a másodikat pedig a fekete-fehér grafikáidról készült fotókkal. Költészet és festészet, líra és grafika harmonikusan megférnek egymással.
Látomásaid nagy lélegzetű eposzokba kívánkoztak, de a kínzó gondolatok, a tépelődés gátolta a tág terű alkotómunkát. Minden gondolatod átjárja a félelmetes magány, halálváró verseid szaggatott képei jelzik állapotodat: "Lelkemben röpköd egy fekete lepke, Lüktető virágszívem körül kering, Mintha vágyna illatos szeretetre, Bársonyos szárnyával néha meglegyint. Arcom ablakain becsurran a fény, Fókusza lesi ezt a bizarr táncot. Minden mozdulatából árad a kéj. Mit keres, bölcsőt vagy sírárkot? A pitvar kétezer év temetője; Heródes, Cézár meg Júdás csontváza Korhad ott, Jézus vérfoltos keresztje, S holt üstökösök porladó csóvája.
A Lepke csak kering, mindent számbavesz, Mert a jövő ezred már más szívében lesz."
A Teremtőtől nem is kérsz örök életet, mert fáj a titok, félelmes a végtelen: "Uram! Vigyél vissza, amerről jöttem – Legyek csillag egy fényes temetőben."
Drága Bartha Béla, városodnak hunyorgó csillaga, búcsúznak tőled a küküllői emberek. Búcsúzunk tőled mi, akik tudjuk, hogy egyszer majd a markodból kinő a galagonyabokor, és ráhelyezed a napot nagy piros bogyónak, és szerkesztesz rá egy tökéletes fészket a rubincsőrű kék madár számára. Egyenesen tartod, hogy meg sem rezdül a karod, amely most már az ágak ívéhez hasonlít. Tested kemény földoszlop. Ereid csodálatos ízes csatornák, acélos falaikon fűszeres folyadékot küldesz a galagonyabokor gyökereinek, fényt a piros bogyóhoz hasonlító Napnak, és dalt a rubincsőrű kék madárnak.
Úgy állsz mozdulatlan.
Feletted a Nap Millió Nap.
Egy végtelen fényorgona.
Szállni kezdesz úttalan utakon, hogy megtisztulhass egy égi csillagon.
Hozza el neked a rubincsőrű kék madár az örök tavaszt!
Béke veled!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

„A darab megsúgja az anyagot és a formát”
„A darab mindig megsúgja, hogy milyen anyagból kell dolgoznom – latexből, bőrből, textíliából vagy papírból –, majd megsúgja a formát is. Nem hagyják magukat, én pedig egyfajta közvetítő vagyok az anyag és a darab között.
Amikor elkészül egy olyan maszk, amit más is be tud fogadni, az számomra óriási örömet jelent” – hangsúlyozta Varga-Járó Ilona képzőművész, maszkmester, díszlettervező tegnap délután a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójának előterében, a Showcase 25 keretében szervezett tárlatának ünnepélyes megnyitóján. Mint mondta, tizenegynéhány éve fontolgatja már, hogy az előadásokhoz felhasznált maszkok negatívjait egyszer olyan technikával is megörökíti, amely nemcsak a színházat szolgálja, hanem elsődlegesen képzőművészeti szempontból érdekes. Úgy tűnik, ennek az ideje Tompa Gábor igazgató biztatására jött el, akitől tegnap este, a Leonce és Léna című előadás után a Vlad Mugur-díjat vehette át a művész.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb vitát szít a kék-arany lobogó
A székely lobogót fogadta el a megyei önkormányzat képviselő-testülete Hargita megye hivatalos zászlajaként pénteken Zetelakán tartott ülésén. A Magyar Polgári Párt frakciója nem támogatta a kezdeményezést, és a Gyergyószéki Székely Tanács is jelezte már: nem értenek egyet azzal, hogy a Hargita megyei önkormányzat kisajátítsa a kék-arany lobogót. Adrian-Jean Andrei prefektus a román közösség jelképeit hiányolja a zászlóról.
A székely lobogót fogadta el a megyei önkormányzat képviselő-testülete Hargita megye hivatalos zászlajaként pénteken Zetelakán tartott ülésén.
A tanácsban többséggel rendelkező RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) frakciói támogatták a döntést, a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselői tartózkodtak a voksoláson. A székelyföldi megye döntéshozó testületében kisebbségben lévő román tanácsosok azt kérték, hogy a – világoskék alapon arany sávot és a székely nap-hold jelképeket tartalmazó – lobogóra egy piros színű tölgyfalevél is kerüljön fel a románság jelképeként, javaslatukat azonban leszavazták.
A székely zászlót még pénteken ismét kitűzték Csíkszeredában a megyeházára. A jelkép korábban is ott lobogott az épület homlokzatán, de két hete eltűnt anélkül, hogy erre az önkormányzat vezetői magyarázattal szolgáltak volna. Incze Csongor, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke elmondta: nem tartja kizártnak, hogy a prefektus megtámadja a zászlóval kapcsolatos megyei határozatot, azonban mindaddig a székely lobogó ott marad a megyeházán.
A zetelaki ülésen a képviselők ötféle elképzelés közül találták a székely lobogót a legmegfelelőbbnek arra, hogy Hargita megye hivatalos zászlója legyen. Az MPP-frakció tartózkodását Thamó Csaba képviselő azzal indokolta: nem értenek egyet azzal, hogy a székely zászlót bármely település is kisajátítsa. A helyi zászlók használatáról májusban elfogadott törvény szerint ugyanis két vagy több közigazgatási egységnek nem lehet azonos zászlaja. Thamó szerint a törvényhozók ezzel azt akarták meggátolni, hogy a Székelyföldön mindenhol a székely lobogót fogadják el hivatalos zászlónak.
Nem tetszik a zetelaki döntés a Gyergyószéki Székely Tanácsnak sem: a szervezet közleménye szerint a Hargita Megyei Tanács ismét kisajátította és megyezászlóvá fokozta le a székely lobogót. „A Székely Nemzeti Tanács már jelezte, hogy ez a lépés elfogadhatatlan, illetve annak ellenére, hogy ez a kísérlet is nyilvánvaló kudarcra van ítélve, a kezdeményezőnek egyetlen célja van vele, a saját politikai karrierjének az építése” – olvasható a közleményben.
Adrian-Jean Andrei, Hargita megye prefektusa az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva szombaton azt kifogásolta, hogy a zászlóba nem foglalták bele a székelyföldi megye román közösségének a jelképeit is. „Megengedhetetlen, hogy a megyei tanács határozata ne legyen tekintettel Hargita megye valamennyi lakosának az érdekére” – nyomatékosította a prefektus. Hozzátette, a megyezászlóról szóló határozatot egyelőre csak tervezetnek kell tekinteni.
A törvény értelmében a közigazgatási egységek által elfogadott zászló azt követően válik hivatalossá, hogy a Román Akadémia heraldikai bizottsága véleményezi, és a kormány határozatot fogad el róla. A prefektus azt is kifogásolta, hogy Hargita megye „ugyanazt a zászlót fogadta el megyezászlónak, amelyről egyszer már egy törvényerővel bíró, jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy nem Hargita megye zászlaja”.
A Hargita megyei önkormányzat – mint ismeretes – nem először hozott ilyen döntést: a testület már 2009-ben határozatba foglalta, hogy a székely zászló a megye jelképe, a Maros megyei táblabíróság azonban ezt a döntést 2012 szeptemberében jogerősen megsemmisítette.
A világoskék tónusú, hosszanti arany sávot, valamint a holdat és a csillagot ábrázoló székely zászlót 2004-ben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) fogadta el saját szimbólumaként. A lobogó oly sikeresnek bizonyult, hogy az SZNT 2009-ben tartott székelyföldi önkormányzati nagygyűlésén egész Székelyföld szimbólumává nyilvánították. A román hatóságok az utóbbi években perek tucatjait indítva igyekeztek megakadályozni, hogy a közösségi jelképet a székelyföldi intézményekre is kitűzzék.
Fülöp-Székely Botond, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Kereskényi: már elkezdődött az uszító kampány
Szatmárnémetit vissza kell nyerni, és ehhez mindenki segítségére szükség lesz, hogy a magyarság ismét otthon érezze magát a városban – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szövetség szatmári szervezetének 25. évfordulóján tartott beszédében.
Mint mondta, az elmúlt évtizedekben számtalan olyan próbálkozás volt – Szatmárnémetitől Marosvásárhelyig –, amellyel megpróbálták megroppantani a „szövetség gerincét” azért, hogy elbizonytalanítsák a magyar közösséget.
„Most is van olyan szándék, hogy megszüntessék, megbüntessék az RMDSZ-t, ezzel egy időben pedig megpróbálnak békétlenséget kelteni magyarok és románok között. A többséget mi eddig is észérvekkel próbáltuk meggyőzni követeléseink jogosságáról, és a parlamentáris demokrácia eszközeit ezután sem fogjuk feladni” – szögezte le a szövetségi elnök. Szatmárnémetit ismét magyar embernek kell vezetnie, hiszen tapasztalható, hogy még a románság egy jó része is visszasírja az egykori magyar polgármestert – fogalmazott.
Kereskényi Gábor, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke, Szatmárnémeti polgármesterjelöltje beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a városban már elkezdődött a magyar–román békés együttélés elleni kampány, és csak az RMDSZ, a civil szervezetek, az egyházak és a szatmárnémeti magyar közösség összefogása jelenthet áttörést, változást Szatmárnémetiben.
Kereskényi arra is kitért, hogy a szatmárnémeti magyarság számára hatalmas öröm volt, amikor a rendszerváltás után előbb magyar alpolgármestere, majd polgármestere lett a városnak. „Fel kell ébrednünk a rémálomból, amelybe a jelenlegi városvezetés taszított mindnyájunkat. Konkrét és megvalósítható tervek alapján kell jövőt biztosítanunk, tennünk a fiatalok itthon maradásáért” – hangsúlyozta végezetül a szatmárnémeti polgármesterjelölt.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

„Egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási a szerepe”
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)

Lesz-e visszatántorgás?
„Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” – írta olyan fájdalommal, amilyent csak az édesanyák és a költők ismernek, József Attila. Nem volt másfélmillió, de félmillió biztosan. És a mai Magyarország adatai még lehangolóbbak. Csupán Londonban állítólag mintegy háromszázezer anyaországi találta meg a betevő falatot, ha nem is a boldogságot.
Nem állok be a vészmadarak sorába, akik a jelenségben feltétlenül egy tragédiát látnak. Elvégre annyi ideig vágytunk erre a szabadságra! A hetvenes években Tito Jugoszláviája éppen azért lett irigységünk tárgya, mert az ottani vezetők józanul belátták: mi nem adhatunk nektek nyugati szintű fizetést, aki akar, menjen oda, aztán küldje haza a pénzt. Így teltek meg a határközeli falvak gyönyörű házakkal, amíg a művelt Nyugat úgy nem döntött, hogy eljött az idő azokat szétbombázni.
A kérdés inkább az: nyer-e valamit az ország ebből a szabad mozgásból? Mert nyilvánvaló, hogy van mit tanulni a fejlettebb világtól. Már III. Béla számos főpapja Párizsban tanult, és maga P. mester, Anonymus is utal párizsi tanulmányaira. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és még annyi erdélyi személyiség nem érvényesülhetett volna németalföldi vagy németországi tanulmányút nélkül. Oroszország megújítója, Nagy Péter cár nem restellett álnéven hajóácsként dolgozni Hollandiában és Angliában, csakhogy lásson és tanuljon, hogy aztán a szúnyogos mocsárból megalapítsa Oroszföld gyöngyét, Szentpétervárt!
Igen, ha valaki látni és tanulni megy el, hogy aztán meggazdagodva hazahozza erejét és tudását, hogy az anyaföldet egy picit lakhatóbbá tegye ott, ahol letelepedik, rendben van. Mérhetetlen öröm tölt el, amikor arról hallok, hogy valaki hazajött, és a kint keresett pénzzel műhelyt alapít, vagy vendéglőt, panziót nyit, vagy egy kis állatfarmot modern módszerekkel. De amikor egy szülő arra buzdítja a gyerekét, hogy menjen el, mert itt „nincs jövője”, vagy a hazalátogató hazánkfia tört magyarsággal fanyalog látván szerénységünket-szegénységünket, mert itt rossz a – hogyismondják a management, „nem úgy, mint nálunk, Frankfurtban”, az szerintem önfeladás, önpusztítás.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lefestették Bikfalva helységnévtáblájának magyar feliratait
Ismeretlen tettesek festékszóróval fújták le Bikfalva egyik, a helységnévtáblájának magyar feliratát a hétvégén. Az ügyben feljelentést tett a település polgármestere.
Sepsiszentgyörgytől 19 kilométerre található Bikfalva uzoni kijáratánál található helységnévtáblájának magyar feliratát fújták le fekete festékkel hétvégén. Ráduly István, a település polgármestere érdeklődésünkre elmondta, még vasárnap feljelentést tett a rendőrségen, olyan szóbeli megfogalmazás kíséretében, miszerint kérik a hatóságokat, hogy minél gyorsabban és szakszerű hozzáállással találják meg az ismeretlen tetteseket.
A településvezető úgy tudja, névtelenül jelentkező szemtanúk is vannak, akik láttak egy gépjárművet, amellyel az elkövetők utazhattak, ugyanakkor hozzátette: a megrongált tábla közelében nincs, viszont az uzoni elágazásnál van kihelyezve térfigyelő kamera, ennek felvételeit pedig már elemzik a hatóságok.
„Nem idevalósi tettesek követhették el a rongálást, vélhetően az Ojtoz szorost Bikfalva irányából megközelítő, román vidék felé átutazók fújhatták le a helységnév táblát. Ezek közel tíz éve vannak kihelyezve, több mint egy tucat tábla van Uzon, illetve a közigazgatásilag hozzá tartozó Bikfalván, ám még sosem történt hasonló rongálás” – hangsúlyozta Ráduly István. Az elöljáró kifejtette, a táblákat még nem cserélték ki, nem is tisztították le, mintegy közszemlére téve a vandalizmust.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Díjat alapítottak Csép Sándor emlékére – Tévéünnep Kolozsváron
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli a Román Televízió (TVR) Kolozsvári Területi Stúdiója, és ezen belül a kisebbségi szerkesztőség.
Az ünnepséget két részre osztották: szerdán 17 órától a német, roma, zsidó, illetve ukrán szerkesztőségek, csütörtökön 18.30-tól pedig a magyar adás szerkesztői ünnepelnek a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, illetve a Kolozsvári Magyar Operának otthont adó sétatéri teátrumban.
Pákai Enikő, a kisebbségi szerkesztőség főszerkesztője lapunk megkeresésére elmondta: a csütörtöki esemény fénypontjaként első alkalommal adják át a Csép Sándor-emlékdíjat, amelyet a KTV Egyesület hozott létre, és amelyet ezentúl minden évben egy kiemelkedő teljesítményt nyújtó kolléga, illetve volt kolléga kap.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala által szervezett Kisebbségi napok keretében tartott gálaestek egyébként nem az évforduló első „jelei”, hiszen egész évben igyekeztek felhívni a figyelmet a jubileumra.
Nemrégiben sikerült digitalizálni a 90-es évek elején készült műsoraik egy részét, ezekből számos részletet levetítettek az év során, sok volt kollégát is meghívtak, hogy felelevenítsék a szerkesztőség nagy pillanatait, de egy hosszabb filmet is forgattak a magyar adás történetéről, ebből egy 25 perces részletet a csütörtöki gálán is levetítenek, szerdán pedig a többi kisebbségi műsor történetét elevenítik fel hasonló vetítésekkel.
Pákai Enikő visszaemlékezett, hogy a területi stúdió megalakulása roppant sajátos történet. A rendszerváltás utáni napokban nemcsak a korábban megszüntetett Kolozsvári Rádió egykori szerkesztői kezdtek el gyülekezni a rádióépületben, hogy újraindítsák az adást, hanem a TVR kolozsvári közvetítőkocsijának alkalmazottai is – köztük Csép Sándor – akik önként, saját vagy kölcsönkért felszereléssel indították el a kolozsvári műsort, amely csak hónapok múltán vált hivatalossá.
Az évek során kialakult a most ismert kisebbségi szerkesztőség is – legutóbb 2008-ban bővültek ukrán nyelvű műsorral –, 2009-ben pedig saját regionális csatornát kaptak, amelynek következtében le kellett ugyan mondaniuk az országos szórásról, Erdély területén azonban több műsoridőt kaptak. 2010-től hétfőtől szombatig mindennap jelentkezik a magyar adás, jelenleg pedig a modern kor adta egyéb lehetőségeket igyekeznek kihasználni.
Próbálnak többek között jelen lenni a YouTube videomegosztó portálon, illetve az internetes közösségi térben – főleg a Facebookon – is. Pákai szerint egyre többet foglalkoznak a fiatalokkal is, szeretnék őket megszólítani. A belépés a gálákra díjtalan.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A Tóth Árpád Irodalmi Kör karácsonyi rendezvénye
Sokszor érezte magát „létüres térben”
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör december 15-én, kedden délután tartotta karácsonyi munkaülését a megyei könyvtár gyermekrészlegében. Ezúttal az Erdőhegyi Általános Iskola Szikra csapata teremtett karácsonyi hangulatot. Az ökomenikus egyházi énekekkel ékesített, remekül előadott betlehemes játék osztatlan tetszést aratott.
Buburuzan Katalin, Dávid Benyámin, Demeter Réka, Kiss Erik, Köpe Alex, Kovács Krisztián, Mihăiescu Krisztián, Milák Beatrice, Molnár Adrienn, Purcel Adél, Rădulescu Ábrahám és Szabó Richárd tanulók kiváló előadása Sime Judit igazgató és Pusztai Matild tanárnő odaadó munkáját dicséri. A Szikra csapata már számos helyen lépett fel és részesült díjban, elismerő oklevélben.
A rendezvény második részében dr. Brauch Magda A halak jegyében című kötete került bemutatásra. Az írónő legújabb, Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent novellagyűjteményét Regéczy Szabina Perle műfordító méltatta. A könyv anyagát több részre csoportosította. Legelőször gyermek- és ifjúkori élményeit megörökítő elbeszéléseit ismertette. Részletesen mutatta be azokat a sérelmeket, amelyek maradandó nyomot hagytak lelkében. A közöny, a meg nem értés, az osztálytársnőkkel való konfliktus ismétlődő motívum. Nem véletlen, hogy sokszor érezte magát „létüres térben”, Böszörményi Zoltán író, József Attila-díjas költő szavaival élve. Ilyen novellái: Szürke fiatalság, Boldog Gyermekkor, Babaszoba, Az első (két) füzetem.
Ifjúkori élményei közül kiemeli az aradi Ghiba Birta Líceumba való felvételijét (Rendhagyó felvételi), valamint egyetemi éveinek örömteli és fájdalmas eseményeit (Az első napok, Örök titok, A nyelvészeti katedra). Írásainak másik csoportjában dolgozó éveit örökíti meg. Megismerhetjük tanári pályájának állomásait, ingázásának és munkavégzésének körülményeit, pedagógusközösségét, diákjait, a tanügyben lezajlott igazságtalanságokat, hiteles történelmi körképbe ágyazva (Vidám utazás, Franciska néni, Románul mesélek, Találkozások). Más munkák ízelítőt adnak újságírói tevékenységéről (Intermezzo, Tiszta fejjel, A repülőtéren).
A kötet második részében Brauch Magda tanulmányai, esszéi olvashatók, melyekben nagyjaink – Mikszáth, Jókai, Kosztolányi – élete és munkássága jelenik meg. A recenzens előadását az irodalmi kör jeles szavalói, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, Czernák Ferenc, Gál Zoltán, Katona Béla és Lovász Miklós illusztrálták felolvasással.
Ünnepi szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a délutánt, míg a képzőművészet szerelmesei Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet és Szabó Péter képeiben gyönyörködhettek.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)