Öt szakon tanulhatnak tovább a diákok Udvarhelyen
A MÜTF Oktatási Központban négy, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett karán pedig egy szakra jelentkezhetnek azok, akik Székelyudvarhelyen folytatnák tanulmányaikat. Előbbi intézménynél már elkezdődött a beiratkozási időszak, utóbbinál csak jövő héttől várják a diákokat.
Összesen 150 felvételizőnek hirdettek helyet a MÜTF Oktatási Központban: turizmus-vendéglátásra 30, könnyűipari mérnökire 50, gazdasági és vidékfejlesztési agrármérnökire pedig 40 hallgatót várnak – fejtette ki portálunknak Geréb László, az intézmény ügyvezető igazgatója. Mint mondta, csak a 30 hellyel meghirdetett kereskedelem-marketing szakra iratkozóknak kell fizetniük a hét félévig tartó képzésért, a többi szak diákjainak ingyenes az oktatás. A meghirdetett helyekre már most fogadják a beiratkozókat, jelentkezni július 22-éig lehet, a dokumentumok mellé pedig egy rövid önéletrajzot is kérnek. A beiratkozási díj 75 lej.
A MÜTF oktatási központ ügyvezető igazgatója rámutatott, azért tartják fontosnak a kereskedelem-marketing képzés megszervezésért, mert az ott elsajátítottak minden iparágban vagy akár a háztartásokban is hasznosíthatók, hiszen bármely területet is emelnénk ki: beszélhetünk eladásról, vásárlásról. Az agrármérnökire iratkozók tanulhatnak az állattartásról, illetve a növénytermesztésről. „Különböző előírások jelentek meg például a területalapú támogatásokkal kapcsolatban, és ezeknek megfelelően kell gazdálkodni. Mi erre is felkészítjük hallgatóinkat a főiskolán” – magyarázta. A könnyűipari szakra jelentkezők textil- és nyomdaiparág irányban szakosodhatnak, egyebek mellett tanulhatnak az ott használt eszközök, gépek működéséről. A turizmusos diákok a vendéglátás, utaztatás gazdasági hátterét sajátíthatják el, illetve a helyi földrajzi adottságokkal kapcsolatos tanóráik is lesznek. Geréb hangsúlyozta, minden szakot a vállalkozókkal való egyeztetések nyomán szerveztek meg. „Olyan képzést indítani, amellyel nem lehet Székelyföldön munkahelyet találni, egyenlő azzal, mintha valakit kivándorlásra készítenél fel” – szögezte le. Bővebb információkat amutf.ro internetes oldalon lehet találni.
Huszonnégy államilag támogatott helyet hirdettek meg a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett karának tanítóképző szakán, nappali tagozaton, emellett további 36 fizetéses helyet is biztosítanak – tudtuk meg Erős Mária helyettes titkárnőtől, aki hozzátette, levelező tagozatra is lehet iratkozni, tandíj ellenében, ahová 30 diákot vehetnek fel. Az érdeklődőket július 15-e és 20-a között reggel kilenctől délután egyig várják az intézmény titkárságán. A jelentkezőknek felvételi vizsgán kell megméretkezniük e hónap 21-én. A beiratkozási díj 200 lej.
Erős Mária rámutatott, intézményüknek nemcsak Székelyföldről, hanem egész Erdély területéről vannak hallgatói, ugyanis Hargita, Maros és Kovászna megye mellett Temes és Beszterce megyékből is érkeztek Udvarhelyre pedagógustanoncok. Az elhelyezkedési lehetősséggel kapcsolatban kifejtette, az állások megszerzése attól függ, hogy a végzettek miként teljesítenek a majdani pedagógusi versenyvizsgán. Akárcsak a MÜTF-ön, itt is lesz őszi felvételi, amennyiben maradnak helyek a meghirdetett szakokon.
Székelyhon.ro

Apropó!
Kb. két héttel ezelőtt tisztújító közgyűlést tartottak a Népi Mozgalom Pártja (PMP) Maros megyei szervezeténél. A párt megyei elnökének tettre kész, energikus fiatalembert választottak, aki megválasztását követően kijelentette, meg szeretné reformálni a megyei szervezetet, növelné a helyi szervezetek számát, "tiszta" jelöltekkel szeretne részt venni a jövő évi helyhatósági választásokon és a többi.
A fiatalember, akinek a párt központi vezetése is bizalmat szavazott, konkrét feladatot is kapott. A jelenlegi 400- ról őszig minimum 1.000-re kell növelnie a tagság számát. Különben a "központ" a teljes vezetőséget meneszti. A frissen megválasztott, a húszas évei elejét taposó fiatalember vállalta a feladatot, úgy gondolja, nem lesz nehéz, a nyáron könnyen teljesítheti a vele és csapatával szembeni elvárásokat.
Ennek apropóján egy két és fél évvel korábbi küldöttgyűlés jutott eszembe, amelyen, miután az RMDSZ jelenlegi megyei elnöke és maroknyi csapata botrányosan szétverte a marosvásárhelyi szervezetet, ugyancsak egy fiatal, "ütőképes" csapatot választottak a városi RMDSZ élére, amelynek a legfontosabb feladata – a PMP minap megválasztott vezetéséhez hasonlóan – a szervezetépítés lett volna. Emellett, lévén a magyarság érdekvédelmi szervezete, természetesen a marosvásárhelyi magyarság igencsak megingott bizalmának a visszaszerzése. Nos, az eddigi tapasztalat alapján nem igazán sikerült szervezetet építeni, a magyarság bizalma sem éppen túlcsorduló sem a városi, sem a megyei vezetéssel szemben. Vagyis a szervezetépítés elakadt. Apropó! Ennek kudarcát a megyei elnök többször nyilvánosan felvállalta, ami dicsérendő ugyan, de nem oldja meg a problémát. A magyar lakosság – nyílt titok – nem siet "újra regisztrálni". Ugyanis ezt találta ki a vásárhelyi körzeteket feloszlató bizottság.
Apropó! Igaz, a feladat kijelölésekor nem szabtak határidőket és feltételeket, senki sem mondta, hogy ha nem sikerül, bárkinek is mennie kellene.
Másfelől a marosvásárhelyi RMDSZ ominózus tisztújító közgyűlésével egy időben a belső ellenzék ellengyűlést szervezett, kiszorítósdit emlegetett és emleget máig. Az új városi elnök meg a belső ellenzék vezetője közötti éles viták a későbbiekben is sokszor szolgáltattak "témát" sajtónak és közbeszédnek.
Apropó! Ezt nevezik szervezetépítésnek!
Idén aztán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felrázzák úgymond a vásárhelyi magyarságot, az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt megyei vezetői elhatározták, hogy közös polgármesterjelöltet indítanak a jövő évi helyhatósági választásokon, akit előválasztáson választanak ki. Aláírásukkal is szentesítették az együttműködési szerződést. Aki pedig részt szeretne venni az előválasztáson, annak ismét regisztrálnia kell. RMDSZ-berkekből származó információk szerint itt sem tolong a vásárhelyi magyarság.
Apropó! Egyelőre szavazzunk bizalmat nekik. Augusztus végéig jelentkezhet, aki szeretné megmérettetni magát az októberi előválasztásokon. Akkor majd kiderül, mekkora a bizalom.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Egyesek épp ott haltak meg
Nagyvárad alpolgármestere bunkó
Amióta hozzáláttak a nagyváradi Szent László-téren végzett felújítási munkálatokhoz, sorra kerülnek elő a múlthoz fűződő régészeti leletek. A polgárok jó része örül a múlt feltárásának, ám vannak olyanok, akiket ez egyértelműen zavar.
Találtak itt már két titokzatos kutat, több mint háromszáz éves csontvázmaradványokat, kerámia-töredékeket, bonyolult csatornahálózatot és tizenhetedik vagy tizennyolcadik századi útburkolatot egyaránt. Közismert tény, hogy a Várad szívében található Szent László-templom alatt a 2007-es tatarozási munkálatok végzése közben felhalmozott csontokat találtak – ezek feltárása a római katolikus püspökség közlése szerint folyamatban van.
A mostani munkálatok során a környék megbolygatásával újabb csontok kerültek elő. Mircea Mălan, Nagyvárad alpolgármestere az újabb régészeti leletek felbukkanásának apropóján tartott keddi sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy mindig aggódik, amikor régészeti feltárásokat végeznek a téren, mert ezek akadályozzák a felújítási munkálatokat.
„Az nyilvánvaló, hogy egyméteres mélységben nem találni semmit, de amint mélyebbre ásunk, azonnal előkerülnek mindenféle csontok. Egyeseknek nem volt más dolguk, mint itt meghalni.” – nyilatkozta az Erdon.ro beszámolója szerint a városi alpolgármester. Hozzáállását ismerve joggal merülhet fel a kérdés, hogy a nagyváradi magyarság számára jelképes régészeti leletek közül mennyit tártak fel valójában, és mennyit hagytak a sürgető határidők miatt végleg betemetni.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Iszlámról a Sapientia diplomata mesterképzésén
Számos újdonság várja a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) hallgatóit a 2015/2016-os tanévben.
A tavaly elindított diplomata mesterképzésen két féléves iszlám modult is felvehetnek a hallgatók az idéntől. Ezenkívül először lehet felvételizni magyar nyelvű filmes és angol nyelvű üzleti-gazdasági jog mesterképzésre – ez utóbbit a Debreceni Egyetemmel közösen valósítja meg a Sapientia EMTE. Az egyetem filmes alap- és mesterképzéséhez kapcsolódik a kar nagybefektetése: a Tordai úti épület aulájában a korszerű hangfelvevő és vetítő berendezés 13 millió forintba került, és ősztől remélhetőleg a hallgatók birtokukba vehetik az új tévéstúdiót is, amelyre százmillió forint áll a Sapientia rendelkezésére. Sikeresen államvizsgáztak a hallgatók: a jogon 95%-os, a többi szakon 100%-os a sikerarány.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A román diákok felé is nyit a Sapientia Kolozsváron
Bővítette kínálatát, román anyanyelvű diákokat is vár és egyetemi infrastruktúra-fejlesztést ígér a következő tanévre a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara.
Az oktatási intézmény mától kezdődően két hétig várja a jelentkezőket. Tonk Márton, a kar dékánja a Krónikának elmondta: az egyik legfontosabb idei újdonság, hogy a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karával közösen angol nyelvű, európai és nemzetközi üzleti jogi magiszteri képzést indítanak. Megtudtuk: a képzés más nemzetiségű diákok számára is nyitott, egyben ezzel tesztelik azt is, hogyan reagálnak a felajánlott lehetőségre az erdélyi román diákok.
„A július 13–24. közötti beiratkozási időszakban négy alap- és három mesterképzést kínálunk a diákoknak. Összesen 180 helyet hirdettünk meg, amelyből 83 ingyenes, valamint 97 tandíjköteles hely. Ebből 130 hely alapképzésen, 30 hely magiszteri képzésen, 20 hely a Debreceni Egyetemmel közösen indított, angol nyelvű mesterin” – részletezte kérdésünkre Tonk Márton. Mint mondta, a tandíj értéke nem változik, továbbra is szaktól függően 250 és 450 euró között mozog évente.
A dékántól ugyanakkor megtudtuk: újdonságnak számít, hogy idén az egyetem kollégiuma a Diakóniai Központ egyik szárnyában kap helyet, amely 30 fő befogadására alkalmas. Ez a felsőoktatási intézményben tanuló diákok 15-20 százalékát jelenti. Ennyi hely korábban is elég volt, a diákok nem igényelnek több helyet – tette hozzá.
A Krónika kérdésére a dékán elmondta: ennek elsősorban az oka az, hogy a Sapientia három kara közül Kolozsváron tanulnak a legtehetősebb diákok, akik inkább az albérletet választják, így bármenynyire is meglepő, a kollégiumi helyekre nincs túljelentkezés, mint más intézmények esetében.
Megtudtuk még, a magyarországi alapítványi forrásokból nyert támogatásoknak köszönhetően a filmes mesterképzőn öt olyan Kárpát-medencei magyar diáknak biztosítják a képzését díjmentesen, akik nem magyarországiak vagy erdélyiek. A felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki diákok számára egyébkén ingyenes a képzés, de a megélhetési költségeiket is vállalja az egyetem.
Szintén az újdonságokhoz tartozik, hogy a diplomácia és interkulturális tanulmányok magiszteri képzésen egy választható iszlám modult is elindítanak, Rostoványi Zsolt és Maróth Miklós iszlámszakértők tartják a kurzusokat. Tekintettel arra, hogy az iszlám vallás, kultúra, társadalmi és politikai berendezkedése a közösség részéről is nagy érdeklődésre találhat, az előadások valószínűleg nyilvánosak lesznek. A beiratkozást követően a felvételikre július 21–26. között kerítenek sort.
Szenkovics Dezső egyetemi adjunktus, a kar főtitkára ugyanakkor bejelentette: idén is fejlesztették az egyetem infrastruktúráját is. Egy 13 millió forintos beruházásnak köszönhetően az egyetem Aula Magna Termét új hang- és vetítőtechnikával szerelték fel, amellyel a terem a nagyobb mozgóképes fesztiválok igényeit is képes kiszolgálni.
Hozzáfűzte: erre azért volt szükség, mert Kolozsváron kevés olyan mozi van, amely rendelkezik a fesztiválszervezők igényelte korszerű technológiával. Az egyetem ugyanakkor további fejlesztésekre készül, ősz végén várhatóan egy háromkamerás, HD-minőségű adást venni és sugározni képes tévéstúdiót rendeznek be, amelyet bárki kibérelhet majd az egyetemtől.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Hagyományápolással küzd Bodonkút a megmaradásért
A megmaradásért küzd a Kolozs megyei Bodonkút maroknyi tagot számláló magyar közössége, amely hétvégén ötödik alkalommal szervezte meg a falu neves szülöttjéről elnevezett Budai Nagy Antal Napokat.
A rendezvényen egyebek mellett gulyással, néptáncelőadással és színdarabbal csábították haza a településről elszármazottakat, akik szép számban érkeztek az eseményre: a megnyitó református istentiszteleten zsúfolásig megtelt a templom, amire rég volt példa a Kajántó községhez tartozó, Kolozsvártól alig 15 kilométerre található faluban.
Az istentisztelet után Jakab József nyugdíjas tanító idézte fel a települése történetét, így a Bodonkúton először járók megtudhatták például, hogy a települést az első világháború előtt Burjánosóbudának hívták. A falu legnevesebb szülöttje az 1437-es parasztfelkelést vezető Budai Nagy Antal – a róla szóló dráma megírása előtt Kós Károly egy hetet töltött a faluban anyaggyűjtés céljából.
A kulturális programokat a református templommal szemben álló kultúrotthonban tartották, a vendégeket ugyanakkor finomabbnál finomabb süteményekkel és ínycsiklandozó gulyással kínálták.
Az épület egyébként korábban tanintézetként működött: a helyszínen többen is meséltek arról, hogy miután az első világháborút követően a román állam kisajátította a falu iskoláját, a magyar lakosság összefogása nyomán épült meg az új ingatlan. Minden lakos egy tehén árával járult hozzá az új iskola létrehozásához, amely az egyházközség tulajdonába került, a második világháború után azonban a kommunista rezsim államosította, amikor pedig a rendszerváltás után visszakapta az egyház, az épület rendkívül leromlott állapotban volt.
Deák Dezső, az egyházközség gondnoka felidézte: akkor többen is azt javasolták, hogy bontsák le az ingatlant, az építőanyagot pedig osszák szét, végül azonban másképp alakult az épület sorsa. A helyiek adománygyűjtésbe kezdtek, felkeresték az elszármazottakat is, a támogatásból pedig sikerült új alapot önteni, és az egyik falat is újjáépítették.
Akkoriban hozták létre a – hétvégi rendezvényt is szervező – Budai Nagy Antal Egyesületet, és mivel az egyházközségnek nem volt anyagi kerete a további munkálatokra, 49 évre bérbe adták az épületet a szervezetnek.
Jakab István, az egyesület elnöke lapunknak kifejtette: amikor első ízben rendezték meg a Budai Nagy Antal Napokat, a helyi román közösség részéről elítélő, sokszor gúnyos reakciókat tapasztaltak. Később azonban ez változott, egyrészt amiatt, hogy mostmár a román közösség is használja az épületet.
Erdélyi Tünde helyi református lelkész arról számolt be, hogy jelenleg 63, egyházbért fizető tagot számlál a bodonkúti református egyházközség, rajtuk kívül még tíz magyar él a faluban. Elmondása szerint a közösség folyamatos apadásában az elvándorlásnak is nagy szerepe van.
„Jelenleg ott tartunk, hogy az egyházközség pusztulásra van ítélve. Egy hónap múlva megszűnik a kántori állás, és én is új munkahely után nézek, mert egyszerűen nem tudja fenntartani magát az egyházközség” – panaszolta. Erdélyi Tünde kilenc éve szolgál a településen, ez idő alatt pedig mindöszsze egyetlen keresztelőt tartottak, ugyanakkor egyetlen házasságkötésre sem került sor. „Az emberek abban reménykednek, hogy az elszármazottak visszaköltöznek, de ez nem történik meg. A községközpont Kajántóba még költöznek ki, de Bodonkútra már nem” – magyarázta a lelkész.
Hasonló jelenségről számolt be Cseterki Ferenc is, aki Kós Károly Budai Nagy Antal históriája című drámája alapján rendezett előadást a rendezvénysorozatra. Mint rámutatott: a faluban rengeteg az üres, elnéptelenedett ház.
A kilátástalan helyzet ellenére a délután rendkívül jó hangulatban telt el: a vajasdi Margaréta néptánccsoport vendégszereplését hatalmas tapssal jutalmazta a közönség. Az eseményt a Budai Nagy Antal históriája című előadás követte, amelyet a helyi és a faluból elszármazott fiatalokból összeállt amatőr társulat adott elő – a fiatalok joggal érdemelték ki a vastapsot.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Mikházán mutatja be új produkcióját a Spectrum Színház
Molière mély élet- és emberismeretről tanúskodó, sziporkázóan szellemes komédiáját, A nők iskoláját mutatja be a Spectrum Színház a mikházi Csűrszínházban.
A darab ősbemutatója 1662. december 26-án volt XIV. Lajos udvarában, az akkor még névtelen szerző rendezésében. Arnolphe szerepében is Molière lépett fel. A király harsány nevetése örökre megpecsételte az akkor még kezdő drámaíró sorsát. A darab központjában a házasság áll. A felszarvazástól rettegő Arnolphe biztosra akar menni, s így kiskorától nevelt leányát szemelte ki feleségnek. Ágnes azonban nem őt, hanem titokban gyámapja régi jó barátjának a fiát, Horace-t szereti. Különböző bonyodalmak és vígjátéki fordulatok után a fiatalok végül egymásra találnak.
Az előadás rendezője Török Viola, Arnolphe szerepében Szélyes Ferenc színművészt láthatják. Partnerei: Nagy Beáta, Szász Anna, Kinda Szilárd, Kovács Károly, Kárp György és Székely Szabó Zoltán. Zene: Kelemen László. Koreográfia: Tőkés Imola. A mikházi bemutató július 24-én, pénteken 21 órától lesz. Az előadást 25-én, szombaton 21 órától megismétlik. Helyfoglalás a 0744 301875-ös telefonszámon lehetséges. Jegyek a helyszínen vásárolhatók az előadás kezdete előtt. Egy jegy ára 15 lej.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Új lap: MOGYE
Tetszetős kivitelezésben, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemhez kapcsolódó hírekről, eseményekről indított kéthavonta megjelenő új lapot a marosvásárhelyi Studium Alapítvány, amelyet saját digitális nyomdájukban állítanak elő. A beköszöntőt dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke, urológus főorvos jegyzi azzal a hittel, hogy évek múltán a lap korhű krónikája lehet a hajdani történéseknek, múltbeli eseményeknek. Céljuk az, hogy a kapocs szerepét töltsék be az egyetemi oktatók és a világi (vidéki) orvosok között. Kötődni szeretnének támogatóikhoz, román anyanyelvű barátaikhoz és a nyugalmazott mesterekhez.
A kiadvány első száma beszámol a hetvenéves magyar orvosképzés évfordulóján szervezett megemlékezésről, az idei végzősök ballagási ünnepségéről a Sportcsarnokban és Vártemplomban. Ez utóbbit a Studium-Preospero Alapítvány szervezte, s a legjobbaknak átadott oklevél és jutalom mellett a Miskolczy Dezső Emlékplakettet és Díjat post mortem Kovács Dezső szájsebész professzornak ítélték oda. A lapban olvasható dr. Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes beszéde. Tudósítás szól arról, hogy a MOGYE húsz tanszékének magyar oktatóit technikai eszközökkel támogatta a Studium- Prospero Alapítvány. Az eszközöket (9 laptop, 11 videoprojektor, egy LED-monitor, egy mobil whiteboard, egy vetítővászon, két hordozható hangfal) a Bethlen Gábor Alap támogatásával szerezték be.
A szerkesztők beszámolnak a 70 éves magyar orvosi oktatás évfordulóján leleplezett történelemhamisító tábláról. Megszólalnak egy 20 éves találkozó résztvevői, s tudomást szerezhetünk arról, hogy majdnem ezer tagja van a Studium–MOGYE alumni rendszernek, annak az adatbázisnak, amely összegyűjti a MOGYE magyar tagozatán végzett öregdiákokat.
Megtudhatjuk a kiadványból, hogy októberben avatják fel a Studium orvosi lakásokat Sepsiszentgyörgyön, s képes beszámoló örökíti meg a fogmosási világrekordot. A marosvásárhelyi felsőoktatási intézményekben oktató fiatal tanárok és rezidens orvosok lakásra pályázhatnak a Trébely utcai Tanári Lakások Szakkollégiumban. A MOGYE oktatói folyamatosan pályázhatnak könyv- és didaktikaieszköz-támogatásra, s az alapítványnál ingyenes számítógép-karbantartást igényelhetnek.
Gratulálunk a MOGYE nevet viselő új laphoz, s kívánjuk, hogy ne fogyjanak ki a jó hírekből!
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nem vonzó a szakoktatás
A helyek fele betöltetlen maradt
A szakiskolák által felkínált helyek csaknem fele betöltetlen maradt a kilencedik osztályba induló tanulók első számítógépes elosztása után – tudtuk meg Kiss Imrétől.
A megbízott főtanfelügyelő szerint aggasztó, hogy a fiatalokat nem vonzza, hogy mesterséget tanuljanak, jóllehet sokkal nagyobb esélyük lenne munkahelyet találni, mint ha elméleti líceumban végeznek.
A számítógépes elosztás első fordulója után csaknem 350 betöltetlen hely maradt a szakiskolákban. A famegmunkálás, textil- és bőripar, villanyszerelői szakok valósággal panganak, viszonylag jól felteltek az autószerelő, turizmus és közélelmezés szakok.
Ezzel szemben például az elméleti líceumokban csak 27 helyet nem foglaltak el. Voltak olyan iskolák, ahol nagy túljelentkezést tapasztaltak. Ezek közé tartozik a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a turizmus és közélelmezés szakon meghirdetett 28 helyre 41-en jelentkeztek, a 14 autószerelői helyre pedig 34-en.
Ez a két szak rendkívül népszerű volt a megyeszékhelyen is. A Puskás Tivadar Szakközépiskolában 14 autószerelői hely volt, de kétszer annyian, 28-an szerettek volna ebbe az osztályba bejutni. A Constantin Brâncuşi Líceum szakács- és pincérképző osztályába se „fért be” a 32 jelentkező a meghirdetett 28 helyre.
Bár a szakemberek régóta mondják, a tanulókhoz vagy még inkább a szülőkhöz nem jut el az információ, vagy nem veszik figyelembe azt: statisztikailag kimutatható, hogy sokkal nagyobb eséllyel pályázik egy – esetenként nem is rosszul megfizetett – munkahelyre az a tanuló, amelyik egy szakmát tisztességesen elsajátított, mint az, aki elvégez egy elméleti líceumot, és nem jut be az egyetemre.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bolyai Nyári Akadémia Déván
A hatékonyabb oktatásért
E hét folyamán a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum biztosít teret az RMPSZ által szervezett Bolyai Nyári Akadémia földrajz és biológia tagozatának. – A pedagógusszövetség 23 éve szervez továbbképzést nyári akadémia formájában, és mi földrajzosok immár 14. alkalommal vagyunk részesei ennek. Az utóbbi három esztendőben a biológusokkal közösen szervezzük a programunkat, hiszen létezik egy olyanfajta törekvés, ami tantárgycsoportok kialakítását, az interdiszciplináris kommunikáció erősítését célozza – fogalmazott a dévai továbbképző megnyitóját követően Dávid Zoltán, csíkszeredai földrajztanár, főszervező. Elmondta továbbá, az RMPSZ vezetői által javasolt dévai helyszíntől első hallásra eléggé vonakodtak. – Tudtuk, hogy itt is élnek magyarok, feltételeztük, hogy szép a vidék, de nem sok fantáziát láttunk abban, hogy földrajzosként, biológusként ide jöjjünk. Az első helyszíni látogatás után azonban lényegesen megváltozott a véleményem. Egyrészt a domborzati formák, nevezetesen a Retyezát, másrészt a földtani sajátosságok, érctelepek már sokat nyomtak a latban. Aztán a rengeteg kultúrtörténeti látnivaló, illetve a helyi kis létszámú, de lelkes közösség fogadtatása mind-mind e helyszín mellett szólt – fogalmazott Dávid Zoltán, megemlítve, hogy a terepgyakorlatot feltételező földrajz és biológia továbbképzések vándor jellegének köszönhetően már számos vidékét bejárták Erdélynek.
A pedagógusok számára kredit-pontokat biztosító nyári akadémia keretében a minimum 10 órás terepgyakorlat mellett 30 órányi elméleti képzést is tartanak. – A földrajz szakosok számára több érdekes téma is ígérkezik Az első előadás a divattémává vált Csomád-vulkán múltjáról, jelenéről szól –Karátson Dávidot, az ELTE természetföldrajzi tanszékének vezetőjét hívtuk meg e téma bemutatására. Lesz előadónk a pécsi egyetemről is, aki a turizmus különböző vonatkozásairól beszél, és, mint minden esztendőben, idén is igyekeztünk fiatal erdélyi előadót is meghívni, a továbbképző során dr. Silye Lóránd, a kolozsvári BBTE előadója is gazdagítja majd a mintegy 30 földrajz szakos tanárkolléga tudását – mondta Dávid Zoltán. A 20 biológus számára szintén fiatal kolozsvári előadókat hívtak meg a szervezők.
– Az elméleti képzések mellett terepgyakorlat során bejárjuk majd a Retyezátot, Hátszeg vidékét, egyfajta Nopcsa-emléktúra formájában, de nem marad ki Őraljaboldogfalva és a Kendeffyekhez, illetve a Bethlen Gáborhoz kötődő emlékhelyek sem. Földtani kuriózumként Brádot, az Aranyi-hegyet látogatjuk meg, valamint a kettő közé eső Kéméndi-templom is része lesz kultúrtörténeti célpontjainknak – ismertette a hét programját a szervező.
A továbbképző megnyitóján jelen volt Szőcs Domokos, a román Tanügy-minisztérium kisebbségi osztályának igazgatója is, aki rövid köszöntőjében arra biztatta a pedagóguskollégákat, hogy a továbbképzőn elsajátított tudást, illetve módszereket igyekezzenek úgy beépíteni a mindennapi oktatói munkájukba, hogy a diákok számára a többlettudás megszerzése ne még több házi feladatot és még több olvasnivalót feltételezzen, hanem az 50 perces tanóra keretében tudják megalapozni azt a tudást, amelyre az életben szükségük lesz.
A megnyitón házigazdaként Kocsis Attila Levente iskolaigazgató, Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes, illetve Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök is köszöntötte a Temesvárról Aradról, Marosvásárhelyről, Besztercéből és Székelyföldről érkezett kollégákat, és néhány szóban bemutatva az iskolát, helyi közösséget hasznos továbbképzést kívántak mindannyiuknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani”
Nem a rockoperát kell alapul venni a történelemtanulásban – fejtette ki Szántai Lajos művelődéstörténész péntek esti előadásán a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A több mint háromórás értekezés Szent István és Koppány karakterének átértelmezéséről szólt, a Képes Krónika tükrében.
Az Új mítosz vagy régi legenda? – Koppány vezér és Szent István a Képes Krónikában című előadáson Szántai Lajos a magyarság őstörténetéről beszélt, bemutatva a XIV. században keletkezett dokumentumot a körülbelül félig telt oszlopos teremben. Mint elmondta, az évtizedek óta ismert rockopera művészeti alkotás, amely Koppány vezért és Szent Istvánt is tévesen ábrázolja, így a mostanában újra dívó népnemzeti szemlélet is téveszmékre alapul. Az előadó beszélt Attiláról, a tulajdonképpeni első magyar királyról, a királyi ágakról, a László Gyula történész által megalkotott kettős honfoglalás elméletéről, valamint a magyarság kereszténységre való áttéréséről.
Mint elmondta, több igaznak elfogadott, de valójában téves információt is alapul vesznek a magyarság történetében. Kivetítőn bemutatta a Képes Krónikában fellelhető rajzokat, beszélt a királyok ábrázolásának szimbolikájáról, de elmondta azt is, hogy a dokumentumban a képek olykor ellentmondásban állnak a szöveggel, illetve helyenként ki is egészítik egymást. Következtetésként vonta le, hogy Koppány vezért nem kell pogánynak, kiváltképp nem táltosnak kikiáltani, hiszen végső soron ő is keresztény volt, ilyen módon pedig nem a magyar nép pogányságát kell az igazi magyar hagyományrendszerrel azonosítani. Ugyanakkor István király és édesanyja, Sarolt esetében tévesen hiszik azt, hogy ők erőltették rá a magyar népre a kereszténységet, idegen segítséggel – jelentette ki. A modern mítoszokkal kapcsolatban kifejtette: egy részük régi legendákra épül, de vannak olyanok, amelyek a kultúránktól teljesen idegenek, mégis meghonosodtak, mint például a Valentin-nap. „Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani” – fogalmazott a művelődéstörténész.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

16. Néptánctábor Végváron
„Könnyű olyan várra építeni, amelyiknek jó alapja van”
A július 13–17. időszakban immár 16-dik alkalommal szerveztek Néptánctábort a Temes megyei Végváron Boldizsár Tamás és Bagi Szilvia szegedi oktatók szakavatott irányításával, a végvári Csűrdöngölő, a Szederinda és a Recefice, valamint a temesvári Eszterlánc néptánccsoportok tagjai sajátították el a mezőségi (haladók), illetve a rábaközi (kezdők) táncrendek alapjait. A helyi kultúrotthonban sorra került pénteki bemutató alkalmával a szülők meggyőződhettek róla: a néptánc-táborban részt vett gyerekek a tánclépések mellett egymás és a népi hagyományok tiszteletét, szeretetét, fegyelmet, tartást, emberséget is tanultak az öt nap alatt szegedi oktatóiktól.
A néptáncbemutató résztvevőit Păștean Erika, a szervező Végvárért Alapítvány elnöke köszöntötte, kiemelve, hogy immár a 16. táncrendet sajátították el a végvári (és nem csak) gyerekek. „16 esztendővel ezelőtt a szegedi Nagy Albert volt az, aki megálmodta és elindította ezt a bánsági magyar néptáncmozgalmat” – mondta Pășten Erika. – Sajnos, Ő már nem lehet közöttünk, de neki köszönhetjük, hogy azóta négy generáció ismerkedett meg az autentikus folklórral és sajátított el évről évre újabb táncrendet” A kicsik népes csoportja, a Recefice óriási lelkesedéssel, jókedvvel mutatta be a frissen elsajátított rábaközi táncokat. A haladó végvári és temesvári táncosok nagy élvezettel járták a rendkívüli tánctudást és egymásra figyelést igénylő mezőségi táncokat. A kicsik és a nagyok teljesítményét egyaránt nagy tapssal honorálta a végvári kultúrház közönsége.
A szép bemutató után Boldizsár Tamás oktató értékelte a látottakat és a tánctábor tapasztalatait, hangsúlyozva, hogy a rábaközi és a mezőségi táncrenden keresztül a gyerekek megismerkedhettek a nyugat magyarországi, illetve az erdélyi tájegység lakóinak hagyományos életmódjával, lelkivilágával. Boldizsár Tamás nagyon elégedett volt a haladó táncosok teljesítményével, akik mesterien, saját fantáziájukat szabadjára engedve építették fel az oktatóktól kapott „lego kockákból” a hét táncból összeálló gyönyörű mezőségi táncrendet. „Könnyű olyan várra építeni, aminek jó alapja van” – értékelte a haladó táncosok teljesítményét Boldizsár Tamás. A végig növekvő tempójú mezőségi táncrend rendkívül nehéz, lassú tánccal indul, ahol minden rezdülésnek óriási jelentősége van. „A gyors zenére mindenki tud táncolni, a lassú zenére a nagyon jó táncos se tud, csak ha odafigyel – hangsúlyozta Boldizsár Tamás, aki nagyra értékelte, ahogyan a nagyok végig istápolták a kezdő táncosokat, a picik megtanulták a nagyok énekeit és fordítva. „Fontos, hogy a táborban a kicsik látják azt, hogy ők mivé lehetnek, hová tartanak!” – mondta a szegedi oktató.
„Úgy gondolom, hogy a csapatépítés és a szeretet volt a legfőbb célja a hétnek – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Bagi Szilvia táncoktató –, gondolok itt egymás szeretetére és arra a szeretetre, amit a tánc iránt érzünk. Ezenkívül fontos számunkra a tisztelet, a becsület, az alkalmazkodás, az életre való nevelés és az is fontos, jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk.”
„Úgy érzem, hogy többet kaptam, mint adtam ebben a tánctáborban – nyilatkozta lapunknak Boldizsár Tamás – az ember azt hiszi, hogy sok dolgot meg kell tanítani és rájön, hogy igazából neki kell sokat tanulnia! A tánc megtanít figyelni a másikra, tiszteletben tartani a másikat és megtanulni azt, amit a másik tud, használni a saját magunk és a mások javára. A táncon keresztül azt lehet elérni, hogy megszerettetjük őket a gyerekekkel, elmegyünk és utána ők saját maguktól csiszolgatják saját kis gyémánt lelküket, mozgásukat és dalaikat.”
Boldizsár Tamás gyönyörűen fogalmazta meg a végvári együttlét lényegét: „A gyerekek szeretik egymást, szeretnek bennünket, mi is szeretünk itt mindenkit és ebben a nagy szerelemben mindig kivirágzik valami csoda, amit néptáncnak népdalnak neveznek!”
A 16. Végvári Néptánctábort a Végvárért Alapítvány szervezte, a Communitas Alapítvány és a Röszkei Önkormányzat, valamint a végvári szülői közösség támogatásával.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Udvarhelyen zajlik a BNYA műszaki szekciója
Kifejezetten derűs hangulatban kezdődött el a 23. Bolyai Nyári Akadémia (BNYA) műszaki szekciója hétfőn Székelyudvarhelyen: a harmincórás képzésen a kommunikációs kompetenciák fejlesztéséhez szükséges technikákat sajátíthatják el a részt vevő pedagógusok.
Hétfőtől péntekig délelőtt és délután is zajlanak a szakmai előadások a BNYA műszaki szekciójának otthont adó Bányai János Szakközépiskolában: a kifejezetten a szakoktatásban részt vevő pedagógusoknak meghirdetett nyári képzés tavaly elmaradt, de örvendetes, hogy idén szépszámú, több mint harminc tanár vesz részt a rendezvényen, mondta el a megnyitón Görbe Péter főtanfelügyelő, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy a képzést jövőre is sikerül majd megtartani.
Mint a Hargita Megyei Tanfelügyelőség vezetője a továbbiakban hozzátette: egyre nagyobb szükség van arra, hogy ne csak az elméleti líceumok diákjai, hanem a szakközépiskolát vagy szakiskolát végzett tanulók is helyesen, megfelelően ki tudják fejezni magukat – illetve a digitális eszközökkel támogatott kommunikációs csatornákat is megfelelően tudják fel- és kihasználni –, hisz ez sokszor elengedhetetlen a munkavállaláskor.
A szakmai kommunikációra való felkészítés helye, szerepe és módszerei a középfokú szakképzésben nevű tanfolyamon megyebeli és az ország más régióiból érkezett, szakmai tantárgyakat oktató pedagógusok vesznek részt, szám szerint harmincegyen. Olyan tanár is van a csoportban, aki immár huszadik éve részvevője a BNYA képzéseinek, árulta el nyitóbeszédében Csiszér Mária programszervező, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házának munkatársa. A szakképzésen való részvételért egyébként tíz kreditpont jár a tanároknak, ennek feltétele, hogy a hét végére szakdolgozatot is készítenek az elsajátítottak alapján.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Történelemhamisítás a filmekben
Minap egy küldeményt kaptam a világhálón, amelyben felsorolnak az elmúlt fél évszázadban forgatott tíz román történelemhamisító filmet. Kezdve az 1963-as Tudortól a Dákokon és Burebistán, Mirceán és Mihai Viteazulon át egészen a Moldovan rendőrfelügyelő sorozatig. A hamisítást igazoló állítások román történészek tudományos folyóiratokban megjelent munkáira támaszkodnak, azokat idézik.
A történelmet egy kicsit is ismerők régóta felfigyeltek ezekben a filmekben a vászonra vitt csúsztatásokra, hazugságokra. Csakhogy Sergiu Nicolaescu és társai a kommunista diktatúrában, de az utána következő felfokozott nacionalista időkben is a mindenkori nacionalista áramlat szimpátiáját, anyagi támogatását élvezték. Nem az számított, hogy mi a történelmi igazság, hogy egyáltalán megtörtént-e az esemény, volt-e valójában csata, s abban ki győzött, hanem az, hogy hősnek állították-e be a néptömeget, jó hazafinak, nemzetegyesítőnek az uralkodót, szabadságharcosnak az útszéli rabló betyárokat, robbantgató, felforgató kommunista „hősöket”, vérszopó kizsákmányolóknak, hazaárulóknak a gazdagokat.
Jó, hogy a végre valakik meg merték tenni a lépést, tükörbe nézetik a történészeket, forgatókönyv-írókat is. Csak az a baj, hogy a történelmi igazság (talán) csak évtizedeken keresztül megy bele a köztudatba. Addig a televízióban még Isten tudja, hányszor levetítik a népbutító hamisításokat, a nemzeti büszkeséget növelő filmeket.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László európai parlamenti képviselő tusványosi reményei
Szívesen visszavinné a tábort a kezdeti rendszerváltoztató szemlélethez, ugyanakkor félti a hazai magyar politikai pluralizmust az egységteremtési kényszertől. Tőkés László püspökkel, európai parlamenti képviselővel beszélgettünk az idei Tusványoshoz fűzött reményeiről.
– A nevétől nem függetleníthető eseményekre való negyedszázados emlékezések áradatában milyen helyet foglal el önben a Tusványos-élmény? Tekintve, hogy a tábor elmaradhatatlan résztvevői, Orbán Viktor miniszterelnökkel együtt annak meghatározó felszólalói, tematizálói közé tartozik.
– Mindenekelőtt különbséget kell tenni a tábor bálványosi, illetve tusnádfürdői időszakaszainak szerepe és súlya között. A kezdeményezés kezdetben betöltötte azon célkitűzését, hogy a magyar–román közeledés és az erdélyi, illetve Kárpát-medencei magyarság elsőrendű fontosságú műhelyévé váljon. Utóbb azonban bizonyos mértékig áldozatul esett a különböző politikai változásoknak, változott a jellege, veszített a súlyából – gondolok itt elsősorban magyar–román párbeszéd dimenziójára, amely mára már szinte teljesen kimaradt a tábor életéből –, ezzel párhuzamosan pedig a magyar nemzetpolitika műhelyévé alakult át. Megannyi közismert fontos változás, nemzetpolitikai intézkedés eredője volt, majd Orbán Viktor személye vált a tábor legfőbb márkanevévé, jellemzőjévé. Ez a folyamat tavaly tetőzött, amikor a híres „illiberális” beszéd révén Tusnádfürdő bevonult a nemzetközi politika által is nyilvántartott fontos helyszínek közé. Jelenleg útkeresés stádiumában van a tábor, esély van rá, hogy magára talál, de fennáll annak veszélye is, hogy elveszíti jelentőségét a Kárpát-medencei politikai életben.
– Ön milyen utat szánna a tábornak a jelenlegi aktuálpolitikai-gazdasági-társadalmi körülmények között?
– Jó református módjára visszamennék a kezdetekhez. Ha a reformáció visszanyúlt az őskeresztyén gyökerekhez, annak analógiájára visszatérnék a rendszerváltoztató szellemiséghez, amely lehetővé tette a demokratikus és nemzetpolitikai rendszerváltást. Sajnos jelenleg túl sok az aktuálpolitikai szempont és taktikázás, ezért nehezen tudunk vállalni bizonyos értékeket, amelyekről egészen másképp vagyunk kénytelenek beszélni, ha hatalmon van a Fidesz, és másként, ha ellenzékben. A kormányzati szerepe persze előnyt jelenthet, ha jól használják a rendelkezésre álló eszközöket. A romániai alapítók táboráról beszélve meg kell állapítanunk, hogy meglehetősen gyenge lábon állunk, de önkritikánkat ki kell egészítenünk azzal, hogy a romániai magyar érdek- és közképviseletet kisajátító RMDSZ is dögrováson van, ez pedig egyensúlyhiányt idéz elő a táborban. Akár a hiányával is, hiszen érdemi módon az idei táborban sincsenek jelen. A romániai magyar politikacsinálás és az anyaországi politikum így nagy egyensúlyhiánnyal és fajsúlybeli különbségekkel kénytelen szervezni az idei tábort.
– Az ideálistól elkanyarodó pályaív mentén mi lehet az idei tábor legfontosabb hozadéka, üzenete?
– Az európai politika és a magyar nemzetpolitika viszonylatában egyaránt érdekes és izgalmas fejleménynek ígérkezik, hogy nemzetköziesedett, erőteljes európai dimenziót nyert a politizálásunk, a táborjárásunk. Ma már nem zárkózhatunk be a Kárpát-medencébe, s akár a határok fölötti nemzetegyesítés politikája is partikulárisnak tűnik ahhoz képest, hogy mennyire globalizálódott a politikum. Budapest és Bukarest mellett útkeresésünk meghatározó helyszínévé nőtte ki mára magát Brüsszel. A gazdasági kérdések, a bevándorlás kérdésének kezelése a magyar politikai és nemzetpolitikai gondolkodást és törekvéseket is egyre inkább európai dimenzióba helyezik át. Ezt a vonulatot erősíti Orbán Viktor és a magyar kormány néhány további meghatározó tisztségviselőjének jelenléte is ezt hivatott képviselni és nyomatékosítani a tusnádfürdői táborban.
– Miután a román–magyar és a romániai magyar–magyar viszony tábori párbeszédének ügye zsákutcába került, a magyar kormány legutóbbi nemzetpolitikai lépéseinek egy részét is sokan értetlenkedve figyelik. Hogyan ítéli meg annak az esélyét, hogy ezek az intézkedések és a hozzá fűződő retorika is visszakerüljön a közérthetőség szintjére?
– Valóban nagy elbizonytalanodás uralkodik a nemzetpolitika különböző viszonylataiban – éppen azzal ellentétben, amit 2010-ben reméltünk, miszerint a nemzeti együttműködés rendszere egyazon irányba vonzza és tereli majd a nemzeti erőket. Fennmaradt a külhoni magyar közösségek megosztottsága, nem sikerült érdemi áttörést megvalósítanunk, nem tudtunk úgy összefogni az anyaországi szövetségeseinkkel, ahogy az elvárható lett volna. Reményeim és szándékaim szerint az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, tárgyalásoknak, találkozásoknak ki kellene mozdítaniuk mindannyiunkat ebből a helyzetből, hogy úrrá tudjunk lenni megosztottságunkon. Szót kell értenünk egymással, s ebben a magyar kormányzattól katalizátori szerepet remélek. Helyesnek tartom, hogy a Fidesz az RMDSZ-szel új lapot kezdett, rendezni akarja a viszonyát, de hiba lenne, ha a hazai magyar politika kínkeservesen kivívott pluralizmusát kellene feláldoznunk az egységteremtés oltárán. Az egységnek plurális egységnek kell lennie, ennek érdekében pedig a hazai politikai és civil szervezeteknek, egyházaknak meg kell találniuk az összefogás és együttműködés útját. Ebbe az irányba kell elmozdulnunk az idei nyári egyetemen.
– Ebben az összefüggésben hogyan ítéli meg Szili Katalin, az Országgyűlés autonómia albizottságának elnöke miniszterelnöki megbízottként tett közelmúltbeli felhívását, hogy a romániai szervezetek sürgősen jussanak megegyezésre a magyar állam által is képviselhető és támogatható autonómiaformák ügyében?
– Erről nekem az jut az eszembe, nehogy a sok bába között elvesszen a gyermek. Ma már ugyan szinte nincs olyan párt vagy közszereplő, aki ne vállalná fel teljes elkötelezettséggel az autonómia kérdését, mégis helyben topogunk. Ide tartozónak vélem az RMDSZ nagy garral bejelentett autonómia-törvénytervezetének szánalmas sorsát, de a Magyar Polgári Párt ebben vállalt cinkosságát is. Szili Katalin mandátuma az autonómia ügyének szintén egyfajta jótékony lekezelését üzeni számomra. Az viszont nem kétséges, hogy a szomszédságpolitikai és nagypolitikai meggondolások és körülmények, valamint a határon túli magyar szervezetek egyet nem értése fokozott óvatosságra inti az Orbán-kormányt, amely tőlünk várja azoknak a lépéseknek a megtételét, amelyekre csak mi vagyunk hivatottak. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben mindenekelőtt nekünk kell egyességre jutnunk.
– Az utóbbi időszak egyre nyíltabb állásfoglalásra kényszerítő kérdései – mint például a migráció ügye – milyen mértékben járultak hozzá a többi hasonló, eddig meglehetősen távolságtartóan kezelt téma „felpuhulásához”? Érzékelhető-e az empátia fokozódása az elsősorban kelet-európaiak számára érzékeny ügyekben?
– Ebben a tekintetben mindennél beszédesebb Orbán Viktor esete, akinek bevándorláspolitikai állásfoglalásait kezdetben teljes elutasítás övezte, menet közben azonban egyre inkább odafigyeltek a magyar álláspontra. Az autonómia kérdése, általában a hagyományos kisebbségi kérdések iránti érdeklődés is megnövekedett, mindenképpen érzékelhető bizonyos mértékű felpuhulás. Jellemző, hogy az Európai Néppárt vállalta a parlamentben egy fontos kisebbségpolitikai konferencia megszervezését. Bátran állíthatom, hogy Székelyföld területi autonómiájának ügye már az Európai Parlament top tízes listáján szerepel Katalónia és Skócia törekvései mellett. Helyesnek tartom a Székely Nemzeti Tanács irányvonalát, tovább kell dolgozni minden lehetséges úton-módon, hogy az autonómiatörekvéseink elérjék a különböző európai intézmények ingerküszöbét. Hátráltatja azonban a dolgunkat, hogy Európában sem vagyunk képesek összefogni, e tekintetben az RMDSZ szinte versenyhelyzetben dolgozik velünk párhuzamosan, minden törekvése arra irányul, hogy kifogja más vitorlájából a szelet, ott is egyedül akarja uralni a terepet. Sokkal többre mennénk, ha megtalálnánk az összefogás és együttműködés módját a felvidékiekkel, erdélyiekkel, a néppárti frakciókkal együtt. Jómagam is nagy erőfeszítéseket teszek e tekintetben, egyelőre azonban nem túlságosan hálás ez a szerep.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újabb volt miniszter a hálóban
Őrizetbe vette tegnap az Országos Korrupcióellenes Ügyészség Gab­riel Berca volt belügyminisztert. A több pártot is megjárt politikust befolyással való üzérkedéssel és csúszópénz elfogadásával gyanúsítják.
Berca, aki jelenleg a Románia Haladásáért Országos Szövetség soraiban tevékenykedik, az évek során több magas rangú funkciót is betöltött, a belügyminiszteri tisztségen kívül Traian Băsescu volt elnök tanácsadója és a Demokrata Liberális Párt szenátora is volt. A vádhatóság azzal gyanúsítja, hogy Berca egy közvetítőn keresztül 185 ezer eurót követelt egy üzletembertől cserébe azért, hogy közbenjárjon a kormánynál, utaljanak ki támogatást egy Bákó megyei település önkormányzatának, amelynek a vállalkozó cége által elvégzett munkálatok ellenértékét kellett volna kifizetnie ebből a támogatásból. A munkálatok értéke elérte az 5,6 millió lejt. Az ügyészség szerint alapos a gyanúja annak, hogy Berca saját magának és akkori pártjának követelte ezt a pénzt, amelyet több részletben meg is kapott. A vádhatóság szerint mindez 2010 és 2012 között történt. Ebben az ügyben Mihai Banu liberális párti képviselő is érintett. Őt július elején előzetes letartóztatásba helyezték. A vád szerint 270 ezer eurót kért egy üzletembertől azért, hogy hasonló ügyben közbenjárjon a kormánynál.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Székelyek a Botond-mondában
Aki bárdjával bevágta Konstantinápoly aranykapuját
A Székely Hírmondóban közölt cikksorozatomban újra és újra bizonyítottam, hogy a 9–12. században a bizánci írók műveiben feltűnő szkíta nép nem a bolgárokat és nem a besenyőket takarja, hanem a mi székely elődeinket. Alább arról fogok szólni, hogy 917-ben a Konstantinápoly elleni közös bolgár–magyar–székely támadást a székely Opour (Apor) vezeti, akinek kedvenc katonája a nagyerejű Botond, „legkisebb a magyarok közül”.
Egy datálás nélküli, feltehetően valamikor a 10. században íródott bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) szól egy Bizánc elleni nagy támadásról, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:
„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, ouggros-ok, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése, úgyhogy szándékukban volt nem csupán az őközelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. (…)
Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett. Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket…”
A bolgár kutatók megállapítják, hogy az események 917-ben történnek, a hadjáratban pedig bolgárok, ouggros-ok (onogur-magyarok), szkíták, médek (arabok Kréta szigetéről) és türkök (magyarok? erdélyiek?) vesznek részt. A szkítákban Moravcsik Gyula besenyőket lát, ám Victor Spinei megjegyzi, 917-ben a besenyők szerepe teljesen tisztázott: semlegesek maradnak a háborúban. Így a szkíták nem lehetnek besenyők.
A magyar krónika pontos adatai
Szerencsére a 917-es eseményekről a magyar krónikás hagyományból is tudunk, sőt ehhez kötődik a magyar hadakozások egyik legszebb története, a Botond-monda. Az 1360 körül készült, Kálti Márk-féle Képes Krónika, valamint a pár évvel későbbi Budai krónika ezt így írja le:
„A magyarok legyőzik a görögöket
Kiszállván (a honfoglalás utáni – S. A. megj.) huszonegyedik esztendőben (azaz 917-ben – S. A.), bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: »Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.« Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya (eredetiben Opour – S. A. megj.), akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.
El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét.
A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”.
Petrus Ransanus a mindeddig nem eléggé hasznosított, 1490-ben befejezett, a magyarok történetéről szóló művében nem említi Botondot, viszont igen Opourt. Emellett elmondja, hogy a magyarok húsz évvel a honfoglalás után (916-ban) ezen Opour nevű vezető irányítása alatt törnek be „mindkét Misiába”, Trákiába, és ostromolják meg Konstantinápolyt.
Megjegyzem, hogy a magyar kutatók – ellentétben a bolgárokkal – valami okból nem hiszik el, hogy a magyar krónikák jó évszámokat adnak meg (917-et vagy 916-ot), és elkezdenek spekulálni, hogy Konstantinápoly Apor-féle ostroma mikor is történt. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, Marczali Henrik, aki amúgy egy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, 969-re.
Apor, a választott rabanbán
Nézzük a Botond-monda szövegét, mert az sokat segíthet az események megvilágításában, a szkíták kilétének újabb meghatározásában.
Marczali hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: a „legkisebb magyar”, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Mindezt azzal magyarázza, hogy „a krónikák teljes tanúságot tesznek afelől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”.
Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből álltak.
A szöveg szerint Apor kapitányt „a község akarata állította a sereg élére”, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét (legalábbis én nem tudok ilyesmiről). Ugyanakkor tudjuk, a székelyek rabanbánját, vezetőjét demokratikusan választották a Csíki székely krónika szerint:
„Azoktól a Pannóniába elébb béjött magyaroktól származván és a havasos földet (Havasalföldet – S. A.) magok fegyverekkel nyervén s azt magok között tribusok, nemek és ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.”
„Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”
Eszerint a magyarok bejöveteléig a székelyek a főrabanbánt választották úgy általában a sok jelentkező közül, 888 után pedig szintén választották, ám most már sokkal szűkebb körből, a három fiú, Uopoulet, Uopour és Uogroun közül, majd ezek nemzetségéből.
A Botond-mondában az áll, hogy Opour – akinek neve egyezik a Csíki székely krónikában Zandrirhám rabanban második fiáéval – egy választott vezető, hadvezér volt.
Anélkül, hogy belemennék a kérdéskör értelmezői véleményeinek, vitáinak ismertetésébe, hadd jegyezzem meg azt, hogy ha valamelyik népre illik a „katonai demokrácia” kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
A Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„(…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
Eszerint Botond szavai szó szerint értendők, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”, ugyanis a föld – de a hadizsákmány is – a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztatik fel.
„A legkisebb magyar”
S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utal (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, de bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.
Sajnos a Csíki székely krónika azon része, mely ezzel a korral foglalkozik, az idők folyamán tönkrement, s csak ez az értelmetlen szöveg maradt fenn:
„10. vers: (hosszan olvashatatlan /h.o./) Azután csakhamar a nemzet egyetértéséből a földet fiai között felosztja… (h.o.) Végre általvivén a kelyhét, (h.o.) … mikor azzal áldoznék, maga házánál, Vacsárk földin meghal … (h.o.) és a több vezérektől a nemzet egyetértésével Bucsuj tétetvén fővezérnek” – mindössze ennyi, amit a 10. század elejéről tudunk, sőt az utolsó mondat, amelyben Bucsuj tétetik fővezérnek, már jócskán a 10. század közepén történik.
A magyar krónikás hagyomány alapján tehát kiegészíthetjük a Csíki székely krónikát: a székelyek rabanbánja, vezetője 917-ben Apor, a három fiú közül őt választották meg a székelyek.
Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és erdélyi) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban külön szerepelnek a szkíták és a turkok is.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gettósítás után tisztogatás Nagybányán
A rendőrség naponta ellenőrzi a város szélén élőket, hogy megállítsa az „illegális térfoglalást".
Catalin Chereches nagybányai polgármester 15 rögtönzött házat romboltatott le néhány napja a város határában, annak ellenére, hogy korábban az Országos Diszkriminációellenes Tanács már elmarasztalta egyszer, amikor fallal határolt el egy romák által lakott telepet a város többi részétől – közölte kedden a kolozsvári Maszol.ro portál.
A mostani intézkedést a városháza azzal magyarázza, hogy a házakat illegálisan építették fel olyan romák, akik más településekről érkeztek. A hivatal két évvel ezelőtt jelentette be, hogy „megtisztítja" az erdélyi város tereit a „törvénytelenül kisajátítóktól".
Catalin Chereches kijelentette: senki sem építhet engedély nélkül házat, kalyibát, sátrat, sem a város szélén, sem a város közepén. Az elöljárót az is zavarja, hogy a beköltözők lovas szekerekkel közlekednek a város központjában.
A helyi rendőrség vezetője, Gheorghe Perian arról számolt be, hogy a lerombolt 15 házban 22 felnőtt és 5 gyermek lakott. A városháza nem biztosít nekik lakást, arra kérték őket, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. A rendőrség naponta ellenőrzi a város szélén élőket, hogy megállítsa a törvénytelen építkezéseket és az „illegális térfoglalást".
A polgármester néhány éve egy csaknem kétméteres falat építtetett Nagybányán a Horea utcában levő, zömében romák lakta tömbházak és a városból kivezető út közé, amellyel az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet szerint gettósította és megalázta az ott élő közösséget – emlékeztetett az erdélyi hírportál.
MTI
Erdély.ma

Megrongálták a Mátyás-szobrot Kolozsváron
Barna festékkel öntöttek le ismeretlen tettesek a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A feltételezhetően szerdára virradóra végrehajtott vandál akció elkövetői Fadrusz János alkotásának hátsó, a Szent Mihály-templom felé néző részét rongálták meg.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke a Krónikának elmondta, még nem sikerült azonosítani az elkövetőket, a városi rendőrség vizsgálja a biztonsági térfigyelő kamerák felvételeit. „Arra gyanakszunk, hogy az éjszaka folyamán történt a műemlékgyalázás, a városházának hivatalból feljelentést kell tennie ismeretlen tettes ellen” – nyilatkozta az RMDSZ-frakció vezetője.
Iulia Perşa, a városháza szóvivője kérdésünkre elmondta: elsősorban az okoz gondot a tettesek azonosításában, hogy a Főtéren felállított térfigyelő kamerák szemből filmezik a Mátyás-szoborcsoportot, így nincsenek olyan felvételek, amelyek az emlékmű hátsó részét mutatnák. Horváth Anna alpolgármester a Főtér portálnak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy amint tudomást szereztek a rongálásról, azonnal riasztották a városi és megyei rendőrséget. A helyi rendőrség elvégezte a helyszínelést, majd a kriminalisztikai osztály is kijött, hogy megvizsgálja a vandálok által használt festékanyagot. Az elöljáró azt is közölte, hogy a városháza műemlékvédő osztálya büntetőjogi feljelentést tesz az ügyben. „Egy A kategóriás műemlék megrongálásáról van szó, ez olyan bűncselekmény, amiért börtönbüntetés jár” – szögezte le Horváth Anna. Kifejtette: hacsak nem símaszkban követték el a bűncselekményt, a két térfigyelő kamera segíthet azonosításukban. Hozzáfűzte, ha a felvételek alapján mégsem sikerülne azonosítani a rongálókat, várják az esetleges szemtanúk jelentkezését, mindazokét, akik a szerdára virradó éjszaka a Főtéren jártak és valami gyanúsat észleltek.
A rongálás nyomait napokon belül eltakarítják, hangsúlyozta Horváth Anna. Mint mondta, Kolozsi Tibor szobrászművész, a szoborcsoport bronzrestaurátora csütörtök reggel ér vissza Kolozsvárra, és megígérte, megkeresi azt a hatóanyagot, amellyel a talapzatot maradandó károsulás nélkül meg lehet tisztítani a festéktől. Ez hasonló lehet ahhoz a szerhez, mellyel az aradi Szabadság-szobor piros-sárga-kék festékkel lefújt domborműveit tisztították meg pár hónappal ezelőtt.
Az RMDSZ tegnap közleményben követelte a vandalizmus elkövetőinek kézre kerítését, kifejtve, hogy a tettet a magyar kulturális örökség meggyalázásnak tekintik. Arra is emlékeztettek ugyanakkor, hogy a rendfenntartó szervek a két évvel ezelőtti rongálás elkövetőit sem állították elő. „Kolozsvár teljes közbiztonságára nézve is aggodalomra ad okot, hogy a város térfigyelő kamerákkal ellátott Főterén ilyen súlyos esetek megtörténhetnek anélkül, hogy a tettesek kilétére fény derülne, holott erre minden feltétel adott. Ismételten kérjük, hogy nemzeti szimbólumaink meggyalázását, rongálását tekintsék köztörvényes bűnözésnek, ennek megfelelően rójanak ki büntetést a tettesekre” - olvasható a Kelemen Hunor elnök által aláírt közleményben.
Mint arról beszámoltuk, nem a mostani az első alkalom, hogy vandálok rongálják meg Kolozsvár jelképét. Legutóbb 2013 áprilisában törték le ismeretlenek a szoborcsoport részét képező, földön fekvő zászló rúdját. Fadrusz János közismert alkotását 2010-2011-ben restaurálták a magyar és a román állam támogatásával.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Fogyasztóvédők – értünk vagy ellenünk?
A fogyasztóvédelmi hivatal feladata – mint neve is jelzi – a polgárok érdekei fölötti őrködés lenne: hogy ne csapják be az üzletben, ne verje át a szolgáltató, ne sózzanak a nyakába hamis, esetleg romlott terméket. A háromszéki fogyasztóvédők azonban túlteljesítenek, hatáskörüket kiterjesztették, és a hatalom meghosszabbított karjaként sakkban tartanák a fél világot.
Belekötöttek a székely ízek kifejezésbe, az idősotthont néhány kopott zománcú kanálért büntették, s ha az önkormányzatok megrekcumozása nem lehet feladatuk, kiszállnak az alárendelt intézményekbe, például az uszodába. Hiába magyarázzák az ott dolgozók, hogy a korszerű vízkeverő, tisztítóberendezés biztosítja a kellő higiéniát, ezért elavult a törvény, amelyre hivatkoznak, s hetente cseréltetnék a vizet. Nem számít, hogy négy napig zárva tartana a strand, a szabály az szabály, be kell tartani – harsogja a rendőrségtől kikopott főfogyasztóvédő, és büntet gúnyos megjegyzések kíséretében, miszerint a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak nem fekszik a jogszabályok betartása. Tavasszal, cseppet sem burkolt bosszúként, a Háromszékben megjelent bírálatokért rászálltak lapterjesztőnkre. Megrovásban részesítettek és bírságot is kiszabtak. Túlzottnak tűnt az eljárás, megóvtuk, a bíróság pedig mértéken felülinek ítélte a büntetést, amit azonban ettől függetlenül ki kellett fizetni. Magyarán, igazunk volt ugyan, de maradtunk a kárral, az erkölcsi elégtételt pedig kitehetjük az ablakba.
Túlbuzgó fogyasztóvédőink gyarapítják hát az államkassza bevételét, akár okkal, akár ok nélkül büntetnek. Tevékenységükhöz egyre több túlkapás tapad, és az egyszerű polgár egyre kevéssé védelmezőként, inkább erőszakszervezetként tekint rá.
A csendőrség, rendőrség, a prefektúra után még egy intézmény Székelyföldön, amely nem értünk, sokkal inkább ellenünk dolgozik.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kibédi Kuron Márton
I. Ferenc József székely darabont testőre
Az értékeit, nagy embereit ma minden nép, nemzet, falu, helység felkutatja, és belefoglalja települése történetébe. Mi is azt tesszük, amikor a kibédi születésű Kuron Márton székely darabont testőrt bemutatjuk mint Marosszék, Kibéd szülöttjét I. Ferenc József Magyar Királyi Darabont Testőrségéből. Az első világháború tavalyi századik évfordulója is arra késztet, hogy honvédjeinkre, katonáinkra, hőseinkre emlékezzünk.
2015 márciusában volt a magyar testőrség megalakulásának 255. évfordulója. Gróf Pálffy Miklós kancellár és Mária Terézia királynő megegyezése alapján 1760. március 1-jén járta be a korona megyéit a felhívás a Magyar Nemesi Testőrség felállításához szükséges pénzalap létrehozására. A Magyar Nemesi Testőrség költségét a magyar, az erdélyi és horvátországi megyék állták.
A testőrség többszöri névváltoztatással, hosszú időn keresztül változatlan feladatkörrel tevékenykedett. Mária Terézia 1760. szeptember 1-jén létrehozta a Magyar Nemesi Testőrséget, a magyar nemzetnek a hétéves háborúban az uralkodóház iránt tanúsított hűsége és önfeláldozása jutalmául, a királyi udvar fényének növelése és a magyar ifjak kiművelése végett.
Az ország rendjei, törvényhozása 1764-ben a száz nemes ifjúból álló intézményre évenként 100.000 forintot szavazott meg, azzal a feltétellel, hogy az intézmény felállításakor az ifjakat a vármegyék adják. Erdélyország ezenkívül 20.000 forintot adott húsz testőr ellátására. Az egész gárda 120 főből állott. A testőrségre ez időtől 1848-ig a magyar dicsőség képviselőjeként tekintettek, és ők voltak az akkori világ legszebb testőrei.
A királyi utasítás nyomán felállított magyar testőrség története három korszakra oszlik. Az első időszak a Magyar Nemesi Testőrség (1760-1850), a második a Magyar Királyi Nemesi Testőrség (1867-1918) és a harmadik a Magyar Királyi Darabont Testőrség (1904-1918) története. Ezek az elit alakulatok a Habsburg-ház fényét, hatalmát szolgálták.
II. József uralkodása alatt ez a testőrség kapcsolattartó volt a bécsi udvar és a külföldi fejedelmek között. Tagjai sokat utaztak, a legviláglátottabb, a legműveltebb emberek voltak. A világ egyik legjelentősebb uralkodói udvarában elsajátított tudást, műveltséget szolgálatuk letelte után Magyarország javára fordították.
A legtöbbjük nemes ember volt, arisztokrata családokból verbuválódtak. A nemességet, az arisztokrata származást kiváltságnak tartották. Paraszti származású alig található közöttük, ahogy román vagy ruszin sem, kevés a székely, az erdélyi magyar. A többségük a nyugati vármegyékből – Pozsony, Nyitra, Sopron, Vas stb. – került a testületbe.
A testőri intézet közül a legnagyobb hírnév a Magyar Nemesi Testőrségnek jutott. Soraiban fényes életpályát befutó személyiségek, katonák, írók, költők vagy közéleti emberek (Kisfaludy, Bessenyei) voltak.
A testőrség másfél évszázadon keresztül állt fenn. Története két hosszú korszakot ölel fel. Az első a megalakulástól, 1760. szept. 11-től az 1848-1849-es forradalomig, a második a kiegyezéstől, 1867-től, I. Ferenc József megkoronázásától az osztrák–magyar birodalom 1918-as széteséséig tartott. A Magyar Királyi Nemesi Testőrség is jogfolytonos intézmény. Az új testőrségben a nemesség, az arisztokrata jelleg, a magyar honosság, eredet nem volt kritérium, előfeltétel.
"őŐfelsége, a császár és király katonai udvartartásához tartozó katonai osztagok" között a Magyar Királyi Darabont Testőrség a legkésőbbi, 1904-es alapítású. Ennél nem volt feltétel a nemesi, arisztokrata származás és a honosság.
Az 1795. évi testőrségi szabályzat előírta, hogy a felvételnél különös gondot ke-llett fordítani arra, hogy formás, megnyerő külsejű, magas termetű ifjak jussanak, kerüljenek a testület tagjai közé. Az irodalmi, nyelvi stúdiumokat is követelményként szabták meg, a császári udvarban használt nyelvek ismeretét elvárták. A testőrök napirendjét házi és szolgálati rendben határozták meg. Reggel 6 órakor dobszóra keltek, 8 órától szolgálat 14 óráig, orvosi vizsgálat, ebéd, kimenő 10-11-ig vacsora után. A vendéglőket, kávéházakat, kocsmákat nem látogathatták, a pipázás, a szerencsejáték, a ledér nőkkel való találkozás is a tiltólistán volt. A könnyelmű szórakozást büntetés követte.
A darabont testőrség a budai vár reprezentációjához tartozott, és szolgálata a külső, az udvari, a belső, a biztonsági, illetve díszszolgálatra szorítkozott. Szolgálatát Bécsből, a főudvarmesteri hivatal szertartási osztályán szervezték meg. Igazi testőri feladatokat a császár és király budapesti látogatásán, reprezentatív szerepet pedig I. Ferenc József bécsi temetésén, IV. Károly 1916-os budapesti koronázásán kapott.
A gárdistáktól szigorúan elvárták, hogy külsejük ápolt, megjelenésük pedig az udvari etikett szabályainak megfelelően elegáns legyen. Ez a megnyerő, tetszetős külső komoly belső értékekkel, erkölcsös és etikus viselkedéssel, szellemi értékekkel társult.
A testőrök megtanulták a spanyol etikett udvari szabályait, a biztos és határozott fellépés, viselkedés réguláit. Megtanulták az uralkodóval szembeni viselkedést, az uralkodóház felett őrködni, a nyilvánosság előtt kísérni, elhelyezkedni, az előkelőségek iránt kellő tiszteletet tanúsítani stb.
A testőrök szolgálata, beosztásuk bizalmi jellegű, ők az uralkodó emberei, a díszes küllem, a reprezentáció, a hatalom legitimációjának eszközei, az uralkodó, a koronák tartozékai, a birodalmat alkotó országok sajátos szimbólumai, a hatalom nagyságát, értékét, jellegét tükrözték. A pompa, a fény, a szabályozott, színpadias rend szolgálta az élő kulisszát, hátteret.
A bécsi Burg és a budai udvar belső és külső testőrségre oszlott. Az 1904 októberében alapított Magyar Királyi Darabont Testőrség két dandárt alkotott, I. Ferenc József hozta létre. A császár és király halálával, a háború végén feloszlott, és átszerveződött rendes katonai alakulatba, és mint ilyent, a déli olasz frontra vezényelték, és Doberdónál harcolt.
Ennek az 1904-ben felállított Magyar Királyi Darabont Testőrségnek volt tagja kezdettől feloszlatásáig, átszerveződéséig Kuron Márton testőr, Kibéd, Marosszék szülöttje, aki a háború végéig szolgált a magyar királyi várban Budapesten.
Kuron Márton, I. Ferenc József darabont testőre a Kis-Küküllő menti Kibéden született 1883. június 8-án, földműves, gazdálkodó családban. Apja Márton, anyja Júlia. Elemi iskoláit szülőfalujában, Kibéden végezte, és a rendes katonai sorozáson, az azt követő bevonulása után a budai várban székelő, frissen alakult Magyar Királyi Darabont Testőrség kiválasztott katonája, elit testőre lett. Rendelkezett azon személyi tulajdonságokkal, követelményekkel, amelyek a magyar királyi elit katonái sorába, az 1904-ben létrehozott Magyar Királyi Darabont Testőrség elit kötelékébe juttatták.
Testőri hivatása teljesítéséről unokájára, Kuron Mártonra maradt százoldalas füzete, kitüntetései, I. Ferenc József császárral és királlyal készült diplomája 1916-ból, fényképe, iránytűje. Szolgálata 1918-ban ért véget, miután IV. Károly magyar király a hűségeskü alól felmentette testőreit.
1913. február 9-én Kispesten megnősült, feleségül vette Dósa Eszter Kibédről származó, Budapesten dolgozó szülésznőt. A házasságból született Irénke lányuk. I. Ferenc József halála után a testőrséget 1916-ban az olasz frontra vezényelték, Kuron Márton Doberdónál harcolt, a karján megsebesült, hadirokkant lett.
A trianoni döntés után a családjával hazatér Erdélybe, Kibédre, a munkalehetőség és marasztalások ellenére. A II. bécsi döntés után, a magyar időben Kibéden községbíró. 1965-ben gazdálkodóként halt meg, a kibédi temetőben nyugszik.
Az unokájára maradt füzetben csokorba kötve kapjuk a történeteket a darabont testőrség szervezettségéről, felépítéséről, az udvari szolgálatról, az udvari tanácsnokokról, a szertartási osztályról, a szárnysegédekről, az alapszabályzatról. Benne olvasható a feltétlen hódolat esküje: a hűség, az elkötelezettség, az engedelmesség, a titoktartás, a testőrség rendeltetése, a különleges szolgálatok, a testőrök illetékei (kenyér, a betegséggel járó díjak, fürdőpótdíjak, szabadságolás, nősülés, előléptetés stb.).
Szól a testőrség állományáról, a mozgósításokról, a szolgálatokról, az udvari őrszolgálat 64 pontjáról, a korszellemről, az egyetértésről, a jelzési kellékek használatáról, a levél alkotórészeiről, a testőrt kiszolgáló legényről, a zsoldról, a riadóintézkedésekről, a király, a méltóságok, a követek megszólításáról, kíséretéről, a rendkívüli ünnepségek őrségéről, összetételéről, a felvonulásáról. 109 pontban rögzíti a testőri kötelezettségeket.
Kuron Márton I. Ferenc József kiváló székely darabont testőrében egyesültek mindazok a külső és belső nemes vonások, amelyek révén a birodalom kiválasztott, tiszteletre méltó embere, elit katonájává lett: a jó megjelenés, a megnyerő, ápolt külső, az elegancia, az illedelmes viselkedés, tiszteletadás, az erkölcsös, etikus szellemi értékek, a kötelességtudat, az engedelmesség, a feltétlen hódolat hazája, királya iránt, a hűség, a titoktartás és a hazaszeretet.
Dr. Mátyus András
Népújság (Marosvásárhely)

Hivatalosan is mártírtelepülés lesz Mezőbikács
Augusztus 2-án, vasárnap Mezőbikácson ünnepi megemlékezés keretében hivatalosan kis kimondattatik, hogy a települést mártírrá nyilvánítják az 1949. augusztus 2-ai vérengzés miatt. Ekkor a kommunista uralom és a rettenetesen elnyomó rendszer ellen fellázadó falubeliek közül a karhatalmi szervek négy embert, köztük a plébánost kivégezték, és további tizenöt családot deportáltak.
A román képviselőház plénuma május 27-én egy ellenszavazattal elfogadta azt az RMDSZ-kezdeményezést, amely Mezőbikácsot a kommunista ellenállás mártírtelepülésévé nyilvánítja. „A jogszabály egyfajta morális jóvátételt nyújt az állam részéről azoknak, akik életüket áldozták, vagy anyagi javaikat vesztették el a kommunizmus elleni küzdelemben” – mondta a törvény kihirdetésekor Szabó Ödön parlamenti képviselő, a jogszabály kezdeményezője. A Szövetség Bihar megyei politikusa felelevenítette, az Arad megyei Seprősőn 1949. július 31-én a kommunista rendszer ellen lázadtak fel az ott élők, két nappal később, augusztus 2-án pedig a Bihar megyei Mezőbikácson történt meg ugyanez, ahol az akkori kommunista diktatúra nevében működő hatóságok által alkalmazott rendfenntartás négy emberéletet követelt, illetve tizenöt családot telepítettek ki. Kivégezték Iványi György plébánost, továbbá Bejan Petrut, Bucskó István és Turcuţ Petrut.
A szomorú 1949-es eseményekről idén is megemlékeznek a településen. Augusztus 2-án, vasárnap ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását. A megemlékezés programja a következő: 10.00 óra – szentmise a római katolikus templomban; 11.00 – a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény díszkötésének átadása, majd ünnepi beszédek; 11.20 – főhajtás és koszorúzás az emlékműnél; 11.45 – a törvény átadása az ortodox egyház képviselőjének; 12.00 – a mártírtelepülést jelző tábla leleplezése és megáldása a település bejáratánál; 12.30 – szeretetvendégség.
Szabó Ödön korábban kifejtette, hogy az államnak kötelessége legalább morálisan enyhíteni a kommunista diktatúra által okozott sérelmeken: „Az RMDSZ célja az volt, hogy a jogszabály rendelkezzen arról, hogy a Bihar megyei Mezőbikácson is áldozatokat követelt a diktatórikus rendszer. Az elfogadott törvény értelmében, idén már hivatalos keretek között is megemlékezhetnek a helybéliek az 1949-es eseményekről, illetve a törvényt az állam egyfajta bocsánatkérésének is fel lehet fogni. Kezdeményezésünket számos román párt képviselője is támogatta”.
Mezőbikács azonban nem pusztán az 1949-es mészárlás miatt mártírtelepülés, hanem egy öt évvel korábbi gyilkosságsorozat miatt is. 1944. szeptember 27-én egy még több áldozattal járó tragikus esemény történt: egy román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Bár a halállistájukon 80 személy szerepelt, végül „csak” 7 személyt állítottak elő és végeztek ki. A sortűz áldozatai: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (cigányzenész), Takács Mihály (bíró) és Varga György – emlékeztetett az esetre a mártírtelepüléssé nyilvánításkor Szilágyi Aladár közíró, az Erdélyi Riport munkatársa. 2004-ben Kupán Árpád nagyváradi helytörténész emlékezett meg a mezőbikácsi eseményekről a Reggeli Újságban. A neves váradi szerző írását teljes egészében alább olvashatják. Azért látjuk indokoltnak az újraközlést, hogy felelevenítsük azokat az eseményeket is, amelyekről mind a mai napig nehéz beszélni, ezt ugyanis sokkal nehezebb elfogadnia a többségi nemzetnek.
Borsi Balázs
A mezőbikácsi sortűz – amiről még ma is hallgatunk
Szeptember 27. a mezőbikácsi tragédiának az évfordulója. 1944. szeptember 27-én, a második világháború végéhez közeledve hét, szintén ártatlan civil személyeket végeztek ki ebben a kis bihari faluban. Rájuk még azt sem lehetett ráfogni, hogy szembeszálltak volna a hatalommal. Nekik egyetlen vétkük az volt – akárcsak a gyantaiaknak, magyarremeteieknek, hogy csupán a Bihar megyei áldozatokat említsük meg –, hogy más nyelven beszéltek, mint a négy év múltán visszatérő új honfoglalók.
A bikácsi történetet még a gyantainál és remeteinél is nagyobb elhallgatás, titkolózás övezte és övezi még ma is, ami megnehezíti, hogy a meglévő bizalmatlanságok, félelmek, sőt ellenségeskedések megszűnjenek.
Pedig szükség van az emlékezésre, a kényesnek számító kérdések felvetésére, az igazság kimondására. Nem azért, hogy a behegedt sebeket tépjük fel, hanem hogy megszabaduljunk végre az igazságtalanul reánk sütött bélyegtől. „Kibeszéljük szorongásainkat, elűzve ezzel éjszakáinkból, álmainkból, de lelkünkből is a rémet. Ha tovatűnnek a rémek, s nem lesznek titkolt és kimondatlan gondolataink egymás előtt, talán felnövekszik a nyelvi, tapasztalati, pszichológiai korlátokkal szétzilált bizakodás és bizalom is. Egymás iránt. És akkor hátsó gondolatok nélkül és a kölcsönös becsülés érzésével gyűlhetünk össze a mindenkori közös örömre.” Ezeket a nemes gondolatokat Köteles Pál Gyantán született író fogalmazta meg a Hotel Kárpátia című regényének utószavában. Ez a nem eléggé ismert mű 1989-ben jelent meg Magyarországon, és az 1944 szeptemberében Gyantán kivégzett 47 áldozat emlékét idézte föl, a szépirodalom eszközeivel, az események tényszerű, objektív bemutatásával.
Mivel a bikácsi sortűz összekapcsolható – legalábbis kronológiailag – a gyantai mészárlással, röviden felidézzük ezt a történetet is.
A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskoh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvédsereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 személyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6–6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki.
Mezőbikács sem kerülhette el a tragédiát, mivel a közelében húzódott az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó, 1940-ben a bécsi döntéssel megszabott határ. Bikács Magyarországhoz került. Már a szeptember 13-i magyar előnyomuláskor is voltak a falu határában harcok. A mezőbikácsi római katolikus parókai halotti anyakönyvében három magyar katona, egy honvéd és két szakaszvezető neve szerepel, azzal a bejegyzéssel, hogy a románok elleni harcban estek el, s ott temették el őket. Egyébként akkor még a harc valamennyi áldozatát az ortodox és a katolikus pap közös szertartással parentálta el, s a román áldozatok a görögkeleti temetőben nyertek végső nyugodalmat.
1944. szeptember 27-én egy előre nyomuló román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Itt, lévén a lakosság vegyes összetételű, tömegmészárlásra és nagyobb atrocitásokra nem került sor. Állítólag az önkéntesek között volt egy, korábban a faluból elmenekült személy, aki egy 80 nevet tartalmazó listát hozott magával azokról, akiket meg kell büntetni a magyar impérium alatti magatartásukért. Végül „csak” 7 személyt állítottak elő, köztük a falu bíróját és egy cigány zenészt (aki úgymond irredenta nótákat játszott). Az előállítottaknak nem volt semmi felróható bűnük, nem is folytattak ellenük semmiféle eljárást, ki sem hallgatták őket, csupán magyarságukért lettek az elvakult nemzeti gyűlölet áldozatai. Így az ő értelmetlen pusztulásuk még fájdalmasabb, még tragikusabb a háborúban elesettekénél. A hátramaradt családtagok fájdalmát és bánatát az is fokozta, hogy nemcsak nem kaptak soha kárpótlást, beismerést, elégtételt, de még beszélni sem beszélhettek tragédiájukról. Ha most felidézzük emléküket, abban reménykedhetünk, hogy ezt a fájdalmat „békévé oldja az emlékezés”.
A sortűz áldozatai a következők voltak: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (a zenész), Takács Mihály (a bíró) és Varga György.
A háború után Ambrus Péter, a Magyar Népi Szövetség nagyváradi és Bihar megyei tagozatának elnöke kezdeményezte a faji gyűlölködésből végrehajtott vérengzések vétkeseinek perbe fogását. Magánnyomozást folytatott, kihallgatási jegyzőkönyveket vett fel, névvel ellátott és névtelen vallomások tömegét gyűjtötte össze. Előbb a bukaresti kormánytól, majd a legfőbb ügyésztől is kérte a bírósági eljárás megindítását – mindhiába. Végül a Nagy Nemzetgyűléshez, az akkori román parlamenthez fordult panasszal, minden eredmény nélkül. Ambrus Péter nem sokkal halála előtt bízta a közel ezer oldalnyi gyűjteményét falubeliére, az író Köteles Pálra. Ebből az anyagból írta ő meg a Hotel Kárpátiát, még 1980-ban, de Magyarországon is csak 1989-ben láthatott napvilágot a regény.
Ma már nálunk sem számít tabunak ez a kérdés. Az események 50-ik évfordulóján, 1994-ben a bukaresti televízió magyar adása bemutatta Boros Zoltán Gyanta című dokumentumfilmjét, melyben a túlélőkkel készített interjúk alapján idézte fel a tragédiát. (A filmet a Duna Televízió Fekete vasárnap címmel vetítette a gyantai népirtás 60. évfordulóján, pénteken.) 1995-ben az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya egy fontos dokumentum-kötetet adott ki, Fehér könyv az 1944 őszi magyarellenes atrocitásokról címmel. (Ebben sincs szó a bikácsi sortűzről!) A könyv előszavában a felelős kiadó Bodó Barna így fogalmazott: „(…) Mondassék ki, hogy az erdélyi magyar nem vérengző, nem idegengyűlölő és nem fasiszta. Nem barbár. (…) Mondassék ki végre a történelmi igazság olyan ügyekben, amelyekben évtizedeken át csak a hatalmi nacionalizmust alátámasztó félrevezetések kaphattak nyilvánosságot. (…) Mondassék ki a mi igazunk is”.
E bátor gondolatok megfogalmazása óta újabb kilenc-tíz esztendő telt el (írta e sorokat 2004-ben a szerző – szerk. megj.). Elmondhatjuk, hogy azóta némi haladás ezen a téren is tapasztalható. Szeptember 25-e óta emlékmű áll Gyantán. Ma már legalább nem vitatja a többség jogunkat az emlékezésre, az áldozatok iránti kegyelet lerovására.
Az az idő viszont – melynek eljövetelére Köteles Pál idézett szövegében vágyakozott – még most sem jött el. Továbbra is vannak tiltott és ki nem mondott gondolataink egymás előtt, nem tűnt el a gyanakvás, a bizalmatlanság, sőt az igazság kimondásának félelme sem. Mezőbikácson még ma is tabu az 1944. szeptember 27-i sortűz, s azok, akik tehetnének valamit az igazság kimondásáért, az áldozatok emlékének megbecsüléséért, felidézéséért, gyávaságból vagy megalkuvásból ezt még ma sem vállalják.
Kupán Árpád
(Reggeli Újság, 2004. szeptember 29.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Réthi Brigitta zeneszerzőestjéről
Egy fiatal váradi hölgy, Réthi Brigitta önálló zeneszerzői estjére került sor szerda délután a nagyváradi görögkatolikus líceum dísztermében, mintegy félszáz érdeklődő előtt, váradi zenészek közreműködésével.
Brigitta 15 esztendős kora óta komponál, több országos fiatal zeneszerzőknek szervezett versenyen is díjazták már munkáit, jelenleg a Nagyváradi Egyetem zeneművészeti karának társult oktatója, korrepetitorként. Egyetemi évei alatt Sabin Pautza mester egyengette zeneszerzői tanulmányait a nagyváradi Emanuel Egyetemen, s ez immár az ötödik önálló szerzői estje.
Mint megtudtuk e teljes műsorral turnéra indulnak az úgynevezett Butterfly, azaz Pillangó projekt keretében, mely A zene szárnyain alcímet viseli. A közeljövőben Debrecenben, Budapesten, ősszel és télen pedig várhatóan Bécsben és Párizsban is eljátsszák majd azt a mintegy 16 kamaraművet, hangszeres miniatúrát, dalt, melyeket most is hallhattunk
Brigitta a „nagy elődök” iránti tisztelettel nyúl a zenei anyaghoz. Sokszínű stílusában egyelőre többnyire útkeresését lehet hallani. Ötleteit, melyek nyilvánvalóan az általa kedvelt zenei világot tükrözik – legyen az klasszicizáló muzsika, opera-, film- vagy tánczene, operett vagy népdalos íz, netalán épp neoprotestáns érzület –, viszonylag kis felületeken, zenei miniatúrákban sorakoztatja fel. Egyértelműen szívből jövő dallamszeretet, érzelmesség és a funkcionális harmóniák iránti tisztelet jellemzi rövid hangvételű szerzeményeit.
Az est folyamán hallhattunk stílusgyakorlatnak is beillő hangszeres kamaradarabokat: Zongorahatos, 1. kvartett, id. Thurzó Sándor emlékére, Három atonális dallam vonósnégyesre, A félelem képe az erdőben (vonósnégyesre), Szvit régi stílusban (hegedű-zongora). Az est második felében egy 16 dalból álló csokor hangzott el Brigitta tollából, például a Búcsú az ifjúságtól (Rezignáció) Tuduka Oszkár versére, egy hatrészes medalion id. Papp Attila költeményeire, de akadt francia sanzon vagy tangóérzelmű dallam is.
Brigitta zongorajátéka mellett közreműködött Costin Éva, Costin Albert, Giordano Filomena (hegedű), Thurzó Sándor József (brácsa), Marcu Ágnes (cselló), Flaviu Seretoc (nagybőgő), Szabó Annamária (szoprán), Bede Róbert, Sergiu Chirilă (tenor) és Gerhard Mild (bariton).
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrék
Egy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében.
Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk.
Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is.
1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.)
Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.]
Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak.
A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören.
Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére.
Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát.
Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.)
A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842).
Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra.
Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról.
Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését.
Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.)
A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak.
Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését.
Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár)

Harc a nemzeti szimbólumok ellen
Az egykor oly „dicsőségesnek” hazudott Tanácsköztársaság idején, azaz 1919. április 25-én jelent meg a Szociális Termelési Népbiztosság 55. számú rendelete. A rendelet előírta: a nem tiszta vörös és nem tiszta fekete zászlók (magyarul a nemzetiszín zászlók – D. M.) 24 órán belüli beszolgáltatását, az ellenszegülőket természetesen a forradalmi törvényszék elé utalással, azaz a biztos halállal fenyegette. (Olvasható a Törvénytár I. kötet, 228. lapján).
Nem vagyunk egy szerencsés nemzet! Nekünk mindenből a legpocsékabb jutott: háborúból, békéből, megszállásból, no meg a baloldalból is! Tudjuk, mindenhol, ahol hatalomra jutott, s ha nem az ország felemelkedésén munkálkodott is, legalább nem volt nemzetellenes. Nálunk igen: a nemzeti színek mindig is irritálták, meg a nemzeti jelképek is: nemzeti trikolór, címer, Szent Korona, Árpád-sáv, turul. Így hihető, amit Kun Béláról állítanak, hogy a Szent Koronát egy bécsi ékszerésznek akarta tört aranyként eladni. Nagy rejtély ez, titok: miért volt a cseh, a német, a román, de még az orosz kommunista is először saját nemzete tagja, s csak azután kommunista, csupán magyarhonban nem. A szovjet birodalom titkainak feltárása mellett nem kellene ezt is feltárni...?
DOBAI MIKLÓS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feladatot ró ránk a kettős kereszt (Nagybacon)
Nagybacon központját négy és fél méteres kettős kereszt is díszíti augusztus 1-jétől. A Bardocz István által faragott, a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Baconért Baráti Társaság által állított műalkotás avatóján a szónokok arra szólítottak fel: dolgozzunk azért, hogy évszázadok múltán is magyarnak mondható legyen e vidék.
A Jobbik volt képviselője, Murányi Levente beszédében a kettős keresztet magyarságunk egyik legjelentősebb jelképének mondotta. Okfejtése szerint annak történelmünkben való megjelenését nem a bizánci neveltetésben részesülő III. Bélához kell kötni, hanem Vajk, azaz István megkoronázásához. Az 1956-os szerepvállalásáért börtönre ítélt politikus cáfolta, hogy Szlovákiának bármi köze lehetne ezeréves, címerünkben is szereplő szimbólumunkhoz: nem az övék, csak hármashalmunkkal együtt kisajátították – mondotta. Murányi Levente arra kérte a nagybaconiakat, vigyázzanak Bardocz István művére, s minél több helyre állítsanak múltunkra, keresztény gyökereinkre és kulturális hagyományainkra emlékeztető alkotásokat.
Bogyor Balázs úgy fogalmazott, a kettős keresztre nem szépen faragott tárgyként kell tekintenünk, hanem mint feladatra: Istenbe vetett hitünk, szülőföldünkhöz való hűségünk és becsületességünk segíthet hozzá ahhoz, hogy még nemzedékek múlva is magyar legyen e táj – mondotta a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevében felszólaló fiatalember.
Molnár Sándor helybeli református tiszteletes áldásában arra kérte a Jóistent, adjon erőt közösségünknek a megmaradáshoz, és elég hitet ahhoz, hogy a sokak által nem létezőnek mondott Székelyföld egyszer olyanná váljon, amilyennek mi megálmodjuk.
Az eseményt színesítette Fogarasi József és Kolumbán Attila szavalata. Az ünnepség záró momentumaként a közel kétszáz résztvevő a székely és a magyar himnuszt énekelte el.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megáldották a felújított máriaradnai bazilikát
A vallási és nemzetiségi egyetértés ünnepe
Amint azt előre jeleztük, tegnap nagyszabású ünnepségen, pontifikációs szentmisén áldották meg a felújított máriaradnai bazilikát és rendházat, illetve felavatták a térség legnagyobb egyházi múzeumát.
A kegytemplomban megtartott szertartáson a közel 100 pap és az általuk megívott 3-3 hívő, számos püspök és érsek, a meghívott világi elöljárók, illetve a sajtó képviselői voltak jelen, a hívek nagy tömege az eseményeket hatalmas kivetítőn a bazilika előtti téren követhette.
A templomban egybegyűlteket excellenciás Roos Márton megyés püspök köszöntötte, előbb németül, kiemelve: a mai napon a régióban élő hívek tekintete Máriaradna felé fordul, ahol mindnyájunk édesanyja, a Szűzanya több mint 300 éve gyűjti egybe a nagyvilágban szétszóródott gyermekeit. Nagy csodának számított, hogy 1767 pünkösdjén itt német, magyar, román, horvát, bolgár és örmény nyelven tartottak szentmisét az egybegyűlt híveknek. Mindnyájan innen merítettek további erőt, kitartást és bátorítást az élet megpróbáltatásaihoz. E testvéri egyetértésnek meg kell maradnia a jövőben is. Ezt erősítette meg II. János-Pál pápa, amikor 1992. augusztus 28-án a kegytemplomot Bazilika Minor rangra emelte. Ezt tovább erősítette szentatyánk, Ferenc Pápa is, amikor a hozzá küldött kérésünkre különleges megbízottként, Őeminenciája Joachim Meisner bíborost, kölni nyugalmazott érseket nevezte ki a mai ünnepség levezetésére. Eminenciás úrnak szívből köszönjük, amiért elfogadta a szentatya megbízatását, Isten hozta Máriaradnára. Ugyancsak nagy szeretettel üdvözölte a Németországból érkezett püspököket és főpapokat. Magyarul elmondott köszöntőjében köszöntötte a Magyarországról érkezett excellenciás püspök, illetve érsek urakat és paptestvéreket. Mindenekelőtt dr. Bábel Balázs kalocsai érseket és mitropolitát. Különös tisztelettel köszöntötte a szeged-csanádi, valamint a szabadkai püspök atyákat, a szatmári egyházmegye főpásztorát, továbbá dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, a Szerbiából érkezett érsek és püspök urakat, a két testvér egyházmegyéből, a szeged-csanádi, valamint a nagybecskereki egyházmegyéből érkezett főpásztorokat, paptestvéreket és zarándokokat. Nagy tisztelettel köszöntötte Soltész Miklóst, a magyar kormány egyház-, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárát. A megyés püspök románul elmondott köszöntőjében a szertartás fontosságának a kiemelését követően köszöntötte a megjelent görög katolikus és római katolikus püspököket, élükön Excellenciás Ioan Robu bukaresti érsekkel, SFR Francisco-Javier Lozano bukaresti nunciust, a jelen lévő ortodox püspököket, köztük dr. Timotei Seviciu aradi püspököt, a szerb ortodox egyház temesvári püspökét, a Román Államelnöki Hivatal titkárát. Köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek az Európai Uniós, illetve a németországi püspökségek támogatásával megvalósult felújítási projektben. A munkálatok előrehaladott állapotban vannak, de még nincsenek teljesen befejezve, azokat sürgősen be kell fejezni. Végszavában, nemzetiségtől függetlenül, köszöntötte az összes zarándokot, valamint a rádióhallgatókat és a tévénézőket, akik bekapcsolódhattak az ünnepélyes szertartásba.
Pontifikációs szentmise
A továbbiakban németül, románul és magyarul Excellenciás Böcskei László nagyváradi püspök olvasta fel a Szentatya megbízó levelét Őexcellenciája Joachim Meisner bíboroshoz, a máriaradnai ünnepség levezetésére.
A főcelebráns németül elmondott szentbeszédében az imádság és lelki feltöltődést jelentő máriaradnai kegyhely fontosságát ecsetelte, ahol a Szűzanya várja az imádságban segítséget kérő gyermekeit. Ebben az országban a kommunizmus idején az egyházakat különös módon üldözték, Máriaradna azonban akkor is sziget volt az ateizmus és a leértékelődés tengerében. Mert a hit általában a fény és a jövőkép keveredése. Mária és József is hittek abban, hogy a jeruzsálemi forgatagban háromnapi keresés után is megtalálják a gyermeküket, Jézust, aki a templomban volt. Ezért találkozunk mi is immár 300 éve Mária templomában.
Államfői üzenet
Ezt követően a Román Államelnöki Hivatal megbízottja, Sergiu Nostor olvasta fel Klaus Iohannis államfőnek az ünnepség résztvevőihez intézett üzenetét, amiben az államfő örömének adott hangot, amiért a sok nemzetiséget krisztusi szeretetben egyesítő katolikus egyház egyik fontos zarándokhelye Európai Uniós támogatással, a román állam tevékeny közreműködésével megújulhatott. Abban a reményében zárta levelét, hogy a megújult kegyhely még jobban elmélyíti a nemzetek közötti megbékélést és barátságot. Ezt kiválóan példázta a tény, hogy a több nemzetiségű, illetve vallású egyházi méltóságok mellett, a szertartáson politikusok is részt vettek, köztük Victor Opsachi vallásügyi államtitkár, Király András oktatásügyi államtitkár, Bognár Levente aradi alpolgármester, Arad megye prefeketusa, Cosmin Pribac Florentina Horgea alprefektus társaságában, Dorel Căprar, az SZDP aradi elnöke, illetve Cziszter Kálmán aradi tanácsos. Temes megyéből Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában Halász Ferenc RMDSZ-megyei elnök, Marossy Zoltán alprefektus, dr. Nicolae Robu Temesvár polgármestere és Mitu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke volt jelen.
Áldási szertartások
A szertartás során a szentírásból magyarul Molnár Zsolt parlamenti képviselő olvasott fel, a temesvári székesegyház kórusa, Kindl Walter karnagy vezényletével, Franz Metz orgonaművész közreműködésével az egyházi zene gyöngyszemeit megszólaltatva, nagyban emelte a szertartás ünnepélyességét. A szertartás során Őexellenciája Joachim Meisner élen járt az áldoztatásban, de utána, a bazilika előtti teraszon is ő mondott fohászt a felújításért, majd megszentelte, tömjénfüsttel illette az épületet, valamint a nagyszámú hívet. A tömeg ezt követően átvonult a volt rendház felújított épületének az udvarára, ahol megismételték a kegytemplom előtti megáldási szertartást. A volt rendházba 3 emeleten berendezett, a régió legnagyobb egyházi múzeuma is tegnap nyitotta meg kapuit. A tegnapi, máriaradnai bensőséges ünnepség a különböző felekezetű, nemzetiségű és politikai nézetű emberek közötti egyetértés emlékezetes napja is volt, aminek az eszméje bárcsak hosszú életű lenne.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Sebzett szerepben kiteljesedett komédiás sors (Búcsú István Mártától)
Jó ideje az anyaországban élő egykori pályatársammal találtam szembe magam az utcán. Pillanat alatt tettük meg az utat vissza az időben, és máris döcögtünk rozoga autóbuszunkon társulatunkkal szolgálni vidékre. Emlékeztünk. Gondoltam, itt az alkalom – ki tudja hányadszorra –, még egyszer bocsánatot kérni azért, hogy... „Gyere már, Márta” – sürgette a vele levő ismerős. Összeölelkeztünk. Egyedül maradtam.
1983-ban vagy ‘84-ben Köpecen játszottuk Bródy Sándor A tanítónő című darabját István Mártával a főszerepben. Azokban az években gyakori volt az áramszolgáltatás megszakítása. Kezdés után néhány perccel telefonon hívtak – szerencsétlenségemre éppen kiszállásvezető voltam –, és közölték, hogy siessünk az előadással, mert tízkor elveszik az áramot. Kértem, hogy egy fél órával később, mert nem tudjuk tízre befejezni. Nem lehet – volt a válasz. Színpadra szólítottak – én voltam a Főúr, Tóth Flóra tanítónő gyóntatója, jó embere, lelki vezetője. Tettem a dolgomat – tanácsokat adtam Flórának –, közben kétségbeesetten gondolkodtam, mit lehet tenni tíz után... Jelenet után papi reverendában futottam a telefonhoz és másodszor is kértem a halasztást. Nem lehet. Szünet előtt harmadszor próbálkoztam. A válasz ugyanaz volt. Szünetben közöltem a társulattal, hogy vagy hazaküldjük a nézőket – amit elképzelhetetlennek tartottam – , vagy... meghúzzuk a szöveget. Döbbenet az arcokon. Tudom, bűn ilyent tenni. Meghúztuk. Próba nélkül elkezdtük a második felvonást. A sok mindent megélt társulat lélekjelenlétének köszönhetően a közönség semmit sem vett észre. Nem csalódott. Ünnepelt. Örök titok, hogy István Márta a megcsonkított előadásban, a megsebzett szerepben mit élt meg akkor. Mert sebzett volt a szerep. Vállalta! Hitt benne! Megmentette! Ma már tudom, hogy azon a köpeci előadáson állta ki a próbát, amely hitelesít egy teljes komédiás sorsot. István Márta 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézetben 1980-ban államvizsgázott. 1980–93 között a sepsiszentgyörgyi társulat tagjaként hiteles és változatos alakítások sorával ajándékozta meg közönségét. Eljátszotta Szophoklész Antigonéja mellett Békeffi István Janikáját, Sütő András Szúzai menyegzőjében Éana, Káin és Ábelben Arabella – miközben sziporkázott A rút kiskacsában. Pályatársai tisztelték, közönsége szerette, és szerették nagyon a gyerekek, akiknek nevét a színlapra nem írhattuk ki, mert köztük volt Anna Márta, Visky Árpád kislánya. Az édesapa nevét közismert politikai okokból népszerűsíteni nem szabadott – akkor sem, ha gyermekről volt szó. Természetes volt, hogy a többi gyermek nevét sem írtuk ki.
Bocsánatot azért kértem tőle sokszor, mert valószínű, hogy egyre kétségbeesettebb hangomat hallva megsajnáltak, és az áramot nem vették el, de mi tízre az előadást csonkán befejeztük. Talán kockáztatnom kellett volna a teljes előadást játszva?
Márta váratlanul lépett ki a Nagy Játékból örökre. Csütörtökön búcsúztatják Budapesten a Farkasréti temetőben. A köpeci helytállás megtartó üzenetét – akit a Teremtő szolgálni hívott a perzselő dobogóra, a rábízott embereket cserben nem hagyhatja – pályatársam, Piroska Klára eljuttatta Budapestre. Mi pedig, akik itthon vagyunk, a temetés órájában együtt leszünk valahol színházunk körül. Miközben kigyulladnak a fények, jelezve, hogy a közönség, a munkatársak, mindenki, aki látta őt szolgálni, úgy őrzi meg emlékezetében, mint aki titkokkal teli különös emberi sorsok életre keltésével moccantotta bennünk a jobbik énünket.
Mielőtt elfelejteném, búcsúznak szeretett tanító nénijüktől egykori tanítványai: Benkő Gizike, Bartha Editke, Csergőffy Jutka, Bogdán Ágnes, László Kata, Veress Zsóka, Végh Melinda, Visky Anna Márta.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)