Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. szeptember 23.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. szeptember 25.
Felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatást az EP-ben Tőkés László EP-képviselő
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma
2013. szeptember 25.
Verespatak: tíz éve készülnek jelentések
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
„Nem egy, hanem több tucat tájékoztatás született a témával kapcsolatban, melyeket elküldtünk az illetékeseknek. Ezek a hitelképességre, a megbízhatóságra, az ellenséges erőkre vonatkoztak” – mondta Meleşcanu, hozzátéve, elmegy a Verespatak ügyével foglalkozó bizottság ülésére. A Verespatak-bizottság egyébként tegnap Rovana Plumb környezetvédelmi minisztert hallgatta meg, aki elmondta, a Roşia Montana Gold Corporation kötelessége lesz felszámolni a régi talajszennyeződéseket Verespatakon, ehhez megközelítőleg 300 millió euró szükségeltetik, ez az összeg azonban nem áll az állam rendelkezésére. Hangsúlyozta, Verespatakon 18 elhagyott és nem semlegesített meddőhányó, két elhagyott és környezetileg szintén meg nem tisztított bánya van, valamint 1450 kilométer hosszan húzódó tárnák, melyeken keresztül savas víz szivárog a talajba, egy tárnán keresztül a vízgyűjtő medencébe is, így savas víz szennyezi az Aranyos folyót, minek következtében nagyon nagy mértékben károsul az ökoszisztéma, és a halak is kipusztulnak. Ismertette azt is, az új projektben a környezetvédelmi minisztérium az Európában megengedett érték egyharmadára csökkentette a ciánvegyület koncentrációját Verespatak esetében. „Biztosítottuk magunkat arról, hogy a ciánt csak zárt körforgásban, felügyelet mellett használják fel, és a szállítást is szigorúan felügyelik” – mondta Rovana Plumb. Emellett további biztonsági intézkedések hozatalát is kikötötték a derítőmedence esetében, a vidéken erdősítések is lesznek, ugyanakkor földrengésbiztossá teszik a derítőmedence gátját.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
„Nem egy, hanem több tucat tájékoztatás született a témával kapcsolatban, melyeket elküldtünk az illetékeseknek. Ezek a hitelképességre, a megbízhatóságra, az ellenséges erőkre vonatkoztak” – mondta Meleşcanu, hozzátéve, elmegy a Verespatak ügyével foglalkozó bizottság ülésére. A Verespatak-bizottság egyébként tegnap Rovana Plumb környezetvédelmi minisztert hallgatta meg, aki elmondta, a Roşia Montana Gold Corporation kötelessége lesz felszámolni a régi talajszennyeződéseket Verespatakon, ehhez megközelítőleg 300 millió euró szükségeltetik, ez az összeg azonban nem áll az állam rendelkezésére. Hangsúlyozta, Verespatakon 18 elhagyott és nem semlegesített meddőhányó, két elhagyott és környezetileg szintén meg nem tisztított bánya van, valamint 1450 kilométer hosszan húzódó tárnák, melyeken keresztül savas víz szivárog a talajba, egy tárnán keresztül a vízgyűjtő medencébe is, így savas víz szennyezi az Aranyos folyót, minek következtében nagyon nagy mértékben károsul az ökoszisztéma, és a halak is kipusztulnak. Ismertette azt is, az új projektben a környezetvédelmi minisztérium az Európában megengedett érték egyharmadára csökkentette a ciánvegyület koncentrációját Verespatak esetében. „Biztosítottuk magunkat arról, hogy a ciánt csak zárt körforgásban, felügyelet mellett használják fel, és a szállítást is szigorúan felügyelik” – mondta Rovana Plumb. Emellett további biztonsági intézkedések hozatalát is kikötötték a derítőmedence esetében, a vidéken erdősítések is lesznek, ugyanakkor földrengésbiztossá teszik a derítőmedence gátját.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 27.
Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 28.
Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. szeptember 30.
Feljött a nők csillaga
Mert ellenzékben több idejük van pótcselekvésre a politikusoknak, úgy gondolták a romániai magyar demokraták, eljött az ideje, hogy amolyan tagszervezetként megalakítsák a magyar nők szervezetét, mely reményeik szerint jobban meg tudja majd fogalmazni a nők elnyomással, diszkriminációval szembeni álláspontját, és nem pártpolitikát művelve jobban össze tudja tartani a közösséget.
Szombaton Kolozsváron e két lényeges pontban foglalta össze a szövetség régi és új elnöke az erdélyi magyar nőknek szánt feladatokat, imigyen külön kis karámot teremtve azoknak az asszonyoknak, akik az RMDSZ színeiben részt kívánnak venni a politikai-társadalmi életben. Huszonhárom év után feljött tehát a magyar asszonyok csillaga, ha a nagy bandába még nem is veszik be őket, támogatják, pártfogolják, hogy maguk közt, ha szükségét érzik, megváltsák a világot. Rég az ideje, nyílt titok, mifelénk a nők kicsit háttérbe szorítva élik mindennapjaikat, az RMDSZ mint afféle igazi maszkulin pártparlamenti képviselet csak két-három nőt engedett be soraiba, a polgármesterek mindössze két százaléka nő, és 12–13 százalékot alig haladja meg a helyi és megyei önkormányzati képviselőnők aránya.
Különben nem lehet panaszuk, azok a nők, kik valami csoda folytán bekerültek a csúcsvezetésbe vagy a parlamentbe, városi vagy megyei önkormányzatokba, semmivel sem teljesítenek gyengébben, mint az erősebbnek nevezett nem képviselői. Kik nem bizonyítottak a katedrán, kórházi ágyak mellett, a magánszférában, a krumpliföldeken, a gyermeknevelésben. A közösség összetartása, melyet a volt szövetségi elnök jelölt ki a nőszervezet legfontosabb feladatának, olyan, mintha azt parancsolná a fának, nőjön. Ami meg a múlttal való szembenézést, a diszkrimináció és elnyomás elleni küzdelmet illeti, amolyan írott malaszt, hisz világunk jó ötven évvel elmarad Európa boldogabb fele mögött, így az itt élő asszonyok zöme, akár nagyanyáik, dédanyáik, a munka, a háztartás és a gyermeknevelés háromszögében próbálnak helytállni, s ha meghallgatják őket – márpedig erre meglehetősen ritkán kerül sor –, annyit biztosan képesek elmondani közös ügyeinkről vagy annak visszásságairól, mint a „közéletben aktívan részt vevő férfiak”. Fölösleges volt tehát a spontánul alakulgató nőszövetségekre ráönteni az RMDSZ mázát, s egyebek mellett a székelyföldiek konzervatív világlátására hivatkozva elmagyarázni, hogy miért nem állítottak nő államelnökjelöltet anno, egy eleve vesztésre ítélt választási küzdelemben. Eddigi nőpolitikájuk ugyanis inkább a férfiak székhez és titulusokhoz való ragaszkodását jelzi, s azt, hogy meg sem próbáltak igazán hiteles vagy kiemelkedő személyiségeket keresni soraikban. És most, hogy végre alakítottak egy nőszervezetet, akad-e vajon olyan férfiképviselő, polgármester, megyei vagy települési tanácstag, aki elismeri: nőszövetségük egyik vagy másik tagja talán jobban el tudná látni feladatát, jelöljék őt!
Egyébként időszerű lenne megalakítani – persze pártsemlegesen – az Igaz Magyar Férfiak Szövetségét is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mert ellenzékben több idejük van pótcselekvésre a politikusoknak, úgy gondolták a romániai magyar demokraták, eljött az ideje, hogy amolyan tagszervezetként megalakítsák a magyar nők szervezetét, mely reményeik szerint jobban meg tudja majd fogalmazni a nők elnyomással, diszkriminációval szembeni álláspontját, és nem pártpolitikát művelve jobban össze tudja tartani a közösséget.
Szombaton Kolozsváron e két lényeges pontban foglalta össze a szövetség régi és új elnöke az erdélyi magyar nőknek szánt feladatokat, imigyen külön kis karámot teremtve azoknak az asszonyoknak, akik az RMDSZ színeiben részt kívánnak venni a politikai-társadalmi életben. Huszonhárom év után feljött tehát a magyar asszonyok csillaga, ha a nagy bandába még nem is veszik be őket, támogatják, pártfogolják, hogy maguk közt, ha szükségét érzik, megváltsák a világot. Rég az ideje, nyílt titok, mifelénk a nők kicsit háttérbe szorítva élik mindennapjaikat, az RMDSZ mint afféle igazi maszkulin pártparlamenti képviselet csak két-három nőt engedett be soraiba, a polgármesterek mindössze két százaléka nő, és 12–13 százalékot alig haladja meg a helyi és megyei önkormányzati képviselőnők aránya.
Különben nem lehet panaszuk, azok a nők, kik valami csoda folytán bekerültek a csúcsvezetésbe vagy a parlamentbe, városi vagy megyei önkormányzatokba, semmivel sem teljesítenek gyengébben, mint az erősebbnek nevezett nem képviselői. Kik nem bizonyítottak a katedrán, kórházi ágyak mellett, a magánszférában, a krumpliföldeken, a gyermeknevelésben. A közösség összetartása, melyet a volt szövetségi elnök jelölt ki a nőszervezet legfontosabb feladatának, olyan, mintha azt parancsolná a fának, nőjön. Ami meg a múlttal való szembenézést, a diszkrimináció és elnyomás elleni küzdelmet illeti, amolyan írott malaszt, hisz világunk jó ötven évvel elmarad Európa boldogabb fele mögött, így az itt élő asszonyok zöme, akár nagyanyáik, dédanyáik, a munka, a háztartás és a gyermeknevelés háromszögében próbálnak helytállni, s ha meghallgatják őket – márpedig erre meglehetősen ritkán kerül sor –, annyit biztosan képesek elmondani közös ügyeinkről vagy annak visszásságairól, mint a „közéletben aktívan részt vevő férfiak”. Fölösleges volt tehát a spontánul alakulgató nőszövetségekre ráönteni az RMDSZ mázát, s egyebek mellett a székelyföldiek konzervatív világlátására hivatkozva elmagyarázni, hogy miért nem állítottak nő államelnökjelöltet anno, egy eleve vesztésre ítélt választási küzdelemben. Eddigi nőpolitikájuk ugyanis inkább a férfiak székhez és titulusokhoz való ragaszkodását jelzi, s azt, hogy meg sem próbáltak igazán hiteles vagy kiemelkedő személyiségeket keresni soraikban. És most, hogy végre alakítottak egy nőszervezetet, akad-e vajon olyan férfiképviselő, polgármester, megyei vagy települési tanácstag, aki elismeri: nőszövetségük egyik vagy másik tagja talán jobban el tudná látni feladatát, jelöljék őt!
Egyébként időszerű lenne megalakítani – persze pártsemlegesen – az Igaz Magyar Férfiak Szövetségét is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 1.
Építeni jött ebbe a világba
Százharminc évvel ezelőtt született Kós Károly
Betűjelük, a közismert építészmonogramm ugyanaz: K. K. – Kós Károly mégis alapvetően különbözik Kőműves Kelementől. Hogy a balladába merevített hajdani várépítő miért is lett kőműves, nem tudni, Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16.–Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) pályaválasztása viszont egyértelmű: sejtjeibe kódolva hozta magával. Egész élete bizonyítja. Elsorolni is sok, mi mindenhez értett, mi mindent tudott: építészmérnöki szakmája mellett író volt, grafikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, eseményszervező...
Ezermester? Polihisztor? Nem: Kós Károly „egyszerűen csak” ÉPÍTŐ volt. Közösségépítő. Bármibe fogott, bármihez is nyúlt, minden efelé konvergált. Temesváron született, de választott, lelki szülőföldje hamar Kalotaszeg lett: 1912-ben Sztánán, a maga építette Varjúvárban Kalotaszeg címen lapot ad ki. Itt ismeri fel és szereti meg életreszólóan az erdélyiség lényegét, a transzszilván szellemet. Amiről a trianoni döntés után hamar kiderül, hogy hiába létezik ezer esztendeje, az idők folyamán elvásott, megroggyant, düledezőben a vára. Építő után kiált, várja a szakavatott eszet-kezet. Ez a történelmi szükséglet oldja ki Kós Károly sejtjeiből a közösségépítő géneket, és lendíti cselekvésre: 1921 januárjában írja meg Kiáltó Szó című röpiratát, a pontosság kedvéért Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen, de az alapgondolat és a megfogalmazás minden bizonnyal a Kósé lehetett, mivel nagyon hamar, (máig tartóan) az ő nevével forrt össze mindaz, ami a röpiratban szerepel. Valahol aláírtak valamit...
Kilencvenkét esztendő nagyon nagy idő, még a mindig napsütésben, változatlan partok közt csordogáló patakok számára is, nemhogy az aszállyal és áradással küszködő, földcsuszamlásnak és mederrendezésnek kitett folyók térségének – magyarán a huszadik század viharos hullámai közt hánykódó Kelet-Közép-Európának. Ennek ellenére mindabból, amit Kós Károlyék kilencvenkét éve kimondtak, ma is nagyon sok gondolat tökéletesen helytálló. Számomra elsősorban a tehetetlen csodavárást elvető, munkára mozgósító felhívás: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: nap-nyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (…) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Transzszilvanizmus, fundamentumok
Megérne külön tanulmányt szentelni annak összevetésére, hogyan ötvözi az építészet ősrégi alapszabályait Kós a szónoklattan ugyanolyan nagy múltú szabályaival, ilyesmit viszont olyasvalakitől lehet elvárni, aki egyformán jártas az építészet és a retorika labirintusaiban, jómagam ugyanis csak ez utóbbihoz konyítok valamicskét, előbbihez legfeljebb csodálatom kifejezésével tudok hozzászólni. Az viszont minden Kiáltó Szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárakat épít, nem kápráztat el virágfüggönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egyszerűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait, legvégül kerülnek fel rá a díszítőtornyok is, a magyarázat, hogy az újonnan kibővült állam számára mit is jelent az imigyen megszervezett kétmilliós kisebbség. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (...) A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges gyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. (...) Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.”
A magunk bajait magunknak kell megoldanunk
Igen, kilencvenkét esztendő nagy idő, az 1921-es bizalom azóta már többször csalatkozott, s bár mindig újra feltámadt, mindig arcul csapták. Közben pedig a szászok „elfogytak” Erdélyből, mutatóban ha van még néhány. Meddő kísérlet volna azzal eljátszani, hogy vajon ma, az 1921-eshez sokban hasonló, de nagyon sokban egészen más körülmények között Kós Károly, vagy egy hozzá hasonlóan nagy építő miként vélekedne. Az ilyenfajta feltevések nem vezetnek sehová. És éppen manapság nem is olyan az erdélyi közhangulat, hogy vidáman el lehessen játszadozni különféle feltevésekkel. De akárhonnan is nézzük, bármennyire is lássuk és átlássuk a helyzet rózsáktól teljesen mentes kopár voltát, az kétségtelen, hogy meg sem közelíti az 1921-es tragikumot. Szóvirágok helyetti szorgalmas építkezésre viszont épp azért (vagy annál inkább?!) szükség van. Érdemes hát egy kicsit újraolvasni Kós Károly gondolatait. Bárhogy számolom, kimondottan szépirodalmi műve aránylag kevés: a Gálok kisregény inkább előtanulmány a Varju-nemzetséghez, még aránylag kiforratlan, nem véletlen, hogy a legkevésbé népszerű Kós-mű. A Budai Nagy Antal históriája viszont már ízig-vérig transzszilvanista írás: erdélyi történet, az 1437-es bábolnai felkelés rövid előzményei és tragikusan rövid lefolyása. Mintha csak a Kiáltó Szóban elmondottakat akarta volna illusztrálni Kós, csak mindenféle szájbarágást, didakticizmust mellőzve. Van a kisregénynek egy nagyon fontos, nagyon elgondolkodtató mondata: amikor a felkelők vezetői rádöbbennek, hogy esélyeik alig vannak a püspöki seregekkel szemben, egyikük felveti, hogy talán segítségül kellene hívni a királyt. A válasz gyors és egyhangúlag mondott: a király messze van! Kós építő szellemű transzszilvanizmusának ez a lényege: a magunk bajait magunknak kell megoldanunk. Nem siránkozni és kéregetni senkitől, aki nem érti, mert nem is értheti igazán az adott helyzetet. Ez a meggyőződés vezérelte, amikor 1924-ben az elzárt határok miatt kiadó(k) nélkül maradt erdélyi írók élére állva megalakította az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd két év múlva a helikoni közösség alakításában is oroszlánrészt vállalt, illetve Áprily Lajos 1929-es távozása és Kuncz Aladár 1931-ben bekövetkezett halála után felvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését is. Közben megírja a székely népballadák világát idéző, gyönyörű regényét, a Varju-nemzetséget, a Magyar Néppárt színeiben képviselő, 1938-ban a második világégés küszöbén megírja a Szent István uralkodásáról szóló Az országépítő című regényt, 1940-től 1953-ig a mezőgazdasági főiskolán mezőgazdasági építészetet tanít, majd aktív részt vállal a Kolozsvári Református Egyházkerület presbiteri testületében – egyszóval épít. Mindig minden területen.
Lehet, hogy mások másképpen fognak tisztelegni a nagy Építő előtt, születésének 130. évfordulóján, én író- és eszmetársához, Áprily Lajoshoz fordulok segítségül. Annál is inkább, mivel Tetőn című versét már a megjelenésekor Kós Károlynak, a transzszilvanizmus megfogalmazójának ajánlotta. Nem véletlenül: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot,// s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Százharminc évvel ezelőtt született Kós Károly
Betűjelük, a közismert építészmonogramm ugyanaz: K. K. – Kós Károly mégis alapvetően különbözik Kőműves Kelementől. Hogy a balladába merevített hajdani várépítő miért is lett kőműves, nem tudni, Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16.–Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) pályaválasztása viszont egyértelmű: sejtjeibe kódolva hozta magával. Egész élete bizonyítja. Elsorolni is sok, mi mindenhez értett, mi mindent tudott: építészmérnöki szakmája mellett író volt, grafikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, eseményszervező...
Ezermester? Polihisztor? Nem: Kós Károly „egyszerűen csak” ÉPÍTŐ volt. Közösségépítő. Bármibe fogott, bármihez is nyúlt, minden efelé konvergált. Temesváron született, de választott, lelki szülőföldje hamar Kalotaszeg lett: 1912-ben Sztánán, a maga építette Varjúvárban Kalotaszeg címen lapot ad ki. Itt ismeri fel és szereti meg életreszólóan az erdélyiség lényegét, a transzszilván szellemet. Amiről a trianoni döntés után hamar kiderül, hogy hiába létezik ezer esztendeje, az idők folyamán elvásott, megroggyant, düledezőben a vára. Építő után kiált, várja a szakavatott eszet-kezet. Ez a történelmi szükséglet oldja ki Kós Károly sejtjeiből a közösségépítő géneket, és lendíti cselekvésre: 1921 januárjában írja meg Kiáltó Szó című röpiratát, a pontosság kedvéért Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen, de az alapgondolat és a megfogalmazás minden bizonnyal a Kósé lehetett, mivel nagyon hamar, (máig tartóan) az ő nevével forrt össze mindaz, ami a röpiratban szerepel. Valahol aláírtak valamit...
Kilencvenkét esztendő nagyon nagy idő, még a mindig napsütésben, változatlan partok közt csordogáló patakok számára is, nemhogy az aszállyal és áradással küszködő, földcsuszamlásnak és mederrendezésnek kitett folyók térségének – magyarán a huszadik század viharos hullámai közt hánykódó Kelet-Közép-Európának. Ennek ellenére mindabból, amit Kós Károlyék kilencvenkét éve kimondtak, ma is nagyon sok gondolat tökéletesen helytálló. Számomra elsősorban a tehetetlen csodavárást elvető, munkára mozgósító felhívás: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: nap-nyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (…) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Transzszilvanizmus, fundamentumok
Megérne külön tanulmányt szentelni annak összevetésére, hogyan ötvözi az építészet ősrégi alapszabályait Kós a szónoklattan ugyanolyan nagy múltú szabályaival, ilyesmit viszont olyasvalakitől lehet elvárni, aki egyformán jártas az építészet és a retorika labirintusaiban, jómagam ugyanis csak ez utóbbihoz konyítok valamicskét, előbbihez legfeljebb csodálatom kifejezésével tudok hozzászólni. Az viszont minden Kiáltó Szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárakat épít, nem kápráztat el virágfüggönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egyszerűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait, legvégül kerülnek fel rá a díszítőtornyok is, a magyarázat, hogy az újonnan kibővült állam számára mit is jelent az imigyen megszervezett kétmilliós kisebbség. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (...) A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges gyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. (...) Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.”
A magunk bajait magunknak kell megoldanunk
Igen, kilencvenkét esztendő nagy idő, az 1921-es bizalom azóta már többször csalatkozott, s bár mindig újra feltámadt, mindig arcul csapták. Közben pedig a szászok „elfogytak” Erdélyből, mutatóban ha van még néhány. Meddő kísérlet volna azzal eljátszani, hogy vajon ma, az 1921-eshez sokban hasonló, de nagyon sokban egészen más körülmények között Kós Károly, vagy egy hozzá hasonlóan nagy építő miként vélekedne. Az ilyenfajta feltevések nem vezetnek sehová. És éppen manapság nem is olyan az erdélyi közhangulat, hogy vidáman el lehessen játszadozni különféle feltevésekkel. De akárhonnan is nézzük, bármennyire is lássuk és átlássuk a helyzet rózsáktól teljesen mentes kopár voltát, az kétségtelen, hogy meg sem közelíti az 1921-es tragikumot. Szóvirágok helyetti szorgalmas építkezésre viszont épp azért (vagy annál inkább?!) szükség van. Érdemes hát egy kicsit újraolvasni Kós Károly gondolatait. Bárhogy számolom, kimondottan szépirodalmi műve aránylag kevés: a Gálok kisregény inkább előtanulmány a Varju-nemzetséghez, még aránylag kiforratlan, nem véletlen, hogy a legkevésbé népszerű Kós-mű. A Budai Nagy Antal históriája viszont már ízig-vérig transzszilvanista írás: erdélyi történet, az 1437-es bábolnai felkelés rövid előzményei és tragikusan rövid lefolyása. Mintha csak a Kiáltó Szóban elmondottakat akarta volna illusztrálni Kós, csak mindenféle szájbarágást, didakticizmust mellőzve. Van a kisregénynek egy nagyon fontos, nagyon elgondolkodtató mondata: amikor a felkelők vezetői rádöbbennek, hogy esélyeik alig vannak a püspöki seregekkel szemben, egyikük felveti, hogy talán segítségül kellene hívni a királyt. A válasz gyors és egyhangúlag mondott: a király messze van! Kós építő szellemű transzszilvanizmusának ez a lényege: a magunk bajait magunknak kell megoldanunk. Nem siránkozni és kéregetni senkitől, aki nem érti, mert nem is értheti igazán az adott helyzetet. Ez a meggyőződés vezérelte, amikor 1924-ben az elzárt határok miatt kiadó(k) nélkül maradt erdélyi írók élére állva megalakította az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd két év múlva a helikoni közösség alakításában is oroszlánrészt vállalt, illetve Áprily Lajos 1929-es távozása és Kuncz Aladár 1931-ben bekövetkezett halála után felvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését is. Közben megírja a székely népballadák világát idéző, gyönyörű regényét, a Varju-nemzetséget, a Magyar Néppárt színeiben képviselő, 1938-ban a második világégés küszöbén megírja a Szent István uralkodásáról szóló Az országépítő című regényt, 1940-től 1953-ig a mezőgazdasági főiskolán mezőgazdasági építészetet tanít, majd aktív részt vállal a Kolozsvári Református Egyházkerület presbiteri testületében – egyszóval épít. Mindig minden területen.
Lehet, hogy mások másképpen fognak tisztelegni a nagy Építő előtt, születésének 130. évfordulóján, én író- és eszmetársához, Áprily Lajoshoz fordulok segítségül. Annál is inkább, mivel Tetőn című versét már a megjelenésekor Kós Károlynak, a transzszilvanizmus megfogalmazójának ajánlotta. Nem véletlenül: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot,// s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 1.
Hogyan mentették meg a román állami kincstárat?
A román közmondás igaza szerint – amelynek megfelelően, ha valaki már megégette magát, az legközelebb a joghurtot is megfújja – járt el a Románia 1944-ben, a második világháború idején a román kincstár esetében, okulva az első világháború tanúságából, amikor az Oroszországba menekített, 93 tonna aranyat tartalmazó kincstár Moszkva birtokában maradt.
Titkos aranyszállítmányok
A Román Nemzeti Bank a háború utolsó előtti éveiben a hadsereggel, a román államvasutakkal és Olténia érsekségével közösen úgy határozott, hogy a jegybank 240 tonna aranykészletét, a Romániába átmeneti jelleggel átmenekített Lengyelország kincsestárának 3 tonna aranyával együtt elrejtik a tismanai kolostor közelében levő barlangban.
Románia kincstárát két oldalról is veszély fenyegette, egyrészt a román területen tartózkodó német hadsereg, másrész pedig az ország keleti határihoz rohamosan közeledő szovjet csapatok részéről. Ilyen körülmények között a Román Nemzeti Bank megegyezett az ország kormányával az arany biztonságos helyre történő menekítéséről. A kincstárat így a legnagyobb titokban elszállították a Gorj megyei tismanai barlangba. Az aranyat néhány évig ott tartották, majd a barlangból Bukarestbe, ugyancsak titokban szállították vissza, 1947-ben.
Kolostor helyett barlangba
A Román Nemzeti Bank akkori kormányzója, Constantin Angelescu 1944 áprilisában engedélyt kapott a kormánytól arra, hogy a tismanai kolostorban biztonságos védőhelyet építsenek ki a 242 tonna arany számára. A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa 1944 júniusában jóváhagyta az akciót. A szállítások elleplezése érdekében kidolgozták a megfelelő tervet is: ennek értelmében a Román Nemzeti Bank pénzalapokat biztosított volna az 1942. évi tűzvész által komoly károkat elszenvedett tismanai kolostor felújítására. A „tatarozás” látszata alatt építették ki a barlangbeli rejtekhelyet.
1944 júliusában pedig megérkezett a kincstár jelentős része: 1944. július 11-e és 22-e között több mint 4000 ládában 215 tonna aranyat szállítottak a barlanghoz, így 212 tonna aranyat, ebből 1641 láda aranypénzt, 1372 láda nemzetközi és 1022 láda standard szabványú aranyrudat. A 3 tonnányi lengyel arany 51 ládában érkezett a helyszínre.
Védeni –a „friss szövetségesektől” is
Az olténiai román csapatok akkoriban Titus Gârbea tábornok vezénylete alá tartoztak, akit Constantin Sănătescu miniszterelnök elsősorban a kincstár védelmével bízott meg. Gârbea naplója szerint a miniszterelnök és közte a következő párbeszéd zajlott le, a feladat átvételekor:
Titus Gârbea: Ki ellen kell megvédenünk a kincstárat?
Constantin Sănătescu: Rablók, visszavonuló németek, partizánok ellen.
Titus Gârbea: előző kincstárunkat éppen friss szövetségeseink vették el tőlünk. Ellenük is szól a védelem?
Constantin Sănătescu: Mindenki ellen. Mi már korábban Olténiába vittük minden értékünket, dokumentumokat, adományleveleket, ikonokat, ezekre Tismanában, Baia de Fierben, Sacelben vigyáznak. A rablások, a gyilkosságok, a náci szökevények rövidesen mindennaposak lesznek Olténiában is, és ha nem vigyázunk, mindezt elveszíthetjük. Átveszed az észak-olténiai csapatok és a csendőrség, a határőrség, a Târgu Jiu-i helyőrség, a cărbunesti-i 2. hadosztály parancsnokságát, feladatotok ezeknek az értékeknek a megvédése. Ha szükség lesz rá, erősítést is kapsz. További utasításokat, technikai eszközöket a Román Nemzeti Bank kormányzójától, Constantin Angelescutól kapsz, aki az ügyben járt a Minisztertanácsnál is”.
A Neptun akció
A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa a kormány engedélyével 1944. szeptember 6-án úgy határozott, az értéket a kolostor melletti barlangba szállítják át, ahol nagyobb biztonságban lenne. Tíz nappal később a Ştefan Dohoneanu százados által vezetett 123 katona elhelyezte az aranyat a barlang üregébe, amely 18 méter hosszú volt, 4 és 7 méter közötti szélességgel és 1,5-6 méter közötti magassággal. Az üreget egy méter vastag betonfallal zárták le, a barlangot 280, Târgu Jiuból érkezett katona őrizte, akik parancsot kaptak a fegyveres gyilkosok, tolvajok azonnali lelövésére.
1945. január 16-án a Román Nemzeti Bank képviselői a barlangból 11 kiló színtiszta aranyat vittek el, ebből egymillió emlékérmét verettek, „Erdély a mienk” felirattal.
1945 után a Román Nemzeti Bank megbízott alkalmazottja arról tájékoztatta a kormányzót, hogy gyanús külsejű idegen személyek ólálkodnak a barlang körül. Ezt követően a katonákat civilbe öltöztették, a barlangot elzáró betonlapot pedig sziklákkal torlaszolták el, a hegyomlás látszatát keltve.
Gârbea beszámolója szerint 1945-ben a kommunisták a kincstár átadását követelték tőle, turistáknak álcázott agresszív csoportokat alakítottak, amelyek a „csodálatos pravoszláv kolostor megtekintése” céljából érkeztek a helyszínre. A barlanghoz közelítő „turistákat” a levegőbe leadott lövésekkel riasztották el.
Érintetlen maradt
1947 januárjában a helyszínre érkeztek a Román Nemzeti Bank képviselői egy csapat petrozsényi bányásszal együtt, akiknek a betonfalat kellett felrobbantaniuk. Január 24-én a Román Nemzeti Bank képviselői bejutottak a barlangba, és megállapították: a kincstár érintetlen maradt, a ládákban azonban kárt tett a barlangot több alkalommal is elöntő víz. 1947. januárjának végén és februárjának elején elindultak Bukarestbe az arannyal megrakott vonatok.
2007-ben a kormány és a Román Nemzeti Bank úgy határozott, múzeumban állítanak emléket be a nemzeti kincstár megmentését szolgáló Neptun vagy más néven Tismana akciónak. A Román Kincsestár Múzeumának alapjait most rakták le, Mugur Isărescu jegybanki kormányzó jelenlétében Tismanában.
Maszol.ro, 2013
A román közmondás igaza szerint – amelynek megfelelően, ha valaki már megégette magát, az legközelebb a joghurtot is megfújja – járt el a Románia 1944-ben, a második világháború idején a román kincstár esetében, okulva az első világháború tanúságából, amikor az Oroszországba menekített, 93 tonna aranyat tartalmazó kincstár Moszkva birtokában maradt.
Titkos aranyszállítmányok
A Román Nemzeti Bank a háború utolsó előtti éveiben a hadsereggel, a román államvasutakkal és Olténia érsekségével közösen úgy határozott, hogy a jegybank 240 tonna aranykészletét, a Romániába átmeneti jelleggel átmenekített Lengyelország kincsestárának 3 tonna aranyával együtt elrejtik a tismanai kolostor közelében levő barlangban.
Románia kincstárát két oldalról is veszély fenyegette, egyrészt a román területen tartózkodó német hadsereg, másrész pedig az ország keleti határihoz rohamosan közeledő szovjet csapatok részéről. Ilyen körülmények között a Román Nemzeti Bank megegyezett az ország kormányával az arany biztonságos helyre történő menekítéséről. A kincstárat így a legnagyobb titokban elszállították a Gorj megyei tismanai barlangba. Az aranyat néhány évig ott tartották, majd a barlangból Bukarestbe, ugyancsak titokban szállították vissza, 1947-ben.
Kolostor helyett barlangba
A Román Nemzeti Bank akkori kormányzója, Constantin Angelescu 1944 áprilisában engedélyt kapott a kormánytól arra, hogy a tismanai kolostorban biztonságos védőhelyet építsenek ki a 242 tonna arany számára. A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa 1944 júniusában jóváhagyta az akciót. A szállítások elleplezése érdekében kidolgozták a megfelelő tervet is: ennek értelmében a Román Nemzeti Bank pénzalapokat biztosított volna az 1942. évi tűzvész által komoly károkat elszenvedett tismanai kolostor felújítására. A „tatarozás” látszata alatt építették ki a barlangbeli rejtekhelyet.
1944 júliusában pedig megérkezett a kincstár jelentős része: 1944. július 11-e és 22-e között több mint 4000 ládában 215 tonna aranyat szállítottak a barlanghoz, így 212 tonna aranyat, ebből 1641 láda aranypénzt, 1372 láda nemzetközi és 1022 láda standard szabványú aranyrudat. A 3 tonnányi lengyel arany 51 ládában érkezett a helyszínre.
Védeni –a „friss szövetségesektől” is
Az olténiai román csapatok akkoriban Titus Gârbea tábornok vezénylete alá tartoztak, akit Constantin Sănătescu miniszterelnök elsősorban a kincstár védelmével bízott meg. Gârbea naplója szerint a miniszterelnök és közte a következő párbeszéd zajlott le, a feladat átvételekor:
Titus Gârbea: Ki ellen kell megvédenünk a kincstárat?
Constantin Sănătescu: Rablók, visszavonuló németek, partizánok ellen.
Titus Gârbea: előző kincstárunkat éppen friss szövetségeseink vették el tőlünk. Ellenük is szól a védelem?
Constantin Sănătescu: Mindenki ellen. Mi már korábban Olténiába vittük minden értékünket, dokumentumokat, adományleveleket, ikonokat, ezekre Tismanában, Baia de Fierben, Sacelben vigyáznak. A rablások, a gyilkosságok, a náci szökevények rövidesen mindennaposak lesznek Olténiában is, és ha nem vigyázunk, mindezt elveszíthetjük. Átveszed az észak-olténiai csapatok és a csendőrség, a határőrség, a Târgu Jiu-i helyőrség, a cărbunesti-i 2. hadosztály parancsnokságát, feladatotok ezeknek az értékeknek a megvédése. Ha szükség lesz rá, erősítést is kapsz. További utasításokat, technikai eszközöket a Román Nemzeti Bank kormányzójától, Constantin Angelescutól kapsz, aki az ügyben járt a Minisztertanácsnál is”.
A Neptun akció
A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa a kormány engedélyével 1944. szeptember 6-án úgy határozott, az értéket a kolostor melletti barlangba szállítják át, ahol nagyobb biztonságban lenne. Tíz nappal később a Ştefan Dohoneanu százados által vezetett 123 katona elhelyezte az aranyat a barlang üregébe, amely 18 méter hosszú volt, 4 és 7 méter közötti szélességgel és 1,5-6 méter közötti magassággal. Az üreget egy méter vastag betonfallal zárták le, a barlangot 280, Târgu Jiuból érkezett katona őrizte, akik parancsot kaptak a fegyveres gyilkosok, tolvajok azonnali lelövésére.
1945. január 16-án a Román Nemzeti Bank képviselői a barlangból 11 kiló színtiszta aranyat vittek el, ebből egymillió emlékérmét verettek, „Erdély a mienk” felirattal.
1945 után a Román Nemzeti Bank megbízott alkalmazottja arról tájékoztatta a kormányzót, hogy gyanús külsejű idegen személyek ólálkodnak a barlang körül. Ezt követően a katonákat civilbe öltöztették, a barlangot elzáró betonlapot pedig sziklákkal torlaszolták el, a hegyomlás látszatát keltve.
Gârbea beszámolója szerint 1945-ben a kommunisták a kincstár átadását követelték tőle, turistáknak álcázott agresszív csoportokat alakítottak, amelyek a „csodálatos pravoszláv kolostor megtekintése” céljából érkeztek a helyszínre. A barlanghoz közelítő „turistákat” a levegőbe leadott lövésekkel riasztották el.
Érintetlen maradt
1947 januárjában a helyszínre érkeztek a Román Nemzeti Bank képviselői egy csapat petrozsényi bányásszal együtt, akiknek a betonfalat kellett felrobbantaniuk. Január 24-én a Román Nemzeti Bank képviselői bejutottak a barlangba, és megállapították: a kincstár érintetlen maradt, a ládákban azonban kárt tett a barlangot több alkalommal is elöntő víz. 1947. januárjának végén és februárjának elején elindultak Bukarestbe az arannyal megrakott vonatok.
2007-ben a kormány és a Román Nemzeti Bank úgy határozott, múzeumban állítanak emléket be a nemzeti kincstár megmentését szolgáló Neptun vagy más néven Tismana akciónak. A Román Kincsestár Múzeumának alapjait most rakták le, Mugur Isărescu jegybanki kormányzó jelenlétében Tismanában.
Maszol.ro, 2013
2013. október 2.
Szászavinc: az elsüllyedt falu
Szászavinc nevét 1825-ben említette először oklevél Válye-Vintz néven. 1835-ben Szasza Lupsii, 1854-ben Szásza-Lupsa-Vincze, 1888-ban Sászavincza, 1913-ban Szászavinc néven írták. A trianoni békeszerződés előtt Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott.
Nicolae Ceauşescu 1977-ben engedélyezte a veresvölgyi réz kitermelését. Kezdetben a helyiek is támogatták a bánya megnyitását, azt remélve, hogy meggazdagodnak. De nem egészen az történt, amire sokan számítottak: a ’80-as évek elején a román állam 300 család tulajdonát sajátította ki Szászavincen. A földjükért kapott kevés pénz, pedig alig fedezte egy új otthon építésének költségeit. Az 1989-es román forradalom előtt még több mint 3000 ember dolgozott a rézbányában, mára már csak alig 200.
A bányahordalék áradása 1986-ban kezdődött, ekkor még több mint 1000-en laktak a településen. Jelenleg a vörös színben „pompázó” tó ellepte a falu nagy részét. Az egykori Szászavinc körüli területen jelenleg kb. 20 személy él.
„Az első rossz jel az volt, mikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, ami akkor még csak a föld alatt volt. Ez után a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük.” – meséli a most is ott élő Nicolaie Praţa, akinek a portája egy kis sziget két mérgezett patak között.
A Környezetvédelmi Minisztérium legfrissebb felmérése szerint kb. 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta vidék teljes helyreállításához. A zavaros vizű tóból kiemelkedő görögkatolikus templom tornya bizonyítja, hogy valaha itt egy falu állt. Nem is csoda, hogy még a legnépszerűbb hollywoodi sztárok is csatlakoztak a verespataki aranybánya megnyitása ellen, nehogy újra megtörténhessen egy hasonló katasztrófa.
Hajner Gyula
szeretlekmagyarorszag.hu
Erdély.ma
Szászavinc nevét 1825-ben említette először oklevél Válye-Vintz néven. 1835-ben Szasza Lupsii, 1854-ben Szásza-Lupsa-Vincze, 1888-ban Sászavincza, 1913-ban Szászavinc néven írták. A trianoni békeszerződés előtt Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott.
Nicolae Ceauşescu 1977-ben engedélyezte a veresvölgyi réz kitermelését. Kezdetben a helyiek is támogatták a bánya megnyitását, azt remélve, hogy meggazdagodnak. De nem egészen az történt, amire sokan számítottak: a ’80-as évek elején a román állam 300 család tulajdonát sajátította ki Szászavincen. A földjükért kapott kevés pénz, pedig alig fedezte egy új otthon építésének költségeit. Az 1989-es román forradalom előtt még több mint 3000 ember dolgozott a rézbányában, mára már csak alig 200.
A bányahordalék áradása 1986-ban kezdődött, ekkor még több mint 1000-en laktak a településen. Jelenleg a vörös színben „pompázó” tó ellepte a falu nagy részét. Az egykori Szászavinc körüli területen jelenleg kb. 20 személy él.
„Az első rossz jel az volt, mikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, ami akkor még csak a föld alatt volt. Ez után a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük.” – meséli a most is ott élő Nicolaie Praţa, akinek a portája egy kis sziget két mérgezett patak között.
A Környezetvédelmi Minisztérium legfrissebb felmérése szerint kb. 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta vidék teljes helyreállításához. A zavaros vizű tóból kiemelkedő görögkatolikus templom tornya bizonyítja, hogy valaha itt egy falu állt. Nem is csoda, hogy még a legnépszerűbb hollywoodi sztárok is csatlakoztak a verespataki aranybánya megnyitása ellen, nehogy újra megtörténhessen egy hasonló katasztrófa.
Hajner Gyula
szeretlekmagyarorszag.hu
Erdély.ma
2013. október 2.
A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 2.
Szekus módszerekkel ijesztgetik az egyházakat?
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
November hetedikére napolta el a bíróság azt a tárgyalást, amely évek óta egyre csak húzódik a váradhegyfoki premontrei rend és a váradi önkormányzat között az egykori premontrei gimnázium visszaigénylése kapcsán - tudtuk meg tegnap Fejes Rudolf Anzelm prépostprelátustól.
Az évszázados hagyományokkal rendelkező szerzetesrend hosszú évek óta harcol saját, a kommunizmusban elkobozott, államosított vagyonáért, és mint megtudtuk, mostanában egyre több furcsa, a bolsevik terror módszereire emlékeztető kellemetlenség éri mind a rend tagjait, mind azokat, akik mellettük állnak a pereskedésben. A premontrei szerzetesrendnek amúgy több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdőn, Püspökfürdőn és Váradszentmártonban), amelynek tulajdonjogát érvényes dokumentumokkal tudják is bizonyítani, azonban az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált, az egykori tulajdonosok bizonyítékát a román törvényhozók nem akarják figyelembe venni. A váradhegyfoki premontrei rendnek jelenleg tizenkét visszaigénylési pere van folyamatban.
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
Az egyik ilyen, évek óta húzódó visszaszolgáltatási ügy az Úri (ma Roman Ciorogariu) utcában levő egykori híres premontrei gimnázium, a mai Mihai Eminescu Főgimnázium épületének visszaigénylése. Az impozáns iskolát az önkormányzat nem akarja visszaszolgáltatni, s beletekintve a hosszas pereskedés kétségtelenül meghökkentő részleteibe, kiderül, hogy a történelemhamisítástól kezdve, a kommunista diktatúrában hozott szabályokra való hivatkozásig, semmitől sem riadtak eddig vissza, hogy a magyar szerzetesrendtől elrabolt épületet megtartsák. A helyi román bulvármédia pedig sajtóetikát és emberi jóérzést mellőzve gusztustalan és valótlanságoktól hemzsegő cikkekben támadja magát a rendet, a magyarokat, a főapátot, illetve azokat a jogi szakértőket, akik a gimnázium visszaszerzésében kollaborálnak az egyházzal.
Úgy tűnik, jogilag elfogadható érvek híján a megfélemlítés és lejáratás kommunista örökségét sem vetik meg az önkormányzat Szociálliberális Szövetséghez ( USL) tartozó vezetői, így eshet meg egy EU-tagállamban, hogy a rend megbízott jogászát megtámadták a nyílt utcán, amikor az levéltári kutatásokat akart végezni, majd ordenáré hangvételű cikkeket írtak róla az egyik helyi bulvárlapban. Tegnap megtudtuk, a váradhegyfoki premontrei szerzetesrend feljelentést tett a Bihoreanul nevű hetilap ellen, melyben olyan cikkek jelentek meg a közelmúltban a rendről, illetve a folyamatban levő perekről, melyek nemhogy kimerítik a becsületsértés fogalmát, de köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Többek között olvasható a lapban, hogy a rend végérvényesen elvesztette a félixfürdői ingatlanokat tárgyaló perét, és ez - mint a főapát elmondta - azért is hamis állítás, mert még csak nem is volt tárgyalás erről. Hogy honnan szedte a cikk írója ezt az állítását, esetleg előre közölték vele a majdani per előre meghozott döntését valami titkos(szolgálati) fülesek, egyelőre nem derült ki. De az is előfordult már, hogy egy-egy tárgyalás közeledtével sötétített ablakú autók kezdtek el ácsorogni a váradi premontrei rendház mellett, valakik árgus szemekkel figyelték, figyelik a főapátot, illetve a hozzá betérőket.
Feltámasztott kommunista paktumra hivatkoznak
Erről a perről tudni kell, hogy évekkel ezelőtt a szerzetesrend a bíróság elé terjesztett olyan bizonyítékokat, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni, mivel a rektifikáció jogi fogalma kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyházéból állami tulajdonba (kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül) egyszerűen törvénybeütköző. A per során kiderült, a váradi önkormányzat végül is semmivel nem tudta megcáfolni azt, hogy a gimnáziumépület a premontrei rendé, csupán azzal a gyanús kiadvánnyal, amelyet az egykori, szélsőségesen nacionalista-vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu írt, aki több magyarellenes megnyilvánulása mellett különösen hírhedtté vált azáltal, hogy a magyar történelmi egyházak vagyonait gátlástalanul átjátszotta a román kommunista pártnak. Az Ilie Bolojan vezette váradi önkormányzat ezt az irományt akarta eleinte dokumentumértékű bizonyítékként állítani a bíróság elé, azonban a pereskedés során kiderült, a vasgárdista víziókat felsorakoztató "remekművet" még a román törvényhozás sem tekinthette hitelesnek, hiszen azt annak idején pont a román királyság egykori jogászai nyilvánították semmisnek. Bolojanék ezt követően újabb hajmeresztő érvelésekkel álltak elő, többek között azzal, hogy a premontrei gimnázium sosem volt a váradi premontreieké, ugyanis az a francia forradalom idején csehszlovák (!) tulajdonba került, s mivel a kommunista érában, 1961-ben Románia és Csehszlovákia kommunista vezetői megállapodtak, hogy egymással szemben semmilyen követelésük nincsen, így a gimnáziumot sem lehet visszakérni. A több mint bizarr érvelés kiókumulálóit, úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy azóta nemcsak a kommunista párt szűnt meg hivatalosan, de Csehszlovákia is felbomlott. Ezzel a laikus szemmel is nevetséges érveléssel azonban egyből kiviláglott, hogy a Ghibu-féle telekkönyv-átírásoknak soha semmi jogosultságuk nem volt, noha eddig az önkormányzat erre hivatkozott. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló lett az is, hogy a premontreiek már 1937-ben fellebbeztek Ghibu telekkönyv-módosítása, azaz hamisítása ellen, és ennek az ügynek a tárgyalása azóta sem ért véget, noha 1958-ig rendszeresen küldtek idézést a rendnek, amely akkor éppen be volt tiltva Romániában, így semmiképpen nem jelenhetett meg a bíróság előtt. Az 1937-es fellebbezés tehát nem évült el, mivel Románia csatlakozott az EU-hoz, a hasonló eseteket szabályozó jogharmonizáció szerint folytatni kell a pert, Európa legrégebb óta húzódó perét. Ha minden jól megy, nem történik újabb halasztás, november elején folytatódik Európa legrégebben húzódó pere. Hogy addig - titokzatos megrendelésre - hány magyarellenes és egyházgyalázó cikk jelenik még meg, és hány sötét ablakú "nosztalgiaautó" fog álldogálni "véletlenül" az Úri utcai rendház előtt, nem tudhatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy a nemzetközi fórumok előtt is ismeretes furcsa romániai egyházi ingatlanügyek mikor fognak végre megoldódni, hiszen vitathatatlan, hogy amíg a kommunisták által elrabolt vagyonok nem kerülnek vissza egykori jogos tulajdonosaikhoz, addig nem beszélhetünk arról, hogy Romániában megszűnt az egykori vörös diktatúra és demokrácia van.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
November hetedikére napolta el a bíróság azt a tárgyalást, amely évek óta egyre csak húzódik a váradhegyfoki premontrei rend és a váradi önkormányzat között az egykori premontrei gimnázium visszaigénylése kapcsán - tudtuk meg tegnap Fejes Rudolf Anzelm prépostprelátustól.
Az évszázados hagyományokkal rendelkező szerzetesrend hosszú évek óta harcol saját, a kommunizmusban elkobozott, államosított vagyonáért, és mint megtudtuk, mostanában egyre több furcsa, a bolsevik terror módszereire emlékeztető kellemetlenség éri mind a rend tagjait, mind azokat, akik mellettük állnak a pereskedésben. A premontrei szerzetesrendnek amúgy több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdőn, Püspökfürdőn és Váradszentmártonban), amelynek tulajdonjogát érvényes dokumentumokkal tudják is bizonyítani, azonban az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált, az egykori tulajdonosok bizonyítékát a román törvényhozók nem akarják figyelembe venni. A váradhegyfoki premontrei rendnek jelenleg tizenkét visszaigénylési pere van folyamatban.
Történelemhamisítók és szennylapok célkeresztjében
Az egyik ilyen, évek óta húzódó visszaszolgáltatási ügy az Úri (ma Roman Ciorogariu) utcában levő egykori híres premontrei gimnázium, a mai Mihai Eminescu Főgimnázium épületének visszaigénylése. Az impozáns iskolát az önkormányzat nem akarja visszaszolgáltatni, s beletekintve a hosszas pereskedés kétségtelenül meghökkentő részleteibe, kiderül, hogy a történelemhamisítástól kezdve, a kommunista diktatúrában hozott szabályokra való hivatkozásig, semmitől sem riadtak eddig vissza, hogy a magyar szerzetesrendtől elrabolt épületet megtartsák. A helyi román bulvármédia pedig sajtóetikát és emberi jóérzést mellőzve gusztustalan és valótlanságoktól hemzsegő cikkekben támadja magát a rendet, a magyarokat, a főapátot, illetve azokat a jogi szakértőket, akik a gimnázium visszaszerzésében kollaborálnak az egyházzal.
Úgy tűnik, jogilag elfogadható érvek híján a megfélemlítés és lejáratás kommunista örökségét sem vetik meg az önkormányzat Szociálliberális Szövetséghez ( USL) tartozó vezetői, így eshet meg egy EU-tagállamban, hogy a rend megbízott jogászát megtámadták a nyílt utcán, amikor az levéltári kutatásokat akart végezni, majd ordenáré hangvételű cikkeket írtak róla az egyik helyi bulvárlapban. Tegnap megtudtuk, a váradhegyfoki premontrei szerzetesrend feljelentést tett a Bihoreanul nevű hetilap ellen, melyben olyan cikkek jelentek meg a közelmúltban a rendről, illetve a folyamatban levő perekről, melyek nemhogy kimerítik a becsületsértés fogalmát, de köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Többek között olvasható a lapban, hogy a rend végérvényesen elvesztette a félixfürdői ingatlanokat tárgyaló perét, és ez - mint a főapát elmondta - azért is hamis állítás, mert még csak nem is volt tárgyalás erről. Hogy honnan szedte a cikk írója ezt az állítását, esetleg előre közölték vele a majdani per előre meghozott döntését valami titkos(szolgálati) fülesek, egyelőre nem derült ki. De az is előfordult már, hogy egy-egy tárgyalás közeledtével sötétített ablakú autók kezdtek el ácsorogni a váradi premontrei rendház mellett, valakik árgus szemekkel figyelték, figyelik a főapátot, illetve a hozzá betérőket.
Feltámasztott kommunista paktumra hivatkoznak
Erről a perről tudni kell, hogy évekkel ezelőtt a szerzetesrend a bíróság elé terjesztett olyan bizonyítékokat, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni, mivel a rektifikáció jogi fogalma kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyházéból állami tulajdonba (kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül) egyszerűen törvénybeütköző. A per során kiderült, a váradi önkormányzat végül is semmivel nem tudta megcáfolni azt, hogy a gimnáziumépület a premontrei rendé, csupán azzal a gyanús kiadvánnyal, amelyet az egykori, szélsőségesen nacionalista-vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu írt, aki több magyarellenes megnyilvánulása mellett különösen hírhedtté vált azáltal, hogy a magyar történelmi egyházak vagyonait gátlástalanul átjátszotta a román kommunista pártnak. Az Ilie Bolojan vezette váradi önkormányzat ezt az irományt akarta eleinte dokumentumértékű bizonyítékként állítani a bíróság elé, azonban a pereskedés során kiderült, a vasgárdista víziókat felsorakoztató "remekművet" még a román törvényhozás sem tekinthette hitelesnek, hiszen azt annak idején pont a román királyság egykori jogászai nyilvánították semmisnek. Bolojanék ezt követően újabb hajmeresztő érvelésekkel álltak elő, többek között azzal, hogy a premontrei gimnázium sosem volt a váradi premontreieké, ugyanis az a francia forradalom idején csehszlovák (!) tulajdonba került, s mivel a kommunista érában, 1961-ben Románia és Csehszlovákia kommunista vezetői megállapodtak, hogy egymással szemben semmilyen követelésük nincsen, így a gimnáziumot sem lehet visszakérni. A több mint bizarr érvelés kiókumulálóit, úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy azóta nemcsak a kommunista párt szűnt meg hivatalosan, de Csehszlovákia is felbomlott. Ezzel a laikus szemmel is nevetséges érveléssel azonban egyből kiviláglott, hogy a Ghibu-féle telekkönyv-átírásoknak soha semmi jogosultságuk nem volt, noha eddig az önkormányzat erre hivatkozott. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló lett az is, hogy a premontreiek már 1937-ben fellebbeztek Ghibu telekkönyv-módosítása, azaz hamisítása ellen, és ennek az ügynek a tárgyalása azóta sem ért véget, noha 1958-ig rendszeresen küldtek idézést a rendnek, amely akkor éppen be volt tiltva Romániában, így semmiképpen nem jelenhetett meg a bíróság előtt. Az 1937-es fellebbezés tehát nem évült el, mivel Románia csatlakozott az EU-hoz, a hasonló eseteket szabályozó jogharmonizáció szerint folytatni kell a pert, Európa legrégebb óta húzódó perét. Ha minden jól megy, nem történik újabb halasztás, november elején folytatódik Európa legrégebben húzódó pere. Hogy addig - titokzatos megrendelésre - hány magyarellenes és egyházgyalázó cikk jelenik még meg, és hány sötét ablakú "nosztalgiaautó" fog álldogálni "véletlenül" az Úri utcai rendház előtt, nem tudhatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy a nemzetközi fórumok előtt is ismeretes furcsa romániai egyházi ingatlanügyek mikor fognak végre megoldódni, hiszen vitathatatlan, hogy amíg a kommunisták által elrabolt vagyonok nem kerülnek vissza egykori jogos tulajdonosaikhoz, addig nem beszélhetünk arról, hogy Romániában megszűnt az egykori vörös diktatúra és demokrácia van.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. október 3.
3.
ELTÁVOLTÍTOTTÁK A GYALÁZKODÓ SZÖVEG EGY RÉSZÉT A KOLOZSVÁRI BABA NOVAC SZOBORRÓL
Az imént kaptuk a hírt: ismeretlen tettesek eltávolították a gyalázkodó szöveg egy részét a kolozsvári Baba Novac szoborról.
Megtudtuk: a feliratból az unguri szót törölték.
Mint ismeretes, a szélsőségesen nacionalista kolozsvári ex-polgármester, Gheorghe Funar kezdeményezésére elhelyezett felirat a következő volt: Baba Novac - căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601.
Magyarul: "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én.”
Szabadság (Kolozsvár)
ELTÁVOLTÍTOTTÁK A GYALÁZKODÓ SZÖVEG EGY RÉSZÉT A KOLOZSVÁRI BABA NOVAC SZOBORRÓL
Az imént kaptuk a hírt: ismeretlen tettesek eltávolították a gyalázkodó szöveg egy részét a kolozsvári Baba Novac szoborról.
Megtudtuk: a feliratból az unguri szót törölték.
Mint ismeretes, a szélsőségesen nacionalista kolozsvári ex-polgármester, Gheorghe Funar kezdeményezésére elhelyezett felirat a következő volt: Baba Novac - căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601.
Magyarul: "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én.”
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 8.
Ismét a nemzetállamokról
A Krónika szeptember 30-ai számának hasábjain Borbély László, az RMDSZ alelnöke reagált Kettős játék című írásomra. A nemzetállam elavultságáról vagy aktualitásáról szóló téma összetettsége, fontossága és a felvetett gondolatok ellentmondásossága miatt szükségesnek tartok néhány kérdést tisztázni.
Ennek jegyében szeretnék Borbély László kritikáira válaszolni. Rögtön egy személyemet érintő tévedéssel kezdeném: nem vagyok újságíró. Stratégaként és tudományos alapkutatóként szoktam időnként küldeni egy-egy írást a Krónikába. Így született a nemzetállam elavultságát cáfoló cikkem is.
Hatalmi arrogancia
1989 után az erdélyi magyarság az „egységes román nemzetállam” ellen lépett fel, jogosan. Jómagam is támogattam ezt a fellépést, mert úgy gondoltam, arroganciára vall egy történelmi idők óta itt élő és építkező, tekintélyes részt képező nemzetiséget figyelmen kívül hagyni. És ezt gondolom ma is. A román nemzetállam kifejezés használata az alkotmányban történelmi, partikuláris és mennyiségi okokból egyaránt komoly kiegészítésekre szorul. Egyetértek Borbély Lászlóval abban is, hogy 1918-tól kezdve a románság nemzetállami berendezkedés alatt sorvasztotta a magyar közösséget. De ettől még nem hinném, hogy a nemzetállam elavultságát megkérdőjelező szemléletem „veszélyt” jelentene bárkire. Értelmetlen az elavultság megkérdőjelezését egyenértékűvé tenni azzal, hogy Romániában az eddigi út folytatása lenne a kívánatos! Ezt szükségesnek tartottam tisztázni, mert félre lett értve.
Ugyanakkor megértem a visszatetszést, amit Borbély László és a legtöbb erdélyi magyar számára a nemzetállam fogalma okoz. Biztos vagyok benne, hogy ő is jobb körülményeket szeretne a magyaroknak, akárcsak valamennyien. És minden aggódót szeretnék megnyugtatni, hogy ez a szemlélet nem zárja ki a transzszilvanizmus megerősítésére, az RMDSZ decentralizálásra és az erdélyi magyarság önszerveződésére irányuló törekvéseket. Sőt! Teljes mértékben támogatja ezeket. De nem a „kicsit másként” politikát, mert afelett itt és most már eljárt az idő. Azt is megértem, hogy Borbély László tart a szélsőjobb térnyerésétől. Támogatom, és biztosítom arról, hogy egy csapatban vagyunk ebben a küzdelemben. Azt viszont nem értem, miért állítja rólam, hogy „a cikk írója elnézően beszél a szélsőségesekről”, majd rögtön a Jobbik példáját hozza fel, amely „egyérteműen kisebbségellenes politikát folytat”. Tőlem teljesen idegen sejtetés és asszociáció ez, amit nem tartok konstruktívnak. Ezért megkérem, olvassa el még egyszer a múltkori cikkemet, ahol külön bekezdésben értékeltem Orbán Viktor zsidópárti politikáját, idéztem Köves Slomó vezető rabbi és Ilan Mor izraeli nagykövet baráti elismerését, valamint üdvözöltem, hogy a magyar kormány jövőre holokausztévet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi. Jobbikos nézetre vall ez, kedves Borbély László? És ha már a szélsőségnél tartunk, a korrektség megkívánná, hogy a szélsőjobb mellett a szélsőballal is foglalkozzunk. Mert ha „csak a szélsőjobb gonosz” szemüvegen át értelmezzük a világot, akkor az álszentségre vall. Egy ilyen stratégiának pedig nincs helye egy természetes Európában.
Nem emlékszem, hogy az RMDSZ valaha is felhívta volna a magyar közösség figyelmét az Unióban terjedő szélsőbal veszélyeire. Vasárnap például Bajnai Gordon jelenlétében az Együtt–PM szövetség hívei egy káromkodásokkal megtöltött magyar himnuszt énekeltek gúnyosan, saját készítésű „B... meg az Orbánt, b... meg a kormányt” darabot adtak elő, és egy hungarocell Orbán-szobrot állítottak fel, amelynek elfűrészelték a lábát, majd földre döntötték, és a fejét levágták. Ezt követően rugdosták, és ököllel ütötték a ledöntött szobor fejét, és késsel darabokat hasítottak belőle. A levágott fejjel pedig ordenáré megnyilvánulások kíséretében végigvonultak Budapesten. Erdélyi magyarként felteszem a kérdést: hogyan lehet ezekkel a gátlástalan internacionalista opportunistákkal elnézőnek lenni, sőt összefogni? Ezekkel, akik ócskának nevezték Istent, a külhoni magyarok elleni szavazásra kampányoltak, csődbe vitték Magyarországot, és gyűlölik a magyar népet. Ez aztán a tudathasadás! Következtetésként idézek a múltkori cikkemből: a nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
Nemzetállamiság és Európa
Abból, hogy a románság közel száz éve a „nemzetállam” égisze alatt sorvasztja a magyarságot, én – Borbély Lászlótól eltérően – nem tudom azt a következtetést levonni, hogy a nemzetállam „elavult” lenne.1 Nem a berendezkedési forma avult el, hanem a románok éltek vissza a rendszerrel. Ha egy jó autó gazdája hetente balesetet okoz, akkor szerintem nem az autóval van a baj. Új autó helyett inkább sofőrcserére lenne szükség, a gazda pedig járjon biciklivel.
Az autóra való mutogatás csak politikai lehetőséget kínál az opportunista elit számára (a hibáit el nem ismerő sofőrnek), hogy tükörbe nézés nélkül áthárítson egy történelmi felelősséget, becsapva ezzel magát és a népet. A jó orvos az okot orvosolja, nem a szimptómát. Az igazi ok pedig a lehetőséggel való visszaélés. A felelős gazda fejet hajt a képességei előtt, majd az Audi vezetése helyett jókedvűen elkezd biciklizni.
Hatalmi pozícióhoz jutva a román elit a 19. század óta sorozatosan visszaélt a nemzeti öntudattal. Ezt támasztják alá azok a tanulmányok, melyek szerint a románság még a tudományos fejlődést követő európai értékkavalkád hatására sem nyitott a regionális, kulturális, nyelvi vagy vallási jellegű másság irányába. A mássággal való együttműködés helyett expanzív jellegű regionális burokpolitikát folytatott, és egy abszolutizált organikus nemzetállam építésén fáradozott. Ezt szolgálták a vitrintörvények és a kifelé rugalmas, ám a megegyezések betartása tekintetében kiszámíthatatlan szűk román elit. Hiba lenne ezért elítélni őket. És még nagyobb hiba lenne magunkat isteníteni, még ha a magyarságnak ezen a téren van is mit felmutatnia. Mert a magyar múltban is vannak visszaélések. Aki ezt nem fogadja el, az illúziókban él. Szent István kiváló példa a nemzetben gondolkodáshoz. Ő az igazság előtti alázat jegyében bátorította a magyarokat és tisztelte a másságot, az együtt élő népeket és nemzeteket.
Szintén nagyszerű példa a vallástoleranciát Európában elsőként (!) meghirdető 1568-os tordai országgyűlés. Vagy a magyar időkben, magyar városokban, magyar iskolákban, magyar osztályokban, magyar diákoknak való kötelező románnyelv-oktatás (1940-es évek Zilah, Szatmárnémeti stb.). Ezek a példák egytől egyig nagyszerűek, és konstruktív attitűdöt tükröznek. Nem hinném, hogy a magyar közösség bármelyik tagja komolyan venné a nemzetállami keret megkérdőjelezését, ha mondjuk az erdélyi román palánták magyarul is tanultak volna, és a történelmi fantáziákkal spékelt magyarellenes propagandák helyett a másság iránti tiszteletre tanították volna őket. Ha a magyar adófizetők pénzéből is gazdálkodó román rendszer a magyar egyetemek létrehozását is támogatná, a magyar lakosság számarányának megfelelő javakat és műsoridőt biztosítana, stb. Ezek természetes dolgok.
Tanuljunk Szent Istvántól!
Rövid összefoglalóként tehát a nemzetállam egy tartalom nélküli természetes berendezkedési forma, amellyel lehet élni és visszaélni. Előbbire lehet példa a Szent István-i szellemiség jegyében fogant nemzetállam, utóbbira a román nemzetállam. A történelmi felelősség áthárítása a nemzetállamra akaratlanul is a valós okok kendőzését segíti elő. A rozsdás vasra kent új festékréteg az uralkodó eliteknek nyújt kényelmes megoldást (pl. posztkommunisták), a népeknek meg új mesét. Ami butaság, mert kikerülhetetlenül eljön az idő, mikor az új festékréteg is felfeslik, és mindenkinek a gyermekei, unokái szemébe kell majd néznie.
A téma jóval összetettebb annál, semmint annak minden részletét ki lehessen itt fejteni. Azt viszont még fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fogalmak mesterséges kisajátítása nem egy bölcs dolog. Amire a nemzetállam kapcsán is vigyázni kell, az az önistenítés. Akad elég példa az európai történelemben, mikor a nacionalista (és nem csak) eszmény jegyében a hatalmon lévők kisajátították a fogalmakat, mint ahogy teszik ma a demokráciával is. Aki ismeri a történelmet, tudja, mekkora borzalmak történtek ennek jegyében. Mert a természetesség kizárattatott, és a mesterkéltségbe fektetett ambíciók minden gondolatot beleptek.2 Nem csoda hát, hogy a nyugati államok zöme kivonta az alkotmányból a nemzetállam fogalmát, saját szégyenét. És nem azért tette, mert az idejétmúlt lett volna, hanem mert visszaéltek a rendszerrel, és a valós okok elől az áthárító mechanizmusokhoz fordultak. A fények kigyulladtak, a szellemi whiskyvel táplálkozó élősködők pedig előremenekültek az új keretekbe és az új mesékbe. A szimptómát doboljuk, a tükröt elássuk. Ez az igazi veszély, ami ma az Uniót veszélyezteti. A tükörbe nézésre képtelen mesterséges ember, a pozícióival visszaélő régi-új dominancia.
Korábbi cikkemben felhívtam a figyelmet arra, hogy az EU-t domináló szekulárisok (ez nem jelent „minden” szekulárist) a nemzetállamok szövetsége helyett egy mesterséges formába öntött, globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyol viasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Borbély László ezt teljesen tévesnek tartja, mert szerinte az Unió alapvető morális, polgári értékeken nyugszik. Hogyisne... A nézeteink közti különbség valószínűleg abból a deltából fakad, ami a vitrinpapír és a gyakorlati folyamat közt van.
David Cameron brit kormányfő öt napja jelentette be, hogy az EU átalakításra szorul, Nagy-Britanniának pedig nincs helye egy mind szorosabbra vont EU-ban, mely mára túl bürokratikussá vált. Nigel Farage brit politikus, a Függetlenségi Párt vezetője, EP-képviselő szabadabban fogalmaz: „A politikai osztály olyan erős pozícióban van Brüsszelben, hogy egyre szélsőségesebb taktikákat engednek meg maguknak… A végjáték számukra az összes európai nemzetállam és a nemzeti demokrácia fogalmának eltörlését jelenti, átadva minden hatalmat, amivel a mi értelmezésünk szerint egy normális ország rendelkezik, tehát minden hatalmat ennek az új európai politikai osztálynak. … Ez már borzalom.” Jegyzetek: 1 Ez nem vonatkozik az abszolutizált nemzetállamra, mely egy halva született eszmény. 2 Ez a veszély körvonalazódik ma is az Európai Unióban.
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
A Krónika szeptember 30-ai számának hasábjain Borbély László, az RMDSZ alelnöke reagált Kettős játék című írásomra. A nemzetállam elavultságáról vagy aktualitásáról szóló téma összetettsége, fontossága és a felvetett gondolatok ellentmondásossága miatt szükségesnek tartok néhány kérdést tisztázni.
Ennek jegyében szeretnék Borbély László kritikáira válaszolni. Rögtön egy személyemet érintő tévedéssel kezdeném: nem vagyok újságíró. Stratégaként és tudományos alapkutatóként szoktam időnként küldeni egy-egy írást a Krónikába. Így született a nemzetállam elavultságát cáfoló cikkem is.
Hatalmi arrogancia
1989 után az erdélyi magyarság az „egységes román nemzetállam” ellen lépett fel, jogosan. Jómagam is támogattam ezt a fellépést, mert úgy gondoltam, arroganciára vall egy történelmi idők óta itt élő és építkező, tekintélyes részt képező nemzetiséget figyelmen kívül hagyni. És ezt gondolom ma is. A román nemzetállam kifejezés használata az alkotmányban történelmi, partikuláris és mennyiségi okokból egyaránt komoly kiegészítésekre szorul. Egyetértek Borbély Lászlóval abban is, hogy 1918-tól kezdve a románság nemzetállami berendezkedés alatt sorvasztotta a magyar közösséget. De ettől még nem hinném, hogy a nemzetállam elavultságát megkérdőjelező szemléletem „veszélyt” jelentene bárkire. Értelmetlen az elavultság megkérdőjelezését egyenértékűvé tenni azzal, hogy Romániában az eddigi út folytatása lenne a kívánatos! Ezt szükségesnek tartottam tisztázni, mert félre lett értve.
Ugyanakkor megértem a visszatetszést, amit Borbély László és a legtöbb erdélyi magyar számára a nemzetállam fogalma okoz. Biztos vagyok benne, hogy ő is jobb körülményeket szeretne a magyaroknak, akárcsak valamennyien. És minden aggódót szeretnék megnyugtatni, hogy ez a szemlélet nem zárja ki a transzszilvanizmus megerősítésére, az RMDSZ decentralizálásra és az erdélyi magyarság önszerveződésére irányuló törekvéseket. Sőt! Teljes mértékben támogatja ezeket. De nem a „kicsit másként” politikát, mert afelett itt és most már eljárt az idő. Azt is megértem, hogy Borbély László tart a szélsőjobb térnyerésétől. Támogatom, és biztosítom arról, hogy egy csapatban vagyunk ebben a küzdelemben. Azt viszont nem értem, miért állítja rólam, hogy „a cikk írója elnézően beszél a szélsőségesekről”, majd rögtön a Jobbik példáját hozza fel, amely „egyérteműen kisebbségellenes politikát folytat”. Tőlem teljesen idegen sejtetés és asszociáció ez, amit nem tartok konstruktívnak. Ezért megkérem, olvassa el még egyszer a múltkori cikkemet, ahol külön bekezdésben értékeltem Orbán Viktor zsidópárti politikáját, idéztem Köves Slomó vezető rabbi és Ilan Mor izraeli nagykövet baráti elismerését, valamint üdvözöltem, hogy a magyar kormány jövőre holokausztévet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi. Jobbikos nézetre vall ez, kedves Borbély László? És ha már a szélsőségnél tartunk, a korrektség megkívánná, hogy a szélsőjobb mellett a szélsőballal is foglalkozzunk. Mert ha „csak a szélsőjobb gonosz” szemüvegen át értelmezzük a világot, akkor az álszentségre vall. Egy ilyen stratégiának pedig nincs helye egy természetes Európában.
Nem emlékszem, hogy az RMDSZ valaha is felhívta volna a magyar közösség figyelmét az Unióban terjedő szélsőbal veszélyeire. Vasárnap például Bajnai Gordon jelenlétében az Együtt–PM szövetség hívei egy káromkodásokkal megtöltött magyar himnuszt énekeltek gúnyosan, saját készítésű „B... meg az Orbánt, b... meg a kormányt” darabot adtak elő, és egy hungarocell Orbán-szobrot állítottak fel, amelynek elfűrészelték a lábát, majd földre döntötték, és a fejét levágták. Ezt követően rugdosták, és ököllel ütötték a ledöntött szobor fejét, és késsel darabokat hasítottak belőle. A levágott fejjel pedig ordenáré megnyilvánulások kíséretében végigvonultak Budapesten. Erdélyi magyarként felteszem a kérdést: hogyan lehet ezekkel a gátlástalan internacionalista opportunistákkal elnézőnek lenni, sőt összefogni? Ezekkel, akik ócskának nevezték Istent, a külhoni magyarok elleni szavazásra kampányoltak, csődbe vitték Magyarországot, és gyűlölik a magyar népet. Ez aztán a tudathasadás! Következtetésként idézek a múltkori cikkemből: a nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
Nemzetállamiság és Európa
Abból, hogy a románság közel száz éve a „nemzetállam” égisze alatt sorvasztja a magyarságot, én – Borbély Lászlótól eltérően – nem tudom azt a következtetést levonni, hogy a nemzetállam „elavult” lenne.1 Nem a berendezkedési forma avult el, hanem a románok éltek vissza a rendszerrel. Ha egy jó autó gazdája hetente balesetet okoz, akkor szerintem nem az autóval van a baj. Új autó helyett inkább sofőrcserére lenne szükség, a gazda pedig járjon biciklivel.
Az autóra való mutogatás csak politikai lehetőséget kínál az opportunista elit számára (a hibáit el nem ismerő sofőrnek), hogy tükörbe nézés nélkül áthárítson egy történelmi felelősséget, becsapva ezzel magát és a népet. A jó orvos az okot orvosolja, nem a szimptómát. Az igazi ok pedig a lehetőséggel való visszaélés. A felelős gazda fejet hajt a képességei előtt, majd az Audi vezetése helyett jókedvűen elkezd biciklizni.
Hatalmi pozícióhoz jutva a román elit a 19. század óta sorozatosan visszaélt a nemzeti öntudattal. Ezt támasztják alá azok a tanulmányok, melyek szerint a románság még a tudományos fejlődést követő európai értékkavalkád hatására sem nyitott a regionális, kulturális, nyelvi vagy vallási jellegű másság irányába. A mássággal való együttműködés helyett expanzív jellegű regionális burokpolitikát folytatott, és egy abszolutizált organikus nemzetállam építésén fáradozott. Ezt szolgálták a vitrintörvények és a kifelé rugalmas, ám a megegyezések betartása tekintetében kiszámíthatatlan szűk román elit. Hiba lenne ezért elítélni őket. És még nagyobb hiba lenne magunkat isteníteni, még ha a magyarságnak ezen a téren van is mit felmutatnia. Mert a magyar múltban is vannak visszaélések. Aki ezt nem fogadja el, az illúziókban él. Szent István kiváló példa a nemzetben gondolkodáshoz. Ő az igazság előtti alázat jegyében bátorította a magyarokat és tisztelte a másságot, az együtt élő népeket és nemzeteket.
Szintén nagyszerű példa a vallástoleranciát Európában elsőként (!) meghirdető 1568-os tordai országgyűlés. Vagy a magyar időkben, magyar városokban, magyar iskolákban, magyar osztályokban, magyar diákoknak való kötelező románnyelv-oktatás (1940-es évek Zilah, Szatmárnémeti stb.). Ezek a példák egytől egyig nagyszerűek, és konstruktív attitűdöt tükröznek. Nem hinném, hogy a magyar közösség bármelyik tagja komolyan venné a nemzetállami keret megkérdőjelezését, ha mondjuk az erdélyi román palánták magyarul is tanultak volna, és a történelmi fantáziákkal spékelt magyarellenes propagandák helyett a másság iránti tiszteletre tanították volna őket. Ha a magyar adófizetők pénzéből is gazdálkodó román rendszer a magyar egyetemek létrehozását is támogatná, a magyar lakosság számarányának megfelelő javakat és műsoridőt biztosítana, stb. Ezek természetes dolgok.
Tanuljunk Szent Istvántól!
Rövid összefoglalóként tehát a nemzetállam egy tartalom nélküli természetes berendezkedési forma, amellyel lehet élni és visszaélni. Előbbire lehet példa a Szent István-i szellemiség jegyében fogant nemzetállam, utóbbira a román nemzetállam. A történelmi felelősség áthárítása a nemzetállamra akaratlanul is a valós okok kendőzését segíti elő. A rozsdás vasra kent új festékréteg az uralkodó eliteknek nyújt kényelmes megoldást (pl. posztkommunisták), a népeknek meg új mesét. Ami butaság, mert kikerülhetetlenül eljön az idő, mikor az új festékréteg is felfeslik, és mindenkinek a gyermekei, unokái szemébe kell majd néznie.
A téma jóval összetettebb annál, semmint annak minden részletét ki lehessen itt fejteni. Azt viszont még fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fogalmak mesterséges kisajátítása nem egy bölcs dolog. Amire a nemzetállam kapcsán is vigyázni kell, az az önistenítés. Akad elég példa az európai történelemben, mikor a nacionalista (és nem csak) eszmény jegyében a hatalmon lévők kisajátították a fogalmakat, mint ahogy teszik ma a demokráciával is. Aki ismeri a történelmet, tudja, mekkora borzalmak történtek ennek jegyében. Mert a természetesség kizárattatott, és a mesterkéltségbe fektetett ambíciók minden gondolatot beleptek.2 Nem csoda hát, hogy a nyugati államok zöme kivonta az alkotmányból a nemzetállam fogalmát, saját szégyenét. És nem azért tette, mert az idejétmúlt lett volna, hanem mert visszaéltek a rendszerrel, és a valós okok elől az áthárító mechanizmusokhoz fordultak. A fények kigyulladtak, a szellemi whiskyvel táplálkozó élősködők pedig előremenekültek az új keretekbe és az új mesékbe. A szimptómát doboljuk, a tükröt elássuk. Ez az igazi veszély, ami ma az Uniót veszélyezteti. A tükörbe nézésre képtelen mesterséges ember, a pozícióival visszaélő régi-új dominancia.
Korábbi cikkemben felhívtam a figyelmet arra, hogy az EU-t domináló szekulárisok (ez nem jelent „minden” szekulárist) a nemzetállamok szövetsége helyett egy mesterséges formába öntött, globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyol viasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Borbély László ezt teljesen tévesnek tartja, mert szerinte az Unió alapvető morális, polgári értékeken nyugszik. Hogyisne... A nézeteink közti különbség valószínűleg abból a deltából fakad, ami a vitrinpapír és a gyakorlati folyamat közt van.
David Cameron brit kormányfő öt napja jelentette be, hogy az EU átalakításra szorul, Nagy-Britanniának pedig nincs helye egy mind szorosabbra vont EU-ban, mely mára túl bürokratikussá vált. Nigel Farage brit politikus, a Függetlenségi Párt vezetője, EP-képviselő szabadabban fogalmaz: „A politikai osztály olyan erős pozícióban van Brüsszelben, hogy egyre szélsőségesebb taktikákat engednek meg maguknak… A végjáték számukra az összes európai nemzetállam és a nemzeti demokrácia fogalmának eltörlését jelenti, átadva minden hatalmat, amivel a mi értelmezésünk szerint egy normális ország rendelkezik, tehát minden hatalmat ennek az új európai politikai osztálynak. … Ez már borzalom.” Jegyzetek: 1 Ez nem vonatkozik az abszolutizált nemzetállamra, mely egy halva született eszmény. 2 Ez a veszély körvonalazódik ma is az Európai Unióban.
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 10.
Közbeszéd tárgya lett az autonómia
– Játsszunk el a gondolattal: hol tartana ma az erdélyi magyarság, ha megszületik a tíz évvel ezelőtt megalakított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozóinak eredeti elképzelése, az erdélyi magyar parlament?
– Az elképzelés természetesen nem volt rossz, de a kezdeményezőknek hamar rá kellett ébredniük, hogy kivitelezhetetlen, miután a folyamatosan érkező meghívások, felkérések ellenére az RMDSZ nem vett részt a munkálatokban. Ez végül is nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács tíz évvel ezelőtt éppen amiatt jött létre, hogy felvállalja és hangsúlyossá tegye az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Azt, amiről az akkor már több éves kormányzati szerepvállalást maga mögött tudó RMDSZ lemondott. Ha akkor létrejön a széles konszenzusos alapokon nyugvó erdélyi magyar parlament, ma egyértelműen előbbre tartanánk.
– A hétvégén tartandó nagyváradi kongresszusra készülődve hogyan jellemezné a szervezet elmúlt tíz esztendejét?
– Úgy gondolom, az EMNT-t létrehozó kezdeti célkitűzés, az autonómia tematizálása már az első években megvalósult: az autonómiát sikerült az erdélyi magyar közbeszéd részévé tennünk. Nyilván nem volt könnyű periódus – emlékezzünk a Székely Nemzeti Tanáccsal felmerült konfliktusokra –, önmagában azonban az első öt év is igen termékeny időszaknak bizonyult. Tőkés László elnöksége mindvégig markánsan meghatározta az EMNT irányvonalát, elsősorban azzal a kiállásával, hogy mindhárom erdélyi magyar autonómiaforma kialakításában oroszlánrészt kell vállalnunk. 2008-ig az ellenzék intézményes testületeként működtünk, a szervezet 2010-es átszervezéséig az EMNT reprezentatív erdélyi magyar autonómiatestületként határozta meg magát.
– Mi hiányzott ebből a keretből?
– A politikai cselekvés lehetősége: rájöttünk, hogy civil pályán nincsenek eszközeink a politikai kiállásra. Az EMNT küldöttgyűlése határozta el az új párt bejegyzését. A kezdeményező csoport 2011 őszén jegyezte be az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), ezzel pedig az EMNT-re civil-politikai mozgalmi szerepkör hárult.
– Az EMNT-ről sok embernek inkább Erdély egyik legsikeresebb, legtöbb embert megmozgató rendezvénye, a Kolozsvári Magyar Napok jutnak eszébe, mint az évekkel ezelőtt lefolytatott politikai viták. Ez a szervezet igazi arca?
– Vitathatatlan, hogy az EMNT 2010-es újjászervezése és a Néppárt bejegyzése után új területek nyíltak meg. A párttal és a közösen vállalt politikai irányvonallal tagadhatatlanul erős szövetségi, partnerségi viszonyban vagyunk, a mai szervezet azonban sokkal színesebb civil tevékenységet vállal fel, mint korábban. A Kolozsvári Magyar Napok sikertörténet, mint ahogy az ennek mintájára szerveződő többi városnap is. Rendezvényeinkkel széles tömegekhez jutunk el, olyanokhoz is, akik nem vevők a politikai üzenetekre. Mindezt úgy tesszük, hogy közben hűek maradunk eredeti célkitűzésünkhöz, az autonómia gondolatához. Rendezvényeinknek egyértelmű üzenete van: erősítjük a közösségi önbizalmat, az önszerveződést, az összefogást.
– Amiben már helyenként partner az RMDSZ is...
– Kolozsvár esetében egyértelműen így van, Nagyváradon és Marosvásárhelyen ez az együttműködés még hiányzik vagy sántít. Úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik: a politikamentessé tett rendezvényeink iránt mindenhol nagy az érdeklődés.
– Lehet-e apolitikus egy olyan szervezet, amelyről mindenki tudja, hogy a Néppárt első számú szövetségese?
– Azért látni kell, hogy Erdély immár legnagyobb civil-politikai szervezete néhány éve emberek tízezreit mozgatja meg, és rendezvényeinkre pártállástól függetlenül sokan eljönnek. Ezeknek a tömegrendezvényeknek annyi közük van a politikához, hogy a főszervezőről esetleg tudni lehet, hogy néppártos. A párttevékenység Erdélyben előítéletekbe ütközik, ezért tartottam fontosnak az EMNT civil megerősödését. Kulturális események szervezése mellett szórakoztató és szolgáltató szerepkört is ellátunk. A Demokrácia Központokban folyó honosítási iratcsomók előkészítése például hatalmas munkát jelent.
– A sajtó egy része azzal vádolta meg önöket, hogy az Orbán-kormány kegyeltjeként külön pénzforrásokhoz jutnak. Mennyire jó ma EMNT-alkalmazottnak lenni?
– A mintegy száz EMNT-alkalmazott többsége igen kemény munkát végez a honosítási dossziék összeállításában. Az Erdélyből magyar állampolgársághoz jutók iratainak 80 százalékát mi állítjuk össze. Nem titok, szerződés keretében ennek finanszírozását a magyar kormány vállalja. Rendezvényeinkre éppúgy pályázunk, mint bárki más. A sikeressé vált városnapokra egyre több helyi vállalkozó ad pénzt, de sikeresen pályáztunk a Román Kulturális Alapnál is. Külön pályázatíró csapatunk van, és az is tény, hogy a pénzek zöme Magyarországról érkezik. Az EMNT alkalmazotti csapata kötelező munkaprogramja után is gyakran dolgozik, nem beszélve a több ezres erdélyi önkéntestábor munkájáról, ők a rendezvényszervezésben partnereink.
– Mit szeretne megváltoztatni az EMNT-ben?
– Nem működik az évekkel ezelőtt létrehozott kilenc szakbizottság. Tevékenységüket szeretnénk újjászervezni, hiszen több szakterületen is szükség van szakértői véleményekre. Egy-két éven belül a nagyvárosokban is csökken a honosítási munka intenzitása, így a Demokrácia Központokra egyéb feladatokat is ki szeretnénk osztani. Adósságnak tartom a román értelmiséggel autonómiaügyben folytatott lehetséges párbeszéd elmaradását: e témában novemberben konferenciát szervezünk. A decentralizáció és a régióátszervezés ügyében még hosszú ideig eltart a vita, ebből is szeretnénk kivenni a részünket.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
– Játsszunk el a gondolattal: hol tartana ma az erdélyi magyarság, ha megszületik a tíz évvel ezelőtt megalakított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozóinak eredeti elképzelése, az erdélyi magyar parlament?
– Az elképzelés természetesen nem volt rossz, de a kezdeményezőknek hamar rá kellett ébredniük, hogy kivitelezhetetlen, miután a folyamatosan érkező meghívások, felkérések ellenére az RMDSZ nem vett részt a munkálatokban. Ez végül is nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács tíz évvel ezelőtt éppen amiatt jött létre, hogy felvállalja és hangsúlyossá tegye az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Azt, amiről az akkor már több éves kormányzati szerepvállalást maga mögött tudó RMDSZ lemondott. Ha akkor létrejön a széles konszenzusos alapokon nyugvó erdélyi magyar parlament, ma egyértelműen előbbre tartanánk.
– A hétvégén tartandó nagyváradi kongresszusra készülődve hogyan jellemezné a szervezet elmúlt tíz esztendejét?
– Úgy gondolom, az EMNT-t létrehozó kezdeti célkitűzés, az autonómia tematizálása már az első években megvalósult: az autonómiát sikerült az erdélyi magyar közbeszéd részévé tennünk. Nyilván nem volt könnyű periódus – emlékezzünk a Székely Nemzeti Tanáccsal felmerült konfliktusokra –, önmagában azonban az első öt év is igen termékeny időszaknak bizonyult. Tőkés László elnöksége mindvégig markánsan meghatározta az EMNT irányvonalát, elsősorban azzal a kiállásával, hogy mindhárom erdélyi magyar autonómiaforma kialakításában oroszlánrészt kell vállalnunk. 2008-ig az ellenzék intézményes testületeként működtünk, a szervezet 2010-es átszervezéséig az EMNT reprezentatív erdélyi magyar autonómiatestületként határozta meg magát.
– Mi hiányzott ebből a keretből?
– A politikai cselekvés lehetősége: rájöttünk, hogy civil pályán nincsenek eszközeink a politikai kiállásra. Az EMNT küldöttgyűlése határozta el az új párt bejegyzését. A kezdeményező csoport 2011 őszén jegyezte be az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), ezzel pedig az EMNT-re civil-politikai mozgalmi szerepkör hárult.
– Az EMNT-ről sok embernek inkább Erdély egyik legsikeresebb, legtöbb embert megmozgató rendezvénye, a Kolozsvári Magyar Napok jutnak eszébe, mint az évekkel ezelőtt lefolytatott politikai viták. Ez a szervezet igazi arca?
– Vitathatatlan, hogy az EMNT 2010-es újjászervezése és a Néppárt bejegyzése után új területek nyíltak meg. A párttal és a közösen vállalt politikai irányvonallal tagadhatatlanul erős szövetségi, partnerségi viszonyban vagyunk, a mai szervezet azonban sokkal színesebb civil tevékenységet vállal fel, mint korábban. A Kolozsvári Magyar Napok sikertörténet, mint ahogy az ennek mintájára szerveződő többi városnap is. Rendezvényeinkkel széles tömegekhez jutunk el, olyanokhoz is, akik nem vevők a politikai üzenetekre. Mindezt úgy tesszük, hogy közben hűek maradunk eredeti célkitűzésünkhöz, az autonómia gondolatához. Rendezvényeinknek egyértelmű üzenete van: erősítjük a közösségi önbizalmat, az önszerveződést, az összefogást.
– Amiben már helyenként partner az RMDSZ is...
– Kolozsvár esetében egyértelműen így van, Nagyváradon és Marosvásárhelyen ez az együttműködés még hiányzik vagy sántít. Úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik: a politikamentessé tett rendezvényeink iránt mindenhol nagy az érdeklődés.
– Lehet-e apolitikus egy olyan szervezet, amelyről mindenki tudja, hogy a Néppárt első számú szövetségese?
– Azért látni kell, hogy Erdély immár legnagyobb civil-politikai szervezete néhány éve emberek tízezreit mozgatja meg, és rendezvényeinkre pártállástól függetlenül sokan eljönnek. Ezeknek a tömegrendezvényeknek annyi közük van a politikához, hogy a főszervezőről esetleg tudni lehet, hogy néppártos. A párttevékenység Erdélyben előítéletekbe ütközik, ezért tartottam fontosnak az EMNT civil megerősödését. Kulturális események szervezése mellett szórakoztató és szolgáltató szerepkört is ellátunk. A Demokrácia Központokban folyó honosítási iratcsomók előkészítése például hatalmas munkát jelent.
– A sajtó egy része azzal vádolta meg önöket, hogy az Orbán-kormány kegyeltjeként külön pénzforrásokhoz jutnak. Mennyire jó ma EMNT-alkalmazottnak lenni?
– A mintegy száz EMNT-alkalmazott többsége igen kemény munkát végez a honosítási dossziék összeállításában. Az Erdélyből magyar állampolgársághoz jutók iratainak 80 százalékát mi állítjuk össze. Nem titok, szerződés keretében ennek finanszírozását a magyar kormány vállalja. Rendezvényeinkre éppúgy pályázunk, mint bárki más. A sikeressé vált városnapokra egyre több helyi vállalkozó ad pénzt, de sikeresen pályáztunk a Román Kulturális Alapnál is. Külön pályázatíró csapatunk van, és az is tény, hogy a pénzek zöme Magyarországról érkezik. Az EMNT alkalmazotti csapata kötelező munkaprogramja után is gyakran dolgozik, nem beszélve a több ezres erdélyi önkéntestábor munkájáról, ők a rendezvényszervezésben partnereink.
– Mit szeretne megváltoztatni az EMNT-ben?
– Nem működik az évekkel ezelőtt létrehozott kilenc szakbizottság. Tevékenységüket szeretnénk újjászervezni, hiszen több szakterületen is szükség van szakértői véleményekre. Egy-két éven belül a nagyvárosokban is csökken a honosítási munka intenzitása, így a Demokrácia Központokra egyéb feladatokat is ki szeretnénk osztani. Adósságnak tartom a román értelmiséggel autonómiaügyben folytatott lehetséges párbeszéd elmaradását: e témában novemberben konferenciát szervezünk. A decentralizáció és a régióátszervezés ügyében még hosszú ideig eltart a vita, ebből is szeretnénk kivenni a részünket.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. október 15.
Nem kell a történelemoktatás
Olvasom, hogy bár lehetne oktatni, Székelyföldön alig van, aki A székelység történetét tanulná. A tankönyv megvan, jól van, akár a könyvtárakban is meg lehet találni. Az ember és a szegény tanulók feje nem káptalan, hogy mindent belegyömöszöljünk.
A tudás megvan, jó helyen, a történelemkönyvekben. Úgy látszik, a múlt megismerésére nem mutatkozik túl nagy igény. Lám, Kádár Gyula Történelmi magazinjának is be kellett szüntetnie megjelenését, érdeklődés hiányában. Ettől még igazi székelyek vagyunk! Különben is, annak bizonyítására, hogy székely vagy, egyáltalán nem szükséges vizsgát tenned A székelység története című tantárgyból. Nem baj, ha nem ismered őseid történetét, attól még lehetsz büszke rá. Ki kérdezi, hogy mit tudsz a székelyekről, miközben fél téglával vered a melled, ismételgetvén, hogy igenis székely vagy?! Senki. Ha a csíksomlyói búcsúban bicskával eszed a vattacukrot, rögtön látják, hogy az vagy. Történelemtudásból bőven elég, ha tudod, hogy Csaba királyfi vitézkötéses lován felverte a port a csillagösvényen. Bár az is lehet, hogy nem is volt por, mivel a Tejút azért lehet tejút, mert sepréskor tejjel locsolják, hogy ne porozzék. Azóta viszont a technika annyit fejlődött, hogy most már Csaba királyfi sem lóháton közlekedik, hanem űrhajóval fog eljönni, hogy minket győzelemre vezessen. Aztán azt is minden magát székelynek valló tudja, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, mint a lányok kapuja május elsején, zöld ággal. Arról is hallott mindenki, hogy Kossuth Lajos azt üzente... És mindnyájunknak el kell menni. De ki tudja merre, merre?… Aztán honvéd áll a Hargitán, lóháton. Ennyi elég is a székelyeknek történelemtudásból. Különben is, nagyon jól meg tudjuk tanulni a hazai tankönyvekből Románia történelmét, amelyben benne vagyunk mi is. Számunkra annyi legyen elég, hogy eléggé el nem ítélhető módon leigáztuk az őslakosokat. És ráadásul ezt az elnyomó politikát máig folytatjuk. Szerencsére, román honfitársaink harcosan lépnek fel minden ilyen kísérlet ellen, és megvédik magukat. Most is, amikor Marosvásárhelyen felforgató elemek irredenta feliratokat osztogattak, amelyeken magyarul is fel volt tüntetve a zöldségek neve, így próbálván elnyomni az ottani zöldségek román nevét, hogy megvédték a román pityókát, hagymát, murkot! A Románok Fórumának is állandó megelőző csapásokat kell mérnie a magyarokra, mert jól tudják ők, legjobb védekezés a támadás. Mert a székely magyarok is folyamatosan alantas harcot vívnak kétnyelvű feliratok óhajtásával, székely zászlókkal, városzászlóval. A román államnak állandó éberségben kell tartania nagy honvédőit, mert – szerintük például – a székelyeknek állítólag félkatonai alakulataik vannak, amelyek tagjai állandóan lovas kiképzéseket tartanak, mint legutóbb is a Székely Vágtán. Később ezek továbbképzésre mennek Budapestre, a Nemzeti Vágtára. Aztán nagy titokban, ki tudja, nem fegyverkeznek-e, fenvén fakardjaikat és bicskáikat?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Olvasom, hogy bár lehetne oktatni, Székelyföldön alig van, aki A székelység történetét tanulná. A tankönyv megvan, jól van, akár a könyvtárakban is meg lehet találni. Az ember és a szegény tanulók feje nem káptalan, hogy mindent belegyömöszöljünk.
A tudás megvan, jó helyen, a történelemkönyvekben. Úgy látszik, a múlt megismerésére nem mutatkozik túl nagy igény. Lám, Kádár Gyula Történelmi magazinjának is be kellett szüntetnie megjelenését, érdeklődés hiányában. Ettől még igazi székelyek vagyunk! Különben is, annak bizonyítására, hogy székely vagy, egyáltalán nem szükséges vizsgát tenned A székelység története című tantárgyból. Nem baj, ha nem ismered őseid történetét, attól még lehetsz büszke rá. Ki kérdezi, hogy mit tudsz a székelyekről, miközben fél téglával vered a melled, ismételgetvén, hogy igenis székely vagy?! Senki. Ha a csíksomlyói búcsúban bicskával eszed a vattacukrot, rögtön látják, hogy az vagy. Történelemtudásból bőven elég, ha tudod, hogy Csaba királyfi vitézkötéses lován felverte a port a csillagösvényen. Bár az is lehet, hogy nem is volt por, mivel a Tejút azért lehet tejút, mert sepréskor tejjel locsolják, hogy ne porozzék. Azóta viszont a technika annyit fejlődött, hogy most már Csaba királyfi sem lóháton közlekedik, hanem űrhajóval fog eljönni, hogy minket győzelemre vezessen. Aztán azt is minden magát székelynek valló tudja, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, mint a lányok kapuja május elsején, zöld ággal. Arról is hallott mindenki, hogy Kossuth Lajos azt üzente... És mindnyájunknak el kell menni. De ki tudja merre, merre?… Aztán honvéd áll a Hargitán, lóháton. Ennyi elég is a székelyeknek történelemtudásból. Különben is, nagyon jól meg tudjuk tanulni a hazai tankönyvekből Románia történelmét, amelyben benne vagyunk mi is. Számunkra annyi legyen elég, hogy eléggé el nem ítélhető módon leigáztuk az őslakosokat. És ráadásul ezt az elnyomó politikát máig folytatjuk. Szerencsére, román honfitársaink harcosan lépnek fel minden ilyen kísérlet ellen, és megvédik magukat. Most is, amikor Marosvásárhelyen felforgató elemek irredenta feliratokat osztogattak, amelyeken magyarul is fel volt tüntetve a zöldségek neve, így próbálván elnyomni az ottani zöldségek román nevét, hogy megvédték a román pityókát, hagymát, murkot! A Románok Fórumának is állandó megelőző csapásokat kell mérnie a magyarokra, mert jól tudják ők, legjobb védekezés a támadás. Mert a székely magyarok is folyamatosan alantas harcot vívnak kétnyelvű feliratok óhajtásával, székely zászlókkal, városzászlóval. A román államnak állandó éberségben kell tartania nagy honvédőit, mert – szerintük például – a székelyeknek állítólag félkatonai alakulataik vannak, amelyek tagjai állandóan lovas kiképzéseket tartanak, mint legutóbb is a Székely Vágtán. Később ezek továbbképzésre mennek Budapestre, a Nemzeti Vágtára. Aztán nagy titokban, ki tudja, nem fegyverkeznek-e, fenvén fakardjaikat és bicskáikat?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 15.
Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a
2013. október 21.
Húsz éve jópásztorkodik a Bonus Pastor Erdélyben
Húsz év alatt megannyi alkohol-, drog- és játékfüggő, de hozzátartozóik és más, velük kapcsolatba kerülő ember élete változott meg az 1993-ban létrehozott Református Mentő Misszió munkája során. Az elmúlt két évtized ajándékait ünnepelték vasárnap a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában.
A Református Mentő Misszió alapító-lelkésze, aki néhány évvel később a jogi és pénzügyi hátteret biztosító Bonus Pastor Alapítványt is létrehozta és mai napig vezeti, akárcsak a Jó Pásztor Egyesületet, Horváth Levente hirdette az igét – a Jó Pásztorról. Az ember nem saját maga tulajdona, így csak bérese lehet önmagának, nem képes megvédeni magát, ezt egyedül Krisztus teheti meg jó pásztorként – mondta a lelkész a szószékről.
Az igemagyarázatot rövid múltba tekintés követte, egyrészt képekben, másrészt szavakban: Horváth Levente húsz évvel ezelőtt Csiha Kálmán akkori püspöktől kapta a megbízatást, hogy szenvedélybetegekkel foglalkozzon, ebben az évben tartották az első gyógyító-tábort, emellett támogató csoportot is indítottak a felépülni vágyóknak Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is. Azóta több városban is működnek csoportok a református egyházon belül, a születésnapi ünnepségre is több helységből eljöttek családtagjaikkal együtt.
A hozzátartozókra is gondoltak a Mentő Misszió munkatársai, amikor az utógondozói táborokba őket is elhívták, illetve 1998-tól a szenvedélybeteg szülők különböző korú gyermekeinek külön táborokat szerveztek. Az évente háromszor megszervezett, 12 napos rövid távú terápiás programok mellett a hosszú távú terápiára (3-9 hónap) a szenvedélybetegek számára 2005-től nyílt lehetőség a magyarózdi kastély átalakított magtárában.
A Jó Pásztor Egyesületet legújabb projektje is igen népszerű: családi háttértől, személyes problémák minőségétől függetlenül jelentkezhet bárki életvezetési táborba – idén az első angol nyelvű, ilyen jellegű nemzetközi táborra is sor került.
A háttérben a falra vetített fényképek idézték a múltat, az előtérben pedig három „szabadult alkoholista” (a függőség betegség, amely nem múlik el, de rabsága alól fel lehet szabadulni) vallott saját múltjáról. Egyikük, aki Magyarországról érkezett az ózdi terápiás otthonba, elmondta: ő most a saját születésnapját is ünnepli, mert Ózdon újjászületett. Másikuk, a szatmárnémeti Gombola András könyvet írt Vívódások címmel életútjáról: profi vívóként kerítette hatalmába az ital és a drog, hosszú utat járt be, míg szembe tudott nézni önmagával, és a gyógyulást választotta.
„Azt mondták sokan, hogy ez csak akarat kérdése, de én nem tudtam parancsolni a kezemnek, hogy ne emelje a számhoz a poharat. Nagyon megalázó volt. Így hát zugivó lettem” - vallotta egy borász, aki 15 hónap terápia után visszatért eredeti mesterségéhez, amelyet élvezettel és absztinensen végez a jelenben. Kiemelte: körülményei nem változtak meg, de olyan kompetenciákat sajátított el Ózdon, amelyek segítségével sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania, kiegyensúlyozott és kreatív személyiséggé vált, és rájött: az ő problémájának nincsen köze az alkoholhoz, az csak menekvés volt valami más elől.
A templom terében nem csak az ózdi bentlakásos terápia révén szenvedélyüket legyőzött függőbetegek, hanem a rehabilitációs otthon jelenlegi lakói is ott voltak. Istentisztelet után a maguk főzte töltött káposztával kínálták a finom illatokkal odavonzottakat. Az általuk készített képeslapokból is lehetett vásárolni, ugyanakkor sütemények fogyasztásával, torta-licittel is lehetett támogatni a Jó Pásztor Egyesület tevékenységeit.
Ózdon a következő rövid terápiás program november 4. és 15. között zajlik.
Maszol.ro
Húsz év alatt megannyi alkohol-, drog- és játékfüggő, de hozzátartozóik és más, velük kapcsolatba kerülő ember élete változott meg az 1993-ban létrehozott Református Mentő Misszió munkája során. Az elmúlt két évtized ajándékait ünnepelték vasárnap a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában.
A Református Mentő Misszió alapító-lelkésze, aki néhány évvel később a jogi és pénzügyi hátteret biztosító Bonus Pastor Alapítványt is létrehozta és mai napig vezeti, akárcsak a Jó Pásztor Egyesületet, Horváth Levente hirdette az igét – a Jó Pásztorról. Az ember nem saját maga tulajdona, így csak bérese lehet önmagának, nem képes megvédeni magát, ezt egyedül Krisztus teheti meg jó pásztorként – mondta a lelkész a szószékről.
Az igemagyarázatot rövid múltba tekintés követte, egyrészt képekben, másrészt szavakban: Horváth Levente húsz évvel ezelőtt Csiha Kálmán akkori püspöktől kapta a megbízatást, hogy szenvedélybetegekkel foglalkozzon, ebben az évben tartották az első gyógyító-tábort, emellett támogató csoportot is indítottak a felépülni vágyóknak Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is. Azóta több városban is működnek csoportok a református egyházon belül, a születésnapi ünnepségre is több helységből eljöttek családtagjaikkal együtt.
A hozzátartozókra is gondoltak a Mentő Misszió munkatársai, amikor az utógondozói táborokba őket is elhívták, illetve 1998-tól a szenvedélybeteg szülők különböző korú gyermekeinek külön táborokat szerveztek. Az évente háromszor megszervezett, 12 napos rövid távú terápiás programok mellett a hosszú távú terápiára (3-9 hónap) a szenvedélybetegek számára 2005-től nyílt lehetőség a magyarózdi kastély átalakított magtárában.
A Jó Pásztor Egyesületet legújabb projektje is igen népszerű: családi háttértől, személyes problémák minőségétől függetlenül jelentkezhet bárki életvezetési táborba – idén az első angol nyelvű, ilyen jellegű nemzetközi táborra is sor került.
A háttérben a falra vetített fényképek idézték a múltat, az előtérben pedig három „szabadult alkoholista” (a függőség betegség, amely nem múlik el, de rabsága alól fel lehet szabadulni) vallott saját múltjáról. Egyikük, aki Magyarországról érkezett az ózdi terápiás otthonba, elmondta: ő most a saját születésnapját is ünnepli, mert Ózdon újjászületett. Másikuk, a szatmárnémeti Gombola András könyvet írt Vívódások címmel életútjáról: profi vívóként kerítette hatalmába az ital és a drog, hosszú utat járt be, míg szembe tudott nézni önmagával, és a gyógyulást választotta.
„Azt mondták sokan, hogy ez csak akarat kérdése, de én nem tudtam parancsolni a kezemnek, hogy ne emelje a számhoz a poharat. Nagyon megalázó volt. Így hát zugivó lettem” - vallotta egy borász, aki 15 hónap terápia után visszatért eredeti mesterségéhez, amelyet élvezettel és absztinensen végez a jelenben. Kiemelte: körülményei nem változtak meg, de olyan kompetenciákat sajátított el Ózdon, amelyek segítségével sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania, kiegyensúlyozott és kreatív személyiséggé vált, és rájött: az ő problémájának nincsen köze az alkoholhoz, az csak menekvés volt valami más elől.
A templom terében nem csak az ózdi bentlakásos terápia révén szenvedélyüket legyőzött függőbetegek, hanem a rehabilitációs otthon jelenlegi lakói is ott voltak. Istentisztelet után a maguk főzte töltött káposztával kínálták a finom illatokkal odavonzottakat. Az általuk készített képeslapokból is lehetett vásárolni, ugyanakkor sütemények fogyasztásával, torta-licittel is lehetett támogatni a Jó Pásztor Egyesület tevékenységeit.
Ózdon a következő rövid terápiás program november 4. és 15. között zajlik.
Maszol.ro
2013. október 22.
Beder Tibor: Egy kődarab különleges története
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 23.
Bethlen Gábor egészalakos szobrát avatták fel Kolozsváron
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egészalakos szobrát avatták fel október 23-án, szerdán Kolozsváron, az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a szoboravató ünnepségen mondott beszédében Bethlen Gábor életének és fejedelemségének a tanulságaként fogalmazta meg, hogy bár- milyenek is a körülmények, mégis lehet, mégis érdemes tenni.
Hozzátette, akkor is lehet, ha a geopolitikai viszonyok nem kedvezőek, akkor is, ha erős a belső viszály. „Néhány nappal a székelyek nagy menetelése előtt, bízzunk abban, hogy mégis lehet, mégis érdemes. (...) Fel kell ismernünk, hogy az életünkkel, a munkánkkal tartozunk a népünknek, a családunknak, a jövőnknek" – jelentette ki a miniszter.
Úgy vélekedett, a „mégis lehet" üzenete egyaránt érvényes volt Bethlen Gábor korára, 1956-ra, a magyar forradalom korára, és 1989-re, a diktatúrát megdöntő romániai népfelkelés idejére. Balog Zoltán szerint Erdély nagy fejedelmének szobra azt is üzeni, hogy arra érdemes menni, amerre együtt tud haladni a közösség.
Az ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a szoborállító Bethlen Gábor Alapítvány elnöke büszkeségre buzdította a több száz fős hallgatóságot, amiért voltak olyan magyar államférfiak, akik példát adtak vallási és nemzeti türelemből. Megemlítette, hogy Bethlen Gábor adott az erdélyi románoknak anyanyelvükön írt bibliát.
„Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet" – idézte Bethlen Gábor jelmondatát. Ma a budapesti Békemenettel, a székelyek vasárnapi nagy menetelésével kell tenni, hogy „végre vegye tudomásul Európa a magyarság jogos szabadságigényét, amit nemzetünk 1848-49-ben, majd 1956-ban vérrel szentesített" – tette hozzá.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is mához szóló üzenetet fogalmazott meg. „Van-e ma magyar ügy, amelyik felülemelkedik a csoportérdekeken" – tette fel a kérdést. Képletesen arra kérte a nagy fejedelmet, hogy fél szemmel tekintsen a templom mögé is, ahol az egyháztól elsajátított telken az egyház akarata ellenére a templomot elcsúfító sportlétesítmény épül.
A székelyek nagy menetelésére Böjte Csaba ferences szerzetes is kitért beszédében. Felidézte, hogy az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést 1857-ben magyarok tízezreinek Mariazellbe vezető zarándoklata előzte meg. Ferenc József osztrák császár ennek hatására „rúgta ki a belügyminiszterét", és kezdett párbeszédet a magyarokkal. Higgyünk abban, hogy a párbeszéd mindent megold. (...) Higgyünk abban, hogy érdemes kibontani a zászlót, érdemes elindulni alatta" – fogalmazott Böjte Csaba.
A közadakozásból felállított Bethlen Gábor szobrot, a fejedelem nevét viselő alapítvány ügyvivő kurátora, Bakos István adta át „az idők végezetéig" szóló megőrzésre az Erdélyi Református Egyházkerületnek. A szobor Péterffy László szobrászművész alkotása.
Balog Zoltán miniszter a díszvendége annak a fogadásnak is, amelyet Magyarország kolozsvári főkonzulátusa szervez a nemzeti ünnepen szerda este.
MTI
Erdély.ma
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egészalakos szobrát avatták fel október 23-án, szerdán Kolozsváron, az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a szoboravató ünnepségen mondott beszédében Bethlen Gábor életének és fejedelemségének a tanulságaként fogalmazta meg, hogy bár- milyenek is a körülmények, mégis lehet, mégis érdemes tenni.
Hozzátette, akkor is lehet, ha a geopolitikai viszonyok nem kedvezőek, akkor is, ha erős a belső viszály. „Néhány nappal a székelyek nagy menetelése előtt, bízzunk abban, hogy mégis lehet, mégis érdemes. (...) Fel kell ismernünk, hogy az életünkkel, a munkánkkal tartozunk a népünknek, a családunknak, a jövőnknek" – jelentette ki a miniszter.
Úgy vélekedett, a „mégis lehet" üzenete egyaránt érvényes volt Bethlen Gábor korára, 1956-ra, a magyar forradalom korára, és 1989-re, a diktatúrát megdöntő romániai népfelkelés idejére. Balog Zoltán szerint Erdély nagy fejedelmének szobra azt is üzeni, hogy arra érdemes menni, amerre együtt tud haladni a közösség.
Az ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a szoborállító Bethlen Gábor Alapítvány elnöke büszkeségre buzdította a több száz fős hallgatóságot, amiért voltak olyan magyar államférfiak, akik példát adtak vallási és nemzeti türelemből. Megemlítette, hogy Bethlen Gábor adott az erdélyi románoknak anyanyelvükön írt bibliát.
„Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet" – idézte Bethlen Gábor jelmondatát. Ma a budapesti Békemenettel, a székelyek vasárnapi nagy menetelésével kell tenni, hogy „végre vegye tudomásul Európa a magyarság jogos szabadságigényét, amit nemzetünk 1848-49-ben, majd 1956-ban vérrel szentesített" – tette hozzá.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is mához szóló üzenetet fogalmazott meg. „Van-e ma magyar ügy, amelyik felülemelkedik a csoportérdekeken" – tette fel a kérdést. Képletesen arra kérte a nagy fejedelmet, hogy fél szemmel tekintsen a templom mögé is, ahol az egyháztól elsajátított telken az egyház akarata ellenére a templomot elcsúfító sportlétesítmény épül.
A székelyek nagy menetelésére Böjte Csaba ferences szerzetes is kitért beszédében. Felidézte, hogy az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést 1857-ben magyarok tízezreinek Mariazellbe vezető zarándoklata előzte meg. Ferenc József osztrák császár ennek hatására „rúgta ki a belügyminiszterét", és kezdett párbeszédet a magyarokkal. Higgyünk abban, hogy a párbeszéd mindent megold. (...) Higgyünk abban, hogy érdemes kibontani a zászlót, érdemes elindulni alatta" – fogalmazott Böjte Csaba.
A közadakozásból felállított Bethlen Gábor szobrot, a fejedelem nevét viselő alapítvány ügyvivő kurátora, Bakos István adta át „az idők végezetéig" szóló megőrzésre az Erdélyi Református Egyházkerületnek. A szobor Péterffy László szobrászművész alkotása.
Balog Zoltán miniszter a díszvendége annak a fogadásnak is, amelyet Magyarország kolozsvári főkonzulátusa szervez a nemzeti ünnepen szerda este.
MTI
Erdély.ma
2013. október 24.
Orbán Viktor: be kell indítani a gépezetet
A miniszterelnök szerint Magyarország közeledik a valódi felszabadulás felé, ám a mindennapi élet szabadságának megvédéséhez a kormányoldal támogatóinak munkájára is szükség lesz. Orbán Viktor az október 23-i állami ünnepségen a jövő év tavaszán esedékes parlamenti választásra utalva azt is mondta: „lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat”, mint 2010-ben.
1956-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni, mindenki érezte, hogy nincs tovább. „Dicsőség a hősöknek!” – mondta a kormányfő. Szavai szerint október 23-án az egész szabad világ kalapot emel és meghajtja fejét Magyarország és a magyarok előtt, akik nyílt harcot indítottak a kommunista rendszer ellen, amely akkoriban félelemben tartotta az egész szabad világot. A magyar szabadságharcosok felfedték a világ előtt, hogy a kommunizmus ki- és megjavíthatatlan – jelentette ki Orbán Viktor. A miniszterelnök szerint a kiállás, a bátorság és a nagyság dicsőségét hagyták örökül 1956 hősei. Orbán Viktor azt mondta, ’56 hősei szépek, bátrak és fiatalok voltak, mégis odaadták az életüket a mi szabadságunkért. A sok fiatal, akit meggyilkoltak, bebörtönöztek, menekülésre kényszerítettek, értünk és talán helyettünk halt meg, került börtönbe, kényszerült emigrációba – fogalmazott, hozzátéve: lemondtak a világról a világért, az emberekről az emberekért, az életről az életért. Magyarországon azt köszönhetjük a hősöknek, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakában, a szovjet megszállás alatt megőrizhettük a tartásunkat és felemelhettük a fejünket, mert ha titokban is, de volt mire büszkének lennünk – hangoztatta a kormányfő. Hozzátette: a hősök győztek, ha meghaltak is, mert elérték, hogy utódaikra a diktatúra nyomasztó sötétsége helyett a kiállás, a bátorság és nagyság dicsőségét hagyták örökül.
Orbán Viktor arra figyelmeztetett: a magyar szabadságnak nemcsak hősei voltak, hanem árulói is. „Az összes forradalmunkat külföldről verték le”, és mindig voltak olyanok, „muszkavezetők, pufajkások és vörösbárók”, akik segítették a külső ellenséget – hangsúlyozta. Azután 2006-ban ezen a napon „puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán”, és lovasrohamot vezényeltek, ami azért történhetett meg, mert azok kezében volt a kormányzati hatalom, akik gátlás nélkül felhasználták a fegyveres erőket saját népük ellen, mondta a miniszterelnök, aki szerint „ma ismét közénk lövetnének, jó esetben gumilövedékkel, és megint ránk vezényelnék az állam erőszakszervezeteit”.
Közeledünk A miniszterelnök szerint Magyarország közeledik a valódi felszabadulás és a mindennapi szabadság felé. Orbán Viktor ünnepi beszédében azt mondta, kormánya a magyarok és a magyar szabadság érdekében hozott döntéseket; vitákat és összetűzéseket vállaltak, és sorra megnyerték őket. Közeledünk a valódi felszabadulás, a mindennapi szabadságunk felé – fogalmazott a kormányfő.
„Vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok”
Lassan és biztosan be kell indítani a gépezetet – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a jövő év tavaszán esedékes parlamenti választásra utalva. „Nincs okunk kapkodni, de lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat, éppen úgy, ahogyan 2010-ben tettük. Készülődjetek, most befejezhetjük azt, amit ’56-ban elkezdtünk” – buzdította a Hősök terén összegyűlt hallgatóságát a kormányfő. Szavai szerint nincs középút: „vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok”. Aki nem a szabadságot választja a saját erejéből, annak a szolgaság lesz a végzete. „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” – zárta beszédét a szokásos fordulattal Orbán Viktor.
MTI
Erdély.ma
A miniszterelnök szerint Magyarország közeledik a valódi felszabadulás felé, ám a mindennapi élet szabadságának megvédéséhez a kormányoldal támogatóinak munkájára is szükség lesz. Orbán Viktor az október 23-i állami ünnepségen a jövő év tavaszán esedékes parlamenti választásra utalva azt is mondta: „lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat”, mint 2010-ben.
1956-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni, mindenki érezte, hogy nincs tovább. „Dicsőség a hősöknek!” – mondta a kormányfő. Szavai szerint október 23-án az egész szabad világ kalapot emel és meghajtja fejét Magyarország és a magyarok előtt, akik nyílt harcot indítottak a kommunista rendszer ellen, amely akkoriban félelemben tartotta az egész szabad világot. A magyar szabadságharcosok felfedték a világ előtt, hogy a kommunizmus ki- és megjavíthatatlan – jelentette ki Orbán Viktor. A miniszterelnök szerint a kiállás, a bátorság és a nagyság dicsőségét hagyták örökül 1956 hősei. Orbán Viktor azt mondta, ’56 hősei szépek, bátrak és fiatalok voltak, mégis odaadták az életüket a mi szabadságunkért. A sok fiatal, akit meggyilkoltak, bebörtönöztek, menekülésre kényszerítettek, értünk és talán helyettünk halt meg, került börtönbe, kényszerült emigrációba – fogalmazott, hozzátéve: lemondtak a világról a világért, az emberekről az emberekért, az életről az életért. Magyarországon azt köszönhetjük a hősöknek, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakában, a szovjet megszállás alatt megőrizhettük a tartásunkat és felemelhettük a fejünket, mert ha titokban is, de volt mire büszkének lennünk – hangoztatta a kormányfő. Hozzátette: a hősök győztek, ha meghaltak is, mert elérték, hogy utódaikra a diktatúra nyomasztó sötétsége helyett a kiállás, a bátorság és nagyság dicsőségét hagyták örökül.
Orbán Viktor arra figyelmeztetett: a magyar szabadságnak nemcsak hősei voltak, hanem árulói is. „Az összes forradalmunkat külföldről verték le”, és mindig voltak olyanok, „muszkavezetők, pufajkások és vörösbárók”, akik segítették a külső ellenséget – hangsúlyozta. Azután 2006-ban ezen a napon „puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán”, és lovasrohamot vezényeltek, ami azért történhetett meg, mert azok kezében volt a kormányzati hatalom, akik gátlás nélkül felhasználták a fegyveres erőket saját népük ellen, mondta a miniszterelnök, aki szerint „ma ismét közénk lövetnének, jó esetben gumilövedékkel, és megint ránk vezényelnék az állam erőszakszervezeteit”.
Közeledünk A miniszterelnök szerint Magyarország közeledik a valódi felszabadulás és a mindennapi szabadság felé. Orbán Viktor ünnepi beszédében azt mondta, kormánya a magyarok és a magyar szabadság érdekében hozott döntéseket; vitákat és összetűzéseket vállaltak, és sorra megnyerték őket. Közeledünk a valódi felszabadulás, a mindennapi szabadságunk felé – fogalmazott a kormányfő.
„Vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok”
Lassan és biztosan be kell indítani a gépezetet – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a jövő év tavaszán esedékes parlamenti választásra utalva. „Nincs okunk kapkodni, de lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat, éppen úgy, ahogyan 2010-ben tettük. Készülődjetek, most befejezhetjük azt, amit ’56-ban elkezdtünk” – buzdította a Hősök terén összegyűlt hallgatóságát a kormányfő. Szavai szerint nincs középút: „vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok”. Aki nem a szabadságot választja a saját erejéből, annak a szolgaság lesz a végzete. „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” – zárta beszédét a szokásos fordulattal Orbán Viktor.
MTI
Erdély.ma
2013. október 27.
Pódiumbeszélgetés a küzdelmes múltról
Visszatekintés száz évre címmel pódiumbeszélgetést szervezett Gyergyóditróban a Jakab Antal Keresztény Kör. A szombati rendezvény témáját Buczkó József Szállást adunk hűséges magyar véreinknek című kiadványa ihlette.
Programsorozattal tisztelgett a ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének 100. évfordulója előtt a Jakab Antal Keresztény Kör, ennek utolsó állomásaként szombaton pódiumbeszélgetésre került sor. A rendezvényen Ditró történelmi küzdelmei, köztük is kiemelten a székelység 1916-os menekülésének története került felelevenítésre. A történelem eme fehér foltként létező fejezetét a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutató dolgozta fel Szállást adunk hűséges magyar véreinknek – Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetében.
Könyv a menekülés és a befogadás történetéről
A pódiumbeszélgetés meghívottjaként Buczkó József ismertette a résztvevőkkel a kiadvány létrejöttének részleteit. Elmondta, a csaknem száz évvel ezelőtt történteket levéltári és más hiteles források alapján sikerült összegyűjtenie, a kutatómunka elkezdéséhez pedig nagyban hozzájárult az a tény, hogy a menekültek között a gyergyókilyénfalvi születésű Jakab Antal, későbbi gyulafehérvári püspök is Hajdúnánáson töltötte életének egy szakaszát, erről pedig – információ hiányában – nem tesznek említést az életéről megjelent kiadványok.
„A menekülés körülményeit, a menekülő székelyek lelkivilágát, a befogadó hajdúk kitárt szívét és kapuját, az együtt töltött mindennapok megannyi szépségét és nehézségét ismerjük meg Buczkó József könyvéből, úgy, olyan közelről, mintha magunk is átéltük volna, mintha az első világégés pusztító zajaitól riadtan mi is a félelmetes bizonytalanság talaján lépkedtünk volna a valamikori hazatérés reménye felé” – ismertette a kiadványt Varga Gabriella újságíró. A szombati rendezvény műsorvezetőjeként ditrói vonatkozású történetek felolvasásával támasztotta alá véleményezését.
Buczkó Józsefet nem csupán mint a bemutatott könyv szerzőjét ismerhették meg a ditróiak. A néprajzkutató volt a kezdeményezője a Hajdúnánáson 2011 óta évente megrendezett Székely Menekültek Emléknapjának, az ő ötlete nyomán készült és állították fel a hajdúsági város katolikus templomának kertjében a Székely Menekültek Emlékoszlopát és a Székely Menekültek Emlékkeresztjét.
Láthatatlan kapocs, a szereret
Buczkó József vallja: létezik valamiféle láthatatlan kapocs, amely a hajdúságot és a székelységet mint hasonló lelkületű társadalmat összeköti. A Hajdúnánást és Székelyföldet összekovácsoló szeretetről így vélekedik: „Nem más ez, mint olyan kőszikla, amelyen felépülhet a nemzeti összetartozás temploma. Boltozata alatt pedig ismét összeölelkezhet a karddal szerzett nemesi múltjára oly büszke hajdú és székely magyar egyaránt.”
Véleményében mintegy osztozva fogalmazta meg Puskás Elemér ditrói polgármester azt a javaslatot, miszerint a menekülés századik évfordulóján, 2016-ban a ditróiak vállalják fel az elődök megpróbáltatását, s akár szekéren tegyék meg a Hajdúnánásig vezető több száz kilométeres utat.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
Visszatekintés száz évre címmel pódiumbeszélgetést szervezett Gyergyóditróban a Jakab Antal Keresztény Kör. A szombati rendezvény témáját Buczkó József Szállást adunk hűséges magyar véreinknek című kiadványa ihlette.
Programsorozattal tisztelgett a ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének 100. évfordulója előtt a Jakab Antal Keresztény Kör, ennek utolsó állomásaként szombaton pódiumbeszélgetésre került sor. A rendezvényen Ditró történelmi küzdelmei, köztük is kiemelten a székelység 1916-os menekülésének története került felelevenítésre. A történelem eme fehér foltként létező fejezetét a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutató dolgozta fel Szállást adunk hűséges magyar véreinknek – Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetében.
Könyv a menekülés és a befogadás történetéről
A pódiumbeszélgetés meghívottjaként Buczkó József ismertette a résztvevőkkel a kiadvány létrejöttének részleteit. Elmondta, a csaknem száz évvel ezelőtt történteket levéltári és más hiteles források alapján sikerült összegyűjtenie, a kutatómunka elkezdéséhez pedig nagyban hozzájárult az a tény, hogy a menekültek között a gyergyókilyénfalvi születésű Jakab Antal, későbbi gyulafehérvári püspök is Hajdúnánáson töltötte életének egy szakaszát, erről pedig – információ hiányában – nem tesznek említést az életéről megjelent kiadványok.
„A menekülés körülményeit, a menekülő székelyek lelkivilágát, a befogadó hajdúk kitárt szívét és kapuját, az együtt töltött mindennapok megannyi szépségét és nehézségét ismerjük meg Buczkó József könyvéből, úgy, olyan közelről, mintha magunk is átéltük volna, mintha az első világégés pusztító zajaitól riadtan mi is a félelmetes bizonytalanság talaján lépkedtünk volna a valamikori hazatérés reménye felé” – ismertette a kiadványt Varga Gabriella újságíró. A szombati rendezvény műsorvezetőjeként ditrói vonatkozású történetek felolvasásával támasztotta alá véleményezését.
Buczkó Józsefet nem csupán mint a bemutatott könyv szerzőjét ismerhették meg a ditróiak. A néprajzkutató volt a kezdeményezője a Hajdúnánáson 2011 óta évente megrendezett Székely Menekültek Emléknapjának, az ő ötlete nyomán készült és állították fel a hajdúsági város katolikus templomának kertjében a Székely Menekültek Emlékoszlopát és a Székely Menekültek Emlékkeresztjét.
Láthatatlan kapocs, a szereret
Buczkó József vallja: létezik valamiféle láthatatlan kapocs, amely a hajdúságot és a székelységet mint hasonló lelkületű társadalmat összeköti. A Hajdúnánást és Székelyföldet összekovácsoló szeretetről így vélekedik: „Nem más ez, mint olyan kőszikla, amelyen felépülhet a nemzeti összetartozás temploma. Boltozata alatt pedig ismét összeölelkezhet a karddal szerzett nemesi múltjára oly büszke hajdú és székely magyar egyaránt.”
Véleményében mintegy osztozva fogalmazta meg Puskás Elemér ditrói polgármester azt a javaslatot, miszerint a menekülés századik évfordulóján, 2016-ban a ditróiak vállalják fel az elődök megpróbáltatását, s akár szekéren tegyék meg a Hajdúnánásig vezető több száz kilométeres utat.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2013. október 31.
Magyarnak lenni ősszel Váradon
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.
Az ördög a részletekben rejtőzködik.
Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…
Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.
Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el
Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.
Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.
Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.
Az ördög a részletekben rejtőzködik.
Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…
Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.
Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el
Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.
Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.
Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. november 2.
„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 4.
Száműznék Andrei Șaguna szobrát Magyarországról
A választások közeledésével magyarázta a maszol.ro-nak a magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a Hajdú-Bihar megyei Körösszegapáti fideszes polgármesterének azt a fenyegetőzését, hogy eltávolítja az község ortodox parókiájának udvarán elhelyezett Andrei Șaguna-szobrot.
Senkit sem avattak be?
Siluan Mănuilă kedden reagált lapunknak Tarsoly Attila hétfő esti nyilatkozatára. Körösszegapáti polgármestere a Hír TV Magyarország élőben című műsorában azt mondta: kezdeményezi a szobor eltávolítását. Szerinte az ortodox egyház által szentté avatott egykori püspököt ábrázoló alkotást az önkormányzat és a lakosság megkérdezése nélkül, titokban állították fel a helyi ortodox templom kertjében.
„Szépen, csendben lett ez a szobor felavatva, azóta eltelt pár nap, érezzük a településen a feszültséget. A román nemzetiségi önkormányzat képviselői és a román ortodox templomba járó lakosok is felkeresnek nap mint nap az önkormányzatnál, és tétován néznek rám, hogy mi történik itt a településen, hisz ők sem voltak beavatva” – mondta Tarsoly Attila.
„Barátságtalan lépés”
A vitatott szobrot múlt szerdán állították fel a románok által is lakott Hajdú-Bihar megyei településen. A büszt azóta is borzolja a kedélyeket, mert Andrei Șaguna megítélése vitatott Magyarországon. A volt román ortodox püspök ugyanis 1948-49-ben az erdélyi románság szellemi vezéreként fegyveres ellenállásra mozgósított a magyar szabadságharccal szemben.
A polgármester akkor az MTI-nek elmondta: egy román nyelvű meghívót kapott a november 23-ai eseményre, ám távollétével tiltakozott a mellszobor felállítása ellen. Tájékoztatása szerint mivel a terület egyházi tulajdonban van, az önkormányzattól nem kellett engedélyt kérni a szobor felállításához. Ám a Hír Tv-ben elhangzó fenyegetőzésének ellentmondva elismerte: az önkormányzatnak nincs jogi eszköze az elhelyezés megakadályozására, ahogy a szobor eltávolítására sincs. Kijelentette: ő és az általa vezetett képviselő-testület elhatárolódik a „románok barátságtalan lépésétől”, amelyről tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot.
Andrei Șaguna püspököt a románok nemzeti hősként tisztelik 1848-49-ben játszott szerepéért, amikor az erdélyi románság szellemi vezéreként népét fegyveres ellenállásra mozgósította a magyar szabadságharccal szemben. Csatlakozott Stratimirovic pátriárkához, illetőleg a szerbek magyarellenes mozgalmához, és részt vett mindazon politikai tevékenységekben, bécsi, olmützi deputációkban, melyek a magyar érdekek ellen irányultak. Szolgálataiért több rangos kitüntetést kapott. 1865-ben részt vett a kolozsvári gyűlésen, ahol Erdély és Magyarország uniója ellen érvelt. Șaguna fontos tevékenységet fejtett ki a román iskolaügyekben. Segítette a tehetséges román fiatalok külföldi iskolázását. Kieszközölte a brassói román főgimnázium engedélyezését, amely 1851-ben meg is nyílt, nyomdát is alapított iskolai és egyházi könyvek kiadására. Jelentős lépéseket tett a román egyházi ügyekben. 1860-ban és 1864-ben zsinatokat tartott és még 1864-ben keresztülvitte az ortodox román egyház teljes elválasztását az ortodox szerb egyháztól. Elnyerte az erdélyi románok metropolitája címet is. 1871-ben a bukaresti Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1873-ban Nagyszebenben halt meg, teljes vagyonát egyházára hagyta; nyomdáját is egyházmegyéje örökölte.
„Nem akartuk a magyarokat provokálni”
A magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a maszol.ro-nak határozottan cáfolta, hogy a mellszobrot titokban állították fel az ortodox egyház kertjében. Siluan Mănuilă szerint a helyi ortodox pópa nem csak írásban, hanem személyesen is meghívta a polgármestert a múlt szerdai rendezvényre.
A püspök a magyarországi választások közeledésével magyarázta Tarsoly Attila elutasító magatartását. „Biztos most nagy nyomás nehezedik a polgármesterre, kényszert érez annak bizonygatására, hogy a tudomása nélkül zajlott le az esemény” – jelentette ki.
Felvetésünkre ugyanakkor elismerte, hogy Andrei Șaguna történelmi szerepe vitatott Magyarországon, ám hangsúlyozta, a szoborállítás nem provokációs szándékkal történt. „Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy a magyarokat hergeljük. Andrei Șagunát az ortodox egyház szentté avatta, és azért állítottunk szobrot neki, mert nagyon sokat tett az erdélyi ortodox egyházért” – magyarázta Siluan Mănuilă.
A püspök emlékeztetett arra, hogy Mihai Eminescu szobra 13 éve ott áll a körösszegapáti ortodox templomkertben, és semmiféle engedély nem volt szükség a felállításához. „Igaz, a román költő neve nem cseng olyan rosszul a magyar füleknek, mint a Șagunáé” – tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a polgármester maga is elismerte: nincsenek jogi eszközei a büszt eltávolítására, mivel magánterületen található. „Éppen ezért nem hinném, hogy a polgármester be tudja váltani a fenyegetését” – mondta a püspök.
A szobor felállítását a Határon Túli Románok Hivatala is támogatta. A múlt szerdai eseményen magas rangú egyházi, állami és diplomáciai tisztségviselők vettek részt, többek között Románia budapesti nagykövete, Erdély ortodox érseke, Stegărel Olaru bukaresti államtitkár, Luminița Constantin, a bukaresti művelődési minisztérium főtitkárhelyettese.
Andrei Șaguna szobrát 2008-ban akarták fölállítani Gyulán, a román ortodox katedrális előtt. Az alapkőletételt 2008. október 19-re tervezték, azonban két nappal korábban lemondta az eseményt a gyulai ortodox püspökség és a gyulai román főkonzul. Perjési Klára, a város polgármestere az MTI-nek akkor elmondta: az értesítés szerint a magyar és a román kormány megállapodott abban, hogy nem lesz alapkőletétel. A szobor felállítása ellen korábban tiltakozott egy gyulai önkormányzati képviselő, valamint a Jobbik helyi vezetője is.
Cs. P. T.
maszol.ro
A választások közeledésével magyarázta a maszol.ro-nak a magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a Hajdú-Bihar megyei Körösszegapáti fideszes polgármesterének azt a fenyegetőzését, hogy eltávolítja az község ortodox parókiájának udvarán elhelyezett Andrei Șaguna-szobrot.
Senkit sem avattak be?
Siluan Mănuilă kedden reagált lapunknak Tarsoly Attila hétfő esti nyilatkozatára. Körösszegapáti polgármestere a Hír TV Magyarország élőben című műsorában azt mondta: kezdeményezi a szobor eltávolítását. Szerinte az ortodox egyház által szentté avatott egykori püspököt ábrázoló alkotást az önkormányzat és a lakosság megkérdezése nélkül, titokban állították fel a helyi ortodox templom kertjében.
„Szépen, csendben lett ez a szobor felavatva, azóta eltelt pár nap, érezzük a településen a feszültséget. A román nemzetiségi önkormányzat képviselői és a román ortodox templomba járó lakosok is felkeresnek nap mint nap az önkormányzatnál, és tétován néznek rám, hogy mi történik itt a településen, hisz ők sem voltak beavatva” – mondta Tarsoly Attila.
„Barátságtalan lépés”
A vitatott szobrot múlt szerdán állították fel a románok által is lakott Hajdú-Bihar megyei településen. A büszt azóta is borzolja a kedélyeket, mert Andrei Șaguna megítélése vitatott Magyarországon. A volt román ortodox püspök ugyanis 1948-49-ben az erdélyi románság szellemi vezéreként fegyveres ellenállásra mozgósított a magyar szabadságharccal szemben.
A polgármester akkor az MTI-nek elmondta: egy román nyelvű meghívót kapott a november 23-ai eseményre, ám távollétével tiltakozott a mellszobor felállítása ellen. Tájékoztatása szerint mivel a terület egyházi tulajdonban van, az önkormányzattól nem kellett engedélyt kérni a szobor felállításához. Ám a Hír Tv-ben elhangzó fenyegetőzésének ellentmondva elismerte: az önkormányzatnak nincs jogi eszköze az elhelyezés megakadályozására, ahogy a szobor eltávolítására sincs. Kijelentette: ő és az általa vezetett képviselő-testület elhatárolódik a „románok barátságtalan lépésétől”, amelyről tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot.
Andrei Șaguna püspököt a románok nemzeti hősként tisztelik 1848-49-ben játszott szerepéért, amikor az erdélyi románság szellemi vezéreként népét fegyveres ellenállásra mozgósította a magyar szabadságharccal szemben. Csatlakozott Stratimirovic pátriárkához, illetőleg a szerbek magyarellenes mozgalmához, és részt vett mindazon politikai tevékenységekben, bécsi, olmützi deputációkban, melyek a magyar érdekek ellen irányultak. Szolgálataiért több rangos kitüntetést kapott. 1865-ben részt vett a kolozsvári gyűlésen, ahol Erdély és Magyarország uniója ellen érvelt. Șaguna fontos tevékenységet fejtett ki a román iskolaügyekben. Segítette a tehetséges román fiatalok külföldi iskolázását. Kieszközölte a brassói román főgimnázium engedélyezését, amely 1851-ben meg is nyílt, nyomdát is alapított iskolai és egyházi könyvek kiadására. Jelentős lépéseket tett a román egyházi ügyekben. 1860-ban és 1864-ben zsinatokat tartott és még 1864-ben keresztülvitte az ortodox román egyház teljes elválasztását az ortodox szerb egyháztól. Elnyerte az erdélyi románok metropolitája címet is. 1871-ben a bukaresti Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1873-ban Nagyszebenben halt meg, teljes vagyonát egyházára hagyta; nyomdáját is egyházmegyéje örökölte.
„Nem akartuk a magyarokat provokálni”
A magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a maszol.ro-nak határozottan cáfolta, hogy a mellszobrot titokban állították fel az ortodox egyház kertjében. Siluan Mănuilă szerint a helyi ortodox pópa nem csak írásban, hanem személyesen is meghívta a polgármestert a múlt szerdai rendezvényre.
A püspök a magyarországi választások közeledésével magyarázta Tarsoly Attila elutasító magatartását. „Biztos most nagy nyomás nehezedik a polgármesterre, kényszert érez annak bizonygatására, hogy a tudomása nélkül zajlott le az esemény” – jelentette ki.
Felvetésünkre ugyanakkor elismerte, hogy Andrei Șaguna történelmi szerepe vitatott Magyarországon, ám hangsúlyozta, a szoborállítás nem provokációs szándékkal történt. „Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy a magyarokat hergeljük. Andrei Șagunát az ortodox egyház szentté avatta, és azért állítottunk szobrot neki, mert nagyon sokat tett az erdélyi ortodox egyházért” – magyarázta Siluan Mănuilă.
A püspök emlékeztetett arra, hogy Mihai Eminescu szobra 13 éve ott áll a körösszegapáti ortodox templomkertben, és semmiféle engedély nem volt szükség a felállításához. „Igaz, a román költő neve nem cseng olyan rosszul a magyar füleknek, mint a Șagunáé” – tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a polgármester maga is elismerte: nincsenek jogi eszközei a büszt eltávolítására, mivel magánterületen található. „Éppen ezért nem hinném, hogy a polgármester be tudja váltani a fenyegetését” – mondta a püspök.
A szobor felállítását a Határon Túli Románok Hivatala is támogatta. A múlt szerdai eseményen magas rangú egyházi, állami és diplomáciai tisztségviselők vettek részt, többek között Románia budapesti nagykövete, Erdély ortodox érseke, Stegărel Olaru bukaresti államtitkár, Luminița Constantin, a bukaresti művelődési minisztérium főtitkárhelyettese.
Andrei Șaguna szobrát 2008-ban akarták fölállítani Gyulán, a román ortodox katedrális előtt. Az alapkőletételt 2008. október 19-re tervezték, azonban két nappal korábban lemondta az eseményt a gyulai ortodox püspökség és a gyulai román főkonzul. Perjési Klára, a város polgármestere az MTI-nek akkor elmondta: az értesítés szerint a magyar és a román kormány megállapodott abban, hogy nem lesz alapkőletétel. A szobor felállítása ellen korábban tiltakozott egy gyulai önkormányzati képviselő, valamint a Jobbik helyi vezetője is.
Cs. P. T.
maszol.ro
2013. november 6.
Megfélemlített városrész
A derítőállomás közelében élő cigányok ellen kilenc pontba foglalt panaszt tartalmazó felhívást intéztek hétfőn a csíkszeredai Fürdő, Halász és Tavasz utcák lakói a polgármesteri hivatalhoz, amelyből egy-egy példányt eljuttattak a prefektúra mellett a csendőrségre, a rendőrségre, valamint Korodi Attila képviselőhöz és Tánczos Barna szenátorhoz is. A lakók célja, hogy véget vessenek az általuk tarthatatlannak ítélt állapotoknak. Halvány remény lehet a cigánysorra tervezett néhány kamera.
Nem tudni pontosan hányan vannak, honnan jöttek, hová tartanak
„Sokan arra kényszerülnek, hogy eladják házaikat, telkeiket, és elköltözzenek, mert rettegnek attól, hogy kárt tesznek bennük a jogtalanul felhúzott építményekben élő cigányok” – számolt be hétfőn egyik olvasónk, miközben átnyújtotta a 237 szignóval ellátott panaszlevelet.
Kilenc kifogásolt pont a változásért
Az említett utcák lakóinak felhívásában mindenekelőtt az szerepel, hogy a korábban békés környék „a polgármesteri hivatal meggondolatlan döntése nyomán terror uralta övezetté változott”, mivel a 2005-ben a derítőállomás környékére költöztetett cigányok száma az évek során megsokszorozódott, így „mindennapossá váltak a fenyegetések, verekedések, csendháborítások és lopások”.
A kilenc pontba szedett panaszlistán szerepel, hogy a Lipován- és Bot-földekről rendszeresen termést lopnak, arra kényszerítve a területtulajdonosokat, hogy felhagyjanak a termőföld megművelésével. Nehezményezik ugyanakkor, hogy a cigányok éjszakánként a lovaikat magánterületekre hajtják legelni, sőt, napi rendszerességgel behatolnak az udvarokra, pincékbe, melléképületekbe, „elemelve mindent, ami kezük ügyébe kerül”. A panaszok között helyet kapott, hogy a fakerítéseket letörik, tüzelőnek használják, a lopásokból származó pénzből pedig alkoholt vásárolnak és „egész éjjel randalíroznak”. A lakók azt is kifogásolják, hogy „bármilyen engedély hiányában, önkényesen építkeznek, következmény nélkül”, emellett a bandába verődött kiskorúak fenyegetései is mindennaposak. A felsorolásban sérelmezik, hogy a derítőállomásról rendszeresen felszereléseket, berendezéseket tulajdonítanak el, végül pedig, hogy a „hatalmas mennyiségű szemétből és rendezetlenségből fakadóan a környék egy fertőzési gócponttá változott”.
„Betelt a pohár”
„Betelt a pohár. Egyetlen megoldást fogadunk el a városvezetés részéről: költöztessék el minél távolabb a cigányokat, legkésőbb jövő év tavaszáig” – közölte a panaszosok képviselője. Hozzáfűzte, amíg konkrét lépés történik, felkérik a csendőrség és rendőrség képviselőit, hogy biztosítsanak állandó járőrözést a városrészen. Amennyiben „süket fülekre találnak”, a lakók „a legfelsőbb szintekig is hajlandók elmenni”.
„Nem mi, hanem ők”
A helyzetet bonyolítja, hogy a Tavasz utcában két különálló cigánytelep található. Megközelítőleg százan élnek a tizenkét házból és barakkból álló, közvetlenül a szennyvíztisztító állomás mellett lévő kolónián. Az építményekben hét-nyolctagú családok zsúfolódnak össze, több családtag is a földön alszik – szemléltette a Tavasz utcai körülményeket Ráduly Ferenc udvarfelelős. Az ottani cigányok vezetőjét nem érte meglepetésként a panaszlevél. „Nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők” – mutatott a közeli, néhány száz méterre lévő, „az övétől teljesen független” cigánytelepre. „Az én cigányaimnak tudok parancsolni, ők nem lopnak. Ha valamire készülnek, rájuk szólok, sőt, a lakók is fordulhatnak hozzám” – hangsúlyozta. Szerinte „az innen-onnan összeverődött felsősök” a problémák okozói.
Veszélyes „erősítés nélkül" terepezni
Az udvarfelelőssel azonos véleményen volt Jancsi Sándor, a Hargita Megyei Roma Szövetség csíkszeredai tagja is, aki személyesen kísért a Ráduly telepénél is népesebb cigánysor közelébe – azt azonban nem javasolta, hogy „erősítés nélkül” túl közel merészkedjünk.
Az általunk megkérdezett környékbeliek szintén úgy nyilatkoztak, hogy a nyolc éve a Petőfi Sándor és a Nagy Imre utcákból a derítőállomás melletti barakkokba költöztetett „tősgyökeres csíki cigányokkal” nincs probléma, sőt, amikor szükség van rájuk, napszámosként örömmel állnak be dolgozni a mezőn. „A felfordulást a megszámlálhatatlan, egymás hegyére-hátára épített viskókban tengődő cigányok okozzák” – pontosítottak.
„A lovakat mindennap kicsapják a magánterületekre, néhányan villanypásztorral, szögesdróttal vagy nagy testű kutyákkal kénytelenek védekezni. A fakerítést több száz méteren teljesen lebontották” – mutatta egy gazda. A faanyag mellett a kerítés vasoszlopait is kiásták és „értékesítették”. Jancsi Sándor úgy véli, csak úgy tudják elejét venni a rongálásoknak és lopásoknak, ha megerősödik a rendőri jelenlét.
A polgármesteri hivatalnak lépnie kell
„Nagyon súlyos a Tavasz utcai helyzet” – ismerte el Joni Géza, a Hargita Megyei Roma Szövetség elnöke. Mint mondta, a cigányok által megvásárolt területeken, valamint a „bármiféle jóváhagyás nélkül használt részeken” rengeteg a törvénytelen építkezés, a lakók pontos számát pedig megtippelni sem lehet a folyamatos vándorlás miatt. „Laknak ott Gyergyóból, a Kászonokból, Csíkszentdomokosról és ki tudja, még honnan. A legtöbb cigánynak nem oda szól a személyi igazolványa, jönnek-mennek az emberek” – tette hozzá. Szerinte a városvezetőknek mihamarabb le kell ülniük beszélni a cigányokkal, sürgősen kidolgozva egy tervet a helyzet rendezésére.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük Jean Adrian Andrei Hargita megyei prefektust, azonban az említett levél még nem jutott el hozzá, így az abban foglaltak ismeretének hiányában nem kívánt nyilatkozni, de ígérete szerint az elkövetkező napokban visszatér a témára.
A városvezetés álláspontja
Részben visszadobta a városvezetés a labdát a rendőrség térfelére – vonható le a következtetés a polgármesteri hivatal álláspontjából. A városellenőrzési és kényszervégrehajtó osztálytól kapott válasz alapján „nincs, ahová költöztetni a cigányokat, mivel a település nem rendelkezik erre fordítható földterülettel”. Szőke Domokos alpolgármester „kényes ügynek” nevezte a cigánykérdést, s bár a levél még nem jutott el hozzá, az általunk felvázolt helyzet ismeretében a rendszeres hatósági jelenlétet tartja a legjobb gyorsmegoldásnak.
Meglepően kevés törvénysértés
Az elmúlt közel négy év alatt egyébként mindössze öt, Tavasz utcai cigányokhoz köthető törvénysértés szerepel a – meglehetősen foghíjas – rendőrségi statisztikákban. Ezek alapján 2010 tavaszán kaszákkal és fejszékkel heten csaptak össze a cigánysoron, aminek nyomán ketten sürgősségi ellátásra szorultak. Két évvel később tizenöt személy között tört ki tömegverekedés, a nézeteltérés következtében az egyik „részvevőt” súlyos sérülései miatt a marosvásárhelyi kórházba kellett szállítani. Tavaly nyáron szintén heten estek egymásnak, négyen kórházi ellátásra szorultak. A karácsonyi ünnepek előtt nagy felháborodást keltett a Halász utcában történt tyúkol-fosztogatás, amikor a cigányok egy idős házaspár udvarára illetéktelenül behatolva elloptak három tyúkot, három baromfit pedig helyben feldaraboltak. A legutóbbi eset idén júliusban történt, akkor egy alkoholfogyasztás után kialakult verekedés eredményeképpen hárman a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki.
„A rendfenntartás a csendőrség és rendőrség hatásköre” – mutatott rá az elöljáró. A helyzet orvoslásához szerinte hozzájárulhat a hamarosan megvalósuló térfigyelő rendszer kiépítése is. „Ez a városrész rajta van azon a listán, amely fokozott odafigyelést igényel, ennek megfelelően oda csoportosítjuk a város több pontjára hamarosan felszerelendő kamerák egy részét is” – mondta el Szőke Domokos. Csíkszereda alpolgármestere szintén azt ígérte, hogy hamarosan visszatér az ügyre.
Két és fél évvel ezelőtt egyébként az Amnesty International emberjogi szervezet elmarasztalta a polgármesteri hivatalt, mert „nem biztosítanak a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket”. A szervezet több kontinensről összegyűjtött harminchatezer levéllel próbálta nyomatékosítani kampányát, azonban kiderült, hogy nemcsak a távoli aláírók, hanem az Amnesty International képviselői is csupán felszínesen ismerik a Tavasz utcai cigányok helyzetét. Sőt, a sajtó azon felkérését is elutasították, hogy közösen látogassák meg a cigánytelepeket.
„Nem korlátozhatjuk a cigányokat szabad mozgásukban”
A Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség szóvivője, Gheorghe Suciu a panaszlevéllel kapcsolatban kifejtette, elsősorban a városvezetés feladata a helyzet rendezése, de „az észrevételt természetesen vezetőségi szinten is elemezni fogja a csendőrség”. Ugyanakkor az állandó járőrözés véleménye szerint nem megoldás, mivel „egyrészt nincs rá kapacitás, másrészt a cigányokat napközben nem lehet korlátozni szabad mozgásukban”. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy – amennyiben tényleg indokolt – „a kritikus napszakokban erősített járőrcsapatok fognak vigyázni az együttélés szabályainak betartására”.
Ezzel szemben a lakók biztonságérzetének növelését ígérte Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. „Közismert a Tavasz utcai állapot. Eddig sem utasítottuk vissza a környék lakóit, ha segítséget kértek, ezután sem fogjuk” – hangsúlyozta a sajtóreferens. Hozzátette, ha arra van igény, akkor a helyzet szakértők általi felmérését követően akár a huszonnégy órás rendfenntartói jelenlét is megoldható. „Együttműködünk a csendőrséggel, elsősorban vegyes közbiztonsági járőregységekkel kivitelezhető a közrend megőrzése” – emelte ki.
Pinti Attila
Székelyhon.ro
A derítőállomás közelében élő cigányok ellen kilenc pontba foglalt panaszt tartalmazó felhívást intéztek hétfőn a csíkszeredai Fürdő, Halász és Tavasz utcák lakói a polgármesteri hivatalhoz, amelyből egy-egy példányt eljuttattak a prefektúra mellett a csendőrségre, a rendőrségre, valamint Korodi Attila képviselőhöz és Tánczos Barna szenátorhoz is. A lakók célja, hogy véget vessenek az általuk tarthatatlannak ítélt állapotoknak. Halvány remény lehet a cigánysorra tervezett néhány kamera.
Nem tudni pontosan hányan vannak, honnan jöttek, hová tartanak
„Sokan arra kényszerülnek, hogy eladják házaikat, telkeiket, és elköltözzenek, mert rettegnek attól, hogy kárt tesznek bennük a jogtalanul felhúzott építményekben élő cigányok” – számolt be hétfőn egyik olvasónk, miközben átnyújtotta a 237 szignóval ellátott panaszlevelet.
Kilenc kifogásolt pont a változásért
Az említett utcák lakóinak felhívásában mindenekelőtt az szerepel, hogy a korábban békés környék „a polgármesteri hivatal meggondolatlan döntése nyomán terror uralta övezetté változott”, mivel a 2005-ben a derítőállomás környékére költöztetett cigányok száma az évek során megsokszorozódott, így „mindennapossá váltak a fenyegetések, verekedések, csendháborítások és lopások”.
A kilenc pontba szedett panaszlistán szerepel, hogy a Lipován- és Bot-földekről rendszeresen termést lopnak, arra kényszerítve a területtulajdonosokat, hogy felhagyjanak a termőföld megművelésével. Nehezményezik ugyanakkor, hogy a cigányok éjszakánként a lovaikat magánterületekre hajtják legelni, sőt, napi rendszerességgel behatolnak az udvarokra, pincékbe, melléképületekbe, „elemelve mindent, ami kezük ügyébe kerül”. A panaszok között helyet kapott, hogy a fakerítéseket letörik, tüzelőnek használják, a lopásokból származó pénzből pedig alkoholt vásárolnak és „egész éjjel randalíroznak”. A lakók azt is kifogásolják, hogy „bármilyen engedély hiányában, önkényesen építkeznek, következmény nélkül”, emellett a bandába verődött kiskorúak fenyegetései is mindennaposak. A felsorolásban sérelmezik, hogy a derítőállomásról rendszeresen felszereléseket, berendezéseket tulajdonítanak el, végül pedig, hogy a „hatalmas mennyiségű szemétből és rendezetlenségből fakadóan a környék egy fertőzési gócponttá változott”.
„Betelt a pohár”
„Betelt a pohár. Egyetlen megoldást fogadunk el a városvezetés részéről: költöztessék el minél távolabb a cigányokat, legkésőbb jövő év tavaszáig” – közölte a panaszosok képviselője. Hozzáfűzte, amíg konkrét lépés történik, felkérik a csendőrség és rendőrség képviselőit, hogy biztosítsanak állandó járőrözést a városrészen. Amennyiben „süket fülekre találnak”, a lakók „a legfelsőbb szintekig is hajlandók elmenni”.
„Nem mi, hanem ők”
A helyzetet bonyolítja, hogy a Tavasz utcában két különálló cigánytelep található. Megközelítőleg százan élnek a tizenkét házból és barakkból álló, közvetlenül a szennyvíztisztító állomás mellett lévő kolónián. Az építményekben hét-nyolctagú családok zsúfolódnak össze, több családtag is a földön alszik – szemléltette a Tavasz utcai körülményeket Ráduly Ferenc udvarfelelős. Az ottani cigányok vezetőjét nem érte meglepetésként a panaszlevél. „Nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők” – mutatott a közeli, néhány száz méterre lévő, „az övétől teljesen független” cigánytelepre. „Az én cigányaimnak tudok parancsolni, ők nem lopnak. Ha valamire készülnek, rájuk szólok, sőt, a lakók is fordulhatnak hozzám” – hangsúlyozta. Szerinte „az innen-onnan összeverődött felsősök” a problémák okozói.
Veszélyes „erősítés nélkül" terepezni
Az udvarfelelőssel azonos véleményen volt Jancsi Sándor, a Hargita Megyei Roma Szövetség csíkszeredai tagja is, aki személyesen kísért a Ráduly telepénél is népesebb cigánysor közelébe – azt azonban nem javasolta, hogy „erősítés nélkül” túl közel merészkedjünk.
Az általunk megkérdezett környékbeliek szintén úgy nyilatkoztak, hogy a nyolc éve a Petőfi Sándor és a Nagy Imre utcákból a derítőállomás melletti barakkokba költöztetett „tősgyökeres csíki cigányokkal” nincs probléma, sőt, amikor szükség van rájuk, napszámosként örömmel állnak be dolgozni a mezőn. „A felfordulást a megszámlálhatatlan, egymás hegyére-hátára épített viskókban tengődő cigányok okozzák” – pontosítottak.
„A lovakat mindennap kicsapják a magánterületekre, néhányan villanypásztorral, szögesdróttal vagy nagy testű kutyákkal kénytelenek védekezni. A fakerítést több száz méteren teljesen lebontották” – mutatta egy gazda. A faanyag mellett a kerítés vasoszlopait is kiásták és „értékesítették”. Jancsi Sándor úgy véli, csak úgy tudják elejét venni a rongálásoknak és lopásoknak, ha megerősödik a rendőri jelenlét.
A polgármesteri hivatalnak lépnie kell
„Nagyon súlyos a Tavasz utcai helyzet” – ismerte el Joni Géza, a Hargita Megyei Roma Szövetség elnöke. Mint mondta, a cigányok által megvásárolt területeken, valamint a „bármiféle jóváhagyás nélkül használt részeken” rengeteg a törvénytelen építkezés, a lakók pontos számát pedig megtippelni sem lehet a folyamatos vándorlás miatt. „Laknak ott Gyergyóból, a Kászonokból, Csíkszentdomokosról és ki tudja, még honnan. A legtöbb cigánynak nem oda szól a személyi igazolványa, jönnek-mennek az emberek” – tette hozzá. Szerinte a városvezetőknek mihamarabb le kell ülniük beszélni a cigányokkal, sürgősen kidolgozva egy tervet a helyzet rendezésére.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük Jean Adrian Andrei Hargita megyei prefektust, azonban az említett levél még nem jutott el hozzá, így az abban foglaltak ismeretének hiányában nem kívánt nyilatkozni, de ígérete szerint az elkövetkező napokban visszatér a témára.
A városvezetés álláspontja
Részben visszadobta a városvezetés a labdát a rendőrség térfelére – vonható le a következtetés a polgármesteri hivatal álláspontjából. A városellenőrzési és kényszervégrehajtó osztálytól kapott válasz alapján „nincs, ahová költöztetni a cigányokat, mivel a település nem rendelkezik erre fordítható földterülettel”. Szőke Domokos alpolgármester „kényes ügynek” nevezte a cigánykérdést, s bár a levél még nem jutott el hozzá, az általunk felvázolt helyzet ismeretében a rendszeres hatósági jelenlétet tartja a legjobb gyorsmegoldásnak.
Meglepően kevés törvénysértés
Az elmúlt közel négy év alatt egyébként mindössze öt, Tavasz utcai cigányokhoz köthető törvénysértés szerepel a – meglehetősen foghíjas – rendőrségi statisztikákban. Ezek alapján 2010 tavaszán kaszákkal és fejszékkel heten csaptak össze a cigánysoron, aminek nyomán ketten sürgősségi ellátásra szorultak. Két évvel később tizenöt személy között tört ki tömegverekedés, a nézeteltérés következtében az egyik „részvevőt” súlyos sérülései miatt a marosvásárhelyi kórházba kellett szállítani. Tavaly nyáron szintén heten estek egymásnak, négyen kórházi ellátásra szorultak. A karácsonyi ünnepek előtt nagy felháborodást keltett a Halász utcában történt tyúkol-fosztogatás, amikor a cigányok egy idős házaspár udvarára illetéktelenül behatolva elloptak három tyúkot, három baromfit pedig helyben feldaraboltak. A legutóbbi eset idén júliusban történt, akkor egy alkoholfogyasztás után kialakult verekedés eredményeképpen hárman a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki.
„A rendfenntartás a csendőrség és rendőrség hatásköre” – mutatott rá az elöljáró. A helyzet orvoslásához szerinte hozzájárulhat a hamarosan megvalósuló térfigyelő rendszer kiépítése is. „Ez a városrész rajta van azon a listán, amely fokozott odafigyelést igényel, ennek megfelelően oda csoportosítjuk a város több pontjára hamarosan felszerelendő kamerák egy részét is” – mondta el Szőke Domokos. Csíkszereda alpolgármestere szintén azt ígérte, hogy hamarosan visszatér az ügyre.
Két és fél évvel ezelőtt egyébként az Amnesty International emberjogi szervezet elmarasztalta a polgármesteri hivatalt, mert „nem biztosítanak a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket”. A szervezet több kontinensről összegyűjtött harminchatezer levéllel próbálta nyomatékosítani kampányát, azonban kiderült, hogy nemcsak a távoli aláírók, hanem az Amnesty International képviselői is csupán felszínesen ismerik a Tavasz utcai cigányok helyzetét. Sőt, a sajtó azon felkérését is elutasították, hogy közösen látogassák meg a cigánytelepeket.
„Nem korlátozhatjuk a cigányokat szabad mozgásukban”
A Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség szóvivője, Gheorghe Suciu a panaszlevéllel kapcsolatban kifejtette, elsősorban a városvezetés feladata a helyzet rendezése, de „az észrevételt természetesen vezetőségi szinten is elemezni fogja a csendőrség”. Ugyanakkor az állandó járőrözés véleménye szerint nem megoldás, mivel „egyrészt nincs rá kapacitás, másrészt a cigányokat napközben nem lehet korlátozni szabad mozgásukban”. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy – amennyiben tényleg indokolt – „a kritikus napszakokban erősített járőrcsapatok fognak vigyázni az együttélés szabályainak betartására”.
Ezzel szemben a lakók biztonságérzetének növelését ígérte Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. „Közismert a Tavasz utcai állapot. Eddig sem utasítottuk vissza a környék lakóit, ha segítséget kértek, ezután sem fogjuk” – hangsúlyozta a sajtóreferens. Hozzátette, ha arra van igény, akkor a helyzet szakértők általi felmérését követően akár a huszonnégy órás rendfenntartói jelenlét is megoldható. „Együttműködünk a csendőrséggel, elsősorban vegyes közbiztonsági járőregységekkel kivitelezhető a közrend megőrzése” – emelte ki.
Pinti Attila
Székelyhon.ro
2013. november 7.
Pontáék magyarellenességét bírálta Cristian Preda EP-képviselő
A Szociáldemokrata Párt (PSD) "újjáéledő nacionalizmusát" és magyarellenességét bírálta Cristian Preda néppárti európai parlamenti képviselő - közölte szerdán az Agerpres hírügynökség.
A jobbközép Demokrata Liberális Párt (PDL) színeiben EP-képviselővé választott Preda, aki októberben lemondott párttagságáról, egy blogbejegyzésben azt fejtegette: a kommunizmus utáni Romániában a nacionalizmust a baloldal sajátította ki, egyebek közt etnikai intoleranciát hirdető megnyilvánulásokkal.
Az EP-képviselő úgy vélekedett: 2007 és a tavalyi politikai válság közti időszakban a román nacionalizmus teret veszített, de a PSD - és liberális szövetségeseik - hatalomra kerülése óta ismét előretört.
"A PSD-s nacionalizmus legfontosabb fűszerei: az Európai Bizottság bírálata és a magyarellenes diskurzus felélesztése" - állapította meg Preda. Szerinte Corina Creţu szocialista EP-képviselő azzal kreált magának új politikai identitást, hogy Tőkés Lászlóra "vadászik". A néppárti EP-képviselő szerint ideje lenne, hogy a román jobbközép erre a baloldali nacionalizmusra egy "felvilágosult hazafisággal", gátlásait félretéve válaszoljon.
Crețu: legitimen reagáltam
Corina Creţu, aki korábban hivatalos átiratban kérte a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságától Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását, szerdán ugyancsak egy internetes fórumon válaszolt Cristian Preda eszmefuttatására - közölte az Agerpres.
"A nacionalizmust a természetes hazafiság táplálja és ez egy legitim reagálás az olyan visszaélésekre és aberrációkra, amelyek Tőkés László viselkedését jellemzik" - írta a szociáldemokrata EP-képviselő.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő azt kérte: Magyarország vállaljon "védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
Új Magyar Szó (Bukarest)
A Szociáldemokrata Párt (PSD) "újjáéledő nacionalizmusát" és magyarellenességét bírálta Cristian Preda néppárti európai parlamenti képviselő - közölte szerdán az Agerpres hírügynökség.
A jobbközép Demokrata Liberális Párt (PDL) színeiben EP-képviselővé választott Preda, aki októberben lemondott párttagságáról, egy blogbejegyzésben azt fejtegette: a kommunizmus utáni Romániában a nacionalizmust a baloldal sajátította ki, egyebek közt etnikai intoleranciát hirdető megnyilvánulásokkal.
Az EP-képviselő úgy vélekedett: 2007 és a tavalyi politikai válság közti időszakban a román nacionalizmus teret veszített, de a PSD - és liberális szövetségeseik - hatalomra kerülése óta ismét előretört.
"A PSD-s nacionalizmus legfontosabb fűszerei: az Európai Bizottság bírálata és a magyarellenes diskurzus felélesztése" - állapította meg Preda. Szerinte Corina Creţu szocialista EP-képviselő azzal kreált magának új politikai identitást, hogy Tőkés Lászlóra "vadászik". A néppárti EP-képviselő szerint ideje lenne, hogy a román jobbközép erre a baloldali nacionalizmusra egy "felvilágosult hazafisággal", gátlásait félretéve válaszoljon.
Crețu: legitimen reagáltam
Corina Creţu, aki korábban hivatalos átiratban kérte a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságától Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását, szerdán ugyancsak egy internetes fórumon válaszolt Cristian Preda eszmefuttatására - közölte az Agerpres.
"A nacionalizmust a természetes hazafiság táplálja és ez egy legitim reagálás az olyan visszaélésekre és aberrációkra, amelyek Tőkés László viselkedését jellemzik" - írta a szociáldemokrata EP-képviselő.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő azt kérte: Magyarország vállaljon "védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2013. november 8.
Értünk emelnek szót
Az erdélyi magyarságnak igazán nincs miért véka alá rejtenie, hogy a mai magyar kormánykoalíció által kidolgozott új nemzetstratégiával alapvetően elégedett. Nem a tegnap, hanem legalább húsz, sőt hetven-valahány éve várja el az erdélyi nemzetrész, hogy elismerjék ebbeli minőségét, és hogy az ebből fakadó kötelezettségeket az anyaország nyíltan vállalja és gyakorlatilag teljesítse.
Igazán nem újdonság, ma már külön bizonyítani sem kell, a határon túliaknak, a nagyhatalmi erőszakkal elszakított nemzetrészeknek sanyarú sors jutott ki 1919 után, s noha a többségi állam részéről a bánásmód nem mindig volt egyformán mostoha, végső soron a dolgok mindig oda alakultak, hogy az utódállamok saját nemzetállamuk építésének oltárán beolvasztásra szánták e tömegében magyar voltához ragaszkodó lakosságot. A kisebbségi magyarság belső építkezése, egy-egy utódállami engedmény vagy belátás hozott ugyan eredményeket, de ezekkel a mai jogállami Európában messze nem lehetünk elégedettek. Nyilvánvaló, hogy a jogállam polgári potenciáljához képest a mai valóság messze elmarad attól, ami a teljesebb értékű kollektív és egyéni magyar boldoguláshoz szükséges. A Máért mostani tanácskozásán olyan anyaországi eltökéltség kapott hangot az össznemzeti felelősségvállalás dolgában, amit üdvözölnünk kell és illik. Az asszimilációmentes léthez mindenképp közelebb vihet minket is, ha az ott bejelentett új tervek jóváhagyásáról döntenek. Nem lehet titok, hogy ehhez mi történelmi léptékű változásként hamarosan a magyar választásokon leadott voksunkkal is hozzájárulhatunk. A magyar nemzet határok feletti közjogi egyesítése bizonyára visszaigazolja majd, hogy hangunkat ezentúl a magyar országgyűlésben is hallatni kívánjuk, és olyan állandó képviseletre vágyunk ott, mely belső önrendelkezésünk kiépítésében is támaszunkul szolgálhat. Romániának és Erdélynek is olyan multikulturális európai régióvá kell változnia, melyben minden nép és nemzet, valamint nemzetrész megkapja az őt megillető jogi szabadságot, s melyben leszámolhatunk egy legalább két évszázados viszálykeltés átkos örökségével. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az erdélyi magyarságnak igazán nincs miért véka alá rejtenie, hogy a mai magyar kormánykoalíció által kidolgozott új nemzetstratégiával alapvetően elégedett. Nem a tegnap, hanem legalább húsz, sőt hetven-valahány éve várja el az erdélyi nemzetrész, hogy elismerjék ebbeli minőségét, és hogy az ebből fakadó kötelezettségeket az anyaország nyíltan vállalja és gyakorlatilag teljesítse.
Igazán nem újdonság, ma már külön bizonyítani sem kell, a határon túliaknak, a nagyhatalmi erőszakkal elszakított nemzetrészeknek sanyarú sors jutott ki 1919 után, s noha a többségi állam részéről a bánásmód nem mindig volt egyformán mostoha, végső soron a dolgok mindig oda alakultak, hogy az utódállamok saját nemzetállamuk építésének oltárán beolvasztásra szánták e tömegében magyar voltához ragaszkodó lakosságot. A kisebbségi magyarság belső építkezése, egy-egy utódállami engedmény vagy belátás hozott ugyan eredményeket, de ezekkel a mai jogállami Európában messze nem lehetünk elégedettek. Nyilvánvaló, hogy a jogállam polgári potenciáljához képest a mai valóság messze elmarad attól, ami a teljesebb értékű kollektív és egyéni magyar boldoguláshoz szükséges. A Máért mostani tanácskozásán olyan anyaországi eltökéltség kapott hangot az össznemzeti felelősségvállalás dolgában, amit üdvözölnünk kell és illik. Az asszimilációmentes léthez mindenképp közelebb vihet minket is, ha az ott bejelentett új tervek jóváhagyásáról döntenek. Nem lehet titok, hogy ehhez mi történelmi léptékű változásként hamarosan a magyar választásokon leadott voksunkkal is hozzájárulhatunk. A magyar nemzet határok feletti közjogi egyesítése bizonyára visszaigazolja majd, hogy hangunkat ezentúl a magyar országgyűlésben is hallatni kívánjuk, és olyan állandó képviseletre vágyunk ott, mely belső önrendelkezésünk kiépítésében is támaszunkul szolgálhat. Romániának és Erdélynek is olyan multikulturális európai régióvá kell változnia, melyben minden nép és nemzet, valamint nemzetrész megkapja az őt megillető jogi szabadságot, s melyben leszámolhatunk egy legalább két évszázados viszálykeltés átkos örökségével. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 9.
Megjelent A titokzatos kovásznai asszony
Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták.
Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit vezetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni. Életet menteni. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba!? És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marylin Monroe hasonmásaként emlegetnek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte-Carlóban, és világhírű személyiségek őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé?
Megrendelhető a Háromszék szerkesztősége címén: Sepsiszentgyörgy, Mihai Viteazul tér 2. szám, telefon: 0267 351 504, e-mail: hpress@3szek.ro, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein
Gyila Sándor: A titokzatos kovásznai asszony. Gócz Elvíra mesél /Háromszék Kiadó, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták.
Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit vezetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni. Életet menteni. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba!? És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marylin Monroe hasonmásaként emlegetnek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte-Carlóban, és világhírű személyiségek őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé?
Megrendelhető a Háromszék szerkesztősége címén: Sepsiszentgyörgy, Mihai Viteazul tér 2. szám, telefon: 0267 351 504, e-mail: hpress@3szek.ro, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein
Gyila Sándor: A titokzatos kovásznai asszony. Gócz Elvíra mesél /Háromszék Kiadó, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 13.
„Nemzeti válogatottat” javasol az MPP
A Magyar Polgári Párt (MPP) álláspontja szerint az erdélyi magyarságnak „nemzeti válogatottal” kellene megméretkeznie az európai parlamenti választásokon. Ezt Biró Zsolt, az MPP elnöke jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján. Véleménye szerint a „nemzeti válogatottat” megjelenítő jelöltlistát a 2012-es önkormányzati választásokon elért eredmények szerint kellene összeállítani. Akkor a magyar pártok megyei listáira leadott voksok 85 százalékát az RMDSZ szerezte meg, az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) pedig nagyjából egyenlő arányban osztozott a maradék 15 százalékon.
„Követni kell az MPP programjában előírt utat, amelynek értelmében együttműködésre, konszenzusra és egy magyar válogatott felállítására vagyunk ítélve” – jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Biró Zsolt. A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kifejtette: 2014 választási év, és az MPP részvételre buzdít mind a magyarországi parlamenti, mind pedig a hazai európai parlamenti választásokon. Bíró Zsolt reméli, hogy a székelyek nagy menetelését követően áttörés és párbeszéd következik valamennyi erdélyi magyar párt között, és ennek érdekében hivatalos kéréssel keresték meg az RMDSZ-t. „Bár időnként érezzük, hogy ellenszélben kell vitorláznunk” – tette hozzá az elnök.
Biró Zsolt az MPP-n belüli munkával kapcsolatban elmondta: november végén, Kolozsváron indítják újra a megyei szervezetek egyeztető fórumát, ahova mezőgazdasági, szórvány, gazdasági, szociális és oktatási kérdésekkel foglalkozó szakbizottságokat is elvárnak.
Simon Csaba alelnök azt emelte ki, hogy ígéretet kaptak a magyar kormánytól szórványkollégiumok megsegítésére. Inaktelkén egy oktatási-művelődési központot szeretnének beindítani, továbbá meghirdették A harmadik királyfi vagy királylány című vetélkedőt óvodai csoportok számára, amelyre a jelentkezési határidő november 15.
Keizer Róbert Kolozs megyei elnök azt a közbenjárásukat emelte ki, amelynek eredményeként egy nyugati beruházói csoport jelentkezett az észak-erdélyi autópályának a megyénk határa és az országhatár közötti 204 kilométeres be nem fejezett szakasza megépítésére. Ezt 1,1 milliárd euróból 3-4 év alatt meg lehetne valósítani, 50 ezer új munkahelyet, illetve egész Erdély számára fellendülést jelentene. A csoport még kitart szándéka mellett, bár úgy látszik, hogy az országban nincs politikai akarat az együttműködésre.
Ugyanakkor egy svájci befektető Kolozsváron 10 millió euróból 100 ezer egyetemista számára építene bentlakásokat, és szintén az MPP közvetítésével 2014-ben beindult a Tiszta vizet a pohárba! program, amellyel nagycsaládosoknak víztisztító berendezéseket állítanak fel. Az MPP a jövő héten Erdélyi Gazdasági Kört alapít meg, amelynek feladata lesz külföldi partnerek keresése hazai vállalkozások számára.
Szabadság (Kolozsvár)
A Magyar Polgári Párt (MPP) álláspontja szerint az erdélyi magyarságnak „nemzeti válogatottal” kellene megméretkeznie az európai parlamenti választásokon. Ezt Biró Zsolt, az MPP elnöke jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján. Véleménye szerint a „nemzeti válogatottat” megjelenítő jelöltlistát a 2012-es önkormányzati választásokon elért eredmények szerint kellene összeállítani. Akkor a magyar pártok megyei listáira leadott voksok 85 százalékát az RMDSZ szerezte meg, az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) pedig nagyjából egyenlő arányban osztozott a maradék 15 százalékon.
„Követni kell az MPP programjában előírt utat, amelynek értelmében együttműködésre, konszenzusra és egy magyar válogatott felállítására vagyunk ítélve” – jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Biró Zsolt. A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kifejtette: 2014 választási év, és az MPP részvételre buzdít mind a magyarországi parlamenti, mind pedig a hazai európai parlamenti választásokon. Bíró Zsolt reméli, hogy a székelyek nagy menetelését követően áttörés és párbeszéd következik valamennyi erdélyi magyar párt között, és ennek érdekében hivatalos kéréssel keresték meg az RMDSZ-t. „Bár időnként érezzük, hogy ellenszélben kell vitorláznunk” – tette hozzá az elnök.
Biró Zsolt az MPP-n belüli munkával kapcsolatban elmondta: november végén, Kolozsváron indítják újra a megyei szervezetek egyeztető fórumát, ahova mezőgazdasági, szórvány, gazdasági, szociális és oktatási kérdésekkel foglalkozó szakbizottságokat is elvárnak.
Simon Csaba alelnök azt emelte ki, hogy ígéretet kaptak a magyar kormánytól szórványkollégiumok megsegítésére. Inaktelkén egy oktatási-művelődési központot szeretnének beindítani, továbbá meghirdették A harmadik királyfi vagy királylány című vetélkedőt óvodai csoportok számára, amelyre a jelentkezési határidő november 15.
Keizer Róbert Kolozs megyei elnök azt a közbenjárásukat emelte ki, amelynek eredményeként egy nyugati beruházói csoport jelentkezett az észak-erdélyi autópályának a megyénk határa és az országhatár közötti 204 kilométeres be nem fejezett szakasza megépítésére. Ezt 1,1 milliárd euróból 3-4 év alatt meg lehetne valósítani, 50 ezer új munkahelyet, illetve egész Erdély számára fellendülést jelentene. A csoport még kitart szándéka mellett, bár úgy látszik, hogy az országban nincs politikai akarat az együttműködésre.
Ugyanakkor egy svájci befektető Kolozsváron 10 millió euróból 100 ezer egyetemista számára építene bentlakásokat, és szintén az MPP közvetítésével 2014-ben beindult a Tiszta vizet a pohárba! program, amellyel nagycsaládosoknak víztisztító berendezéseket állítanak fel. Az MPP a jövő héten Erdélyi Gazdasági Kört alapít meg, amelynek feladata lesz külföldi partnerek keresése hazai vállalkozások számára.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 13.
Akadályok a továbbmenetelés útjában
A Székelyek Nagy Menetelésén tapasztalt együttműködéssel ellentétben a közeljövőben nem körvonalazódik hasonló összefogás az erdélyi magyar politikai alakulatok között – derült ki a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keddi kolozsvári vitaestjén.
A kincses városi lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendezett fórum meghívottainak – az RMDSZ, az EMNP, az MPP és az SZNT képviselőinek – jobbára azt a kérdést kellett megválaszolniuk: létrejöhetnek-e a „továbbmenetelés” feltételei az október 27-i akció után is. Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, az est házigazdájának a köszöntője után Csinta Samu, az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztője a vitaest moderátoraként hatalmas bravúrnak nevezte, hogy a székely menetelés megszervezésén túlmenően az SZNT-nek sikerült az ügy mellé állítania a romániai magyar politikai-civil szervezeteket.
Izsák Balázs, a nemzeti tanács elnöke leszögezte, az SZNT nem rendezvényszervező, célja nem a sikeres rendezvények szervezése, hanem az autonómia kivívása. Izsák a székelység rendszerváltás utáni legnagyobb megmozdulásának nevezte a menetelést, amelynek szerinte Erdélyben és Budapesten egyaránt sikerült megteremtenie a politikai egységet, ráadásul átlépte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is. Kovács Péter főtitkár azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy kijelentette: kissé túlzottnak tartja az október végi megmozdulás körüli eufóriát. Szerinte nem beszélhetünk az RMDSZ és a két magyar párt összefogásáról, a menetelés közös támogatása alkalmával a három politikai alakulat „nem borult egymás nyakába”. Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke egyetértett azzal, hogy nem indokolt az eufória, ám úgy vélte, a menetelés során megvalósult akcióegység azt bizonyítja: a fontos célok érdekében félre lehet és félre is kell tenni a mindennapi pártpolitikai „hercehurcákat”. A csipkelődésektől, a politikai ellenfél bírálatától sem mentes vitaesten Kovácshoz hasonlóan Biró Zsolt, az MPP elnöke is felrótta az EMNP-nek, hogy megpróbálta kisajátítani a március 10-én Marosvásárhelyen rendezett Székely Szabadság Napját, szimpatizánsai pedig a menetelésen pártzászlókat is lobogtattak. Biró szerint ahhoz, hogy folytatódhasson a menetelés, a politikai alakulatoknak legalább egymás között be kell tartaniuk a játékszabályokat. Izsák Balázs hangsúlyozta: a székely autonómiát nemzeti ügyként kell felfogni, az önrendelkezés ügye a világ minden magyarját érinti. „Most körvonalazódik egy olyan fajta jóvátétel, amely megalapozhatja a román–magyar jószomszédi viszonyt is, és ha ez sikerül, gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is” – fogalmazott az SZNT elnöke.
Szóba került a vitaesten a Krónika keddi számában megjelent írás is, miszerint az RMDSZ titokban, a nyilvánosság kizárásával készíti autonómiatervezetét. Kovács Péter szerint nem segítené a szövetség munkáját, ha a dokumentum kidolgozása nyilvánosan folyna; a főtitkár azzal a hasonlattal élt, miszerint a képzőművész sem kedvelné, ha egy festmény alkotása közben folyamatosan zavarnák az újságírók. Az EMNP és az MPP képviselője is hangsúlyozta, a két alakulat hasznosnak tartaná, ha őket is bevonnák a törvénytervezet kidolgozásába, vagy ha az RMDSZ legalább a dokumentum decemberre tervezett nyilvánosságra hozatala előtt egyeztetne velük a szövegről. A fórumon Kovács Péter közölte, az RMDSZ a november 23-i SZKT-n véglegesíti a jövő évi európai parlamenti választások jelölési szabályzatát. „Azok, akik nem jutottak az RMDSZ-ben tisztséghez, az RMDSZ-szel összefogva akarnak tisztséghez jutni” – jelentette ki a főtitkár. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredeményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billenti a mérleg nyelvét. Az MPP és az EMNP politikusai ennek kapcsán jelezték, hogy nyitottak a tárgyalásra az RMDSZ-szel az EP-választások tekintetében, meg lehet találni az érdemi tárgyalások formáját, és nem szabad kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli képviseletét.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
A Székelyek Nagy Menetelésén tapasztalt együttműködéssel ellentétben a közeljövőben nem körvonalazódik hasonló összefogás az erdélyi magyar politikai alakulatok között – derült ki a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keddi kolozsvári vitaestjén.
A kincses városi lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendezett fórum meghívottainak – az RMDSZ, az EMNP, az MPP és az SZNT képviselőinek – jobbára azt a kérdést kellett megválaszolniuk: létrejöhetnek-e a „továbbmenetelés” feltételei az október 27-i akció után is. Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, az est házigazdájának a köszöntője után Csinta Samu, az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztője a vitaest moderátoraként hatalmas bravúrnak nevezte, hogy a székely menetelés megszervezésén túlmenően az SZNT-nek sikerült az ügy mellé állítania a romániai magyar politikai-civil szervezeteket.
Izsák Balázs, a nemzeti tanács elnöke leszögezte, az SZNT nem rendezvényszervező, célja nem a sikeres rendezvények szervezése, hanem az autonómia kivívása. Izsák a székelység rendszerváltás utáni legnagyobb megmozdulásának nevezte a menetelést, amelynek szerinte Erdélyben és Budapesten egyaránt sikerült megteremtenie a politikai egységet, ráadásul átlépte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is. Kovács Péter főtitkár azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy kijelentette: kissé túlzottnak tartja az október végi megmozdulás körüli eufóriát. Szerinte nem beszélhetünk az RMDSZ és a két magyar párt összefogásáról, a menetelés közös támogatása alkalmával a három politikai alakulat „nem borult egymás nyakába”. Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke egyetértett azzal, hogy nem indokolt az eufória, ám úgy vélte, a menetelés során megvalósult akcióegység azt bizonyítja: a fontos célok érdekében félre lehet és félre is kell tenni a mindennapi pártpolitikai „hercehurcákat”. A csipkelődésektől, a politikai ellenfél bírálatától sem mentes vitaesten Kovácshoz hasonlóan Biró Zsolt, az MPP elnöke is felrótta az EMNP-nek, hogy megpróbálta kisajátítani a március 10-én Marosvásárhelyen rendezett Székely Szabadság Napját, szimpatizánsai pedig a menetelésen pártzászlókat is lobogtattak. Biró szerint ahhoz, hogy folytatódhasson a menetelés, a politikai alakulatoknak legalább egymás között be kell tartaniuk a játékszabályokat. Izsák Balázs hangsúlyozta: a székely autonómiát nemzeti ügyként kell felfogni, az önrendelkezés ügye a világ minden magyarját érinti. „Most körvonalazódik egy olyan fajta jóvátétel, amely megalapozhatja a román–magyar jószomszédi viszonyt is, és ha ez sikerül, gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is” – fogalmazott az SZNT elnöke.
Szóba került a vitaesten a Krónika keddi számában megjelent írás is, miszerint az RMDSZ titokban, a nyilvánosság kizárásával készíti autonómiatervezetét. Kovács Péter szerint nem segítené a szövetség munkáját, ha a dokumentum kidolgozása nyilvánosan folyna; a főtitkár azzal a hasonlattal élt, miszerint a képzőművész sem kedvelné, ha egy festmény alkotása közben folyamatosan zavarnák az újságírók. Az EMNP és az MPP képviselője is hangsúlyozta, a két alakulat hasznosnak tartaná, ha őket is bevonnák a törvénytervezet kidolgozásába, vagy ha az RMDSZ legalább a dokumentum decemberre tervezett nyilvánosságra hozatala előtt egyeztetne velük a szövegről. A fórumon Kovács Péter közölte, az RMDSZ a november 23-i SZKT-n véglegesíti a jövő évi európai parlamenti választások jelölési szabályzatát. „Azok, akik nem jutottak az RMDSZ-ben tisztséghez, az RMDSZ-szel összefogva akarnak tisztséghez jutni” – jelentette ki a főtitkár. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredeményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billenti a mérleg nyelvét. Az MPP és az EMNP politikusai ennek kapcsán jelezték, hogy nyitottak a tárgyalásra az RMDSZ-szel az EP-választások tekintetében, meg lehet találni az érdemi tárgyalások formáját, és nem szabad kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli képviseletét.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)