Szolidarizálnak az ifjúsági szervezetek a székely zászlóval
Szolidaritási nyilatkozatban állt ki a székelyek mellett több Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezet a székelyzászló-üggyel kapcsolatban.
„Ma már nem azokat az időket éljük, hogy egy nemzetet, egy csoportot vagy egy személyt az identitása, nemzetisége, gondolkodása miatt meg lehessen hurcolni” – olvasható a dokumentumban, amelyet az egyik csatlakozó, a Fidelitas, a Fidesz ifjúsági társszervezete juttatott el az MTI-hez.
A nyilatkozatban hangsúlyozzák, hogy ma már az államokat olyan nemzetközi szerződések kötik, amelyek békés együttélést írnak elő. Hozzáteszik, ilyen szerződéseknek Románia is részese. Idéznek például az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából, amely szerint olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen közösségekhez tartozóktól nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együtt saját kultúrájuk legyen, saját vallásukat gyakorolják, és saját nyelvüket használják. Az ifjúsági szervezetek arra kérik Európa népeit, hogy fejezzék ki szolidaritásukat „a román kormány magyarellenes politikájának áldozataival, hogy ne lehessen némán és titokban a 21. században embereket megkülönböztetni származásuk miatt”.
A román társadalmat pedig arra kérik, hogy ítélje el és számolja fel az ilyen kirekesztő cselekményeket, különösen azokat, amelyek állami indíttatásúak.
Szabadság (Kolozsvár),

A Gozsdu-vagyon visszaszerzését sürgeti a román ortodox egyház
Intézkedéseket sürget a Gozsdu-vagyon visszaszerzése érdekében a román ortodox egyház kolozsvári érsekségének a zsinata.
A keddi ülésről kiadott közlemény szerint a zsinat tagjai kinyilvánították abbéli elvárásukat, hogy a nagyszebeni székhelyű erdélyi és a temesvári székhelyű bánsági érsekséggel közösen a kolozsvári érsekség tegyen nyilvános lépéseket a Gozsdu-örökség megszerzése és kezelése végett.
A zsinat szerint az örökségnek kizárólag a jól tanuló, de szerény anyagi körülmények között élő fiatalok képzését kellene szolgálnia.
A Mediafax hírügynökség emlékeztetett arra, hogy decemberben Victor Ponta miniszterelnök bejelentette, elemzi a budapesti Gozsdu-vagyon helyzetét, és kérni fogja, hogy vagy a parlament hozzon létre egy vizsgálóbizottságot ebben az ügyben, vagy a kormány ellenőrző testülete és más állami intézmények.
Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) a 19. század második felében sikeres ügyvéd volt Budapesten, és alapítványt hozott létre „a tanulni vágyó magyarországi és erdélyi ortodox román fiatalok" támogatására. Az alapítvány vagyonát 1952-ben a magyar állam kisajátította. A két ország 1953-ban egyezményt írt alá, amelyben kölcsönösen lemondtak mindennemű vagyoni követelésről egymással szemben, de a kilencvenes évek második felében létrehozott nagyszebeni Emanuil Gojdu ortodox alapítvány jogutódként lépett fel, és ezen a címen szerette volna visszakapni a vagyont.
A Gozsdu-vagyonról szóló román-magyar vitát ideiglenesen lezárta a két ország külügyminisztere által kötött 2005-ös megállapodás, mely egy új Gozsdu Közalapítvány létrehozását rögzítette. Ebben a felek vállalták, évente 200 ezer eurós állami költségvetési támogatást juttatnak az alapítványnak, amely ösztöndíjakkal, csereprogramokkal, a Gozsdu Manó Emlékmúzeum és Stratégiai Partnerségi Intézet létrehozásával szolgálta volna a magyar-román közeledést.
A megállapodást ratifikáló bukaresti kormányrendeletet azonban 2008-ban a román szenátus érvénytelenítette, és ezzel Románia egyoldalúan felmondta a 2005 és 2008 között hatályos magyar-román Gozsdu-egyezményt.
MTI
Erdély.ma,

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

„Az életképes szórvány önmaga létét is értékként éli meg”
Vitát váltott ki Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) elhangzott felvetése. Egyes értelmezések szerint a volt MPP-s politikus a szülőföldön való boldogulást hirdető, de sok esetben eredménytelennek bizonyuló stratégia alternatívájának a szórványban élő magyar közösségek áttelepítését tartja. A zárt ajtók mögött elhangzott kijelentés, amely a fórumon szintén jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es képviselő tolmácsolásában került a nyilvánosságra, számos reakciót váltott ki az elmúlt napokban. Az ügy kapcsán kirobbant politikai adok-kapokon túl lapunk mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan vélekednek a szakemberek a kérdésről. Balázs-Bécsi Attilát, a Téka Alapítvány elnökét, Páll Zoltán magyarkályáni lelkészt és Bodó Barna politológust arról kérdeztük, milyen szórványstratégiát tartanak életképesnek, milyen szempontokat ajánlanának a „nemzetstratégák” figyelmébe. [Szóljon hozzá!]
Balázs-Bécsi: a meglévő intézmények működését kellene támogatni
– Érdekes, hogy a stratégiagyártók nem veszik figyelembe a különböző szórványterületeken felhalmozott több évtizedes tudást, tapasztalatot és munkát, nem kérik ki azok véleményét, akik hosszú idő óta foglalkoznak a szórvány kérdésével. A szamosújvári Téka Alapítvány húszéves sikertörténete alapján elmondhatom: nekünk nagy tapasztalatunk van abban, mit lehet, mit érdemes tenni a szórvány megmentése érdekében. A kitelepítésre vonatkozó felvetés nem tartozik ezek közé, ezt nem is lehet komolyan venni. A Téka Alapítvány és a Válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány nem csak a magyarul való tanulás lehetőségét teremti meg, hanem katalizátorként működik a közösségben – magyarázta Balázs-Bécsi.
– A mezőségi gyermekeknek mindenekelőtt meg kell ismerniük Mezőség értékét, hogy büszkék lehessenek hovatartozásukra, ennek a vidéknek az értékeire. A mi feladatunk ezek megőrzése. Az az életképes szórvány, amely értéket teremt, amely önmaga létét is értékként éli meg – vélekedett.
Balázs-Bécsi Attila szerint a meglévő és jól működő intézmények megerősítéséhez és zavartalan működéséhez kellene további forrásokat biztosítani. Egy minőségre alapozó és minőségi oktatást, kultúrát közvetítő szórványintézmény az egész térség rehabilitációját meghatározhatja.
– Olyan vonzó kereteket kell biztosítsunk, hogy a tétovázókat is meggyőzzük, érdemes magyarnak lenni. Elsősorban a vegyesházasságokból származó gyerekek példáját említeném, a válaszúti és szamosújvári intézmények tanulóinak több mint 20 százaléka ilyen családokból származik. Esetükben a román szülőt a minőség motiválta, annak reménye, hogy a magyar intézményben többet és jobbat kap a gyereke – vélekedett.
– Ha már nagy ívű stratégiákban gondolkozunk, akkor azt kellene rendszerszinten támogatni, hogy a magyar fiataloknak gazdasági jövőt teremtsünk a szórványban. Miért nem vásároljuk fel egy-egy mezőségi faluból a parlagon heverő földeket, néptelen házakat és biztosítunk indulási lehetőséget fiataljainknak?
Páll Zoltán: van élni akarás a szórványban
Páll Zoltán, a 200 lelket számláló Magyarkályáni Missziós Egyházközség református lelkipásztora szerint sem ő, sem a környéken szolgáló lelkipásztorok nem hagynák el soha szülőföldjüket.
– Huszonhárom éve szolgálok a szórványban. Talán ezért sem osztom azt az elképzelést, miszerint a szórványban élőket identitásuk megőrzése érdekében tömbmagyar vidékre kellene költöztetni. Hat szórványtelepülés – Magyarkályán, Oláhgyéres, Mezőszava, Kötelend, Apahida és Nemeszsuk – lelkipásztoraként úgy vélem: az itt élők felmérték élethelyzetüket, az abból fakadó lehetőségeket, és nem mennének el innen. Tapasztalataim szerint az elmúlt pár évben a lélekszám nem apadt, hanem valamennyivel nőtt. Többen költöztek haza Kolozsvárról, mivel megszűnt az ottani munkahelyük, vagy akik innen származtak el, gyakrabban járnak haza. A tömbmagyar településekre való „áttelepítés” nem több elméletnél, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét. Az itt élő magyarok ragaszkodnak szülőföldjükhöz, van bennük élni akarás – nyilatkozta a lelkész, aki Romángyéresen és Magyarkályánban élő, alig néhány lelket számláló magyar közösség számára templomot építtetett.
Bodó: Nem az egyénnel, a körülményekkel kell foglalkozni
Bodó Barna szerint mindenekelőtt a „szórvány” fogalmat kellene tisztázni: olyan helyi közösségről van szó, amely nem tudja a nemzeti identitás alapvető elemeit képező tartalmakat előállítani; azok az egyházi, oktatási, kulturális intézmények pedig, amelyek az identitás tartalmait továbbítják, számukra nem biztosítottak.
– Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy meg tudja őrizni azt a kultúrát, amelyben született. Ha valakinek fel kell adni ezt a nem természetesen állapotot, akkor elsősorban azokkal a körülményekkel kell foglalkozni, amelyek ezt ellehetetlenítik, és nem az egyénnel. Ha például az egyén nem ragaszkodik a kultúrájához, akkor azokat a külső hatásokat kell mindenekelőtt szemügyre venni, amelyek befolyására az illető anyanyelvét, a magyar nyelvet, kultúrát kevésbé tartja értékesnek – vélekedett.
Bodó szerint az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, nem voltak sikeresek azok a kísérletek, amelyek során bármilyen helyi közösséget megpróbáltak átköltöztetni új etnikai környezetbe. Ez legfennebb azokban az esetekben fogadható el, ha az egyének maguk döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket.
N.-H. D. – Sz. K
Szabadság (Kolozsvár),

Erdélyi Magyar Írók Ligája: László Noémi az új elnök
Új elnök az Erdélyi Magyar Írók Ligája élén: László Noémi költő váltja Orbán János Dénest. A József Attila-díjas költő, irodalomtörténész 2002-es alapítása óta tagja a Ligának. Az idén tízéves testület mára mintegy százötven tagot számlál, és jelenleg az egyetlen magyar írószervezet Romániában. Az elnökváltás alkalmából beszélgettünk Király Zoltán költővel, a Liga ügyvezető elnökével. „Tíz évvel ezelőtt néhány erdélyi írónak elege lett abból, hogy a Romániai Írók Szövetségében magyarként, némely magyar írói körökben pedig románként emlegetnek minket. Ezért éreztük egyre égetőbb szükségét annak, hogy létrehozzunk egy saját írói szervezetet, amely Romániában és a nagyvilágban képviselni tudja az erdélyi magyar írók érdekeit, képes összefogni és népszerűsíteni a kortárs erdélyi magyar irodalmat” – mondta lapunknak a 2002-ben életre hívott Erdélyi Magyar Írók Ligája, az E-MIL ügyvezető elnöke, Király Zoltán költő. A szervezet hétfőn László Noémi József Attila-díjas költőt, műfordítót választotta meg elnökének.
A hétfőn megválasztott elnök, László Noémi József Attila-díjas költő, műfordító kezdettől aktív irodalomszervező szerepet vállalt az Erdélyi Magyar Írók Ligája életében, egy éve pedig a szervezet irodavezetői feladatait is ellátta – tudjuk meg az E-MIL ügyvezető elnökétől, Király Zoltántól. Az elnöki poszton a leköszönő Orbán János Dénest váltó László Noémit a liga öttagú választmánya – az elnök mellett Fekete Vince József Attila-díjas költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese; Gáll Attila költő, az Erdélyi Híradó könyvkiadó szerkesztője; Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese és Király Zoltán költő – választotta a szervezet soraiból.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, amely jelenleg az egyetlen magyar írószervezet Romániában, 2002-ben alakult. „Tíz évvel ezelőtt néhány erdélyi írónak elege lett abból, hogy a Román Írószövetségben magyarként, magyar írói körökben pedig románként emlegetnek minket. Ezért éreztük egyre égetőbb szükségét annak, hogy létrehozzunk egy saját írói szervezetet, amely Romániában és a nagyvilágban képviselni tudja az erdélyi magyar írók érdekeit, képes összefogni és népszerűsíteni a kortárs erdélyi magyar irodalmat” – emlékszik vissza Király Zoltán, hozzátéve: „Tudatosítani próbáltuk nemcsak Romániában, hanem a határainkon túl is, hogy Erdélyben létezik egy olyan, nyolcvan-kilencven erdélyi magyar írót számláló közösség, amelynek tagjai együvé tartoznak, akik bizonyos dolgokban nagyon hasonlóan gondolkodnak.”
A liga minden évben díjazza a jelentős irodalmi teljesítményeket, közönségtalálkozókat, könyvbemutatókat, irodalmi táborokat és számos egyéb irodalmi eseményt szerveznek. Tevékenységükkel mostanra sikerült közösséggé kovácsolniuk mindazokat, akik erdélyi magyar írónak érzik magukat, lakóhelytől és életkortól függetlenül. „A liga alapszabálya szerint bárki tagja lehet az E-MIL-nek, aki erdélyi magyar írónak érzi magát, tehát ez nem születési kérdés, sokkal inkább gondolkodásbeli. Az immár 156 tagot számláló liga soraiban szép számmal találhatók Magyarországon és a világ számos más országában élő írók, költők is. A szerte a világban szétszóródott magyar írók tehát ugyanúgy teljes jogú tagságot élveznek, mint az itt, Erdélyben élők – a Hawaii-szigeteken élő Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvészprofesszor csak egy példa a sok közül. Ez egy jelképes hovatartozási gesztus, bárki kérheti felvételét a ligába, aki kedveli az erdélyi magyar irodalmi szövegeket, aki közel érzi magához azt az irodalmi közeget, ami jelenleg Erdélyben található” – tudjuk meg ügyvezető elnöktől. Miként Király Zoltán elárulta, a 22 alapító taggal indult, immár 156 főt számláló liga fenntartásához szükséges pénzeket pályázati úton igyekeznek előteremteni. „Kezdetben be tudtuk vonni a magánmecenatúrát is, de ezek a támogatások sajnos az utóbbi években elmaradtak, így jelenleg kizárólagosan pályázati forrásokból élünk, amely – ismervén az elmúlt időszak pályázati lehetőségeit, s ezt a helyzetet tovább nehezíti a gazdasági válság – nem egyszerű feladat. Innen nézve már önmagában az is nagy sikernek mondható, hogy az idén meg tudtuk ünnepelni a fennállásunk tizedik évfordulóját.”
László Noémi 1973-ban született Kolozsváron. A Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett. Eddig öt verseskötete jelent meg (Nonó – 1995, Az ébredés előterében – 1996, Esés után – 2000, Százegy – 2004, Papírhajó – 2009), és számos költeményét közölték antológiákban, valamint erdélyi és határon túli magyar folyóiratokban (Alföld, Bárka, Cimbora, Echinox, Életünk, Helikon, Hitel, Jelenkor, Kortárs, Látó, Magyar Napló, Parnasszus, Pannonhalmi Szemle, Székelyföld). A költő 2010-ben vehette át a József Attila-díjat, emellett számos rangos elismerést kapott (Román Írószövetség Debüt-díja, Látó-nívódíj, Sziveri János-díj, Petőfi Sándor irodalmi díj, Irodalmi Jelen költészeti díj). Létrejötte óta tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. „Ami továbbra is kétségtelen: László Noémi az erdélyi poéták ama sorába sorolható, akik Dsida Jenő óta az út musica poesist össze tudják kapcsolni a mesterségnek szinte kifogástalan tudásával; akik pontosan tudják, mivel lehet kezdeni, zárni a szöveget, hogy versként hasson; ugyancsak tisztában vannak azzal, hogy mindez mégsem elég a vershez, ez csupán előfeltétele annak, hogy a vers külső alakja (mondjuk így) »vonzó« legyen” – írta róla Fried István irodalomtörténész Mai líránk százegy verse László Noémi negyedik verseskötetéről (A Százegy című kötetről) az Új Forrás folyóiratban 2004-ben.László Noémi 1973-ban született Kolozsváron. A Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett. Eddig öt verseskötete jelent meg (Nonó – 1995, Az ébredés előterében – 1996, Esés után – 2000, Százegy – 2004, Papírhajó – 2009), és számos költeményét közölték antológiákban, valamint erdélyi és határon túli magyar folyóiratokban (Alföld, Bárka, Cimbora, Echinox, Életünk, Helikon, Hitel, Jelenkor, Kortárs, Látó, Magyar Napló, Parnasszus, Pannonhalmi Szemle, Székelyföld). A költő 2010-ben vehette át a József Attila-díjat, emellett számos rangos elismerést kapott (Román Írószövetség Debüt-díja, Látó-nívódíj, Sziveri János-díj, Petőfi Sándor irodalmi díj, Irodalmi Jelen költészeti díj). Létrejötte óta tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. „Ami továbbra is kétségtelen: László Noémi az erdélyi poéták ama sorába sorolható, akik Dsida Jenő óta az út musica poesist össze tudják kapcsolni a mesterségnek szinte kifogástalan tudásával; akik pontosan tudják, mivel lehet kezdeni, zárni a szöveget, hogy versként hasson; ugyancsak tisztában vannak azzal, hogy mindez mégsem elég a vershez, ez csupán előfeltétele annak, hogy a vers külső alakja (mondjuk így) »vonzó« legyen” – írta róla Fried István irodalomtörténész Mai líránk százegy verse László Noémi negyedik verseskötetéről (A Százegy című kötetről) az Új Forrás folyóiratban 2004-ben. (Magyar Hírlap)
Búcsú Hornyik Miklós délvidéki írótól
Hornyik Miklós író, irodalomtörténész, szerkesztő hamvasztás utáni búcsúztatóját február 27-én 11 órakor tartják Budapesten, a Batthyány téri Szent Anna-templomban. Az író hosszú, súlyos betegség után, 68 éves korában, február 12-én érte a halál. Hornyik Miklós Újvidéken született 1944. január 12-én, 1991-ben családjával áttelepült Magyarországra, a Magyar Televízióban dolgozott, majd a Tv2 Színkép című kulturális magazinjának szerkesztője volt. Főbb művei: Szabálytalan napló, A Délbácska története 1920–1929, Titokfejtők, Angol pázsit, Határsértés, Fénykörben, Meghasonulások története, Scott kapitány utolsó feljegyzése, A széttagolt ország.
Zsigmond Nóra
MTI
Erdély.ma,

Megszületett Szellemfi
Kárpát-medencei művészeti hálózat alakult
Kárpát-medencére kiterjedő művészeti hálózat alakult Szellemfi elnevezéssel, hogy szakmai és művészi alapon egybegyűjtse a budapesti, vidéki és határon túli területek alkotóit, színházait, produkciós műhelyeit és befogadóhelyeit – jelentették be múlt pénteken egy budapesti sajtótájékoztatón.
A független színházcsinálók kezdeményezésére létrejött hálózat egyik legfontosabb célja, hogy mintaprojekteken keresztül olyan alternatívákat mutasson, amelyeknek segítségével színvonalas produkciók hozhatók létre nemcsak a fővárosban, hanem vidéki városokban és a határon túli településeken is – hangzott el a tájékoztatón.
Várszegi Tibor, a jászberényi Malom Film- Színház művészeti vezetője elmondta, hogy nemrégiben készült egy felmérés, amely arról számolt be, hogy a vidéki emberek szabadidejük 90 százalékát otthon töltik el, a falunapokon vagy a nyári fesztiválokon kívül vidéken nincsenek közösségteremtő műhelyek és rendezvények.
"Azt szeretnénk, hogy minőség és értékrend alapján a vidéki helyszínekre is eljussanak azok a színvonalas előadások, amelyek a fővárosban evidenciának számítanak. De ezt a vidéknek magának kell megoldania, helyben kell megszületnie az igénynek, mert így lesz csak közösségteremtő ereje" – hangsúlyozta.
Egy március végére elkészülő mintaprojekt-tervben olyan példákat foglalnak össze, amelyek segítik az adott helyszíneket abban, hogy a minőséget próbálják érvényesíteni. Összeállítanak egy reprezentatív listát is, ebben összehasonlítják a vidéki városok azon közintézményeit, ahol színházi előadásokat tartanak vagy amelyek színházként határozzák meg magukat, valamint összehasonlítják a vidéki helyszínek utolsó félévi műsorpolitikáját is.
"A hálózat közvetítő alrendszer, kvázi produkciós iroda, amelyben egymást segíthetik a partnerek például egy közös produkció létrehozásában, de akár a drámapedagógiai oktatásban vagy a kulturális képzésben is megoszthatják tapasztalataikat" – hangoztatta a művészeti vezető. Létrehoznak egy adattárat, amelynek informális adatai nyilvánosak, így értesülhetnek a művészeti műhelyek egymás produkcióiról.
Nagy József koreográfus, táncművész és rendező, aki a projektben a Délvidéket, Szabadkát és Szegedet képviseli, Franciaországban 25 évvel ezelőtt alapította meg a Jel Színházat, és mintegy 30 darabot készített.
A táncművész egyik célja a projekttel az, hogy magyar szereposztással felújítson egyes darabokat.
Eddig mintegy 18 alkotóműhely csatlakozott a projekthez, köztük például a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a gyöngyöstarjáni Fészer Színház, a Mediawave és a balmazújvárosi Művelődési Központ is.
A projekt mindenki számára nyitott, aki megfelel a minőségi elvárásoknak. Az érdeklődők márciustól csatlakozhatnak a kezdeményezéshez a Szellemfi Facebook-oldalán.
Népújság (Marosvásárhely),

Lámpásos többezres földi üzenet Mátyás királynak
Közel 600 lámpás emelkedett az ég felé Kolozsvár főteréről tegnap este, az Amaryllis Társaság Mátyás király tiszteletére szervezett háromnapos ünnepségének nyitómozzanataként. Bár eredetileg a 7 órai harangszókor kellett volna minden lámpásnak felröppennie, pár százan kicsit elügyetlenkedtük a dolgot, a lángra lobbantás pillanatát jelző trombitaszó sem hallatszott a hatalmas tömegben, s így a jókora világító gömbtömeg két részletben hagyta el a mindenféle nemzetiségű kolozsváriak kezeit. A lámpás „üzembe helyezéséhez” két kézpárra volt szükség, de a téren több ezren gyűltek össze, így legtöbbjüknek sajnos nem jutott. Hogy egykori királyunk az égi magasságokból hogyan látta méltatlan, bár igyekvő utódai hódolatának e csekélyke jelét, titok maradt, de nekünk, földieknek kétségtelenül páratlan látványban és hangulatban volt részünk. (ke)
Tegnap kora délután közel száz kolozsvári rótta le kegyeletét Mátyás király szülőházánál és a főtéri szoborcsoportnál az RMDSZ tisztelgő rendezvényén, ahol Máté András bejelentette a Mátyás-emlékév kezdetét, nem részletezve annak tartalmát. Oláh Emese, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke köszöntötte az RMDSZ ünnepségén megjelenteket, majd emlékeztetett arra, hogy idén ünnepeljük Mátyás király születésének 570., trónra lépésének 550. évfordulóját. Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke szerint Mátyás király Magyarország fénykorának szimbóluma, aki halála után vált ennyire népszerűvé. Máté elmondta: ezzel a rendezvénnyel kezdődik a Mátyás-év, amelyről már a tavalyi Mátyás-napokon is szóltak, majd arra buzdított: találjunk mi is vissza Mátyás igazságos útjára. Szavalt Jenei Brigitta, Váradi Enikő és Tráj Róbert. A szülőháznál, illetve a lovasszobornál koszorúzott Máté András Levente parlamenti képviselő, László Attila szenátor, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a KIFOR, a Kolozsvári Városi Tanács RMDSZ-es tagjai, a KMDSZ, koszorút küldött Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő.
Az esemény kapcsán meghirdetett rajzversenyre közel 450 gyerek küldte be munkáját. A díjazottak osztályonként a következők: I. osztály: 1. Essig-Kacsó József (Református Kollégium); 2. Orbán Sarolt (S. Toduţă Zenelíceum) és Varga Csaba (O. Goga Általános Iskola); 3. Dode Márk (Báthory-líceum) és Sipos Tímea (Brassai-líceum). II. osztály: 1. Kötő Nóra (János Zsigmond Líceum) és Széll Barbara (S. Toduţă Zenelíceum); 2. Pető Ágnes (Báthory-líceum); 3. Bódi Dóra (Ref. Koll.) és Halász Hunor (N. Titulescu Általános Iskola). III. osztály: 1. Kovács Petra (Báthory-líceum); 2. Domokos Anna (János Zsigmond Líceum) és Tóth Krisztina (Ref. Koll.); 3. Magyari Mária (Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája), Szántai Kristóf (Báthory-líceum), Cotae Daniel (Brassai-líceum). IV. osztály: 1. Cserminski Sonia (Titulescu-iskola) és Bálint Orsolya (Báthory-líceum); 2. Ecsedy-Baumann Hanna (Brassai-líceum); 3. Szeghő Eszter és Máté Apor (Báthory-líceum). (A díjazottak teljes névsorát honlapunkon – szabadsag.ro – olvashatják.)
A Mátyás király születésének 570. évfordulója alkalmából az Amaryllis Társaság által szervezett rendezvények ma a szülőházban folytatódnak: 11 órától óriás meséskönyvet készítenek a gyerekek, délután pszichológus, néprajzkutató és történész boncolgatja a Mátyás-meséket, a napot a Carmina Danubiana régizene-együttes előadása zárja. Holnap 11 órától a Kálvária-templomban misével és zenével tisztelegnek.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár),

Kérdezett: Sipos Zoltán
A SZABADSÁG TERHE
Etnikai dimenziót kaptak Marosvásárhelyen az átmenet problémái
A fekete március eseményeinek történeti feltárására törekszik László Márton és Novák Csaba Zoltán könyve, A szabadság terhe.
Az utóbbi években viszonylag sok anyagot – filmet, visszaemlékezést, könyvet, meg persze egy színházi előadást – láthattunk a márciusi eseményekről. Miben más könyvetek, A szabadság terhe?
László Márton: – Könyvünk különféle forrásanyagok (levéltári iratok, interjúk, videofelvételek) alapján az események történeti feltárására törekedett: azaz az események tényszerű leírására, az ok- okozati összefüggések feltárására. Lábjegyzetelt – azaz visszakereshető – munka, amely a két fél szempontjainak megértésére összpontosít.
Novák Csaba Zoltán: – A legnagyobb eltérést a fent említett tényeken túl abban látom, hogy ez a munka egy szélesebb történeti kontextusba helyezi bele az eseményeket. Ebben helyet kap a város sajátos történetének, váltakozó szerepköreinek alakulása, Románia és Magyarország 1989 előtti és utáni viszonyának alakulása, a rendszerváltás sajátosságainak leírása.
Fontosnak tartom, hogy sok helyi jellegű forrásanyag (pl. a Nemzeti Megmentési Front iratanyaga) elemzésével sikerült kibontanunk a konfliktus kialakulását, kiterjedését és az azt mozgató események folyamatát.
Ha tömören szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, ez egy kimondottan elemző munka, és talán nem túlzás azt gondolni, remélni, hogy egy megfelelő alap egy magyar-román szakmai párbeszéd elkezdéséhez.
Az előszóban szó van arról, hogy nem sikerült szakmai együttműködést kialakítani a román történészekkel. Mi volt ennek az oka?
N.CS.Z.: – A könyv megírása ötletének megfogalmazásakor nyilvánvaló volt, hogy egy közös, román és magyar történészeket bekapcsoló munka hozná meg leginkább a kívánt eredményt, azt, hogy egy kimondottan szakmai mederben történő vita során szülessen meg a kézirat.
Megkerestünk egy bukaresti intézetet az ötlettel, amely az akkori viszonyok között ún. erkölcsi támogatást ígért, semmi mást. Ennek hiányában az általunk megkeresett román történész barátaink nem vállalták a munkát.
Így fordultunk a Bernády György Alapítványhoz (amelynek dokumentumtárába már összegyűjtöttek egy jelentős mennyiségű, nagy fontossággal bíró forrásanyagot), hogy támogassák kutatásainkat. Utólag, a kézirat elkészülése után belegondolva, talán nem is rossz megoldás a részünkről már kialakított és valamennyire letisztított narratíva megvitatása a román szakmával.
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a könyv román fordításának problémája. Milyen stádiumban áll ez a projekt, és főként: ki finanszírozza?
N.Cs.Z.: – Menet közben kiderült, hogy kettesben dolgozva sokkal könnyebb adminisztrálni a kutatást. Eldőlt az is, hogy megírjuk a könyvet és a kézirat román nyelvre történő fordításával nyitunk a román szakma, illetve közvélemény felé. Jelen pillanatban ezen a téren a tanácskozás, a tervezgetés stádiumában vagyunk, keressük és fontolgatjuk a lehetőségeket.
Magán jellegű pályázat során valószínű, hogy viszonylag hamar lehetne fordítót találni, de mi intézményes keretben (egy szakmai intézet programjának részeként) szeretnénk ezt megvalósítani.
Szintén a bevezetőben említitek, hogy az eseményeknek továbbra is vannak homályos pontjai. Melyek lennének ezek?
L.M.: – A jelenleg rendelkezésre álló forrásanyag nem biztosítja a rendőrség, a hadsereg, a Hazafias Gárdák és – ha még/már működött – a belföldi titkosszolgálat tevékenységének pontos ismeretét a kutatott időszakban.
N.CS.Z.: – Ezek az iratok a jelenleg érvényben levő levéltári szabályozások értelmében titkosítottak. Ezek hiányában bizonyos részletkérdésekre nem kaphatunk választ. Például nem tudni, milyen típusú és mekkora mennyiségű iratanyagot állíthatott elő a titkosszolgálat, kik voltak a szolgálat aktív emberei, milyen utasítást kaptak a város bejáratait lezáró vagy az azt elmulasztó kisebb katonai egységek.
Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy egy ilyen történelmi helyzetben, egy ilyen ütemben pörgő eseménysorozatról mennyi írott forrás készülhetett, maradt fenn. Azt viszont egyértelműen fel tudjuk vázolni a rendelkezésünkre álló anyagból, hogy a konfliktus hogyan jelentkezett a városi és a megyei vezetői szervekben.
Hozhatnak-e 180 fokos fordulatot az események értelmezésében a jelenleg hiányzó, titkosított dokumentumok? L.M.: – Véleményem szerint azt a következtetést, hogy mesterségesen gerjesztették tovább a helyi szinten már meglévő feszültségeket, nem hiszem, hogy módosítaná bármilyen a jövőben előkerülő irat. Természetesen óriási meglepetések fognak még érni minket az események megszervezésére, lebonyolítására, a résztvevő személyekre vonatkozóan, de nem hiszem, hogy ez alapjaiban módosítaná a végkövetkeztetésünket.
Mit gondoltok, mennyire sikerült feltárni az események mozgatórugóit?
L.M.: – Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórugója: kellett egy olyan eseményt találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van egy, az országot felügyelő titkosszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzeti kisebbségek lakta területeken a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával is.
Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán a megváltozott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.
Az, hogy erre az Erdély elvesztésétől való lappangó félelmet használták fel, egy kézenfekvő megoldás volt, akárcsak egy (ebben az esetben nemzetiségi alapon szerveződött) csoport felhasználása egy másik ellen – az 1989. decemberi fordulatot követő többrendbeli bányászjárásnak is ugyanez volt a forgatókönyve.
Én ezeket tekintem az események fő mozgatórugójának, természetesen rengeteg technikai részletkérdést nem látunk még tisztán.
N.CS.Z.: – Én személy szerint azt emelném ki, hogy sikerült egy folyamatban leírni az eseményeket, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztva. Ebben az ún. mozgatórugókat a maguk folyamatában mutatjuk be, amit a könyvben úgy fogalmaztunk meg, hogy az átmenet etnicizálódása. Vagyis a Marosvásárhelyen a fennálló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kapott. Így, 20 év távlatából és a dokumentumok (részleges) ismeretében meg lehet-e nevezni az események felelőseit?
L.M.: – A végrehajtók és a nyilvános vezetők személye már az események időpontjában is, vagy kevéssel utána ismert volt, de a nyomozati és az igazságszolgáltatási szervek szándékosan senkit sem vontak közülük felelősségre, és nem büntettek meg.
A szervezők és a tervezők személye természetesen nem ismert, bár feltételezések vannak, és az intézményi struktúrák ismeretében ki lehetne sakkozni a személyüket. De nem látom sok értelmét a személyes felelősök megtalálásának, hiszen nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.
Milyen más végkifejlete lehetett volna az eseményeknek magyar szempontból? Mennyire voltak a helyzet magaslatán a magyar elitek?
L.M.: – Nem hiszem, hogy ennek az eseménynek lenne magyar vagy román szempontú végkifejlete – a kettő összefonódik. Sokan sokfélét mondanak, hogy mi történhetett volna, polgárháborútól etnikai tisztogatásig.
De ha “magyar szempontú” végkifejletről esett szó – azaz a magyarság szempontjából szerencsés végkifejletről, akkor is elég széles skálán mozoghatunk: rendkívül szerencsés lett volna a román intézmények – különösen a hatalmi szervezetek – vezetőinek cseréje 1990 januárjában, márciusában. De ez csak egy országos szintű vezetőségcsere esetében történhetett volna meg.
Még ennél is nagyobb léptékű tisztulás lehetett volna, ha a kommunista párttagsággal rendelkezőknek megtiltották volna a köztisztviselői, közalkalmazotti tisztségek betöltését, netán a közszereplést is. Egészen biztos, hogy az új vezetők tapasztalatlanságából adódó hibák kevesebb kárt okoztak volna, mint a helyükön hagyottak tudatos és begyakorlott szervezőmunkája, amely a márciusi események “profi” megszervezésében mutatkozott meg. De az országos események ismeretében – no és tudva, hogy ma sem működik a lusztráció – ez is utópia.
A valóság talajára visszatérve: szerencsésebb lett volna, ha Maros megye és Marosvásárhely nem katonai vezetőket választ döntéshozóknak az átmeneti időre, hiszen kevesebb rugalmasságot tanúsítottak komplex társadalmi problémák kezelésében – és az események későbbi alakulásában nagy súllyal bírt tevékenységük.
De az események végződhettek volna úgy is, hogy mondjuk 19-én este az ostromlott RMDSZ székházhoz nagyobb erőkkel vonul ki a pár száz méterre lévő rendőrség, vagy a jelentős erőkkel rendelkező katonaság – több óra állt a rendelkezésükre, hogy ezt megtegyék.
És 1990. március 20-án pedig végződhettek volna úgy is az események, hogy a város bejáratánál lévő két páncélozott jármű nem engedi be a városba a görgényvölgyieket szállító konvojt, a főtéren pedig a szóváltásokon kívül nem történik más összecsapás, mert a két felet elválasztó rendőrök sorfalát könnyedén meg lehetett volna erősíteni más egységekkel. Az este/éjszaka folyamán, amikor gyérül a tömeg, lassan el lehetett volna távolítani egymástól a két felet.
A magyar elitek – mint mindig – a tényleges lehetőségek és az általuk képviseltek elvárásai között kellett lavírozzanak. Azt, amit tettek – egészen 1990. március 19-e estéig –, az adott körülmények között ma sem nagyon lehetne másképpen tenni, utána – másnap – pedig elmosta őket a tömeg elemi erejű felháborodása, már csak követték az eseményeket, próbálták kordában tartani az indulatokat. De hát akkor már ők nem rendelkeztek eszközökkel a helyzet kezelésére.
(Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
László Márton
köztisztviselő, levéltáros a Román Nemzeti Levéltárak Maros Megyei Hivatalában. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte, jelenleg doktorandusz a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Kutatási területe a 20. századi Erdély had- és társadalomtörténete, doktori disszertációjának témája a székelyföldi kollektivizálás.)
Transindex.ro,

Mikor született Mátyás király?
1443. február 23-án, vágjuk rá. A szülőházán elhelyezett emléktábla szerint viszont március 27-én.
A történetírók véleménye sokáig eltérő volt. Nem csupán Mátyás király születése napját, hónapját, hanem évét illetően is. Jeles történettudósaink, mint Katona István, Pray György, Horváth Mihály, Szalay László, a Hunyadi-kor kiemelkedő kutatójával, gróf Teleki Józseffel együtt, a XIX. század végéig mondhatni egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Mátyás 1443-ban született.
Ezzel szemben a király halálának 400. évfordulóján, 1890-ben Fraknói Vilmos, különböző forrásokra hivatkozva, Hunyadi Mátyás király élete: 1440–1490. (Magyar történeti életrajzok) című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy nem 1443-ban, hanem 1440-ben látta meg a napvilágot. Véleményét a magyar tudományos élet elfogadta és évtizedekig kitartott mellette. Ez az esztendő a történészektől az iskolai tankönyvekig általánosan elfogadott lett. Még véletlenül sem közölt senki 1443-at. A századokig fönnmaradt hagyományt, az ezen alapuló felfogást kiszorította az új vélemény.
Érdekes, hogy azokat a forrásokat, amelyek alapján Fraknói 1440 mellett állt ki, egy-két kivétellel már Katona, előtte pedig Kaprinai István jezsuita történész (1714–1785) – aki hitszónokként, tanárként a rend kolozsvári házában is tevékenykedett – szintén ismert, mégis mindketten kitartottak 1443 mellett.
A Mátyás szülőházán Fraknói könyvének megjelenése előtt egy évvel, 1889-ben elhelyezett emléktáblán még 1443 olvasható. A két év, 1440 és 1443 közül természetesen csak az egyik valós. 1943-ban, a király születésének 500. évében, Guoth Kálmán (1912–1949), 1941 decembere és 1944 decembere között Kolozsvár főlevéltárnokaként vállalkozott a kérdés tisztázására. Megvizsgálta a fönnmaradt forrásokat, hogy kiderítse, melyek a hitelesek, és melyek a tévesek.
Keletkezésük időrendjében vette számba a forrásokat.
1. Thomasi velencei követ 1458. január 24-én, Mátyás királlyá választásakor azt jelentette a dózsénak, hogy az új király körülbelül 18 éves (giovane de anni circa 18).
2. Giovanni de Ulissis, a milánói herceg követe a császári udvarnál, 1458. február 18-án Németújhelyről (később Bécsújhely) azt jelentette, hogy Mátyás húszéves.
3. Aeneas Sylvius 1458. március 9-én Rómából – valószínűleg Carvajal [karvahal] pápai követ jelentése alapján – azt írta egyik barátjának, hogy Magyarország új királya, Mátyás, 18 éves. Másutt viszont egykorúnak említi V. Lászlóval.
4. Az 1463. évi pápai követjelentésben az olvasható, hogy Mátyás akkor, mikor V. László magával vitte Bécsbe – 1457 májusában –, 16 éves volt.
5. A németül Lausitzben, az ott lakó szorb – szláv – lakosság nyelvén Luzsicában, az Odera bal partján fekvő, németül Görlitz, szorbul Zhorjelc város 1469-ben követeket küldött Boroszlóba (lengyelül Wroclaw, most Lengyelországban). Útjukról a követek naplót írtak. Ebben az áll, hogy június 1-jén érkeztek Boroszlóba, meglátogatták az ott időző pápai követet és megkérdezték tőle, hány éves lehet Mátyás király. A pápai követ azt válaszolta, hogy harmincadik évében van.
6. Dlugosz János lengyel történetíró több ízben járt diplomáciai küldetésben Magyarországon. Historica Polonica című terjedelmes munkájában, amelyen 1460-ban bekövetkezett haláláig dolgozott, azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 13. évében volt.
7. Galeotto Marzio, latinosan Galeottus Martius, 1485 körül keletkezett munkájában kétszer is azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 14 éves volt.
8. Petrus Ransanus 1487 és 1490 között írt munkája szerint Mátyás 1458-ban, mikor királlyá választották, 15. életévében járt.
9. Helias Lampridus Cervinus raguzai humanista 1490. május 4-én, Mátyásról tartott emlékbeszédében azt mondta, hogy a nagy király 1443. február 23-án született.
10. Antonius Bonfini Rerum Hungaricarum Decades című, 1486 és 1495 között írt munkájában háromszor is utal Mátyás életkorára. Megválasztásakor 17 évesnek, 1468 tavaszán 27 évesnek mondja. 1490. április 6-án, halála napján viszont 47 évesként említi.
11. Heltai Gáspár szerint Mátyás 1443. március 27-én jött a világra. Tőle származik a király óvári szülőházán 1889-ben elhelyezett emléktábla születési időpontja.
A források adatai tehát meglehetősen eltérők. Sőt, egyazon szerző, Bonfini is három eltérő évet említ. Melyik e három közül a legelfogadhatóbb?
Bonfini 1486-ban jött Magyarországra. Így 1458-ban nem volt jelen a királyválasztáskor, ugyanígy az 1468. évi csehországi hadjárat idején sem. Azt azonban, minthogy a királyi udvarban élt, pontosan tudta, halálakor hány éves volt Mátyás. Első két adata valószínűleg úgy született, hogy Mátyásnak a halálakor betöltött életkorából, a 47 évből Bonfini levonta az 1458, illetőleg az 1468 és 1490 között eltelt éveket. És közben tévedett. Erre utal az, hogy az 1458-ra és 1468-ra vonatkozó életkor meghatározása ellentétes egymással, és mindegyik külön-külön ellentmond hiteles tudósításának, annak, hogy Mátyás 1490. április 6-án bekövetkezett halálakor 47 éves volt.
Bonfini följegyzéseiből tehát egyedül az utolsó a megbízható. Vagyis Mátyás 1443-ban született.
A görlitzi követek naplója is ellentmondó adatokat tartalmaz. Ugyanis ha Mátyás június elseje után született, és 1469. június 1-én életének harmincadik évében járt, akkor 1439-ben született. Ha viszont június 1-e előtt, akkor a követek följegyzése 1440-re utal. De mivel a források, melyek a király születésének hónapját is közlik, februárt és március említenek, a görlitzi követnapló adata 1440-re vonatkozik.
Ezek után, februárt és márciust véve a születés hónapjául, a források adatait csoportosítsuk évek szerint. Mátyás tehát születhetett:
1. 1438-ban – Giovanni de Ulissis szerint.
2. 1440-ben – Thomas, Aeneas Sylvius és a görlitzi követek naplója szerint.
3. 1441-ben vagy 1442-ben – az 1463. évi pápai követjelentés szerint.
4. 1443-ban – Galeotto Marzio, Ransanus, Helias Lampridus Cervinus, Bonfini Antonius és Heltai Gáspár szerint.
5. 1445-ben – Dlugosz szerint.
Ebből kiderül, hogy csak 1440 és 1443 jöhet számításba. Mégpedig azért, mert a források többsége, mennyiségileg és minőségileg egyaránt erre a két esztendőre utal. Giovanni de Ulissis az eseményektől távol élt, tudósítása hallomáson alapulhatott. Az 1463. évi pápai követjelentés egy öt évvel korábbi eseménnyel kapcsolatban szerepel. Dlugosz tudósítása eleve téves, Mátyás nem születhetett 1445-ben, mert egy 1444. július 3-án kelt oklevél két ízben is említést tesz róla. De Dlugosz, tévedése ellenére, inkább 1443 javára bizonyít.
A kérdés most már az, hogy 1440-ben vagy 1443-ban született Mátyás király.
Fraknói 1440 mellett érvelve azt mondja: „Mindent összevetve a születési évre nézve Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni, a hónapot és a napot illetőleg pedig a raguzai szónokot.” Vagyis Helias Lampridus Cervinust. Ez az érvelés azonban nem helytálló, ugyanis ha a raguzainak az évre vonatkozó tudósítása nem fogadható el, miért fogadható el a hónapot és a napot illetően. Fraknói azt sem mondja meg, miért Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni. Az időrendi csoportosításból viszont arra következtethetünk, hogy Fraknói a legkorábbi források alapján döntött 1440 mellett.
Ezzel a véleményével minden 1443-ra vonatkozó adatot tévesnek tekintett és elvetett. De vajon elképzelhető-e, hogy ezek szerzői, akik Heltai kivételével Mátyás kortársai voltak, valamennyien tévedtek? Különösen Galeotto, Ransanus és Bonfini, akik évekig Mátyás közvetlen közelében éltek, gyakran voltak vendégei és bizalmát élvezték.
A kérdés tisztázása végett külön-külön szemügyre kell venni minden forrást.
Az 1440-re utaló források mind követjelentések vagy követjelentéseken alapulnak. Thomasi és Aeneas Sylvius értesítése figyelemreméltó, mert a legkorábbi időpontról, fontos eseménnyel, a királlyá választással kapcsolatban, egyidejűleg tudósítanak. Az 1469. évi görlitzi követnapló is ugyanazt állítja, mint Aeneas Sylvius, és meglehet, hogy miután a pápai követ a forrás, ez is ugyanonnét, vagyis Carvajal követ jelentéséből való, mint Aeneas Sylvius tudósítása.
Thomasi tudósítása 1458. január 24-én, mint mondja, a királyválasztás napján kelt. De Mátyás ekkor még Prágában, Podjebrád fogságában volt, és csak február 14-én érkezett Budára. Így a két pápai követ Thomasitól származó adataiból világosan látható, hogy Mátyás életkorát hallomásból, becsléssel állapította meg.
Születése pontos idejének meghatározásánál figyelembe kell vennünk a csillagjóslást, amit ma szélhámosságnak tartunk. De nem tekinthetünk el attól, hogy a horoszkópok adatainak megbízhatósága nem attól függ, hogy ma hiszünk-e a csillagjóslásban vagy sem, hanem attól, hittek-e benne annak idején, s hitt-e Mátyás király, aki a horoszkópokat készíttette.
Trónra lépése után, számtalan baja közepette, a király egyik fontos gondja az volt, hogyan szerezhetne magának udvari csillagjóst, asztrológust. A raguzai csillagászt, Gazulo Jánost akarta megnyerni magának, de ő korára hivatkozva, nem vállalta. Helyette a lengyel Ilkus Márton lett udvari csillagjósa. Galeottus szerint idővel maga Mátyás is jártas lett ebben a „tudományban”, s ezért „rex et astrologus”-ként említi.
Mikor Mátyás a titokzatos jövendőt akarta kifürkészni, tőle telhetően a legpontosabb adatokat közölte asztrológusainak. Horoszkópjai pontosságához így nem férhet kétség. A Szadeczky Lajos által megtalált krakkói horoszkóp Ilkustól, Mátyás udvari asztrológusától származik, s ebben Mátyás születési éve 1443. A Huszti József által a vatikáni könyvtár egyik kódexében fölfedezett horoszkóp még pontosabb adatot tartalmaz: 1443. február 23., 15 óra 7 perc, 34 másodperc. A készítő hozzáteszi, a másodperc csak föltevés. Ebből következik, hogy a többi adat viszont pontos.
Ez azonban a csillagászati időszámítás szerinti adat. Ami polgári időre átszámítva 1443. február 24., 3 óra 7 perc. A csillagászati nap déli 12 órakor kezdődik, míg a középkori polgári időszámítás általában napkeltétől számította a napot. Innét a különbség.
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a források túlnyomó többsége, beleértve a leginkább hitelt érdemlőket, 1443-ra utal. Nem azért, mert közvetlen egymástól vették volna adataikat, hanem azért, mert valamennyien egyetlen forrástól származnak. Mátyás királytól. Annak eldöntésére tehát, hogy Mátyás mikor született, ő maga a legilletékesebb. Eszerint a nagy király minden kétséget kizáróan 1443. február 24-én 3 óra 7 perckor, Mátyás-nap hajnalán látta meg a napvilágot. Tegyük hozzá, Kolozsvárt, Méhfi Jakab óvári házában.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

A vaslady hiányozni kezd
Esti beszélgetés Lokodi Edit Emőkével
A nemzetközi nőnap közeledtével illendő a gyengébbik (?) nem képviselőiről szólni, még akkor is, ha valaki olyan erőteljesen és látványosan tud nő létére vezető tisztséget betölteni, hogy a híressé vált angol miniszter asszony "becenevével" vasladyként emlegetik. Hogy milyen csatákat nyert meg és veszített el a mi marosvásárhelyi vasból gyúrt nagyasszonyunk, egy baráti körben elhangzott esti beszélgetés során vettük számba.
Lokodi Edit Emőke az igazságszolgáltatás mindhárom területét bejárta. A kolozsvári jogi egyetem végzőseként 11 évig ügyészként, majd ügyvédként, s öt éven át a fővárosi számvevőszék bírájaként dolgozott. Mégis a helyhatósági munkában teljesedett ki a pályája, talált a legjobban önmagára, s vált az egyik legeredményesebb romániai magyar politikussá a megyei tanács elnöki tisztségében. Bár ezek után természetes lett volna, sem a helyhatósági, sem a képviselőválasztásokon nem állt ki olyan mértékben mellette a megye lakossága, ahogyan megérdemelte volna. Energiájából, lendületéből ma sem vesztett, de alelnökként mellékvágányra terelve próbál meg valamit tenni a művelődés területén, amit korábbi sok teendői közül rábíztak.
– Miért volt ez a vándorlás az igazságügy berkeiben, hogyan lett a vádból védelem?
– A márciusi események után az ügyészségen osztályellenségnek tekintettek, s egy ügy kivizsgálását sem bízták rám. Amikor láttam, hogy mindenből kizárnak, a helyettes főügyész támogatását kértem, hogy átkerüljek az ügyvédi kamarába. Két hónap alatt "lapátra tettek", s kilenc éven keresztül a védelem terén dolgoztam. Aztán fordult egyet az élet kereke, s amikor a Számvevőszék Hunyad megyei bírája elhunyt, egy SZKT-ülésen megkérdezték, hogy nem mennék-e el az ő helyébe Bukarestbe. Azt válaszoltam, hogy három gyermeket nevelek egyedül, s meg kell jól gondolnom. A lányok felujjongtak: menjél csak, mert mi boldogulunk itthon. Szinte gondolkozni sem volt időm, ugyanis szombaton szóltak, hétfőn bementem egy tárgyalásra, s délután 4 órára Bukarestben kellett lennem. Ahogy odaértem, berángattak egy bizottság elé, kedden már letettem az esküt.
– Hogyan sikerült megszoknod a fővárosi életet?
– Öt évet éltem ott, a lányaim Bukarestben jártak egyetemre. A döntésem utólag jónak bizonyult, s amire befejezték tanulmányaikat, a számvevőszéki munka is megszűnt. Bár maradhattam volna még három évet, eldöntöttem, hogy hazajövök ügyvédnek. Mivel júniusban voltak a választások, arra gondoltam, hogy megpróbálok még egyszer megyei tanácsosnak bejutni. Virág György éppen akkor jelentette be, hogy nem vállalja tovább az elnökséget, s elkezdődött a harc a következő mandátumért. Mivel a másik jelölt hozzátartozója, akivel egyébként jó barátságban voltam, személyesen is figyelmeztetett, hogy nincs mit keresnem a megye élén, mert jönnek az európai pénzek, s azokkal kell gazdálkodni, annyira felbosszankodtam, hogy jelöltettem magam.
– Az igazságügy után hogyan találtál magadra a közigazgatásban?
– Az öt év alatt, amit Bukarestben a Számvevőszéknél töltöttem, az ellenőrzések és a tárgyalások során akarva-akaratlanul betekintést nyertem a helyhatósági munkába, amit megszerettem. El kell mondanom, hogy a megye élén a kollégáim mellettem álltak, s bár a vidéki polgármesterek vasladynek neveztek, ma úgy látom, hogy a vaslady kezd hiányozni nekik. Gyakran kérik a segítségemet, bár sokan azt tartották rólam, hogy összeférhetetlen a természetem. Egész életemben végigkísért az a vád is, hogy nagyszájú vagyok, holott én valójában csak a véleményemet mondtam meg.
– Erős egyéniség vagy, aki vállalja saját magát, s a vaslady elnevezést kiérdemelni végül is nagyon pozitív dolog.
– Igazság szerint én egy jó gazdasági környezetet fogtam ki, mivel pénz nélkül nem lehet semmit tenni. Elnökségem négy éve alatt volt költségvetés, kaptunk pénzeket Bukarestből. A művelődési minisztérium által kiutalt összegből a Teleki Tékát sikerült felújítani a pincétől a padlásig, s visszaadni eredeti rendeltetésének az egész épületet.
– Bár szinte lehetetlen felsorolni, hogy négyéves elnökséged alatt milyen eredményeket értél el, minden alkalommal örömmel nyugtázhattuk, hogy mennyi mindenre volt erőd figyelni.
– A bábszínháznak meg tudtuk venni a régi zsidó kultúrházat (Haladás mozi), amit Filipescuné 30 évre koncesszióba vett a zsidó hitközségtől. Játékbarlangnak alakították át az épületet úgy, hogy a tégláig levertek mindent, s nagy halmokban állt ott a vakolat, mert időközben a művelődési minisztérium rájuk szólt, hogy egy műemlék épületet mégsem lehet teljesen tönkretenni. Így hát megtorpantak, s Ausch úr közbenjárt a bukaresti föderációnál, hogy megvásároljuk az épületet, amire az árnak szinte a kétszeresét költöttük. A teljes felújítás mellett hátul egy háromemeletes épületszárnnyal toldottuk meg. Irodák, alkotóműhelyek, próbatermek vannak benne, s a nagyterem is visszakapta a régi szépségét.
Nagyon büszke vagyok arra is, ahogyan átalakult a vár központi épülete, amit sok éven át a katonaság használt. 2005-ben kapta meg a megyei tanács a csergedi tetőn levő 49 hektáros tankos gyakorlópályával együtt. Jelenleg a felújított központi épületben vannak az időleges kiállítások, a Múzeum kávézó, gyönyörűen megújult a tiszti kaszinó terme, s konferenciatermeket rendeztek be.
A Maros együttes is a mi időnkben kapott székházat. A magyar tagozat próbaterme a Makariás-házban volt, s elkészült egy európai uniós projekt, ami nyerő volt, de a finanszírozás szerencsénkre nem érkezett meg, mert a ház időközben visszakerült a református egyház tulajdonába. Amikor aláírtam, hogy a bábszínház épületét visszakapják, sajnos nem szóltak, hogy a Szentgyörgy utcai házat is igényelték. Az uniós pályázat tehát esett, s az együttes magyar tagozatának a Kárpátok sétányon próbálunk egy helyiséget berendezni.
A csergedi tetőn a tankosok egykori versenypályáját alakítjuk át a motorsport számára, ami reményeink szerint a turizmust is fellendíti. Az ötlet 2006-07-ben született, amikor egy háromnapos túra indult a polgármesteri hivatal és a megyei tanács székhelye közötti utcából. A nyitott ablakon át a hangszórókból áradó zene valósággal gyomorszájon vágott. Ekkor határoztam el, hogy a csergedi pályát a motorosoknak alakítjuk át, legyen ahol versenyezzenek. Igencsak hálálkodtak, amikor a szövetségnek megírtuk a pályázatot, hogy országos elsőként egy nő gondolt erre. Egyébként az egyedüli nő voltam az országban, aki megyei tanácselnöki tisztséget betöltött.
Időközben sikerült egy nagy uniós pályázatot megnyerni a hulladékkezelésre. Nyertünk 110 millió eurót a vízgazdálkodásra, s az összes nagyobb város ivó- és szennyvízvezetékét felújítottuk, víztisztító állomásokat modernizáltunk.
– Tudom, hogy nagyon kedves számodra a Kultúrpalota, ahol sok minden változott.
– Valóban a szívem csücske, s örvendek, hogy sikerült minden melléktevékenységet kihozni. A régi Park szálló az átalakítás után részben adminisztratív célokat szolgál, mivel össze van kötve a megyei tanáccsal. Átköltöztettük a megyei könyvtár idegen nyelvű könyvállományát, olvasótermet rendeztünk be, hogy enyhítsük a palotára nehezedő súlyt. Az épületben kapott helyet a megyei nyilvántartó osztály és más intézmények. A Filharmónia adminisztratív irodái is szeretnének odaköltözni, hogy a Kultúrpalotában a próbatermek mellett az előadóművészek számára fogadótermeket lehessen berendezni.
Szép álmom lett volna a Kultúrpalota padlásterét képtárnak beépíteni, meg is van a tanulmány, amely szerint az épület megbírja, de nem tudom, hogy megvalósul-e. Mivel az udvar felé csak pléhvel van befedve, az elképzelések szerint ki lehetne cserélni nagy termopán ablakokra. Idén százéves a Palota, s remélem, hogy a nyár végére befejezzük a lépcsőházak és a nagy előcsarnok teljes felújítását, amit egy sor művelődési rendezvény követ majd a kerek évforduló tiszteletére.
– Gyönyörű lett a tornyos városháza előcsarnoka is az aprólékos, szép munka nyomán.
– Az épület és az ablakok után megújult az udvar is, ahol pár ezer tulipán nyílik majd. Miután lekaparták a régi festéket, rájöttünk, hogy az 1950-es években végzett restaurálás meghamisította a mintázatot, amit az eredeti minták szerint újítottunk fel az elkövetkező 50 évre.
– Bár a Kultúrpalota szecessziós szobáját szépen díszítik a tanácsterem jeles történelmi személyiségeket ábrázoló nagy, színes üvegablakai, nem sikerült azokat az eredeti helyükre visszatenni. Miért?
– Mielőtt erre válaszolnék, el kell mondanom, hogy egy nap eljött hozzám Kaáli Nagy Botond, a Népújság fiatal újságírója, s elmondta, hogy a Palotában az orgona alatt van egy nagyon szép réz dombormű, amit vissza kellene tenni az eredeti helyére, a nagyterem ajtaja fölé. Még aznap elmentem Botonddal, s a színpad alatt egy óriási kavicskupacban megtaláltuk. Még élt Bónis Johanna, a megyei múzeum igazgatója, s közösen eldöntöttük, hogy egy héten belül felhozzuk. Pokorny Attilát kértem meg, hogy tisztítsa meg, s a három óriási darabot felhozattuk, majd egy éjszaka daruval visszatették az eredeti helyére. Az első SZKT-n azt gondoltam, hogy mindenki azonnal észreveszi, s boldogan kérdeztem a kollégákat, hogy tetszik-e, amire azt válaszolták, hogy a dombormű mindig is ott volt.
Később újra Nagy Botond jött el hozzám, hogy a palota pincében van a tanácsterem Ferenc Józsefet ábrázoló központi ólomablaka. Arról sem tudott senki, s elindultunk megkeresni pincéről pincére. Egy polcon, mocskos plédbe burkolva találtunk rá a kétmaréknyi színes üvegre és az ólompántokra. A budapesti főpolgármesterségtől kaptunk támogatást, s a Róth Miksa múzeumtól Fényi Tibor igazgató segítségével készült el a vitrália, s kijavították az apróbb-nagyobb hibákat a többi ólomüveg ablakon is, amelyek a természetrajzi múzeumban voltak elfalazva. Ezt követően írtam Bukarestbe, hogy vissza szeretnénk tenni az ablakokat az eredeti helyükre, mivel már európai uniós ország vagyunk. A válaszban az állt, hogy jogosnak tartják a kérést, de csak múzeumban helyezhetjük el az ablakokat. Akkor készült a szecessziós szoba terve, ahol kiállítottuk az ablakokat.
– Az ipari park, a repülőtér, a megyei utak, a vidéki települések – a megyeközpont és a művelődési intézmények mellett sok mindent említhetnénk még.
– Az ipari park volt az első nagy munkám, amit a sajtó kezdetben kacsaúsztatónak nevezett. Ma területet kell vásárolnunk az ipari park bővítésére. A repülőteret lehetőségeink szerint folyamatosan fejlesztettük, s öröm hallani, amikor egy újabb társaság indít járatokat.
– Egyik nagy érdemednek tartom, hogy nem voltál rest elmenni, mindenhol körülnézni, és észrevenni, hogy hol mire van szükség. Ennek köszönhetjük a megyei kórház egységeinek látványos átalakulását.
– Amikor megláttam, hogy a kicsi gyermekekre ráhull a fal és penészes a konyha, vagy a szájsebészeten Kovács Dezső professzor milyen körülmények között kénytelen dolgozni, nem ülhettem tétlenül. A többi egység, a kórház központi mosodája mellett a gyermekklinika is teljesen megújult, a szájsebészet pedig egy korszerű, a célnak megfelelő épületbe költözhetett.
– Vidéken is látványos fejlődés tanúi lehettünk elnökséged idején.
– A vidéki településeket a pályázatokhoz szükséges önrésszel támogattuk elsősorban. Olyan falvakon, ahol az adóbevételből szinte a fogyasztást sem tudták kifizetni, teljesen új polgármesteri székház épült, máshol óvoda, művelődési ház, sportlétesítmények és még sorolhatnám.
– Bárhol kellett beszédet mondanod, azonnal megtaláltad a hangot, orvosi konferenciákon, művelődési eseményeken, vidéki falunapokon… Megírtad a szöveget vagy rögtönöztél?
– Sohasem volt időm leírni, hogy mit kell mondanom. Amikor a Kultúrpalota nagytermét restauráltuk, s fel voltak állítva az óriási fémállványok, amelyekről a fiúk hason fekve rakták fel az aranyfólia lapokat a csillár köré, szóltak, hogy menjek, nézzem meg. Hosszú fekete szoknyában és tűsarkú cipőben mentem fel a létrán, s amikor a gyönyörű stukatúrákat megfogtam, éreztem, hogy a Kultúrpalota egy kicsit az enyém is, s attól kezdve elmúltak a nagy lámpalázak.
– Amíg elnök voltál, maradt időd a magánéletre?
– A magánéletem a megye élete volt. Gyakran értem haza éjfél után, falunapokon, fesztiválokon mindenkivel szóba kellett állni. A bekecsi ünnepségeket a legszebb emlékeim között őrzöm. Nagy lelki elégtétel volt számomra a kápolna elkészülte, amiben Bandi Katinak is fontos része van.
– A korábbi, nagyon tömör, aktív életmódból érzésem szerint nehéz áttérni egy másikra.
– Sokat segít ebben a mostani helyzetem, amikor nem hagynak dolgozni. Az első három hónapot nagyon megszenvedtem, mondtam is a gyermekeknek, hogy elvonókúrán vagyok, de már kezdek magamra találni. Szeretnék saját életet is élni, mert van négy gyönyörű unokám, akik közül kettő csak azt tudja – mert két éve nem láttam őket –, hogy az anyjuk valami teljesen lehetetlen nyelven beszél velem órák hosszat a számítógép előtt.
– Kevés embert hallottam olyan jóízűen kacagni, mint téged. Ha a színházban vígjátékot adtak elő, lehetett tudni, hogy a teremben vagy. Honnan ered ez az átütő jókedv?
– Valahonnan bentről, s ezt a képességet az Amerikában élő egyik unokám is örökölte. Valamikor a Gruppenhecc társulat azért hívott meg a legelső előadására, hogy a főkacagó díjat átadják. Mostanában egyre ritkábban nevetek, csak akkor, ha nagyon jól kilazultam.
– Annyi embert tudtál imponálóan, magabiztosan irányítani, a lányaiddal is sikerült megütni ezt a hangot?
– A gyermekeimmel más volt a viszonyom, soha nem tudtam rájuk erőltetni az akaratomat, ezért baráti kapcsolatban vagyunk.
– Mire vágysz még? Mit szeretnél még elérni?
– Úgy érzem, hogy amikor felajánlott valamit számomra az élet, azt elfogadtam. Nem kigondolt tervek, hanem a véletlenek alakították a sorsom. Ha valami érdekeset elém hoz az élet, amiben fantázia van, ami provokál, biztosan elfogadom, mert ez ösztönös törekvés bennem. Megpróbálom úgy élni az életem, hogy saját magammal is egyensúlyban legyek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Hatalmas tömeg búcsúztatta XVI. Benedek pápát
Pápaságának örömteli és ragyogó pillanatait, egyúttal pedig a nehéz időszakokat is felidézte tegnap tartott utolsó általános audienciáján XVI. Benedek, aki százötvenezer hívő, köztük magyar zarándokok előtt búcsúzott a nyilvánosságtól.
A római Szent Péter teret és a környező utcákat teljesen megtöltötte olasz és külföldi zarándokok és turisták tömege az utolsó általános audiencián, amelyen Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek is részt vett. „Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek! Érzem az egyház életerejét! Köszönöm az Úrnak azt is, hogy szép időben búcsúzhatom!” – kezdte beszédét XVI. Benedek. A 2005. április 19-i pápává választása pillanatát idézte fel: „akkor és azóta is többször tettem fel a kérdést: mit kérsz tőlem, Uram, miért rám bíztad az egyház vezetésének súlyát?” Hozzáfűzte: nyolc évvel ezelőtti megválasztása óta „voltak napsütötte, enyhén szeles napok”, de volt, amikor Szent Péter, vagyis az egyház hajója „ellenszélben, viharos tengeren haladt, ahogyan gyakran megtörtént már az egyház történetében... Úgy tűnt, mintha az Úr elaludt volna, de tudtam, hogy ő a hajón maradt, és ő kormányozza”. „Az egyházat a pápa nem egyedül vezeti. Az egyház bárkája az Úré és nem az enyém. Az Úr nem engedi, hogy elsüllyedjen ez a bárka” – hangsúlyozta az egyházfő beszédében, amelyet világszerte számos tévétársaság élőben közvetített. Hangsúlyozta: lemondása nehéz, megszenvedett döntés volt, amelyet az utóbbi hónapokban megfogyatkozott ereje miatt, az egyház javát szem előtt tartva hozott meg. Mint hozzátette, ezentúl sem fog magánéletet élni, utazni, találkozókra járni, konferenciákat tartani, továbbra is az egyháznak, a keresztnek szenteli magát. XVI. Benedek köszönetet mondott munkatársainak, a bíborosoknak, a püspököknek és paptestvéreknek, „Isten egész népének” a szolgálata évei alatt tőlük kapott segítségért. Utolsó szavaival a fiatalokat, a betegség súlyát békében viselő időseket és az ifjú házasokat üdvözölte, majd megáldotta az audiencián megjelent tömeget.
Az audiencia elején XVI. Benedek pápamobillal körbejárta a már az esemény előtt zsúfolásig megtelt Szent Péter teret az őt búcsúztató hatalmas tömeggel való „utolsó ölelésre”. A téren kivetítőket állítottak fel. A hatóságok közel százötvenezresre becsülték a tömeget, mely folyamatos tapssal, éltetéssel alig akarta elereszteni a pápát. A távozó pápa a szokásosnál hosszabban járta be a teret, hogy minél többen láthassák. A hívők véget nem érő tapssal, imával, énekkel és könnyekkel köszöntek el tőle. Grazie! Köszönjük! – kiabálták. A téren vatikáni, olasz, lengyel, német, brazil zászlót, a tömegben kínaiakat és arab keresztényeket is látni lehetett. A nemzeti zászlót lobogtató magyar zarándokok nagyobb csoportja a lengyelek mellett foglalt helyet. A nagyváradi zarándokok csoportját Bölcskei László püspök vezette. A téren lobogott a római Pápai Gergely Egyetem zászlaja is, ahol magyar hallgatók is tanulnak. XVI. Benedek többször megállt, hogy a feléje nyújtott kisgyermekeket megáldja. Az audiencián ott voltak a már Rómába érkezett bíborosok is, közöttük Erdő Péter, esztergom–budapesti érsek is.
Ez volt XVI. Benedek 348. általános audienciája. Az audienciákon – 2005 áprilisától 2013. február 13-ig, amikor utolsó előtti audienciáját tartotta – összesen több mint ötmillió személy vett részt. A Szent Péter tér biztonságát kétezer rendőr és ötszáz önkéntes biztosította. A Vatikánt övező épületek tetején mesterlövészek őrködtek. XVI. Benedek ma a Vatikánból a Castel Gandolfó-i pápai nyári rezidenciára utazik, majd este nyolc órakor lemond.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az Őrkő körül
Sepsiszentgyörgy lakosságának óvatos számítás szerint mintegy tíz százaléka cigány származású. Felük az Őrkőn él, a másik része szerte a városban, a látszat szerint kissé civilizáltabb, az integráció útján előbbre jutva.
Nem ritkán botlik az ember egy-egy kolduló kisgyermekbe, de felnőttbe is, ki receptet szorongat markában, s arra kér, segítsd, hogy kiválthassa, mert beteg a gyermek, a felség, az anya. A mi cigányaink, hisz az utolsó népszámláláson is zömük magyarnak vallotta magát, az iskolában magyarul tanulnak, minden választáson az RMDSZ tulipánjára ütik a pecsétet. Néhány, az ő sorsukért felelős emberrel beszélgettem helyzetükről, attól indíttatva, hogy dr. Antal Álmos, a megyei kórház orvos igazgatója egy interjú alkalmával kijelentette, az orvosi ellátáson kívül ezek az emberek sehol nem részesülnek emberhez méltó ellátásban.
Vagy esznek, vagy fűtenek
ANTAL ÁLMOS, a megyei kórház orvos igazgatója: Muszáj a cigánykérdésről beszélnünk, főként azért, mert úgy látszik, ránk, a kórházra hárul annak kötelessége, hogy megoldjuk. Én úgy látom, sehol emberhez méltó szolgáltatást nem kapnak, csak itt, a kórházban. Ennek kapcsán ellenben el kell mondanom, hogy igen súlyos dolognak tartom a gettósodást, mely azt jelenti, hogy egy településen ötvennél több olyan személy él, akinek nincs munkából származó jövedelme, s legalább felének nyolc osztálynál alacsonyabb az iskolai végzettsége. Sepsiszentgyörgyön például óriási szegregátum él, számbelileg közelíti az összlakosság tíz százalékát, Székelyszáldoboson, Bölönpatakon, Árapatakon, Szentléleken úgyszintén. Ha bajban vannak, kihez fordulnak? Mentőt hívnak, kórházba jönnek. Ez nagyon sokba kerül. Nem azt mondom, hogy a költségeket nem képes elviselni az állam, csak azt, hogy igen hátrányos körülmények között élnek, és ezt a külvilág nem hajlandó tudomásul venni. Bajaik mind itt csapódnak le a kórházban. Több mint huszonöt éve követem sorsukat, azóta dolgozom kórházban, s látom, hogy ezek az emberek elveszítették munkalehetőségeiket, gyermekeik nem járnak iskolába, de a betegségeknek ugyanúgy vagy az átlagemberhez viszonyítva még jobban ki vannak téve. – Hallani, a gyermekanyák zöme is e közösségekből kerül ki.
– Majdnem a százat súrolja csak az ebben a kórházban szülő, tizennyolc éven aluli gyermekanyák száma. Egy procedúra szerint ilyenkor értesítenünk kell a gyermekjogvédelmet, rendőrséget. De szemmel láthatóan világuk párhuzamos a mienkkel.
Ezeknek a jelentett eseteknek legnagyobb része, információink szerint egyetlenegy sem került tárgyalási fázisba, már a kivizsgálás szakaszában elakad. Nem arról van szó, hogy boldogítana bárkit is, ha egy embert bezárnak, hanem arról, hogy sem a társadalmi, sem a jogi korlát ez esetekben nem működik. Most nem arról beszélnék, hogy ezek nehezítik munkánkat, hanem a társadalmi jelenségről, miként nő folyamatosan a halmozottan hátrányos helyzetben élő szegregátumok létszáma. Miközben tudjuk, hogy a szegénység, melyben élnek, olyan mély, hogy télen például – kissé sarkítva – vagy esznek, vagy fűtenek. Mi, orvosok igyekszünk emberségesen bánni velük. Hogy ezt a személyzet vagy más betegek, látogatók, miként fogadják, más kérdés. De nem tudok még olyan intézményről, mely ezt a részfeladatot felvállalta volna. Tudom, hogy a beiskolázások száma is óriásit csökkent, azt is, hogy az e közösségekből származó középiskolásokat két kezünkön megszámlálhatjuk. Tetszik, nem tetszik, ezek az emberek is részei életünknek, városunknak, maga az Őrkő is, akár a múzeum vagy a park.
Életformájukhoz ragaszkodnak
Mindenki, aki hivatalból vagy egyszerű emberi szolidaritásból a cigánykérdéssel foglalkozik, elismeri, hogy e területen bokrosak a gondok. Az erős identiltástudattal rendelkező közösséget meglehetősen nehéz megszokott életformájából kimozdítani. Főként mert soraiban az átlagosnál is magasabb a szegénység, a munkanélküliség, a korai házasságkötés aránya, gyors a gyermekszaporulat, rosszak lakásviszonyaik. A megyeszékhely roma lakosságának mintegy fele él szinte gettóba zárva az Őrkőn, másik fele a városban szétszórva, valamivel jobb körülmények között, de ugyancsak a szegénység küszöbén tengődik. A kitörés nagyon nehéz, hisz lakást keveset kapnak, az albérlet drága, ezért elérhetetlen. A roma származású fiatalok nehezen kapnak munkát, és ha a bőrük színe miatt esetleg nem kerülnek hátrányos helyzetbe, gyenge romántudásuk áthághatatlan akadálynak bizonyul.
TANKÓ VILMOS, a város szociális osztályának vezetője mondta el, amikor a cigány emberek szociális támogatottságáról érdeklődtünk, hogy a szegény családok támogatására meglehetősen sokat költ a tanács. Sok és több fajta segélyezés létezik, de arra vonatkozó statisztikáik, hogy támogatottjaik közül ki roma, ki nem – nincs. A utolsó népszámlálás is azt mutatta, kevesen vállalják cigány voltukat. Nálunk magyarnak, a románok lakta településeken románnak vallották magukat. Igen furcsa jelenség: bár életformájukhoz ragaszkodnak, nemzeti hovatartozásukat nem vállalják. Pünkösdre szépen felöltöznek
LAURA DEME bérezett egészségügyi közvetítő. Feladata terhesanya-gondozás és az ehhez kapcsolódó teendők. Mikor munkájáról kérdezzük, szívesen beszél, de azt is fontosnak tartja elmondani, hatalmas civilizációs lemaradás tapasztalható ebben a környezetben. Munkája legeredményesebb részének azt tekinti, hogy sikerült a hagyományos és a körülményeknél jobb higiéniai szokásokra rávezetnie a kisgyermekes anyákat, hogy az orvossal együtt családtervezési ismeretekkel okosabb gyermekvállalásra próbálják nevelni a fiatal családokat, ingyen fogamzásgátlókat juttatnak a termékeny korban lévő asszonyoknak. Az eredmény még várat magára – mondja –, változatlanul magas a zsenge fiatal korban kötött házasságok száma vagy a kiskorú lányok körében a terhesség. Mindkettő következménye a korai iskolaelhagyás. Laura Deme hatszáznál is többre becsüli az őrkői gyermekek számát, akik rossz minőségű házakban élnek, s az utcáról behordott ivó- és mosdóvíz, a villanyáram hiánya megnehezíti életüket. Örömmel beszél arról, hogy valamelyes fejlődést mégis tapasztalni a cigány családok gyermekeikhez való viszonyában, bérmálásra, elsőáldozásra szépen felöltöztetik őket, de ennél is fontosabb, hogy az iskolában is ma már ritkábban látni elhanyagolt gyermekeket.
Sorsukon javítani – kötelességünk
– Valamikor olyan szenvedéllyel és tenni akarással vetette bele magát az Őrkő és az őrkői cigányok élet- és lakáskörülményeinek megváltoztatásába, hogy – nem tudom, szemébe is, de háta mögött cigány vajdának nevezték Czimbalmos Csaba akkori alpolgármestert, jelenlegi városmenedzsert. E feladatot már átadta utódjának, Tischler Ferencnek, de bizonyára elárulja, sikerült-e valamit is megvalósítania régi terveiből.
CZIMBALMOS CSABA: Elégedett nem vagyok, sorsukat látva nem is lehetek, de az elmúlt húsz esztendő alatt mégis sikerült egy-két fontos dolgot megvalósítanunk. Az utcákat úgy-ahogy, kaviccsal feltöltötték, elkészültek azok a bizonyos utcai vízcsapok, ahonnan egészséges vizet kapnak, és sajnos, csak anyagi okok miatt nem tudták ezt a vizet a háztartásokba is bevezetni, tanácsi pénzen újították fel a közösségi házat, helyben orvosi ellátáshoz is jutnak, elkészültek az első esővíz-elvezetők, s a szemétgyűjtés tekintetében mozdultak előre. Változatlanul gondot okoz, hogy a telkeket nem tudják számukra kimérni, a terület ugyanis a hadseregé, s annak idején önkényes helyfoglalás történt. Nagy, gyökeres átalakítási terveim elakadtak, az Európai Unió lakásfelújításra egy fityinget sem ad, így az emberibb lakhatási körülmények megteremtése álom maradt nemcsak számomra, de számukra is. Tény, itt él a város lakosságának legszegényebb rétege, s sorsukon javítani továbbra is feladataink közé tartozik.
Ne ebéddel csalogassuk az iskolába!
Ha csavargó, rosszul öltözött cigány gyermeket lát az ember az utcán – bár ismerjük el, egyre kevesebben vannak –, általában azzal nyugtatja lelkiismeretét – ki egyáltalán foglalkozik e népcsoport gondjaival, gyermekeinek sorsával –, hogy az iskolában vagy óvodában az Őrkőn a Caritas jóvoltából legalább naponta egy alkalommal meleg ételhez is jutnak.
KOSZTÁNDI TERÉZ-t, a közismert katolikus jótékonysági szervezet, a Caritas sepsiszentgyörgyi vezetőjét elfoglaltsága miatt meglehetősen nehezen találtuk meg, végül egy borús reggel ültünk le beszélgetni, s legnagyobb meglepetésemre megerősítette: idén az őrkői iskolás és óvodás gyermekek nem kapnak ebédet. Magyarázni kezdte, hogy az osztrák társintézményük igényesebb, és hosszú távú nevelési programot dolgozott ki Comenius néven. Úgy találták, az ebéddel való iskolába csalogatás meglehetősen primitív, eredménye alig értékelhető, és múlékony. Olyan célok megvalósítását tűzte a helyi Caritas elé, melynek hatása hosszabb távú és maradandóbb. Például a délutáni oktatásra, foglalkozásokra helyezték a hangsúlyt, iskolai mediátort alkalmaznának, de főképp összefognák, egy irányítás alá vonnák a roma gyermekek felzárkóztatási programját. Természetesen az étkeztetési program feladására ama prózai felismerés is kényszerítette, hogy az egyre több gyermek ellátása egyre több pénzbe kerül!
Akkor segítünk, ha ők is akarják
– Minden választás előtt az RMDSZ célba veszi a magyar cigányságot. Ígér nekik fűt-fát, magához édesgeti, s természetesen a tulipánra nyomják a pecsétet. Mégis – huszonhárom év alatt – életük alig javult.
TISCHLER FERENC alpolgármester: Két-három hete munkacsoportot hoztunk létre a sepsiszentgyörgyi romahelyzet feltérképezésére és megsegítésére. Folyamatban ennek a szerteágazó és alapos, ösztönző programnak a kidolgozása. A munkacsoportban alapítványok, a kórház és civil szervezetek dolgoznak. Alapelvük: csak akkor segítünk, ha ők is akarják, és igyekszünk alkalmazkodni az ő elvárásaikhoz. Első lépésként pontos nyilvántartást kell készítenünk az itt élő emberekről, mert sajnos, senki nem tudja, hányan vannak, hány közülük munkaképes, kinek van munkahelye, családonként hány gyermeket tartanak el. Programunk, mely most alakul, formálódik – ösztönző kíván lenni. Fontos például számba vennünk a tartozásaikat a szolgáltatónak. Mondanom sem kell, milliókra rúgnak a büntetésekkel együtt. Ki akarunk dolgozni egy olyan közmunkaprogramot, mellyel – ha rendesen dolgoznak – letudhatják adósságaikat, illetve a tanács rendes munka fejében átvállalja, és törleszti azt. Akik rendesen dolgoznak, azoknak munkahelyet is szerzünk. Természetesen számolunk azzal is, hogy az időhöz, a munkához való viszonyuk teljesen más, mint a mienk. Nem számítunk gyors eredményre, de abban bízunk, ha tíz év múlva másképp néz majd ki az Őrkő és az ott élők, ők is, mi is elégedettek leszünk. – Alpolgármester úr, az idei általános választások kiszámíthatatlanság okán megyénk egy roma parlamenti képviselőt, Nicolae Păunt a képviselőházba juttatott. Járt maguk felé, beszéltek a megyében élő roma lakosság gondjairól?
– Nem, pedig segíthetne, de eddig felénk sem nézett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kisebbségi identitás és zene
Pro Minoritate -című kisebbségpolitikai folyóirat, negyedévenként megjelenő kiadvány. Kolozsváron a lap legújabb számát a Bulgakov kávéházban mutatták be, szépszámú érdeklődő előtt.

Kisebbségi identitás és zene, Magyar könnyűzene a Ceauşescu – érában, Etnorock tematikákat próbálta elemezni.
A lapbemutató során egy eddig kevésbé tanulmányozott kérdéssel, a zene- identitás viszonyának több szempontból történő elemzését ismerhettük meg. Képet alkothattunk a zenei preferenciák jellegzetességeiről, azoknak alakulásáról 12 országban, az etnikai dimenzió függvényében. Az elemzések nemzetközi kutatásokra alapozódtak.
A házigazda szerepét Péter László szociológus töltötte be. Az eseményt felvezető beszédében kifejtette, a szociológiának, az antropológiának van néhány alapvető témája, mint az interetnikus kérdések, a mobilitás a szegénység, melyek nagy enciklopédikus kulturális modellben bontakoznak ki. Hiányoznak azok a témák, amelyek a mindennapi életben a kikapcsolódás részei. Nincsenek tanulmányok a populáris kultúrára vonatkozóan. A zene ilyen státusban van. A Pro Minoritate elemzi ezeket a kérdéseket, hiánypótló szerepet töltvén be.
A zene folyamatosan jelen van mindennapjainkban. Az vagy, amit hallgatsz. Az identitásunkat fejezi ki.
A Pro Minoritate kiadvány tematikája a zenét összekapcsolja kisebbségi léttel. Kósa András László főszerkesztő arról beszélt, miként született meg e tematikus szám ötlete. A negyedévenként megjelenő folyóirat komoly társadalmi kérdéseket boncolgat. Arra gondoltak, hogy ez a szám „könnyebben” körbejárható kérdéseket fog boncolgatni. Úgy gondolták, érdemes megkeresni azokat az embereket, akik már ’89 előtt rock, beat zenét műveltek. Hogyan látják az akkori zenei életet, 20 év után.
Mit zenélnek, és milyen koncertekre mehetünk ma? Milyen tömeghatása van ma?
Szociológiai felmérések azt mutatják: a kisebbség szívesen hallgatja saját zenéjét. Ennek függvényében a közönség, hogyan találja meg identitását egy adott nagyobb közösségben.
Majd beszélt a jövőbeli terveikről. Lesz egy identitás kérdésével foglalkozó lapszám, majd egy másik számban a 2011-es választásokon a Kárpát- medencei pártok szereplésének a kérdését elemzik. A fiatalok szavazati szándéka, hogyan módosul. A Facebook generációnál, hogyan jelenik meg az etnikai identitás kérdése.
Másik téma: A nyelvi jogok- konkrét esettanulmányokat tartalmaz. A téli szám: Sport és kisebbség.
Ivácson András Áron szociológus a legújabb számot mutatta be. Kelet- Európában fontos lett az etnikai identitás kérdése a kommunista rendszer felbomlása után, a hagyományok és történelem és a beszélt nyelv alapján.
Nurse, Lyudmila – Sik Endre Zene és identitás című tanulmányukban a zenei preferenciák és az etnikai kisebbségi csoportok viszonyát tanulmányozták. Felhasználva 12 kelet- európai kisebbségi kutatásból származó adatokat, melyek az ENRI-EAST kutatás eredményei. Következtetései: „Az EU új Keleti határán elterülő nemzetállamok 12 etnikai kisebbségének zenei preferenciái eltérőek.” A kisebbségi lengyelek, 3 országban, a globális zene iránt mutatnak érdeklődést. A kisebbségi oroszok, 2 országban, az etnikai kisebbségi zene iránt mutatnak preferenciát. Az orosz, belorusz, ukrán, magyar kisebbség ritkán preferálja a lakóhelyük országának zenéjét.
Lyudmila Nurse „A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában” című írásában arra a következtetésre jut, hogy a magyarországi szlovák kisebbség a magyar zenét preferálja.
A globális gazdasághoz hozzá tartozik a globális zene. Zenei preferencián belül kódolódik az identitás.
Demeter Csanád „A romániai magyar könnyűzene bölcsője” című cikkében a következőket írja: „Sajnos a Ceauşescui- diktatúra nem adott olyan lehetőségeket a könnyű-, beat- és rockzene térhódításának, mint Magyarországon, de kétségkívül a székelyudvarhelyi rendezvény volt az egyik legjelentősebb és legrangosabb esemény az országban.”
Cseke Gábor Az Ifjúmunkás Matinék. „Extázis” a romániai hatalom palástja alatt- című írásában rámutatott arra, hogy az Ifjúmunkásban számtalan írás foglalkozott a magyar könnyű és rockzenei élettel. Amint írja: „A Sikulus fesztivál , s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beatzenei érdeklődésével, hanem konkréten és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk.”
Cosmeanu, Marius: Egy magyar énekes „nemzetközi” karrierje a Ceauşescu –érában című írásában Nagy Máriával készült interjút mutatja be. Az énekesnővel való beszélgetésből kiderül, hogy az etnikai identitás milyen szerepet játszott a karrierje alakulásában.
Szerbhorváth György „A politizáló rockzene a nyolcvanas évek Jugoszláviájában” című írásában elmondja: Jugoszlávia sajátos esete volt a rock és beat zenének, a többi kommunista államhoz viszonyítva.
Tito nem bélyegezte meg a szociológiát. Az akkori Jugoszláviában szabadon működhettek a zenekarok, és külföldi zenekarok is koncertezhettek. Az elv az volt, hogy minden helyi közösségnek legyen egy zenekara. A hivatalosságok álláspontja az volt, hogy a fiatalok inkább zenéljenek, mint drogozzanak. Az elektronikus zene-albumok, az elektronikus gitár megjelent a zenepiacán. A piacgazdaság elve alapján működtek a zenekarok. Ez a „nagy szabadság” azonban számos korlátba ütközött. Például a hatóságok szerint zeneszövegek nem egy esetben problémát eredményeztek. Ennek következtében botrányok is keletkeztek.
1983-ban a zágrábi biennálén koncert közben két filmet egyszerre vetítettek. Egy pornófilmet és a „Forradalom még tart” című munkásmozgalmi filmet. A párhuzamos vetítésnek köszönhetően egy férfi nemi szerv és Tito arcképe egymásmellé került. A rendőrségi beavatkozás elkerülhetetlen volt. Egyébként a nemzetközi botrány is volt.
Stier Gábor „Ukránul zenélni küldetés. Alcíme: Erősödik a nemzeti öntudat, a show-biznisz nyelve azonban ma még az orosz” című tanulmányában az ukrán könnyű zene helyzetére vonatkozó képet mutatja be.
Ukrajnában, az utóbbi években egy markánsan érvényesülő nemzeti ébredés ellenére, az érvényesülés nyelve több területen az orosz. Kezd tudatosodni, a színvonalas előadó ukrán is lehet. A ’90-es években piaci megfontolásokból főleg oroszul énekeltek. Az ezredforduló első éveiben markánsabban jelent meg az ukrán zene.
Az identitás nemcsak etnikai alapon létezhet. A domináns kultúra mellett létezik a kisebbségi kultúra.
A zene ellenben egyetemes nyelvet is jelent, amely nem elhanyagolható.
A tanulmányokból kiderül, hogy a könnyű zenék a globalizáció révén is változnak. Az emberek zenei preferenciáját több tényező határozza meg, nemcsak az etnikai identitás. Ahány ország, annyi féle viszonyulás létezett a könnyű zene területén.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Kiosztották a Báthory István-díjakat
Szombaton ünnepélyes körülmények között adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Báthory István-díjait. A marosvásárhelyi Református Diakóniai Központ Bocskai Termében tartott ünnepségen a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára megítélt díjakkal az idén is azok a személyeket, szervezeteket tüntették ki, akik elismerésre méltó tettekkel járultak hozzá a romániai magyar felsőoktatás megteremtéséhez.
Bevezető beszédében Tőkés László EU-parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a készülő területi átszervezés ördögi tervét a falurombolási projekthez hasonlította, majd a kolozsvári Ferenc József és a Bolyai Tudományegyetem erőszakos felszámolásáról és összeolvasztásáról beszélt. Kiemelte, hogy ahol teljesen elsorvasztották a magyar szakot, a zeneművészeti és a képzőművészeti egyetemen például, azokon az egyetemeken a rendszerváltás után sem sikerült visszaépíteni. A két művészeti képzést a Partiumi Keresztény Egyetemen valósították meg az egyházi és egyetemi autonómia révén – hangsúlyozta az önrendelkezés fontosságát az egyetemépítés terén. Beszélt a Sepsiszentgyörgyön létrejövő Erdélyi Művészeti Központ tervéről, amely az erdélyi magyar művészetek számára teremtene intézményes keretet és kiállítási felületet.
Dr. Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul képviseletében dr. Szarka Gábor konzul hangsúlyozta a szülőföldön, anyanyelven történő tanulásnak s a szaktudással együtt elsajátított erkölcsi vértezetnek és műveltségnek a fontosságát.
Az oklevelet és a plakettet Tőkés László és dr. Hantz Péter tudományos kutató adta át. Az idei díjazottak: Anghi István, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora, aki a kolozsvári Zeneakadémián elsorvasztott magyar oktatás visszaépítésével próbálkozott; Bodó Barna egyetemi tanár, aki megalakulásától 2008-ig vezette a Bolyai Kezdeményező Bizottságot; Dávid László mérnökprofesszor, a Sapientia EMTE rektora, akinek vezetése alatt akkreditálták az intézményt, ahol kétezer diák tanul anyanyelvén; Hollanda Dénes nyugalmazott egyetemi tanár, aki megteremtette Marosvásárhelyen a román és a magyar nyelvű műszaki oktatást, megálmodta és felépítette a Sapientia EMTE koronkai campusát, és több mint tíz éven át vezette a műszaki kart; Jeremiás László látszerész, aki jövedelmének jelentős részével támogatja az önálló magyar oktatás megteremtése érdekében szervezett rendezvényeket, a vendégtanár programot s a nehéz körülmények között tanuló egyetemi hallgatókat; Kincses Ajtay Mária nyugalmazott egyetemi tanár, az RMOGYKE elnöke, aki két éven át irányította a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, és határozottan kiállt a MOGYE önálló magyar tagozatának a visszaállításáért; Kincses Előd ügyvéd, akinek irodájában létrejött a Bolyai Kezdeményező Bizottság, s aki perek sorával akarja a törvényes előírások betartására késztetni a MOGYE vezetőit; Luka László, aki sokat tett azért, hogy a nemzetközi nyilvánosság erejével a magyar kisebbség küzdelmét segítse, s alapítványt működtet a magyar és a román nép közeledése érdekében; Miseta Attila egyetemi tanár, a Pécsi Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja, aki támogatja kollégáit, hogy előadásokat tartsanak Marosvásárhelyen, s szorgalmazására a Pécsi Doktori Iskola programot indított az erdélyi orvosok és gyógyszerészek részére, továbbá kezdeményezője volt annak a szándéknyilatkozatnak, hogy a magyarországi egyetemek támogassák a MOGYE-n tervezett önálló magyar kar számára szükséges oktatók biztosítását; post mortem Páll Lajos festőművész, akit 1956-os kiállása miatt hosszú börtönbüntetésre ítéltek; Tamás Péter vállalkozó, aki összekötő kapocs a nyugat-európai és az erdélyi magyarság között, s aki írásaiban megvédte a Bolyai Kezdeményező Bizottságban részt vevő tanárokat. Díjat kapott a Genfi Magyar Egyesület, amely sokat tett azért, hogy az ENSZ diplomatái tájékozódjanak az erdélyi magyarság helyzetéről, valamint a MOGYE tanárainak közössége, amelynek tagjai a legdurvább fenyegetések közepette megszervezték a belső választásokat, s hozzájárultak a magyar tagozat helyzetének rendezésére vonatkozó megállapodás megkötéséhez.
A díjkiosztást követően Dávid László rektor idézte fel az erdélyi magyarság álmait a közösségépítésről, az önálló egyetem megteremtéséről, a hiteles politikai képviseletről. Az önálló magyar egyetemi hálózat megteremtésének lehetőségéről és fontosságáról szólt Hantz Péter tudományos kutató, aki a meg nem valósult elképzelésekért a politikumot tette felelőssé. Beszélt a díszdoktori címekkel való kereskedelemről, s megemlítette, hogy Tulassay Tivadar professzor, a budapesti Semmelweis Egyetem volt rektora a MOGYE-n történtekről értesülve lemondott a vásárhelyi egyetemen kapott díszdoktori címéről.
Hantz Péter bejelentette, hogy tárgyalások folynak arról, hogy Sepsiszentgyörgyön indítsák meg a hiányzó magyar nyelvű agrártudományi és állatorvosi képzést. Elmondta az is, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottságban levő egyetemi tanárokat ért támadások miatt átszervezik a testületet, olyan formában, hogy fő aktivistái rejtve legyenek.
A díjazottaknak Boros Zoltán, az EMNT alenöke mondott köszönetet, a MOGYE tanárai nevében Ábrám Zoltán professzor köszönte meg az elismerő oklevelet.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

MOGYE: tiltakozik a díszdoktor
Fél év után került nyilvánosságra az a dokumentum, amely szerint Tulassay Tivadar, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) volt rektora a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatáspolitikája miatt lemondott a romániai rektor kollégája, Constantin Copotoiu által adományozott díszdoktori címéről.
A dokumentumot a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Hantz Péter mutatta be. A MOGYE vezetősége eddig titokban tartotta az ismert budapesti professzor döntését. Eddig arra sem derült fény, hogy 2012 elején a Semmelweis-egyetem kétszer is kezdeményezte a Doctor Honoris Causa cím megvonását a MOGYE leköszönt rektorától. A budapesti felsőoktatási intézmény szenátusa végül elvetette a határozattervezetet.
A marosvásárhelyi egyetem új rektorának, Leonard Azamfireinak 2012. augusztus 27-én címzett levelében Tulassay rámutat, intézményvezetőként, a párbeszéd és az együttműködés híveként ő és az általa vezetett egyetem mindent megtett a SOTE és a MOGYE közötti kapcsolatok elmélyítése érdekében. Ugyanakkor a többi magyarországi orvosi egyetemekkel karöltve a SOTE az akkreditáció megszerzéséhez szükséges segítségéről biztosította a vásárhelyi intézményt. „Meggyőződésem, hogy a MOGYE által adományozott díszdoktori cím az eddigi kapcsolatainkat jutalmazta, illetve eszközként szolgált volna a további jó együttműködésünkre. Törekvéseink és gyümölcsöző együttműködési kísérleteink szomorú kudarca viszont arról győzött meg, hogy tiltakozásom fejezzem ki” – áll Tulassay Tivadar Leonard Azamfireinak küldött, angol nyelvű levelében.
A 64 éves professzor a Krónikának elmondta, teljesen fölöslegesnek érezte, hogy egy olyan egyetem díszdoktora legyen, mely elutasítóan vagy legalábbis hűvösen viszonyul bármilyen együttműködési kísérlethez. A doktori iskolák működtetésétől a közös uniós pályázatok lebonyolításáig az évek során Tulassaynak számos válasz nélkül hagyott kezdeményezése volt. Az általa vezetett pesti egyetem egy időben még román diákokat is fogadott és továbbképzésüket biztosította.
„Nincs szükségem egy olyan címre, mely mögött semmiféle tartalom nincs. A felszínes, jópofa díszfogadásokon és némi együttműködési kísérleten túl a két egyetem között valójában semmiféle viszony nem alakult ki. Ez nem rajtunk múlott, hanem azokon, akik sorozatosan válasz nélkül hagyták a javaslatainkat” – jegyezte meg Tulassay. Kérdésünkre, hogy volt rektorként bánja-e, hogy a Doctor Honoris Causa címet adományozták a magyarellenességéről elhíresült Copotoiunak, Tulassay Tivadar némileg kitérő választ adott. Azt viszont leszögezte, hogy véleménye szerint a két egyetem közötti kapcsolat oly mély szintre süllyedt, hogy Copotoiut nem tartja méltónak a SOTE díszdoktori címéhez.
Ádám Valérián, a Romániai Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára elmondta továbbá, a SOTE díszdoktori címe nélkül maradhatott volna Copotoiu, a marosvásárhelyi egyetem volt rektora is, amennyiben 2012 februárjában a budapesti egyetem szenátusa megszavazza a másfél évvel azelőtt adományozott kitüntetés visszavonását. A vezetőségi testület kétszer is elvetette a többség által radikálisnak vélt javaslatot. A RMOGYKE még 2010 őszén a marosvásárhelyi rektornak szánt kitüntetés adományozásának a fölülvizsgálását kérte. „Mi már akkor jeleztük, hogy Copotoiu a magyar oktatás fejlődésének a kerékkötője, egy olyan ember, aki az általa vezetett klinikára egyetlen magyar orvost vagy középkádert sem hajlandó alkalmazni. A SOTE vezetői akkoriban azzal érveltek, hogy nem akarnak botrányt” – idézte fel a Copotoiu díszdoktori címe körüli nézeteltérést Ádám Valérián. A tavaly viszont már a Bolyai Kezdeményező Bizottság is a leköszönt és szenátusi elnöki tisztségbe helyezett rektor díszdoktori címének a visszavonását követelte.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

A csángómagyarok fáradhatatlan kutatója
Halász Péter néprajzkutató életének jelentős részét a moldvai csángók kultúrájának, szokásainak kutatására fordította. Már a hatvanas években megfordult a sokak számára ismeretlen vidékeken, adatokat gyűjtve a Magyar Néprajzi Atlasz számára. Igaz, végzettsége szerint agrármérnök, de a néprajzkutatást már az egyetemen elkezdte, és azóta sem hagyta abba. Olyannyira nem, hogy 2010-ben Gyimesközéplokra költözött pusztinai származású feleségével, így közelebb került ahhoz a magyar népcsoporthoz és tájhoz, mely közel áll szívéhez, és természetesen az sem elhanyagolható tény, hogy így az anyaggyűjtés is egyszerűbb.
Halász Péter 1939-ben született Budapesten, de sohasem szerette a nyüzsgő nagyvárost. A falu a nyugalmával, a természetközeli világával, a hagyományos szokásaival mindig jobban vonzotta. „Agrármérnökként is elsősorban a falusi embernek szerettem volna segíteni, ezáltal is szolgálni a falu népét” – jegyezte meg minapi beszélgetésünk során Halász.
A néprajzkutató agrármérnök
Önéletrajzában így fogalmaz: „az Agrártudományi Egyetemen kaptam diplomát 1962-ben. Munkahelyeim: Kiskunsági Állami Gazdaság sertéstelepi brigádvezető (1962–1964), Agrártudományi Egyetem műszaki ügyintéző (1964–1965), Agrárgazdasági Kutató Intézet tud. munkatárs, tud. főmunkatárs (1965–1992), Magyar Művelődési Intézet igazgató (1992–1995), tud. főmunkatárs (1996–1997), Duna Televízió műhelyvezető, főszerkesztő (1997–2000), Magyar Művelődési Intézet főtanácsos (2000–2010). 2010-ben vonultam nyugdíjba, de nem nyugalomba. 1960-ban bekapcsolódtam az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalomba, a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtők Szakosztályának 1968-tól voltam titkára, 1989-től 2009-ig pedig elnöke. 1968-tól veszek részt az országos honismereti mozgalomban, 1974-től 2010-ig szerkesztettem a Honismeret folyóiratot, 1995-től 2009-ig voltam a Honismereti Szövetség elnöke, azóta tiszteletbeli elnöke.
1990-től 2010-ig voltam a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára. 1966 óta foglalkoztam a moldvai magyarok történelmével és néprajzával. Az 1960-as években a Néprajzi Atlasz anyagához gyűjtöttem a csángók között, később folyamatosan, csaknem minden nyári szabadságom Moldvában töltöttem, ahol elsősorban a helyneveket, a gyűjtögetés, a gazdálkodás, az állattartás, a naptári évhez kötődő népszokások, az építkezés és a hiedelemvilág ismeretanyagát kutattam, illetve kutatom. Ennek során jól kamatoztattam agrármérnöki végzettségemet, feldolgozván a moldvai magyarok hagyományos állattartását és növényismeretét. 1990 óta írtam a Katolikus Lexikon, 1998 óta pedig az Új Révai Lexikon moldvai csángókkal foglalkozó szócikkeit. Számos, a moldvai csángómagyarok életével foglalkozó ismeretterjesztő filmnek voltam szakértője és riportere. 2010 szeptemberében beköltöztem Erdélybe, azóta Gyimesközéplokon élek és dolgozom immár harmadik feleségemmel, 12 és 3 esztendős fiaimmal, s nyaranta itt látogat meg Belső-Magyarországról három nagyobb gyermekem és három unokám.”
Priusz a Himnusz énekléséért
„A szüleim felvidékiek” – mondta beszélgetésünk elején Halász Péter. Elmesélte: „apám losonci és anyám sajógömöri, ahol Mátyás király megkapáltatta az urakat. Szüleim az első világháború után menekültek Magyarországra a cseh megszállás elől, majd Budapesten ismerték meg egymást. A fővárosban a Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, ahol Antall József is történelemtanárom volt, sajnos csak fél évig. A gimnáziumban 1957. október 23-án megszerveztük, hogy délután 2 órakor minden osztályban felálltak a diákok, és közösen elénekeltük a Himnuszt. Így emlékeztünk az 1956-os szabadságharc első évfordulóján. Viszont volt egy igazgatóhelyettesünk, egy Kárpátaljáról szalasztott vérszomjas kommunista, aki ebből ügyet csinált. Kerestette a szervezőket, és mindenki, akinek köze volt az ügyhöz, priuszt kapott. Emiatt én nem mehettem a tanárképző egyetemre. Így kerültem végül a gödöllői Agráregyetemre, amit elvégeztem. Igaz, hogy városi gyerek voltam, de mindig is szerettem az állatokat, a növényeket, és nem volt idegen az a világ nekem. Mire elvégeztem az egyetemet, kezdődött a téeszesítés, kollektivizálás, és a szerencsétlen falusi embernek akartam segíteni, akiket bekényszerítettek a termelőszövetkezetbe. Az egyetem után Dömsödre kerültem az ottani sertéstelepre brigádvezetőnek, de már ott is néprajzi adatokat gyűjtöttem.
Mint önkéntes néprajzi gyűjtő kutatásaimat ott végeztem, ahová éppen a munkám során kerültem. Agrárgazdasági kutatóintézetben például sertésökonómiával foglalkoztam, s azzal »vádoltak« meg, hogy csak olyan helyre megyek a sertéstelep szakmai vizsgálatára, ahol reformátusok laknak, mert ott van kopjafa, és egyúttal azt is le tudom fényképezni meg dokumentálni. A 60-as évek végén kerültem kapcsolatba a Honismereti Mozgalommal, majd 1973-től 2010-ig szerkesztője lettem a Honismeret című folyóiratnak. A szerkesztést Morvay Pétertől vettem át, utána pedig Selmeczi Kovács Attila néprajzkutatónak adtam át a munkát. A szerkesztőbizottságnak tagja maradtam és továbbra is jelennek meg írásaim, főként erdélyi témákban.” Halász Péter megjegyezte: „a Honismeret című kiadványhoz hasonlót a nagyváradi Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke szerkeszt Partiumi füzetek címmel. Sokat tanultunk egymástól, és szoros kapcsolatban, barátságban vagyunk Dukrét Gézával”.
Moldvai utazások
Beszélgetésünk során a még mindig nagyon tevékeny néprajzkutatótól megtudtuk: a kutatások kezdete bonyolultan alakult. Egy barátjával felmérést akartak végezni, miként viselte el a falu a téeszesítést mentálisan. Viszont ezt nem lehetett, mert hivatalosan a téeszesítésnek csak előnyei lehettek. Ezért barátja az ELTE antropológiai tanszékéről, ő pedig a Néprajzi Múzeumból próbált hivatalos papírt szerezni arról, hogy miért is járják a falvakat. „Az antropológia nem, de a néprajz bejött, és közben kiderült az is, hogy az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalom fő szervezője az a Morvay Péter, aki édesapámmal együtt egy táborban volt hadifogoly Oroszországban. Morvay atyai jó barátom lett, és támogatta a kutatásaimat. A 60-as években elkezdték szerkeszteni a Néprajzi Atlaszt, ami a határon túli magyarokra is kiterjedt. Csehszlovákia, a Szovjetunió, Jugoszlávia is hozzájárult a kutatásokhoz, Románia azonban nem” – vázolta fel Halász.
Ennek ellenére többen és többször jártak Erdélyben és Moldvában, az adatgyűjtést titokban végezve. A kapcsolatokat a Magyarországon élő erdélyi magyarok által építették ki. „A csángókkal kapcsolatban számos útmutatást kaptam a téma egyik kiváló ismerőjétől, Domokos Pál Pétertől, akinek egyik fiával együtt jártam általános iskolába” – magyarázata Halász Péter. A moldvai utakra visszaemlékezve rámutatott: „a kutatás tulajdonképpen egyszerű volt, de bizonyos szabályokat be kellett tartani, nem volt szabad kirívóan viselkedni. A milícián időnként le kellett jelentkezni. Emlékszem, hogy a milicista feleségeknek kacsingatós pénztárcát kellett hozni, és akkor elnézték, hogy ott vagyok. A nyolcvanas évek közepén elmérgesedni a helyzet. Akkor már nem mertem Erdélybe, Moldvába utazni, mert nem engem, hanem a barátaimat kezdték elővenni, kihallgatni, megfélemlíteni. 1990 tavaszán jöttem újra Erdélybe a magyar televízió stábjával filmet készíteni.”
Halász Péter számos kiadvány szerzője. Több kötetet publikált a csángók néprajzával kapcsolatban, főleg az ezredforduló után. A teljesség igénye nélkül: A moldvai csángó magyarok hiedelmei, A moldvai magyarok hagyományos állattartása, Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban címmel. Jelenleg a moldvai magyarok hagyományos földművelésével foglalkozó könyvén dolgozik.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Rosszul áll a visszaszolgáltatás (Sepsiszentgyörgyön)
Az 1945. március 6. és 1989. december 22. között jogtalanul elkobzott ingatlanok jogi helyzetének rendezésével foglalkozó 2001/10-es törvény alapján benyújtott 803 sepsiszentgyörgyi igénylésből mindeddig csupán 57 esetben történt meg a természetbeni visszaszolgáltatás, 70 kérést kártérítésre javasoltak, 87 nem tartozott a helyi polgármesteri hivatal bizottságának hatáskörébe, 55 iratcsomót formai okokból visszautasítottak.
Az új restitúciós törvény tervezetét a kormány múlt heti ülésén tárgyalta, elfogadása után kimozdulhat holtpontjáról az államosított és kisajátított ingatlanok ügye. A Háromszék érdeklődésére Kulcsár Tünde jegyző elmondta: „A polgármesteri hivatal 10-es törvényt alkalmazó bizottsága csak a visszaszolgáltatások megoldására hivatott, a kártérítésekre vonatkozóan csak a kárpótlás tényére tesz javaslatot, az összegre nem. A bizottság elemzi a kérés határidőn belüli benyújtását, a kérelmező jogosultságát, valamint a szükséges dokumentumok létét az iratcsomóban.” A vonatkozó polgármesteri rendeleteket és a hozzá tartozó iratokat összesítik – mondta Kulcsár Tünde –, majd az érintett dossziékkal együtt átadják a prefektúrának, annak megbízott jogásza viszi az Országos Restitúciós Hatósághoz, majd megszületik egy határozat, amelyben megszabják a kártérítés összegét, amit a kérelmező meg tud támadni törvényes úton, ha elégedetlen a döntéssel. Hogy mi történik a törvény módosítása után, azt akkor tudjuk elmondani, amikor megjelenik a módosított törvény alkalmazási módszertana.” A kezdeti 803 sepsiszentgyörgyi igénylésből 716 elbírálása tartozik a helyi bizottság hatáskörébe, 87 iratcsomót átirányítottak az illetékes intézményekhez. A benyújtott kérések hozzávetőleg 100 hektár területre és 36 404 négyzetméternyi épületre vonatkoztak, az 57 eddig megoldott természetbeni visszaszolgáltatás 3,3 hektárt és 4443 négyzetméternyi épületet érint. Kulcsár Tünde jegyző lapunknak elmondta, még vannak visszaadható épületek, de ezekre vonatkozóan a hiányzó iratokat még nem pótolták a kérelmezők, akik közül többen külföldön élnek, és nehéz velük a kapcsolattartás még akkor is, ha van helyi felhatalmazottjuk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nemzeti ünnepünk a közelmúlt fotóin
Kiállítás a várban
Március 15-e megünneplése Marosvásárhelyen – arcok, emberek, akik már nincsenek közöttünk, vagy nagyon megváltoztak. Helybeli és vendég szónokok, politikusok, lelkészek, művészek, őrséget álló székely ruhás fiatalok, sokasodó szimbólumok, változó feliratok, bővülő helyszínek, régi és új emlékművek, megszaporodó vagy megfogyatkozó tömeg, nemzetiszínű szalag a kutyus nyakán és közelkép arról, ahogy a kezünkre ég a gyertya – több mint száz régi és kevésbé régi fényképen egy darab történelem. A megyei múzeum várbeli épületének emeleti előadótermében tegnap délben nyílt meg a Népújság fényképgyűjteményéből válogatott fotókat bemutató kiállítás, amely egyben nyitánya a március 15-i ünneplésnek. Szervezője az RMDSZ városi szervezete és a megyei múzeum.
A képek politikatörténeti üzenetet hordoznak, hisz sok minden kiderül abból, hogy kik állnak az első sorban, kik voltak egy adott időszak meghatározó személyiségei, kik álltak egymás mellett, milyen nemzeti szimbólumokkal ünnepelt a közönség, melyik korosztály alkotta a tömeget – a történelmi vonatkozásokon túl a szakember számára az is beszédes, ahogyan az eltelt 22 év alatt a divat alakult – hangzott el Novák Zoltán történész nyitóbeszédében.
Ezek a képek ma már történelmi dokumentumok, ez adja meg az értéküket – vélekedett Vajda György, a Népújság szerkesztője, aki nagy munkával és lelkesedéssel válogatta ki a Népújság és saját archívumából 22 év március 15-i ünnepeinek jellegzetes mozzanatait. A kiállítást szervező Vajda György mellett Szász Károly, Karácsonyi Zsigmond és Nagy Tibor fotóit tekintheti meg az elkövetkező hét során a közönség. Nehéz volt kikeresni, összeválogatni, azonosítani az éveket – de megérte. A kiállítás szervezését támogató megyei múzeumnak felkínált anyag történelmi és kommunikációs szempontból is pótolhatatlan értéket jelent, hisz éveken át a Népújság volt az egyetlen lap, amely ezekről az ünnepekről tudósított. Kezdetben fekete-fehér felvételeken, később színes fotókon, amelyeken az ünneplő tömeg mellett jellegzetes részleteket, gesztusokat is megörökítettek a fényképészek. A folyosón levő tárlókban régi Népújság- kollekciók tükrözik az ünnepségekről készült írott beszámolókat, s a részvevőket kokárdakészítésre is megtanították.
A március 15-i megemlékezések jelentőségét, az ezekről szóló fotókat az tudja igazán értékelni, aki megélte azt a korszakot, amikor legszebb nemzeti ünnepünkről csak titokban lehetett szót ejteni. A közelmúltat felidézni pedig azért fontos, mert ezek az események hullnak ki a leghamarabb a közös emlékezetből.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),

Algyógyon állított emlékoszlopot az Erdélyi Magyar Ifjúsági Tanács
Cölöp a nemzethatár szélén
Az algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ kertjében, a múlt tanulságait hordozó és reményeik szerint jövőbe mutató kopjafát állított fel a Magyar Ifjúsági Tanács, március 14-én, a magyar forradalom évfordulójának előestjén.
A középkori kövekből 130 évvel ezelőtt újjáépített algyógyi templomban Gáll Sándor, a Hunyadi református egyházmegye esperese hálaadó áhítattal nyitotta meg az ünnepséget. Alapigeként Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott első levelét választva, rámutatott arra, hogy szabadságunk, megmaradásunk legfőbb záloga egymás tisztelete, elfogadása.
Megrázó és tanulságos történelmi visszatekintéssel folytatódott az emlékezés. Hunyad megye szabadságharcbeli szerepét Ősz Sándor Előd egyháztörténet-kutató fiatal lelkipásztor előadásából ismerhették meg a jelenlévők. Az előadás szövegét Batizán Attila, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület elnöke tolmácsolta, hangsúlyozva a szerző és önmaga üzenetét, miszerint a történelem hibáiból tanulni kell! 1848–49-ben véres események színhelye volt Hunyad megye és nevezetesen Algyógy is, ahol a lelkész család többedmagával a felbujtatott pusztítók áldozata lett. – Akkor mindenki kereste a maga igazát, a maga szabadságát, csak az volt a baj, hogy külön utakon tették ezt. A keserű történésekből meg kell tanulnunk, hogy csak együtt, közös célokért dolgozva, békességben tudunk itt jövőt teremteni magunknak – fogalmazott a fiatal lelkipásztor.
A Kolozsvárról, Székelyföldről, Magyarországról érkezett résztvevők számára a házigazdák Magyari Hunor sokatmondó kisfilmjét is levetítették, mely a többnyire pusztulóban lévő Hunyad megyei református templomokat mutatta be.
Ezután került sor a templom tövében felállított kopjafa leleplezésére. Ez alkalommal, az algyógyi rendezvény kezdeményezői nevében Bozsó Imre Lehel, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket: megválaszolva a sokakban lappangó kérdést, hogy miért pont Algyógy? – Hármas indok vezérelt bennünket a helyszín megválasztásában. Egyrészt a gazdag történelmi töltettel bíró templomkertben működik az erdélyi magyar ifjúság egyik legéletképesebb központja, ahol évente több ezer magyar fiatal fordul meg, töltekezik lelkiekben, szellemiekben és vitatja meg a jövőépítés lehetőségeit. Másrészt emléket kívánunk emelni azoknak, akik a szó szoros értelmében életükkel fizettek magyarságukért. Harmadrészt pedig jóvá szeretnénk tenni azt a tényt, hogy az 1848-as pusztítás emlékére állított városközponti emlékművet a történelem a múlt század derekán ismét elsodorta. Úgy gondoltuk, ennek a kopjafának mindenképp itt a helye – fogalmazott a MIT elnöke.
A rendezvény meghívottjaként jelen lévő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, a megmaradás cölöpének, hídfőállásának nevezte a Magyar Ifjúsági Tanács és társszervezeti (IKE, ODFIE, EMI) által állított kopjafát. –– Ha valaki eljön és megismeri az itt élő közösségeket, jobban fogja becsülni azt, hogy milyen nemzetbe született – fogalmazott Toró T. Tibor.
Orbán Viktor, magyar miniszterelnök köszöntő szavait, Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul tolmácsolta, majd Brendus Rékával, a magyar nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetőjével közösen leleplezték a kopjafát.
Ezután a meghívottak, házigazdák, köztük a maroknyi algyógyi református gyülekezet is, elhelyezték a kegyelet koszorúit a kopjafa talapzatán, bízva abban, hogy ezt most már merésznek nevezhető felirata ellenére sem fogja semmiféle történelmi vihar elsodorni.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Székelyföld álomszerű arca
Minden nagy dolog egy álommal kezdődik, így az 1848-as forradalom is: a világ megváltásának álmával – kezdte beszédét a Petőfi Sándor utca elején péntektől új arcot kapott körpanoráma bemutatóján Tamás Sándor, Háromszék megyei tanácsának elnöke.
Az Erdélyi körkép és az 550 éve város Sepsiszentgyörgy panorámaillusztráció után Székelyföld álomszerű arca csodálható egy éven át a városközpontban, a 360 fokos körpanoráma-felvételeken többek között a tündéri Szent Anna-tó, a titokzatos Bálványos vára, a rejtelmes Orbán Balázs-barlang, csodálatos templomaink láthatóak. Székelyföld immár nemcsak valóság, nemcsak a virtuális világban van jelen (a felvételek a www.virtualisszekelyfold.ro honlap számára készültek eredetileg), de a lelkünkben is ott van – mondta Tamás Sándor. A körképet Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Daczó Enikő képzőművész, a felvételek készítője avatta fel, első ízben a szalagvágáshoz a székely zászlóról mintázott aranysávos kék szalagot használva – ezzel is új jelképet próbált bevinni a köztudatba, és mostantól úgy illik, minden székelyföldi avatáskor ilyen szalagot kelljen elvágni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmel
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,

Jelentős támogatás Hunyad megye magyar oktatási központjának
Ablakot tártak a nagyvilágra
Vetítőgéppel, világhálóra csatlakoztatott modern számítógépekkel, könyvtárral felszerelt kommunikációs teremben tanulhatnak délutánonként a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum bentlakó diákjai.
– A terem számos helyi, megyei és országos vetélkedő, tanácskozás helyszínévé is vált az utóbbi időben, ablakot nyitva a világra diákjaink számára. Mindez a Bethlen Gábor Alapkezelő ZRT. jelentős anyagi támogatásának köszönhetően történhet, hiszen a tavaly meghirdetett meghívásos pályázaton 2 millió forintos támogatást nyert el iskolánk közössége – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Az elnyert összegből 400 000 forintot fordítottak a kommunikációs terem korábban elkezdett felszerelésének, berendezésének befejezésére és 1 600 000 forintot a bentlakó diákok közvetlen támogatására. – Utóbbi összegből 16 Zsil-völgyi bentlakónk számára 75 és 100 százalék közötti támogatást tudtunk biztosítani a bentlakási, étkezési költségeik fedezésére. Mindannyian olyan szociális helyzetben vannak, hogy családjuk képtelen fedezni a bentlakási költségeket. Ezért külső anyagi támogatás nélkül ezek a gyermekek, fiatalok egyszerűen kimaradnának a magyar tannyelvű iskolahálózatból, hiszen lakóhelyükön, Lupényban, Petrozsényban csupán nyolcadik osztályig létezik magyar oktatás. A Bethlen Gábor Alap anyagi támogatásának köszönhetően azonban az idei tanév hat hónapjára biztosított volt számukra az ellátás. Ezért nagyon hálásak vagyunk a támogatónknak – fogalmazott Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

A replika jogán
A Szabadság március 19-i számában Büntető eljárást indítanak Kerekes esetében is című cikkel kapcsolatosan a Maros megyei RMDSZ-es képviselő a következő pontosítás közlésére kérte lapunkat.
„Nem kell különösebben gondolkodni azon. hogy mi is történik valójában, hiszen az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség 2011-ben tizenkilenc, kizárólag csak nemzeti kisebbségi és szociáldemokrata (PSD) képviselő ellen tett feljelentést, holott a parlamenti képviselők több mint egyharmada van ebben a helyzetben. (Érdek-összefonódás gyanúja miatt a legfőbb ügyészség büntetőeljárást indított Kerekes ellen is, akit azzal vádolnak, hogy fiát alkalmazta parlamenti irodájába, a feleségével pedig polgári szerződést kötött – szerk. megj.) Mindent megmagyaráz az a tény, hogy egyetlen PDL- képviselő ellen sem indítottak eljárást, ez egyértelműen igazolja az ország elnökének a befolyását azokra a szervekre, amelyek felett ellenőrzést gyakorol, és amelyek hivatottak a vizsgálódásokra.
Ezek a szervek nem veszik figyelembe, hogy semmilyen törvény nem tiltja, hogy a területi parlamenti irodákba, a szigorúan bizalmas állásokba a képviselők és szenátorok családtagjaikat is javasolhatják alkalmazásra. Hiszen ha csak az RMDSZ-es képviselők esetét vesszük, nem kell sokat magyarázni, hogy irodájukban sajátos kisebbségi státusukból adódóan, körültekintően járnak el a személyzet megválogatásánál, ahol a bizalom, elkötelezettség, a titoktartás elsőrendű követelmények. Az érintettek a közigazgatási bíróságokon sorra nyerik a pereket az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség ellen, ennek ellenére az Országos Főügyészség tovább vizsgálódik. Sőt, miután a főügyészség 2012-ben lezárta már egyszer a képviselők elleni eljárást, arra a következtetésre jutva, hogy semmilyen törvénytelenség nem áll fenn, most 9 hónap után váratlanul újrakezdte a vizsgálatokat. Számomra teljesen érthetetlen a dolog: a szóban forgó ügyben 2012. július 30-án az Országos Főügyészség leállította az eljárást, az ügyészek többoldalas állásfoglalásban fejtették ki, hogy az ügyemben nem indokolt a bünvádi eljárás elindítása, nem létezik semmilyen törvénybe ütköző cselekedet, mert semmilyen törvény nem tiltja az ilyenszerű alkalmazásokat és foglalkoztatásokat a területi parlamenti irodákban. Ezt követően a marosvásárhelyi Fellebbviteli Bíróság is helyt adott 2012. november 1-jén a Feddhetetlenségi Ügynökség eljárása ellen megfogalmazott beadványomnak, semmisnek nyilvánította az ügynökség eljárását hivatali visszaélésnek minősítve azt. Ezek után gondolom, hogy jogosan találom furcsának Daniel Morar helyettes főügyész azon rendelkezését, hogy minden hasonló helyzetben lévő parlamenti képviselő esetében indítsák be újból a kivizsgálásokat. Különben is csupán a napokban elfogadott Képviselői Státustörvény tiltja a családtagok alkalmazását, előírás, amelynek semmiképpen nincs visszamenőleges hatálya.”
Kerekes Károly Maros megyei parlamenti képviselő
Szabadság (Kolozsvár),

Kerekes: Băsescu állhat a nepotizmus-vizsgálatok hátterében
Traian Băsescu államfőt sejti Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-es képviselő azon bűnvádi eljárás hátterében, amelyet azért indított ellene a legfőbb ügyészség, mert a gyanú szerint jogellenesen alkalmazta családtagjait képviselői irodájában.
Mint arról keddi lapunkban beszámoltunk, Kerekes ellen azért indult eljárás, mert 2006 és 2009 között a fiát és a feleségét alkalmazta irodájában. A honatya lapunknak úgy reagált az ügyre: az Országos Feddhetetlensegi Ügynökség 2011-ben tizenkilenc, csak nemzeti kisebbségi és PSD-s képviselő ellen tett feljelentést, holott a parlamenti képviselők több mint egyharmada van ebben a helyzetben. „Mindent megmagyaráz az a tény, hogy egyetlen PDL-képviselő ellen sem indítottak eljárást, ez egyértelműen igazolja az ország elnökének a befolyását azokra a szervekre, amelyek felett ellenőrzést gyakorol és amelyek hivatottak a vizsgálódásokra” – állítja Kerekes.
A képviselő szerint a vizsgálatot folytató szervek nem veszik figyelembe, hogy semmilyen törvény nem tiltja, hogy a területi parlamenti irodákba, a szigorúan bizalmas állásokba a képviselők és szenátorok családtagjaikat is javasolhatják alkalmazásra. Mint rámutat, az RMDSZ-es honatyák irodájukban sajátos kisebbségi státusukból adódóan körültekintően járnak el a személyzet megválogatásánál, ahol a bizalom, elkötelezettség, a titoktartás elsőrendű követelmények. Kerekes sérelmezi, hogy miközben az érintettek a közigazgatási bíróságokon sorra nyerik a pereket az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség ellen, ennek ellenére a legfőbb ügyészség tovább vizsgálódik.
Szabadság (Kolozsvár),

Marosvásárhely fekete márciusáról (Dokumentumfilm)
A felejtés ellen született Miholcsa Gyula tizenegy órás dokumentumfilmje Marosvásárhely fekete márciusáról, a rendszerváltás utáni kegyetlen magyarellenes pogromról.
A román közszolgálati televízió magyar műsorának szerkesztője a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes hagyatékot dolgozta fel, s dacára annak, hogy mai napig zároltak a hivatalos dokumentumok, tehát a korabeli hatalom gépezetének működését még mindig homály fedi, az elmúlt több mint két évtized alatt készített filmeket és visszaemlékezéseket feldolgozó megrendítő filmsorozat újra rádöbbentett, előre kitervelt, pontosan kidolgozott manipuláció révén, aljas politikai célból sikerült egymásnak ugrasztani a város és a környék magyar és román lakosságát. A március 19-i eseményeket feldolgozó rész Kincses Előd lemondatását, az RMDSZ székházának ostromát és a Sütő András elleni rettenetes, előre kitervelt gyilkossági kísérletet elevenítette fel. S azt a katonai és rendőri passzivitást, illetve felbujtó szerepet, melynek születési körülményeit csak sejtjük, de pontosan dokumentálni máig nem lehet. Homály fedi, kinek-kiknek a parancsát teljesítette Ioan Judea ezredes és társai, de tény, a Görgény-völgyi leitatott és félrevezetett románok beszállításában kiemelt szerepet játszottak. Az is már akkoriban kitetszett, hogy az Iliescu–Petre Roman-féle hatalom a magyarok megfélemlítésére játszott, s a hírhedett, azóta kimúlt, de szellemében minden román pártban tovább élő Vatra Românească, a helyi rendőrség, a fel nem oszlatott Securitate Erdély elszakításával riogatta a románságot, s nem kevesebbet, mint a magyarság szellemi vezetői: Sütő András, Kincses Előd, Király Károly, Smaranda Enache és Tőkés László megöletését tervezte. Az már a dolgok tragikomikus alakulása, hogy a capinákat és fejszéket igen jól forgató, leitatott hodákiak és ibánfalviak Bolyait is felakasztották volna. A lényeg: a román hatalom katonai és titkosszolgálati segédlettel móresre akarta tanítani a néhány nappal korábban mozgolódó szatmáriakat is, s március idusa után a néma könyves tüntetésen méltósággal felvonuló magyarságot. Mindeközben Marosvásárhelyen tartózkodott a román parlament két tagja, N. S. Dumitru és Verestóy Attila, előbbi jó ideje elhunyt, utóbbi mai napig Székelyudvarhely szenátora. A dokumentumokból kiderül: a köztudottan tragikus események idején este kocsiba ült, visszahajtott Bukarestbe. Miközben a 2500 román ostromolta RMDSZ-székházban a padlásra szorult hetvenkét embert csak a csoda mentette meg a tűzhaláltól, Verestóy, pisztollyal az oldalán, Isten a megmondhatója, merre járt, kivel tárgyalt, de személyes jelenlétével az égadta világon semmit megakadályozni nem akart vagy nem tudott. És Király Károly sem, aki akkoriban a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke volt, s akit óránként hívtak az RMDSZ padlásán rekedtek, személy szerint Káli Király István, s aki csak annyit tudott tanácsolni nekik, forduljanak a helyi katonasághoz, illetve rendőrséghez. Kértek ők segítséget, de süket fülekre találtak mind a helyi, mind a bukaresti hatóságok részéről, mi több, Judea ezredes szabályosan a felbőszült tömeg közé vezette Sütő Andrást és társait. Öt halottja, háromszáz sebesültje volt a pogromnak. A román hatalom mai napig „sajnálatos marosvásárhelyi eseményként” emlegeti, s csak Mihăiţă Cofariut, a hodáki parasztembert siratja, aki a „barbár magyarok” áldozatává vált. Az ő sebesüléséért Cseresznyés Gyula börtönbüntetést szenvedett, s rács mögé került jó pár magyar cigány is, aki Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! kiáltással – egy nappal később, még a katonaság közbeavatkozása előtt – eldöntötte a főtéri csata sorsát. A román karhatalom és hadsereg csak akkor avatkozott a véres küzdelembe, amikor a felbujtott román támadókat már félig kiverték a főtérről. Most Marosvásárhely szoborállítással kíván elégtételt szolgáltatni Sütő Andrásnak, aki hosszas külföldi kezelés után talpra állt ugyan, folytatta a küzdelmét is, de az 1990. március 19-i gyilkossági kísérlet nyomait haláláig viselte. Miholcsa kitűnő munkát végzett, filmje bennünk ama napok szorongásait eleveníti fel, s hozzásegít néhány új igazság felismeréséhez. És ha akadna olyan román – országos szórásban – közvetítő televízió, mely az Erdély Televízión kívül vállalná bemutatását, talán a román politikusok, szélsőségesek vagy kevésbé azok is rájönnének: ma is veszélyes a nemzeti nacionalizmus, sovinizmus tüzével játszani.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Rónai István, a versköltő zongoraművész és zenekritikus
Kolozsvári zenészcsalád tagjával, Rónai Antal karmester fiával, Rónai István zongoraművésszel, a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia nyugalmazott oktatójával beszélgetett a Zeneszó március 20-i rendezvényén Horváth Zoltán zongoratanár, moderátor. A Györkös-emlékházban megtartott rendezvény jó hangulatához nem csak a kellemes emlékek felidézése, hanem a Rónai István által megírt humoros, ötsoros versikék felolvasása is hozzájárult.
Horváth Zoltán először arról kérdezte meghívottját, hogy milyen emlékek fűzik Györkös Mányi Alberthez. Rónai elmondta, hogy Györkössel már középiskolás korában megismerkedett. – Kegyelettel emlékezem Györkös Mányi Albertre, aki osztálytársam, László György klarinéttanára volt. Gyurit többször kísértem zongorán, ezért bemutatott hangszertanárának. Tanárként, művészként és emberként is sokat lehetett tanulni tőle – elevenítette fel emlékeit a zongoraművész. Megtudtuk: zenelíceumi zongoratanárától, Amirás Pálma asszonytól olyan szakmai alapot kapott, amellyel aztán sikeresen felvételizett a kolozsvári zeneakadémiára (az akkori konzervatóriumba), ahol a híres zongoraművész, Halmos György (1915–1985) növendéke lett, akinek szintén sokat köszönhetett.
A beszélgetés során Rónai kitért arra is, hogy az 1960-as évek első felében, már konzervatóriumi hallgatóként is korrepetitor szeretett volna lenni, ezért több évfolyamtársát kísérte különböző országos és nemzetközi versenyen.
– Mivel már diákkoromban megismerkedtem Adorjáni Ilonával, a konzervatórium énektanárával, egyre több énekes kollégát kísértem, úgy, mint Simon Editet, Mátyás Jenőt, Barabás-Kásler Magdát, Molnár Jánost. Ekkor ismerkedtem meg Albert Annamária operaénekessel, a Kolozsvári Magyar Opera szólistájával, akivel közös dalesten léptünk fel – magyarázta Rónai István.
Diákéveivel kapcsolatosan megjegyezte: mivel akkor csak Kolozsváron működött felsőfokú zenei képzés, az erdélyi magyar zenei élet képviselőinek már egyetemi hallgatóként is alkalmuk nyílt egymás jobb megismerésére. Zeneakadémiai tanárai közül még Weiss Ferdinánd (1932–2002) zongoraművészt említette, akire tudása és embersége folytán példaképként tekintett.
Sokak számára titok volt eddig az, amiről Horváth Zoltántól értesültünk: Rónai István gyakran ír ötsoros Limerick-verseket, amelyekben humoros formában elevenít fel zenei eseményeket, szereplőket. Ezekből többet fel is olvastak az est folyamán. Ami pedig az élőzenét illeti, felvételről meghallgathattunk néhány Mahler-dalt a kolozsvári zeneakadémia egykori diákja, az európai hírű bariton, Gheorghe Petean előadásában és Rónai István kíséretében.
Rónai nem csak aktív zenészként írta be nevét az erdélyi (és ezen belül a kolozsvári) komolyzenei életbe, hanem zenekritikusként is: 1968-tól 1984-ig folyamatosan jelentek meg zenekritikái A Hétben, az Utunkban az Igazságban.
– Most úgy vélem: zenekritikusként elég merész voltam. G. B. Shaw, Tóth Aladár zenekritikáit gyakran olvastam. Hogy miért hagytam fel zenekritikusi tevékenységemmel 1984-ben? Az akkori bezártság, a magyarellenes hangulat közepette nem láttam értelmét az írásnak, 1990 után pedig úgy véltem: kiírtam magamat – hangsúlyozta Rónai.
A Kolozsvári Magyar Operával kapcsolatosan megjegyezte: mivel 1988-ban félnormás korrepetitori állást vállalt el az intézményben, ezért sem tartotta etikusnak, hogy az ottani előadásokról írjon. Szívesen emlékezett arra az időszakra is, amikor az opera kamarazenekarának tagjaként több kortárs szerző (Demény Attila, Vidovszky László stb.) operájában közreműködött zongorakísérőként.
Megtudtuk: Mariana Nicolesco világhírű szopránhoz több évtizedes ismeretség fűzi: 1970-ben Rónai kísérte a művésznőt egy meghallgatáson, amelynek eredményeképpen olaszországi ösztöndíjat nyert, ahonnan az operaénekesnő… elfelejtett hazajönni. Rónai elmesélte: Nicolescónak köszönhetően egyszer a Cotroceni-palotába is eljutott. – Jó tíz évvel ezelőtt történt, hogy az akkori olasz államfő Bukarestbe látogatott, és ezzel egy időben Mariana Nicolesco is fellépett. Engem kért meg, hogy kísérjem a koncertjén, így kerültem én életemben először és talán utoljára a Cotroceni-palotába. László Ferenc (1937–2010) muzikológusnak köszönhetően pedig az osztrák nagykövetség bukaresti székhelyére jutottam el. Ott Simona Ivaş és Marius Budoiu magánénekeseket kísértem – jegyezte meg Rónai.
Szóba kerültek még az 1980-as évek első felében megtett székelyföldi koncertkörutak, amelyek során Márkos Albert és ifj. Balogh Ferenc hegedűművészt, Kriza Ágnes, Hercz Péter és Daróczi Tamás magánénekest kísérte. – Az akkori rossz életkörülmények közepette a székelyföldi koncertek pozitívan hatottak lelkivilágunkra. Öcsémmel, Rónai Ádámmal pedig szólistaként is felléptünk – tette hozzá Rónai.
A Brăilán kétévente megrendezendő Hariclea Darclée Nemzetközi Énekversenyen Rónai többször részt vett 1995–2005 között; mesterkurzust is tartott zongorakíséretből, illetve olyan fiatal kolozsvári énekeseket kísért, akik aztán díjjal tértek haza: Ramona Eremia, Gheorghe Petean és Iulia Merca.
Végezetül a meghívott a jelenlévők kérdéseire is válaszolt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Velejéig korrupt a román igazságszolgáltatás?
Romániában olyan magas szintre emelkedett a korrupció, hogy a magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőket is megfertőzte.
Bűnhálózat az igazságszolgáltatásban
Nem csak az igazságszolgáltatásban, de a román közvéleményben – elsősorban a sajtóban – is nagy port vert fel két bíró, Viorica Dinu és Antonela Costache előzetes letartóztatása. Mindketten valóságos hálózatot építettek ki bűnözők felmentése érdekében, amelyben bíróktól kezdve bírósági jegyzőkön át egészen az ügyvédekig, más közvetítőkig bezáróan vettek részt igazságszolgáltatási szakemberek. A két ügyvédnek úgymond kész díjszabásaik is voltak a kedvező ítéletek – legtöbbször az előzetes letartóztatás feloldása – meghozataláért. Amennyiben mégis képtelenek voltak más ügyvédeket befolyásolni a bűnözők számára kedvező ítélet elérése céljából, olyankor visszaadták a pénzt a megvesztegetőnek, ezzel mintegy mentesítve magukat a felelősség alól.
Viorica Dinu és Antonela Costache több ügy kapcsán is jelentős csúszópénzeket vett fel. A korrupcióelleni ügyészek kimutatása szerint a két bírót csupán az utóbbi négy hónap során mintegy 800 ezer euróval vesztegették meg: Viorica Dinu 109 ezer eurót kapott és további 345 ezer euróra tettek számára ígéretet, Antonela Costachénak pedig 300 ezer eurót ígértek meg kedvező ítéletek megszületése esetén és 32 ezer eurót vett fel.
Így például 150 ezer eurót ígért nekik Dinel (Staicu) Nuţu szabadlábra helyeztetése érdekében az állami pénzeket lenyúló bűnöző testvére, Marian Staicu, aki, a testvére két ügyvédjének átadott 50-50 ezer euró mellett ugyanennyit fizetett Sorin Vasilescu bírósági jegyzőnek. Dinel (Staicu) Nuţut 2007-ben azzal vádolták meg, hogy több mint 11 millió euróval károsította meg a szászmedgyesi Transgaz vállalatot.
ECRIS: korrupt – ha korruptak használják
A korrupció elleni ügyészek vádirata szerint a két bírónő idén, januárban kísérletet tett Staicu kiszabadítására, az ügyben illetékes ítélőtanács azonban fenntartotta az előzetes letartóztatást. Staicu két ügyvédjének, Ileana Raducannak és Petre Danielnek sikerült azonban 5000 euróval megvesztegetniük Sorin Vasilescu bírósági jegyzőt, aki „elintézte", hogy a dosszié februárban már Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz kerüljön.
A bírósági jegyzőnek valóban nem lehetett könnyű dolga: az ECRIS nevű számítógépes rendszer ugyanis – amennyiben „békén hagyják" – véletlenszerűen jelöli ki a különböző dossziékat elbíráló ítélőtanács bíráit. Azonban nem csak a hackerek, de a bíróságon is szinte mindenki tudja, hogy a rendszer kijátszásának legalább tíz kiskapuja van; ezekről már 2011-ben jelentést készített a Számvevőszék. E kiskapuk egyikét használta ki Sorin Vasilescu. A hiba természetesen nem elsősorban a rendszerben van, mert az eleve nem korrupt – bár a rendszeren is lehetne már javítani – hanem azok felhasználóiban van.
„Möbius, vagy mi a fene"
A két bírónő „nehézsúlyú" volt a pályán, igen komoly ügyek kerültek hozzájuk. Így például ott kellett volna lenniük a korrupció elleni ügyészek Adrian Nastase feltételes szabadon bocsátása elleni fellebbezéséről döntő ítélőtanácsban is – letartóztatásuk miatt azonban erre már nem került sor.
Viorica Dinu foglalkozott Dan Voiculescu ügycsomójával is, amelyben a politikust az Élelmiszeripari Kutatóintézet lenyúlásával vádolják, és hozzá került Sorin Ovidiu Vantu egyik bűnvádi esete is.
A két bírónő neve ott szerepelt Vasile Balint, azaz Sile Camataru szavadon bocsátásnak zavaros ügyében is, miszerint a hírhedett maffiózót nem azért engedték ki büntetése letöltése előtt a börtönből, mert példás magaviseletű fogoly volt és kifestette saját celláját, hanem azért – mert egészségi állapota erősen megrendült. Viorica Dinut és Antonela Costachét az sem zavarta, hogy Sile Camataru „nagybetegen" nyomban elhelyezkedett egy kereskedelmi társaságnál.
Antonela Cosctache volt az, aki letartóztatási parancsot adott ki a guru, Gregorian Bicolaru ellen és tagja volt annak az ítélőtanácsnak, amely a volt kormánytanácsos, a korrupcióval megvádolt Fanel Pavalache ügyében döntött.
A két bírónő érdekelt volt az úgynevezett Mobins-dosszéban is: konkrétan az öt év börtönbüntetésre ítélt Stefan Radulescu ügycsomójáról van szó, akit a Mobins bútorgyár megkárosításáért ítéltek el. (A két bírónőt az igazság kiderítése olyannyira foglalkoztatta, hogy még magának a gyárnak a nevével sem voltak tisztában, Antonela Costache egyebesen „Möbius, vagy mi a fenének" emítette a dossziét).
Továbbá, jókora csúszópénzért felvállalták a bűnüldözők által a Stroe és a Gusti néven emlegetett két dossziét is, amelyet végül is Eduard Gusti és Dan Stroe bűnvádi dossziéja néven sikerült azonosítaniuk.
A hiszékeny bírónők
Ennek ellenére mindketten igen hiszékenyek voltak. A korrupció elleni ügyészekkel folytatott „magánbeszélgetések" kapcsán például elhitték azt, hogy a bukaresti bíróság alumíniummal bélelt, kibádogozott liftjeit nem lehet lehallgatni. Így ügyeiket rendszerint a felvonóban beszélték meg – a korrupció elleni ügyészek legnagyobb örömére, akik itt helyzeték el mikrofonjaikat, és akiknek így sikerül perdöntő bizonyítékokat felvenniük.
Elhitték azt is, hogy a régebbi típusú mobiltelefonok úgyszintén lehallgathatatlanok. Ezért mindketten régi mobiltelefonokon át beszélték meg egymással a megvesztegetés részleteit, a pénzek elosztását, aminek a vádhatóságok még akkor is örvendtek, ha mindez kissé a hang minőségére ment.
Az ügyészeknek így tudomására jutottak a pénzek elosztása körüli manőverek, a két bírónő „etikai kódexe", miszerint a megvesztegetést elfogadó csupán némi kenyeret biztosít magának, és „munkaerkölcse", miszerint „túlságosan hülyék azok a bírók", akik nem akarnak ily módon pénzhez jutni. Mindemellett Antonela Costache, a botrány kitörésekor felhívta személyes varázslónőjét, akit felelősségre vont azért, hogy jóslataiban nem figyelmeztette a korrupció elleni ügyészek akciójára.
A korrupció elleni ügyészek szerint az összegyűjtött anyag – a telefonbeszélgetések hanganyaga mellett fotók, videófelvételek, tanúk vallomása, több feljelentés – megdönthetetlen vádat jelent annak bizonyítására, hogy a két bírónő széles körű hálózatot épített ki az ítéletek meghamisítása céljából, jól kiépített rendszert hozott létre a megvesztegethetőségükért járó összegek begyűjtésére.
Az ügyben, a két bírónő mellett vádlottként szerepel Vasilescu Sorin bírósági jegyző, Raducan Ileana és Petre Daniel Costel ügyvéd, Petre Daniel Costel felesége, aki ellen megvesztegetésben való bűnrészesség miatt indult eljárás, illetve Dinel (Staicu) Nutu testvére, Staicu Marin, megvesztegetés miatt.
A dobogó harmadik helye
A két bírónő rövid idő alatt csinos vagyonra tett szert. Viorica Dinu Bukarestben három lakással, 800 négyzetméteres telekkel rendelkezik. Volkswagen Golf típusú gépkocsija van, ékszereinek értékét 10 ezer euróra teszi.
Antonela Costache a Bukarest melletti Voluntari községben 200 négyzetméteres villával, csaknem 600 négyzetméteres telekkel, Audi TT gépkocsival rendelkezik. Emellett két bankbetéte is van, 132 ezer lejjel, illetve 62 224 euróval.
Antonela Costache egyébként 1400 eurós szőrmekabátot vásárolt magának, de ezzel nem tett túl Dinu Vioricán, aki azzal kérkedett, hogy 3500 eurós kabátja van – igaz, eddig még nem vett fel, mert nagy és súlyos".
Mindeddig az igazságszolgáltatási rendszerben adott legnagyobb megvesztegetés egyébként a Szociáldemokrata Párt volt szenátora, Cătălin Voicu nevéhez fűződik, aki 260 ezer eurót adott Florin Costiniu egykori magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőnek. A negatív rangsorban Maria David korábbi bírónő következik, aki 200 eurós csúszópénzt kért. A moszani 150 ezer eurós megvesztegetési összeggel Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz elfoglalta a dobogó harmadik helyét, amelyen eddig a temesvári táblabíróság volt alelnöke, Nicolae Costantin Serban állt – nyamvadt 50 ezer euróval.
Maszol.ro,

A HTMP és a külhoni magyarok
Egyelőre csak egy tucat kezdeményező áll mögötte, de tagadhatatlan, hogy a frissen bejegyzett Határon Túli Magyarok Pártja (HTMP), a 2014-es magyarországi választásokon nem a Fidesznek kíván segíteni. A pártalapítás eszméjének előéletét tekintve jól látszik, hogy az ötletgazda a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) még 2011-ben megszellőztette ezt az elképzelését.
A múlt év júliusában Kelemen Hunor már szólt a pártalapításról. „Erről a kérdésről – így az RMDSZ elnöke – nincs döntés, és a közeljövőben nem is lesz, de a gondolat rég érlelődik. Nem kell csodálkozni, ha a Felvidéken, a Vajdaságban vagy Erdélyben felvetődik a magyarországi párt alapítása. Ez hosszú folyamat, amellyel nem is az RMDSZ foglalkozna, de az erdélyi képviseletnek lehetne Magyarországon is intézményes kerete, egy párt, amelynek a kettős állampolgársággal rendelkezők odaadhatják a szavazataikat. Ez nem akkora szentségtörés, mint ahogy néhányan látják”.
Világos beszéd. A ma már láthatóan autonómiaellenes RMDSZ-es Európai Polgári Kezdeményezésen (EPK) túlmenően, a HTMP létrejötte újabb hadüzenet, melyből kitetszik: az RMDSZ nem a Fidesznek szánja az erdélyi magyarok szavazatait, s az is, hogy a magyarországi választási kampány alatt saját fiókpártja segítségével kívánja a szavazókat befolyásolni.
Elsősorban azért, hogy a „fülkék forradalma” zátonyra fusson, s a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) mellőzésével vissza lehessen térni a korábbi nagy anyagi hasznot hajtó politizálási formához. A helyi többség által felállított bizalmi minimumnak (aki a hatalomból falatot akar, az ne autonómiázzon) megfelelően az autonómiatörekvések politikai gumicsonttá való átalakításához. S nem utolsó sorban, a saját Erdélyben működő nemzeti ellenzéke letarolásához.
Mit is mondott tavaly júniusban a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésen Szabó Ödön, aki akkor először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit? Az RMDSZ fenegyereke nem minden indulat nélkül így fakadt ki párttársai és az újságírók előtt: „alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!”.
Azon tehát nem kell csodálkozni, hogy a legnagyobb, s a romániai politikai elit szövevényes belső viszonyai között is eligazodó, megfelelő súllyal rendelkező magyar párt (helyi hatalmi hátszéllel) szembefordul a nemzeti integráció gondolatával. Magáért, eredeti státusáért harcol.
Emlékezetes, hogy a 2010. évi magyarországi választások után kenyértörésre nem (hiszen erre nincs is szükség), de kemény politikai csörtékre került sor a Fidesz és az RMDSZ között. Miután a Fidesz a nemzeti integráció előmozdítása, konkrétan a NER tartalommal való megtöltése során a maga részéről felszámolta a két évtizedes, s az RMDSZ számára viszont nagy haszonnal járó langymeleg „hídelméletet”, rögtön láthatóvá vált: kőkemény érdekütköztetés kezdődik. A nemzeti integráció folyamatait meghatározó Fidesz, valamint a román bizalmi minimum keretei között tevékenykedő, haszon- és szabadelvű RMDSZ között.
A Fidesz, kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött a magyarországi választások, a „fülkék forradalmát” követően, választási ígéreteit teljesítve a lényegig (az autonómiakövetelésig) lenyúló eszmei vita gyakorlatát igyekszik meghonosítani Kárpát-medencében. A magyar pártoknak a beleszólás jogát is magában foglaló együttműködése alapelvvé vált. A kisebbségi „egypártok” nem ragaszkodhatnak tovább a viszonylagos önállósághoz. Különösen nem ahhoz, amely csak Budapest felé nyilvánulna meg. Vállalniuk kell a politikai korszakváltást, s fel kell adniuk egy kényelmes, nagy anyagi haszonnal járó politikai pozíciót. A NER időbeni előrehaladtával a közvetítő, a helyi ügyekben való döntőbíró szerepét elhagyva, az arany középről át kellene állniuk a nemzeti oldalra, az autonómiakövetelő magyar többség soraiba.
Az RMDSZ az autonómia ügyét holdudvara anyagi gyarapodásának alárendelve, a Fidesz által képviselt irányvonal ellen fordult, s mindent megtesz, ami erejéből telik.
Politikáról lévén szó ez úgymond rendjén is van. Csakhogy itt többről, a nemzeti integrációról beszélünk, a lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok nemzetként foglalhassák el helyüket Európában. Ezért a HTMP-nek új politikai képződményként szomorú szerep jutott. Az autonómia elleni küzdelmet kell megtestesítenie.
A magyar nemzetstratégia szempontjából óriási a jelentősége annak, hogy a politikai elit nemzeti oldala a 2014-es választások után is megőrizze nagy többségét. A Fidesz erős politikai pozíciója feltétele a nemzeti integrációs folyamatok sikerének. Vannak dolgok, amelyeket tisztán kell látnunk, ha egyről a kettőre akarunk jutni.
Az RMDSZ most egyedül lépett pástra. Felemelt sisakrostéllyal száll szembe a Fidesz-el, de ez egymagában nem zárja ki, hogy kellő időben segítői is színre lépjenek.
A magyarországi politikai elit szoclib ideológiát követő része hallgat. Tudjuk, nem támogatja az autonómiatörekvéseket: neki az felel meg, ha csak egy, a „legnagyobb”, a „legerősebb” kisebbségi pártot kell anyagilag segíteni, azt, amely autonómiaügyben nem kakaskodik. Alapelve a kevés pénzért nagy nyugalom. Nem vitás azonban, hogy idővel neki és médiájának is megjön a hangja.
Nincs róla külön hír, de magáért beszél, hogy a HTMP bejegyzésének közzététele előtt Kelemen Hunor találkozott a Híd-most, a Magyar Közösség Pártja és a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőjével is. Közös pártalapításról ezek a pártvezetők nem beszéltek, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megállapítsuk: a Kárpát-medencében működő egypártok vezetői, ha mást nem, hát tájékozódtak a küszöbön álló eseményről. Egy kis malíciával, a múltjuk ismeretében hozzátehetjük: tájékozódtak, és jóváhagyólag tudomásul vették azt, ami később bekövetkezett. Bizonyos jelekből ítélve a Vajdaságban ez egyáltalán nem zárható ki.
Hogy a „határon túli magyar vezetők közül ki mennyire elégedett a megbeszélések eredményével, erről nem szólnak a hírek, csak találgathatunk. Sebaj, a politikai tevékenységet és szimpátiákat csakúgy, mint szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni.
Mert a HTMP vezetői bevallották: máris megkeresték a többi külhoni magyar egypártot. Együttműködést ajánlanak nekik.
Ágoston András
VMDP Hírlevél,