Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. március 29.
Kisebbség a kisebbségben
Tizenötezer magyar görögkatolikus él a Partiumban
A Trianon előtti Erdélyben százezer lelket számláló magyar görögkatolikus egyház száz éves sorsa nagyban hasonlít a csángómagyarok térvesztéséhez. A rendszerváltás új kezdetet jelentett, az egykori magyar gyülekezetek közül azonban alig néhány partiumi egyházközség élt a lehetőséggel. A legkisebb erdélyi magyar történelmi egyház ma 15 ezer lelket számlál.
Tanácstalanul állok a külsőre két ortodox templomot magába záró telek előtt Nagykároly központjában. A biztonság kedvéért megkérdezem az egyik idősebb járókelőt, hogy melyik a görögkatolikus – a válasz az, hogy mindkettő, csak az egyiket ma is az ortodoxok használják. A túloldalon, az évszázados papi lak fiatal parókusa, Vadas Krisztián frissiben berendezett irodába vezet: egyetlen helyiséget sikerült eddig lakályossá tenni a felújítás alatt álló, lerobbant házban, az irodabútorzatot egy magyarországi alapítványtól kapták. A tágas telken fekvő jókora épület az egykori gyülekezet gazdagságáról árulkodik, akárcsak felújítás alatt álló műemléktemploma.
Ezerről kétszázra fogyatkoztak
A Szatmárnémetiben felnőtt, középiskolai és egyetemi tanulmányait Nyíregyházán végző Vadas Krisztiánt 2004-ben szentelték görögkatolikus pappá nagyváradi román püspöke jelenlétében. A Rómában tanult egyházi elöljáró akkor úgy fogadta a szülőföldjére hazatérő fiatal magyar papot, hogy az egyház egy nagycsalád, amelyben különböző nemzetiségek vannak. Akkor már új szelek fújtak a magyar gyülekezetek háza táján, a legtöbb helyre képzett magyar parókus került. Mivel Erdélyben nincs magyar nyelvű teológusképzés, a fiatalok a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára felvételizhetnek. Vadas szerint hosszú évekig minden évfolyamon volt erdélyi diák, akik hazatérve itthoni gyülekezetekben helyezkedtek el. Nagy hiány volt magyar lelkészből, kilenc éven át a nagykárolyi gyülekezetbe is a szatmárnémeti pap szolgált be. A fiatal parókus nincs könnyű helyzetben, a száz évvel ezelőtt több mint ezer lelket számláló gyülekezet mára 200 főre zsugorodott.
Története kicsiben az erdélyi magyar görögkatolikus egyház története. „Már Trianon után elkezdődtek a megpróbáltatások, amikor a román hatóságok kijelentették, hogy a magyar görögkatolikusok elmagyarosodott románok. Ez elindította a római katolikus rítusra történő átállást, a görögkatolikusokat eleve románnak írták be. A magyar világban – a román idők megpróbáltatásaiból okulva – sokan lettek római katolikusok, illetve protestánsak. 1951-ben a kommunista hatóságok bezárták a templomot, két évig nem volt szertartás. A gyülekezetet átvette az ortodox egyház: a kilencvenes évek elejéig egy Csíkból származó, római katolikusnak felszentelt, de magyar ortodox papként szolgáló lelkészt kaptak” – foglalja össze a történteket Vadas. Hiába lettek azonban egyetlen tollvonással ortodoxok a magyar gyülekezetek, a görögkeleti püspök is kénytelen volt magyar papot keresni a magyar gyülekezetekbe. Olyan is volt, hogy nem tudott magyarul, de végül megtanult.
A rendszerváltás után a nagykárolyi magyar görögkatolikusok az elsők között kérték visszatérésüket régi vallásukba. Ortodox papjuk ezt nem vállalta, így nyugdíjba küldték. Míg a román ajkú hívek esetében ellenállásba ütközött, a magyaroknál könnyebben ment a váltás, hiszen az ortodox elöljárók tudták, hogy nem sok babér teremhet számukra magyar közösségekben. Sikerült visszaszerezni a templomukat egy olyan telken, ahol a két világháború között egymás mellett megfért a magyar és a román görögkatolikus templom. Igaz, 1990 után csak a magyarok kapták vissza templomukat, a másikról az ortodoxok a mai napig nem hajlandók lemondani. Nagykárolyban a népszámlálás legfrissebb adatai szerint kétezren vallják magukat román görögkatolikusnak: ők új templom építésére kényszerültek.
Sok esztendőre, uram
Februárban a nagykárolyi gyülekezet Sok esztendőre, uram címmel szervezett nagyszabású partiumi találkozót a magyar papok, a hajdúdorogi görögkatolikus és a szatmári római katolikus püspök, illetve a nagyváradi román vikárius részvételével. Vadas Krisztián szerint jól működnek a határon átívelő kapcsolatok, sokszor kirándul a gyülekezet tagjaival Máriapócsra, szoros az együttműködés a magyarországi hajdúdorogi püspökséggel. A kilencvenes évek hangulatához képest sok minden változott, a magyar gyülekezetek életében is beindult az építkezés. Gondnak tartja az utánpótlás hiányát, kevés a fiatal, még kevesebb a keresztelés. Ezért próbálkozik fiatalokat célzó tevékenységekkel. Azt mondja, valamennyi történelmi magyar egyház közös feladata a jövő nemzedék kinevelése.
Sokat pályázik, közösen a testvéregyházakkal: csak így tudják előteremteni a fennmaradás költségeit. „A romániai görögkatolikus egyház szegény egyház, mindössze húsz éves, kemény ellenszélben alakult. Nincs pénze kis gyülekezetek támogatására, a magyarok kétszeresen nehéz helyzetben vannak” – mondja vendéglátóm. A Partiumban egyedülálló, bizánci stílusban, 1736-ban épült műemléktemplomuk teljes felújítása is csak egy határon átívelő uniós pályázat révén lehetséges. Az „egyházalapító” szatmári pap
Bár Pallai Béla szatmárnémeti parókus tiltakozna az egyházalapító címke ellen, de nélküle jóval később „cseperedett” volna fel a több mint tíz szatmári magyar gyülekezet. Pallai papcsaládból származik, apja és nagyapja is görögkatolikus parókus volt. 1952-ben lemondatták őket, de titokban megmaradtak lelkésznek, büntetés terhe alatt is szolgálták híveiket. Ezt az utat választotta a fiú is, amikor a kor szokása szerint titokban szentelte pappá a római katolikus püspök. Civilben vállalati könyvelő volt, majd a római katolikus püspökség laikus alkalmazottja, aki házaknál keresztelt és esketett, de nem temethetett, mert ott nagy volt a lebukás veszélye. Földalatti hálózatban élt és működött a görögkatolikus egyház, legtöbbször a Szekuritáté sem tudott róla – tájékoztat Pallai.
A rendszerváltást követően az egykori szatmárnémeti gyülekezet néhány tagja megkereste őt, így alakult meg az első erdélyi magyar görögkatolikus közösség. Nem készült rá, mégis ő lett az egyház első szervezője. Sorra járta a régi gyülekezeteket, amelyek egymás után önállósodtak. Öt gyülekezetben szolgált, amíg mindenhová került lelkész. A régi ortodox papok kimentek Nyugatra, vagy nyugdíjaztatták magukat, helyüket rendre elfoglalták a Magyarországon képzett fiatalok. Pallai Béla volt 1994-ig az első erdélyi magyar görögkatolikus esperes, ez maradt a legmagasabb erdélyi magyar egyházi tisztség. Ma tíz szatmári gyülekezet a nagybányai püspökséghez, a nagykárolyi és az újonnan létrejött nagyváradi magyar gyülekezet pedig a nagyváradi román püspök hatáskörébe tartozik.
„Sorsunk ma sem leányálom: mi vagyunk a kisebbség kisebbsége. Mégis előrelépés, hogy a román püspökök a magyar gyülekezeteket elfogadták testvérként, nem tagadják létezésünket. Arra törekszünk, hogy szeretetben éljünk egymás mellett, megőrizve ősi magyar hitünket” – mondja búcsúzóul Pallai Béla, aki büszke rá, hogy több fiatalt is elindított a lelkészi pályán.
Esély a kiegyezésre?
A Trianon utáni években Magyarországon mintegy 200 ezer, Erdélyben mintegy 100 ezer magyar görögkatolikus élt, létszámuk későbbi felbecsülése nehézségbe ütközik, a román népszámlálók ugyanis már a két világháború között parancsba kapták, hogy a görögkatolikus hitűeket románnak tüntessék fel. Az 1940-es években Székelyföldön 37 faluban élt több mint 20 ezer görögkatolikus magyar, akik az ortodox vallásra történő kényszerű áttéréskor választották a római katolikus rítust. Ezt megkönnyítette Márton Áron püspök körlevele, aki azt kérte papjaitól, hogy minden üldözött görögkatolikus vallású ember előtt álljanak nyitva a római katolikus templomok kapui. Néhány partiumi gyülekezet kivételével az ortodoxok által elrekvirált erdélyi, székelyföldi magyar görögkatolikus templomok, iskolák, épületek és termőföldek máig nem kerültek vissza jogos tulajdonosukhoz. A tizenkét partiumi magyar gyülekezeten kívül Erdélyben más görögkatolikus közösség nem alakult újra. Román püspökségi források szerint azonban akár egész Erdélyre kiterjedő nyitás várható, ha a magyarországi és a romániai görögkatolikus püspökök megállapodást írnak alá az egykori magyar gyülekezetek közös felvállalásáról. Erre leginkább Pop Claudiu, a Balázsfalvi Nagyérsekség Kuriális Püspöke tűnik nyitottnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Tizenötezer magyar görögkatolikus él a Partiumban
A Trianon előtti Erdélyben százezer lelket számláló magyar görögkatolikus egyház száz éves sorsa nagyban hasonlít a csángómagyarok térvesztéséhez. A rendszerváltás új kezdetet jelentett, az egykori magyar gyülekezetek közül azonban alig néhány partiumi egyházközség élt a lehetőséggel. A legkisebb erdélyi magyar történelmi egyház ma 15 ezer lelket számlál.
Tanácstalanul állok a külsőre két ortodox templomot magába záró telek előtt Nagykároly központjában. A biztonság kedvéért megkérdezem az egyik idősebb járókelőt, hogy melyik a görögkatolikus – a válasz az, hogy mindkettő, csak az egyiket ma is az ortodoxok használják. A túloldalon, az évszázados papi lak fiatal parókusa, Vadas Krisztián frissiben berendezett irodába vezet: egyetlen helyiséget sikerült eddig lakályossá tenni a felújítás alatt álló, lerobbant házban, az irodabútorzatot egy magyarországi alapítványtól kapták. A tágas telken fekvő jókora épület az egykori gyülekezet gazdagságáról árulkodik, akárcsak felújítás alatt álló műemléktemploma.
Ezerről kétszázra fogyatkoztak
A Szatmárnémetiben felnőtt, középiskolai és egyetemi tanulmányait Nyíregyházán végző Vadas Krisztiánt 2004-ben szentelték görögkatolikus pappá nagyváradi román püspöke jelenlétében. A Rómában tanult egyházi elöljáró akkor úgy fogadta a szülőföldjére hazatérő fiatal magyar papot, hogy az egyház egy nagycsalád, amelyben különböző nemzetiségek vannak. Akkor már új szelek fújtak a magyar gyülekezetek háza táján, a legtöbb helyre képzett magyar parókus került. Mivel Erdélyben nincs magyar nyelvű teológusképzés, a fiatalok a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára felvételizhetnek. Vadas szerint hosszú évekig minden évfolyamon volt erdélyi diák, akik hazatérve itthoni gyülekezetekben helyezkedtek el. Nagy hiány volt magyar lelkészből, kilenc éven át a nagykárolyi gyülekezetbe is a szatmárnémeti pap szolgált be. A fiatal parókus nincs könnyű helyzetben, a száz évvel ezelőtt több mint ezer lelket számláló gyülekezet mára 200 főre zsugorodott.
Története kicsiben az erdélyi magyar görögkatolikus egyház története. „Már Trianon után elkezdődtek a megpróbáltatások, amikor a román hatóságok kijelentették, hogy a magyar görögkatolikusok elmagyarosodott románok. Ez elindította a római katolikus rítusra történő átállást, a görögkatolikusokat eleve románnak írták be. A magyar világban – a román idők megpróbáltatásaiból okulva – sokan lettek római katolikusok, illetve protestánsak. 1951-ben a kommunista hatóságok bezárták a templomot, két évig nem volt szertartás. A gyülekezetet átvette az ortodox egyház: a kilencvenes évek elejéig egy Csíkból származó, római katolikusnak felszentelt, de magyar ortodox papként szolgáló lelkészt kaptak” – foglalja össze a történteket Vadas. Hiába lettek azonban egyetlen tollvonással ortodoxok a magyar gyülekezetek, a görögkeleti püspök is kénytelen volt magyar papot keresni a magyar gyülekezetekbe. Olyan is volt, hogy nem tudott magyarul, de végül megtanult.
A rendszerváltás után a nagykárolyi magyar görögkatolikusok az elsők között kérték visszatérésüket régi vallásukba. Ortodox papjuk ezt nem vállalta, így nyugdíjba küldték. Míg a román ajkú hívek esetében ellenállásba ütközött, a magyaroknál könnyebben ment a váltás, hiszen az ortodox elöljárók tudták, hogy nem sok babér teremhet számukra magyar közösségekben. Sikerült visszaszerezni a templomukat egy olyan telken, ahol a két világháború között egymás mellett megfért a magyar és a román görögkatolikus templom. Igaz, 1990 után csak a magyarok kapták vissza templomukat, a másikról az ortodoxok a mai napig nem hajlandók lemondani. Nagykárolyban a népszámlálás legfrissebb adatai szerint kétezren vallják magukat román görögkatolikusnak: ők új templom építésére kényszerültek.
Sok esztendőre, uram
Februárban a nagykárolyi gyülekezet Sok esztendőre, uram címmel szervezett nagyszabású partiumi találkozót a magyar papok, a hajdúdorogi görögkatolikus és a szatmári római katolikus püspök, illetve a nagyváradi román vikárius részvételével. Vadas Krisztián szerint jól működnek a határon átívelő kapcsolatok, sokszor kirándul a gyülekezet tagjaival Máriapócsra, szoros az együttműködés a magyarországi hajdúdorogi püspökséggel. A kilencvenes évek hangulatához képest sok minden változott, a magyar gyülekezetek életében is beindult az építkezés. Gondnak tartja az utánpótlás hiányát, kevés a fiatal, még kevesebb a keresztelés. Ezért próbálkozik fiatalokat célzó tevékenységekkel. Azt mondja, valamennyi történelmi magyar egyház közös feladata a jövő nemzedék kinevelése.
Sokat pályázik, közösen a testvéregyházakkal: csak így tudják előteremteni a fennmaradás költségeit. „A romániai görögkatolikus egyház szegény egyház, mindössze húsz éves, kemény ellenszélben alakult. Nincs pénze kis gyülekezetek támogatására, a magyarok kétszeresen nehéz helyzetben vannak” – mondja vendéglátóm. A Partiumban egyedülálló, bizánci stílusban, 1736-ban épült műemléktemplomuk teljes felújítása is csak egy határon átívelő uniós pályázat révén lehetséges. Az „egyházalapító” szatmári pap
Bár Pallai Béla szatmárnémeti parókus tiltakozna az egyházalapító címke ellen, de nélküle jóval később „cseperedett” volna fel a több mint tíz szatmári magyar gyülekezet. Pallai papcsaládból származik, apja és nagyapja is görögkatolikus parókus volt. 1952-ben lemondatták őket, de titokban megmaradtak lelkésznek, büntetés terhe alatt is szolgálták híveiket. Ezt az utat választotta a fiú is, amikor a kor szokása szerint titokban szentelte pappá a római katolikus püspök. Civilben vállalati könyvelő volt, majd a római katolikus püspökség laikus alkalmazottja, aki házaknál keresztelt és esketett, de nem temethetett, mert ott nagy volt a lebukás veszélye. Földalatti hálózatban élt és működött a görögkatolikus egyház, legtöbbször a Szekuritáté sem tudott róla – tájékoztat Pallai.
A rendszerváltást követően az egykori szatmárnémeti gyülekezet néhány tagja megkereste őt, így alakult meg az első erdélyi magyar görögkatolikus közösség. Nem készült rá, mégis ő lett az egyház első szervezője. Sorra járta a régi gyülekezeteket, amelyek egymás után önállósodtak. Öt gyülekezetben szolgált, amíg mindenhová került lelkész. A régi ortodox papok kimentek Nyugatra, vagy nyugdíjaztatták magukat, helyüket rendre elfoglalták a Magyarországon képzett fiatalok. Pallai Béla volt 1994-ig az első erdélyi magyar görögkatolikus esperes, ez maradt a legmagasabb erdélyi magyar egyházi tisztség. Ma tíz szatmári gyülekezet a nagybányai püspökséghez, a nagykárolyi és az újonnan létrejött nagyváradi magyar gyülekezet pedig a nagyváradi román püspök hatáskörébe tartozik.
„Sorsunk ma sem leányálom: mi vagyunk a kisebbség kisebbsége. Mégis előrelépés, hogy a román püspökök a magyar gyülekezeteket elfogadták testvérként, nem tagadják létezésünket. Arra törekszünk, hogy szeretetben éljünk egymás mellett, megőrizve ősi magyar hitünket” – mondja búcsúzóul Pallai Béla, aki büszke rá, hogy több fiatalt is elindított a lelkészi pályán.
Esély a kiegyezésre?
A Trianon utáni években Magyarországon mintegy 200 ezer, Erdélyben mintegy 100 ezer magyar görögkatolikus élt, létszámuk későbbi felbecsülése nehézségbe ütközik, a román népszámlálók ugyanis már a két világháború között parancsba kapták, hogy a görögkatolikus hitűeket románnak tüntessék fel. Az 1940-es években Székelyföldön 37 faluban élt több mint 20 ezer görögkatolikus magyar, akik az ortodox vallásra történő kényszerű áttéréskor választották a római katolikus rítust. Ezt megkönnyítette Márton Áron püspök körlevele, aki azt kérte papjaitól, hogy minden üldözött görögkatolikus vallású ember előtt álljanak nyitva a római katolikus templomok kapui. Néhány partiumi gyülekezet kivételével az ortodoxok által elrekvirált erdélyi, székelyföldi magyar görögkatolikus templomok, iskolák, épületek és termőföldek máig nem kerültek vissza jogos tulajdonosukhoz. A tizenkét partiumi magyar gyülekezeten kívül Erdélyben más görögkatolikus közösség nem alakult újra. Román püspökségi források szerint azonban akár egész Erdélyre kiterjedő nyitás várható, ha a magyarországi és a romániai görögkatolikus püspökök megállapodást írnak alá az egykori magyar gyülekezetek közös felvállalásáról. Erre leginkább Pop Claudiu, a Balázsfalvi Nagyérsekség Kuriális Püspöke tűnik nyitottnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 29.
Tematizációs diktatúra és szalámitaktika
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. április 3.
Belföldi hírek
Újabb székelyzászló-ügy
Szemet szúrt a székely zászló az április 1-jei gyulafehérvári női kosárlabdameccsen, a Sepsi SIC csapat kék-arany lobogót lengető szurkolóját kivezették a sportcsarnokból.
Emiatt az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint a szervezők, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók, köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot. ,,A Román Kosárlabda Szövetség alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt – ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelen lévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki” – hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Román Kosárlabda Szövetségtől és a házigazda gyulafehérvári kosárlabdaklubtól is kivizsgálást és intézkedéseket követel.
Olcsóbb lehet a kenyér
Július elsejétől 9 százalékra csökken a kenyér áfája: erről már megszületett a politikai döntés – jelentette be Daniel Chiţoiu pénzügyminiszter. Az SZLSZ kormányprogramjába is belefoglalta, hogy a mezőgazdasági termékek áfáját az általános 24 százalékról 9 százalékra csökkenti, ezt azonban az ország nemzetközi hitelezői ellenezték. A kormány ezért kísérleti jelleggel, az év második felében kizárólag a kenyér előállítási láncára vezeti be a csökkentett adókulcsot. A pénzügyminisztérium egy belső elemzése szerint a kenyér áfájának tervezett csökkentése idén 635 millió lejes többlethiányt okoz a költségvetésben, ami a GDP 0,1 százalékának felel meg. Egy héttel korábban Victor Ponta miniszterelnök 250 millió lejes hiányt említett, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az áfacsökkenés valójában visszaszorítja az adócsalást, és így a kiesés jóval kisebb lesz. „Fél évre lecsökkentjük az áfát a kenyér teljes előállítási láncára, és meglátjuk, hogy a mi elméletünk igazolódik-e be, azaz a kisebb áfa több adóbevételt hoz-e, vagy a Nemzetközi Valutaalapnak lesz igaza, és ezzel újabb lyukat idézünk elő a költségvetésben” – magyarázta Ponta. Ha a kenyér áfacsökkentése sikeres lesz, más mezőgazdasági termékekre is kiterjeszthetik az intézkedést.
Bányavízszennyezés és árvízkészültség
Jelentős mennyiségű bányavíz ömlött a Nagybánya melletti Lápos folyóba az elmúlt napok esőzései és a hóolvadás nyomán egy elhagyott bányából. Haltetemeket nem észleltek, a hatóságok azonban mintát vettek a Láposból és a Szamosból, hogy ellenőrizzék, történt-e környezetkárosodás; a bányavíz összetétele egyelőre nem ismert. A bányavíz kiáramlását hétfőn este jelentették a sürgősségi hívószámon. Az elhagyott színesfémbánya elárasztott és beomlott tárnáiból másodpercenként 1,5 köbméteres hozammal ömlött a víz az éjszaka folyamán, de kedd reggelre elállt. A helyszínre vonult hatóságoknak kotrógéppel kellett védőgátat vonniuk a Campurele víztisztító-állomás köré, amelynek normális körülmények között az lenne a feladata, hogy ne engedje a bányavizet közvetlenül bejutni a patakokba, folyókba, de a víz magát az állomást is veszélyeztette. v Az Országos Vízügyi és Vízgazdálkodási Intézet csütörtök estig meghosszabbította az árvízvédelmi készültséget a Tisza erdélyi vízgyűjtőjében. A Tiszába ömlő legtöbb erdélyi folyón sárga (első fokú) figyelmeztetés van érvényben, de tíz déli és nyugati megyében narancssárga árvízriadót hirdettek meg, azaz kiönthetnek a folyók. A sárga jelzésű árvízriadó 23 megyében érvényes a nyugati határ mentén, Erdély középső részein és a Kárpátokon kívül.
Kevesebbet utazhatnak a honatyák
Egy parlamenti ülésszak során csupán egyszer látogathatnak el választókörzetükbe a külföldön megválasztott szenátorok, és még kétszer a parlamenti vakációk idején – határozta el tegnap a felsőház állandó bizottsága. A korlátozásra költségtakarékosság miatt kerül sor. Az érintett szenátorok a nyári, illetve a téli szünetben tehetnek majd hosszabb utazásokat határon túli szavazóikhoz, mivel akkor több szabadnapjuk van, és olcsóbb, ha egyszerre több országot érintenek. A képviselőház vezetősége nemrég hasonló döntést hozott.
Újabb székelyzászló-ügy
Szemet szúrt a székely zászló az április 1-jei gyulafehérvári női kosárlabdameccsen, a Sepsi SIC csapat kék-arany lobogót lengető szurkolóját kivezették a sportcsarnokból.
Emiatt az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint a szervezők, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók, köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot. ,,A Román Kosárlabda Szövetség alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt – ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelen lévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki” – hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Román Kosárlabda Szövetségtől és a házigazda gyulafehérvári kosárlabdaklubtól is kivizsgálást és intézkedéseket követel.
Olcsóbb lehet a kenyér
Július elsejétől 9 százalékra csökken a kenyér áfája: erről már megszületett a politikai döntés – jelentette be Daniel Chiţoiu pénzügyminiszter. Az SZLSZ kormányprogramjába is belefoglalta, hogy a mezőgazdasági termékek áfáját az általános 24 százalékról 9 százalékra csökkenti, ezt azonban az ország nemzetközi hitelezői ellenezték. A kormány ezért kísérleti jelleggel, az év második felében kizárólag a kenyér előállítási láncára vezeti be a csökkentett adókulcsot. A pénzügyminisztérium egy belső elemzése szerint a kenyér áfájának tervezett csökkentése idén 635 millió lejes többlethiányt okoz a költségvetésben, ami a GDP 0,1 százalékának felel meg. Egy héttel korábban Victor Ponta miniszterelnök 250 millió lejes hiányt említett, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az áfacsökkenés valójában visszaszorítja az adócsalást, és így a kiesés jóval kisebb lesz. „Fél évre lecsökkentjük az áfát a kenyér teljes előállítási láncára, és meglátjuk, hogy a mi elméletünk igazolódik-e be, azaz a kisebb áfa több adóbevételt hoz-e, vagy a Nemzetközi Valutaalapnak lesz igaza, és ezzel újabb lyukat idézünk elő a költségvetésben” – magyarázta Ponta. Ha a kenyér áfacsökkentése sikeres lesz, más mezőgazdasági termékekre is kiterjeszthetik az intézkedést.
Bányavízszennyezés és árvízkészültség
Jelentős mennyiségű bányavíz ömlött a Nagybánya melletti Lápos folyóba az elmúlt napok esőzései és a hóolvadás nyomán egy elhagyott bányából. Haltetemeket nem észleltek, a hatóságok azonban mintát vettek a Láposból és a Szamosból, hogy ellenőrizzék, történt-e környezetkárosodás; a bányavíz összetétele egyelőre nem ismert. A bányavíz kiáramlását hétfőn este jelentették a sürgősségi hívószámon. Az elhagyott színesfémbánya elárasztott és beomlott tárnáiból másodpercenként 1,5 köbméteres hozammal ömlött a víz az éjszaka folyamán, de kedd reggelre elállt. A helyszínre vonult hatóságoknak kotrógéppel kellett védőgátat vonniuk a Campurele víztisztító-állomás köré, amelynek normális körülmények között az lenne a feladata, hogy ne engedje a bányavizet közvetlenül bejutni a patakokba, folyókba, de a víz magát az állomást is veszélyeztette. v Az Országos Vízügyi és Vízgazdálkodási Intézet csütörtök estig meghosszabbította az árvízvédelmi készültséget a Tisza erdélyi vízgyűjtőjében. A Tiszába ömlő legtöbb erdélyi folyón sárga (első fokú) figyelmeztetés van érvényben, de tíz déli és nyugati megyében narancssárga árvízriadót hirdettek meg, azaz kiönthetnek a folyók. A sárga jelzésű árvízriadó 23 megyében érvényes a nyugati határ mentén, Erdély középső részein és a Kárpátokon kívül.
Kevesebbet utazhatnak a honatyák
Egy parlamenti ülésszak során csupán egyszer látogathatnak el választókörzetükbe a külföldön megválasztott szenátorok, és még kétszer a parlamenti vakációk idején – határozta el tegnap a felsőház állandó bizottsága. A korlátozásra költségtakarékosság miatt kerül sor. Az érintett szenátorok a nyári, illetve a téli szünetben tehetnek majd hosszabb utazásokat határon túli szavazóikhoz, mivel akkor több szabadnapjuk van, és olcsóbb, ha egyszerre több országot érintenek. A képviselőház vezetősége nemrég hasonló döntést hozott.
2013. április 4.
Továbbra sincs elég magyar tanár (MOGYE-ügy)
Csak részben teljesültek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) belüli román–magyar konfliktust elcsitító, tavaly szeptemberben kötött megállapodás kitételei – véli Szilágyi Tibor, a MOGYE rektorhelyettese.
A tanári állások betöltésére meghirdetett versenyvizsgák eredményeit jóváhagyó tegnapi szenátusi ülés után elmondta, a magyar tagozat számára meghirdetett helyeknek csak mintegy kétharmadát sikerült betölteni az elmúlt időszakban tartott versenyvizsgákon. Megjegyezte, a magyar tagozat továbbra is tanerőhiánnyal küzd, a versenyvizsgákkal nem sikerült változtatni e helyzeten. Az egyetemen meghirdetett, meghatározatlan időre szóló 37 tanári állásból 15-öt igényelt a magyar tagozat. A versenyvizsgák nyomán 26 állást töltöttek be, kilencet a magyar tagozaton. Kedvezőbben alakult az arány a meghatározott időre szóló tanársegédi állásoknál. Itt a magyar tagozat igényei szerint meghirdetett 17 állás közül 14-et sikerült betölteni.
Korábban az egyetem magyar vezetői kifogásolták, hogy a magyar tanársegédi állásoknál nem követeltek magyar nyelvi kompetenciákat, és az is megtörténhetett volna, hogy magyarul nem tudó jelöltet vesznek fel magyar helyre. Szilágyi Tibor elmondta, ez szerencsére nem történt meg.
A rektorhelyettes szerint egyes állásokat azért nem sikerült betölteniük, mert a jelöltjeik már a versenyvizsga előtt visszaléptek vagy elakadtak a bürokrácia útvesztőiben, más állásoknál a vizsgáztatók – esetenként vitatható – szigora hiúsította meg az elképzeléseket. A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem alkalmazta a 2011-ben hatályba lépett oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A konfliktus kezelési kísérlete 2012 májusában az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. 2012 szeptemberében a Ponta-kormány tagjainak jelenlétében született egy hétpontos megállapodás, amely a magyar tagozat tanerőgondjainak rendezését is tartalmazta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Csak részben teljesültek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) belüli román–magyar konfliktust elcsitító, tavaly szeptemberben kötött megállapodás kitételei – véli Szilágyi Tibor, a MOGYE rektorhelyettese.
A tanári állások betöltésére meghirdetett versenyvizsgák eredményeit jóváhagyó tegnapi szenátusi ülés után elmondta, a magyar tagozat számára meghirdetett helyeknek csak mintegy kétharmadát sikerült betölteni az elmúlt időszakban tartott versenyvizsgákon. Megjegyezte, a magyar tagozat továbbra is tanerőhiánnyal küzd, a versenyvizsgákkal nem sikerült változtatni e helyzeten. Az egyetemen meghirdetett, meghatározatlan időre szóló 37 tanári állásból 15-öt igényelt a magyar tagozat. A versenyvizsgák nyomán 26 állást töltöttek be, kilencet a magyar tagozaton. Kedvezőbben alakult az arány a meghatározott időre szóló tanársegédi állásoknál. Itt a magyar tagozat igényei szerint meghirdetett 17 állás közül 14-et sikerült betölteni.
Korábban az egyetem magyar vezetői kifogásolták, hogy a magyar tanársegédi állásoknál nem követeltek magyar nyelvi kompetenciákat, és az is megtörténhetett volna, hogy magyarul nem tudó jelöltet vesznek fel magyar helyre. Szilágyi Tibor elmondta, ez szerencsére nem történt meg.
A rektorhelyettes szerint egyes állásokat azért nem sikerült betölteniük, mert a jelöltjeik már a versenyvizsga előtt visszaléptek vagy elakadtak a bürokrácia útvesztőiben, más állásoknál a vizsgáztatók – esetenként vitatható – szigora hiúsította meg az elképzeléseket. A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem alkalmazta a 2011-ben hatályba lépett oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A konfliktus kezelési kísérlete 2012 májusában az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. 2012 szeptemberében a Ponta-kormány tagjainak jelenlétében született egy hétpontos megállapodás, amely a magyar tagozat tanerőgondjainak rendezését is tartalmazta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 4.
Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 5.
Kibújt a szeg Sabina nemzeti színű hajpántja alól
Mára egyértelművé vált, hogy a kovásznai ultranacionalista román csoportosulásnak sokkal hosszabb távú tervei voltak a Sabina Elena nevű kovásznai kislány nemzeti színű hajpántjával, de a szándék méregfogát a minisztériumi küldöttség, a megyei tanfelügyelőség és a közvélekedés meglehetősen jó diplomáciai érzékkel gyorsan kihúzta.
A kislány „megvédésére” indított országos mozgalom, mely Konstancától Iaşi-ig, Bukarest ötödik kerületétől Tulceáig lángra lobbanni látszott, okafogyottan kialudt. De arra mindenesetre jó volt, hogy világosan kitessék, azok az erők, melyek húsz, huszonkét évvel ezelőtt diákok és felnőttek ezreit tudták az utcára parancsolni „Erdély védelmében”, az úgynevezett magyar terjeszkedés ellen, ma is igyekeznek végezni munkájukat, mint korábban, s a fiatalság, kiről azt gondolná az ember, hogy távol került mindenfajta heves nacionalista magyarellenes érzelemtől, épp úgy manipulálható, utcára parancsolható, mint a rendszerváltás hajnalán.
Nos, most – miután az ügy lecsengeni látszott – kitetszik, többet, sokkal többet akartak elérni a hajpánt-üggyel a kislány vajnafalvi, zabolai manipulátorai. Mert lám, előállt a korábbi közvetítő, jogi képviselő, bizonyos Gheorghe Tabalai, hosszú kiáltványt fogalmazott meg, s most aláírókat toboroz annak kinyilatkoztatására, hogy a kislányt, akit iskolájában úgymond megbélyegeztek, a tanfelügyelőség sem védte meg, ráadásul tanárait a tanfelügyelőség ímmel-ámmal rótta meg. De Gheorghe Tabalai nem éri be ennyivel, már nemcsak az iskola és a tanügy ellen tüzel – az Agerpres által közzétett kiáltványában –, hanem az itt élő magyarság ellen uszít.
Irritálja, hogy „székely zászlókat és Sic-feliratú matricákat tűznek ki”, „elmagyarosítják a kovásznai utcaneveket”, „ismeretleneknek állítanak szobrokat”, „túlzásba viszik a magyar megemlékezéseket, fesztiválokat, felvonulásokat”. Ráadásul „a magyar vezetők nemzeti büszkeség rangjára emelték a román állam semmibevételét”, „megalázzák a románok nemzeti érzéseit, miközben elszegényítették a régiót, hogy ne változzék annak etnikai összetétele”, „eltorzítják a valóságot, és semmi tisztelet nincs bennük a románság és Románia iránt, valóságos stigmává tették a román nemzeti öntudatot”. Emberünk azt nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek, hogy már 2500 aláírást gyűjtött „kiáltványa” nyomatékosítására.
Gheorghe Tabalai magyarellenes kiáltványából, aláírásgyűjtéséből és a magyarok ellen felsorakoztatott vadjaiból kiderül, Sabina Elena hajpántja mögött ők álltak, s céljuk a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a megyei tanfelügyelőség lejáratása mellett országra szóló magyarellenes hangulatkeltés volt.
Azon sem kell túl sokat gondolkodni, hogy kik lehettek megbízóik.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
Mára egyértelművé vált, hogy a kovásznai ultranacionalista román csoportosulásnak sokkal hosszabb távú tervei voltak a Sabina Elena nevű kovásznai kislány nemzeti színű hajpántjával, de a szándék méregfogát a minisztériumi küldöttség, a megyei tanfelügyelőség és a közvélekedés meglehetősen jó diplomáciai érzékkel gyorsan kihúzta.
A kislány „megvédésére” indított országos mozgalom, mely Konstancától Iaşi-ig, Bukarest ötödik kerületétől Tulceáig lángra lobbanni látszott, okafogyottan kialudt. De arra mindenesetre jó volt, hogy világosan kitessék, azok az erők, melyek húsz, huszonkét évvel ezelőtt diákok és felnőttek ezreit tudták az utcára parancsolni „Erdély védelmében”, az úgynevezett magyar terjeszkedés ellen, ma is igyekeznek végezni munkájukat, mint korábban, s a fiatalság, kiről azt gondolná az ember, hogy távol került mindenfajta heves nacionalista magyarellenes érzelemtől, épp úgy manipulálható, utcára parancsolható, mint a rendszerváltás hajnalán.
Nos, most – miután az ügy lecsengeni látszott – kitetszik, többet, sokkal többet akartak elérni a hajpánt-üggyel a kislány vajnafalvi, zabolai manipulátorai. Mert lám, előállt a korábbi közvetítő, jogi képviselő, bizonyos Gheorghe Tabalai, hosszú kiáltványt fogalmazott meg, s most aláírókat toboroz annak kinyilatkoztatására, hogy a kislányt, akit iskolájában úgymond megbélyegeztek, a tanfelügyelőség sem védte meg, ráadásul tanárait a tanfelügyelőség ímmel-ámmal rótta meg. De Gheorghe Tabalai nem éri be ennyivel, már nemcsak az iskola és a tanügy ellen tüzel – az Agerpres által közzétett kiáltványában –, hanem az itt élő magyarság ellen uszít.
Irritálja, hogy „székely zászlókat és Sic-feliratú matricákat tűznek ki”, „elmagyarosítják a kovásznai utcaneveket”, „ismeretleneknek állítanak szobrokat”, „túlzásba viszik a magyar megemlékezéseket, fesztiválokat, felvonulásokat”. Ráadásul „a magyar vezetők nemzeti büszkeség rangjára emelték a román állam semmibevételét”, „megalázzák a románok nemzeti érzéseit, miközben elszegényítették a régiót, hogy ne változzék annak etnikai összetétele”, „eltorzítják a valóságot, és semmi tisztelet nincs bennük a románság és Románia iránt, valóságos stigmává tették a román nemzeti öntudatot”. Emberünk azt nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek, hogy már 2500 aláírást gyűjtött „kiáltványa” nyomatékosítására.
Gheorghe Tabalai magyarellenes kiáltványából, aláírásgyűjtéséből és a magyarok ellen felsorakoztatott vadjaiból kiderül, Sabina Elena hajpántja mögött ők álltak, s céljuk a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a megyei tanfelügyelőség lejáratása mellett országra szóló magyarellenes hangulatkeltés volt.
Azon sem kell túl sokat gondolkodni, hogy kik lehettek megbízóik.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. április 5.
Az EMNT állásfoglalása
Örömmel értesültünk arról, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) hétvégi ülésén is megerősítették: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minden adólejjel és adóforinttal el tud számolni.
Felhívásunk éppen erre irányult, vagyis a nyilvános elszámolásra. Az nem is képezi kérdés tárgyát, hogy a magyarországi szociálliberális kormányzás alatt a Szülőföld Alap Erdélyre jutó támogatás-részét az RMDSZ kézivezérlésű kuratóriumai klientúraépítésre használták fel. Ehhez elég csak egy felületes pillantást vetni az elmúlt évek nyertes pályázataira, illetve rámutatni az összegszerű aránytalanságokra. De ha már itt tartunk: érdemes megnézni például, hogy a nemrégiben a megszokott támogatás elmaradása miatt panaszkodó, egyébként az Orbán-kormányt folyamatosan célkeresztben tartó és diktatúrát vizionáló bukaresti Új Magyar Szó, valamint elvtárshetilapja, az Erdélyi Riport 2005–2010 között mennyi magyar adóforintot emésztett fel – szemben az erdélyi magyar média többi részével.
Bennünket, erdélyi magyarokat viszont még az előbbinél is inkább érint és érdekel, hogy a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel az RMDSZ ne csupán a Román Állami Számvevőszék felé, hanem az erdélyi magyar közösség, saját választóik, vagyis a romániai adófizetők felé is számoljon el. Tegye ezt annál is inkább, mert „a legreprezentatívabb magyar szervezetként” a saját magára szabott törvény értelmében a Szövetség a költségvetési pénzek kezelését teljes egészében magának sajátította ki.
Következésképpen felszólítjuk az RMDSZ új vezetőségét, hogy tételes formában, összegszerűen ésöt évre visszamenőleg tegyék közzé:
· Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány?
· Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan jutatott „baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére?
· Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak?
· Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány?
· Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett?
· A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket?
Ezek konkrét kérdések, konkrét válaszokat várunk. Az elmúlt években nyomorba taszított erdélyi magyar választóknak joguk van erre. Másfelől a nyilatkozatok szintjén a „megújulás útjára lépett” RMDSZ-nek is hasznos lehet, ha működését a továbbiakban az átláthatóság jellemzi.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).
Örömmel értesültünk arról, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) hétvégi ülésén is megerősítették: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minden adólejjel és adóforinttal el tud számolni.
Felhívásunk éppen erre irányult, vagyis a nyilvános elszámolásra. Az nem is képezi kérdés tárgyát, hogy a magyarországi szociálliberális kormányzás alatt a Szülőföld Alap Erdélyre jutó támogatás-részét az RMDSZ kézivezérlésű kuratóriumai klientúraépítésre használták fel. Ehhez elég csak egy felületes pillantást vetni az elmúlt évek nyertes pályázataira, illetve rámutatni az összegszerű aránytalanságokra. De ha már itt tartunk: érdemes megnézni például, hogy a nemrégiben a megszokott támogatás elmaradása miatt panaszkodó, egyébként az Orbán-kormányt folyamatosan célkeresztben tartó és diktatúrát vizionáló bukaresti Új Magyar Szó, valamint elvtárshetilapja, az Erdélyi Riport 2005–2010 között mennyi magyar adóforintot emésztett fel – szemben az erdélyi magyar média többi részével.
Bennünket, erdélyi magyarokat viszont még az előbbinél is inkább érint és érdekel, hogy a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel az RMDSZ ne csupán a Román Állami Számvevőszék felé, hanem az erdélyi magyar közösség, saját választóik, vagyis a romániai adófizetők felé is számoljon el. Tegye ezt annál is inkább, mert „a legreprezentatívabb magyar szervezetként” a saját magára szabott törvény értelmében a Szövetség a költségvetési pénzek kezelését teljes egészében magának sajátította ki.
Következésképpen felszólítjuk az RMDSZ új vezetőségét, hogy tételes formában, összegszerűen ésöt évre visszamenőleg tegyék közzé:
· Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány?
· Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan jutatott „baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére?
· Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak?
· Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány?
· Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett?
· A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket?
Ezek konkrét kérdések, konkrét válaszokat várunk. Az elmúlt években nyomorba taszított erdélyi magyar választóknak joguk van erre. Másfelől a nyilatkozatok szintjén a „megújulás útjára lépett” RMDSZ-nek is hasznos lehet, ha működését a továbbiakban az átláthatóság jellemzi.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).
2013. április 6.
Tenyérnyi Erdély a világ tetején
Évek óta próbálom megfejteni Kőrösi Csoma Sándor titkát. Különösen tavasz kezdetén, amikor nemcsak szülőhelyén, de a Bob házaspárnak köszönhetően évek óta Marosvásárhelyen is a székelység nagy vándorára emlékezünk. Aki nagyenyedi batyujával a szívében és elméjében híres európai egyetemeket megjárva, jobbára gyalogosan jutott el a Himalája vonulatai közé. S miközben a lámakolostorokban az őshazára vonatkozó írott forrásokat kereste, az ismert 19 nyelv mellé olyan mélységeiben sajátította el a tibetit, ami lehetővé tette, hogy az első tibeti-angol szótárt összeállítsa.
Lehetetlent ostromló erőfeszítéseinek helyszíne a lélek számára "himalájakék békét" jelentő csodálatos tájban sok fiatalt ma is megérint, s a több mint 170 éve ható csodálatos vonzerőtől megbabonázva vállalják, hogy az erdélyi származású világhírű budapesti építész és felesége tervében részt vegyenek. Irimiás Balázs 2007-ben kerékpározott el a közel 4.000 méter magasságban fekvő elhagyott zanglai palotaerődhöz, amelyben Csoma Sándor szobáját az 1900-as évek elején Baktay Ervin azonosította. A magárahagyott, megrongálódott épület megmentését megálmodó építészmérnök, a Csoma Szobája Közhasznú Alapítvány révén, évről évre téglajegyet és gerendát vásároló támogatókat ösztönöz az adakozásra, s önkéntes fiatalokat nyer meg, hogy a nyári hónapokban a saját maguk gyűjtötte pénzen kiutazzanak és az erőd bontásában és építésében részt vegyenek. A városi élethez szokott önkéntesek, a szervezők lelkesedésétől s a titokzatos vonzerőtől áthatva vállalják, hogy a mostoha lakhatási és tisztálkodási feltételek mellett a hagyományos anyagokkal végzett nehéz építőmunkában részt vegyenek a "lélegzetelállító" háromezer méter fölötti magasságban. És büszkén mondhatjuk, hogy ebben a munkában a marosvásárhelyi Navratil házaspár, Kinga és János is jeleskedett, a tavaly nyáron pedig hatfős sepsiszentgyörgyi csapat dolgozott az újjáépítésen. Erről szólt az önkénteseket bemutató film, s Szabó Szilárd Bulcsú, szintén erdélyi, kolozsvári származású építészmérnök csütörtök esti előadása, aki az elmúlt évben kapcsolódott be a szervezésbe, s a zanglai iskola építését vezeti. Az Irimiás család terve ugyanis már három szálon fut, a zanglai gyermekeknek napenergiával működő korszerű iskolát terveztek a palotaerőd s a környékbeli szent helyek, a sztúpák felújítása mellett. Az önkénteseket hallgatva, akik természetes őszinteséggel vallottak a Csoma Sándor szobájában érzett meghatódottságukról, ami széppé teszi a nehéz, emberpróbáló munkát is, biztosak lehetünk abban, hogy továbbra is lesznek követőik, s mire a Zanglába vezető új út elkészül, a látogatókat a felújított Csoma-múzeum és könyvtár fogadja majd. S a bizonyosság, hogy valahol a világ tetején is létezik egy tenyérnyi Erdély az otthonosság ígéretével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely).
Évek óta próbálom megfejteni Kőrösi Csoma Sándor titkát. Különösen tavasz kezdetén, amikor nemcsak szülőhelyén, de a Bob házaspárnak köszönhetően évek óta Marosvásárhelyen is a székelység nagy vándorára emlékezünk. Aki nagyenyedi batyujával a szívében és elméjében híres európai egyetemeket megjárva, jobbára gyalogosan jutott el a Himalája vonulatai közé. S miközben a lámakolostorokban az őshazára vonatkozó írott forrásokat kereste, az ismert 19 nyelv mellé olyan mélységeiben sajátította el a tibetit, ami lehetővé tette, hogy az első tibeti-angol szótárt összeállítsa.
Lehetetlent ostromló erőfeszítéseinek helyszíne a lélek számára "himalájakék békét" jelentő csodálatos tájban sok fiatalt ma is megérint, s a több mint 170 éve ható csodálatos vonzerőtől megbabonázva vállalják, hogy az erdélyi származású világhírű budapesti építész és felesége tervében részt vegyenek. Irimiás Balázs 2007-ben kerékpározott el a közel 4.000 méter magasságban fekvő elhagyott zanglai palotaerődhöz, amelyben Csoma Sándor szobáját az 1900-as évek elején Baktay Ervin azonosította. A magárahagyott, megrongálódott épület megmentését megálmodó építészmérnök, a Csoma Szobája Közhasznú Alapítvány révén, évről évre téglajegyet és gerendát vásároló támogatókat ösztönöz az adakozásra, s önkéntes fiatalokat nyer meg, hogy a nyári hónapokban a saját maguk gyűjtötte pénzen kiutazzanak és az erőd bontásában és építésében részt vegyenek. A városi élethez szokott önkéntesek, a szervezők lelkesedésétől s a titokzatos vonzerőtől áthatva vállalják, hogy a mostoha lakhatási és tisztálkodási feltételek mellett a hagyományos anyagokkal végzett nehéz építőmunkában részt vegyenek a "lélegzetelállító" háromezer méter fölötti magasságban. És büszkén mondhatjuk, hogy ebben a munkában a marosvásárhelyi Navratil házaspár, Kinga és János is jeleskedett, a tavaly nyáron pedig hatfős sepsiszentgyörgyi csapat dolgozott az újjáépítésen. Erről szólt az önkénteseket bemutató film, s Szabó Szilárd Bulcsú, szintén erdélyi, kolozsvári származású építészmérnök csütörtök esti előadása, aki az elmúlt évben kapcsolódott be a szervezésbe, s a zanglai iskola építését vezeti. Az Irimiás család terve ugyanis már három szálon fut, a zanglai gyermekeknek napenergiával működő korszerű iskolát terveztek a palotaerőd s a környékbeli szent helyek, a sztúpák felújítása mellett. Az önkénteseket hallgatva, akik természetes őszinteséggel vallottak a Csoma Sándor szobájában érzett meghatódottságukról, ami széppé teszi a nehéz, emberpróbáló munkát is, biztosak lehetünk abban, hogy továbbra is lesznek követőik, s mire a Zanglába vezető új út elkészül, a látogatókat a felújított Csoma-múzeum és könyvtár fogadja majd. S a bizonyosság, hogy valahol a világ tetején is létezik egy tenyérnyi Erdély az otthonosság ígéretével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely).
2013. április 15.
Hiánypótló a magyar nyelvű tájépítészeti képzés
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).
2013. április 15.
Célkeresztben a diktatúrák
A huszadik század totalitárius rendszereinek bűntetteit bemutató vándorkiállítást nyitottak meg a hét végén Nagyváradon. „Világ kommunistaellenes erői, egyesüljetek!” – parafrazálta a proletárjelszót Tőkés László európai parlamenti képviselő azon a pénteki rendezvényen, amellyel a Totalitarizmus Európában (fasizmus – nácizmus – kommunizmus) című, már Brüsszelt és Pozsonyt is megjárt vándorkiállítást nyitották meg Nagyváradon. Közben a kommunizmus bűneit vizsgáló bukaresti kormányhivatal 35 személy ellen tesz feljelentést gyilkosság és népirtás gyanújával.
A 20. század két elnyomó rendszerét, a fasizmust és a kommunizmust párhuzamosan bemutató tárlat megnyitóján részt vett Marius Oprea történész-régész, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítója is, aki a kommunista hatalom áldozatainak felkutatásáról szóló dokumentumfilmjét is bemutatta a váradi közönségnek. A kiállítás Európa tizenkét, a két elnyomó hatalom által egyaránt sújtott országát járja be, és az azonos mérce elve alapján emlékeztet a fasiszta-náci, illetve a kommunista diktatúrákra. Tőkés László a megnyitón felidézte, az Európai Parlamentben nem volt könnyű átvinni azt a 2009-es határozatot, amely egyenlő mértékben ítéli el a két pusztító totalitárius rendszert.
„Egyik kutya, másik eb” – fogalmazott Tőkés. Hozzátette: az erdélyi magyarok kétszeresen is érintettek voltak a legutóbbi és legtovább tartó elnyomó hatalom, a kommunizmus által, hiszen nemcsak mint állampolgárok, hanem mint kisebbségiek is szenvedtek tőle. Ezzel a kijelentéssel Marius Oprea is egyetértett, aki románként úgy vélekedett, a nyolcvanas években eldurvult nacionalista rezsim idején minden nemzetiség együtt szenvedett, de a magyarok talán leginkább. Mind Tőkés, mind Oprea azt hangsúlyozta beszédében: a kommunista elnyomásra nemcsak azért fontos emlékeznünk, hogy hasonló szörnyűség ne fordulhasson elő többé, hanem mert nyomai korántsem múltak el. Hiszen a világon továbbra is léteznek országok, amelyekben elnyomásban élnek emberek, sőt Európa keleti felén is tovább él a kommunizmus. Tőkés a tervezett romániai közigazgatási átszervezést hasonlította az 1968-as megyehatár-megrajzoláshoz, Oprea pedig egyszerűen feltette a költői kérdést: vajon kik a tulajdonosai a városok szélén újonnan kiépült villanegyedekben található palotáknak. „A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták” – jelentette ki a történész. Marius Oprea mára elsősorban a kommunizmus névtelen, jeltelen gödrökbe elhantolt áldozatainak felkutatásával, a múlt szó szerinti és átvitt értelemben vett kihantolásával foglalkozik – erről szólt megrázó filmje is, amelynek levetítését Molnár Gusztáv politológusnak, a Ceauşescu-uralommal szembeforduló Limes Kör kezdeményezőjének a kommunizmus bűnei és a Szekuritáté iratai kutatásának nehézségeiről szóló előadása követte. Molnár Gusztáv úgy fogalmazott: az áldozatok emléke kötelez a kommunista múlt feltárására.
Ezzel egy időben a kommunizmus bűneit vizsgáló és a száműzöttek emlékét ápoló bukaresti intézet a hétvégén bejelentette: gyilkosság és népirtás gyanújával 35 személy ellen tesz ügyészségi feljelentést. A kormány alárendeltségébe tartozó hivatal közleménye szerint az utóbbi hónapokban a kommunista börtönök pribékjeinek azonosítására összpontosította energiáit, és 35 olyan személyt sikerült azonosítania, akik gyilkossággal gyanúsíthatóak. Andrei Muraru, a kutatóintézet igazgatója szerint a 81 és 99 év közötti gyanúsítottak 1950 és 1964 között a kommunista elnyomó gépezetben, börtönökben, kényszermunkatáborokban tevékenykedtek. A hivatal munkatársainak sikerült személyazonossági adataikat és jelenlegi romániai lakcímüket felkutatniuk. Valamennyiüket szándékos emberöléssel, illetve népirtással gyanúsítják, és a róluk feltárt adatokat a következő hetekben átadják az ügyészségnek. Egyébként a politikai bűncselekmények feltárására szakosodott hivatal kutatómunkája eddig jobbára szimbolikus eredménnyel járt, mivel korábbi feljelentései dacára a nyomozó hatóság egyetlen ügyben sem emelt vádat a kommunista rendszer elnyomó gépezetét működtető és irányító személyek ellen.
Különben a bukaresti kormányhivatalon kívül a Marius Oprea vezette civil szervezet is vizsgálja, kutatja a romániai kommunizmus bűneit. A hasonló elnevezésű, a korábban az állami intézményt irányító történész által vezetett központ a Szekuritáte feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Oprea becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által, ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a szervezetnek kevesebb mint száz áldozatot sikerült felkutatnia és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket. Négy évvel ezelőtt Kolozs megyében exhumálták például az 1949-ben a Szekuritáte emberei által megkínzott, majd kivégzett Simion Mureşan földi maradványait. Az áldozatnak az volt a bűne, hogy monarchiapárti aktivistákat rejtegetett. Közös nevező: a halál címmel vándorkiállítást is rendeztek az országban, közszemlére téve azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtöttek össze.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).
A huszadik század totalitárius rendszereinek bűntetteit bemutató vándorkiállítást nyitottak meg a hét végén Nagyváradon. „Világ kommunistaellenes erői, egyesüljetek!” – parafrazálta a proletárjelszót Tőkés László európai parlamenti képviselő azon a pénteki rendezvényen, amellyel a Totalitarizmus Európában (fasizmus – nácizmus – kommunizmus) című, már Brüsszelt és Pozsonyt is megjárt vándorkiállítást nyitották meg Nagyváradon. Közben a kommunizmus bűneit vizsgáló bukaresti kormányhivatal 35 személy ellen tesz feljelentést gyilkosság és népirtás gyanújával.
A 20. század két elnyomó rendszerét, a fasizmust és a kommunizmust párhuzamosan bemutató tárlat megnyitóján részt vett Marius Oprea történész-régész, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítója is, aki a kommunista hatalom áldozatainak felkutatásáról szóló dokumentumfilmjét is bemutatta a váradi közönségnek. A kiállítás Európa tizenkét, a két elnyomó hatalom által egyaránt sújtott országát járja be, és az azonos mérce elve alapján emlékeztet a fasiszta-náci, illetve a kommunista diktatúrákra. Tőkés László a megnyitón felidézte, az Európai Parlamentben nem volt könnyű átvinni azt a 2009-es határozatot, amely egyenlő mértékben ítéli el a két pusztító totalitárius rendszert.
„Egyik kutya, másik eb” – fogalmazott Tőkés. Hozzátette: az erdélyi magyarok kétszeresen is érintettek voltak a legutóbbi és legtovább tartó elnyomó hatalom, a kommunizmus által, hiszen nemcsak mint állampolgárok, hanem mint kisebbségiek is szenvedtek tőle. Ezzel a kijelentéssel Marius Oprea is egyetértett, aki románként úgy vélekedett, a nyolcvanas években eldurvult nacionalista rezsim idején minden nemzetiség együtt szenvedett, de a magyarok talán leginkább. Mind Tőkés, mind Oprea azt hangsúlyozta beszédében: a kommunista elnyomásra nemcsak azért fontos emlékeznünk, hogy hasonló szörnyűség ne fordulhasson elő többé, hanem mert nyomai korántsem múltak el. Hiszen a világon továbbra is léteznek országok, amelyekben elnyomásban élnek emberek, sőt Európa keleti felén is tovább él a kommunizmus. Tőkés a tervezett romániai közigazgatási átszervezést hasonlította az 1968-as megyehatár-megrajzoláshoz, Oprea pedig egyszerűen feltette a költői kérdést: vajon kik a tulajdonosai a városok szélén újonnan kiépült villanegyedekben található palotáknak. „A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták” – jelentette ki a történész. Marius Oprea mára elsősorban a kommunizmus névtelen, jeltelen gödrökbe elhantolt áldozatainak felkutatásával, a múlt szó szerinti és átvitt értelemben vett kihantolásával foglalkozik – erről szólt megrázó filmje is, amelynek levetítését Molnár Gusztáv politológusnak, a Ceauşescu-uralommal szembeforduló Limes Kör kezdeményezőjének a kommunizmus bűnei és a Szekuritáté iratai kutatásának nehézségeiről szóló előadása követte. Molnár Gusztáv úgy fogalmazott: az áldozatok emléke kötelez a kommunista múlt feltárására.
Ezzel egy időben a kommunizmus bűneit vizsgáló és a száműzöttek emlékét ápoló bukaresti intézet a hétvégén bejelentette: gyilkosság és népirtás gyanújával 35 személy ellen tesz ügyészségi feljelentést. A kormány alárendeltségébe tartozó hivatal közleménye szerint az utóbbi hónapokban a kommunista börtönök pribékjeinek azonosítására összpontosította energiáit, és 35 olyan személyt sikerült azonosítania, akik gyilkossággal gyanúsíthatóak. Andrei Muraru, a kutatóintézet igazgatója szerint a 81 és 99 év közötti gyanúsítottak 1950 és 1964 között a kommunista elnyomó gépezetben, börtönökben, kényszermunkatáborokban tevékenykedtek. A hivatal munkatársainak sikerült személyazonossági adataikat és jelenlegi romániai lakcímüket felkutatniuk. Valamennyiüket szándékos emberöléssel, illetve népirtással gyanúsítják, és a róluk feltárt adatokat a következő hetekben átadják az ügyészségnek. Egyébként a politikai bűncselekmények feltárására szakosodott hivatal kutatómunkája eddig jobbára szimbolikus eredménnyel járt, mivel korábbi feljelentései dacára a nyomozó hatóság egyetlen ügyben sem emelt vádat a kommunista rendszer elnyomó gépezetét működtető és irányító személyek ellen.
Különben a bukaresti kormányhivatalon kívül a Marius Oprea vezette civil szervezet is vizsgálja, kutatja a romániai kommunizmus bűneit. A hasonló elnevezésű, a korábban az állami intézményt irányító történész által vezetett központ a Szekuritáte feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Oprea becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által, ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a szervezetnek kevesebb mint száz áldozatot sikerült felkutatnia és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket. Négy évvel ezelőtt Kolozs megyében exhumálták például az 1949-ben a Szekuritáte emberei által megkínzott, majd kivégzett Simion Mureşan földi maradványait. Az áldozatnak az volt a bűne, hogy monarchiapárti aktivistákat rejtegetett. Közös nevező: a halál címmel vándorkiállítást is rendeztek az országban, közszemlére téve azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtöttek össze.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 20.
Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 26.
Cinkosságban a hatalommal
Erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak és elítélendőnek tartja Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, hogy utódja, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István az RMDSZ-t nevezte ki egyháza természetes szövetségesének. „Azokat az embereket, akik bizonyíthatóan meglopták az egyházat” – nyomatékosít Tőkés.
– Újabb kanyarokhoz érkezett az egyház, a papok politikai-közéleti szerepvállalásának örökösen vitatott kérdése. Míg az Erdélyi Református Egyházkerület a lelkészi szolgálati keretekből való időleges kilépés feltétele mellett engedélyezi papjainak a nyílt szerepvállalást, addig a Királyhágómellék egyértelműen az RMDSZ-t nevezte meg természetes szövetségeseként. A hazai protestáns egyházak legismertebb politikusaként ön hogyan kezeli ezt a kérdést?
– Teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által szorgalmazott előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nem csak a lelki szolgálatot kell biztosítaniuk, hanem a gyülekezeti tagok teljes lelki-fizikai „szervizelését". Úgy érzem, a probléma leginkább a népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, bölcsőtől a koporsóig, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel", az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a célközönséget. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész magyar világban.
– Ez ugyanakkor egybeesni látszik az egyházi szolgák közéleti szerepvállasának logikájával is...
– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha van diakóniai támogatás, szeretetszolgálat, gyógyszersegély, akkor miért ne működtethetne politikai segélyszolgálatot is az egyház? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesvár is többnyire a gondviselés munkája volt, hogy a kicsi Dávid egy egész országért jótállott, de aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett királyhágómelléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott álláspontnak adjak igazat. Mert, amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha szélesre tárjuk az ajtót, veszélyek leselkednek.
– De ki tudná előrelátni, megjelölni, hogy hol húzódik e tekintetben a határ?
– Ne felejtsük el: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti a romániai magyarságot. Rövid őskorszak után azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló feltételezésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit összekapcsol. A valóság azonban meghaladta az eszményi politikai előfeltevésünket: megjelentek a különböző belső-külső hatások, a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.
– De miért éppen az ön „felségterületén", a Partiumban a legnagyobbak ezek a feszültségek?
– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a magyar történelmi egyházak állandó értekezletét. Felsorakoztunk az ingatlanügyekben, iskolaügyekben, politikai jellegű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt. Az RMDSZ pártosodásával együtt értékét vesztette ez az együttműködés, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre megosztottabbak vagyunk, egyre inkább magamra maradok a nyolcas társaságban. Ebben a „huzatos" politikai közegben mind gyengébb lett az RMDSZ–egyházak együttműködés, a szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy megnyilatkozzanak szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben. De volt egy kevésbé természetes jellegű változás is: megmutatkoztak a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatúaknak egyszerűen elegük lett, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. A szövetség egyházi térhódítása megnyilvánult például abban, hogy egyre inkább nyomták be az embereiket a presbitériumokba. Legutóbb például Varga Attilát ejtőernyőzték be a királyhágómelléki egyházkerületbe főgondnokként, Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester pedig kegyvesztett lett az egyházban és a Bihar megyei RMDSZ-ben egyaránt.
– Mi magyarázza az egyre könnyebb befolyásolhatóságot? A lelkészek gyenge közéleti felkészültsége? A személyes, illetve gyülekezeti egzisztenciális problémák?
– Elsősorban az a nemzet- és népszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor nem múltak el nyom nélkül a kommunizmus évtizedei, sőt, mint egy sárkányfogvetemény, annak a pusztító hatása később „ért be". Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon nem vettük figyelembe, hogy annak idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az ígéret földjére. Fájdalmas politikai alulkulturáltságot örököltünk, amit súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor leköszöntem a püspökségről, a kilenc esperesem közül öten voltak érintettek a titkosszolgálati múlt ügyében. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig a titkosszolgálati múlt visszahúzó öröksége határozza meg nagyon gyakran a román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és az egyházpolitikánkat. És itt kell keresni a királyhágómelléki egyházkerület gyökeres irányváltoztatásának legfőbb magyarázatát is.
– A folyamat ismeretében mégis mi „verte ki a biztosítékot" önnél éppen most, amikor Csűry István püspök tárgyalásra hívta az RMDSZ helyi és országos képviselőit?
– Már a 2007-es címzetes püspöki időszakomtól érzékelnem kellett az RMDSZ-es befolyás erősödését, végleges leköszönésem után pedig egyre egyértelműbbé vált a pályaváltás. Olyan megosztó ügyek merültek fel, mint a Seres-féle Szilágy megyei RMDSZ és a püspökség közötti botrányos szembenállás a zilahi református Wesselényi kollégium ügyében. Hasonló volt az érmindszenti Ady-központ létrehozására elnyert 320 millió forint eltérítése vagy a szatmárnémeti református kollégium visszaszolgáltatása körüli vita. Ezek után szinte anakronisztikussá vált, hogy a királyhágómelléki püspök olyanokkal tárgyaljon, akik bizonyítottan meglopták az egyházat. Utódom azt a bihari RMDSZ-t nevezi természetes szövetségesnek, amely az egyházat csak szavazatgyűjtésre használta, egy évtizede folyamatos ellen-kampányban él, s amellyel több ügyben is élet-halál harcot kényszerültünk vívni. Ezekkel az emberekkel szűri össze a levet, vállal cinkos szövetséget Csűry István, és ez elemi erkölcsi – nemcsak lelkészi, nemcsak egyházi! – alapon is elfogadhatatlan és elítélendő.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak és elítélendőnek tartja Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, hogy utódja, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István az RMDSZ-t nevezte ki egyháza természetes szövetségesének. „Azokat az embereket, akik bizonyíthatóan meglopták az egyházat” – nyomatékosít Tőkés.
– Újabb kanyarokhoz érkezett az egyház, a papok politikai-közéleti szerepvállalásának örökösen vitatott kérdése. Míg az Erdélyi Református Egyházkerület a lelkészi szolgálati keretekből való időleges kilépés feltétele mellett engedélyezi papjainak a nyílt szerepvállalást, addig a Királyhágómellék egyértelműen az RMDSZ-t nevezte meg természetes szövetségeseként. A hazai protestáns egyházak legismertebb politikusaként ön hogyan kezeli ezt a kérdést?
– Teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által szorgalmazott előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nem csak a lelki szolgálatot kell biztosítaniuk, hanem a gyülekezeti tagok teljes lelki-fizikai „szervizelését". Úgy érzem, a probléma leginkább a népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, bölcsőtől a koporsóig, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel", az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a célközönséget. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész magyar világban.
– Ez ugyanakkor egybeesni látszik az egyházi szolgák közéleti szerepvállasának logikájával is...
– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha van diakóniai támogatás, szeretetszolgálat, gyógyszersegély, akkor miért ne működtethetne politikai segélyszolgálatot is az egyház? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesvár is többnyire a gondviselés munkája volt, hogy a kicsi Dávid egy egész országért jótállott, de aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett királyhágómelléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott álláspontnak adjak igazat. Mert, amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha szélesre tárjuk az ajtót, veszélyek leselkednek.
– De ki tudná előrelátni, megjelölni, hogy hol húzódik e tekintetben a határ?
– Ne felejtsük el: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti a romániai magyarságot. Rövid őskorszak után azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló feltételezésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit összekapcsol. A valóság azonban meghaladta az eszményi politikai előfeltevésünket: megjelentek a különböző belső-külső hatások, a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.
– De miért éppen az ön „felségterületén", a Partiumban a legnagyobbak ezek a feszültségek?
– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a magyar történelmi egyházak állandó értekezletét. Felsorakoztunk az ingatlanügyekben, iskolaügyekben, politikai jellegű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt. Az RMDSZ pártosodásával együtt értékét vesztette ez az együttműködés, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre megosztottabbak vagyunk, egyre inkább magamra maradok a nyolcas társaságban. Ebben a „huzatos" politikai közegben mind gyengébb lett az RMDSZ–egyházak együttműködés, a szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy megnyilatkozzanak szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben. De volt egy kevésbé természetes jellegű változás is: megmutatkoztak a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatúaknak egyszerűen elegük lett, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. A szövetség egyházi térhódítása megnyilvánult például abban, hogy egyre inkább nyomták be az embereiket a presbitériumokba. Legutóbb például Varga Attilát ejtőernyőzték be a királyhágómelléki egyházkerületbe főgondnokként, Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester pedig kegyvesztett lett az egyházban és a Bihar megyei RMDSZ-ben egyaránt.
– Mi magyarázza az egyre könnyebb befolyásolhatóságot? A lelkészek gyenge közéleti felkészültsége? A személyes, illetve gyülekezeti egzisztenciális problémák?
– Elsősorban az a nemzet- és népszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor nem múltak el nyom nélkül a kommunizmus évtizedei, sőt, mint egy sárkányfogvetemény, annak a pusztító hatása később „ért be". Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon nem vettük figyelembe, hogy annak idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az ígéret földjére. Fájdalmas politikai alulkulturáltságot örököltünk, amit súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor leköszöntem a püspökségről, a kilenc esperesem közül öten voltak érintettek a titkosszolgálati múlt ügyében. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig a titkosszolgálati múlt visszahúzó öröksége határozza meg nagyon gyakran a román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és az egyházpolitikánkat. És itt kell keresni a királyhágómelléki egyházkerület gyökeres irányváltoztatásának legfőbb magyarázatát is.
– A folyamat ismeretében mégis mi „verte ki a biztosítékot" önnél éppen most, amikor Csűry István püspök tárgyalásra hívta az RMDSZ helyi és országos képviselőit?
– Már a 2007-es címzetes püspöki időszakomtól érzékelnem kellett az RMDSZ-es befolyás erősödését, végleges leköszönésem után pedig egyre egyértelműbbé vált a pályaváltás. Olyan megosztó ügyek merültek fel, mint a Seres-féle Szilágy megyei RMDSZ és a püspökség közötti botrányos szembenállás a zilahi református Wesselényi kollégium ügyében. Hasonló volt az érmindszenti Ady-központ létrehozására elnyert 320 millió forint eltérítése vagy a szatmárnémeti református kollégium visszaszolgáltatása körüli vita. Ezek után szinte anakronisztikussá vált, hogy a királyhágómelléki püspök olyanokkal tárgyaljon, akik bizonyítottan meglopták az egyházat. Utódom azt a bihari RMDSZ-t nevezi természetes szövetségesnek, amely az egyházat csak szavazatgyűjtésre használta, egy évtizede folyamatos ellen-kampányban él, s amellyel több ügyben is élet-halál harcot kényszerültünk vívni. Ezekkel az emberekkel szűri össze a levet, vállal cinkos szövetséget Csűry István, és ez elemi erkölcsi – nemcsak lelkészi, nemcsak egyházi! – alapon is elfogadhatatlan és elítélendő.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. április 29.
Az NSZK egymilliárd márkát fizetett Ceauşescunak a németekért
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)
2013. április 29.
Budapesti támogatással létesülhet agráripari park Háromszéken
A családi gazdaságok megerősödésében látják a vidék felzárkóztatásának lehetőségét a magyarországi szakemberek és a székelyföldi döntéshozók. Éppen ezért a háromszéki Illyefalván szombaton megrendezett III. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórumon elsősorban a kis gazdaságok fejlesztésének módozataira keresték a választ.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a konferencián beszámolt arról, hogy az elmúlt években a LAM Alapítvány közreműködésével több mint 600 fiatal vett részt svájci mezőgazdasági gyakorlaton, az elsajátított tudást pedig hazatérve kamatoztatta. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségét is betöltő egyházfő közölte, tervezik az Erdélyi Magyar Tudományegyetem bővítését: Sepsiszentgyörgyön erdőgazdasági és agrárszakot létesítenek.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a magyar kormány által támogatott székelyföldi agráripari park létrehozásának fontosságát ecsetelte. „A kis- és közepes termelők számára nagyon fontos a biztos, kiszámítható felvevőpiac. Erre megoldást jelenthet a magyar kormány segítségével létrehozandó agráripari park, amely Románia és a Moldovai Köztársaság felé tudná bővíteni az anyaországi piacot, besegítve ugyanakkor a székelyföldi termelőknek is" – mondta Tamás, aki szerint a Sepsiszentgyörgy közelébe tervezett 33 hektáros ipari park fogadja be a tervezett létesítményt. Különben az agráripari park terve először 2008-ban merült fel, amikor a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei önkormányzat együttműködési megállapodást kötött a magyarországi Móra-kert Termelői és Értékesítő Szövetkezettel a szépmezői mezőgazdasági feldolgozó és értékesítő létesítmény megvalósításáról. Az akkori elképzelések szerint magyarországi és romániai üzletláncoknak adták volna el a vidéki gazdáktól felvásárolt zöldséget, viszont a projektet egyelőre nem ültették gyakorlatba.
Tömegtermelés helyett minőségi terményt
A hét végi agrárfórumon Tamás Sándor felhívta a figyelmet, hogy politikai és szakmai támogatást igényel a Székelyföldi Erdőalap létrehozása, amely a szakszerű gazdálkodás érdekében felvásárolná a mozaikszerű, szétszóródott erdőket. Budai Gyula, a magyarországi Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára kifejtette, azonosítani kell az agrárpolitikában az erdélyi és anyaországi érdekek kapcsolódási pontjait, hiszen közös érdek a kisgazdaságok támogatása. Budai felhívta a figyelmet, hogy a három hektárnál kisebb gazdaságok számára évente 1000 eurós uniós szubvenciót lehet biztosítani. Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) elnöke leszögezte, csak szervezett alapon marad versenyképes a mezőgazdaság. Erre a gondolatra erősített rá Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke is, fontosnak nevezve, hogy az azonos értékeket képviselő gazdák tudjanak szövetkezni. „Ezeknek a szerveződéseknek be tud érni a gyümölcse, példa erre a székelykeresztúri tejgyár felvásárlása, amely 500 családnak ad megélhetést" – jelentette ki Borboly, aki szerint Székelyföld kitörési pontja nem a tömegtermelés, hanem a minőségi termény kell hogy legyen. Péter Ferenc, Szováta polgármestere a kis gazdaságokon kívül a közbirtokosság és a kiaknázatlan turisztikai potenciál lehetőségeiről értekezett. Tóth Katalin, a magyarországi agrárminisztérium helyettes államtitkára ugyanakkor elmondta: a budapesti tárca már a közeli jövőben támogatná a határon túli fiatalok szakmai oktatását, a felsőoktatáson kívül célirányos gyakornoki képzéseket is létesítenének, ugyanakkor különböző vásárokban lehetőséget biztosítanak a vidékre jellemző termékek bemutatására.
Kétélű fegyver az átjárhatóság
Ezzel egy időben a pénteken Kolozsvárt rendezett magyar–román szakmai konferencia a közös agrárpolitika 2014–2020-as kilátásaira összpontosított. V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár elmondta, Budapest támogatja a magyarországi és a romániai LEADER csoportok együttműködését. A magyar állam valamennyi LEADER akciócsoport számára 50 millió forintot biztosít a jó gyakorlatok átvételére, ebből a forrásból a romániai és a magyarországi LEADER csoportok közös szerveződéseket alakíthatnak, de akár eszközöket is beszerezhetnek. V. Német Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy az új európai költségvetési ciklusban az agráriumnak nemcsak az élelmiszer-termelés lesz a feladata, ezzel egyenrangú feladat lesz a termőföldek, a vizek minőségének a megőrzése, a kultúrtáj és a közösségek megvédése. Az EU ugyanakkor bátorítja a tagországokat, hogy a regionális fejlesztési alap és a szociális alap által nyújtott támogatásokat a mezőgazdasági és vidékfejlesztési alappal közösen használja fel.
Az agrárpolitika romániai tervezéséről szólva Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, volt vidékfejlesztési államtitkár nagy bajnak tartotta, hogy a bukaresti agrártárca a több ezer hektáron gazdálkodó dél-romániai agrárvállalkozók igényeihez igazítja terveit, amelyek így hátrányosak a kisebb területeken gazdálkodó erdélyi gazdák számára. A felsőház mezőgazdasági bizottságának titkára kétélű fegyvernek nevezte az EU által szorgalmazott, a mezőgazdaság és vidékfejlesztési alap, a regionális fejlesztési alap és a szociális alap közötti átjárhatóságot. Tánczos rámutatott, az átjárhatóság azt is jelentheti, hogy az egyéb területek elvonják a forrásokat a vidékfejlesztéstől; e téren intő jelnek számít, hogy 2014 és 2020. között a romániai agrárszektor egymilliárd euróval kevesebb uniós támogatást kap.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
A családi gazdaságok megerősödésében látják a vidék felzárkóztatásának lehetőségét a magyarországi szakemberek és a székelyföldi döntéshozók. Éppen ezért a háromszéki Illyefalván szombaton megrendezett III. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórumon elsősorban a kis gazdaságok fejlesztésének módozataira keresték a választ.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a konferencián beszámolt arról, hogy az elmúlt években a LAM Alapítvány közreműködésével több mint 600 fiatal vett részt svájci mezőgazdasági gyakorlaton, az elsajátított tudást pedig hazatérve kamatoztatta. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségét is betöltő egyházfő közölte, tervezik az Erdélyi Magyar Tudományegyetem bővítését: Sepsiszentgyörgyön erdőgazdasági és agrárszakot létesítenek.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a magyar kormány által támogatott székelyföldi agráripari park létrehozásának fontosságát ecsetelte. „A kis- és közepes termelők számára nagyon fontos a biztos, kiszámítható felvevőpiac. Erre megoldást jelenthet a magyar kormány segítségével létrehozandó agráripari park, amely Románia és a Moldovai Köztársaság felé tudná bővíteni az anyaországi piacot, besegítve ugyanakkor a székelyföldi termelőknek is" – mondta Tamás, aki szerint a Sepsiszentgyörgy közelébe tervezett 33 hektáros ipari park fogadja be a tervezett létesítményt. Különben az agráripari park terve először 2008-ban merült fel, amikor a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei önkormányzat együttműködési megállapodást kötött a magyarországi Móra-kert Termelői és Értékesítő Szövetkezettel a szépmezői mezőgazdasági feldolgozó és értékesítő létesítmény megvalósításáról. Az akkori elképzelések szerint magyarországi és romániai üzletláncoknak adták volna el a vidéki gazdáktól felvásárolt zöldséget, viszont a projektet egyelőre nem ültették gyakorlatba.
Tömegtermelés helyett minőségi terményt
A hét végi agrárfórumon Tamás Sándor felhívta a figyelmet, hogy politikai és szakmai támogatást igényel a Székelyföldi Erdőalap létrehozása, amely a szakszerű gazdálkodás érdekében felvásárolná a mozaikszerű, szétszóródott erdőket. Budai Gyula, a magyarországi Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára kifejtette, azonosítani kell az agrárpolitikában az erdélyi és anyaországi érdekek kapcsolódási pontjait, hiszen közös érdek a kisgazdaságok támogatása. Budai felhívta a figyelmet, hogy a három hektárnál kisebb gazdaságok számára évente 1000 eurós uniós szubvenciót lehet biztosítani. Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) elnöke leszögezte, csak szervezett alapon marad versenyképes a mezőgazdaság. Erre a gondolatra erősített rá Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke is, fontosnak nevezve, hogy az azonos értékeket képviselő gazdák tudjanak szövetkezni. „Ezeknek a szerveződéseknek be tud érni a gyümölcse, példa erre a székelykeresztúri tejgyár felvásárlása, amely 500 családnak ad megélhetést" – jelentette ki Borboly, aki szerint Székelyföld kitörési pontja nem a tömegtermelés, hanem a minőségi termény kell hogy legyen. Péter Ferenc, Szováta polgármestere a kis gazdaságokon kívül a közbirtokosság és a kiaknázatlan turisztikai potenciál lehetőségeiről értekezett. Tóth Katalin, a magyarországi agrárminisztérium helyettes államtitkára ugyanakkor elmondta: a budapesti tárca már a közeli jövőben támogatná a határon túli fiatalok szakmai oktatását, a felsőoktatáson kívül célirányos gyakornoki képzéseket is létesítenének, ugyanakkor különböző vásárokban lehetőséget biztosítanak a vidékre jellemző termékek bemutatására.
Kétélű fegyver az átjárhatóság
Ezzel egy időben a pénteken Kolozsvárt rendezett magyar–román szakmai konferencia a közös agrárpolitika 2014–2020-as kilátásaira összpontosított. V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár elmondta, Budapest támogatja a magyarországi és a romániai LEADER csoportok együttműködését. A magyar állam valamennyi LEADER akciócsoport számára 50 millió forintot biztosít a jó gyakorlatok átvételére, ebből a forrásból a romániai és a magyarországi LEADER csoportok közös szerveződéseket alakíthatnak, de akár eszközöket is beszerezhetnek. V. Német Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy az új európai költségvetési ciklusban az agráriumnak nemcsak az élelmiszer-termelés lesz a feladata, ezzel egyenrangú feladat lesz a termőföldek, a vizek minőségének a megőrzése, a kultúrtáj és a közösségek megvédése. Az EU ugyanakkor bátorítja a tagországokat, hogy a regionális fejlesztési alap és a szociális alap által nyújtott támogatásokat a mezőgazdasági és vidékfejlesztési alappal közösen használja fel.
Az agrárpolitika romániai tervezéséről szólva Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, volt vidékfejlesztési államtitkár nagy bajnak tartotta, hogy a bukaresti agrártárca a több ezer hektáron gazdálkodó dél-romániai agrárvállalkozók igényeihez igazítja terveit, amelyek így hátrányosak a kisebb területeken gazdálkodó erdélyi gazdák számára. A felsőház mezőgazdasági bizottságának titkára kétélű fegyvernek nevezte az EU által szorgalmazott, a mezőgazdaság és vidékfejlesztési alap, a regionális fejlesztési alap és a szociális alap közötti átjárhatóságot. Tánczos rámutatott, az átjárhatóság azt is jelentheti, hogy az egyéb területek elvonják a forrásokat a vidékfejlesztéstől; e téren intő jelnek számít, hogy 2014 és 2020. között a romániai agrárszektor egymilliárd euróval kevesebb uniós támogatást kap.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2013. április 29.
Színes csíkszentgyörgyi falunapok könyvtáravatóval
Színes kulturális és szabadidős programokkal várták idén is Csíkszentgyörgyön a község lakosságát és az odalátogatókat a Szent György-napok alkalmával. A programsorozat kiemelkedő pontja volt az új községi könyvtár átadása.
Szombaton a sportkedvelőknek focibajnokságot tartottak a községi sportpályán, a kultúrházban délelőtt a legkisebbeknek a csíkszeredai Boszorka bábcsoport mutatta be a Fakalinka című bábelőadását. Ezt követően kézműves foglalkozáson vehettek részt a gyerekek.
A kultúrotthonban helyet kapó, megújult könyvtári térre is sokan voltak kíváncsiak. Tamás Rozália, a csíkszentgyörgyi könyvtár könyvtárosa kettős ünnepnek nevezte az eseményt, hisz nemcsak az új könyvtár megnyitását, hanem a községi könyvtárnak a Biblionet programba való bekapcsolódását is megünnepelhették. A programba való bekapcsolódás által pályázat útján négy számítógépet, egy fénymásológépet és egy kivetítőt kapott a könyvtár az IREX Alapítványtól.
„A Biblionet egy országos program, eddig több mint kétezer közkönyvtár kapcsolódott be. Amellett, hogy próbáljuk biztosítani az embereknek az információhoz való hozzáférést, igazából a szándékunk a közkönyvtárak újrafellendítése, valamint az, hogy a könyvtár egy közösségi hellyé alakuljon, ami sok mindenre alkalmas, kézműves foglalkozásra, hagyományőrzésre... Az a tapasztalatunk, hogy azokban a könyvtárakban, ahol működik a Biblionet program, megnőtt a könyvkölcsönzés is, nemcsak a látogatottság” – osztotta meg a jelenlevőkkel Szőcs József, a romániai IREX Alapítvány területi képviselője. „A tíz településből álló községnek bizony szüksége van egy ilyen nagyságrendű könyvtárra. Amikor megvalósul egy szép dolog, akkor az ember könnyen elfelejti a nehézségeket” – mutatott rá a községi könyvtár hányattatott múltjára György József, Csíkszentgyörgy polgármestere. „Azt kívánom, hogy ez a közösség használja minél többet, és hogy a könyvtár a közösség hasznát szolgálja”.
A délután folyamán, a Csíkszentgyörgy önkormányzata és a csíkszentgyörgyi Harmónia mazsorett tánccsoport által szervezett rendezvénysorozat részeként vallásos koncertet, esküvői ruhabemutatót, valamint a menasági amatőr színjátszók rövid jeleneteit tekinthette meg a közönség. Este Abodi Nagy Blanka koncertje hangolta jókedvre a jelenlevőket, majd Janicsák Veca és az Új Bojtorján koncertezett.
Vasárnap a csíkszentgyörgyi fúvósok, a Csíkszentkirályi Vadrózsa és a Házasemberek néptánccsoportok, a Harmónia mazsorettcsoport, Orbán Szabina, valamint a Csíkbánfalvi Márton Ferenc amatőr színjátszó csoport lépett fel. Ugyancsak vasárnap került sor a 18 évesek köszöntésére is.
„Annak ellenére, hogy nagy a pénztelenség, az emberek kihasználják a lehetőséget, eljönnek, a sátrakban egyet söröznek, megtekintik az előadásokat. Egy picit találkozunk azokkal is, akik nem jönnek gyakran a hivatalba, el tudunk kötetlenül beszélgetni, és ez jó mindnyájunknak” – fogalmazott a polgármester.
Föld-napi rendezvény az Erdei Iskolánál
A csíkszentgyörgyi kultúrotthontól néhány kilométerre, a pottyondi Erdei Iskola Vendégháznál a Riehen Egyesület szervezésében szombaton Föld-napi rendezvényt tartottak. Az esemény számos ifjú és idősebb érdeklődőt vonzott, egész családok is kilátogattak. A résztvevők végigjárhatták a tanösvényeket, mikroszkópon keresztül vizsgálhatták a patak élővilágát, népi sportjátékban vehettek részt, a lacikonyhán töltött káposztát, paszulyfőzeléket, valamint az erdei iskola saját édességkészítményeit is megkóstolhatták. Nagy népszerűségnek örvendett a szekerezés, valamint a Menyecskék Házában zajló kézműves foglalkozások, ahol többek között színes ceruzatartót és kalapot lehetett készíteni. „A Menyecskék Háza egy felújított régi parasztház, a nyár folyamán itt szeretnénk női foglalkozásokkal megismertetni a gyerekeket. A berendezésén most dolgozunk, de többek között a kenyérsütés, szövés vagy a hagyományos főzés fortélyaiba avatjuk majd itt be a fiatalokat. A nyár folyamán vannak saját szervezésű vakációs programjaink, és azokból szeretnénk ilyenkor ízelítőt nyújtani a minket meglátogatóknak” – mondta el Szabó Enikő, a Riehen Egyesület munkatársa.
Péter Beáta
Székelyföld.ro
Színes kulturális és szabadidős programokkal várták idén is Csíkszentgyörgyön a község lakosságát és az odalátogatókat a Szent György-napok alkalmával. A programsorozat kiemelkedő pontja volt az új községi könyvtár átadása.
Szombaton a sportkedvelőknek focibajnokságot tartottak a községi sportpályán, a kultúrházban délelőtt a legkisebbeknek a csíkszeredai Boszorka bábcsoport mutatta be a Fakalinka című bábelőadását. Ezt követően kézműves foglalkozáson vehettek részt a gyerekek.
A kultúrotthonban helyet kapó, megújult könyvtári térre is sokan voltak kíváncsiak. Tamás Rozália, a csíkszentgyörgyi könyvtár könyvtárosa kettős ünnepnek nevezte az eseményt, hisz nemcsak az új könyvtár megnyitását, hanem a községi könyvtárnak a Biblionet programba való bekapcsolódását is megünnepelhették. A programba való bekapcsolódás által pályázat útján négy számítógépet, egy fénymásológépet és egy kivetítőt kapott a könyvtár az IREX Alapítványtól.
„A Biblionet egy országos program, eddig több mint kétezer közkönyvtár kapcsolódott be. Amellett, hogy próbáljuk biztosítani az embereknek az információhoz való hozzáférést, igazából a szándékunk a közkönyvtárak újrafellendítése, valamint az, hogy a könyvtár egy közösségi hellyé alakuljon, ami sok mindenre alkalmas, kézműves foglalkozásra, hagyományőrzésre... Az a tapasztalatunk, hogy azokban a könyvtárakban, ahol működik a Biblionet program, megnőtt a könyvkölcsönzés is, nemcsak a látogatottság” – osztotta meg a jelenlevőkkel Szőcs József, a romániai IREX Alapítvány területi képviselője. „A tíz településből álló községnek bizony szüksége van egy ilyen nagyságrendű könyvtárra. Amikor megvalósul egy szép dolog, akkor az ember könnyen elfelejti a nehézségeket” – mutatott rá a községi könyvtár hányattatott múltjára György József, Csíkszentgyörgy polgármestere. „Azt kívánom, hogy ez a közösség használja minél többet, és hogy a könyvtár a közösség hasznát szolgálja”.
A délután folyamán, a Csíkszentgyörgy önkormányzata és a csíkszentgyörgyi Harmónia mazsorett tánccsoport által szervezett rendezvénysorozat részeként vallásos koncertet, esküvői ruhabemutatót, valamint a menasági amatőr színjátszók rövid jeleneteit tekinthette meg a közönség. Este Abodi Nagy Blanka koncertje hangolta jókedvre a jelenlevőket, majd Janicsák Veca és az Új Bojtorján koncertezett.
Vasárnap a csíkszentgyörgyi fúvósok, a Csíkszentkirályi Vadrózsa és a Házasemberek néptánccsoportok, a Harmónia mazsorettcsoport, Orbán Szabina, valamint a Csíkbánfalvi Márton Ferenc amatőr színjátszó csoport lépett fel. Ugyancsak vasárnap került sor a 18 évesek köszöntésére is.
„Annak ellenére, hogy nagy a pénztelenség, az emberek kihasználják a lehetőséget, eljönnek, a sátrakban egyet söröznek, megtekintik az előadásokat. Egy picit találkozunk azokkal is, akik nem jönnek gyakran a hivatalba, el tudunk kötetlenül beszélgetni, és ez jó mindnyájunknak” – fogalmazott a polgármester.
Föld-napi rendezvény az Erdei Iskolánál
A csíkszentgyörgyi kultúrotthontól néhány kilométerre, a pottyondi Erdei Iskola Vendégháznál a Riehen Egyesület szervezésében szombaton Föld-napi rendezvényt tartottak. Az esemény számos ifjú és idősebb érdeklődőt vonzott, egész családok is kilátogattak. A résztvevők végigjárhatták a tanösvényeket, mikroszkópon keresztül vizsgálhatták a patak élővilágát, népi sportjátékban vehettek részt, a lacikonyhán töltött káposztát, paszulyfőzeléket, valamint az erdei iskola saját édességkészítményeit is megkóstolhatták. Nagy népszerűségnek örvendett a szekerezés, valamint a Menyecskék Házában zajló kézműves foglalkozások, ahol többek között színes ceruzatartót és kalapot lehetett készíteni. „A Menyecskék Háza egy felújított régi parasztház, a nyár folyamán itt szeretnénk női foglalkozásokkal megismertetni a gyerekeket. A berendezésén most dolgozunk, de többek között a kenyérsütés, szövés vagy a hagyományos főzés fortélyaiba avatjuk majd itt be a fiatalokat. A nyár folyamán vannak saját szervezésű vakációs programjaink, és azokból szeretnénk ilyenkor ízelítőt nyújtani a minket meglátogatóknak” – mondta el Szabó Enikő, a Riehen Egyesület munkatársa.
Péter Beáta
Székelyföld.ro
2013. május 6.
Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)
2013. május 6.
Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2013. május 10.
Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)
2013. május 11.
Nyirő József: Havasok könyve
Most, hogy egy kicsit alábbhagyott az egy esztendeje újratemetetlenül hagyott Nyirő József körüli zenebona, gondoltam, előveszem a Havasok könyvét.
Azért épp ezt a kötetet, mert mindenki, aki olvassa is Nyirőt (nemcsak nyilatkozik róla), egyetért abban, hogy a Havasok könyve az életmű egyik csúcsa, sőt, Dsida Jenő (akinek az ízlésében száz százalékig megbízom) még költői túlzásra is kapható volt a Havasok könyvével kapcsolatban, mondván, hogy bár kimondhatatlanul szereti az életet, abban a légkörben, amit Nyirő a Havasok könyvében teremtett, szíves-örömest meghalna. Először a Keleti Újság 1936. április 20-i száma adott hírt a készülő Nyirő-kötetről („Nyirő József újabb novellasorozatot indít Havasok címen”), majd a június 29-i számban maga Nyirő nyilatkozott az új ciklusról: „A Keleti Újságban megjelenő novellasorozatot írom Havasok címen. Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”
Felejtsük el most egy kis időre Kiplinget; felejtsük el, hogy 1936-ban Hemingway már Francis Macomber rövid boldogságát és A Kilimandzsáró havát írta; felejtsük el, hogy mennyire szeretjük (vagy nem szeretjük) a Keleti-Kárpátokat zsendicéstül-kurtistul, és próbáljuk meg „hideg fejjel” olvasni Nyirő kötetét. Az már az első bekezdések olvasásakor kiderül, hogy a Nyirő-novellák nyelve nagyon stilizált, megemelt nyelv (épp ezért eleinte elég nehezen olvastatja magát). Reményik Sándor „barokk pompát” emlegetett ezzel a nyelvvel kapcsolatban, én egyszerűen expresszionista, a belső (szubjektív) valóságot a külső (objektív) valóságra vetítő prózának gondolom ezt a fajta beszédet, hiszen Nyirő hasonlatai-metaforái mind-mind az expresszionizmus „túlzásait” használják. Rengeteg ilyen bivalyerős metaforát-hasonlatot össze lehet gyűjteni a novellákból, íme néhány példa: a hold: „néma, hideg, éjjeli bakterlámpás a Jóisten kezében, ki mielőtt lefeküdnék, még egyszer végigmegy vele az »élet«-en”; a kígyó: „az ördög köldökzsinórja”; a hiúz „kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában”; „vad, tompa zúgás morajlik, mintha a gomolygó füstfelhők közt az ördög párzanék a halállal”; „a falevelekről mérges nedvek csepegnek, mintha a kísértetek ürüléke hullana”; „egy alacsony ágon a kis vörösbegy csodálkozva sűrűn billeg, mintha a farkával pislogna”; „a patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét” stb. Szinte természetes tehát, hogy ilyen stilizált nyelvi környezetben Nyirő állatai sem valóságos állatok („az őzek síróra görbült szájjal keresztet vetettek a félelemtől” stb.), hanem inkább jelképei az emberi ösztönöknek, érzelmeknek. S ha már a valóságnál tartottunk: a „legrealistábbak” a félvad havasi alakok – és ezek ábrázolásánál Nyirő tényleg kerül mindenféle idealizálást: „bikaerős, kemény emberek, nem afféle sovány, sápadt, szárazagyú városi népek”, de akik „kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogaik, mintha hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna” (a leírás hitelességéhez – tanúsíthatom! – semmi kétség nem fér). Ezek közé a félvad, durva, külön erkölcsi törvényekre hallgató „ősemberek” közé érkezik Tyukodból, valahonnan Szatmárból a „nádi ember”, valószínűleg csak azért, hogy vele (tehát egy távolságtartó „idegennel”) mondassa ki Nyirő a Havasok könyve egyik alaptételét: „Megérezte, hogy küzdelem és halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse ezt az életet.” „Ezt” az életet élik (nem elviselik, hanem élik!) egyik tavasztól a másik tavaszig Nyirő alakjai (emberek és állatok egyaránt), mi pedig gazdagabbak leszünk néhány remek novellával, mint amilyen a Cigány az erdőn, A kígyók vagy a Máté, a kutya. A Hazug István című, tökéletes kis antológiadarabot pedig, a magam részéről, mindenképpen be fogom „szerkeszteni” magánhasználatú novellagyűjteményembe, Kipling, Hemingway és mások írásai mellé.
Lövétei Lázár László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Most, hogy egy kicsit alábbhagyott az egy esztendeje újratemetetlenül hagyott Nyirő József körüli zenebona, gondoltam, előveszem a Havasok könyvét.
Azért épp ezt a kötetet, mert mindenki, aki olvassa is Nyirőt (nemcsak nyilatkozik róla), egyetért abban, hogy a Havasok könyve az életmű egyik csúcsa, sőt, Dsida Jenő (akinek az ízlésében száz százalékig megbízom) még költői túlzásra is kapható volt a Havasok könyvével kapcsolatban, mondván, hogy bár kimondhatatlanul szereti az életet, abban a légkörben, amit Nyirő a Havasok könyvében teremtett, szíves-örömest meghalna. Először a Keleti Újság 1936. április 20-i száma adott hírt a készülő Nyirő-kötetről („Nyirő József újabb novellasorozatot indít Havasok címen”), majd a június 29-i számban maga Nyirő nyilatkozott az új ciklusról: „A Keleti Újságban megjelenő novellasorozatot írom Havasok címen. Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”
Felejtsük el most egy kis időre Kiplinget; felejtsük el, hogy 1936-ban Hemingway már Francis Macomber rövid boldogságát és A Kilimandzsáró havát írta; felejtsük el, hogy mennyire szeretjük (vagy nem szeretjük) a Keleti-Kárpátokat zsendicéstül-kurtistul, és próbáljuk meg „hideg fejjel” olvasni Nyirő kötetét. Az már az első bekezdések olvasásakor kiderül, hogy a Nyirő-novellák nyelve nagyon stilizált, megemelt nyelv (épp ezért eleinte elég nehezen olvastatja magát). Reményik Sándor „barokk pompát” emlegetett ezzel a nyelvvel kapcsolatban, én egyszerűen expresszionista, a belső (szubjektív) valóságot a külső (objektív) valóságra vetítő prózának gondolom ezt a fajta beszédet, hiszen Nyirő hasonlatai-metaforái mind-mind az expresszionizmus „túlzásait” használják. Rengeteg ilyen bivalyerős metaforát-hasonlatot össze lehet gyűjteni a novellákból, íme néhány példa: a hold: „néma, hideg, éjjeli bakterlámpás a Jóisten kezében, ki mielőtt lefeküdnék, még egyszer végigmegy vele az »élet«-en”; a kígyó: „az ördög köldökzsinórja”; a hiúz „kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában”; „vad, tompa zúgás morajlik, mintha a gomolygó füstfelhők közt az ördög párzanék a halállal”; „a falevelekről mérges nedvek csepegnek, mintha a kísértetek ürüléke hullana”; „egy alacsony ágon a kis vörösbegy csodálkozva sűrűn billeg, mintha a farkával pislogna”; „a patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét” stb. Szinte természetes tehát, hogy ilyen stilizált nyelvi környezetben Nyirő állatai sem valóságos állatok („az őzek síróra görbült szájjal keresztet vetettek a félelemtől” stb.), hanem inkább jelképei az emberi ösztönöknek, érzelmeknek. S ha már a valóságnál tartottunk: a „legrealistábbak” a félvad havasi alakok – és ezek ábrázolásánál Nyirő tényleg kerül mindenféle idealizálást: „bikaerős, kemény emberek, nem afféle sovány, sápadt, szárazagyú városi népek”, de akik „kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogaik, mintha hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna” (a leírás hitelességéhez – tanúsíthatom! – semmi kétség nem fér). Ezek közé a félvad, durva, külön erkölcsi törvényekre hallgató „ősemberek” közé érkezik Tyukodból, valahonnan Szatmárból a „nádi ember”, valószínűleg csak azért, hogy vele (tehát egy távolságtartó „idegennel”) mondassa ki Nyirő a Havasok könyve egyik alaptételét: „Megérezte, hogy küzdelem és halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse ezt az életet.” „Ezt” az életet élik (nem elviselik, hanem élik!) egyik tavasztól a másik tavaszig Nyirő alakjai (emberek és állatok egyaránt), mi pedig gazdagabbak leszünk néhány remek novellával, mint amilyen a Cigány az erdőn, A kígyók vagy a Máté, a kutya. A Hazug István című, tökéletes kis antológiadarabot pedig, a magam részéről, mindenképpen be fogom „szerkeszteni” magánhasználatú novellagyűjteményembe, Kipling, Hemingway és mások írásai mellé.
Lövétei Lázár László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. május 11.
Feladott múlt?
Dél-Erdélyből hazafele tartva, néhány percre megállok Szászsebesen. Erdélyi magyar szemnek szokatlan módon a belváros utcáin németül írt hagyományos szász utcaneveket látok, de az üzletek ablakaiból is visszaköszön a német szöveg.
A leleményes román városvezetés üzletet lát a kétnyelvű feliratokban: a Németországból hazalátogató szászok bizonyára örülnek a gesztusnak. Hasonló jelenséggel találkoztam Besztercén is, mindkét városban az a közös, hogy évtizedekkel ezelőtt virágzó szász centrumok voltak, a német ajkú lakosság távozásával pedig eltűnt a román többség veszélyérzete is, innen a kétnyelvű feliratok iránti nekibuzdulás. E példák is bizonyítják, hogy a mindenkori román hatalom mennyire ad a külsőségekre, ha érdeke épp úgy diktálja. Ugyanez nem mondható el a magyar feliratokról, amelyeket még ott is eltörölnének, ahol a helyi turisztikai szempontok merőben az ellenkezőjét kívánnák. Hogy ne Kolozsvár hatalmas kulturális, szellemi örökségével példálózzak, egy kevésbé ismert városkát említek: Vajdahunyadot és annak híres várkastélyát, amely évente sok ezer turistát vonz. Sejtettem, hogy nem magyar ínyenceknek szól a mai valóság, illetve a környező vásárfia, azt azonban legsötétebb álmomban sem hittem volna el, hogy egyetlen árva magyar szövegecske sem utal Hunyadi Mátyás magyar eredetére. Még megdöbbentőbb volt, hogy a román feliratú, turistáknak szánt apró tárgyak tömegében egyetlen magyar feliratú tárgyat sem látok. Az egyik butik román elárusítója szerint ilyent is keresnek a turisták, de hát nem tud vele szolgálni, mert egyszerűen nincs.
Döbbenten állok a Decebal, Vlad Ţepes és egyéb, számunkra legalábbis megkérdőjelezhető személyiségek giccsözönében, és nem értem, miért nem akad egy helyi, vagy környékbeli magyar vállalkozó, aki legalább egy Mátyás királyt ábrázoló hűtőmágnest árulna a sok száz turistának. Hol van ilyenkor a szórványt kisajátító szövetség? A magyar nyelv erdélyi térvesztéséről készülő összeállítás kapcsán áll össze bennem a kép a politikai érdekvédelmünket hirdetők felelőtlenségéről, akiknek kijárásos politikájából ilyen apróságokra már régen nem futja. Ahogyan a román politikai elit tagjainak „sem éri meg” magyar feliratokat és utcaneveket kifüggeszteni a magyar turisták által elözönlött észak-erdélyi városokban, úgy tűnik, magyar politikusainknak sem üzlet napi konfrontációt vállalni a nyelvi jogérvényesítésért. Belenyugszunk Hunyadi János kisajátításába, és abba is, hogy nincs értelme harcolni régi magyar utcaneveinkért...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Dél-Erdélyből hazafele tartva, néhány percre megállok Szászsebesen. Erdélyi magyar szemnek szokatlan módon a belváros utcáin németül írt hagyományos szász utcaneveket látok, de az üzletek ablakaiból is visszaköszön a német szöveg.
A leleményes román városvezetés üzletet lát a kétnyelvű feliratokban: a Németországból hazalátogató szászok bizonyára örülnek a gesztusnak. Hasonló jelenséggel találkoztam Besztercén is, mindkét városban az a közös, hogy évtizedekkel ezelőtt virágzó szász centrumok voltak, a német ajkú lakosság távozásával pedig eltűnt a román többség veszélyérzete is, innen a kétnyelvű feliratok iránti nekibuzdulás. E példák is bizonyítják, hogy a mindenkori román hatalom mennyire ad a külsőségekre, ha érdeke épp úgy diktálja. Ugyanez nem mondható el a magyar feliratokról, amelyeket még ott is eltörölnének, ahol a helyi turisztikai szempontok merőben az ellenkezőjét kívánnák. Hogy ne Kolozsvár hatalmas kulturális, szellemi örökségével példálózzak, egy kevésbé ismert városkát említek: Vajdahunyadot és annak híres várkastélyát, amely évente sok ezer turistát vonz. Sejtettem, hogy nem magyar ínyenceknek szól a mai valóság, illetve a környező vásárfia, azt azonban legsötétebb álmomban sem hittem volna el, hogy egyetlen árva magyar szövegecske sem utal Hunyadi Mátyás magyar eredetére. Még megdöbbentőbb volt, hogy a román feliratú, turistáknak szánt apró tárgyak tömegében egyetlen magyar feliratú tárgyat sem látok. Az egyik butik román elárusítója szerint ilyent is keresnek a turisták, de hát nem tud vele szolgálni, mert egyszerűen nincs.
Döbbenten állok a Decebal, Vlad Ţepes és egyéb, számunkra legalábbis megkérdőjelezhető személyiségek giccsözönében, és nem értem, miért nem akad egy helyi, vagy környékbeli magyar vállalkozó, aki legalább egy Mátyás királyt ábrázoló hűtőmágnest árulna a sok száz turistának. Hol van ilyenkor a szórványt kisajátító szövetség? A magyar nyelv erdélyi térvesztéséről készülő összeállítás kapcsán áll össze bennem a kép a politikai érdekvédelmünket hirdetők felelőtlenségéről, akiknek kijárásos politikájából ilyen apróságokra már régen nem futja. Ahogyan a román politikai elit tagjainak „sem éri meg” magyar feliratokat és utcaneveket kifüggeszteni a magyar turisták által elözönlött észak-erdélyi városokban, úgy tűnik, magyar politikusainknak sem üzlet napi konfrontációt vállalni a nyelvi jogérvényesítésért. Belenyugszunk Hunyadi János kisajátításába, és abba is, hogy nincs értelme harcolni régi magyar utcaneveinkért...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. május 12.
Székelynek lenni jó!
Az okiratok már a 13. század derekától a „székelyek földjeként" (Terra Siculorum) említik azt a területet, amelyen mai napig a székelyek élnek. Egyedi törvényeiknek köszönhetően a Székelyföld hosszú évszázadokon át egységes maradt, nem aprózódott fel és nem jutott idegen kézre. Pusztították, támadták, kizsákmányolták törökök, osztrákok, és mindenféle népek, de a „víz szalad, a kő marad”. Ha porlik is, de marad.
Néhány évtizede nagyhatalmaskodók döntöttek a Székelyföld sorsa felett, a székelység megkérdezése nélkül, és elajándékozták. Azóta csak kiaknázzák, rombolják olyan idegenek, akiknek ez csak egy darab föld. Mai napig folytatódik ez a politika, idegenek döntenek a székelység megkérdezése nélkül sorsuk felett, földjük felett. Moldovaiak és havaselviek döntik el kényük-kedvük szerint a jövőt. Sajnos ezt megtehetik, mert nincs olyan egységes érdekképviselet, amely felléphetne ellene. Itt minden a hazugságon, a félrevezetésen, a megalkuváson, a korrupción alapszik. Hazugság a politika, hazugság a történelem, hazugság a becsületszó, hazugság az ígéret.
Való igaz, hogy mióta székely a székely, azóta harc az élete, és ez ma sincs másként. Ha ma már nem is bárddal, kopjával, fokossal küzd, de harcolnia kell puszta megmaradásáért, puszta létéért.
De ameddig van székely himnusz, székely viselet, székely zászló, székely tankönyv, székely termék, székely kapu, székely (róva) írás, székely újság, székely tévé, székely honlap, addig van székely föld is. És ameddig ezek vesznek körül, addig székelynek lenni jó! Ameddig van búcsú Csíksomlyón, van Ezer Székely Lány Napja Csíkszeredában, van Gyöngykoszorú Erdőcsinádon és van Székely Majális Makfalván, addig van Székelyföld is.
Ezt pedig hirdetni kell naponta, mindenhol. Újságban, rádióban, televízióban, plakáton, hirdetőtáblákon. Naponta kiírni nagybetűkkel: VAN SZÉKELYFÖLD! Ha letörlik, bemázolják, újra és újra kiírni, hogy rögzüljön, beépüljön a köztudatba: Székelyföld létezik!
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmem egy kedves ismerősöm: erdélyi, székelyföldi magyar templomok tetején, oldalán évszám ékeskedik. Valóban én is láttam ilyent: 1992, 1996, 2001 és így tovább, a templom javításának, tetőszerkezetének felújítási dátuma. Az idelátogató külföldiek, turisták, látják az évszámot, és úgy gondolják, akkor épült a templom. Nem úgy egy Segesvár melletti hagymakupolás templomon, amelyen az 1265-ös (!?) évszám olvasható. (Hogy mit akar jelenteni ez az évszám? Előttem rejtély.)
Hát ne vágjuk magunk alatt a fát kérem! 7–800, 1000 éves templomaink vannak! Ne kérkedjünk egy kis feljavítással! Vagy azt az évszámot írjuk ki az Istentiszteleti hajlékra, amikor épült, vagy semmit! Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma
Az okiratok már a 13. század derekától a „székelyek földjeként" (Terra Siculorum) említik azt a területet, amelyen mai napig a székelyek élnek. Egyedi törvényeiknek köszönhetően a Székelyföld hosszú évszázadokon át egységes maradt, nem aprózódott fel és nem jutott idegen kézre. Pusztították, támadták, kizsákmányolták törökök, osztrákok, és mindenféle népek, de a „víz szalad, a kő marad”. Ha porlik is, de marad.
Néhány évtizede nagyhatalmaskodók döntöttek a Székelyföld sorsa felett, a székelység megkérdezése nélkül, és elajándékozták. Azóta csak kiaknázzák, rombolják olyan idegenek, akiknek ez csak egy darab föld. Mai napig folytatódik ez a politika, idegenek döntenek a székelység megkérdezése nélkül sorsuk felett, földjük felett. Moldovaiak és havaselviek döntik el kényük-kedvük szerint a jövőt. Sajnos ezt megtehetik, mert nincs olyan egységes érdekképviselet, amely felléphetne ellene. Itt minden a hazugságon, a félrevezetésen, a megalkuváson, a korrupción alapszik. Hazugság a politika, hazugság a történelem, hazugság a becsületszó, hazugság az ígéret.
Való igaz, hogy mióta székely a székely, azóta harc az élete, és ez ma sincs másként. Ha ma már nem is bárddal, kopjával, fokossal küzd, de harcolnia kell puszta megmaradásáért, puszta létéért.
De ameddig van székely himnusz, székely viselet, székely zászló, székely tankönyv, székely termék, székely kapu, székely (róva) írás, székely újság, székely tévé, székely honlap, addig van székely föld is. És ameddig ezek vesznek körül, addig székelynek lenni jó! Ameddig van búcsú Csíksomlyón, van Ezer Székely Lány Napja Csíkszeredában, van Gyöngykoszorú Erdőcsinádon és van Székely Majális Makfalván, addig van Székelyföld is.
Ezt pedig hirdetni kell naponta, mindenhol. Újságban, rádióban, televízióban, plakáton, hirdetőtáblákon. Naponta kiírni nagybetűkkel: VAN SZÉKELYFÖLD! Ha letörlik, bemázolják, újra és újra kiírni, hogy rögzüljön, beépüljön a köztudatba: Székelyföld létezik!
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmem egy kedves ismerősöm: erdélyi, székelyföldi magyar templomok tetején, oldalán évszám ékeskedik. Valóban én is láttam ilyent: 1992, 1996, 2001 és így tovább, a templom javításának, tetőszerkezetének felújítási dátuma. Az idelátogató külföldiek, turisták, látják az évszámot, és úgy gondolják, akkor épült a templom. Nem úgy egy Segesvár melletti hagymakupolás templomon, amelyen az 1265-ös (!?) évszám olvasható. (Hogy mit akar jelenteni ez az évszám? Előttem rejtély.)
Hát ne vágjuk magunk alatt a fát kérem! 7–800, 1000 éves templomaink vannak! Ne kérkedjünk egy kis feljavítással! Vagy azt az évszámot írjuk ki az Istentiszteleti hajlékra, amikor épült, vagy semmit! Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma
2013. május 13.
Sajátos autonómiát kell kialakítani Székelyföldön
„A kisebbségi védelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani”, ez volt a Sepsiszentgyörgyön lezajlott, „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka egyik következtetése. Az egyhetes rendezvényt Kovászna Megye tanácsa szervezte, öt országból érkeztek a résztvevők, akik a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, ahol a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely-magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották.
„A Dél-Tirol pozitív példája, a nagyfokú tolerancia mellett azt is megtanultuk, hogy például hogy például a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres, tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni”, mondta Szilágyi István. „Dél-Tirolban az autonómia szavatolja a biztonságot és az egyenlőséget, a kisebbség és a többség között állandó dinamikus együttműködésre van szükség”, mondta Johanna Mitterhoffer, ki az olaszországi autonóm tartományból érkezett.
Az Európai Unió lakosságának 10 százalék kisebbségben él, hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts, finnországi svéd, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait.”- mondta a szociológus.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az „Autonómiák a gyakorlatban” műhelymunka záró-rendezvényén kifejtette: az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta Székelyföldet, elmondta ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamt várán is lobog Moldova zászlója, majd fotókkal illusztrálta különböző országokban a kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak Bukarest szerint nem szabad Székelyföldön.” – mondta Tamás Sándor. Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat, mondta a háromszéki közgyűlés elnöke, aki szerint, a cél, hogy a magyar regionális hivatalos nyelv legyen, de például az egészségügyben is be kellene vezetni a kétnyelvűséget. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és az Erdélyi Magyar Néppárt Ifjúsági szervezete, a MINTA is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál, az EB szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált.
Benedek Erika a Néppárt Kovászna megyei tanácstagja felszólalásában gratulált a rendezvényhez, hangsúlyozta, nincs tudomása a Minta kezdeményezéséről, de ha megtörtént, akkor a nevükben bocsánatot kér. Később a Néppárt ifjúsági szervezete közleményben cáfolta, hogy feljelentést tett a rendezvény ellen, és felszólította Tamás Sándort, hogy vonja vissza állítását. Ugyanakkor feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
„Ön egy szellem-közösséget képvisel, Ön valójában nem létezik”, mondta Tamás Sándornak, előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a sepsiszentgyörgyi „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka záró-rendezvényén a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat.
Vetítőképes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta: Székelyföld nem létezik, majd szembeállította vele Alexandru Vaida Voievod kijelentését, aki 1919-1920 között volt Románia miniszterelnöke és azt mondta, a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. „1918 december 1-én a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása”- mondta Valentin Stan.
A bukaresti professzor az Alkotmányban foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az Alkotmány írói úgy magyarázták, hogy „genetikai” köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még Önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz.” – szögezte le Valentin Stan, majd sok szerencsét kívánt, és azt mondta Tamás Sándornak, hogy nem irigyli.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma
„A kisebbségi védelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani”, ez volt a Sepsiszentgyörgyön lezajlott, „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka egyik következtetése. Az egyhetes rendezvényt Kovászna Megye tanácsa szervezte, öt országból érkeztek a résztvevők, akik a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, ahol a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely-magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották.
„A Dél-Tirol pozitív példája, a nagyfokú tolerancia mellett azt is megtanultuk, hogy például hogy például a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres, tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni”, mondta Szilágyi István. „Dél-Tirolban az autonómia szavatolja a biztonságot és az egyenlőséget, a kisebbség és a többség között állandó dinamikus együttműködésre van szükség”, mondta Johanna Mitterhoffer, ki az olaszországi autonóm tartományból érkezett.
Az Európai Unió lakosságának 10 százalék kisebbségben él, hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts, finnországi svéd, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait.”- mondta a szociológus.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az „Autonómiák a gyakorlatban” műhelymunka záró-rendezvényén kifejtette: az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta Székelyföldet, elmondta ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamt várán is lobog Moldova zászlója, majd fotókkal illusztrálta különböző országokban a kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak Bukarest szerint nem szabad Székelyföldön.” – mondta Tamás Sándor. Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat, mondta a háromszéki közgyűlés elnöke, aki szerint, a cél, hogy a magyar regionális hivatalos nyelv legyen, de például az egészségügyben is be kellene vezetni a kétnyelvűséget. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és az Erdélyi Magyar Néppárt Ifjúsági szervezete, a MINTA is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál, az EB szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált.
Benedek Erika a Néppárt Kovászna megyei tanácstagja felszólalásában gratulált a rendezvényhez, hangsúlyozta, nincs tudomása a Minta kezdeményezéséről, de ha megtörtént, akkor a nevükben bocsánatot kér. Később a Néppárt ifjúsági szervezete közleményben cáfolta, hogy feljelentést tett a rendezvény ellen, és felszólította Tamás Sándort, hogy vonja vissza állítását. Ugyanakkor feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
„Ön egy szellem-közösséget képvisel, Ön valójában nem létezik”, mondta Tamás Sándornak, előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a sepsiszentgyörgyi „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka záró-rendezvényén a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat.
Vetítőképes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta: Székelyföld nem létezik, majd szembeállította vele Alexandru Vaida Voievod kijelentését, aki 1919-1920 között volt Románia miniszterelnöke és azt mondta, a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. „1918 december 1-én a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása”- mondta Valentin Stan.
A bukaresti professzor az Alkotmányban foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az Alkotmány írói úgy magyarázták, hogy „genetikai” köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még Önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz.” – szögezte le Valentin Stan, majd sok szerencsét kívánt, és azt mondta Tamás Sándornak, hogy nem irigyli.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma
2013. május 13.
Sógor Csaba: Az EKE-t építve Erdélyt építjük
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
szekelyhon.ro
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
szekelyhon.ro
2013. május 14.
Sógor Csaba: Az EKE-t építve Erdélyt építjük
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. május 14.
A hiteles értelmiség közösségmegtartó ereje
„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem”
A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről.
A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei.
Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!”
A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk.
Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak.
A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért.
Kisencitől Isauráig
A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)”
A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem”
A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről.
A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei.
Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!”
A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk.
Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak.
A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért.
Kisencitől Isauráig
A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)”
A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2013. május 17.
A kitüntetettek napja
Hatvanhét éves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Csütörtök délelőtt 11 órakor kezdődött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ünnepi rendezvénysorozata, az egyetem napja. A nagy múltú intézmény vezetősége és hallgatói kara fennállásának hatvanhetedik évfordulójára emlékezett, az ünnepség keretében pedig jeles művészeket, illetve pedagógusokat tüntettek ki. A délelőtt tizenegy órától kezdődő rendezvényen dr. Alexa Visarionnak, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzorának adtak át díszdoktori oklevelet, míg dr. Kovács Levente rendezőt, az intézmény tanárát ötvenéves egyetemi pályájának elismeréseképpen professor emeritus ranggal tüntették ki.
A Stúdió Színház termében elsőként dr. Sorin Crisan rektor üdvözölte az egybegyűlteket, majd a rövid zenei intermezzo – többek között dr. Molnár Tünde orgonajátéka – és az egyetem legutóbbi évadának összefoglalóját tartalmazó rövidfilm levetítése után Sorin Crisan megemlítette: csak példaképek állításával és ezen példaképek útmutatása szerint mehetünk tovább az úton.
Dr. Kós Anna, az intézmény dékánja hozzátette: – Szeretem ezt az egyetemet, noha soha nem voltam a diákja. Szeretem azt, hogy kicsi, és emiatt az emberi kapcsolatok, illetve az oktatás nagyon humánus. A hallgatók nagyon kreatívak és gyakran arra kényszerítenek, hogy újragondoljam a szakmámat, amibe enélkül valószínűleg belefáradtam volna. De rajtam kívül még nagyon sokan szeretik ezt az egyetemet. Például Kovács Levente, aki életének öt évtizedét töltötte a falai között. Az, hogy két olyan kiemelkedő művész, mint dr. Alexa Visarion, valamint dr. Ascher Tamás professzorok (utóbbi nem lehetett jelen, ősszel veszi át az oklevelet – a szerk.) elfogadták a szenátus által felajánlott díszdoktori címet, jelzi: komoly munka folyik itt, nem volt hiábavaló az elmúlt 67 év.
Oana Leahu docens, a román nyelvű kar dékánja elárulta: örvend annak, hogy élő egyetemen taníthat, amely változik, hibákat is elkövet, de soha meg nem tagadja a családját. – E család most újabb taggal bővül, egy régi tagját pedig kitünteti.
Az oklevelek átadását megelőzően egy Alexa Visarionnal készült tévéinterjú részleteit láthattuk a kivetítőn, a róla szóló beszámolót – amelyből megtudtuk, hogy az 1947-ben Botosani-ban született művész több mint száz színházi előadás és számos rádiójáték rendezője, rengeteg kitüntetés birtokosa, a világ legrangosabb színházainak vendégművésze, világszerte sikeres filmek alkotója – követően dr. Balási András prorektor méltatta Kovács Levente emberi tartását, életművét. – Egy ötvenévnyi, párját ritkító karriert röviden összefoglalni nagyon nehéz. Elképedve gondolok arra, hogy öt évtizedet töltött az egyetem szolgálatában. 1961-ben végzett a Babes-Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, majd színművészetet és rendezést tanult Bukarestben. Száznál jóval több előadás rendezője, több mint húsz jelentős díj birtokosa. Töretlen hitű pedagógus, aki diákok ezreit tanította, köztük engem is. Tanúja voltam emberségének. Később, munkatársaként soha egyetlen hangos szó el nem hangzott közöttünk. Mindig megértő volt, olyan energiával és hittel dolgozott, ami mindmáig felfoghatatlan számomra. Megtiszteltetés, hogy átadhatjuk a legnagyobb kitüntetést, amelyet egy egyetem adhat a saját pedagógusának – mondta Balási András, majd Kovács Levente szólt a jelenlévőkhöz.
– 1963 májusában Szabó Lajos hívott ide engem. Azóta az egyetem megnőtt, sok olyan változást átéltem, amelyet mind emberileg, mind szakmailag meg kellett emészteni. Amikor elkezdtem, nagy tisztelete volt a szónak, még a szórendet sem lehetett felcserélni az előadásokban. Ma mindez fordítva történik. Voltam fiatal lázadó, voltak sikeres periódusaim, voltam irányító, a szeku többször betiltotta vagy megzavarta előadásaimat. Sok energiám ráment arra, hogy az értelmetlen bolognai rendszert életképessé tegyem. Nemes szándékaimat alkalomadtán, akaratom ellenére befolyásolta a politika vagy bürokrácia. Azt kívánom utódaimnak: vigyék tovább az egyetem lelkületét.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely).
Hatvanhét éves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Csütörtök délelőtt 11 órakor kezdődött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ünnepi rendezvénysorozata, az egyetem napja. A nagy múltú intézmény vezetősége és hallgatói kara fennállásának hatvanhetedik évfordulójára emlékezett, az ünnepség keretében pedig jeles művészeket, illetve pedagógusokat tüntettek ki. A délelőtt tizenegy órától kezdődő rendezvényen dr. Alexa Visarionnak, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzorának adtak át díszdoktori oklevelet, míg dr. Kovács Levente rendezőt, az intézmény tanárát ötvenéves egyetemi pályájának elismeréseképpen professor emeritus ranggal tüntették ki.
A Stúdió Színház termében elsőként dr. Sorin Crisan rektor üdvözölte az egybegyűlteket, majd a rövid zenei intermezzo – többek között dr. Molnár Tünde orgonajátéka – és az egyetem legutóbbi évadának összefoglalóját tartalmazó rövidfilm levetítése után Sorin Crisan megemlítette: csak példaképek állításával és ezen példaképek útmutatása szerint mehetünk tovább az úton.
Dr. Kós Anna, az intézmény dékánja hozzátette: – Szeretem ezt az egyetemet, noha soha nem voltam a diákja. Szeretem azt, hogy kicsi, és emiatt az emberi kapcsolatok, illetve az oktatás nagyon humánus. A hallgatók nagyon kreatívak és gyakran arra kényszerítenek, hogy újragondoljam a szakmámat, amibe enélkül valószínűleg belefáradtam volna. De rajtam kívül még nagyon sokan szeretik ezt az egyetemet. Például Kovács Levente, aki életének öt évtizedét töltötte a falai között. Az, hogy két olyan kiemelkedő művész, mint dr. Alexa Visarion, valamint dr. Ascher Tamás professzorok (utóbbi nem lehetett jelen, ősszel veszi át az oklevelet – a szerk.) elfogadták a szenátus által felajánlott díszdoktori címet, jelzi: komoly munka folyik itt, nem volt hiábavaló az elmúlt 67 év.
Oana Leahu docens, a román nyelvű kar dékánja elárulta: örvend annak, hogy élő egyetemen taníthat, amely változik, hibákat is elkövet, de soha meg nem tagadja a családját. – E család most újabb taggal bővül, egy régi tagját pedig kitünteti.
Az oklevelek átadását megelőzően egy Alexa Visarionnal készült tévéinterjú részleteit láthattuk a kivetítőn, a róla szóló beszámolót – amelyből megtudtuk, hogy az 1947-ben Botosani-ban született művész több mint száz színházi előadás és számos rádiójáték rendezője, rengeteg kitüntetés birtokosa, a világ legrangosabb színházainak vendégművésze, világszerte sikeres filmek alkotója – követően dr. Balási András prorektor méltatta Kovács Levente emberi tartását, életművét. – Egy ötvenévnyi, párját ritkító karriert röviden összefoglalni nagyon nehéz. Elképedve gondolok arra, hogy öt évtizedet töltött az egyetem szolgálatában. 1961-ben végzett a Babes-Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, majd színművészetet és rendezést tanult Bukarestben. Száznál jóval több előadás rendezője, több mint húsz jelentős díj birtokosa. Töretlen hitű pedagógus, aki diákok ezreit tanította, köztük engem is. Tanúja voltam emberségének. Később, munkatársaként soha egyetlen hangos szó el nem hangzott közöttünk. Mindig megértő volt, olyan energiával és hittel dolgozott, ami mindmáig felfoghatatlan számomra. Megtiszteltetés, hogy átadhatjuk a legnagyobb kitüntetést, amelyet egy egyetem adhat a saját pedagógusának – mondta Balási András, majd Kovács Levente szólt a jelenlévőkhöz.
– 1963 májusában Szabó Lajos hívott ide engem. Azóta az egyetem megnőtt, sok olyan változást átéltem, amelyet mind emberileg, mind szakmailag meg kellett emészteni. Amikor elkezdtem, nagy tisztelete volt a szónak, még a szórendet sem lehetett felcserélni az előadásokban. Ma mindez fordítva történik. Voltam fiatal lázadó, voltak sikeres periódusaim, voltam irányító, a szeku többször betiltotta vagy megzavarta előadásaimat. Sok energiám ráment arra, hogy az értelmetlen bolognai rendszert életképessé tegyem. Nemes szándékaimat alkalomadtán, akaratom ellenére befolyásolta a politika vagy bürokrácia. Azt kívánom utódaimnak: vigyék tovább az egyetem lelkületét.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely).
2013. május 17.
A pénzügyi világ irányítja a gazdasági válságot
„Elég durva dolog azt mondani, hogy valaki irányítja a gazdasági válságot, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi."
Somai József
Kolozsvári közgazdász, szakíró, szerkesztő. 1931. augusztus 31-én született a Maros megyei Székelyszentistvánon. Marosvásárhelyen érettségizett, 1951 és 1955 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán folytatta tanulmányait. 1955–58 között a Kolozs Tartományi Pénzügyi Igazgatóság pénzügyi ellenőreként dolgozott, majd 1959 és 1989 között előbb a Bolyai, később az összevont Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kari főtitkár, a Brassai Sámuel Gimnáziumban óraadó tanár. 1990-ben a Kolozs megyei polgármesteri hivatal főjegyzője, majd alpolgármestere, 1991 és 1995 között az RMDSZ szervezési titkára, majd országos szervezési alelnöke. 1995-től nyugalmazott közgazdász, 1996-tól az Iskola Alapítvány ügyvezető igazgatója, 1996 és 2004 között a Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület ügyvezetője. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja, számos szakmai és közéleti elismerést kapott, 2006-ban elnyerte a Magyar Közgazdasági Társaság nagydíját, a tehetségek szolgálatáért Parnasszus-tagja, megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemérmét. Április végén átvette a tavaly alapított Wekerle Sándor közgazdasági életműdíjat, amelyet a közgazdaságtan területén hosszú évtizedes, nemzetközi mércével mérve is kimagasló és példamutató életpályájával érdemelt ki.
– Miért épp a közgazdászpályát választotta?
– A választás nem volt hivatásszerű, építészmérnök szerettem volna lenni. De annak idején nem volt építészeti szak Kolozsváron, magyar nyelven meg egyáltalán nem... Színtiszta magyar faluból származom, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kezdtem az iskolát és az állami Bolyai-középiskolában végeztem. Sem ott, sem az egyetemen nem tanultunk meg jól románul, de a szakmát elsajátítottuk. Később rájöttem, szakmai képzettségünk annyira jó volt, hogy azokkal is felvettük a versenyt, akik románul tanultak az egyetemen. Friss végzősként kerültem a pénzügyhöz, ahol nem akadályozott a nyelvismeret a szakmában, viszont sok idő kellett, amíg tökéletesítettem a tudásomat, és már írtam is románul.
– Ebben az is szerepet játszott, hogy akkoriban még nem történtek meg a masszív többségi betelepítések?
– Amikor közgazdászhallgató voltam a Bolyai Egyetemen 1951 és 1955 között, Kolozsváron a magyarság aránya nagyobb volt, mint a többi nyelvet beszélőké összesen. Ez a hatvanas évek elején fordult meg, akkor még a lakosság fele magyar volt, aztán csökkenni kezdett a számarányuk főleg az építkezések miatt.
– Mit lehetett akkoriban kezdeni egy közgazdászoklevéllel? Hiszen ekkorra esik a kommunizmus legdurvább időszaka...
– Valóban kemény időszak volt, akkor tombolt a legerősebben a sztálinizmus Romániában. Szerencsére megvolt a szakma objektív háttere is, amire építeni lehetett. Az biztos, hogy a közgazdászok jobban ki kellett szolgálják a rezsimet, mint mások, például a természettudományban. Nekem azzal volt szerencsém, hogy a pénzügyben kaptam állást, így politikai tevékenységet nem kellett végeznem. Persze a dolog cirkusszal járt. Eredetileg az egyetemre kaptam kinevezést, így nyugodtan hazamentem a szülőfalumba, néhány hét elteltével viszont levelet kaptam, hogy a tartományi szövetkezeteknél fogok dolgozni. Nagyon rosszulesett, mert úgy volt, hogy a tanszéknek fogok dolgozni. Kiderült: abban az évben volt az első komolyabb karcsúsítás, megszorítás a Bolyai Egyetemen, közel negyven állást szüntettek meg, és persze elsősorban azokét, akiket még fel sem vettek. Új állás után kellett néznem, és Csendes Zoltán, a közgazdasági kar akkori dékánja – akivel véletlenül találkoztam a folyóson – megkérdezte, Marosvásárhely helyett nem akarok-e inkább Kolozsváron maradni. Mondtam, hogy szívesen, hiszen akkor már itt udvaroltam, mire ő beszélt a tartományi pénzügyi ellenőrök vezetőjével, és másnaptól alkalmaztak. Ilyen az élet: egy véletlen folyosói találkozás révén lettem kolozsvári.
– Gazdasági ismeretei lehetővé tették, hogy hosszú ideig sportvezetőként is dolgozzék. Ez a tevékenysége egyfajta kompenzáció volt azért, mert a kommunista rendszer nem engedte doktorálni?
– Számomra az volt, de nem kompenzációként kaptam ezt a feladatot. Tudniillik amikor az egyetemre kerültem, elég jó fogadtatásban volt részem az akkor már egyesített Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tekintettel arra, hogy az Universitatea sportegyesületnek szüksége volt egy gazdasági szakemberre, felvettek a labdarúgó-szakosztályhoz. Ott ügyködtem négy évig, de nem szerettem, bár akkoriban elég jó volt a csapat, még az akkoriban Románia legjobb futballistájának tartott Viorel Mateianut is elhoztuk Bukarestből. Itt felvételizhetett a jogra, kapott egy szobát, és ezzel meg volt elégedve – ma egy ilyen labdarúgó milliókat kér dollárban. Nehéz volt leigazolni a tehetségesebb játékosokat, mert mindenki ragaszkodott hozzájuk, a szakosztály pedig mindenképp meg akarta szerezni őket. Nem szerettem azt a munkát, beleértve a pénzügyi stílust, de hogy mégis maradhassak az U-nál, szakosztályt kellett választanom. A röplabdát választottam, s maradtam közel 25 évig ennél a szakosztálynál, tíz évig alelnöke, majd 15 évig, 1990-ig az elnöke voltam. Ezt már szerettem, ugyanis a röplabda teljesen más, mint a foci, ezt inkább élvezetből űzték a diáklányok és fiúk. Persze szerettem futballozni is, 64 éves koromig játszottam hetente három órát nagypályán. Akkor hagytam abba, amikor az RMDSZ a rendszerváltás után elvitt Kolozs megyei alpolgármesternek; akkoriban a megyék vezetőit is polgármestereknek hívták.
– Milyen emlékei vannak arról az időszakról, amikor néhány hónapig a közigazgatásban is kipróbálhatta magát?
– Érdekes volt. Rögtön 1990 januárja első napjaiban fordultak hozzám, elvállalnám-e az alpolgármesteri tisztséget. A megye akkori vezetőségének magyar tagjai, Cs. Gyimesi Éva, Kónya Hamar Sándor javasolt. Nagyszerű élmény volt, hogy én kaptam meg a kulcsokat, hogy megnyissam az új megyei tanácsot, ugyanis a régi néptanács valamennyi vezetője megszökött. Akkor még csak megyei főjegyző voltam, majd a polgármester három hónapos együttműködés után kijelentette: „Jóska, te vagy az alpolgármester!" Tetszett a munkakör, éppen abban az időszakban kellett rendezni Kolozs megye ügyeit, elsősorban az intézmények élére kellett új vezetőket választani. Végül csak augusztusig maradtam, mert az RMDSZ-t mindenütt kidobták az önkormányzatok vezetőségéből, mert jött a Petre Roman-féle kormányzás, amikor a régi rendszer hívei új köntöst öltöttek.
– Ugyancsak 1990-ben megalakult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság is, amelynek alapító tagja volt.
– Roppant örültem, amikor azon a nyáron bejegyezték, a mai napig szeretem, ahogyan működik ez a szervezet. Megalakulásakor épp alpolgármester voltam, így különösebb szerepet nem tudtam vállalni az RMKT-ban, leszámítva a szervezet bejegyzését. Akkoriban a törvény előírta, hogy az újonnan alakult civil szervezeteket bíróságon kell megvédeni az ügyészek előtt, bizonyítva, hogy a társadalom számára is hasznos munkát végeznek. Nagy szükség volt a szakmai szervezet megalakítására, mert a közgazdászok a régi rezsimben inkább katonák, kiszolgálók voltak, ami a képzésre is kihatott. Miközben a kapitalista társadalmi rendnek teljesen más a gazdasági szabályrendszere, amelyet akkoriban nem ismertek a hazai közgazdászok. Magyar nyelvű közgazdászképzés nem volt, az ötvenes években a Bolyai Egyetemmel együtt megszűnt. Ráadásul a közgazdasági kart azzal az indokkal zárták be, hogy a Babeş Egyetemen sincs ilyen szak.
– Civil tevékenységének jelentős része az RMKT-hoz kapcsolódik, de sok minden mással is foglalkozott. Miért látta szükségesnek a civil szerepvállalást?
– 1990 után beleástam magam a civil társadalom kérdéseibe, kedvenc területem volt. Persze igyekeztem nem elhanyagolni a szakmai munkámat, viszont fontosnak tartottam a civil társadalmi építkezést. Egyik legszebb társadalmi emlékem az RMKT működtetése, amelynek voltam alelnöke, elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke; a társaságnak ma székháza, két folyóirata és nagyon jó programja van. A közéleti tevékenységek közül jelenleg az épp idén tízéves Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület működtetése a kedvencem, amit nem is adok fel, amíg dolgozni tudok. Több mint ezer, szociálisan kilátástalan helyzetben élő, tehetséges erdélyi magyar diák kapott tőlünk ösztöndíjat. Nem is akármilyent, hanem százhúszezer forintnak megfelelő lejt egy iskolai évben. Jelenleg közel négyszáz középiskolás tanulót támogatunk.
– Számos díjat, elismerést kapott pályafutása során, legutóbb a Wekerle-életműdíjjal tüntették ki. Melyik elismerést tartja a legkedvesebbnek?
– A legfrissebbet, főként azért, mert tisztán szakmai elismerés. Utólag tudtam meg, hogy tizenkét személy közül választottak ki, ráadásul külhoni magyarként. Elégtételt jelent, hogy egy teljesen ismeretlen környezetben kiválasztanak egy kolozsvári közgazdászt. Szép ünnepségen vehettem át, amelyen jelen volt családom valamenynyi tagja, a feleségem és gyerekeim is.
– Közgazdászként elsősorban a szövetkezetek kérdése foglalkoztatja. Miért?
– Az RMKT-nál tíz évvel ezelőtt létrehoztunk egy kutatócsoportot, és azzal foglalkoztunk, hogy ismertessük az erdélyi magyar társadalommal milyen jelentőséggel bírtak kezdetben a szövetkezetek, egészen a szocialista állami szövetkezetek létrehozásáig. Négy-öt év munka után sikerült kiadnunk egy 450 oldalas kötetet, viszont szomorú vagyok, mert nem mondhatjuk ma sem, hogy a kiadvány nagy hatást gyakorolt volna a társadalomra. Holott azért csináltuk, hogy végre ébredjen fel a nép: ha a világnak jó a szövetkezet, akkor legyen nekünk is jó! Még akkor is, ha roszszak az emlékeink. Ha a japán vidék 80 százaléka szövetkezesített, akkor az nekünk nem lehet jó? Ide kapcsolódik a szociális szövetkezetek kérdése is, amelyekről nem is tudjuk, mi az. Pedig ezeknek Európában nagy múltja van, Olaszországban például mintegy harmincezret tartanak számon. Ezek lényege, hogy szövetkezetbe tömöríti a rászoruló társadalmi csoportokat. Ilyenek a munkanélküliek, a fogyatékkal élők vagy a visszailleszkedéssel küzdő, börtönviselt emberek.
– Jelentős szerepe volt a magyar–román közgazdasági szótár elkészítésében is. Miben látja a szakszótár legnagyobb hasznát?
– Azt tapasztaltuk, hogy középkorú közgazdászaink, akiket felkértünk, írjanak szakfolyóiratainkba, nem vállalják, mert román egyetemen tanultak, és nem ismerik a magyar terminológiát. Ennek az az oka, hogy 1960-tól 2000-ig nem volt magyar nyelvű közgazdaság-oktatás Romániában. Ez adta az ötletet, hogy készítsünk el egy szakszótárt. A román–magyart négyen, a magyar–románt pedig ketten állítottuk össze Fazekas Emesével. Négyezer példányt nyomtattunk, és nagyjából el is fogyott.
– Az évek óta tartó gazdasági válság közepette egy közgazdásznak fel kell tennünk a kérdést: Ön szerint mennyire kilátástalan a helyzet, mire számíthatunk?
– A gazdasági válságok időszakonként végigkísérték a kapitalista rendszert, az idők folyamán pedig típusuk szerint változtak. A jelenlegi abban különbözik a többitől, hogy van benne egyfajta irányítottság is. Elég durva dolog azt mondani, hogy ezt valaki irányítja, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi. Ez az önépítkezés tulajdonképpen oda vezet, hogy fiktív pénzügyi műveletek folynak a világban, és nincs kapcsolatuk a valódi termelői és fogyasztói világgal. És ebben benne van bizonyos szereplőknek az akarata is. Olyan érdekérvényesítésről van szó, amelyet nem zavar ennek az emberi háttere. Nem számít a humánum, az emberség, csak az, hogy egyesek kezében összpontosuljon a gazdasági világuralom. Maga a válság spontán jelenség ugyan, de emberi cselekvések bizonyos rendszere nyomán robbant ki. Ugyanakkor a pénzügyi világ legmagasabb szintű hatalma nem kiadó, egyesek kezében van, és ez az uralkodás sajnos egyelőre hosszan tartónak tűnik. Ezeket az üzleti érdekcsoportokat nem érdekli a válság, hiszen abból is hasznot lehet húzni. Nehéz évek előtt állunk. Azért is nehéz kiutat keresni, mert a fontos döntéseket nem az egyes államok hozzák meg.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
„Elég durva dolog azt mondani, hogy valaki irányítja a gazdasági válságot, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi."
Somai József
Kolozsvári közgazdász, szakíró, szerkesztő. 1931. augusztus 31-én született a Maros megyei Székelyszentistvánon. Marosvásárhelyen érettségizett, 1951 és 1955 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán folytatta tanulmányait. 1955–58 között a Kolozs Tartományi Pénzügyi Igazgatóság pénzügyi ellenőreként dolgozott, majd 1959 és 1989 között előbb a Bolyai, később az összevont Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kari főtitkár, a Brassai Sámuel Gimnáziumban óraadó tanár. 1990-ben a Kolozs megyei polgármesteri hivatal főjegyzője, majd alpolgármestere, 1991 és 1995 között az RMDSZ szervezési titkára, majd országos szervezési alelnöke. 1995-től nyugalmazott közgazdász, 1996-tól az Iskola Alapítvány ügyvezető igazgatója, 1996 és 2004 között a Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület ügyvezetője. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja, számos szakmai és közéleti elismerést kapott, 2006-ban elnyerte a Magyar Közgazdasági Társaság nagydíját, a tehetségek szolgálatáért Parnasszus-tagja, megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemérmét. Április végén átvette a tavaly alapított Wekerle Sándor közgazdasági életműdíjat, amelyet a közgazdaságtan területén hosszú évtizedes, nemzetközi mércével mérve is kimagasló és példamutató életpályájával érdemelt ki.
– Miért épp a közgazdászpályát választotta?
– A választás nem volt hivatásszerű, építészmérnök szerettem volna lenni. De annak idején nem volt építészeti szak Kolozsváron, magyar nyelven meg egyáltalán nem... Színtiszta magyar faluból származom, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kezdtem az iskolát és az állami Bolyai-középiskolában végeztem. Sem ott, sem az egyetemen nem tanultunk meg jól románul, de a szakmát elsajátítottuk. Később rájöttem, szakmai képzettségünk annyira jó volt, hogy azokkal is felvettük a versenyt, akik románul tanultak az egyetemen. Friss végzősként kerültem a pénzügyhöz, ahol nem akadályozott a nyelvismeret a szakmában, viszont sok idő kellett, amíg tökéletesítettem a tudásomat, és már írtam is románul.
– Ebben az is szerepet játszott, hogy akkoriban még nem történtek meg a masszív többségi betelepítések?
– Amikor közgazdászhallgató voltam a Bolyai Egyetemen 1951 és 1955 között, Kolozsváron a magyarság aránya nagyobb volt, mint a többi nyelvet beszélőké összesen. Ez a hatvanas évek elején fordult meg, akkor még a lakosság fele magyar volt, aztán csökkenni kezdett a számarányuk főleg az építkezések miatt.
– Mit lehetett akkoriban kezdeni egy közgazdászoklevéllel? Hiszen ekkorra esik a kommunizmus legdurvább időszaka...
– Valóban kemény időszak volt, akkor tombolt a legerősebben a sztálinizmus Romániában. Szerencsére megvolt a szakma objektív háttere is, amire építeni lehetett. Az biztos, hogy a közgazdászok jobban ki kellett szolgálják a rezsimet, mint mások, például a természettudományban. Nekem azzal volt szerencsém, hogy a pénzügyben kaptam állást, így politikai tevékenységet nem kellett végeznem. Persze a dolog cirkusszal járt. Eredetileg az egyetemre kaptam kinevezést, így nyugodtan hazamentem a szülőfalumba, néhány hét elteltével viszont levelet kaptam, hogy a tartományi szövetkezeteknél fogok dolgozni. Nagyon rosszulesett, mert úgy volt, hogy a tanszéknek fogok dolgozni. Kiderült: abban az évben volt az első komolyabb karcsúsítás, megszorítás a Bolyai Egyetemen, közel negyven állást szüntettek meg, és persze elsősorban azokét, akiket még fel sem vettek. Új állás után kellett néznem, és Csendes Zoltán, a közgazdasági kar akkori dékánja – akivel véletlenül találkoztam a folyóson – megkérdezte, Marosvásárhely helyett nem akarok-e inkább Kolozsváron maradni. Mondtam, hogy szívesen, hiszen akkor már itt udvaroltam, mire ő beszélt a tartományi pénzügyi ellenőrök vezetőjével, és másnaptól alkalmaztak. Ilyen az élet: egy véletlen folyosói találkozás révén lettem kolozsvári.
– Gazdasági ismeretei lehetővé tették, hogy hosszú ideig sportvezetőként is dolgozzék. Ez a tevékenysége egyfajta kompenzáció volt azért, mert a kommunista rendszer nem engedte doktorálni?
– Számomra az volt, de nem kompenzációként kaptam ezt a feladatot. Tudniillik amikor az egyetemre kerültem, elég jó fogadtatásban volt részem az akkor már egyesített Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tekintettel arra, hogy az Universitatea sportegyesületnek szüksége volt egy gazdasági szakemberre, felvettek a labdarúgó-szakosztályhoz. Ott ügyködtem négy évig, de nem szerettem, bár akkoriban elég jó volt a csapat, még az akkoriban Románia legjobb futballistájának tartott Viorel Mateianut is elhoztuk Bukarestből. Itt felvételizhetett a jogra, kapott egy szobát, és ezzel meg volt elégedve – ma egy ilyen labdarúgó milliókat kér dollárban. Nehéz volt leigazolni a tehetségesebb játékosokat, mert mindenki ragaszkodott hozzájuk, a szakosztály pedig mindenképp meg akarta szerezni őket. Nem szerettem azt a munkát, beleértve a pénzügyi stílust, de hogy mégis maradhassak az U-nál, szakosztályt kellett választanom. A röplabdát választottam, s maradtam közel 25 évig ennél a szakosztálynál, tíz évig alelnöke, majd 15 évig, 1990-ig az elnöke voltam. Ezt már szerettem, ugyanis a röplabda teljesen más, mint a foci, ezt inkább élvezetből űzték a diáklányok és fiúk. Persze szerettem futballozni is, 64 éves koromig játszottam hetente három órát nagypályán. Akkor hagytam abba, amikor az RMDSZ a rendszerváltás után elvitt Kolozs megyei alpolgármesternek; akkoriban a megyék vezetőit is polgármestereknek hívták.
– Milyen emlékei vannak arról az időszakról, amikor néhány hónapig a közigazgatásban is kipróbálhatta magát?
– Érdekes volt. Rögtön 1990 januárja első napjaiban fordultak hozzám, elvállalnám-e az alpolgármesteri tisztséget. A megye akkori vezetőségének magyar tagjai, Cs. Gyimesi Éva, Kónya Hamar Sándor javasolt. Nagyszerű élmény volt, hogy én kaptam meg a kulcsokat, hogy megnyissam az új megyei tanácsot, ugyanis a régi néptanács valamennyi vezetője megszökött. Akkor még csak megyei főjegyző voltam, majd a polgármester három hónapos együttműködés után kijelentette: „Jóska, te vagy az alpolgármester!" Tetszett a munkakör, éppen abban az időszakban kellett rendezni Kolozs megye ügyeit, elsősorban az intézmények élére kellett új vezetőket választani. Végül csak augusztusig maradtam, mert az RMDSZ-t mindenütt kidobták az önkormányzatok vezetőségéből, mert jött a Petre Roman-féle kormányzás, amikor a régi rendszer hívei új köntöst öltöttek.
– Ugyancsak 1990-ben megalakult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság is, amelynek alapító tagja volt.
– Roppant örültem, amikor azon a nyáron bejegyezték, a mai napig szeretem, ahogyan működik ez a szervezet. Megalakulásakor épp alpolgármester voltam, így különösebb szerepet nem tudtam vállalni az RMKT-ban, leszámítva a szervezet bejegyzését. Akkoriban a törvény előírta, hogy az újonnan alakult civil szervezeteket bíróságon kell megvédeni az ügyészek előtt, bizonyítva, hogy a társadalom számára is hasznos munkát végeznek. Nagy szükség volt a szakmai szervezet megalakítására, mert a közgazdászok a régi rezsimben inkább katonák, kiszolgálók voltak, ami a képzésre is kihatott. Miközben a kapitalista társadalmi rendnek teljesen más a gazdasági szabályrendszere, amelyet akkoriban nem ismertek a hazai közgazdászok. Magyar nyelvű közgazdászképzés nem volt, az ötvenes években a Bolyai Egyetemmel együtt megszűnt. Ráadásul a közgazdasági kart azzal az indokkal zárták be, hogy a Babeş Egyetemen sincs ilyen szak.
– Civil tevékenységének jelentős része az RMKT-hoz kapcsolódik, de sok minden mással is foglalkozott. Miért látta szükségesnek a civil szerepvállalást?
– 1990 után beleástam magam a civil társadalom kérdéseibe, kedvenc területem volt. Persze igyekeztem nem elhanyagolni a szakmai munkámat, viszont fontosnak tartottam a civil társadalmi építkezést. Egyik legszebb társadalmi emlékem az RMKT működtetése, amelynek voltam alelnöke, elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke; a társaságnak ma székháza, két folyóirata és nagyon jó programja van. A közéleti tevékenységek közül jelenleg az épp idén tízéves Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület működtetése a kedvencem, amit nem is adok fel, amíg dolgozni tudok. Több mint ezer, szociálisan kilátástalan helyzetben élő, tehetséges erdélyi magyar diák kapott tőlünk ösztöndíjat. Nem is akármilyent, hanem százhúszezer forintnak megfelelő lejt egy iskolai évben. Jelenleg közel négyszáz középiskolás tanulót támogatunk.
– Számos díjat, elismerést kapott pályafutása során, legutóbb a Wekerle-életműdíjjal tüntették ki. Melyik elismerést tartja a legkedvesebbnek?
– A legfrissebbet, főként azért, mert tisztán szakmai elismerés. Utólag tudtam meg, hogy tizenkét személy közül választottak ki, ráadásul külhoni magyarként. Elégtételt jelent, hogy egy teljesen ismeretlen környezetben kiválasztanak egy kolozsvári közgazdászt. Szép ünnepségen vehettem át, amelyen jelen volt családom valamenynyi tagja, a feleségem és gyerekeim is.
– Közgazdászként elsősorban a szövetkezetek kérdése foglalkoztatja. Miért?
– Az RMKT-nál tíz évvel ezelőtt létrehoztunk egy kutatócsoportot, és azzal foglalkoztunk, hogy ismertessük az erdélyi magyar társadalommal milyen jelentőséggel bírtak kezdetben a szövetkezetek, egészen a szocialista állami szövetkezetek létrehozásáig. Négy-öt év munka után sikerült kiadnunk egy 450 oldalas kötetet, viszont szomorú vagyok, mert nem mondhatjuk ma sem, hogy a kiadvány nagy hatást gyakorolt volna a társadalomra. Holott azért csináltuk, hogy végre ébredjen fel a nép: ha a világnak jó a szövetkezet, akkor legyen nekünk is jó! Még akkor is, ha roszszak az emlékeink. Ha a japán vidék 80 százaléka szövetkezesített, akkor az nekünk nem lehet jó? Ide kapcsolódik a szociális szövetkezetek kérdése is, amelyekről nem is tudjuk, mi az. Pedig ezeknek Európában nagy múltja van, Olaszországban például mintegy harmincezret tartanak számon. Ezek lényege, hogy szövetkezetbe tömöríti a rászoruló társadalmi csoportokat. Ilyenek a munkanélküliek, a fogyatékkal élők vagy a visszailleszkedéssel küzdő, börtönviselt emberek.
– Jelentős szerepe volt a magyar–román közgazdasági szótár elkészítésében is. Miben látja a szakszótár legnagyobb hasznát?
– Azt tapasztaltuk, hogy középkorú közgazdászaink, akiket felkértünk, írjanak szakfolyóiratainkba, nem vállalják, mert román egyetemen tanultak, és nem ismerik a magyar terminológiát. Ennek az az oka, hogy 1960-tól 2000-ig nem volt magyar nyelvű közgazdaság-oktatás Romániában. Ez adta az ötletet, hogy készítsünk el egy szakszótárt. A román–magyart négyen, a magyar–románt pedig ketten állítottuk össze Fazekas Emesével. Négyezer példányt nyomtattunk, és nagyjából el is fogyott.
– Az évek óta tartó gazdasági válság közepette egy közgazdásznak fel kell tennünk a kérdést: Ön szerint mennyire kilátástalan a helyzet, mire számíthatunk?
– A gazdasági válságok időszakonként végigkísérték a kapitalista rendszert, az idők folyamán pedig típusuk szerint változtak. A jelenlegi abban különbözik a többitől, hogy van benne egyfajta irányítottság is. Elég durva dolog azt mondani, hogy ezt valaki irányítja, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi. Ez az önépítkezés tulajdonképpen oda vezet, hogy fiktív pénzügyi műveletek folynak a világban, és nincs kapcsolatuk a valódi termelői és fogyasztói világgal. És ebben benne van bizonyos szereplőknek az akarata is. Olyan érdekérvényesítésről van szó, amelyet nem zavar ennek az emberi háttere. Nem számít a humánum, az emberség, csak az, hogy egyesek kezében összpontosuljon a gazdasági világuralom. Maga a válság spontán jelenség ugyan, de emberi cselekvések bizonyos rendszere nyomán robbant ki. Ugyanakkor a pénzügyi világ legmagasabb szintű hatalma nem kiadó, egyesek kezében van, és ez az uralkodás sajnos egyelőre hosszan tartónak tűnik. Ezeket az üzleti érdekcsoportokat nem érdekli a válság, hiszen abból is hasznot lehet húzni. Nehéz évek előtt állunk. Azért is nehéz kiutat keresni, mert a fontos döntéseket nem az egyes államok hozzák meg.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2013. május 18.
Borboly Csaba a DNA hálójában
Szabadlábon védekezhet Borboly Csaba, de a vizsgálat alatt nem hagyhatja el lakóhelyét. Az elöljárót a Korrupcióellenes Ügyészség folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsítják.
A Hargita megyei tanácselnök május 13-án jelent meg a DNA marosvásárhelyi kirendeltségén nyilatkozattételre, ahol a délután folyamán őrizetbe vették. A 38 éves politikus felesége, Borboly Melinda tájékoztatása szerint férjét két, az udvarhelyszéki Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető 131-es, valamint a Csíkrákost Lóvésszel összekötő 124-es számú megyei útszakasz felújítása kapcsán gyanúsítja korrupcióval a DNA. Az ügyészség azt kifogásolja, hogy a dokumentáció 2010-es aláírásakor Borboly miért nem ellenőrizte személyesen az iratokat, illetve később miért nem tett panaszt a hatóságoknál az észlelt hiányosságok miatt.
Elena Curcã, a nyomozóhatóság marosvásárhelyi kirendeltségének főügyésze megerősítette, hogy 24 órás vizsgálati fogságba helyezték az RMDSZ csíki területi szervezetének elnöki tisztségét is betöltő politikust, valamint azt, hogy Borbolyt korrupcióval gyanúsítják. A tanácselnök mellett Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselőt, Csiszér Botond Benedeket, az önkormányzatnak alárendelt útügyi igazgatóság ügyvezetőjét és Sófalvi Lászlót, a Hargita megyei önkormányzat volt alelnökét is őrizetbe vette a Korrupcióellenes Ügyészség. A vádhatóság közleménye szerint a tanácselnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket egy olyan cégnek, amely a szintén őrizetbe vett Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött. Ezzel mintegy 1,8 millió lej kárt okozott az államnak. A DNA közleménye szerint Borboly Csaba megkövetelte egy cégtől, hogy az önkormányzat által kifizetett összeg tíz százalékával támogassa a Csíkért Egyesületet. Az ügyészség szerint a tanácselnök a nyomok eltüntetése céljából követett el további törvénytelenségeket, így 2011-ben hamis iratok kiállítására bujtott fel másokat, hogy a Számvevőszék előtt igazolja a kifizetéseket, 2012-ben pedig – amikor az ügyészség vizsgálni kezdte az ügyet – rendőrségi feljelentéssel próbálta elkendőzni az ügyet. Pálffyt érdekellentéttel és olyan, a tisztségével összeférhetetlen kereskedelmi-pénzügyi műveletek végrehajtásával vádolják, amelyekből anyagi haszna származott, valamint magánokirat-hamisításra való felbujtással és hamisításban való részvétellel. Csiszér Botondot közérdek ellen elkövetett hivatali visszaélésben való bűnsegédlettel, folytatólagosan elkövetett hamisítással, magánokirat-hamisításra való felbujtással és közérdek elleni hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják. Sófalvi esetében a DNA nem tette közzé az őrizetbe vétel okát. Mindannyiuk esetében 29 napos előzetes letartóztatást kértek az ítélőtáblától.
A DNA 2011-ben már folytatott vizsgálatot Borboly ellen, miután egy ismeretlen feljelentő azzal vádolta meg, hogy részesült a Hargita megyei sürgősségi kórház új épületéhez készített tervek ellenértékéből, és abból finanszírozta családi háza tervét, illetve az építkezési költségek egy részét. A DNA később ebben az ügyben megszüntette ellene a vizsgálatot.
A DNA vádirata
A DNA honlapján közzétett vádirat szerint a Hargita megyei Tanács elnökeként Borboly Csaba törvénytelenül és indokolatlanul rendelte el 2010 decemberében 1888914,20 lej elszámolását a Stravia Group Kft. részére egy sor a megyei út felújítását célzó munkálatért. A kifizetés olyan körülmények között történt, hogy a közbeszerzési eljárást megnyerő cég árajánlata jóval magasabb volt a licitből kizárt cégénél, ugyanakkor a munkavezető nem értett egyet az összeg kifizetésével, és a kivitelező nem tartotta be az eredeti terveket az aszfalt vastagságát illetően, és nem létezett a projekt módosítására vonatkozó átirat. A Hargita megyének okozott kárt 629178,85 lejre becsülték, és szerintük az üzletből ezzel megegyező haszna származott a Stravia Group Kft.-nek.
A vádlott 2010. december 27–29. között törvénytelenül és indokolatlanul rendelte el 672051,59 lej kifizetését a Stravia Group Kft.-nek, illetve 496632,84 lej kifizetését a Bridge Road Construct Kft.-nek, mindkét esetben nyersanyagok átvételéért. A papíron átvett nyersanyagok nem léteztek, a kifizetés annak ellenére történt meg december végén, hogy egyértelmű volt: a két cég képtelen elvégezni 2010. december 31-ig a szerződött munkálatokat. A DNA szerint a vádlottnak tudomása volt arról, hogy a nyersanyagok átadásáról készült jegyzőkönyveket meghamisították: korábbi dátumokat tüntettek fel rajtuk, nem létező javakat tüntettek fel, hogy azokat átvették. A 496632,84 lej kifizetése után megyei tanácselnöki minőségében Borboly Csaba 2010. decembere és 2011. januárja között egy közvetítő révén többször is kérte a Bridge Construct Kft. ügyvezetőjét, hogy fizessen be 50000 lejt a csíkszeredai Csíkért Egyesületnek.
A vád szerint a közérdek elleni hivatali visszaélés tényét álcázandó – amelynek eredményeként a Stravia Group Kft. anyagi javakban részesült – Borboly Csaba Csiszér Botond Benedeken és egy másik személyen keresztül meggyőzte a tervezőcég két képviselőjét két hamis irat kiállítására, amelyekkel a Hargita megyei Számvevőszék ellenőrei előtt igazolni tudják a Stravia Group Kft.-nek kifizetett pénzösszegeket.
A DNA marosvásárhelyi kirendeltsége a 131-es megyei úttal kapcsolatban a Stravia és Bridge Road Consult cégekkel kötött szerződésről szóló, a munkálatok kivitelezésére, ezek ellenértékének kifizetésére és szakvéleményezésére vonatkozó dokumentumokat igényelt Borbolytól. A tanácselnök 2012. október 16-i válaszában úgy nyilatkozott, hogy a Stravia Group 2010-es kifizetésekor a megyei tanácsot valaki egy hamisított dokumentummal félrevezette. A tanácselnök 2012. október 12-én feljelentést tett a Hargita megyei rendőrségen, amelyben ismeretlen személyt csalással vádolt, az illető az útépítési munkálatok felügyelője keltezetlen jelentését olyan formában hamisította volna meg, hogy annak alapján lehetségessé váljon a Stravia Group kifizetése.
A DNA ügyészei szerint Borboly Csabát tevékenységében Csiszér Botond Benedek segítette, aki 2010. decembere és 2011. decembere között a megyei útügyi igazgatóság vezetőjeként illegálisan nyilvánította kifizethetővé a Stravia Group és a Bridge Road Consult által kiállított számlákat. Ugyancsak Csiszér írta alá azt a hamis okiratot, amely szerint a Hargita Megyei Tanács bizonyos mennyiségű, nem létező építőanyagot vett át a két cégtől.
A Hargita megyei Tanács tagjaként 2008 és 2012 között Pálffy Domokos összeférhetetlenségi állapotba került, mivel részt vett a megyei éves költségvetés útjavításokra és korszerűsítésekre szánt tételeiről is rendelkező éves költségvetések megszavazásában, holott az útjavítási szerződések egy részében az általa adminisztrált cégen keresztül személyesen és a részvényeket birtokló testvére révén is érdekelt volt. Így maga és testvére számára összesen 25351090 lejre tett szert, ami a 2008 és 2012 között elnyert 40 szerződés értékének felel meg. Ezen ügyletek lebonyolítása során a Stravia Group céget vezette, ez a tevékenység pedig összeférhetetlen a megyei tanácsosi tevékenységével. 2012 áprilisában rávett valakit több olyan okirat kiállítására, amelyeknek alapján ki lehetett bocsátani egy technikai szakvéleményezést. A szakvéleményezés célja a Számvevőszék által megállapított kár csökkentése volt, amely 2012 márciusában a Hargita Megyei Tanácsot érte a Stravia Groupnak illegálisan kifizetett összegek nyomán. Az ügyészek a kárt 1796863,28 lejre becsülték. Az összeg egyrészt a fiktív építőanyag ellenértéke, amelyet az építőcégek névlegesen átadtak a Hargita megyei Tanácsnak, másrészt pedig az a tétel, amely a versenytárgyaláson résztvevő egyéb cégek jóval alacsonyabb értékű ajánlata és a licitet megnyerő, ám magasabb értékű ajánlatot benyújtó cégek árajánlata között rögzíthető.
EN-összeállítás
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szabadlábon védekezhet Borboly Csaba, de a vizsgálat alatt nem hagyhatja el lakóhelyét. Az elöljárót a Korrupcióellenes Ügyészség folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsítják.
A Hargita megyei tanácselnök május 13-án jelent meg a DNA marosvásárhelyi kirendeltségén nyilatkozattételre, ahol a délután folyamán őrizetbe vették. A 38 éves politikus felesége, Borboly Melinda tájékoztatása szerint férjét két, az udvarhelyszéki Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető 131-es, valamint a Csíkrákost Lóvésszel összekötő 124-es számú megyei útszakasz felújítása kapcsán gyanúsítja korrupcióval a DNA. Az ügyészség azt kifogásolja, hogy a dokumentáció 2010-es aláírásakor Borboly miért nem ellenőrizte személyesen az iratokat, illetve később miért nem tett panaszt a hatóságoknál az észlelt hiányosságok miatt.
Elena Curcã, a nyomozóhatóság marosvásárhelyi kirendeltségének főügyésze megerősítette, hogy 24 órás vizsgálati fogságba helyezték az RMDSZ csíki területi szervezetének elnöki tisztségét is betöltő politikust, valamint azt, hogy Borbolyt korrupcióval gyanúsítják. A tanácselnök mellett Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselőt, Csiszér Botond Benedeket, az önkormányzatnak alárendelt útügyi igazgatóság ügyvezetőjét és Sófalvi Lászlót, a Hargita megyei önkormányzat volt alelnökét is őrizetbe vette a Korrupcióellenes Ügyészség. A vádhatóság közleménye szerint a tanácselnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket egy olyan cégnek, amely a szintén őrizetbe vett Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött. Ezzel mintegy 1,8 millió lej kárt okozott az államnak. A DNA közleménye szerint Borboly Csaba megkövetelte egy cégtől, hogy az önkormányzat által kifizetett összeg tíz százalékával támogassa a Csíkért Egyesületet. Az ügyészség szerint a tanácselnök a nyomok eltüntetése céljából követett el további törvénytelenségeket, így 2011-ben hamis iratok kiállítására bujtott fel másokat, hogy a Számvevőszék előtt igazolja a kifizetéseket, 2012-ben pedig – amikor az ügyészség vizsgálni kezdte az ügyet – rendőrségi feljelentéssel próbálta elkendőzni az ügyet. Pálffyt érdekellentéttel és olyan, a tisztségével összeférhetetlen kereskedelmi-pénzügyi műveletek végrehajtásával vádolják, amelyekből anyagi haszna származott, valamint magánokirat-hamisításra való felbujtással és hamisításban való részvétellel. Csiszér Botondot közérdek ellen elkövetett hivatali visszaélésben való bűnsegédlettel, folytatólagosan elkövetett hamisítással, magánokirat-hamisításra való felbujtással és közérdek elleni hivatali visszaélésre való felbujtással gyanúsítják. Sófalvi esetében a DNA nem tette közzé az őrizetbe vétel okát. Mindannyiuk esetében 29 napos előzetes letartóztatást kértek az ítélőtáblától.
A DNA 2011-ben már folytatott vizsgálatot Borboly ellen, miután egy ismeretlen feljelentő azzal vádolta meg, hogy részesült a Hargita megyei sürgősségi kórház új épületéhez készített tervek ellenértékéből, és abból finanszírozta családi háza tervét, illetve az építkezési költségek egy részét. A DNA később ebben az ügyben megszüntette ellene a vizsgálatot.
A DNA vádirata
A DNA honlapján közzétett vádirat szerint a Hargita megyei Tanács elnökeként Borboly Csaba törvénytelenül és indokolatlanul rendelte el 2010 decemberében 1888914,20 lej elszámolását a Stravia Group Kft. részére egy sor a megyei út felújítását célzó munkálatért. A kifizetés olyan körülmények között történt, hogy a közbeszerzési eljárást megnyerő cég árajánlata jóval magasabb volt a licitből kizárt cégénél, ugyanakkor a munkavezető nem értett egyet az összeg kifizetésével, és a kivitelező nem tartotta be az eredeti terveket az aszfalt vastagságát illetően, és nem létezett a projekt módosítására vonatkozó átirat. A Hargita megyének okozott kárt 629178,85 lejre becsülték, és szerintük az üzletből ezzel megegyező haszna származott a Stravia Group Kft.-nek.
A vádlott 2010. december 27–29. között törvénytelenül és indokolatlanul rendelte el 672051,59 lej kifizetését a Stravia Group Kft.-nek, illetve 496632,84 lej kifizetését a Bridge Road Construct Kft.-nek, mindkét esetben nyersanyagok átvételéért. A papíron átvett nyersanyagok nem léteztek, a kifizetés annak ellenére történt meg december végén, hogy egyértelmű volt: a két cég képtelen elvégezni 2010. december 31-ig a szerződött munkálatokat. A DNA szerint a vádlottnak tudomása volt arról, hogy a nyersanyagok átadásáról készült jegyzőkönyveket meghamisították: korábbi dátumokat tüntettek fel rajtuk, nem létező javakat tüntettek fel, hogy azokat átvették. A 496632,84 lej kifizetése után megyei tanácselnöki minőségében Borboly Csaba 2010. decembere és 2011. januárja között egy közvetítő révén többször is kérte a Bridge Construct Kft. ügyvezetőjét, hogy fizessen be 50000 lejt a csíkszeredai Csíkért Egyesületnek.
A vád szerint a közérdek elleni hivatali visszaélés tényét álcázandó – amelynek eredményeként a Stravia Group Kft. anyagi javakban részesült – Borboly Csaba Csiszér Botond Benedeken és egy másik személyen keresztül meggyőzte a tervezőcég két képviselőjét két hamis irat kiállítására, amelyekkel a Hargita megyei Számvevőszék ellenőrei előtt igazolni tudják a Stravia Group Kft.-nek kifizetett pénzösszegeket.
A DNA marosvásárhelyi kirendeltsége a 131-es megyei úttal kapcsolatban a Stravia és Bridge Road Consult cégekkel kötött szerződésről szóló, a munkálatok kivitelezésére, ezek ellenértékének kifizetésére és szakvéleményezésére vonatkozó dokumentumokat igényelt Borbolytól. A tanácselnök 2012. október 16-i válaszában úgy nyilatkozott, hogy a Stravia Group 2010-es kifizetésekor a megyei tanácsot valaki egy hamisított dokumentummal félrevezette. A tanácselnök 2012. október 12-én feljelentést tett a Hargita megyei rendőrségen, amelyben ismeretlen személyt csalással vádolt, az illető az útépítési munkálatok felügyelője keltezetlen jelentését olyan formában hamisította volna meg, hogy annak alapján lehetségessé váljon a Stravia Group kifizetése.
A DNA ügyészei szerint Borboly Csabát tevékenységében Csiszér Botond Benedek segítette, aki 2010. decembere és 2011. decembere között a megyei útügyi igazgatóság vezetőjeként illegálisan nyilvánította kifizethetővé a Stravia Group és a Bridge Road Consult által kiállított számlákat. Ugyancsak Csiszér írta alá azt a hamis okiratot, amely szerint a Hargita Megyei Tanács bizonyos mennyiségű, nem létező építőanyagot vett át a két cégtől.
A Hargita megyei Tanács tagjaként 2008 és 2012 között Pálffy Domokos összeférhetetlenségi állapotba került, mivel részt vett a megyei éves költségvetés útjavításokra és korszerűsítésekre szánt tételeiről is rendelkező éves költségvetések megszavazásában, holott az útjavítási szerződések egy részében az általa adminisztrált cégen keresztül személyesen és a részvényeket birtokló testvére révén is érdekelt volt. Így maga és testvére számára összesen 25351090 lejre tett szert, ami a 2008 és 2012 között elnyert 40 szerződés értékének felel meg. Ezen ügyletek lebonyolítása során a Stravia Group céget vezette, ez a tevékenység pedig összeférhetetlen a megyei tanácsosi tevékenységével. 2012 áprilisában rávett valakit több olyan okirat kiállítására, amelyeknek alapján ki lehetett bocsátani egy technikai szakvéleményezést. A szakvéleményezés célja a Számvevőszék által megállapított kár csökkentése volt, amely 2012 márciusában a Hargita Megyei Tanácsot érte a Stravia Groupnak illegálisan kifizetett összegek nyomán. Az ügyészek a kárt 1796863,28 lejre becsülték. Az összeg egyrészt a fiktív építőanyag ellenértéke, amelyet az építőcégek névlegesen átadtak a Hargita megyei Tanácsnak, másrészt pedig az a tétel, amely a versenytárgyaláson résztvevő egyéb cégek jóval alacsonyabb értékű ajánlata és a licitet megnyerő, ám magasabb értékű ajánlatot benyújtó cégek árajánlata között rögzíthető.
EN-összeállítás
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. május 21.
Gyűlöletimport Erdélyben: az erkölcsi ejnye-bejnyén túl
Az utóbbi években mind a magyarországi, mind a romániai nyilvánosságban gyűlöletkeltő megnyilvánulások elburjánzásának lehettünk tanúi. Mégis elmondható, hogy mások hibáztatása evolúciósan kialakult, velünk született ösztön, a jogszabály pedig féken tartó erő, de hathatós megoldást nem kínál. A társadalmi normák és a gazdaság ingataggá válása, információs társadalmunk új kommunikációs formái eddig ismeretlen válsághelyzetek elé állítottak – összegezhetjük a meghívottak magyarázatait. A cél világos: a gyűlöletszító eszmék eszkalálódásának megfékezése. De hogyan is orvosoljuk a problémát? A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) platformja, a Szabadelvű Kör (SZK) Szélsőséges eszmék és kirekesztő beszédmódok a társadalmi nyilvánosságban címmel tartott kerekasztal-beszélgetést péntek délután a Minerva-házban, ahol a különböző társadalomtudományok képviselői érdekes válaszkísérleteket fogalmaztak meg.
A meghívott előadók Síklaki István szociálpszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Társadalomtudományi Tanszékének vezetője; Eckstein-Kovács Péter jogász, az SZK alelnöke, Románia volt kisebbségügyi minisztere; Fosztó László szociálantropológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) munkatársa, az Európai Romakutatási Hálózat (European Academic Network on Romani Studies) titkára és Kozák Gyula szociológus, ugyancsak az NKI kutatója. A beszélgetés moderátora Bognár Zoltán politológus, az SZK elnöke.
Közelebbről nézve a beszélgetés apropója, hogy az elmúlt hónapokban Erdélyben is egyre inkább olyan panelekkel találkozunk a Facebook és más sajtóorgánumok felületein, amelyek Magyarországon az elmúlt két évben a mainstream médiában is gyökeret vertek – ismertette az SZK-elnök.
A beszélgetést jól felépítve, először az emberi pszichére kérdeztek rá. Síklaki István szociálpszichológust kérték arra, hogy bevezetésképpen azon igényünk neurológiai és pszichológiai alapjairól beszéljen, amelyek a történések megmagyarázására késztetnek bennünket.
A professzor azt a fajta tudattalant említette, amely a mindennapi életünk társas érintkezéseit irányítja. Ennek a(z adaptív) tudattalannak köszönhetően tudunk jól alkalmazkodni a bonyolult világhoz, és maradt életben az ember az evolúció során. E mechanizmusok megismerése a mi szempontunkból azért olyan fontos, hogy a szélsőséges mozgalmak agresszióját megértsük, és válaszokat dolgozzunk ki rájuk. A háttérben zajló folyamatok figyelmen kívül hagyása oda vezethet, hogy például egy szabadelvű reakció nem más mint olaj a tűre. A szociálpszichológus néhány éve kiadott, Előítélet és tolerancia című könyvétől ugyancsak az ilyen típusú, hibás lépések kivédését reméli.
Bognár Zoltán ezt követően e gondolkodás- és beszédmód internetes portálokon való megjelenésére terelte a szót.
Síklaki István legfőbb kérdésként azt fogalmazta meg – a téma szisztematikus kutatására bíztatva –, hogy az ilyen tömegpszichológiát meglovagló médiamegnyilvánulások miért elsősorban a szélsőjobb által vannak kiaknázva? Másrészt, hogyan ellensúlyozhatnánk őket? Mind Eckstein-Kovács Péter, mind Fosztó László a közvélemény humorérzékére apellálva, e gesztusok nevetségessé tételét vélik fegyvertényezőnek. Fosztó László antropológus a morális alapokra helyezett, klasszikus, liberális válaszreakciók átütő erejét hiányolja. A heroikus „vér és pajzs jellegű” diskurzusokat említve egyrészt a fenyegetettség nevetségessé tételét, másrészt a dehumanizált lenézés kifigurázását ajánlotta. A dolog lényege, hogy rádöbbentsük használóit a helyzet asszimetrikusságára.
Síklaki István egy melegekkel kapcsolatos tréningre hivatkozva, hasonló logikára építő érdekes példát említett. A kérdőív a homoszexuálisokkal szembeni sztereotip megfogalmazások „átírása” heteroszexuálisoknak címezve. A koncepció a másik szerepébe való belehelyezkedést célozza. A kérdések közül néhány: miért gondolja azt, hogy önnek heteroszexuálisnak kellene lenni? Lehet, hogy az ön heteroszexualitása csak azért van, mert még nem töltött el egy jó éjszakát egy azonos nemű jó partnerrel? Miért kell beszélni a heteroszexualitásáról? Miért nem tartja meg magának? A professzor a módszer döbbenetes hatásáról beszélt, továbbá egy internetes szerepjáték kifejlesztését vizionálta, ahol bármilyen stigmatizált kisebbség szerepeit fel lehetne venni. Kérdés azonban, hogy ki játszana e játékokkal? A mechanizmus mindazáltal zseniális és továbbgondolásra vár – zárta gondolatait a professzor.
A jelenséget szélesebb perspektívából nézve Fosztó László a világtörténelem három nagy forradalma felől közelítette meg a kérdést. Eszerint beszélhetünk agrár-, ipari-, és a közelmúlt információs forradalmáról. Az antropológus hangsúlyozta, hogy a technológiai változásoknak nem az a legfőbb hatásuk, hogy átalakította a termelési módunkat, hanem hogy új társadalmi formákat és olyan kommunikációs helyzeteket teremtett, amihez nincsenek megfelelő képességeink. Kissé karikírozva úgy érzékeltette, hogy az információs társadalomban mi egy „kőkorszaki aggyal” élünk. E gondolat mentén azt mondhatjuk, hogy a beszélgetés témáját adó ösztönös, önvédelmi gesztusok az emberiség fennmaradásához szükségesek voltak, és ugyanúgy hasznosak ma is, de jelenleg új képességek kialakítására van szükség.
A jogász és a szociálpszichológus álláspontja között meglehetős ellentmondás volt érzékelhető. Síklaki István igencsak pesszimista módon a szabályok pár száz évig történő szigorú betartása mellett érvelt – a hagyománytiszteletükről híres britek történelmét citálva –, minek következtében védelmet kaphatunk saját evolúciós örökségünkkel szemben. Eckstein-Kovács Péter némileg pragmatikusabb megközelítésben Románia joggyakorlatának következetlenségeire (ti. a rendeletek alkalmazásának hiányára) mutatott rá, világossá téve a gondolat illuzórikusságát. De véleménykülönbség mutatkozott az Eckstein-Kovács Péter által 2000-ben beterjesztett 137-es kormányrendelet kapcsán is, amely az emberi méltóságot sértő bűncselekményeket pénzbírsággal bünteti. Síklaki István szerint „az összes piti náci ellen kiválóan működik”, azonban a módszer azokra már nem terjed ki, akik egy vállalkozó beszervezésével könnyűszerrel kiegyenlítik a büntetést.
Az állam szerepével kapcsolatban Kozák Gyula szociológus hozzáfűzte, hogy a multikulturális társadalmakban az állam legtöbbször a „címzetes nemzet” állama, következésképpen nem pártatlan. Az állam asszimiláló gyakorlata továbbra is él, a másságot vagy megpróbálja kirekeszteni, vagy bekebelezni. Így a válsághelyzetek napjainkban is kitermelik ezeket a „morális közösségeket tisztító” gyakorlatokat. Hisz a másság a magát morális közösségként meghatározó nemzetnek egyfajta tisztátalan eleme.
Zárásképpen érdemes hangsúlyozni azt a közönség soraiból is elhangzó megjegyzést, amely a magyarországi szélsőjobb honlapjainak hihetetlen kreativitását és toborzóképességét emelte ki, melynek logikájából van mit tanulnunk. Magyari Nándor László szintén lényeges fenyegetettségre hívta fel a figyelmet, aggodalommal figyelve a szélsőjobb Erdélyben is elszaporodó nyári táborait. Példaként a Kézdivásárhely környékén táborozó magyarországi betyársereg törekvését hozta fel, ahol jelentkezési feltételként határozzák meg a büntetett előéletet. Legnagyobb megdöbbenésére a tájékozatlan helyi szülők partnerséget mutatnak, gondolván, hogy „biztos valami nemzeti dolog, így rossz nem lehet”. De az is elgondolkodtató, hogy sokszor helyi pedagógusok együttműködésével bonyolítják a szervezést.
A probléma adott, a társadalomkutatók a kutatások kiterjesztését és a közösségek összefogását sürgetik.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
Az utóbbi években mind a magyarországi, mind a romániai nyilvánosságban gyűlöletkeltő megnyilvánulások elburjánzásának lehettünk tanúi. Mégis elmondható, hogy mások hibáztatása evolúciósan kialakult, velünk született ösztön, a jogszabály pedig féken tartó erő, de hathatós megoldást nem kínál. A társadalmi normák és a gazdaság ingataggá válása, információs társadalmunk új kommunikációs formái eddig ismeretlen válsághelyzetek elé állítottak – összegezhetjük a meghívottak magyarázatait. A cél világos: a gyűlöletszító eszmék eszkalálódásának megfékezése. De hogyan is orvosoljuk a problémát? A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) platformja, a Szabadelvű Kör (SZK) Szélsőséges eszmék és kirekesztő beszédmódok a társadalmi nyilvánosságban címmel tartott kerekasztal-beszélgetést péntek délután a Minerva-házban, ahol a különböző társadalomtudományok képviselői érdekes válaszkísérleteket fogalmaztak meg.
A meghívott előadók Síklaki István szociálpszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Társadalomtudományi Tanszékének vezetője; Eckstein-Kovács Péter jogász, az SZK alelnöke, Románia volt kisebbségügyi minisztere; Fosztó László szociálantropológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) munkatársa, az Európai Romakutatási Hálózat (European Academic Network on Romani Studies) titkára és Kozák Gyula szociológus, ugyancsak az NKI kutatója. A beszélgetés moderátora Bognár Zoltán politológus, az SZK elnöke.
Közelebbről nézve a beszélgetés apropója, hogy az elmúlt hónapokban Erdélyben is egyre inkább olyan panelekkel találkozunk a Facebook és más sajtóorgánumok felületein, amelyek Magyarországon az elmúlt két évben a mainstream médiában is gyökeret vertek – ismertette az SZK-elnök.
A beszélgetést jól felépítve, először az emberi pszichére kérdeztek rá. Síklaki István szociálpszichológust kérték arra, hogy bevezetésképpen azon igényünk neurológiai és pszichológiai alapjairól beszéljen, amelyek a történések megmagyarázására késztetnek bennünket.
A professzor azt a fajta tudattalant említette, amely a mindennapi életünk társas érintkezéseit irányítja. Ennek a(z adaptív) tudattalannak köszönhetően tudunk jól alkalmazkodni a bonyolult világhoz, és maradt életben az ember az evolúció során. E mechanizmusok megismerése a mi szempontunkból azért olyan fontos, hogy a szélsőséges mozgalmak agresszióját megértsük, és válaszokat dolgozzunk ki rájuk. A háttérben zajló folyamatok figyelmen kívül hagyása oda vezethet, hogy például egy szabadelvű reakció nem más mint olaj a tűre. A szociálpszichológus néhány éve kiadott, Előítélet és tolerancia című könyvétől ugyancsak az ilyen típusú, hibás lépések kivédését reméli.
Bognár Zoltán ezt követően e gondolkodás- és beszédmód internetes portálokon való megjelenésére terelte a szót.
Síklaki István legfőbb kérdésként azt fogalmazta meg – a téma szisztematikus kutatására bíztatva –, hogy az ilyen tömegpszichológiát meglovagló médiamegnyilvánulások miért elsősorban a szélsőjobb által vannak kiaknázva? Másrészt, hogyan ellensúlyozhatnánk őket? Mind Eckstein-Kovács Péter, mind Fosztó László a közvélemény humorérzékére apellálva, e gesztusok nevetségessé tételét vélik fegyvertényezőnek. Fosztó László antropológus a morális alapokra helyezett, klasszikus, liberális válaszreakciók átütő erejét hiányolja. A heroikus „vér és pajzs jellegű” diskurzusokat említve egyrészt a fenyegetettség nevetségessé tételét, másrészt a dehumanizált lenézés kifigurázását ajánlotta. A dolog lényege, hogy rádöbbentsük használóit a helyzet asszimetrikusságára.
Síklaki István egy melegekkel kapcsolatos tréningre hivatkozva, hasonló logikára építő érdekes példát említett. A kérdőív a homoszexuálisokkal szembeni sztereotip megfogalmazások „átírása” heteroszexuálisoknak címezve. A koncepció a másik szerepébe való belehelyezkedést célozza. A kérdések közül néhány: miért gondolja azt, hogy önnek heteroszexuálisnak kellene lenni? Lehet, hogy az ön heteroszexualitása csak azért van, mert még nem töltött el egy jó éjszakát egy azonos nemű jó partnerrel? Miért kell beszélni a heteroszexualitásáról? Miért nem tartja meg magának? A professzor a módszer döbbenetes hatásáról beszélt, továbbá egy internetes szerepjáték kifejlesztését vizionálta, ahol bármilyen stigmatizált kisebbség szerepeit fel lehetne venni. Kérdés azonban, hogy ki játszana e játékokkal? A mechanizmus mindazáltal zseniális és továbbgondolásra vár – zárta gondolatait a professzor.
A jelenséget szélesebb perspektívából nézve Fosztó László a világtörténelem három nagy forradalma felől közelítette meg a kérdést. Eszerint beszélhetünk agrár-, ipari-, és a közelmúlt információs forradalmáról. Az antropológus hangsúlyozta, hogy a technológiai változásoknak nem az a legfőbb hatásuk, hogy átalakította a termelési módunkat, hanem hogy új társadalmi formákat és olyan kommunikációs helyzeteket teremtett, amihez nincsenek megfelelő képességeink. Kissé karikírozva úgy érzékeltette, hogy az információs társadalomban mi egy „kőkorszaki aggyal” élünk. E gondolat mentén azt mondhatjuk, hogy a beszélgetés témáját adó ösztönös, önvédelmi gesztusok az emberiség fennmaradásához szükségesek voltak, és ugyanúgy hasznosak ma is, de jelenleg új képességek kialakítására van szükség.
A jogász és a szociálpszichológus álláspontja között meglehetős ellentmondás volt érzékelhető. Síklaki István igencsak pesszimista módon a szabályok pár száz évig történő szigorú betartása mellett érvelt – a hagyománytiszteletükről híres britek történelmét citálva –, minek következtében védelmet kaphatunk saját evolúciós örökségünkkel szemben. Eckstein-Kovács Péter némileg pragmatikusabb megközelítésben Románia joggyakorlatának következetlenségeire (ti. a rendeletek alkalmazásának hiányára) mutatott rá, világossá téve a gondolat illuzórikusságát. De véleménykülönbség mutatkozott az Eckstein-Kovács Péter által 2000-ben beterjesztett 137-es kormányrendelet kapcsán is, amely az emberi méltóságot sértő bűncselekményeket pénzbírsággal bünteti. Síklaki István szerint „az összes piti náci ellen kiválóan működik”, azonban a módszer azokra már nem terjed ki, akik egy vállalkozó beszervezésével könnyűszerrel kiegyenlítik a büntetést.
Az állam szerepével kapcsolatban Kozák Gyula szociológus hozzáfűzte, hogy a multikulturális társadalmakban az állam legtöbbször a „címzetes nemzet” állama, következésképpen nem pártatlan. Az állam asszimiláló gyakorlata továbbra is él, a másságot vagy megpróbálja kirekeszteni, vagy bekebelezni. Így a válsághelyzetek napjainkban is kitermelik ezeket a „morális közösségeket tisztító” gyakorlatokat. Hisz a másság a magát morális közösségként meghatározó nemzetnek egyfajta tisztátalan eleme.
Zárásképpen érdemes hangsúlyozni azt a közönség soraiból is elhangzó megjegyzést, amely a magyarországi szélsőjobb honlapjainak hihetetlen kreativitását és toborzóképességét emelte ki, melynek logikájából van mit tanulnunk. Magyari Nándor László szintén lényeges fenyegetettségre hívta fel a figyelmet, aggodalommal figyelve a szélsőjobb Erdélyben is elszaporodó nyári táborait. Példaként a Kézdivásárhely környékén táborozó magyarországi betyársereg törekvését hozta fel, ahol jelentkezési feltételként határozzák meg a büntetett előéletet. Legnagyobb megdöbbenésére a tájékozatlan helyi szülők partnerséget mutatnak, gondolván, hogy „biztos valami nemzeti dolog, így rossz nem lehet”. De az is elgondolkodtató, hogy sokszor helyi pedagógusok együttműködésével bonyolítják a szervezést.
A probléma adott, a társadalomkutatók a kutatások kiterjesztését és a közösségek összefogását sürgetik.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2013. május 21.
A művészi tökély jegyében
Feszt László emlékezete
Van valami különleges, valami sajátos abban, ahogyan a legsötétebb terror is kitermeli a maga remekműveit, ahogy a szigorú korlátok sem képesek gátat szabni a művészetek kiteljesedésének, vérbő áramlásának. Sőt a tiltás mentén maradandó életművek formálódhatnak, remekművek születhetnek. Feszt László halálával egy ilyen életmű zárult le véglegesen, és egy ilyen életmű, az iskolateremtő egyetemi tanáré, művészpedagógusé folytatódik tanítványaiban.
Életműve – monográfiaírója, Banner Zoltán szavaival élve – „nyitott könyve a kortárs grafika történetének. (…) De életműve ugyanakkor diadalmas lázadás is a kor ellen, a szolgaság ellen, sőt éppen a technika eszközeivel emelkedik a nivellálódás, az öncélú esztétizálódás és a szellemi nihil fölé.”
Az önálló kezdeményezést, a korszerű kifejezésformákat zsigereiben elfojtani igyekvő korban, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek Erdélyében született meg a messze földön híres kolozsvári grafikai iskola is, melynek „fogalmát és kibontakozását azért kapcsoljuk Feszt László nevéhez és alkotói, valamint művésznevelői tevékenységéhez, mert az ő kezében futottak össze az egyetemes kortárs grafika tendenciáinak szálai, majd innen, az ő műterméből áramoltak szét, tanítványain keresztül, az erdélyi vizuális művészeti kultúra hálózatába. (…) Meggyőződésünk, hogy ilyen átgondolt, módszeres, a grafikai kifejezés teljes vertikumára vonatkozó mesterségbeli alapozást akkoriban talán már egyetlen közép- vagy nyugat-európai főiskolában sem nyújtottak, mint Kolozsváron Andrásy Zoltán, a Varga Nándor Lajos-tanítvány Cs. Erdős Tibor, Kádár Tibor s főként Feszt László tanársága és tanszékvezetése idején. A (…) tanítványok a könyv-, folyóirat- és reklámgrafikától kezdve az animációs és az alkalmazott/sokszorosítható technikákon át az eszmegazdag táblaképgrafikáig és az elektronikus médiumig mesterségük bármelyik területét birtokba vehették és vették is, alkatuk szerint, mondjuk Kézdivásárhelytől Magyarországon át a német és más európai nagyvárosokig” – véli a neves művészettörténész, a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában 2010-ben, a művész 80. születésnapjára megjelent monográfia szerzője.
A tehetséges tanítványok tehát részben szétszéledtek a nagyvilágban, ismert és elismert művészekké váltak, ezáltal is öregbítve a kolozsvári grafikai iskola hírét-nevét. Mesterük viszont, sikeres külföldi szerepléseit követően mindegyre visszatért, bár számtalan alkalma kínálkozott volna a kint maradásra. Tizenháromszor volt például Olaszországban, ahol munkásságát minden alkalommal rangos elismerésekkel, díjakkal honorálták. Svájci kiállításaival is nagy sikert aratott. 1972-ben pedig, a romániai magyar festők közül elsőként neki volt tárlata Budapesten, a Nemzeti Galériában. Kérték is, hogy maradna tanárként a pesti főiskolán, mégis hazajött. Úgy érezte, gyökerei ide kötik, itt érzi magát igazán itthon: sziléziai szobrász és oltárfestő ősei évszázadokkal ezelőtt választott hazájában, Erdélyben. Őseitől kapta örökbe különleges tehetségét, munkabírását, munka iránti igényességét is, és adta tovább fiainak, a szintén képzőművész ifj. Feszt Lászlónak és a botanikus Györgynek.
Feszt László kitartó következetességgel építette föl sajátosan komplex, a klasszikus rézmetszettől a kollográfián keresztül – amelynek hazai megalapítója és művelője –, a térbe kitüremlő plasztikákig terjedő művészi világát. A tehetsége mellett már diákkorában különleges szorgalmáról is híres művész mindent elsajátított elődeitől, amit csak lehetett, hogy aztán bravúros technikai tudásának birtokában ereszthesse szabadon képzelőerejét, és alkothassa meg a világnak ezen a kis eldugott szigetén, Erdélyben – korát jócskán megelőzve – a kortárs grafika és festészet remekműveit. Egyenesen felfelé ívelő pályája több szakaszra osztható ugyan, 1966-os első olaszországi útjától azonban, ami bizonyos értelemben határkőnek számított munkásságában, gyakorlatilag alkotásai mintha egymásból nőttek volna ki. Olyan sajátos öngerjesztés volt ez, ami elvezetett a végső tökélyig, az anyagok, technikák, ötletek, azaz a több évtizedes állandó művészi alkotómunka szintézisének végső stádiumáig, a grafika, festészet, kerámia és szobrászat konglomerátumaként is értelmezhető plasztikákig: a kései oltárfaragó, -festő utód tökéletes önmagára találásáig.
A 20. század képzőművészetében erőteljes művészi mitológiák épültek bizonyos alapmotívumok fétisére. Merthogy léteznek olyan elemi formák, amelyek különösképpen szuggesztívek, érzelemkeltők, feszültséghordozók. Nem véletlen kultikus szerepük, szimbolikus felértékelődésük. Feszt László egyedi formanyelvének egyik sajátossága is éppen ezeknek az elemi formáknak és a hozzájuk társított színkombinációknak a használatában rejlik. Az erőteljesen színezett nagy felületeket a művész sajátos jelsorokkal, motívumokkal, díszítőelemként alkalmazott geometriai alakzatokkal tölti ki. Ez a kettősség: elemi forma és a benne halmozódó jelsor érzelmi kapcsolat forrásává válik, és eredményezi azt a művészi formanyelvet, amely nemzetközi hírnevet, megbecsülést szerzett alkotójának.
A Feszt-féle jelrendszer kibontakozásának és kiteljesedésének kronológiáját 2010-ben, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításon követhettük nyomon. A retrospektív tárlat gondolata már tíz évvel ezelőtt, 70. születésnapján is foglalkoztatta a művészt, de egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagy anyagi ráfordítást és előzetes szervező, összegző munkát igénylő rendezvény létrejöhessen. Mert mint mindenben, Feszt László itt is tökéletességre törekedett. Sikerült is neki. Már folyamatosan romló egészségi állapotában ugyan, de barátai, művészetének tisztelői társaságában boldogan vehette akkor számba életművének színe-javát, melyből egy jelentős részt adományozott a kolozsvári Művészeti Múzeumnak. Az intézmény igazgatója, Călin Stegerean grafikusművész pedig az alkalomra képanyaggal gazdagon illusztrált katalógust jelentetett meg.
Teljes mértékben egyet kell értenünk Banner Zoltánnal, aki szerint Feszt László „nem hirdetett és nem írt programot a tökély iránti sóvárgásáról. De, hogy csupán a tökéletesség örökös ostroma visz közelebb a művészi alkotás értelméhez, arról olyan bizonyítékot és példát állított, ami megcáfolhatatlan, megkerülhetetlen, s amire sohasem volt annyira szükségünk, mint manapság.”
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)
Feszt László emlékezete
Van valami különleges, valami sajátos abban, ahogyan a legsötétebb terror is kitermeli a maga remekműveit, ahogy a szigorú korlátok sem képesek gátat szabni a művészetek kiteljesedésének, vérbő áramlásának. Sőt a tiltás mentén maradandó életművek formálódhatnak, remekművek születhetnek. Feszt László halálával egy ilyen életmű zárult le véglegesen, és egy ilyen életmű, az iskolateremtő egyetemi tanáré, művészpedagógusé folytatódik tanítványaiban.
Életműve – monográfiaírója, Banner Zoltán szavaival élve – „nyitott könyve a kortárs grafika történetének. (…) De életműve ugyanakkor diadalmas lázadás is a kor ellen, a szolgaság ellen, sőt éppen a technika eszközeivel emelkedik a nivellálódás, az öncélú esztétizálódás és a szellemi nihil fölé.”
Az önálló kezdeményezést, a korszerű kifejezésformákat zsigereiben elfojtani igyekvő korban, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek Erdélyében született meg a messze földön híres kolozsvári grafikai iskola is, melynek „fogalmát és kibontakozását azért kapcsoljuk Feszt László nevéhez és alkotói, valamint művésznevelői tevékenységéhez, mert az ő kezében futottak össze az egyetemes kortárs grafika tendenciáinak szálai, majd innen, az ő műterméből áramoltak szét, tanítványain keresztül, az erdélyi vizuális művészeti kultúra hálózatába. (…) Meggyőződésünk, hogy ilyen átgondolt, módszeres, a grafikai kifejezés teljes vertikumára vonatkozó mesterségbeli alapozást akkoriban talán már egyetlen közép- vagy nyugat-európai főiskolában sem nyújtottak, mint Kolozsváron Andrásy Zoltán, a Varga Nándor Lajos-tanítvány Cs. Erdős Tibor, Kádár Tibor s főként Feszt László tanársága és tanszékvezetése idején. A (…) tanítványok a könyv-, folyóirat- és reklámgrafikától kezdve az animációs és az alkalmazott/sokszorosítható technikákon át az eszmegazdag táblaképgrafikáig és az elektronikus médiumig mesterségük bármelyik területét birtokba vehették és vették is, alkatuk szerint, mondjuk Kézdivásárhelytől Magyarországon át a német és más európai nagyvárosokig” – véli a neves művészettörténész, a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában 2010-ben, a művész 80. születésnapjára megjelent monográfia szerzője.
A tehetséges tanítványok tehát részben szétszéledtek a nagyvilágban, ismert és elismert művészekké váltak, ezáltal is öregbítve a kolozsvári grafikai iskola hírét-nevét. Mesterük viszont, sikeres külföldi szerepléseit követően mindegyre visszatért, bár számtalan alkalma kínálkozott volna a kint maradásra. Tizenháromszor volt például Olaszországban, ahol munkásságát minden alkalommal rangos elismerésekkel, díjakkal honorálták. Svájci kiállításaival is nagy sikert aratott. 1972-ben pedig, a romániai magyar festők közül elsőként neki volt tárlata Budapesten, a Nemzeti Galériában. Kérték is, hogy maradna tanárként a pesti főiskolán, mégis hazajött. Úgy érezte, gyökerei ide kötik, itt érzi magát igazán itthon: sziléziai szobrász és oltárfestő ősei évszázadokkal ezelőtt választott hazájában, Erdélyben. Őseitől kapta örökbe különleges tehetségét, munkabírását, munka iránti igényességét is, és adta tovább fiainak, a szintén képzőművész ifj. Feszt Lászlónak és a botanikus Györgynek.
Feszt László kitartó következetességgel építette föl sajátosan komplex, a klasszikus rézmetszettől a kollográfián keresztül – amelynek hazai megalapítója és művelője –, a térbe kitüremlő plasztikákig terjedő művészi világát. A tehetsége mellett már diákkorában különleges szorgalmáról is híres művész mindent elsajátított elődeitől, amit csak lehetett, hogy aztán bravúros technikai tudásának birtokában ereszthesse szabadon képzelőerejét, és alkothassa meg a világnak ezen a kis eldugott szigetén, Erdélyben – korát jócskán megelőzve – a kortárs grafika és festészet remekműveit. Egyenesen felfelé ívelő pályája több szakaszra osztható ugyan, 1966-os első olaszországi útjától azonban, ami bizonyos értelemben határkőnek számított munkásságában, gyakorlatilag alkotásai mintha egymásból nőttek volna ki. Olyan sajátos öngerjesztés volt ez, ami elvezetett a végső tökélyig, az anyagok, technikák, ötletek, azaz a több évtizedes állandó művészi alkotómunka szintézisének végső stádiumáig, a grafika, festészet, kerámia és szobrászat konglomerátumaként is értelmezhető plasztikákig: a kései oltárfaragó, -festő utód tökéletes önmagára találásáig.
A 20. század képzőművészetében erőteljes művészi mitológiák épültek bizonyos alapmotívumok fétisére. Merthogy léteznek olyan elemi formák, amelyek különösképpen szuggesztívek, érzelemkeltők, feszültséghordozók. Nem véletlen kultikus szerepük, szimbolikus felértékelődésük. Feszt László egyedi formanyelvének egyik sajátossága is éppen ezeknek az elemi formáknak és a hozzájuk társított színkombinációknak a használatában rejlik. Az erőteljesen színezett nagy felületeket a művész sajátos jelsorokkal, motívumokkal, díszítőelemként alkalmazott geometriai alakzatokkal tölti ki. Ez a kettősség: elemi forma és a benne halmozódó jelsor érzelmi kapcsolat forrásává válik, és eredményezi azt a művészi formanyelvet, amely nemzetközi hírnevet, megbecsülést szerzett alkotójának.
A Feszt-féle jelrendszer kibontakozásának és kiteljesedésének kronológiáját 2010-ben, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításon követhettük nyomon. A retrospektív tárlat gondolata már tíz évvel ezelőtt, 70. születésnapján is foglalkoztatta a művészt, de egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagy anyagi ráfordítást és előzetes szervező, összegző munkát igénylő rendezvény létrejöhessen. Mert mint mindenben, Feszt László itt is tökéletességre törekedett. Sikerült is neki. Már folyamatosan romló egészségi állapotában ugyan, de barátai, művészetének tisztelői társaságában boldogan vehette akkor számba életművének színe-javát, melyből egy jelentős részt adományozott a kolozsvári Művészeti Múzeumnak. Az intézmény igazgatója, Călin Stegerean grafikusművész pedig az alkalomra képanyaggal gazdagon illusztrált katalógust jelentetett meg.
Teljes mértékben egyet kell értenünk Banner Zoltánnal, aki szerint Feszt László „nem hirdetett és nem írt programot a tökély iránti sóvárgásáról. De, hogy csupán a tökéletesség örökös ostroma visz közelebb a művészi alkotás értelméhez, arról olyan bizonyítékot és példát állított, ami megcáfolhatatlan, megkerülhetetlen, s amire sohasem volt annyira szükségünk, mint manapság.”
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)