Türelem és igaz ítélet
Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.
A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándornak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdélyből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell! A magyar történelem halálkanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mohács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni. Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.
S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”
A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.” Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!
S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Sapientia új perspektívái
Az utolsó simításokat végzik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kolozsvári épületén, szeptember 16-án már itt kezdik a tanévet a Természettudományi és Művészeti Kar tanárai és diákjai. Tonk Márton dékánnal jártuk be a Tordai út aljában fekvő új otthont – az alagsortól a tetőig.
A balettintézet tőszomszédságában, a Szabók bástyájának és a Farkas utcai református templom közvetlen közelében röpke két év alatt emelkedett a magasba a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának új épülete, pedig igencsak mélyről indult az építkezés.
Több szempontból is. Egyrészt 17 méterrel a föld alatt kezdődik a hatemeletes épület alapja, másrészt igencsak erős „ellenszélben” indultak a munkálatok. A 17 méteres mélységre azért volt szükség, mert a kéttornyú épület hátsó, B szárnyának alagsorában kapott helyet az a 220 négyzetméteres tévé és filmstúdió, ami elsősorban a kar Filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak képzését szolgálja majd, ugyanakkor – forrásteremtő lehetőségei miatt – helyszínül szolgálhat különböző intézmények, cégek (így például a már szerződésben rögzített MTVA-, illetve ETV-műsorgyártás) számára is. „2006-ban kötöttünk szerződést a tervezőkkel, így amikor a 2008-as beköltözésben reménykedtünk, szándékosan nem számoltunk a kellő finanszírozás hiányával. Igyekeztünk egyáltalán napirenden tartani a kérdést, az előző magyar kormány számára ugyanis nem volt fontos a Sapientia ügye. Az építkezési engedélyek birtokában vártuk a változást, ami a 2010-es magyarországi kormányváltással, és a megítélt négymilliárd forintos fejlesztési támogatással érkezett el. Zömmel ebből a pénzből épült az új kolozsvári épület, de ebből a forrásból finanszírozzák a marosvásárhelyi bentlakások építését, a csíkszeredai épület rehabilitálását és bővítését valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem fejlesztését is” – mondta el Tonk Márton dékán az ötmillió eurós összköltségű kolozsvári építkezés pénzügyi hátteréről.
Az első elképzelések még más forgatókönyvet láttattak: a Sapientia Alapítvány Monostor negyedbeli egyhektáros telkét akarták pénzzé tenni, s abból állni az építkezési költségeket. A telket azonban előbb nem sikerült megfelelő áron eladni, majd a gazdasági válság hatására az értéke is drasztikusan csökkent, így valóban égető szükség volt az magyarországi segítségre. Az eredetileg egyetemi épületnek vagy egységes erdélyi magyar könyvtárnak szánt monostori telek egyébként ma is eladó, a reménybeli bevételből a Sapientia további fejlesztését tervezik. „Megfontolt döntés alapján választottuk a Tordai úti telket a monostori helyett a jó értelemben vett szimbolikus térfoglalás elemeként” – indokolta Tonk Márton dékán.
Jelképes helyszínen
A dékán szerint jelezni akarták, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete nem valahol a város szélén vagy azon kívül van Kolozsváron, hanem abban a magyar földrajzi térben, amiről ez a város valamikor szólt, s amiről a néhány lépésnyire található épületek, táblák, szobrok árulkodnak. „Vállaltuk e szimbolikus gesztus árát, hiszen így nagyobb kihívás volt az építkezés, de úgy gondolom, megérte. A Bocskai-házban is azzal kezdtem az első éves hallgatók első óráját, hogy üdvözöltem őket, majd felhívtam a figyelmüket, hogy kilépve az épületből ne felejtsenek el körülnézni, ugyanis a szomszédban áll Mátyás király szülőháza, az utca kövei pedig Orbán Balázs, Jókai Mór és mások lábnyomát hordják. Az új helyszínről is erősíthetjük diákjainkban azokat az identitáselemeket, amelyek támogatása a konkrét képzésen túl az egyetem feladata” – vázolta Tonk. A marosvásárhelyi zöldmezős beruházást is logikus döntésnek tartja, ott egész campus kivitelezése a cél kertészettel és jóval nagyobb diáklétszámmal számolva. „A kezdetektől tudtuk, hogy Kolozsváron a fejlesztés maximuma 400-450 diák lehet – az új épület is ezt a számot követte –, azon túl irreális volna olyan típusú képzések átvétele, amelyeket más intézmények biztosítanak.”
Vásárhelyen már most több mint ezer hallgató tanul, míg a kolozsvári Sapientia jelenleg közel háromszáz diákot számlál, vagyis az épülettel eleve fejlődéssel számoltak. Az 1028 négyzetméteres telken 6500 négyzetméteres felület „termett” a 2010. decemberi alapkőletétel óta. A sapientiás zsargon szerinti „alapcsövet” – ami az alapító okiratot tartalmazza – kiállítják majd az új épületben is, mivel a 17 méteres alap megásásakor azt természetesen ki kellett emelni az egy méteres mélységből.
Az FKM, vagyis Fodor-Kozma-Macalik tervezőiroda elképzelései mintegy ötezer négyzetméternyi hasznos felülettel számolnak. „Tervezőink kiváló munkát végeztek, Kozma Zsolt főtervező például minden nap eljön az építkezésre, és ellenőrzi a munkálatokat, holott őt erre már semmi nem kötelezi” – emelte ki a dékán, aki hivatalát ősztől a Bocskai-házból a Tordai útra költözteti. Bocskai István szülőháza az egyetem központi egysége marad, továbbra is ott működik a rektori hivatal, a Sapientia Alapítvány irodái, gazdasági, kutatási és nemzetközi osztály, a könyvkiadó, az Óváry-terem pedig továbbra is a kar nyilvános előadásainak és reprezentatív eseményeinek ad otthont. Az új épület tehát nem a Bocskai-házat hivatott kiegészíteni, hanem a Déva utcai bérleményt kiváltani: ezzel évi 70 ezer eurós bérleti költséget spórol meg az egyetem.
Terepszemle
A két épületrészből álló együttes utcafronti része öt, a hátsó hatemeletes. A magasabbik alatt bújik meg a tévé- és filmstúdió. A terem legfontosabb paraméterei: teljes HD-integrált rendszerű felszerelés, élőközvetítési lehetőség, közvetlen összeköttetés az ötödik emeleten található vágó- és hangstúdiókkal.
A hatalmas belmagasságú stúdió fölött az amfiteátrum található. A kétszáz férőhelyes terem uniós szabványokat követ, rendezvények, konferenciák, filmvetítések kaphatnak itt helyet. A juharfa borítású fal oltalmában két fordítófülke és egy HD-technikával felszerelt vetítőfülke, no meg egy hatalmas vetítővászon teszi lehetővé a sokrétű hasznosítást. Az aula fenti előcsarnoka voltaképpen társalgó, közösségi tér, amelyhez hasonlót többet is igyekeztek kialakítani az épületben. Itt beszélgethetnek a hallgatók, a drótnélküli internethálózat pedig a munkához is lehetőséget nyújt.
Az első emeleten a kar központi adminisztratív irodái kaptak helyet, a másodikon lesz a nagy tárgyalóterem ugyancsak nagy asztala. Ottjártunkkor a munkásoké állt a helyén, ezért kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ez a terem is része lesz annak az intranetes hálózatnak, amelynek révén közös gyűléseket tartanak Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Kolozsváron. A hátsó kis teraszról már látszik a Házsongárdi temető mellett épülő új szomszéd: kisebb sportcsarnok áll majd a Sapientia épülete mögött. A harmadik emelet érdekessége egy tárgyalótermet szimuláló felület, amely a joghallgatók tanulását hivatott segíteni. A szomszédos klasszikus előadótermekben, mint ahogyan az összes többiben is – az aulával együtt összesen hétben – filces tábla lesz a projektorok társa.
A negyedik emeleten máris látszik, mekkora kihívást jelentett a kar heterogén struktúráját követni. A „tárgyalóterem” felett a környezettudomány szakosok területe van, két steril laborral és négy preparátorszobával, vagyis az integrált környezettudományi laboratóriummal. Az ötödik emelet az alagsor „társa”: itt rendezik be a vágószobákat, amelyek kapcsolatban állnak a filmstúdióval, de van itt klasszikus fotóstúdió, vagyis sötétkamra is, sőt, speciális kiképzésű hangstúdió is, a távlati tervek közé tartozik ugyanis egy választható hangmérnöki modul a médiaszakosok számára. A hatodik emeletre érve a könyvtárba jutunk, amelynek óriási üvegablakain keresztül leírhatatlanul szép kilátás nyílik az óvárra, sőt, még tovább.
Tervekkel a jövőnek
Egy zárt és egy nyílt folyosó köti össze a két épületrészt, amelynek A szárnya alatt mélygarázs lesz, míg a földszint voltaképpen nyílt átjárót képez a B szárny felé, középen zöldövezettel. Az első emeleten jelenleg a Déva utcai felmondott bérleményből áthozott bútorok sorakoznak, illetve a dobozokba rendezve a könyvtár várakozik. A harmadik emeleten lesz a titkárság és a diákönkormányzat, a másodikon az Európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok szak, negyediken büfé terasszal, a következő emeleten pedig néhány vendégszoba.
„Az elmúlt két év során Konti Tiborral, a kivitelezést végző cég, a Decorint vezetőjével még az enyhe szitkozódásig sem jutottunk el, és ez sok mindent elárul” – igyekezett jellemezni az építkezési munkálatok minőségét a dékán, a békét elsősorban az szolgálta, hogy nem folytak el pénzek semmilyen irányba.
S hogy mivel telik majd meg az épület? A nemzetközi együttműködés alapján működő mesterképzés mellé saját fejlesztésűeket szeretnének, például közigazgatás és diplomácia, valamint angol nyelvű jogi mesterképzőt. „Szakbővítési elképzeléseink is vannak, amelyek beleférnek a megteremtett struktúrába. Az volt az elvünk, hogy ezt az épületet egyszer kell megépíteni, de tisztességesen, vagyis nem kötöttünk olyan kompromisszumokat, amelyek gátolnák a munkánkat. A kötelező minimum minden szempontból adott, bár nem fapados szint volt a cél, hanem egy jó középkategóriás épület” – számolt be Tonk Márton.
Szeptember 16-án itt kezdődik az új tanév, a 20-ára tervezett, budapesti központú, közös Kárpát-medencei egyetemi évnyitóra már a Tordai úti helyszínről kapcsolnak. „Az épület ünnepélyes avatásának pontos dátuma még nem ismert, de természetesen szeretettel várjuk Orbán Viktor miniszterelnököt. Remélem, mindenki elégedett lesz, nem csak az épülettel kapcsolatban, hanem elsősorban az egyetemen zajló munkával. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy ezek az impozáns falak vajmi keveset érnek, ha az általuk behatárolt tereket nem minőségi oktatók és hallgatók töltik be” – zárta idegenvezetését az augusztus végén átadandó épületben Tonk Márton, egy sokszínű egyetem dékánja, amely irigylésre méltó új otthonban kezdi az új tanévet.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bethlen Gábor fejedelem is beáll a Kétágú körüli élőláncba
Indul a gyűjtés – októberben avatják a bronzszobrot
A kolozsvári Kétágú templom előkertjében avatnák fel Bethlen Gábor kétméteresnél magasabb egész alakos bronzszobrát október 23-án, a fejedelemmé avatás 400. évfordulóján – az első ilyen méretű és jellegű Bethlen-szobrot Erdélyben. A szoborállítást az 1979–80-ban Budapesten létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezte, a júniusban létrejött szoborbizottság – Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke – intézi. Az emlékmű alkotója a székelyföldi származású Péterfy László, aki 25 évvel ezelőtt Bethlen Gábor-makettet ajándékozott az alapítványnak, ennek mintájára készül most a szobor. A 25–27 millió forintra becsült költséget közadakozásból és pályázati támogatással fedeznék, erről július 10-én felhívást tettek közzé a Bethlen-emlékév felsorolt fővédnökei. A Kolozsvári Magyar Napok idején több helyszínen adományozhatunk.
A bejárattól mintegy 12 méterre, a gömbkövek jelenlegi helyén tervezik elhelyezni fejedelemmé avatása 400. évfordulóján Bethlen Gábor egész alakos bronzszobrát, amely az utcáról profilból látszana. A szoborbizottság úgy találta, a Kétágú templomnál népes tömeg elfér úgy a templomban, mint a kertben, ugyanakkor az egyházi tulajdonban álló városközponti terület és az ünneplő emlékezők védettségét kerítés biztosítja.
Bethlen Gábor ma különösen időszerű
A szobor bronzba öntése Magyarországon, a kezdeményező Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával-szervezésével és Péterfy László szobrászművész közreműködésével történik, majd adományként az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül. A talapzat költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az alapítvány megelőlegezte, a Kolozsvári Magyar Napokkal kezdődik a közadakozás annak megtérítésére. Az adományozási felhívást hirdető, bíborvörös hátterű, a majdani szobor gipszfigurájával illusztrált reklámtáblák közelében álló standoknál akármilyen csekély összeget elfogadnak, de a Román Kereskedelmi Bankban nyitott számlára is utalhatunk („BG szoboralap”, Eparhia Reformata din Ardeal, RO43 RNCB 0106 0266 0457 0512), illetve folyamatosan lehet adományozni az egyházközségeknél, a püspökségen. Az adományozók névsorát aranykönyvben őrzik majd a Kétágú templom múzeumában.
Szeptember elején készül pontos költségvetés a talapzatról és az ünnepségről, akkor egyeztetnek a többi magyar történelmi egyház püspökével. A szobrot még augusztusban megöntik – mondta el lapunknak Kató Béla, aki az anyagiak előteremtésében számít a Bethlen Gábor Alapítvány több mint 60 díjazottjára is, akik mind a fejedelem szellemiségét próbálják ápolni és továbbadni a Kárpát-medencében.
– Bethlen Gábor az egész magyarság történelmi példaképe, Erdély aranykorának letéteményezője, ha erőt akarunk meríteni és újabb dolgokat szeretnénk megvalósítani, mindannyian visszanyúlunk példájához. Bethlen Gábor alakja, személyisége, életpéldája most különösen időszerű, ezt egyre többen felismerik, nemhiába viseli oly sok egyesület a nevét. Ez a szoborállítás több mint szoborállítás. Mindent megteszünk, hogy ez az ünnep szépre sikeredjen, mindenkire nézve nagyon gazdag és komoly üzenetet hordozó ünnep legyen, senkit nem zárunk ki belőle. Hiszem, hogy a Kárpát-medencei magyarság ebben a kérdésben képes összefogni, összeadni a szükséges pénzt – mondta a református püspök úgy értékelve, hogy a Kétágú templom előkertjében a Bethlen-szobor hasonló lesz a Szent Mihály-templom Márton Áron-szobrához: kicsit bent, kicsit kint.
Kőkertbe kerül a letagadott római szarkofág
Adorjáni László, a Kétágú templom lelkipásztora lapunknak elmondta, a szobor felállítására engedélyért folyamodtak a városházához, a választ augusztus végére várják.
– Megtisztelő, hogy ránk esett a választása, bár a Kétágú templom történetének sok köze nincs Bethlen Gáborhoz. A nagy fejedelem nevét viselő hóstáti dalkörünk tagjait kellemes meglepetésként érte a hír, jelzésértékűnek érzik a választást. Úgy látjuk, a Kétágú ezzel egy kicsit jobban az érdeklődés középpontjába kerül, érdekes és tanulságos múlt áll az impozáns épület mögött. Kicsit jelképe a sorsunknak is, különösen a tudatosan szétszórt, templomunk körül egykor nagy egybefüggő területen élő hóstáti közösséget nézve. A Bethlen Gábor Alapítvány ügyvezető kurátora azzal fogadott Budapesten, amikor a készülő szobrot megtekintettük Péterfy László műtermében, hogy ezzel a szoborállítással Bethlen Gábor is beáll abba az élőláncba, amelyet a templom körül fontunk, tiltakozásképpen az újabb buldózeres erőszakos építkezés ellen – mondta Adorjáni László, akitől azt is megtudtuk, a gömbköveket kissé hátrébb költöztetik, majd később a tervezett kőkertbe. Ott kiállítanák a régi templomtól származó, birtokukban levő két követ is, reményeik szerint valamilyen formában a régi templom makettjét, valamint azt a megmentett római szarkofágot és római épület-sarokkövet, amely a tanfelügyelőségi építkezés során nagy titoktartással és sebtében végrehajtatott régészeti kutatások utolsó napján került elő (és amelynek létét hivatalosan nem ismerték el).
A Bethlen Gábor fejedelem marosillyei szülőházát megmentő Böjte Csaba így fogalmaz a szoborállítás kapcsán: „A 400 évvel ezelőtt Kolozsváron megválasztott nagy fejedelmet én leginkább azért tisztelem, mert képes volt a magyarokat, székelyeket, szászokat, románokat, mindazokat, kik e térségben éltek, egymással kiengesztelni, egy asztalhoz ültetni, és az így felszabadult erőket az országépítésre bölcsen befogni. Bármerre járunk szülőföldünkön, sokfelé még ma is láthatjuk a nagy fejedelem idejében épített kastélyokat, épületeket, megálmodott intézményeket. Úgy érzem, hogy nekünk nagy-nagy alázattal az ő útján kell járnunk, mert minden más út fájdalomba, pusztulásba torkollik. Itt, ebben a multikulturális térségben egymás nélkül csak egy megsebzett, bűnre épülő, torz világot teremthetünk.”
A 33 évesen fejedelemmé választott Bethlen Gábor Tündérkertet varázsolt Erdélyben a török és Habsburg elnyomás dacára, zászlaján a „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” jelszóval. A vallási türelem mintapéldája, kollégiumot alapított, támogatta a szegények oktatását, könyvtárat gyűjtött, külpolitikája figyelemre méltó, sikere nem maradt észrevétlen Európában. Uralkodásának idejét (1613–1629) nevezik Erdély aranykorának.
Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Az Érmellék krónikása
Sok érdeklődőt vonzott az a péntek délután megtartott váradi könyvbemutató, melynek helyszíne a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ volt, és ahol egy érmihályfalvi szerzőnek, a Reggeli Újság munkatársának, Sütő Évának mutatták be most megjelent riportkötetét.
A hiánypótló kordokumentumnak is bátran tekinthető könyvben Sütő Évának azokkal a riportjaival találkozhat az olvasó, amelyek az elmúlt években születtek az Érmellék falvainak nem csupán jelen helyzetéről, de múltjáról, hagyományairól is. Az Érmellék, szerelmem című könyv a Varadinum Script Kiadó gondozásában jelent meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület ’91 Nagyvárad, a Bihar Megyei Tanács, illetve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének támogatásával. A kötet összeállításából Dukrét Géza helytörténész vállalta az oroszlánrészt, aki a könyv bemutatásakor elmondta, olvasva a napilapban megjelenő riportokat hamar rájött, hogy ezek olyan értékes anyagok, amelyek segítenek felidézni, megtartani és továbbadni egy titokzatos vidék, a mai napig zömmel magyarok lakta Érmellék történetét, hagyományvilágát, ezért mindent megtett, hogy a kötet megjelenhessen.
Dukrét Géza a kötetismertetőt követően kérdéseket is feltett a szerzőnek, amelyekre a kérdezett készségesen válaszolt is. A közönség számára így hamar egyértelművé vált, hogy Sütő Éva nemcsak riporterként, de emberként is szerelmese az Érmelléknek, riportjainak pedig vitathatatlan hitelességet ad, hogy a szerző maga is ott él, ezzel részévé, lelkiismeretes krónikásává válva a titokzatos vidéknek. A kötetlen hangvételű beszélgetést követően dedikálásra került sor, hosszú sorban várták a jelenlevők, hogy a riporternő dedikálja az Érmellék modernkori krónikáját számukra. A kötet megvásárolható a váradi Hobby Libri, az Illyés Gyula és a Libris Antica könyvesboltokban.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szekerek, nyelvek, otthonok
Ha a román nyelv oktatásával kapcsolatos véleménye visszhangra nem talál, egy maradt volna a Romániában élő ismeretlen külföldi állampolgárok közül. A Székelyföldön élő, nyelvoktatási menedzsmenttel foglalkozó angol Andrew Hockleyval erdélyi élményeiről beszélgettünk.
– Mindjárt az elején idézzük fel: mit is javasolt abban blogbejegyzésben, ami aztán románul és magyarul újságcikként is megjelent?
– Mindenekelőtt: fontosnak, sőt alapvetőnek tartom, hogy valamennyi román állampolgár tudjon románul. Az én gyermekeim és máséi, akiknek úgynevezett első nyelve a magyar, és magyar oktatásban részesülnek, jól meg kell tanulniuk románul. Ez volt az alapvetésem, majd kifejtettem, hogy a rendszer voltaképpen hogyan akadályozza ezt meg. Nem második nyelvként tanítja ugyanis a nem román anyanyelvűeknek, pedig nyilvánvalóan az. Sőt a lányom esetében harmadik nyelv, mivel ő magyarul és angolul beszél. Nagyon jó módszerek vannak a második nyelv oktatására, ám ezeket nem alkalmazzák itt, úgy tesznek, mintha nem is léteznének olyan román állampolgárok, akiknek nem anyanyelve a román. A világ legtöbb országában felmerül hasonló probléma, ám a világ legtöbb országában nem így oldják meg.
– Milyen mintákkal találkozott hasonló esetekben?
– Angliában bevándorlók vannak ilyen helyzetben, míg itt történelmi okai vannak annak, hogy oly sok gyereknek nem román az első nyelve. De ha más is a helyzet, a megoldásnak többé-kevésbé ugyanannak kellene lennie: léteznie kellene a kifejezetten második nyelvként való oktatásnak, és nem azt kellene elvárni, hogy valamennyi román állampolgár Ion Creangát olvasson. Anyanyelvtől függetlenül mindenkinek képesnek kell lennie a román kommunikációra, a románul való érvényesülésre a munkaerőpiacon. Nem kellene viszont mindenkinek román irodalmat tanulni a kötelező oktatás részeként, és ugyanazokat az elvárásokat – például érettségi vizsgát – teljesíteni román nyelv és irodalomból, mint a román anyanyelvűeknek. Ezért azok a kisebbségiek, akik nem olyan vegyes környezetben élnek, ahol a mindennapok részeként elsajátíthatnák az ország nyelvét, csak frusztráltak és dühösek lesznek a román nyelvvel kapcsolatban, ráadásul anyanyelvi keretek közé szorulnak. Ez a rendszer a gyerekeket is cserben hagyja, de az országot is visszaveti, szóval igazán jelentős a probléma.
– Hasonló reakciókra számított a véleménye közzététele után?
– A blogbejegyzésem kapcsán a legtöbb reakció pozitív volt, az újságcikk után pedig mindenféle reakciók érkeztek. Számomra egyébként nagyon meglepő volt, hogy milyen felkapott lett a téma, hisz amiről írtam, előtte sem volt titok, sőt. A szenzációt valószínűleg az okozta, hogy az én véleményem volt. Mert ha magyar írta volna, azt mondják rá, hogy csak panaszkodik, ha pedig román mondta volna, elsikkad a kérdés.
– Ezek után adódik a kérdés: hogyan került éppen Erdélybe?
– Mint sok hasonló esetben, a párom miatt. Amikor feleségemet, Erikát megismertem, épp Amerikában éltem, de ha jól számolom, tíz országban laktam már. Nagy-Britanniában születtem, de éltem Spanyolországban, az Egyesült Arab Emírségekben, Thaiföldön, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában, majd ismét Olaszországban. Aztán Amerikába költöztem, majd Óceániában, a Mikronéziai Szövetségi Államokban laktam két éven át, majd hat évre újra Amerika következett, de hat hónapig Palesztinában is éltem. S végül idejöttem. A munkám főleg abból áll,hogy menedzsmentkészségeket tanítok nyelvoktatással foglalkozóknak, nyelviskolák menedzsereinek, tanulmányi igazgatóinak vagy akadémiai vezetőknek. Ennek köszönhetően továbbra is sokat utazom, először ugyanis személyes találkozások alkalmával többnyire Románián kívüli helyszíneken oktatok, majd visszajövök, és a munkám további részében ugyanazokat a hallgatókat on-line képzem.
– Voltak elvárásai, elképzelései azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz itt az élete?
– Azt hiszem nem, viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha Romániába fogok költözni. Egynek tartottam a kelet-európai országok közül, nem tudtam róla túl sokat. Hallottam például Ceausescuról és a forradalomról, de csak nagy általánosságban. Azt hiszem, mi, nyugatiak Kelet-Európát nagyon iparosítottnak és szennyezettnek tartjuk. Talán kicsit engem is befolyásolt ez.
– Mivel számos országban jár, illetve élt már, aligha érte különösebb kulturális sokk nálunk. Mégis, milyenek voltak az első benyomások?
– A legelső dolog, amit észrevettem – és azt hiszem, mindenkinek ez tűnik föl először – a lovas szekerek voltak. Vezetés közben megpakolt szekereket kerülgetni az elején igencsak meglepő volt. Ennél nagyobb „kulturális sokk” tényleg nem ért. Az viszont nagy különbség, hogy az országokban, ahol eddig éltem, angoltanárként dolgoztam, volt körülöttem egy szintén angol vagy legalábbis angolul beszélő közösség. Itt viszont egy Csíkszereda melletti kis faluban, Csíkbánkfalván élünk, vagyis körülöttem nem olyan emberek élnek, akiknek hozzám hasonló élményei, tapasztalatai volnának.
– Ezen a vidéken érhették még a szekerekhez hasonló apró meglepetések...
– Nem sokkal azután, hogy ideköltöztem, a feleségem megkért, hogy menjek el a közeli boltba kenyérért és tejért. Még egyáltalán nem tudtam magyarul vagy románul. A kenyeret könnyen megtaláltam, a tejért viszont hiába tettem tűvé a helyiséget, sehol nem leltem. Hazamentem, mondván, hogy nincs tej. Feleségem persze kételkedett, ezért együtt mentünk vissza az üzletbe. Odament a hűtőhöz – amit előtte én is átnéztem –, benyúlt, és kivette a tejet. Zacskósat… Előtte soha nem gondoltam volna, hogy a tejet műanyag zacskóban is lehet tartani, én dobozt, üveget vagy flakont kerestem. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan tároljuk majd ezt otthon, de megtanultam, hogy a zacskós tejhez van külön tárolóedényünk.
– Elsősorban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie külföldiként Romániában?
– Akadtak bürokratikus kérdések, ráadásul amikor Romániába költöztem, az ország még nem volt az Európai Unió tagja, ezért bonyolultabb volt a helyzetem. Nem tartózkodhattam itt évi hat hónapnál többet, és maximum három hónapot egyhuzamban. Ezért tartózkodási engedélyt kellett kérnem, aminek igénylése igencsak problémás volt. Szabadúszóként ugyanis nem álltam szerződéses viszonyban egyetlen itteni céggel sem, szabadúszó viszont csak akkor lehettem, ha már van tartózkodási engedélyem. Kölcsönösen feltételezték egymást a követelmények, amelyeket így lehetetlen volt teljesítenem. Ha Erikát akkor elveszem feleségül, megoldotta volna a helyzetet, de kicsit még korai lett volna. Végül alapítottunk közösen egy céget, így jutottam tartózkodási engedélyhez.
– És a nyelvvel, jobban mondva nyelvekkel hogyan boldogult?
– Magyarul viszonylag tűrhetően beszélek, románul kevésbé. Elég jól értem viszont a román nyelvet, mivel jól beszélek spanyolul, valamennyit franciául, illetve portugálul, és ezekhez eléggé közel áll a román. A román híreket nézve tudom, miről van szó, de mivel nem gyakorlom a nyelvet – itthon magyarul és angolul beszélek –, a beszéd nagyon nehéz. Elég bizarr, amikor Bukarestben vagy Iasi-ban románul beszél hozzám valaki, és én értem, de nem tudok válaszolni. Egy ideig egyébként elég érdekesen beszéltem románul, úgynevezett „feliratos románt” használtam. A filmeket román felirattal néztem, így gyakoroltam, de ez persze még nem jelentette, hogy ki is tudom ejteni a szavakat. Egyszer például azt akartam mondani, hogy „sajnálom”, amire mindig azt írta a felirat, hogy „imi pare rau”, s én valahogy úgy ejtettem ki, hogy „imi pé rá”… Persze, hogy nem értették. Azóta megtanultam, hogy mindenki egyszerűen csak úgy mondja: „scuzaþi”. Tudok magyarul vásárolni, de ha többen vagyunk egyszerre, nehéz követnem a beszélgetést. Elég nagy kihívás a nyelv, főleg, hogy a falunkban nem nagyon beszélnek angolul. Köszönünk egymásnak a szomszédokkal, de elég korlátozott a kommunikációnk többek között azért is, mert más az életünk. Ráadásul elég erős tájszólásban beszélnek: értem a szavakat, hisz azokat tanultam meg, de a hangsúly, az akcentus nagyon megnehezíti a dolgomat.
– Mit szeret leginkább Erdélyben?
– Elsősorban az élet nyugodt ritmusát, hogy az emberek nem rohannak mindenhova. Lehet, hogy ez Kolozsváron már nincs így, itt viszont igen, és ez nagyon tetszik. Szeretem a gyönyörű tájat, az embereket és az életmódjukat.
– Az otthon szó mit jelent önnek?
– Az otthon itt van: a környék, Csíkszereda és Csíkbánkfalva. Már huszonhat éve nem élek Angliában, ezért nincs túl erős kötődésem Nagy-Britanniához. Erdély egyébként is hihetetlenül szép pontja a világnak, és meglepő számomra, hogy nem ismerik jobban. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, csak a nacionalizmus zavar. Természetesen értem, miért van szükség arra, hogy az emberek a nemzeti identitás mentén határozzák meg magukat, de azt hiszem, a torzsalkodás nem vezet sehová, sőt visszavet. Erdély és történelme valóságos multikulturális modell lehetne. Tudom, hogy az én vállaimat nem nyomják ugyanazok a történelmi terhek, hisz az én nemzetemet sosem fenyegették. Ezért aztán kiváltságos helyzetből, de azt mondom: felejtsétek el a különbségeket, voltaképpen egyformák vagytok!
Andrew Hockley
Angliában született 1966. március 2-án. Oktatási menedzser, tanácsadó, tanárképző. Több országban dolgozott angoltanárként, majd oktatási menedzserként. 2004 óta él Romániában, ám nemzetközi szinten aktív tanárképzőként továbbra is a világot járja. Társszerzője a From Teacher to Manager: Managing a Language Teaching Organization (2008) és szerzője az Educational Management (2007) című köteteknek. A www.szekely.blogspot.ro címen elérhető a Csíkszereda musings (Csíkszeredai tűnődések) című blogja. Ennek egyik bejegyzését jelentette meg román fordításban az Adevărul című napilap ªcoala în Secuime: literatura, da, româna practică, ba. Cum vede un englez predarea limbii române pentru unguri? (Székelyföldi iskola: román irodalom igen, beszélt román nyelv nem. Hogyan látja egy angol a román nyelv oktatását a magyarok számára?) címmel.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kincses városi térhódítás
Minden várakozást felülmúlt a Kolozsvári Magyar Napok látogatottsága: a negyedik alkalommal megszervezett egyhetes rendezvénysorozat első négy napján több ezren voltak kíváncsiak a programokra.
A szervezők és a csendőrség becslése szerint a szerda esti Csík zenekar koncertjét több mint 15 ezren követték a főtéren, és a becslések szerint ez a szám megduplázódhat a vasárnap esti István, a király rockoperán. Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője-ötletgazdája a Krónikának elmondta, a korábbi években csak a csúcsnapokon volt jellemző, hogy ekkora tömeg összegyűljön a Szent Mihály-templom előtti téren.
„Egyértelműen pozitív a mérleg, ami a látogatottságot illeti, és remélhetőleg minden eddigi csúcsértéket felülírunk a hétvégén. Szívből örülünk annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok négy év alatt a Kárpát-medencei magyar közösségünk egyik legnagyobb és legértékesebb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát, ezt igazolják a részvételi adatok és az a sok pozitív visszajelzés, amit a résztvevőktől kaptunk" – mondta Gergely Balázs.
Ez az István nem az az István
A félreértések elkerülése végett egyébként a szervezők közleményben szögezték le: a Kolozsváron bemutatandó István, a király nem azonos az Alföldi Róbert által rendezett, augusztus 20-án Szegeden előadott produkcióval. A magyar napokon bemutatásra kerülő „változatot" Zsuráfszky Zoltán rendezte. A több mint 80 fellépős darab főpróbája miatt egyébként a szombati Tankcsapda-koncertet a szervezők a sportcsarnok előtti térre költöztetik, ugyanott kerül sor a Knock Out jubileumi koncertjére is.
A vasárnapi előadás miatt a főtéri színpadot ki kell majd bővíteni, s a hatalmas érdeklődés miatt lezárják majd a Deák Ferenc (Eroilor) és a Jókai (Napoca) utcát is. Gergely Balázstól megtudtuk, a Deák Ferenc utcában hatalmas kivetítőt szerelnek fel, hogy azok is követhessék az István a királyt, akik nem juthatnak közel a színpadhoz. Az előadás idejére továbbá az idős, illetve mozgáskorlátozott vendégek számára 500 ülőhelyet tartanak fenn. Ezek elfoglalása érkezési sorrendben történik, ezért a szervezők azt javasolják, hogy érkezzenek meg idejében a helyszínre.
A szervezők továbbá azt tanácsolják, hogy kisgyermekkel, csecsemővel, illetve gyerekkocsival ne menjenek a tömeg sűrűjébe, a kiskorúakat pedig valamilyen formában – karszalag, papírfecni, stb. – „szereljék fel" a gyerek nevével, illetve a szülők telefonszámával. A rendezvény teljes területére és ideje alatt szigorúan tilos bármilyen közbiztonságot, mások testi épségét veszélyeztethető tárgyat (például táblákat, zászlórudat stb.) hozni.
Családias fesztivál a Farkas utcában
Gergely Balázs elmondta továbbá, elsősorban a családok utcája az idei Kolozsvári Magyar Napokon a Farkas utca, hiszen a rendezvénysorozat bejáratott fesztiválutcáját a családi, ifjúsági programok helyszínének szánták. Hozzáfűzte, emiatt ragaszkodott hozzá, hogy Fekete Emőke, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja kettős minőségben, mint felesége is jelen legyen a fesztiválutca megnyitóján. A politikus házaspár most először szerepelt együtt a nyilvánosság előtt.
„Köszöntöm a jelenlevőket, és még egyszer köszöntöm a kedves feleségem" – hangsúlyozta fesztivál családi jellegét a Gergely Balázs az eseményen résztvevők derültségére. Fekete Emőke ugyanakkor kifejtette: örül annak, hogy amit négy évvel ezelőtt elkezdtek a KMN szervezői, az ennyire kiteljesedett. „Akkor is abban gondolkodtunk, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek szóló programokat szervezzünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a család minden tagja megtalálja a számára leginkább érdekes kiállítást, kerekasztal-beszélgetést vagy koncertet" – mondta Fekete Emőke.
A megnyitóbeszédek után a Bálványosi Intézet szemléletes infografika-kiállítása nyílt meg: magyarul és románul egyaránt megtekinthetik az érdeklődők, hogy mi a hasonlóság, és mi a különbség Erdély és Svájc között. A Farkas utcában egyébként már szerdán gőzerővel folyt a munka, ottjártunkkor javában építették a sátrakat. A hivatalos megnyitó időpontjában már működtek a lacikonyhák és sörcsapok is, de a szinte megszámlálhatatlanul sok kézművesportékát kínáló stand előtt is szép számmal láthattunk érdeklődött. A Postakertben a széki Szalmakalap előadásában, a Zurboló táncegyüttes közreműködésével elevenítették fel azt a régi hagyományt, miszerint a széki cselédet vasárnaponként itt rophatták a táncot.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kossuth-díjas zenészek a kincses városban
Óriási közönségsikernek bizonyult szerda este a Csík zenekar és barátai fellépése, a Kolozsvári Magyar Napok első főtéri nagy koncertjén megtelt nézőkkel a Főtér.
Egyikük az előadás vége felé meg is jegyezte: ha labdarúgó mérkőzés lenne a Kolozsvári Magyar Napok, akkor a Csík zenekar koncertje az ötödik percben rúgott gólnak felel meg, azaz kezdésnek pazar.
A Kossuth-díjas magyarországi népzeneegyüttes meghívottja a szintén Kossuth-díjat nyert Földes László “Hobó” és Lovasi András volt, akik élen jártak a jó hangulat megteremtésében. Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő zenekar több mint másfél órás műsora azok számára is bőven tartogatott meglepetéseket, akik rendszeresen ellátogatnak Csík Jánosék erdélyi koncertejeire. Hobó két dal között József Attila verseket szavalt, elővezették a kultikusnak számító Kex együttes Elszállt egy hajó a szélben című slágerét, Lovasi András szólólemezéről pedig az Apa övének a csatja című, ritkán játszott dal is megszólalt, mi több, az egyik erdélyi népdal-összeállítás alkalmával színpadra invitálták Erdély egyik legismertebb prímását, a kalotaszegi Fodor “Neti” Sándort is.
A koncertet megelőző közönségtalálkozón Szabó Attila, a Csík zenekar gitárosa és hegedűse úgy nyilatkozott: szeretnek Erdélybe járni, hiszen az a muzsika, amit játszanak eredeti formájában a leginkább itt maradt fenn. A Kolozsvári Rádió szervezte eseményen ugyanakkor a kincses város érdeklődő közönsége megtudhatta, a Csík zenekar Lovasi András javaslatára kezdett el könnyűzenei feldolgozásokkal foglalkozni, az első világzenei elemeket is tartalmazó lemezük a Senki nem ért semmit rögtön sikert aratott.
A három éve feloszlott Kispál és a Borz együttes basszusgitárosa és frontembere elmondta, 2001-ben – amikor épp a szólólemezét készítette – találkozott a Csík zenekar zenészeivel, a környező balkáni népzenét játszó együttesek példáját emlegetve győzte meg őket, hogy nyissanak a könnyűzenei műfajok felé. Majorosi Marianna a zenekar énekese az alternatív rockdalok feldolgozása kapcsán elmondta: a dalok megformálásával nem volt gondja, hiszen technikailag ez nem jelentett nagyobb kihívást a népdalokénál. Hozzáfűzte, kisebb nehézsége a szövegekkel támadt, hiszen Lovasi András vagy Kiss Tibor szövegeivel szemben a népdalok szövege jóval egyszerűbb. A beszélgetés során elhangzott, a rockmuzsika és a népzene közti átjárást Szabó Attila biztosította a zenekarnak, hiszen gitárosként ő korábban rockzenész is volt, nem mellesleg hat éves korától hegedül. Ugyanakkor néhány kulisszatitokba is betekintést kaphattunk.
Majorosi Marianna például elárulta, hogy a legnépszerűbb feldolgozásukban – Quimby: Most múlik pontosan – azért nem szerepel fúvós hangszer is, mert amikor elkészítették a dal népzenei változatát, a fúvósuk fáradt volt és inkább aludni ment. Azt is megtudhattuk, hogy sikerüknek köszönhetően ma már a könnyűzenét játszó zenekarok keresik fel őket, hogy dolgozzák fel egyik-másik dalukat. Érdekességként megemlítették, hogy az egyik videómegosztó oldalon, a Most múlik pontosan az egyik erdélyi hozzászóló régi erdélyi népdalnak nevezte, sőt esküdni mert rá, hogy többször hallotta otthon.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Olyan „bangómargitos” koncert Diószegen
A tizenhetedik alkalommal megrendezett Bihardiószegi Községi Napokon szombaton köszöntötték az aranylakodalmasokat, este pedig az egész környékről érkeztek a nézők Bangó Margit koncertjére. Az est zárásaként helyi tehetségek kaptak lehetőséget a megmutatkozásra.
Szombaton délelőtt teremfoci bajnoksággal és bográcsosfőző versennyel indult a rendezvény, mindkettő eredményét a délutáni megnyitó alkalmával hirdették ki, a focipályán. Változott ugyanis a helyszín, most már nem a Zichy-kertben, hanem a labdarúgó pályán állították fel a színpadot, ott ütöttek tanyát a lacikonyhások és a vurstli is. Szóval a focibajnokságban hat csapat versengett, a győzelmet a Gyros King szerezte meg, és a cég nevét viselő még egy csapat a főzőverseny eredményhirdetésekor is örülhetett, hiszen a sertésbográcsos kategóriában lettek elsők, míg a babgulyás kategóriában a Bakator, az egyebeknél a Diószegi Nyulászok diadalmaskodtak 12 csapat 15 féle ételének mezőnyében. A községi nap megnyitóján elsőként Mados Attila polgármester köszöntötte a megjelenteket, egyebek mellett elmondva, hogy a jelenlegi községvezetők sok mindent másképp tesznek, mint elődeik, például a rendezvény helyszínén is változtattak, ugyanakkor megköszönte a szervezők munkáját. Biró Rozália szenátor úgy vélte, hogy a szervezőknek a legnagyobb köszönet a sok résztvevő, ami egyúttal arra is utal, hogy jövőre is számítanak a rendezvényre.
A szeretet szövetsége
Cseke Attila képviselő – ugyancsak az új helyszínre utalva – emlékeit elevenítette fel, amikor margittai focistaként járt a diószegi „arénában”. A szónokok románul és magyarul is elmondták beszédeiket, mint ahogyan két nyelven köszöntötték ezt követően a község aranylakodalmukat ünneplő házaspárjait is. Ez a momentum már hagyományosan része a diószegi községi napok megnyitójának. Mados Attila beszédében elárulta, hogy ő 10. házassági évfordulóját ünnepelte ebben az évben, és példaképül szolgálhatnak az ennek ötszöröse óta együtt élők a fiatalabbaknak. A 14 párnak gratulált Biró Rozália, Cseke Attila, illetve Sabău Constantin alpolgármester is, továbbá a szlovákiai Diószegről érkezett Katona Edit helyi tanácsos, aki Szabó Antal ottani polgármester üdvözletét tolmácsolta. Az egyházi vezetők közül Gellért Gyula református lelkipásztor kért áldást a párok további életére. Esküvőjük, 1963 óta sok minden megváltozott, de férjet és feleséget megtartotta a szeretet szövetsége – a titok a megbocsátásban van, hiszen elválásra naponta lenne ok, fejtette ki a lelkipásztor.
Ismét Szömörce
Az ünnepeltek tiszteletükre készült zenés-verses műsort is megtekinthettek, majd kezdődött a színpadi produkciók sora. Elsőként Mohácsi Brigitta koncertezett két táncosa, Edina és Zsolt társaságában, majd utaztak is tovább Szatmár megyébe. Rockkoncerthez képest szokatlan időpontban, késő délután zendített rá a szalontai Basic Faces együttes, a Bonanza Banzai, Ákos, Kerozin, Edda, Quimby-dalokat leginkább a sörsátrak alól hallgatta a közönség. A székelyhídi Tini Dance Táncstúdió apraja-nagyja színpadra lépett: a TDC, a B612, a Monster Dance, a Táncmanók, a Gézengúzok, és már előadásuk közben megérkezett az este sztárfellépője, Bangó Margit, aki lazán, sportcipőben és edzőnadrágban szállt ki a kocsiból, olyan közvetlenül társalogva, mintha legalábbis hetente érkezne Diószegre. Kicsit leült a focipálya színpad mögé eső egyik kispadjára, majd az öltözőbe távozott. Közben a 3 hónapja ismét újraalakult helyi Szömörce néptánccsoport kicsinyei felcsíki táncokat mutattak be.
Mindenből egy kevés
Utánuk a Nagyvárad Táncegyüttes következett mintegy egy órás, a népzenét és néptáncot szeretőknek nagy örömet okozott műsorral, benne marossárpataki, nádasmenti, kalotaszegi, magyarszováti és ördöngősfüzesi táncokkal. Utóbbi előadások alatt már erőteljesen megszaporodott a publikum, bár a nagyobb tér miatt más volt a hatás, mint régebben a Zichy-kertben. Este fél tíz előtt öt perccel lépett színpadra Bangó Margit, és előzőleg szinte egy produkciónyi időt vett igénybe díjainak, kitüntetéseinek, pályája kimagasló állomásainak felsorolása. A művésznő elmondása szerint műsorában szerepelt mindenből egy kevés, ami olyan „bangómargitos”, amit hálásan is fogadott a közönség, melynek soraiban a tágabb környék is képviseltette magát. Következett a fiatalok örömére Corina, aki a román könnyűzenei élet egyik aktuális csillaga, ezt bizonyítja, hogy a legnagyobb videómegosztón több milliós a klipjeinek nézettsége. Az est zárásaként – a program megfogalmazása szerint – helyi tehetségek kaptak lehetőséget a megmutatkozásra.
Rencz Csaba
erdon.ro

Kötetek a Sétatérről a Kárpát-medence minden irodalmi zugába
A Kolozsvári Magyar Napokon nemhogy sok volt a rendezvény, de irodalmi rendezvény is rengeteg volt, így tartottam tőle, hogy nem lesz közönségünk. Ehhez képest minden irodalmi esemény teltházzal folyt, amit nagyon köszönök a résztvevőknek – mondta László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke azon a hármas könyvbemutatón, ami a KMN utolsó ilyen jellegű rendezvénye volt az idén.
A Sétatér Egyesület nemrég alakult, célja a Kárpát-medencei irodalomban rejlő kulturális kapcsolatok kialakítása, közös, esetenként többnyelvű kötetek kiadása magyarországi, romániai, szerbiai, szlovákiai, ukrajnai stb szerzők együttműködése révén – mondták el a Bulgakov Irodalmi Kávéházban szervezett találkozón a kezdeményezők.
A Bulgakovban Papp Attila Zsolt beszélgetett az első három Sétatér-kötet szerzőivel, azaz László Noémivel a Föld, Király Zoltánnal a Szívtűzoltóautó és György Attilával a Bestiarium Siculorum című könyvekről, amelyek grafikai terveit Könczey Elemér készítette.
A Föld jelenti a bolygót, amelyen élünk, de a hantot is, és azt az állapotot is, amikor valaki földet ér. De talán leginkább az az értelme érvényes a kötetbe összegyűjtött versekre, ami a létezés határaira vonatkozik – mondta el László Noémi legújabb kötetének címéről. Csoda, Káprázat, Képzelet… – a költőnő vallomása szerint rengeteg “giccsesen érzelmes” jelenségről próbált meg elfogadható, sőt földhözragadt hangnemben beszámolni, és ezzel a kötettel talán sikerült lezárnia a “nagy szavak” fejezetét pályafutásában. “Talán most már sikerül megszabadulni tőlük és a jövőben más dolgokra odafigyelni” – tette hozzá László Noémi.
Kirúgta az ágyából a Politikát, mert az kurva és hazug, mégis hangsúlyosan megjelenik a közéletiség Király Zoltán verseiben – mondta Papp Attila Zsolt a Szívtűzoltóautó című kötetről. “A kötet egyik felét akkor írtam, amikor a helyhatósági kampány zajlott, és én hihetetlen undort éreztem mind a politikum, mind a közélet iránt” – jelentette ki a szerző.
A kötet visszatérő szereplője egy bizonyos I, ennek kapcsán Király Zoltán csak annyit mondott: különös kapcsolatot alakított ki Istennel, amelyben nincs közvetítő. “Néha szoktunk beszélgetni”, tette hozzá.
György Attila kötete, a Bestiarium Siculorum írásai először blogbejegyzésekként láttak napvilágot. A Könczey Elemér által illusztrált prózakötet kiemelkedően szórakoztató és kellemes olvasmány, vélekedett a moderátor.
A “székelyek állatai” csaknem mind nélkül fiktív, mégis mindenki által sokat emlegetett állatok: a rézfaszú bagoly, a miacsemeristennyila, a fába szorult féreg – vagy a marito contendus seklericus, vagyis a székely mintaférj.
Papp Attila Zsolt kérdésére, hogy lehet-e pontot tenni a „bestiák” sorának végére, vagy lesz folytatása is a könyvnek, György Attila csípősen azt válaszolta: még egy állatfaj portréját biztosan megrajzolja a jövően és az a mediator literatus (vagyis az irodalmi rendezvények moderátorának típusa) lesz.
A Sétatér-köteteket ezer-ezer példányban nyomtatták ki egyelőre, és például a Bocskai Ház (Sapientia egyetem épülete) könyvstandjánál lehet megvásárolni őket.
Maszol.ro

Kézbe vett könyves sorsok
„Egy kísérlet arra, hogy a szerzők kezükbe vegyék a könyvük sorsát” – fogalmazott László Noémi költő a nemrég megalakult Sétatér Kulturális Egyesület egyik alapítója céljaikat ismertetve.
ismertetve.
Az egyesület másik két alapítója Király Zoltán költő és Szenkovics Enikő fordító, és működésük első lépéseként három kötetet jelentettek meg, amelyeket hétvégén a kolozsvári Bulgakovban ismertettek. László Noémi Föld, Király Zoltán Szívtűzoltóautó című verseskönyvei és György Attila Bestiarium Siculorum című prózakötete ezer-ezer példányban jelentek meg, és mivel nonprofit egyesületről van szó, a könyvek eladásából befolyó összeget újabb kötetek megjelentetésére kívánják visszafordítani, illetve könyvbemutatók, irodalmi rendezvények megszervezésére költenék el. László Noémi szerint a középgenerációs erdélyi magyar írók régóta értetlenül figyelik, hogy könyveiket alig lehet megtalálni az erdélyi könyvesboltokban, így ők úgy döntöttek, hogy – akár a mesebeli legkisebb királyfi – elindulnak szerencsét próbálni hamuban sült műveikkel, és megpróbálják elérni, hogy a könyveknek legyen „utóélete”, megismerhessék, megvásárolhassák azokat az érdeklődők.
Király Zoltán Papp Attila Zsolt moderátor kérdéseire válaszolva elmondta: a könyvkiadás úgy is működhet, hogy a kiadó megnyer három pályázatot három kötetre, az első pályázatból kapott összegből kiadja mindhárom kötetet, a többi pénzt pedig „egyéb célokra fordítja”, ők ezt a gyakorlatot szeretnék elkerülni, mint ahogy a raktárakban porosodó könyvek sorsán is változtatnának. „A szerző egyébként könnyebben rendez magának könyvbemutatókat, mint egy kiadó” – tette hozzá, leszögezve, hogy az egyesület az Erdélyi Magyar Írók Ligájától (E-MIL) – amelynek ő az ügyvezetője, László Noémi pedig az elnöke – függetlenül működik.
Erdélyiek oroszul
A Sétatér elsődleges profilja azonban nem a könyvkiadás – évente mindössze két-három könyv megjelentetését tervezik –, egyik fontos céljuk például feltérképezni a fordításban rejlő lehetőségeket, illetve az irodalomban rejlő lehetséges kulturális kapcsolatokat a környező országokkal. Király szerint első lépésként szeretnének erdélyi magyar szerzőket oroszra és amerikai angolra lefordíttatni, és „érdekes módón ehhez partnereket is találnak.” A könyvek egyébként mindössze egy hónapja jelentek meg, egyelőre a Mátyás szülőháza előtt felállított IDEA Könyvtérnek keresztelt standon vásárolhatják meg az érdeklődők, de reményeik szerint hamarosan sok helyen meg lehet majd találni a kiadványokat. György Attila, az egyik szerző szerint az ezres példányszám egyáltalán nem túlzottan ambiciózus, sőt szerinte az ezer az „alsó hang”, ennyit gond nélkül el lehet adni.
A Föld és lakói
Papp Attila Zsolt László Noémi könyvét ismertetve elmondta, a szerző egyszerű, ám sokféle értelmezési lehetőséget felvető címet választott a könyvnek. A költő elmondta, a Föld cím valóban jelentheti a bolygót, mint ahogy a hantföldet, vagy éppen a földet érést is sugallhatja, akár zuhanásról, akár a fellegekből a földre való leszállásról legyen szó. Papp szerint az életöröm és a melankólia keveredik a kötetben, amely szerinte egyfajta számvetés is. „Hosszú ideje írom ezeket a kötött formájú verseket a nagy, giccsesen értelmezhető dolgokról. Kicsit mélyebb gondolatiság jellemzi ezt a könyvet, a közhelyesnek tűnőről szerettem volna elfogadhatóan, egyszerű, földhöz ragadt nyelvezettel elmondani, amit gondolok, ilyen értelemben valóban egyfajta számvetés” – mondta László Noémi. Mindhárom szerző kiemelte egyébként lapunk munkatársa, Könczey Elemér kiváló kötettervezői munkáját, László Noémi könyvét például egy fiatal költő, Láng Orsolya rajzaival illusztrálta.
Király Zoltán ugyan egyik versében megfogalmazta, hogy kirúgta az ágyából a politikát, a kötetben mégis hangsúlyosan jelen van a politikum, a közéletiség, és az eziránt érzett undor. A szerző elmondta: a könyv egy részét a tavalyi helyhatósági választások idején írta meg, ezzel magyarázható a közéleti kérdések boncolgatása, amely azért lepheti meg az olvasót, mert a cím, a Szívtűzoltóautó szerelmes versek tárára utal, Király ugyanakkor megnyugtatta az olvasókat, hogy érzelmes versek is szerepelnek a könyvben. A Ma este elhagyott az I című vers kapcsán a költő Papp kérdésére elmondta: „Sajátos kapcsolatom van az istennel, nincs szükségem közvetítőkre, szoktam beszélgetni vele.”
György Attila kötete 24 „imaginárius állatfajt” ismertet részben a székely mitológiából, részben saját kútfőből egy-egy rövid, humoros szövegben, mint a rézfaszú bagoly, a szeszmacska vagy éppen a székely mintaférj, arra azonban emlékeztetett, a leírások többsége illek egyes embertípusokra is. „Sokszor elég volt szétnézni a barátaim között” – mondta a szerző, emlékeztetve, hogy a leírások korábban blogbejegyzésekként láttak napvilágot, de már ekkor tudta, hogy a kötet is elkészül majd. György Attila könyvét nemcsak hogy Könczey tervezte, de ő maga illusztrálta is – mint mondta, mindig is meg akarta rajzolni ezeket az állatokat. A rajzok szénnel készültek, ami Könczey szerint egyfajta mocskolódás, hiszen könnyen szét lehet kenni, ám ezt a technikát találta a legjobb választásnak, valamennyire el akart ugyanis szakadni a karikatúráiból megszokott stílustól.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Lenyűgözte a kolozsváriakat István, a király
Hatalmas sikert aratott az István, a király című rockopera a Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, amely az esemény rangjához méltó tűzijátékkal ért véget. A szervezők becslése szerint mintegy 50 ezren tekintették meg a Zsuráfszky Zoltán rendezte, és a Társulat által a kincses város Főterén felállított színpadon előadott alkotást.
A téren vasárnap este gyakorlatilag megmozdulni is alig lehetett, a szervezők szerencsére a keleti oldalon újabb kivetítőt állítottak fel, így Szörényi Levente és Bródy János új formában előadott művét a közönségnek az a része is élvezhette, amely már csak a Deák Ferenc utcában kapott állóhelyet.
A résztvevők soraiban már a hangosítás minősége és a szereplők énektudása is elismerést váltott ki, a darabot kívülről fújó közönség azonban még lelkesebben fogadta a produkció végén a színpad végében felvont hatalmas magyar zászlót. István megkoronázása után, de még a tűzijáték előtt a Társulat és az ötvenezer néző közösen énekelte el előbb a magyar, majd a székely himnuszt is, utóbbit zenei kíséret nélkül.
„Magyar kultúra nélkül nincs jövő Kolozsváron"
A nagyszabású előadás előtt a szervezők és a helyi önkormányzat illetékesei köszöntötték a nézőket, illetve méltatták a rendkívüli népszerűségnek örvendő rendezvényt. Elsőként Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztere kapott szót. Miután románul is üdvözölte a jelenlévőket, kifejtette: magyar kultúra nélkül nem lehet jövőt építeni Kolozsváron. A tárcavezető szerint a Kolozsvári Magyar Napok alig négy év alatt Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. „Remélem, hogy egyre több hasonló jellegű rendezvény jön majd létre mindenütt, ahol a magyar kultúrának múltja, jelene és jövője van" – hangsúlyozta Balog.
A résztvevők meglepetésére mintegy viszonzásképpen Emil Boc kolozsvári polgármester magyarul köszöntötte az ünneplő tömeget, majd köszönetet mondott a magyar közösségnek azért, hogy közösen sikerült az utóbbi tíz évben európaivá alakítani a várost. Hangsúlyozta: a város ereje a multikulturalitásban rejlik.
Az elöljáró ugyanakkor emlékeztetett: a város magyar és román közösségének két közös célja is van a kulturális programokat illetően. Kiemelte a már elnyert 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosa címet, és felhívta a figyelmet: együtt kell dolgozni a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa titulusért is. Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere abbeli elégedettségének adott hangot, hogy a magyar napok nem csupán megtűrt, elviselt rendezvénye a városnak, hiszen a többségi román közösség is együtt ünnepelt a kincses város magyarságával.
„A győzelmet nem kell magyarázni"
A rendezvény sikeréhez nem fér kétség, a győzelmet nem kell megmagyarázni – nyilatkozta a Krónikának a rendezvényt követően Gergely Balázs, a KMN főszervezője. „Számítottunk arra, hogy idén nagyobb lesz az érdeklődés a rendezvénysorozat iránt, azonban a magyar napok tényleges sikere legszebb álmainkat is felülmúlta. Nem csak a főtéri koncerteken volt minden eddiginél nagyobb a részvétel, hanem gyakorlatilag valamennyi partner civil szervezet arról számolt be, hogy a kisebb rendezvényeken is óriási érdeklődést tapasztaltak" – osztotta meg tapasztalatait lapunkkal Gergely Balázs.
Hozzáfűzte: a fesztivál lejártával a teljes szervező stáb megkönnyebbült, hiszen a rendezvény 95–98 százalékarányban problémamentesen zajlott le. „Apróbb bakik voltak, de meghatározó hibát nem vétettünk" – fogalmazott a főszervező. Hozzátette: szinte mindenhonnan pozitív visszajelzések érkeztek, külön örömre ad okot, hogy nem csak Kolozsvár és környékének magyarsága vett részt a KMN eseményein, hanem sokan érkeztek külföldről is.
„A román közösség részéről is pozitív fogadtatásra talált a magyar kulturális rendezvénysorozat, leszámítva egy-két szőrszálhasogató cikket, amelyek vélhetően megrendelésre születtek. Volt valami a levegőben, elsősorban nem a jelenlévők létszámának, hanem inkább a közösségi összetartozás erejének köszönhetően" – fogalmazott Gergely.
A jövőbeli tervekkel kapcsolatban úgy nyilatkozott: tekintettel arra, hogy ennél többen már nem nagyon férnek el a Főtéren, „nem az kell legyen a feladat, hogy felülmúljuk a korábbi rendezvényt, hanem valami mást kell tenni." Mint részletezte, a Kolozsvári Magyar Napok közönsége érdeklődési körét tekintve nagyon sokszínű, ezért az a legfontosabb számukra, hogy olyan programkínálattal rukkoljanak elő, amelyben mindenki megtalálja a számítását. „Bőven van mit újítani, nem felülmúlni kell az idei magyar napokat, hanem valami mást kitalálni. Bőségesen vannak olyan programok, amelyek nagy érdeklődésre tarthatnak számot" – nyilatkozott a főszervező.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Zajlik A székelyek nagy menetelésének szervezése – Mindenkire számítanak
Kevésbé látványosan, de javában zajlik a Székely Nemzeti Tanács által október 27-re meghirdetett, A székelyek nagy menetelésének szervezése. A kezdeményezők az elmúlt időszakban felkeresték az összes település önkormányzatát a 45 kilométer hosszú, Kököstől Bereckig terjedő tiltakozó menetoszlop útvonalán. Az önkormányzati vezetők, lelkészek mindenütt támogatóan, sőt, lelkesedéssel viszonyultak a kezdeményezéshez – mondta a Háromszék érdeklődésére Izsák Balázs SZNT-elnök.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, A székelyek nagy menetelése névvel az SZNT október 27-re, vasárnapra hirdette meg az elképzelések szerint minden eddiginél nagyobb, akár kétszázezres tömeget megmozgató, formájában is újszerű autonómiatüntetést. Az elképzelés szerint 45 kilométer hosszú, tiltakozó menetoszlop alakulna ki Kököstől Bereckig oly módon, hogy azokon a háromszéki településeken, amelyeken áthalad a Brassót Bákóval összekötő országút, ökumenikus istentiszteletet követően két irányba indulnak el a résztvevők, félúton találkozva a szomszédos településről érkezőkkel.
A kormány által tervezett közigazgatási átszervezés ellen, az egységes Székelyföldért meghirdetett megmozdulást mindhárom magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is támogatja.
Izsák Balázs lapunknak elmondta: az akció augusztus 8-i bejelentése óta az útvonal mentén található települések polgármesteri hivatalainál bejelentették a megmozdulást, a helyi vezetőkkel, lelkészekkel egyeztettek szervezési kérdésekben, az ökumenikus istentiszteletek ügyében. Immár bizonyosnak látszik: felajánlás révén repülőgépből készítenek majd légi felvételeket a tiltakozásról, a képeket pedig internetkapcsolat segítségével remélhetőleg kivetítőkön mutatják be a tervek szerint több amerikai és európai állam fővárosában a nagy meneteléssel egy időben tartandó tüntetéseken.
A mozgósítás minden fórumon zajlik, igyekeznek minél több civil szervezetet is bevonni, a cél, hogy mindenki a magáénak érezze a rendezvényt, és a maga eszközeivel álljon melléje. Elkészült az akció Facebook-oldala, készül reklámfilm, lesznek plakátok, az elképzelések szerint a megmozdulás előtt egy héttel szekérkaraván is indul majd, amely számos székelyföldi települést érintve jut el Háromszékre – magyarázta az SZNT elnöke.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

EMNT: Nem jegyzik a kérvényezők adatait (Magyar állampolgárság)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) irodáiban nem veszik jegyzékbe a kérvényezők adatait – közölte tegnap a szervezet sajtószolgálata. Az elmúlt időszakban néhány romániai sajtóorgánum arról cikkezett, hogy több mint tízezer román kérvényezte a magyar állampolgárságot az EMNT szatmári és máramarosi irodáiban, elsősorban a külföldi könnyebb munkavállalás céljából. Az EMNT szerint számtalan téves, illetve légből kapott információ került nyilvánosságra.
Az EMNT irodahálózatának az a célja, hogy naprakész információkkal segítse az egyszerűsített honosítási eljárás iránt érdeklődőket iratcsomójuk összeállításában, továbbá közvetítői szerepet töltsön be Magyarország illetékes hatóságai és a honosítási kérelmet benyújtók között. „Irodáinkban nem tartjuk nyilván, hogy kinek a honosítási kérvényét hagyták jóvá a magyar hatóságok. Ennél az egyszerű és egyértelmű oknál fogva a nevezett hírportál (Transilvaniareporter.ro) hazudik, amikor EMNT-s forrást jelöl meg arra vonatkozóan, hogy Adrian Ştef, a Szatmár Megyei Tanács elnöke és Ovidiu Silaghi volt miniszter is kérvényezte volna a magyar állampolgárságot” – olvasható az EMNT közleményében, cáfolva, hogy ilyen jellegű információkat szolgáltattak volna ki a hírportál szerkesztőjének. A dokumentum megemlíti: a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága is jelezte, hogy nem szolgáltathat ki semmilyen információt az állampolgárságért folyamodók, így a két román politikus létező vagy nem létező honosítási kérelméről sem. Az EMNT nem vezet nyilvántartást a magyar állampolgárságot kérelmezők nemzetiségére vonatkozóan sem, így az az információ sem tőlünk származik, hogy „négyezer avasi” és „nyolcezer máramarosi” román nemzetiségű személy nyújtotta volna be honosítási kérelmét az illetékes hivatalokhoz – olvasható az EMNT-közleményben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tájháziak, egymástól tanulva
Ahol nincs, ott szeretnének
Bevallom, azt reméltem titokban, a tájházak tornyai, nemzetközire sikeredett találkozóján, hogy megtudom, Arad megyében hol, merre vannak olyan gyűjtemények, amelyek a helység régi, hagyományos háztartási tárgyait, viseletét, munkaeszközeit, a vidéki élet mindennapi tartozékait, a fellelhető dokumentumokat, fényképeket stb. hordaná egy helyre.
Mégpedig azért, hogy nemcsak a ma emberének, de a későbbi koroknak is megőrződjenek, s majdan unokáink is fogalmat alkothassanak arról, hogyan is éltek nagyapáik, dédapáik. Mert, mint a találkozó egyik résztvevője megfogalmazta: egy régi tárgy, eszköz, amit jó sorsa még megmentett a pusztulástól, a padláson lom – összegyűjtve azonban érték.
Akik szombaton délután a tornyai – magánkézen lévő, anyagát magánszorgalomból összegyűjtött – tájházban a Pro Pir Kult egyesület hívására eljöttek, valamennyien tudatában vannak, hogy mit jelentenek – sokkal inkább eszmeileg, mint anyagilag – a múltról valló tárgyak, eszközök, dokumentumok. Tóth Piroska és Suttyák András hosszú éveken át kutattak – és kutatnak még ma is – régi portákon, „mozgósították” az idősebb embereket, ismerősöket, rokonokat egy-egy szerszám, öltözet, dokumentum beszerzése érdekében. Házuk nagy része múzeumhoz hasonlít, a szépen gondozott udvaron, egy színben, esőtől, naptól védve régi tárgyak, szerszámok sokasága, hagyományos kemencében sütik a finom pogácsát, hogy megkínálhassák a betérőt, náddal fedték az ólat (amelyben nincs disznó) – szóval modern ugyan, de nagyon hagyományosan néz ki a porta, ahol szombaton a közelebbről-távolabbról jövő „hobbis’ vendégeket fogadták. Mert – amint felszólalásaikból egyértelműen következtetni lehetett – mindannyian megszállottak egy kicsit, hiszen értékes, és energiát, időt igénylő munkájukat távolról sem anyagi haszonszerzés reményében végzik. Nos, azt nem sikerült megtudnom, hogyan is állunk „tájház dolgában” Arad megyében – a megyei múzeum munkatársa se tudja, és nincs olyan szerv, amelyik legalább számon tartaná őket –, de azt igen, hogy már akadnak olyanok, akik a jó példán felbuzdulva maguk is szeretnének hasonlót létrehozni.
Eljöttek a találkozóra a pusztaottlakaiak és battonyaiak (Magyarország), a székesútiak, kisiratosiak, nagyiratosiak, pécskaiak, s eljött a megyei múzeum munkatársa is. És Tóth Piroska, a háziasszony üdvözlő szavai után – amelyben megemlékezett a pécskai tanácsról, a rendezvény támogatójáról és hangsúlyozta, hogy az ittlévők tanulni szeretnének egymástól – sorra szólaltak fel a megjelentek, ki-ki a maga gyűjteményét ismertetve és tapasztalatát mondva el. Ám előbb még fellépett a kisiratosi Rónaság citerazenekar (mondhatni kamaraegyüttese nyolc zenésszel és négy énekessel), merthogy sietnie kellett az esti, otthoni gazdatalálkozóra. Az idő szorítása sem gátolta meg azonban őket abban, hogy a citeramuzsikához nagyon is illő környezetben ne adjanak egy nagyszerű koncertet a zenekar mestere, a csorvási Juhász Kálmán vezetésével. Újból megállapíthattuk: nem véletlenül nyert tavaly a Rónasági Magyarországon országos díjat…
De lássuk, miről is beszéltek magyarul vagy románul (a fordítást a műsorvezető Péterszabó J. Ilona biztosította) a jelenlévők.
Bölöni György megyei tanácsos, aki kezdetektől fogva ismeri a tornyai tájházat, úgy értékelte: létrehozásához (itt ugyanúgy, mint másutt) bátorság, eltökéltség kell. De sokan segítenek a jó ügy érdekében, s a vendégkönyv bejegyzései igazolják, milyen nagyra értékelik az eredményt. Ez a gyűjtemény, hangsúlyozta, igazolása annak is, hogy voltunk és vagyunk.
Almási Vince kisiratosi polgármester (hogy is hiányozhatna egy ilyen „kiszállásról?) büszkén mondta: a faluban mintegy negyvenen citeráznak, százan néptáncolnak. Száz éve minden második házban volt citera, de zenekar csak most, 4-5 éve alakult. Kisiratoson van tájház is – a falu egykori lakosa (akit „pipás Kása” néven ismert mindenki) szép gyűjteményt hozott össze, amit azonban jobb lenne a közösség kezére bízni. Jó lenne, mondta a polgármester, ha egymást meglátogatnánk, biztosan sokat tanulhatnánk egymástól.
Gabriel Hălmăgean muzeológus, az Arad Megyei Múzeum munkatársa a szakember szemével értékelte a tájházakat, gyűjteményeket, hangsúlyozva: nagyon dicséretesek, mert egy közösség jellemző tárgyait, a múlt még meglévő emlékeit segítenek megőrizni. Elmondta azt is, hogy mi a különbség egy (minden emléket összegyűjtő) tájház és az értékeket adott szemlélet mentén kiállító múzeum között. Kifejezte meggyőződését, hogy mindenütt kellene tájház, hisz minden közösségnek megvannak a néha csak rá jellemző jellegzetességei, szokásai, hősei.
Karancsiné Bocsor Éva (Pusztaottlaka) ismertette falujának történetét és felemlítette: 2005-ben román egyesületet alapítottak, amelynek célja a román kultúra megőrzése és ápolása. Pusztaottlakán a fogyó románság számára már csak az egyház létezik, a tájházat is, ami a tárgyi kultúra emlékeit gyűjtötte össze, a parókia három termében rendezték be. A 82 tagú kulturális egyesület, amely számos pályázatot is nyert (két éve, például, 39 millió forintot kaptak az ortodox templom felújítására) egyébként évente megrendezi a pusztaottlakai románok napját, október 5-én pedig mesemondó versenyt tartanak román gyermekeknek. Karancsiné, aki szép kétnyelvű, Nagyszüleink öröksége Pusztaottlakán c. prospektust is bemutatott, valamint színes fotókon ízelítőt nyújtott gyűjteményükből, javasolta: alakítsanak egy határon átnyúló szövetséget a tájházak üzemeltetői, bevonva olyanokat is, akik Tornyára nem tudtak eljönni.
Sfăt Alin, a Pécskai Művelődési Ház igazgatója azzal kezdte mondandóját, hogy „Piroska asszony provokálta Pécskát” – mármint a tájházzal. Elmondta: a kultúrház mellett folyamatban van egy ház megvásárlása, ahol a pécskaiak is amolyan tájházat szeretnének berendezni, a bivalyfarmon pedig, Mezőhegyessel együttműködve, egy „elevált” múzeumot. Vélemény szerint a Megyei Kulturális Központnak fel kellene karolnia a tájházak ügyét.
Ana-Dana Cheşa székesúti könyvtárosnő elmondta: a kultúrházban rendeztek be két termet, az egyikben egy paraszti gazdaság tárgyai találhatók, a másik székesúti parasztszoba, minden tartozékával. A gyermekek, akik a könyvtárba járnak, szívesen látogatják a tájházat, és meglétét a helybeliek is értékelik.
A találkozón jelen volt Papp Attila nagyiratosi polgármester sajnálta, hogy nekik nem nagyon van mivel dicsekedni, de azt mondta: csodálatos, amit látott, és elhozza majd az iskolás gyerekeket is ide. „Tanulni jöttem, és tényleg tanultam. Például azt, hogy a polgármesteri hivatal segítsége mellett kell egy lelkes ember, egy lelkes csoport, aki, amely ezt az ügyet felkarolja. Az első dolgom lesz, hogy Nagyiratoson találjak egy ilyen embert. Engelhardt Márta már összegyűjtött tárgyakat, de azok halála után visszakerültek a volt tulajdonosokhoz. Nagyiratoson megalakítottuk az Asszonykórust, támogatjuk a sportot, de amit itt láttam, az ambicionált – mondta a polgármester.
Érdekes volt a Peregi Vendégházat képviselő battonyai küldött felszólalása. A Battonyától 10, Aradtól 36 kilométerre lévő, Mezőhegyeshez is közeli panzió egy volt majorban lévő egykori iskolában kapott helyet, amelynek egyik termében iskolatörténeti kiállítás működik – a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek tantermét idézve. Tőle hallottuk, hogy Magyarországon, a határ közelében két Pereg nevű major-központ is van (Arad megyében, mint ismeretes, van Kis- és Nagypereg), amelyek azonban mára jobbára elnéptelenedtek.
Nem hiába gyűltek össze a találkozóra hasonló érdeklődésű emberek, nagyon jó, családias hangulatú összejövetelen vehetett részt, aki ott volt Tornyán. A tájház-összejöveteleket kezdetnek tekinthetjük, nagyon reméljük, hogy lesz folytatása.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Akik a képernyő elé várják a magyar nézőket
A nyáron lezajlott versenyvizsgák után szeptember elsejétől megkapták három évre szóló kinevezésüket a Román Televízió (TVR) bukaresti, kolozsvári és marosvásárhelyi magyar szerkesztőségének vezetői. Mosoni Emőkét, Pákai Enikőt és Fekete Hajnalt a műsorrácsról és a magyar adással kapcsolatos terveikről kérdeztük.
Lépésenként újítanak Bukarestben
Mosoni Emőke tájékoztatása szerint a TVR bukaresti magyar adása már februártól heti másfél órával bővült. Ezt részint az tette lehetővé, hogy az átszervezés következtében megszüntették a TVR Culturalt, meg a TVR Infót. „A tavalyhoz képest tehát a TVR 1-en minden kedden fél órával hosszabb, azaz másfél órás az adás, és újabban csütörtökönként is van 1 órányi magyar adás az egyes csatornán” – magyarázta a maszol.ro-nak.
A műsorokról elmondta: a keddi adás a kultúráé, színház, vallás, film, irodalom, képzőművészet, zene kap helyet benne. A csütörtöki, a „Csütörtöktől csütörtökig” magazinműsor, amely a hét eseményeiből, történéseiből tallóz, és egy-két témáról az abban illetékes meghívottal beszélget Sz. Gödri Ildikó. Ez a műsor előre is tekint: a Kalendárium heti program-kínálattal jelentkezik. A csütörtöki adás egyben a fiatal tehetségek bemutatását is felvállalta. A hétfő hagyományosan politikai és közéleti témákat taglal, a TVR2-es csütörtök, illetve péntek pedig a kultúráé, illetve a szabadidőé.
Mosoni tájékoztatása szerint az őszi műsorrács tartalmaz új rovatokat is, ezeknek a sugárzását márciustól már elkezdték. Így pl. az Útilapu című természetjáró rovat, vagy az aktuális közéleti riportokat magában foglaló Helyzetkép, továbbá az S.K. – Saját kezűleg című dekorációs rovat tartoznak az újdonságok közé.
„Én úgy képzelem el, hogy lépésenként újítanánk. Sokat beszélgettünk a kollégákkal, hogy mi az, ami hiányzik, mi az, ami esetleg pluszban van. Teljesen világos, hogy minekünk el kell mozdulni az elemző műsorok felé. Gyakran van adásunk, az igaz, de az nem alkalmas az aktuális puszta bemutatására. A lényeg az, hogy minekünk véleményformáló szerepünk van, az is kell legyen, s mint ilyen, műsorainkban jelen kell lennie az elemző műfajnak, a riportnak, az ankétnak, az interjúnak” – magyarázta a szerkesztési elveket az újságíró.
Mint megtudtuk, a magyar nyelvű színjátszásra is szeretnének műsoridőt szánni. Éppen ezért Mosoni Emőke a versenyvizsgára készített projektben arra kérte a televízió vezetőségét, vegye fontolóra az adásidők újracsoportosítását, vagy egy színházi különkiadás beütemezését. Ehhez ugyanis szükségük van 120 perces műsorra, ám ebben a pillanatban a magyar adás leghosszabb kiadása mindössze 78 perc.
„Lezártunk egy nehéz évet. Sikerült talpra állítani a közszolgálati televíziót és elkerülni a teljes csődöt” – jelentette ki a maszol.ro-nak Nagy Zoltán, a TVR igazgatótanácsi tagja. Tájékoztatása szerint kevesebb mint egy év alatt végrehajtották a TVR átszervezését, amely során hétszáz alkalmazott elhagyta az intézményt. A magyar adásokat azonban az elbocsátások kevésbé érintették, a bukaresti, kolozsvári és marosvásárhelyi magyar szerkesztőségből az átlagnál sokkal kevesebb embernek kellett távoznia. Nagy Zoltán emlékeztetett arra, hogy a válságos időszak ellenére a marosvásárhelyi és a bukaresti szerkesztőség adásideje is megnövekedett. „Most a magyar szerkesztőségek vezetőinek három éves mandátumuk van arra, hogy stabilabb körülmények között tartalmi kérdésekkel foglalkozzanak” – mondta az igazgatótanács tagja.
Saját rendezvények Kolozsváron
Pákai Enikő nem csak a magyar adást koordinálja, kinevezése a TVR kolozsvári területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének élére szól. A maszol.ro érdeklődésére elmondta, 1992 óta dolgozik rádióban és televíziónál, az elmúlt tíz hónapban új megbízatással kellett ismerkednie, most pedig ideje, hogy néhány módosítást vigyenek véghez. Ugyan apadtak anyagi források, és az átszervezések során munkatársaktól, elsősorban műszakiaktól is el kellett búcsúzniuk, remélik, hogy a betervezett fejlesztésekre lesz lehetőségük.
Jelenleg a kolozsvári adás munkanapokon 16:00 órás kezdéssel követhető adásnaponként egy órában. Hétfőn közéleti, kedden kulturális témák kerülnek terítékre. Szerdán a család kerül középpontba, csütörtökön, a közösségre figyelnek, a péntek pedig a szórakozásé.
Pákai elmondta: a tervek szerint tovább emelnék a közismert Erdélyi Figyelő adásainak színvonalát, és próbálják feléleszteni a háttérbe tolt, maradandó értékeket közvetítő műsorokat, azaz portrékat, dokumentumfilmeket, monográfiákat. Igyekeznek majd fenntartani a kapcsolatot a többi sajtóorgánummal, műsoraikat promoválandó, ugyanakkor szeretnék, ha saját rendezvényekkel rukkolnának elő, ahogyan azt a költészet napján zajló Versversennyel tették, vagy társulnának mások szervezte eseményekhez. „Megtartjuk és fejlesztjük a német, ukrán, roma és zsidó közösségeknek készülő műsorainkat is” – tette hozzá Pákai Enikő.
A bevált műsorok maradnak Marosvásárhelyen
Fekete Hajnal a TVR marosvásárhelyi stúdiója kisebbségi adásainak szerkesztőségét vezeti. Mint megtudtuk, a magyar adás áprilisban bővült egy óráról napi három órára, októbertől, az őszi műsorrács összeállításánál ezt a vonalat folytatnák. A régi műsorok maradnak, illetve az áprilisban bevezetett újakat, mint például az informatika- számítástechnika magazin, vagy az egészségügyi magazin. A bevált műsorok, mint a Pont Ma, a Híradó maradnak, emellett két élő híradó lesz naponta magyar nyelven, egy 16 órától és egy 17:40-től. Naponta 15 órától 18 óráig látható az adás, reggel 7 és 10 között az ismétlés.
Jelenleg 12 munkatársa van a kisebbségi szerkesztőségnek, ebből tíz szerkesztő-riporter, van egy fordító és egy kisegítő személy. „Ennek a tíz embernek a napi három óra eszméletlenül sok” – fogalmazott Fekete Hajnal, így külmunkatársak is dolgoznak. Kilyén Ilka színművésszel a kívánságműsort készítik, a sportműsor gazdája továbbra is Szucher Ervin lesz. A heti egy órás német nyelvű adást is külsősökkel szerkesztik, annak Puskás Attila a felelőse. A marosvásárhelyi stúdió adásai Maros megye mellett Hargita, Kovászna, Brassó megyékben nézhetők.
Maszol.ro

Magyar és német katonák a zsidó temetőben
Még a kolozsváriak sem tudják, hogy a Tordai út melletti új zsidó temetőben a héber feliratú sírkövek mellett jelöletlen sírokban német és magyar katonák fekszenek, a második világháború óta. A kolozsvári zsidó hitközség félúton van ahhoz, hogy intézze a több évtizedes ügyet, és visszavegye a területet.
Nem sikerül az exhumálás
Schwartz Róbert, a hitközség vezetője évek óta küzd azért, hogy a katonák exhumálása megtörténjen, a temető pedig ismét a kolozsvári zsidó közösségé legyen. Megkeresésünkre elmondta: a második világháborúban, bombázások során több száz német katona veszítette életét, őket a Tordai út 154-156. szám alatti temetőben hantolták el, egyéni és tömegsírokban. 1944 júniusában Kolozsváron alig néhány tucat zsidó ember lehetett, ők is bujkáltak, így nem volt, aki felemelje a hangját a temető kisajátítása ellen. A telket korábban használta az izraelita hitközség, mivel a kincses városban a holokausztot megelőzően mintegy tizenhétezer zsidó élt.
1944 őszén, a tordai csata során, az elpusztult magyar katonák nagy részét szintén itt hantolták el néhány egyéni és három nagy tömegsírban. Schwartz elmesélte: hajdanán fejfák és katonasisakok jelezték, hogy hol fekszenek az elhunytak, de 1945-1946 telén, a nagy hidegek során eltüzelték a fákat, és elvitték a fejfedőket. Schwartz elődei ugyan próbálkoztak néhányszor a magyar és német félnél, de nem történt előrelépés, míg aztán tavalyelőtt ismét intézkedni próbált a hitközség.
Szándékaik szerint a jövőben pontosan meg kell határozni, hol helyezkednek el a magyar és német sírok, a korábbi, fémdetektoros vizsgálatok ugyanis nem voltak eredményesek. Schwartz szerint gondot okoz az is, hogy a város nem tud rendelkezésre bocsátani olyan telket, ahol újrahantolhatnánk a katonákat, a legközelebbi német hősi temető pedig Jászvásáron van, ahová azonban nehéz volna a szállítás.” Régészeti szempontból is fel kell tárni a területet, ehhez azonban a tavaly leadott magyar kérelemre máig nem válaszoltak a román szervek.
Asztalos Lajos helytörténész maga is foglalkozott a temető sorsával. Schwartz Róbert szavait kiegészítve a Ceaușescu-rendszer alatti tehetetlenségről beszél, akkor ugyanis szóba sem jöhetett a terület ügyének rendezése, a német és magyar katonák eltávolítása. Elmondta, mivel mindössze néhány ezer zsidó tért vissza a városba, nem lehettek eléggé hatékonyak.
A főkonzulátus közvetít
A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusa fontosnak tartja, hogy azt a nyolcvan-száz magyar katonát, akik a zsidó temetőben vannak, méltó helyen temessék újra – tájékoztatta a maszol.ro-t Magdó János főkonzul. Mint mondta, közvetítő szerepet játszanak ebben az ügyben. „A Honvédelmi Minisztérium felé továbbítjuk a zsidó hitközség kérését, jelen pillanatban egyrészt a román fél engedélyére, és a magyar fél anyagi támogatására van szükség ahhoz, hogy az exhumálás beinduljon” – magyarázta a magyar diplomata.
A főkonzul szerint abban is részt vállaltak, hogy minél több katonát azonosíthassanak, így a Szabadság napilapban jelentettek meg felhívást, arra kérve az embereket, hogy ha bármilyen plusz információt tudnak, osszák meg velük azt. Felvették a kapcsolatot a városházával is, sikerült korabeli térképeket szerezniük, amelyeken a környéket ismerhetik meg behatóbban.
Sok a papírmunka is
A három tömegsír közül kettő magyar, az ezekben nyugvó katonák kiléte után sikeresen kutattak – mondta el megkeresésünkre a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, Pataky József. „Kutatásaim során egy asszonytól olyan névsort kaptam – a hölgy édesapja kőfaragó lévén a zsidó temetőnél –, amely segítségével hatvankilenc magyar honvéd nevét sikerült azonosítanunk” – mesélte Pataky, aki szerint korábban az is szóba került, hogy a magyar katonákat őrző részt eladná a zsidó hitközség.
Az exhumálás nem azonban nem csak anyagi költségekkel jár, de hanem rengeteg papírmunkával is. Így még nem tudni, merre sodródik a jövőben a kolozsvári temető sorsa, ez nem csak a román, hanem a magyar és a német féltől is függ – fogalmazott Pataky.
Maszol.ro

Egyek voltunk egy hétig
Isten kegyelméből az idei évben is részt tudtunk venni a VI. Kárpát-medencei Református Ifjúsági Találkozón, amelyet augusztus 5–11. között Balatonfenyvesen szerveztek meg. A rendezvény vezérmottója egy Wass Albert-verscím volt: Látható az Isten.
Az előadók közül Viski Anna, a Kaposi Mór Oktató Kórház osztályvezető főorvosa a munkája során Istenről szerzett tapasztalatairól beszélt, Varnus Xavér világhírű orgonaművész érdekesebbnél érdekesebb kérdésekre válaszolt, s arra biztatta a fiatalokat: mindent tegyenek meg álmuk megvalósításáért. Mészáros Elek Pál, a Csillag Születik tehetségkutató verseny 2012-es győztese énekhangjával bűvölte el hallgatóit, református presbiterként pedig elmondta, hogy tehetségét Isten ajándékának tekinti. Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője arról a látásmódról beszélt, amellyel Wass Albert igyekszik meglátni és felfedezni Istent ebben a világban. A kérdés az, hogy sikerül-e meglátnia Istent a mai fiatalnak, vagy sárba tapossák azokat az értékeket, élményeket, melyek által láthatóvá válik?
Szombat este Székelyföldet képviselve be kellett mutatnunk egy híres székely személyiséget. Gábor Áron mellett döntöttünk, Hajdú Loránd kántor kivetítőn mutatta be munkásságát és életét. A Székely Himnusz az idén is sokunk szemébe könnyeket csalt. Jó volt érezni, hogy az egész találkozó alatt, ha csak egy hétre is, de megszűnt Trianon. Mind egyek voltunk: délvidékiek, felvidékiek, partiumiak, anyaországiak, kárpátaljaiak, székelyek. Annak ellenére, hogy más országokhoz csatolták a magyar területeket, még mindig tudunk magyarul beszélni, imádkozni. Vasárnap a záró istentisztelet végén a különböző versenyek, vetélkedők győztesei vehették át az okleveleket. A székelyek közül Csoma Attila a fotóversenyen, Kocsis Réka a rajzversenyen lett első, a fiúk focicsapata és Hajdú Loránd kántor asztaltenisz-tudománya második helyezést kapott. Megdicsérték az élményszínházat is, amit közülünk állított össze és tanult be egy lelkes csapat.
Bucsi Zsolt Tamás
beosztott lelkipásztor, Sepsiszentgyörgy, Vártemplom
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetésre hívja a külföldieket az SZNT
A Románia közigazgatási átalakítása ellen, illetve a Székelyföld területi autonómiája mellett október 27-ére tervezett háromszéki tüntetéshez való csatlakozásra kéri fel a más országokban élő magyar közösségeket a Székely Nemzeti Tanács.
Az SZNT közleményben emlékeztetett arra, hogy idén márciusban, a székely szabadság napján tiltakozó akciókat szerveztek több európai uniós és észak-amerikai nagyvárosban is. A tanács így ismételten arra kéri a magyar közösségeket, hogy az októberi, a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű akcióval egyidőben Románia külképviseletei előtt más országokban is szervezzenek tüntetést, a helyszínen pedig lehetőség szerint vetítőn közvetítsék a háromszéki megmozdulást, amelyet az SZNT az interneten élőben sugároz majd.
„A világ csak akkor fog felfigyelni arra, hogy Románia nemzetközi kötelezettségeinek megszegésére készül, ha az Európai Unió, Amerika és a nagyvilág más helyszínein erre folyamatosan figyelmeztetik a közvéleményt, és különböző nyelveken hirdetik a Romániában másodrendű polgárokként kezelt magyarok igazát" – olvasható az SZNT közleményében.
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (7)
Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Antonescu uralma alatt
Ion Antonescu marsall 1940. szeptember 6-án veszi át a teljhatalmat, és szeptember 14-én Romániát „nemzeti legionárius állammá” nyilvánítja. A fasiszta Vasgárda jelentős szerephez jut, majd lázadásuk letörése után – 1941. január végétől – a kondukátor szigorú katonai diktatúrát vezet be.
Románia „Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai” szövetségese lesz. Antonescu arra számít, a háború végén megszerzi Észak-Erdélyt, mert jól tudja, hogy a magyarok csak a kényszernek engedelmeskedve, kis létszámú haderővel fognak részt venni a németek oldalán vívott szovjetellenes hadviselésben.
A dél-erdélyi magyarság sorsa egyre embertelenebbé válik. Egy olyan ország katonai diktatúrája alatt kénytelenek élni, amelynek hadserege – minden külső kényszer nélkül – a legmegengedőbb számítás szerint is negyedmillió zsidót mészárolt le. Romániában a magyarokat mind központi, mind helyi szinten diszkriminálják. A 200 ezer észak-erdélyi román menekült is szítja a magyarellenességet. Ehhez járul még a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem propagandatevékenysége, amely kitalált történelmi érvekkel, köztük a dákoromán őshonosság meséjével nagyszámú kiadványban hirdeti Románia történelmi jogát Erdély fölött. Nem kell csodálkozni azon, hogy a dél-erdélyi magyarság egyharmada, minden harmadik magyar ember miért dönt úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez beillik a román állam legfőbb politika céljaiba, Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” tervébe. Ezt a bécsi döntés egyik előírása is megkönnyíti, mert lehetővé teszi – a döntést követő hat hónap alatt – a román állampolgárságról való egyoldalú lemondást. A román hatóságok erre alapozva ösztönzik is a magyarokat erre.
Kultúra A dél-erdélyi magyar kulturális élet összeszűkül. Az egyházak szerepe nő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyház 86 plébániát működtet, az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget, az unitáriusok és az evangélikusok is fenntartják közösségeiket. A katolikus egyház központja Gyulafehérvár marad, miközben az egyházmegye kétharmada Magyarországhoz kerül. Dél-Erdélyben a Királyhágó–melléki Református Egyházkerület hat egyházmegyéjéből kettő működik. Az Arad központú magyar evangélikus egyházkerület Erdély felosztásával négy egyházközséget veszít, míg a Brassó központú híveinek többsége egy tömbben, a Barcaságban él. Az unitáriusok fele kerül Dél-Erdélybe, a püspöki székhely Kolozsváron marad az egyházi vagyon nagyobb részével, ezért középiskolájukat és a teológiai akadémiát is Észak-Erdélyben tartják fenn. A dél-erdélyi unitáriusokat a tordai központtal megalakult Képviselő Tanács vezeti és képviseli. Mivel Románia megszünteti az állami iskolákban az anyanyelvű oktatást, és azt csak a hitvallásos iskolákban engedélyezi, az iskolafenntartás terhe az egyházakra hárul. Az iskolák igen szűkös anyagi feltételek közt működnek. Minden erőfeszítés ellenére a magyar tanulók alig felének biztosított az anyanyelvű oktatás. 1942 végén a dél-erdélyi magyaroknak egy teológiai akadémiájuk, két gazdasági, három kereskedelmi és négy tanonciskolájuk van. Alsóbb szinten 7 kisdedóvóban, 179 általános iskolában és 15 középiskolán folyik anyanyelvű oktatás. A képesítés nélküli tanítók ürügyén – mivel a képzett tanítók többsége Észak-Erdélybe menekül – az iskolákat a nyilvánosság jogának megvonása, bezárása fenyegeti. Az állam előszeretettel foglalja le a magyar középiskolák épületeit és létesít bennük hadikórházakat.
1941. június elején a kormány bizalmas körrendeletben intézkedik arról, hogy tiltsák be a magyar nyelv nyilvános használatát. A magyar könyvkiadást felszámolják, a magyar lapokat 1942-ben betiltják, csak 1943-ban engedélyezik újra az Erdélyi Gazda és a Havi Szemle megjelenését.
Gazdasági és politikai diszkrimináció
A kis- és középbirtokosok gazdasági felszerelésüket, állatállományukat, földjeiket még 1941-ben birtokolják. A Nagyenyed központú Kisegítő Takarékpénztár, a brassói Népbank mellé tömörült magyar pénzintézetek és a Hangya szövetkezeti központ eredményesen működik. A Népközösségen belül, de teljesen önállóan végzi munkáját az ugyancsak Nagyenyed központú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, azonban a zaklatások miatt tulajdonképpeni feladatát, a gazdaképzést nem tudja megszervezni.
A román kormányzat már 1941-ben célul tűzi ki a magyarság teljes anyagi tönkretételét. Megkezdődnek a sorozatos állat- és termékrekvirálások. Az ipari üzemek elbocsátják magyar alkalmazottjaikat, az ipartestületekben nincs magyar képviselet. A magyarság képviselete a helyi adminisztrációban alacsony, a központi államhatalmi intézményekben pedig teljesen hiányzik. A közszükségleti cikkek elosztásánál a magyarok hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Túladóztatják az iparosokat, az ügyvédeket, az orvosokat, a kereskedőket. Szabotázsakciók címén bírósági eljárások folynak, önkényesen bírságolnak, sok magyart bebörtönöznek. A magyarokat nagyobb arányban viszik katonának, illetve munkaszolgálatra. A román menekültek elszállásolásával is leginkább őket terhelik, a közmunkákban is gyakrabban veszik igénybe őket. Korlátozzák a határ menti ingatlanforgalmat. A katonai parancsnokságok bizonyos körzetekben különböző tilalmakat vezetnek be. Az utazási tilalom mindvégig fennáll. A határ menti 20 km-es körzetben az egyik településből a másikba való jutást csendőri engedélyhez kötik.
Magyar érdekvédelem
1940. november 4-én alakul meg Nagyenyeden a Romániai Magyar Népközösség. A párt elnökének Gyárfás Elemért, alelnöknek Szász Pált választják. A vezetők közti ellentétek zavarják a szervezet munkáját, de legfőképp a gyülekezési az utazási szabadság hiánya, a levelek és a sajtó cenzúrája. A Népközösség aktivistái a központi és a helyi irodákon keresztül – a lehetőségekhez mérten – próbálják megoldani a nemzetiségi jogsérelmeket. Folyamatosan tájékoztatják a brassói és az aradi konzulátusokat a magyarság jogi helyzetéről.
Brassói központtal hozzák létre 1941 februárjában a magyarság jogvédelmére a vegyes tiszti bizottságot, melynek tagjait a német és az olasz kormány nevezi ki. A bizottsághoz küldött panaszok 70 százalékát nem oldják meg, a panaszosok kitérő válaszokat kapnak. Az 1518 panasz 16 százaléka kerül megoldásra. Ezek fele különféle bántalmazással, kultúrával, közellátással és földdel kapcsolatos. 1942 májusában a román kormányzat elhatározza a magyar falvak kiéheztetését, a magyar tulajdon teljes felszámolását. Ellenállás esetére számolnak a fegyveres erőszak alkalmazásával is. Szerencsére a terv megvalósítását a vegyes tiszti bizottság megakadályozza. Dél-Erdély magyartalanítása meghiúsul, de 1943-ban és 1944-ben a magyarság helyzete tovább romlik.
Észak-Erdély népessége
Az 1941-es magyar népszámlálás idején 2 578 100 lakost vettek nyilvántartásba. A nemzetiségi bevallás szerint az észak-erdélyi magyarság száma ekkor 1 380 500 (53,54 százalék), míg a románoké 1 029 000 (39,9 százalék). Rónai András, az 1941-es magyar népszámlálás egyik szervezője írja, hogy Teleki Pál miniszterelnök külön utasítására törekedni kellett a nemzetiség és az anyanyelv korrekt megállapítására, a népszámlálást szigorú szakmai ellenőrzés mellett végezték. Felhívták a számlálóbiztosok figyelmét arra, hogy „a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, és nem egyezik szükségképpen az anyanyelvvel, de nem egyértelmű a származással sem”. A korrekt, pontos népszámlálás biztosítására a kérdéseket kötelező módon a „megszámlált nyelvén” tették fel, ezért a nemzetiségek nyelvét ismerő számlálóbiztosokat alkalmaztak. Hogy valaki milyen nemzetiségűnek tartja magát, azt csak a számba vett személy határozhatta meg. Észak-Erdély magyarságának száma – a spontán, részben erőszakolt népességcsere által – ugrásszerűen gyarapodott. Dél-Erdélyből 1940 őszétől 1941. január végéig a Külföldieket Ellenőrző Központi Bizottság nyilvántartása szerint 100 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. Nem tudjuk, hányan térhettek haza azok közül, akik 1918 és 1923 között menekültek Magyarországra. Bizonyára a 197 000 eltávozottból több tízezren tértek vissza a felszabadult Észak-Erdélybe. Mivel Észak-Erdélyben hiányzott a képzett tisztviselői kar, számolnunk kell néhány ezer anyaországi magyar letelepedésével is. Az Óromániában élő magyarok többsége – mintegy 60 ezren – telepedett Észak-Erdélybe.
Észak-Erdélyből elmenekült románok
Az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, Romániába költöző románok száma a magyar népszámlálás szerint legalább 150–200 ezer főre tehető. Ők többnyire 1918 után kerültek Észak-Erdélybe Románia tudatos telepítési, románosítási politikájának eredményeképp. Bárdi Nándor írja: „Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született.” Sokan telepedtek le az 1921-es földreformkor kisajátított magyar birtokokra. A telepes falvak többségét a magyar–román határ közelében, Észak-Erdélyben, a Partiumban hozták létre. A román állam az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását a magyar határ közelében, a Partiumban, Nagyvárad, Nagybánya és Máramarossziget környékén kezdte.
A románosítás másik célpontja a túlnyomórészt magyar és német lakosságú erdélyi városok. Erdély városaiban a románok számaránya 1910-ben 23,1 százalék. Rónai András azt írja, hogy Erdélyben nem volt „egyetlen román alapítású város sem”. Szerinte a Romániához csatolt területeken a városi lakosság 62 százaléka volt magyar, 16 német és mindössze 19 százaléka román. Tény, hogy alig tíz év alatt a masszív románosítás eredményeképp a magyarok aránya 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Ennek magyarázata, hogy kb. 50 ezren Magyarországra menekültek, és ugyanennyien falvakra költöztek. Az arányok változását elősegítette még, hogy időközben tíz települést, köztük nyolc román többségűt emeltek városi rangra. Mindezek mellett zajlott a nagyszámú óromániai betelepítése, ezt bizonyítja az 1930-as népszámlás, amely szerint az erdélyi városokban 120 ezer óromániai születésű személy élt. Csak egyetlen városban, Temesváron emelkedett a magyarság számaránya. A városokba telepített román lakosság jelentős része a magyar tisztviselők, vasúti dolgozók munkahelyét foglalta el, nyelvvizsga ürügyén azok munkahely nélkül maradtak. Az új telepes románok közül került ki a csendőrség és a katonai alakulatok állománya is. Az elbocsátott magyarokkal szembeni arroganciát tükrözi Nicolae Iorga, a nagy román történész, egyetemi tanár és ellenzéki képviselő 1924-ben tartott beszéde a román parlamentben. Ez alkalomból Iorga még a kormánypárt tomboló tetszését is elnyerte. Hihetetlennek tűnik, hogy az elbocsátások, üzleteik, földjük kisajátítása miatt jogosan tiltakozókat a román nép felháborodásával fenyegetik: „Aki ebben az országban az 1919. december 9-i párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa.” Ez tükrözi a korabeli román demokrácia színvonalát, valamint hogy Románia már a Trianon utáni években sem veszi komolyan a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi szerződések betartását.
Kádár Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összművészet a köztereken
Az emberi test és története a világhírű Frenák Pál és társulata produkciójában, Szálinger Balázs-kötetekkel kitámasztott billegő asztal, a tereken váratlanul felbukkanó zenészek koncertvillanása, gyerekek által színesre mázolt Végtelen oszlop, rockzenész és író együtt a színpadon – a vasárnap zárult, négynapos pulzArt kortárs összművészeti fesztivál nemcsak a művelődési tereket, hanem a köztereket is belakta Sepsiszentgyörgyön.
A gazdag programkínálatot felvonultató rendezvénysorozat tárlatokkal, író- olvasó találkozókkal is várta a közönséget. A szervezők célja megvalósult, hiszen a nyakkendős és a teniszcipős közönséget is sikerült megszólítani. Az első alkalommal szervezett pulzArton, amely a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa programsorozat központi eseménye volt, csütörtöktől vasárnapig olyan művészeti produkciók, helyi és meghívott alkotók vettek részt, akik szabadon ötvözik a műfajokat, és inspirálóan hatnak a kultúra iránt érdeklődőkre.
„Azt szeretnénk, ha a fiatalok szívesen jönnének haza Sepsiszentgyörgyre, mert itt jó élni, mert itt sok minden történik" – fogalmazott Sztakics Éva alpolgármester a fesztivál hivatalos megnyitóján. Az indítórendezvényen, a Szöveg a köztéren című csoportos kiállítás megnyitóján 19 helyi író-képzőművész páros kapcsolta össze a képet a szöveggel. A kiállításnak nemcsak az az erőssége, hogy kihozta a művészetet és az irodalmat az utcára, hanem az is, hogy csapatban játszottak az alkotók, hívta fel a figyelmet Damokos Csaba képzőművész, a tárlat egyik ötletgazdája.
A Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben Világkép– Memória – Rekonstrukció címmel nyílt kiállítás Antik Sándor vizuális művész munkáiból – a cím arra utal, hogy a tárlat három szempontot követ: bemutatja az alkotó világképének változásait, olyan műveket sorakoztat fel, melyek ismeretlenek maradtak a közönség számára, majd fényképek, dokumentumok alapján rekonstruálja a performanszokat, installációkat.
Frenák Pál rendező- koreográfus társulatának inTimE című kontaktánc előadásában a test a legfontosabb közvetítő eszközzé vált: a test és a története bontakozott ki a kifinomult technikában, az előadást az embert helyezte középpontba viszonyai hálójában és az egyedüllétben. A Háy come Beck Háy János és Beck Zoltán, a magyarországi író és rockzenész találkozásának ősbemutatója volt, határbontás a szépirodalom és a popkultúra között: az előadásba a közönség is bekapcsolódott, interaktív produkciót hozva létre.
Karafiáth Orsolya magyarországi író, költő és László Noémi költő beszélgetésére Karafiáth legutolsó regénye, a Kicsi Lili főhősének öltözött be. Barabás Zsuzsa sepsiszentgyörgyi születésű fotóművész a nagyenyedi börtönben készült fotóit mutatta be a Lábasházban. Szálinger Balázs költővel, drámaíróval Muszka Sándor beszélgetett – a beszélgetésből az is kiderült, miként lett Szálinger budapesti joghallgatóból erdélyi költő, és hogy a nagy kedvence Petőfi. A rendezvényen koncertezett többek közt Lajkó Félix és zenekara, Alexandru Tomescu hegedűművész, a Magyar Dal Napja tiszteletére István Ildikó és barátai, Tasi Nóra és Gáspár Álmos, Péntek és nemcsak, és az Irie Maffia.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Ellenállás
Romániában miért nem volt ellenállás a – szomszédjainál jóval durvább – kommunizmussal szemben? A kérdést több mint 20 éve tanulmányozzák nemzetközi szinten politológusok és társadalomkutatók, kényes helyzetbe hozva a román értelmiségieket az ellenállásról szóló nemzetközi fórumokon.
Romániában nem volt tömeges népfelkelés a kommunista rém ellen, mint Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában 1968-ban, vagy – kisebb mértékben – Horvátországban 1971–72-ben, sem szinte állandó társadalmi lázongás, mint Lengyelországban.
1977-ben és 1987-ben a Zsil-völgyében, illetve Brassóban voltak ugyan spontán munkás-felkelések, de ezeket szociális elégedetlenségek váltották ki, szervezett politikai ellenállási megmozdulások nem voltak. Szamizdat is alig volt, az egynéhány disszidenst össze sem lehet hasonlítani Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, NDK és főleg Lengyelország szervezett ellenállási mozgalmaival és számos szamizdat kiadványával.
Vagy mégis árnyaltabb a helyzet? Hiszen Romániában is volt szamizdat, a Nagyváradon 1981-ben megjelent Ellenpontok, szervezett ellenállás is, előbb a hetvenes évek elején a fiatal bánsági német írók csoportja, az Aktionsgruppe Banat, majd 1988-ben Tőkés László kezdeményezésére az aradi református egyházmegye lelkészei szinte testületileg szálltak szembe a kommunista hatalom pusztító terveivel.
A romániai ellenállás nem a többségi nemzethez fűződik, hanem az erdélyi és bánsági kisebbségekhez. Emiatt a Securitate rendszeresen le is irredentistázta a magyar, illetve lefasisztázta a német ellenállási kísérleteket. Ezen a nagy román hazafiak igencsak elgondolkodhatnak. Akárcsak azon, hogy a román kommunista párt volt az egyetlen, ahol 1989-ig a sztálinizmus uralkodott, nem létezett reformirányzat, mint a többieknél, még azután sem, hogy 1985-ben Gorbacsov révén a párton belüli reformirányzat a Szovjetunióban átvette a hatalmat!
A PSD-s politikusok most mégis éppen Tőkés Lászlótól vonatnák vissza a Románia Csillaga kitüntetést, az 1989-es jelentős személyi kockázatvállalás szimbolikus állami elismerését. Nem a korrupcióért rácsok mögött is ült Năstasétől, hanem 1989 megtestesült szimbólumától, s nem tettekért, hanem szavakért!
Quo vadis Románia?
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Gyermekirodalom a szeptemberi Korunkban
A kiadók, kereskedők, kultúraközvetítők egyaránt azt jelzik, jelenleg a gyermekkultúra azegyik olyan ágazat, amelyik épülőben van. Generációsan újra presztízs gyereklemezeket készíteni, gyermekeknek írni a jelenlegi fiatal és középnemzedék szerzői, előadói között, a nagy könyvsikerek, filmsikerek pedig a tinédzser-korosztályhoz kapcsolódnak (Harry Potter, Twilight, Hobbit).
A Korunk-lapszám a gyermekirodalom átalakulásait próbálja tetten érni úgy, hogy a közvetítésre, közvetítőkre összpontosít. Ármeán Otília azokat az internetes forrásokat, közösségépítési formákat vizsgálja, amelyeken keresztül szülők és gyermekek minőségi olvasmányokhoz és nézegetnivalókhoz juthatnak; Sándor Csilla a magyarországi gyermekkultúra utóbbi évtizedének fejleményeit összegzi. Végh Balázs Béla a képi kultúra hangsúlyosabbá válásának kontextusában a képversek és a gyermekirodalom viszonyát vizsgálja.
Balázs Imre József és Demény Péter a román gyermekirodalom fordításairól írnak műhelytanulmányt, miközben Gellu Naum és Florin Bican verses meséinek fordításait közlik. A Napsugár illusztrátoraival, íróival Ferencz Zsolt készített interjúkat a gyermeklap körül megtapasztalható csapatszellemről. Eredeti szépirodalmi anyagot Dóka Pétertől és Horváth Zoltántól közöl a lap. Könyvismertetések olvashatók Kimberley Reynolds, Szávai Ilona, Bús Imre, Dóka Péter gyermekkultúrához kapcsolódó műveiről. (közlemény)
Maszol.ro

Az egyetem a hallgatóhoz jött (Beszélgetés Nagy Attilával, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozatának főigazgatójával)
Elkezdődött az őszi iratkozás a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A tanintézmény ajánlatáról, az újdonságokról Nagy Attila főigazgatót kérdeztük.
– Az a fiatal, akinek szerényebb anyagi lehetőségei vannak, de akar tanulni, itt, Sepsiszentgyörgyön is szerezhet egyetemi diplomát.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelenléte Háromszéken nagy jelentőséggel bír. Tizenöt éve, hogy egyetemről beszélhetünk a környéken lakók otthonának közelében.
Ez elsősorban anyagilag érinti kedvező módon azokat a családokat, amelyekben a gyermekek felsőbb tanulmányokat szeretnének végezni valamilyen tudományágban. A kihelyezett tagozat szerepét egy adott térség vagy régió életében csak az tudja felmérni, aki több esztendeje figyeli a végzős diákok munkahelyi elhelyezkedését. Ilyen szempontból – elmondhatom – mi jól állunk. Sok gazdasági egységben, intézményben dolgoznak egytemünkön végzett szakemberek, s ez nagy szó. Sepsiszentgyörgyi tagozatunkon tudományos fokozatokkal rendelkező, elismert egyetemi oktatók dolgoznak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy méltóképpen, az elvárásoknak megfelelő szinten végezzék feladataikat.
– Látom, hogy most már befejezés előtt áll az egyetem új épülete, éppen az utolsó simításokat végzik. Fészket rakott itt a sokat emlegetett multikulturalitás.
– Az egyetem körül szorgos munka folyik. Készül az egyetem környékén az általam megálmodott és tervezett homlokzat előtt a zöldövezet, hátul a sportpálya, a parkoló. Az épületet, a szemináriumi és előadótermeket mind modern eszközökkel szereltük fel. Korszerű számítógépeink, vetítőberendezésekkel ellátott termeink vannak. Megfelelő módon ki tudjuk használni az amfiteátrumokat. Egyetemi évnyitókon és évzárókon sok vendéget-érdeklődőt tudunk fogadni. Van úgy, hogy 400–500 személy keres fel bennünket, néha még a nagy aula sem képes befogadni az érdeklődő tömeget. Nálunk valóban hangsúlyos a multikulturalitás, a többnyelvűség, a többszólamúság. De nem csak nálunk, hiszen ez már évek óta európai oktatási követelmény. Adott a lehetőség arra is, hogy az itt megkezdett egyetemi évet akár Franciaországban vagy éppen Olaszországban folytathassa, akinek ez a szándéka. – Ön mint főigazgató milyen szakokat képvisel?
– Három kolozsvári fakultáshoz tartozó szakot: a gazdaságit, ahol hároméves képzés folyik a vállalatgazdaság, illetve kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdasága szakirányokon román és magyar nyelven. Több esztendeje, hogy kétéves román nyelvű mesteri képzést is tartunk vállalatfejlesztés és menedzsment szakiránnyal. Ezenkívül a közigazgatásit, ahol hároméves román és magyar nyelvű képzés folyik. A több éve működő, négyéves környezetmérnöki szakot idén nem indítjuk, de a kolozsvári szakdekanátussal abban egyeztünk meg, hogy jövőtől beindul környezetföldrajzi szakként, hároméves, szintén kétnyelvű nappali képzéssel. – Jó az, hogy nemcsak a hallgató, hanem a szülő és a hozzátartozó is be tud tekinteni egy-egy alkalommal az intézmény életébe, amelyre önök lehetőséget biztosítanak, megismerhet ott oktató jeles személyiségeket is.
– Sepsiszentgyörgy lakossága is mélyebb betekintést nyerhet a különböző, korunkat foglalkoztató érdekes és aktuális tematikákba. A tavaly általam indított és vezetett Egyetemi beszélgetések című, nyílt előadás-sorozatnak például vendége volt Szilágyi Charlotte az amerikai Harvard Egyetemről, Erős Zsolt, a tragikus sorsú, világhírű, erdélyi származású hegymászó, de gazdasági szakemberek, művészek, írók, egykori és jelenlegi igazgatók is. Így például Kristály Sándor professzor kolléga, több doktorival rendelkező matematikus, akit egy hónapja ünnepelt tanári közösségünk, amikor átvette a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Pálinkás Józseftől a Bolyai Akadémia-díjat. Megtiszteltetés tagozatunk számára, hogy ilyen rangos díj birtokosa, ugyanakkor az is, hogy világszinten elismert matematikus oktathat nálunk. Örömmel gratulálunk sikeréhez, a Bolyai-plakett díjhoz. Ezt a díjat a Magyar Tudományos Akadémia kuratóriuma ítéli oda a különböző tudományterületeken kiváló eredményeket felmutató kutatók közül évente legfeljebb tizenöt személynek. Ünnepélyes keretek között adták át idén június 26-án. Az elmondottak mellett nagyon fontos mozzanat a jövőre nézve, hogy a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek jómagam is tagja vagyok – nálunk tartja az októberi kihelyezett akadémikusi találkozót. Ez mindenképpen emeli egyetemünk rangját, presztízsét. Az egyetemi diákélet szakmai, irodalmi, művészeti és tudományos vetélkedőkkel is kiegészül. Rendelkezésükre áll az újonnan létrehozott biliárdterem, fallabdaterem, pingpongterem stb. Minden lehetőség adott, hogy leendő diákjaink jó képzésben részesüljenek, és egyetemünkön valóban otthon érezzék magukat.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából.
2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el.
Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu.
Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek.
Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről.
Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat).
Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását.
Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé).
Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik.
Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban.
Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!).
Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között).
Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához.
Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget.
Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal.
A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt.
S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta.
[…]
De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről.
A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése.
Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp.
Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem.
Fordította: Zsehránszky István
Maszol.ro

Erdély elfeledett kastélyai
Erdély és Észak-Románia elfeledett kastélyairól készített látványos, könnyen böngészhető nyilvántartást egy román építészhallgatókból álló csapat.
Szerencsére Magyarország pont a legjobb helyen van ahhoz, hogy a kelet és nyugat felé utazás ugyanolyan egyszerű legyen. Mégis a legtöbben nyugat felé veszik az irányt, ha kastélyokat szeretnének látni, pedig Franciaországnál és Angliánál jóval közelebb is találni belőlük szebbnél szebb példákat. A titok talán a rendszerezettségben és az infrastruktúrában rejlik, amiben a Nyugat valóban jóval előbbre jár.
Ezt a hiányosságot ismerte fel dr. Anca Brătuleanu, a bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetem professzora. Először 2008-ban buzdította arra harmadéves diákjait, hogy tanulmányutak során térképezzék fel és vizsgálják meg közelebbről Erdély, Bánát, Körösvidék és Máramaros eldugott kastélyait és elfeledett építészeti emlékeit.
A féléves tárgyból végül építészhallgatók több generációját foglalkoztató nagyszabású projekt lett, melynek eredménye egy négyszáz kastély részletes adatait tartalmazó dinamikus adatbázis és platform. 2011 áprilisa óta ez az adatbázis egy jól áttekinthető honlapon is elérhető, román és angol nyelven. Brătuleanu professzor továbbra is részt vesz a programban mentorként, a fő tisztségeket azonban már a diákok látják el. 2011-ben a csapat tagjai létrehozták az ARCHÉ Egyesületet, amelynek célja a kulturális örökség kutatása, megőrzése és értékesítése. Jelenleg a Monumente Uitate projektet az ARCHÉ Egyesület vezeti, amelyhez csatlakoztak különböző tanügyi, kutatási és kulturális intézmények, más egyesületek és alapítványok, illetve az üzleti szféra képviselői is.
A PROJEKT NEVE MONUMENTE UITATE,
AMI MAGYARUL ANNYIT TESZ: ELFELEDETT MŰEMLÉKEK.
A lelkes építészekből, műemlékesekből és diákokból álló csapattal az Építész Szakkollégium tagjai bukaresti látogatásuk során ismerkedtek meg, az eredetiség kedvéért egy vonatpályaudvaron tartott fesztiválon. A bukaresti fiatalok tömegeit megmozgató esemény remek alkalom volt arra, hogy a Monumente Uitate projektet koordináló Anca Raluca Majaru és társai bemutatkozzanak egy standdal és a kastélyokat bemutató tablókkal, melyeken itt-ott egy magyar név is felbukkant.
Anca, aki hamarosan megkezdi doktori tanulmányait Budapesten, személyes élményeiről mesélt: „Amikor a kutatást elkezdtük, számunkra is meglepetés volt, hogy mennyi feltérképezetlen építészeti érték van a tájainkon. Elkezdtük felmérni, lerajzolni, befotózni ezeket az épületeket, melyek közül sok már végső pusztulásra van ítélve.”
„Ahogyan haladtunk előre a munkával, úgy hatalmasodott el bennünk az érzés: ezt minél több embernek meg kell ismernie. ezért készítettünk egy térképet, hogy az országban utazók kastélytúrákat tervezhessenek.”
A monumenteuitate.org oldal célja, hogy a lehető legtudományosabban, de még közérthető formában adjon tájékoztatást az egyes épületekről. Minden kastély saját adatlapot kapott, melyen a csapat tagjai és más lelkes önkéntesek által készített fotókon kívül megtalálható az eredeti tulajdonos és az építész neve, az épület aktuális állapota és a látogathatósága. Ez utóbbi azért kérdéses, mert sok kastély már annyira rossz állapotban van, hogy a látogatása életveszélyes lehet, vagy éppen egy olyan funkció költözött bele, amely megkívánja a zártságot. Van olyan, amelyben pszichiátriai intézet, vagy éppen árvaház üzemel.
A Románia északi felében, főként a Kárpátoktól nyugatra található kastélyok a 16. és 19. század között épültek, és a Nyugat-Európában megfordult stílusirányzatok mindegyikére mutatnak példát. Találunk köztük reneszánsz, barokk, klasszicista, romantikus, neo-gótikus és eklektikus stílusban épült kastélyokat is, melyek mindegyike ugyanúgy magán hordozza a helyi divat kézjegyét is. Megjelenésük nagyban függött még a tulajdonos anyagi és társadalmi helyzetétől, valamint a régióra jellemző irányzatoktól is.
A kommunista rezsim alatt a hatalom nagy részüket lefoglalta, és iskolát, árvaházat, kórházat, vagy éppen városházát üzemeltetett bennük, de sok működött a régió mezőgazdaságának irányító központjaként is. 1989 után azonban nagy részük elhagyatottá vált, és pusztulásnak indult. Sok kastély azóta visszakerült eredeti tulajdonosához és műemléki védettséget kapott.
NÉHÁNYAT REHABILITÁLTAK, ÉS AZÓTA MÚZEUMKÉNT VAGY VENDÉGHÁZKÉNT ÜZEMELTETNEK, DE ERRE VAN A LEGKEVESEBB PÉLDA.
Romániában a műemlékek sorsa jellemzően kétféle lehet: az egyik a teljes pusztulás, melyre pénz és karbantartás hiányában számíthatnak, a másik pedig a látványos, ám sokszor teljesen környezetidegen felújítás vagy újjáépítés. Anca fiatal román építészként úgy látja, a kettő közötti átmenetet, vagy más, innovatív műemlékvédelmi módszereket támogató szakmabeliek ellen még mindig túl nagy súllyal szerepelnek a klasszikus elvet vallók a román építésztársadalomban, melyet erősen megoszt a műemlékek kérdése.
Legkevésbé sem invazív módszereket alkalmazó projektjükkel azt szeretnék elérni, hogy a szakmán kívüliek is szembesüljenek az ország területén található építészeti értékek jelentőségével, és véleményt alkossanak a műemlékvédelem aktuális kérdéseiben. Emellett szeretnék felhívni a figyelmet a kastélyok turisztikai jelentőségére, hogy hosszú távon megállítsák a pusztulásukat.
2013-ban a Monumente Uitate célja folytatni a bánsági nemesi lakok kutatását, és elindítani az első kutatási szakaszát a moldvai nemesi lakoknak. A projekt támogatói: Romániai Építészek Egyesülete, Romániai Építészek Rendje, Gevalco Industrial. Partnerek: „George Enescu” Művészeti Egyetem – Iași, temesvári Politehnikum, Örökségvédelmi Nemzeti Hivatal, Romániai Építészek Rendjének Temes megyei osztálya.
Tóth Katalin
Hvg.hu

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy országos bemutatóra készül a Kolozsvári Magyar Opera
– Nevezhetném ezt az előttünk álló időszakot az országos bemutatók évadának, hiszen december közepéig négy országos bemutatót tartunk. Nem valamilyen ismeretlen vagy esetleg új, jelenkori zeneszerzők műveit rántjuk elő, hanem az operairodalom talán legismertebb zeneszerzőinek műveiből láthat néhányat a közönség – hangsúlyozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Kifejtette: elsőként Gioachino Rossini Ory grófja című vígoperáját játsszák szeptember 22-én, vasárnap délután 6 órától, a francia nyelvű produkciót magyar és román nyelven feliratozzák. A budapesti bemutatók után, december 6-a és 8-a között Verdi Schiller-trilógiáját tűzik műsorra, a Magyar Állami Operaházzal együttműködve, Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére. Mint kiderült, a látványvilágában egységes trilógiát három fiatal rendező viszi színre: Zakariás Zalán (Szent Johanna/Giovanna d’Arco), Göttinger Pál (A haramiák) és Szőts Artúr (Luisa Miller).
A Budapesti Operettszínházzal együttműködve 2014. áprilisában mutatják be Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjét Kerényi Miklós Gábor rendezésében, május végén pedig, az évad utolsó bemutatójaként Mozart Figaro házassága (r.: Novák Péter) című operáját tekintheti meg a közönség. – Az elmúlt évek, évtizedek egyik legmerészebb évadát nyitjuk – mondta a folytatásban Szép Gyula, aki arra is kitért, hogy a korábban játszott előadások közül is több szerepel az idei repertoárban: januárban például a huszadik század két jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijre és Bartók Bélára emlékeznek a Tavaszi áldozat és A kékszakállú herceg vára előadásával, de ugyanakkor visszatér a Valahol Európában című nagysikerű musical, és természetesen idén is lesz szilveszteri szórakoztató műsor. – Remény van arra is, hogy Orbán György Bűvölet című operáját Kolozsváron is bemutassuk, erről egyelőre nem tudok részleteket mondani – fűzte hozzá az igazgató. A Bánffy Miklós-emlékév keretében, immár a 2014/2015-ös évadban szeretnék a nagyközönségnek megmutatni azokat a jelmezterveket, amelyeket Bánffy az 1917-es Kékszakállú-bemutatóra készített.
A vasárnap esti bemutató előtt, már a tegnapi sajtótájékoztatón találkozhattak az érdeklődők az Ory grófja alkotóival, akik érdekes részleteket árultak el az előadás múltjáról és jelenéről. Nagy Ibolya korrepetitor megjegyezte: vitathatatlan a darab művészeti értéke, ezt igazolja az 1828-as ősbemutató utáni kritika is. Berlioz, a kor éles tollú kritikusa, Rossini ellenlábasa ugyanis elragadtatással írt az előadásról, és véleménye szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”. A korrepetitor arra is utalt, hogy a ’60-as évektől kezdődően szinte minden évtizedben megjelent egy-egy új lemezfelvétel az Ory grófjáról, és büszkén nyugtázta, hogy a mostani kolozsvári előadás ötletgazdája és címszereplője, Bardon Tony tenor Rossini legelismertebb szakértőinek mesterkurzusain vehetett részt az elmúlt időszakban. – Mostanság egyre több helyen állítják színpadra a produkciót eredeti nyelven, nemzetközi szólisták közreműködésével: 2008-ban Stuttgartban, majd 2011-ben másik három helyszínen mutatták be a vígoperát, a metropolitanbeli előadást pedig élőben követhette a magyarországi közönség a Művészetek Palotájában – sorolta Nagy Ibolya, aki a magyar nyelvű produkciók közül a 2010-es szegedi előadást említette, amelyben Adéle szerepét Miklósa Erika játszotta.
A bemutató létrejöttét támogató kolozsvári Francia Kulturális Központ képviseletében Benoît Bavouset, újonnan kinevezett igazgató volt jelen a találkozón, aki Bardon Tony remekbe szabott Ory grófját dicsérte. – Uraim, azt ajánlom önöknek, hogy vigyázzanak a feleségeikre, Ory grófja ugyanis Kolozsvár utcáin jár-kel – jegyezte meg az igazgató.
Jankó Zsolt karmester kifejtette: a darab zenéje már az első pillanattól fogva meggyőzte arról, hogy érdemes színre vinni az előadást, és reménykedik abban, hogy a közönség is szeretni fogja. – Rossini operáját a bel canto korszak vége fele mutatták be Párizsban, amikor a zeneszerzők szinte hangszerként bántak az emberi hanggal. Ezért olyan nehezen énekelhető, a rengeteg díszítéssel, ugrásokkal, kitartott hangokkal – magyarázta, majd Bardon Tony, valamint az országos bemutató utáni előadásokban Isolier-t játszó Barabás Zsuzsa adott elő néhány áriát a műből, Incze G. Katalin kíséretében (vasárnap este Iulia Merca mezzoszopránt, a kolozsvári román opera művészét láthatja a közönség ebben a szerepben).
Szabó Emese, az Ory grófja rendezője és jelmeztervezője elismerően nyilatkozott a kétfelvonásos előadás művészeiről (Bardon Tony mellett Covacinschi Yolandáról, Balla Sándorról, Sándor Árpádról stb.), mint mondta, kiváló hangi adottságuk lehetővé teszi, hogy a legjobbat nyújtsák, a hangulatról pedig Lőrincz Gyula díszletei is gondoskodnak.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro

„Jó alapra, a hitre kell építeni”
Hálaadó istentisztelet keretében vette birtokba az elmúlt pénteken a belsőleg megújult templomát a Kolozsvári Evangélikus – Lutheránus Egyházközség.
Az ünnepi eseményen egyházi és világi méltóságok, testvérgyülekezetek képviselői, tervezők és kivitelezők, valamint az egyházközség tagjai vettek részt.
„Nem a falaké az ünnep, hanem a lelkeké. És ugyan ez a templom nem a legnagyobb, és nem a legrégebbi Kolozsváron, de ez a templom számomra a legszebb, mert a miénk” – hangsúlyozta igehirdetésében Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök. Az igehirdető az 1977-es bukaresti földrengés személyesen átélt katasztrófájára is emlékeztetett, rámutatva: a földrengésben azok az épületek pusztultak el, amelyeknek nem készült becsületes alapja. „Lelki épületeinket jó alapra, a hitre kell felépíteni” – vonta le a tanulságot az evangélikus egyházfő. Salamon templomszentelő imáját idézve rámutatott, önmagában a tér nem elegendő, csakis Isten jelenléte szentelheti szakrális térré a templombelsőt. Adorjáni Dezső Zoltán külön köszönetet mondott a tervezést végző Guttman Szabolcs műépítésznek, valamint a kivitelezést végző csapatnak.
Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök felszólalásában hangsúlyozta, a templomépítő embert az jellemzi, hogy olyan szakrális teret teremt, amelyben Isten útját, a hitet keresi. „Aki felújít egy régi templomot, az a múlt fele fordul, és összeköti azt a jövővel. A szilárd alapot, amit örökségül kapott, továbbviszi, épít rá. A megújulás folyamata pedig nem csak az épületre érvényes, hanem az emberre, a családra, a közösségre” – mondta a szövetségi elnök. – Nehéz időkben került sor erre a felújításra, de volt néhány olyan alapvető érték, amelyet a kolozsvári evangélikus magyar közösség megőrzött és fontosnak tartott ebben az időszakban. Ilyen volt az összefogás, az egymásba vetett bizalom és a szolidaritás.” Kelemen Hunor rámutatott: a felújítás azt jelenti, hogy a közösség nem akarja elfeledni gyökereit, nem adja fel múltját. „És egy felújítás azt is jelenti, hogy az a közösség, amely tárgyi, épített örökségét megőrzi, az hiszi azt, hogy szülőföldjén megmarad. Aki a múltba befektet, az a jövőbe ruház be” – hangsúlyozta ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke.
Az ünnepi közgyűlésen Fehér Attila evangélikus lelkész, főtanácsos sorolta fel a felújításhoz kapott segítséget, majd Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Máté András Levente, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, valamint Prőhle Gergely, Magyarország Külügyminisztériumának helyettes államtitkára szólalt fel.
A kolozsvári műemlék templom felújítása idén januárban kezdődött, a restaurálás a gyülekezeti tagok és helyi vállalkozók adományai mellett a kolozsvári és Kolozs megyei önkormányzat, a román és magyar kormány támogatásának köszönhetően valósulhatott meg. A munkálatok során letisztították és újrafestették a falakat, hangszigetelt ablakokat szereltek be, kicserélték a teljes elektromos hálózatot, restaurálták a faldíszeket. A hajlékban utoljára 1967-ben végeztek átfogó belső javítási munkálatokat. A templom építését Martin Liedemann lőcsei származású evangélikus lelkész kezdeményezte. 1803-ban vásárolták meg a telket, majd 1816-ban sor került az alapkőletételre. Winkler György tervei alapján 1829 novemberére készült el, ebben az évben szentelték fel.
Krónika (Kolozsvár)