Könyvesboltsirató
Épp a magyar kultúra napján kellett érkeznie a Hiób-postának: úgy néz ki, lehúzza a redőnyt az Ex Libris könyvesbolt, mely néhány éve a Corvina megszűnte miatt keletkezett űr pótlására létesült.
Akkoriban az áruházlánc sepsiszentgyörgyi kivonulását sokan siratták, az otthonias könyves hangulat végleges tovatűnését vetítve előre, elrugaszkodottabbak még a politikumon is számon kérték, miért hagyják a kultúra e szigetét süllyedni. Holott csak annyi történt, hogy a Corvina megelégelte a bolt ráfizetéses működtetését – elvégre a könyvárusítás is alapvetően gazdasági vállalkozás. Hogy azon túl kultúraközvetítő, netán még kultúraszervező szerepe is le(het)ne, azt ismerte fel az Ex Libris alapítója, ki a hasonlóképp családias, de nem csak a könyvek közt való lézengés adta hangulat megteremtéséért kitalálta a helyi szerzőkkel való találkozókat. Heti rendszerességgel egy-egy író, költő beült a kerek asztal mögé beszélni irodalomról, alkotásról, politikáról is, ha kell, vagy csak az életről úgy egyszerűen, mert arról mindig lehet. És beszéltek is, ha volt, kinek, s míg volt, kinek. Úgy féltucatnyi alkalommal – annál többre nem akadt érdeklődő. A helyi szerzők azontúl maguk is csak vásárlókként, ha betértek a boltba. Könyveik viszont maradtak a polcokon, mert az Ex Libris azt a – lehet, nem túl népszerű, de annál nagyobb küldetéstudattal felvértezett – üzleti politikát követte létrejötte pillanatától, miszerint a helyi (háromszéki, erdélyi) írástudók köteteit kell elsősorban hozzáférhetővé tennie. Akkor még a Helyi termék – fontos nekem kampánynak híre sem, hamva sem volt, és amúgy sem lehetne ráerőltetni ezt a könyves világra, mint abroncsot a hordóra – mondják az észt az utcasarkon osztók –, mert a szellemi táplálék ízlés kérdése, az irodalom pedig gourmand-oknak való. Azonkívül egy könyv elolvasásához nem lehet felvenni a legújabb kisestélyit, mert azt nem látja senki. Könyvről nem ildomos vitázni, és nem is lehet róla oly jóízűen értekezni, mint előadás után elegáns vendéglőben a színházról pletykálni. A könyv magányos műfaj, olyannyira, hogy szép lassan az író marad a fehér lappal, mert minek azt teleírni, hiszen kiadó még csak-csak kerül – de könyvet vásárló és azt el is olvasó annál kevésbé. Úgy néz ki, újabb könyvesbolt zár be Sepsiszentgyörgyön. Székelyföld kulturális fővárosában. Valami olyasmit sugall ez, mintha az egész fővárososdi csak külcsín lenne. Be szeretném hinni, hogy nem az!
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kertész Melinda
ESÉLYLATOLGATÁS Mit kell tudni az RMDSZ esélyes EP-jelöltjeiről?
Az RMDSZ EP-képviselőjelölti listája még várat magára, azonban az már egyre kevésbé titok, kik pályáznak eséllyel a befutó pozíciókra. Kit szeretnél a lista élére?
Február 15-ig fogadja el az RMDSZ jelöltek jelentkezését az Európai Parlamenti választásokra, majd a Szövetségi Állandó Tanács dönt az RMDSZ-lista sorrendjéről. Az Európai Néppárt március eleji dublini kongresszusán a szövetség már szeretné bemutatni a befutó helyen lévő jelöltjeit.
„Az RMDSZ a tulipán jele alatt indít jelölteket az európai parlamenti választásokon, mert azt a politikai brandet, amit 25 év alatt felépítettünk, és amelyet az erdélyi magyar emberek sorozatosan megerősítettek, nem fogjuk feladni. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2012-ben a parlamenti választásokon a magyar szavazatok 89 százalékát kapta, ezt a felelősséget nem lehet megosztani, és nem lehet feladni” - jelentette ki Kelemen Hunor. Így várhatóan csak az RMDSZ keretéből származó jelöltek lesznek a listán, amelyről az EMNP és az MPP jelöltjei a két párt tárgyalási próbálkozásai ellenére is le fognak maradni. Ezelőtt öt évvel még sikerült kiegyezni a közös listáról, amelyen Tőkés László első helyen szerepelt, azonban mára a szövetség hallani sem akar az expüspökről.
Bár még egyelőre nem tudni, hogy milyen sorrendben sorakoznak fel az EP-választási listán, a jelöltek kilétéről szóló becslések már több hónapja keringenek a közbeszédben. Winkler Gyula és Sógor Csaba már októberben megerősítette a Transindexnek, hogy indulna újabb EP-mandátumért, az RMDSZ Csík Területi Szervezete már tavaly biztosította mindkettőjüket támogatásáról. Azóta Vincze Loránt, az RMDSZ külügyi titkárának a neve is felmerült az EP-jelölt lista kapcsán, közben Eckstein-Kovács Péter is bejelentette indulási szándékát. Az RMDSZ Nőszervezete is támogat köreiből jelölteket, a hírek szerint Hegedüs Csilla pályázhat jó eséllyel. A lista két-három befutó helyet biztosít, de inkább kettőt – hiszen Románia egy helyet veszített az EP-létszám kilátásba helyezett karcsúsítását követően.
A jelöltek, akik eséllyel pályáznak a befutó helyekre:
Eckstein-Kovács Péter
1956-ban, Kolozsváron született. 1980-ban szerzett diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem jogtudományi karán. 1990-1992-ig az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője volt, majd ezt követően, 1996-ig kolozsvári önkormányzati tanácsos. 1996-tól 12 éven át Kolozs megyei szenátor volt. 1994-től az RMDSZ Szabadelvű Kör nevű platformjának alapító tagja és elnöke. 1999 és 2000 között kisebbségügyi miniszterként dolgozott Mugur Isărescu kormányában. A 2008 november végi romániai parlamenti választásokon nem jutott szenátori mandátumhoz. 2009 januárjában Traian Băsescu román államfő kisebbségügyi államelnöki tanácsadója. 2010-ben indul az RMDSZ elnöki tisztségéért. 2011. szeptember 1-jén lemondott az elnöki tanácsadói posztjáról, mivel az államfő támogatja a verespataki aranybánya engedélyezését; Eckstein-Kovács Péter viszont több éve a bányászati ciántechnológiák betiltásáért emel szót. 2012-ben Kolozsvár RMDSZ-es polgármesterjelöltje volt. Előnyei: – karizmatikus
– az RMDSZ keretében továbbra is befolyásos személy – „régi motoros” a politikában – annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem volt előretolt politikusa az RMDSZ-nek, nem kopott ki a köztudatból
Hátrányai: – több éve nem volt jelentős tisztsége sem országos, sem önkormányzati szinten – az utóbbi választásokon eleve vesztes pozícióból indult (lásd: parlamenti választások, RMDSZ-elnökválasztás, kolozsvári polgármester-választás) Hegedüs Csilla
1967-ben, Kolozsváron született. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és a Pécsi Tudományegyetem andragógia (a felnőttképzés tudománya) szakán végezte. 1997-ben közgazdász diplomát szerzett a Dimitrie Cantemir Egyetemen. 16 éve foglalkozik az erdélyi magyar műemlékek védelmével, 1997-től a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. 2010-2012 között Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter tanácsosaként dolgozott. 2011 óta az RMDSZ kulturális főtitkárhelyettese.
Előnyei: – a Nőszervezet jelöltjeként jó eséllyel pályázik az RMDSZ-lista első helyeinek egyikére – erős egyéniség
– jó szervezőképességgel rendelkezik
– inkább örökségvédelmi szakemberként, mint politikusként ismerik
Hátrányai: – országos szinten kevésbé számít ismertnek
– a sorrendet összeállítók tarthatnak a szavazók nőkkel szembeni előítéleteitől
Sógor Csaba
1964-ben Aradon született. 1983 és 1988 között végezte teológiai tanulmányait, 1988-1999 között a csíkcsicsói közösséget szolgálta lelkészként, majd 1999-től két évig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ökumenikus és külkapcsolati tanácsadójaként tevékenykedett. Az RMDSZ-nek már 1990-től tagja. 2000 és 2007 között az RMDSZ szenátora. Előnyei: – hétéves EP-képviselői mandátuma volt
– noha aradi születésű, sokat hangoztatott székelyföldi gyökerei miatt a székely szavazókat is megszólíthatja – jó kommunikációs készséggel rendelkezik
– népszerű projektekkel teszi látványossá az EP-ben való jelenlétét Hátrányai: – néha túlbarokkosítja mondanivalóját
– hajlamos a populizmus csapdájába esni
Vincze Loránt
Marosvásárhelyen született 1977. november 3-án. A Bolyai Farkas Főgimnáziumban érettségizett idegen nyelv szakon. Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen újságírást, a Bukaresti Egyetemen közigazgatás és elektronikus kormányzás mesterszakot végzett. Tizenhat éven át rádiós újságíróként dolgozott a romániai közszolgálati rádió magyar nyelvű szerkesztőségeiben Marosvásárhelyen, Kolozsváron majd Bukarestben, 2004 és 2005 között projektmenedzserként a rádió stratégiai tervezését irányítja. 2005 és 2007 között a Scripta Kiadó marketingigazgatójaként tevékenykedett, majd 2009-ig az Új Magyar Szó napilap főszerkesztője és a kiadó vezérigazgatója. 2009 óta Brüsszelben dolgozik, Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő brüsszeli irodájának munkatársa. Ez idő alatt az RMDSZ szövetségi elnökének külpolitikai tanácsosa, majd 2011-től a Szövetség külügyi titkára. 2013 májusa óta az európai kisebbségek és nyelvi közösségek ernyőszervezete, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke.
Előnyei: – az RMDSZ külügyi titkáraként betekintést nyert az európai szintű kisebbségügyi politikába
– jó külügyi kapcsolatokkal rendelkezik
– fiatal, friss arc
Hátrányai: – alig ismert politikusa az RMDSZ-nek
– nem befele, hanem kifele építkezett, ezért gyengébbek a szervezeten belüli, illetve a szavazópolgárokhoz kötődő kapcsolatai
Winkler Gyula
1964-ben született Vajdahunyadon. 1988-ban a temesvári Traian Vuia Műszaki Egyetem Elektrotechnikai Karának elektronika és távközlés szakán szerzett mérnöki oklevelet. 2001-ben a petrozsényi Tudományegyetem Közgazdasági Karának pénzügy és biztosítás szakán diplomázik. 2004 és 2007 között a kormány kereskedelemért felelős tárca nélküli minisztere volt, majd 2007 augusztusa és decembere között a távközlési és informatikai miniszteri tisztséget töltötte be. A 2007-es EP-választáson az RMDSZ két helyet szerzett meg, a pártlista harmadik helyezettje, Winkler Gyula így nem juthatott volna be. A listavezető Frunda György azonban lemondott a frissen szerzett mandátumáról, mivel alelnöki helyet szerzett az ET Ügyészségi Tanácsában, így Sógor az első helyre került, a második helyet pedig így Winkler tölthette be.
Előnyei: - hétéves EP-képviselői mandátum tapasztalatával rendelkezik
– felkészült politikus
– több komoly funkciót is ellátott már, két ízben is tagja volt a román kormánynak – tehetséges közösségépítő
Hátrányai: – az EP-ben kifejtett munkája a választópolgárok zöme számára nem eléggé látványos – nem a szavak embere.
Transindex.ro,

Szakmai vita: merre tart a magyar közoktatás?
„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.
Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?
Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.
Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.
A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?
Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.
Mihez képest gyengült az oktatási szint?
Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.
Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.
A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.
Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?
Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába, mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.
Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.
Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák - kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.
Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.
Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?
Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.
A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.
A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.
Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínűleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.
Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.
Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?
Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.
Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.
Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.
Önnek vannak elképzelései erről?
Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít, és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.
Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.
Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?
Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.
Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,

A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

MOGYE-felvételi amerikai tankönyvből
Több száz diák jelenlétében mutatták be csütörtökön este azt az új tankönyvet, amely alapján a biológiatesztet összeállítják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi és fogorvosi karára felvételizők számára. Az Egyesült Államokban használt Anatómia és élettan az orvosi szakokra című könyv (Barron’s kiadó) szerzői jogát megvásárolta az egyetem, majd lefordították román és magyar nyelvre. A University Press adta ki, egyelőre a román változatot, s az ígéretek szerint hétfőhöz egy hétre a magyar változat is megjelenik. A könyvet az egyetem könyvesboltjában forgalmazzák, s online is megrendelhető, ára 150 lej.
A Fogászati Kar előadótermében a lépcsőket, az állóhelyeket is megtöltő, s a folyosón rekedt diákok számára az egyetem vezetői mutatták be a könyvet. Megjelenését országos premiernek nevezte Leonard Azamfirei rektor, aki szerint az egyetemi autonómia lehetővé teszi, hogy ne a Romániában kiadott tankönyvek anyagát kérjék a felvételi vizsgára. Miután a régi elavult biológia tankönyvekkel nem voltak megelégedve, a városban működő tanárokkal közösen szerettek volna egy új könyvet írni, amely a korszerű ismereteken alapul. Az elképzelés szubjektív okokból nem sikerült, ezért választották az Egyesült Államokban megjelent kötetet. Ebben az ismeretanyag könnyen áttekinthető, ezt segítik az ábrák, táblázatok, s az ismeretek begyakorlásán van a hangsúly. Ahogy már korábban beszámoltunk, a vizsgán 100 kérdésre kell válaszolniuk a felvételizőknek, 90-et az egyes fejezetek végén levő ellenőrző kérdésekből, a többi tízet a felvételi vizsga előtt a könyv tíz fejezetéből állítanak össze.
Ezt a tíz fejezetet Borda Angela rektorhelyttes ismertette, s mától az egyetem honlapján is olvasható.
– Vannak hívei és ellenzői is a könyvnek, de ha kinyitják, kiderül, hogy nagyon barátságos, s biztos alapot képez az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez. A 23 fejezetből álló 600 oldalas könyv újdonsága, hogy biokémiai ismereteket is tartalmaz, egyszerűen, könnyen érthetően – mondta a prorektor, majd hozzátette, hogy a könyv felét a kérdések teszik ki, majd beszámolt a fordítás nehézségeiről, és köszönetet mondott munkatársainak.
Szilágyi Tibor rektorhelyettes megerősítette, hogy hétfőhöz egy hétre elkészül a magyar változat is, ami azért késik, mert mind az angol, mind a román szöveggel egyeztetni kellett, ami nagy erőfeszítést igényelt a fordítói közösségtől.
A rektor bejelentette, hogy márciustól a hétvégeken felvételi-felkészítőket szerveznek, s jövőre már több lesz a vizsga előtt megfogalmazott kérdés. Az is valószínű, hogy kémiából is új tankönyvet vezetnek be, amit az egyetem szakemberei írnak meg.
– Nincs-e túl késő egy új tankönyvet megtanulni, ha figyelembe vesszük, hogy a végzős tanulóknak az érettségi vizsgára is készülniük kell? – tettük fel a kérdést Leonard Azamfirei rektornak.
– Nincsen, mivel a törvény szerint legkésőbb a felvételi vizsga előtt hat hónappal kell nyilvánosságra hozni a felvételi- követelményeket. Több mint ezer kérdés és válasz van a könyvben, s az ismeretanyag kisebb, mint a régi biológiakönyvben. Nekünk olyan hallgatókra van szükségünk, akik teljesítmények elérésére képesek, nos, akkor fel kell tudjanak készülni az új tankönyv alapján.
– Miért nem lehetett egyszerre bemutatni mind a két könyvet? – kérdeztük Szilágyi Tibor prorektortól.
– A román és a magyar fordítói csoport párhuzamosan dolgozott, de mi mindig lépéshátrányban voltunk, mert a szöveget egyeztetni kellett a román változattal, tehát meg kellett várnunk, amíg a kollégák elkészülnek, s azután kerülhetett sor a fordítások összevetésére. Másrészt a nyomda sem tudott egyszerre két könyvet nyomtatni, s ahogy a románt befejezték, elkezdődött a magyar változat nyomtatása, ami reményeink szerint február 10-re elkészül. Aki az alapismereteket már elsajátította a meglévő tankönyvekből, annak nem lesz nehéz egy kissé logikusabb tálalásban újratanulni azokat. Bár az angol nyelvnek van egy olyan közvetlensége és tömörsége, amit nehéz románul és magyarul visszaadni, mégis ez egy sokkal jobb könyv, mintha helyben írták volna az egyetemi anyagot, leegyszerűsítve – nyilatkozta Szilágyi professzor.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

Kisebbségi egyházak jövőképe – Konferencia Kolozsváron
Az egyházak jövője az európai társadalmak fenntarthatóságának függvényében értelmezhető, ugyanis a politika nem tud mit kezdeni az „emberi tényezővel” – jelentette ki Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára szerdán Kolozsváron, Az Egyház jövője című konferencián.
Németh Zsolt a politika és egyház szerepéről beszélt„Ha az emberek önpusztító módon élnek, ha megszűnik az emberek közötti bizalom, ha nem születnek gyerekek, ha az önzés kultúrája diadalmaskodik, lehetetlen a közösség fenntarthatóságáról gondolkodni” – hangsúlyozta a politikus.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben a keresztények magánügynek tekintették volna vallásukat, nem kerültek volna összetűzésbe a hatalommal.
Az egyház és a politika viszonya örökzöld téma, minden korban választ kellett adni rá – jelentette ki.
Az egyházi elöljáró Egyház – Politika – Egyházpolitika ma és holnap című előadásában kifejtette: nem tartja szerencsésnek az egyházpolitika kifejezést, mert az egyháznak nem célja a világi hatalom megszerzése, de ez nem jelenti azt, hogy az egyházat nem érdeklik a társadalmi kérdések.
A püspök szerint a jövő legnagyobb kérdése az egyház tagjainak csökkenése. „A gyerekvállalás az egyetlen megoldás, ez határozza meg az egyház jövőképét” – szögezte le Kató Béla.
Németh Géza egyetemi tanár előadásában arról értekezett, hogy a politikailag keresztyén Európa a múlté, az egyház kisebbségi helyzetbe került, kisközösségi keresztyén Európa van születőben. Potyó Ferenc érseki helynök szintén úgy vélte: a kisközösségek organikus rendszerének kiépítése jelenti a kiutat.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott eseményen egyébként Rezi Elek, a házigazda felsőoktatási intézmény rektora köszöntötte a konferencia résztvevőit. Zalatnay István lelkész, a rendezvény főszervezője elmondta: a konferencia témája Németh Géza Miért fontos az egyházi jövőkép? című könyvéhez kapcsolódik, amelyet a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából adott ki a magyarországi Erdélyi Gyülekezet.
A Németh Géza református lelkész – Németh Zsolt külügyi államtitkár apja – által alapított Erdélyi Gyülekezet önálló bejegyzésű egyház Magyarországon, egyházjogilag a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Hazajöjjenek!
Jó úton jár az az önkormányzat, amely a fiatalok hazasegítésére tesz kísérletet. Erdélyben alighanem a sepsiszentgyörgyiek léptek elsőként e téren, s bár a Gyere haza! elnevezésű program megtorpanni látszott, a jelek szerint még sincs megállás.
Ne is legyen! Újabban Arany János kedves szülővárosában kezdeményezett hasonlót az önkormányzati testület, s azt kívánom, hogy a hajdúvárosban is legyen jó a folytatás. Mert arról van szó, hogy a fiatalok ijesztően nagy része idegenben kénytelen megkeresni a boldogulást, miután az 1989 decembere óta eltelt majd' negyedszázadban ez az ország képtelen volt megteremteni a mai fiatalok – s félő, hogy majdani nemzedékek – itthoni, szülőföldön való megélhetését lehetővé tevő körülményeket.
Hangsúlyoznám, hogy nem a természeti, földrajzi, kulturális, másmilyen adottságokat, hanem a körülményeket. És emiatt a legkevésbé sem vétkesek a kilencvenes évek óvodásai, kisiskolásai, akik ma kemény tandíjat fizetve járják a saját lábon való megállás, a megélhetés iskoláját – itthon és idegenben egyaránt. Szóval olyan önpusztító folyamatnak lehetünk a szemtanúi – s ami ennél is rosszabb: tétlen szemlélői! –, amelyről néhány éve legfeljebb szorongó sejtéseink lehettek, de ami mára mindennapjaink fájó valóságává vált: ha valamikor nem volt halálos érv a távozásra, ma már a maradásra sincs, s ezen nem az üres jelszavak, nem a tartalmatlan politikusi ígéretek, de a cselekvő próbálkozás változtathat.
Azzal a kiegészítéssel, hogy a hazahívásnak az ingyentelek és a -lakás csak egy-egy valóban alapvetően fontos tartozéka, de ami mellől nem hiányozhat a legfőbb elem: a munkahely. Vagyis az a jövedelmi, megélhetési forrás, amely az itthon maradás legfőbb letéteményese. Mérget veszek ugyanis rá, hogy Nagyszalontától nyugatabbra s annál is nyugatabbra, évtizedekre menően jobbak lesznek az életkörülmények, mint ma vannak Erdélyben, de egy kis segítséggel mindezt felül tudja írni a szülőföldhöz való ragaszkodás. Legyen hozzá elegendő akarat, pénz és hit! Hogy hazajöjjenek.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár),

Művészfizetésből nyomorognak
Nehéz a színpadon „megélni” Romániában – állítják egyöntetűen az általunk megkérdezett színészek, bábszínészek, néptáncosok, akik csekélyke állami fizetésből tartják fenn magukat, sok esetben családjukat is. Ez azonban szinte lehetetlen, ezért legtöbben több lábon állnak, vagyis valamiféle mellékállással próbálják pótolni fizetésüket, hogy meglegyen a mindennapi betevő.
A színészek rádióznak, tévéznek, tanítanak vagy a nyári évadszünetben külföldön dolgoznak, hogy a két-három hónap alatt keresett pénzből pótolni tudják az év többi időszakának kiadásait. Nincs ez másként az állami keresetből élő bábszínészek, néptáncosok közt sem, csak míg előbbiek reklámhangként, műsorvezetőként próbálnak plusz keresethez jutni, utóbbiak iskolákban vállalnak néptáncoktatást vagy egy-egy vidéki csoport vezetését.
Éhhalálra ítélve az állam által
Szakmáját tekintve Puskás Győző bábszínész, akit azonban legtöbben a Hahota kabarétársulat színpadáról ismernek. Szerinte nem csak megalázó Romániában a bábszínészek fizetése, de gyakorlatilag éhhalálra vannak ítélve az állam által. „A fizetésem nem titok, 770 lejt kapok kézbe évek óta. Öt évvel ezelőtt 800-at kaptam, még a levágás előtt, aztán »visszaigazította« a fizetésünket az állam, de a levágott összeg százalékát adták vissza” – panaszolja Puskás. Hozzáteszi, náluk az úgynevezett plafon 960 lej, ennyit kapnak azok, akik nyugdíj előtt vannak, s bábszínészként dolgozták le az életüket. „Télen a fizetésem nagy része számlákra megy, 1-2 lej marad meg belőle, abból kéne ételt, ruhát, szappant, tusfürdőt vegyek magamnak. Engem gyakorlatilag az állam éhhalálra ítélt” – összegzi Puskás, aki évek óta – sok más kollégájához hasonlóan – több lábon áll, hogy fenn tudja tartani magát. Téltől márciusig a Hahota kabaréműsoraiból „él” három bábszínésztársával, nyáron pedig Puskás egy utazási iroda munkatársaként vállal mellékállást. Elmondta, ő egyedül él, de így is csak mellékállásokból tudja fenntartani magát, sok kollégája azonban családot kell fenntartson ezekből a fizetésekből.
Kevés fizetés, nagy fluktuáció
Hasonló vagy talán még rosszabb helyzetben vannak a Maros Művészegyüttes táncosai – állítja az együttes igazgatója, Barabási Attila, aki szerint az ország egyik legrosszabbul fizetett szakmája a néptáncművészet. „Egy kezdő néptáncos 636 lejt kap kézhez, márpedig sok fiatal kezdőnk van, ugyanis a néptánc jó kondíciót igényel. Legtöbb táncosunknak érettségije van, de akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, és több mint tízéves régiségük van, azok is 900-1100 lej közötti fizetést visznek haza” – osztja meg a Székelyhonnal Barabási Attila. Hozzáteszi: a táncosok mellékállással próbálnak meg több pénzt szerezni, mivel azonban délelőttönként próbálnak, esténként fellépésekre járnak, kevés lehetőségük van erre. „Legtöbben néptáncot oktatnak, vagy valamelyik vidéki tánccsoport vezetését vállalják el, másra nincs idejük” – magyarázza az igazgató. Bevallja, sokan épp az alulfizetettség miatt ott is hagyják a szakmát, nem egyszer hivatkozott erre egy-egy felmondással érkező táncos, aki megunta, hogy szüleinél, azok támogatásából él, és eszébe sem juthat külön költözni, családot alapítani.
Haknikból több pénzt keresni
Nem fényes a helyzetük a színészeknek sem, akik szintén pár száz lejből tengődnek havonta, s valamilyen mellékállás után néznek. Szélyes Ferenc már régi motorosnak számít a szakmában, de emlékszik arra, hogy fiatal színészként sokáig szülei támogatásával tudta fenntartani magát. Úgy véli, ez ma sincs másként. „A kezdő színésznek 7-900 lej a fizetése, mi, az öregek, valamivel többet kapunk, de az sem elég persze. Egy színész legalább két helyen kéne dolgozzon, hogy meg tudjon élni, de azok a színészek, akik négy-öt előadásban szerepelnek, mellékest sem tudnak vállalni” – mutat rá Szélyes. Nem ritka, hogy a színészek rádiók műsorvezetőiként, hírbemondóiként tűnnek fel, vagy épp tanítanak valahol. Mások rendezvények műsorvezetőiként vagy egyéb haknikkal próbálnak pénzt keresni. Szélyes Ferenc maga is évekig a Gruppen-Hecc kabarétársulat tagjaként dolgozott, tavaly vendégszereplő volt, de műsorvezetést is vállal időnként. „Mindenki tudja, hogy nem a pénzért választja a színpadot az ember, de ha így folytatódik ez tovább, halálra van ítélve a szakma” – vélekedik Szélyes.
Szász Cs. Emese |
Székelyhon.ro,

Fejlődés vagy pusztulás
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Kisebbségben az egyház
A létszámbeli csökkenés az egyházak legnagyobb gondja, a keresztény közösségek ugyanakkor kisebbségbe kerültek Európában – hangzott el többek között Az Egyház jövője című kolozsvári konferencián.
A szerdai rendezvényen az előadók Németh Géza néhai református lelkésznek, az Erdélyi Gyülekezet alapítójának gondolatai alapján vázolták az egyház jövőképét. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott rendezvényen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kifejtette: duplán kisebbségi helyzetben – nemzeti és vallási kisebbségben – vannak az erdélyi magyar egyházak.
A legnagyobb kérdés, amelyre választ kell adni, az az egyháztagok létszámcsökkenése, melyre csak a családok gyerekvállalása jelenthet megoldást. „Az egyházi jövőkép nem rózsás" – mutatott rá előadásában dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja is.
Dr. Németh Géza egyetemi tanár arról értekezett, hogy a kereszténység Európában politikai értelemben kisebbségi helyzetben van. Kisközösségi keresztyén Európa van születőben, amely már nem politikai hátszéllel működik, mutatott rá az előadó. Egy magyarországi felmérés eredményeit ismertetve elmondta: a magyar református egyház 1301 gyülekezetét kérdezték meg arról, hogy hogyan látják önmagukat, az egyházat, valamint az egyházi intézményeket, a kérdőívre azonban csak 207 gyülekezettől érkezett válasz.
Németh Géza kifejtette: a magyarországi egyházak gyülekezeteinek többsége vegetál, hiányzik a bizalom, az egyházi testületeknek nincs tekintélye. „Az intézmény mint a gyülekezet kinyújtott karja elv nem érvényesül, a rosszul működő intézmények hiteltelenítik az egyházat" – fogalmazta meg észrevételeit Németh Géza.
Egyház és a politika
Kató Béla az egyház és politika viszonyáról beszélve hangsúlyozta: az egyház nem politizálni, hanem szolgálni akar, nem szereplője, hanem partnere a politikának. Hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek az egyházpolitika kifejezést, mert az egyháznak nem célja a világi hatalom megszerzése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyházat nem érdeklik a társadalmi kérdések.
Kató Béla leszögezte: az egyháznak a nép, a közösség érdekeit kell képviselnie, ki kell mondania álláspontját, és ehhez kell keresnie politikai partnereket. A püspök szerint az egyháznak figyelembe kell vennie az erdélyi kisebbségi helyzetből fakadó adottságokat, ezért azt is szem előtt kell tartania, hogy a politikai versenytársak közül melyiknél látja nagyobb esélyét az általa képviselt értékek érvényesítésének.
Az egyháznak a politikába való beavatkozása nem mindig veszélytelen, a kommunista diktatúrában börtön is járhatott érte, emlékeztetett az előadó, azonban hozzátette: a társadalmi kérdésekre van keresztény válasz. Az egyháznak a saját véleményét kell képviselnie, hiszen sok politikai döntésnek van egyházi összefüggése, vélte a püspök. „Nem mondhatjuk azt, hogy semmi közünk a politikához, mindig kell legyen válaszunk" – jelentette ki Kató Béla. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kortárs liberális felfogással szemben az egyház nem tekinti magánügynek a vallást.
„Amennyiben a keresztények magánügynek tekintették volna vallásukat, nem kerültek volna összetűzésbe a hatalommal" – emlékeztetett Kató Béla.
Különleges küldetés
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára kifejtette: az egyház sajátos küldetése betöltésével szolgálhatja a magyar nemzet és Európa fenntarthatóságát. Mint részletezte, az egyházak jövője az európai társadalmak fenntarthatóságának függvényében értelmezhető, ugyanis a politika nem tud mit kezdeni az „emberi tényezővel".
„Ha az emberek önpusztító módon élnek, ha megszűnik az emberek közötti bizalom, ha nem születnek gyerekek, ha az önzés kultúrája diadalmaskodik, lehetetlen a közösség fenntarthatóságáról gondolkodni" – hangsúlyozta a politikus Mint részletezte, az önzés kultúrájának az eredménye az emberi kapcsolatok meggyengülése, a közösségszolgálat készségének a megszűnése is. Úgy vélte, ha az egyház „betölti különleges küldetését", akkor az emberi magatartásformákban – a politika számára hozzáférhetetlen területen – állhat be jelentős változás.
Véleménye szerint a politika feladata, hogy biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek keretei között az egyház be tudja tölteni hivatását. Az államtitkár ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Romániában is felgyorsul az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügye. „A Székely Mikó Kollégium esetében is jó lenne, ha kedvező ítélet születne, mert az megerősítené az egyházak jogbiztonságba vetett hitét" – jelentette ki a politikus.
Fontos a személyes példa
Dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja Lelkészképzés mint jövőformálás című előadásában arról beszélt, hogy az erkölcsi nevelés legalább olyan fontos, mint az oktatás, ezért rendkívül fontos a nevelők személyes példája. Hangsúlyozta, ezért fontos a leendő lelkészek személyiségét is fejleszteni, hiszen a nevelők személyiségükkel is hatnak tanítványaikra. Dr.
Zalatnay István lelkész Változatlan és változó a keresztyén gondolkozásban című előadásában az aktuális teológiai divatiskolák tévedéseiről beszélt. Rámutatott: azok nem rosszakaratúak, de mást is akarnak, mint ami az egyház feladata.
A kolozsvári konferencia témája egyébként Németh Géza Miért fontos az egyházi jövőkép? című könyvéhez kapcsolódik, amelyet a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából adott ki a magyarországi Erdélyi Gyülekezet. A Németh Géza református lelkész – Németh Zsolt külügyi államtitkár apja – által alapított Erdélyi Gyülekezet önálló bejegyzésű egyház Magyarországon, egyházjogilag a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Történelemóra másként
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés
A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.
Bejegyezte: Nándor László Magyari
Emlékeztető: Magyari László Nándor az önálló magyar egyetem ellen foglalt állást:
Magyari Nándor László a Szabadelvű Kör 1997. jan. 31-i ülésén elhangzott előadásában arról szólt, hogy eddig senki sem vállalkozott a Bolyai Egyetem tevékenységének kritikai feldolgozására. Szerinte kritizálni tilos, így azután "az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén". Ironikusan megjegyezte, hogy a Bolyai Társaság hozzánőtt a "megemésztetlen tradícióhoz", ténykedése pedig felszívódik a sűrű ködben. Magyari László Nándor szerint az egyetem ügyével foglalkozó kultúrpolitikusok "nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából", ez akadálya a korszerű intézmény tervének kidolgozásának. Anakronisztikus a hagyományba merevedés. "A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás" járhatatlan. Elitcserére van szükség, állapította meg. Olyan elit kell, amely "mer a korral haladni". - "Az egyetemreform főáramától eltérő törekvésnek tűnik" hangsúlyozta, "az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is." /Magyari Nándor László: Universitas és környezete. A magyar egyetem-eszme beágyazottsága a kisebbségi elitek diszkurzusába. = Szabadság (Kolozsvár), 1997. febr. 10./
http://systemcritic.blogspot.ro,

Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

Márton Áron: Család és nép
A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemünk előtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé. (...)
A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak, s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait, és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb forrásnál veszendőbe hagyja?
Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.
Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk, s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
(1938)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kurta emlékezet
A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjében levő emlékmű felújítása során fakadt civil felháborodás tömören a következőképpen összegezhető: az obeliszkre miért nem került vissza a Horthy István-emlékfelirat, Magyarország koronás címere, A HAZÁÉRT felirat, és az újonnan bevésett szöveg miért kétnyelvű, s nem csupán magyar? Az is elhangzott, ilyen felújításból nem kérünk, akkor már inkább maradjon úgy, ahogyan volt.
A csillogóra csiszolt kőlapokkal borított oszlop nekem sem tetszik. Nem patinás, ahogyan egy első világháborús emlékműtől „elvárható” lenne. De a nagy felháborodással nem értek egyet. Emlékműrombolásról, -gyalázásról esik szó. Felújítás előtt viharvert oszlop kinézetét mutatta: sarkai letöredezve, a két oldalába bevésett nevek kopottak, egyik-másik olvashatatlan, az obeliszk csúcsán a Horthy István neve még olvasható, de a többi szót, ha nagyon megerőltette magát az ember, esetleg kisilabizálhatta. Alatta kidudorodás. A második világháborút követően Magyarország összetört címerének maradványait takarták el habarccsal. Lennebb A HAZÁÉRT felirat, a legalsó tömbön hegyével lefelé mutató kard az 1914-es és 1918-as évszámoktól közrevéve. Így nézett ki felújítás előtt.
Az emlékezet régibb időkig nyúlik vissza. Ott virított díszhelyen Magyarország címere. Az obeliszken feltüntették a sepsiszentgyörgyi hősök nevét és rendfokozatát. És még Horthy Istvánnak is emléket állít.
Mi is történt a huszadik század folyamán?
Az osztrák–magyar, német, olasz, orosz hadsereg Sepsiszentgyörgyön elsöprő többséggel az itt felállított hadi járványkórházban elhunytakat, mintegy tíz náció fiait temették az 1917-ben kialakított hősi temetőbe, az ún. német emlékmű köré, még 1918-ban is. Impériumváltás után a román hatalom sír- és temetőgyalázást követett el, kiásta a németes rendben elhantolt tetemek maradványait, és ötven méterrel arrébb újabb hősi temetőt alakított ki. A csontok nagy részét összekavarva közös tömegsírba hányták, s föléje emelték az emlékművet, több mint kilencven százalékban román költségen. Pénzhiány miatt csupaszon hagyták az obeliszket, nem helyezték el minden oldalára a Román Királyság középcímerét vagy a kegyeleti jelképeket bronzból, mint ahogyan tervezték. Tehát az 1931-ben felavatott emlékmű eredeti állapotában jeltelen volt. A körülötte levő egyéni sírok fölé kereszteket helyeztek, s azokra egy, esetenként két nevet véstek. Aztán jött az ún. kicsi magyar világ, s az új hatalom finoman fogalmazva kisajátította, magyarította az obeliszket, de beszélhetnénk akár emlékműgyalázásról is. 1942-ben ráhelyezték a Magyar Királyság kiscímerét, alája bevésték A HAZÁÉRT feliratot, még alább az első világháború kezdetének és végének évszámát, közéjük a magyar szempontból vesztes háborút jelképező, lefelé mutató kardot. Aztán az obeliszk nyugati oldalába bevésték a hősök erőszakosan magyarosított nevét. 1942. augusztus 20-án Horthy Miklós kormányzó legidősebb fia, a februárban számára létrehozott kormányzó-helyettesi tisztség betöltője, aki tartalékos vadászpilótaként a keleti frontra ment, lezuhant. A „kiskormányzóról” Magyarország-szerte megemlékeztek. Az az évi XX. törvénycikk kimondja, „a most vívott háború hőseinek emlékére bárhol az országban emelendő emlékművön Horthy István nevének méltó megörökítéséről is gondoskodás legyen”. Sepsiszentgyörgyön ötletesen oldották meg a dolgot, az első világháborús hősi emlékmű felső részébe bevésték: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. 1943-ban a keleti oldalra felírták a sepsiszentgyörgyi, de máshol elesett hősök addig összegyűjtött nevét és rendfokozatát. Ezáltal „sepsiszentgyörgyiesítették” az emlékművet. A második világháborút követő újabb román rendszerben összetörték Magyarország címerét, maradványait, valamint a kormányzóhelyettes emlékfeliratát eltakarták. A rendszerváltás után a feliratot kiszabadították, de igen viharvert állapotban maradt.
Az önkormányzat tavaly az országos kegyeleti hivatal kötelező jóváhagyásával felújíttatta az emlékművet. A kivitelező összecserélt két táblát – ígérik, a mulasztást tavasszal kiigazítják –, de ez nem változtat a lényegen. Elemezzük a civil követeléseket. A HAZÁÉRT felirat nagyon vitatható. Az obeliszk alatt nagyrészt idegenek maradványai porladnak. Akkor kinek a hazájáért szólna a felirat? A Magyar Királyság kiscímere összetettebb kérdés. Minden bizonnyal lélekben sokakat melegítene, ha ott virítana. A realitás talaján maradva ennek minimális az esélye. Ha az obeliszk felújítása előtti állapotát nézzük, akkor már nem volt rajta. Ha az eredeti, 1931-es emlékművet, akkor még nem volt rajta, nem is lehetett. A címert önkényesen helyezték rá 1942-ben, amikor magyarították az obeliszket. Továbbá Horthy Istvánnak mi köze volt Sepsiszentgyörgyhöz, Háromszékhez, a Székelyföldhöz, akár Erdélyhez? Különben a rendelet a második világháborús emlékműveken való megörökítését célozta. S ne feledjük, az oszlop eredeti állapotában csupasz volt. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója 1941-ben javasolta a „román emlékmű” lebontását, de az, szerencsére, nem történt meg. Az emlékezet csak a kicsi magyar világig nyúlik vissza, úgy tudja, hogy az obeliszken A HAZÁÉRT-, továbbá Horthy-felirat, Magyarország címere volt, no meg hogy az a sepsiszentgyörgyiek első világháborús emlékműve. Csakhogy ez nem az az emlékmű, amely az emlékezetben él!
Mi a baj azzal, hogy két nyelven jelenik meg a mostani felirat? Nem csoda, hogy a Székelyföldön élő románok hallani sem akarnak a székely autonómiáról: félnek attól, ha már az is a többségiek háborgását okozza, hogy nem csak magyarul írták fel, kiknek állít emléket az oszlop: nyugati oldalán az első világháború idején itt elhunyt, idegen katonáknak, keleti felén a máshol elesett sepsiszentgyörgyi hősöknek. Valójában legalább négy nyelven kellett volna kiírni! Németül, ami az akkori osztrák–magyar és német hadsereg hivatalos nyelve volt, továbbá angolul is, a mára leginkább elterjedt nemzetközi érintkezési nyelven.
Akadnak – lásd Gerhard Schröder volt német kancellár esetét –, akik őseik iránti tiszteletből felkeresik elődeik nyughelyét, s leróják kegyeletüket. Bárcsak békében nyughatnának a Sepsiszentgyörgyön elhantolt, családjuktól elszakított, akaratukon kívül messze földről idevezényelt idegenek porai...
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az eszperantó levelezéstől a Tragédia-fordításokig
Galegóra és spanyolra fordította le Madách Imre művét Asztalos Lajos
Több idegen nyelvű kötet olvasásának, szótárak tanulmányozásának, a külföldön hasznosan töltött időnek, az ismerősök, barátok kedves biztatásának, és persze saját lelkesedésének, elszántságának köszönhető, hogy immár két nyelvre fordította le Madách Imre Az ember tragédiája című művét Asztalos Lajos (képünkön), akit helytörténészként, műemlékvédőként és műfordítóként egyaránt ismerhet a kolozsvári közönség: az 1999-ben megjelent, majd Gonzalo Navaza Blanco költővel közösen átdolgozott 2002-es galego változat (A traxedia do home) után tavaly spanyolul (La tragedia del hombre) is napvilágot látott a magyar irodalom és drámaírás kiemelkedő műve.
Asztalos Lajos korán elkezdett érdeklődni egyes nyelvek iránt: fiatal korában eszperantó nyelven levelezett többek között egy asztúriaival (Spanyolország), ugyanakkor a spanyolt és a portugált is hamar elsajátította – emlékezett vissza a napokban, szerkesztőségünkben folytatott beszélgetésünkkor, amelynek során két Tragédia-fordítását is megmutatta. Miközben a köteteket lapozgattam, s a sajátos írásmóddal ismerkedtem, elárulta, hogy asztúriai ismeretségéből ered a galego nyelvvel való kapcsolata.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Az MPP nem vesz részt kamikaze akciókban
Felelős politizálást vár az erdélyi magyar pártoktól
Bíró Zsolt a Magyar Polgári Párt országos elnökségi üléséről, illetve a megyei szervezetek egyeztető fórumáról tájékoztatva elmondta, hogy az MPP megyei szervezetei egyhangúlag döntöttek arról, hogy a tárgyalásokat folytatni kell, illetve kidolgozták a párt álláspontját, mely szerint ezekre a tárgyalásokra szükség van.
Az országos elnökség egyöntetű véleménye is ez volt, és felhatalmazta az MPP tárgyaló delegációját, hogy a tárgyalásokat folytassa az RMDSZ-szel. "Feltett szándékunk, hogy erősítjük a romániai magyar képviseletet, akár Brüsszelről, akár Bukarestről, Budapestről vagy az önkormányzatokról legyen szó. Vannak helyzetek, amikor egyértelműen párbeszédre van szükség, mert csak tárgyalóasztalnál tudjuk a magyar ügyet jó irányba mozdítani" – jelentette ki Bíró Zsolt, hozzátéve, hogy az MPP továbbra is részt vesz a tárgyalásokon, s továbbra is nyitott a tárgyalásra az Erdélyi Magyar Néppárt irányában, bár "szomorúan látjuk, hogy a Néppárt egyre mélyebben lavíroz olyan zsákutcában, amibe önmagát irányította, és kissé nehezen tudjuk értelmezni azokat az ellentmondásos nyilatkozatokat, amelyek akár a tudathasadás vagy skizofrénia szóval is illethetőek, mert miközben együttműködést szorgalmaznak, azt helyezik kilátásba, hogy kamikaze akcióval verik szét az erdélyi magyar képviseletet".
Ennek ellenére az MPP nyitott irányukba is, és ha kell, akár a közvetítői szerepet is vállalja, mert "ha komolyan gondolják azt, amikor úgy nyilatkoznak, hogy együttműködésre van szükség, és erős képviseletre, és ha a nyilatkozatuknak ezt a részét fogadom el, akkor úgy gondolom, lehet tárgyalni. Ha viszont kamikaze akciót helyeznek kilátásba, akkor nincs miről beszélnünk. A Magyar Polgári Párt nem vesz részt kamikaze akciókban, csak azért, hogy a szomszéd kecskéje is megdögöljön. Mi ilyen politikát nem fogunk folytatni, mondta az MPP elnöke.
Vannak helyzetek, amikor közös cselekvésre van szükség
A tegnapelőtti MPP–RMDSZ-tárgyalásokról elmondta, hogy érdemben is előreléptek, ugyanis az elnökségi döntés értelmében átadták az RMDSZ tárgyalódelegációjának az MPP álláspontját tartalmazó politikai együttműködési megállapodás-tervezetet, amelyben leírják azokat a legfontosabb pontokat, amelyekről úgy gondolják, hogy a megállapodás alapját kell képezzék. "Mi elvekről, és nem helyekről beszélünk, és ezen alapelveket tartalmazza ez az együttműködési megállapodás-tervezet is". Az RMDSZ azt ígérte, hogy a hét végi SZÁT-ban megvitatja, és a jövő hét folyamán választ kapunk erre, de az alapelvekkel, úgy tűnik, nagyvonalakban egyetértenek – mondta.
A tervezet preambulumában kimondják, hogy felelős politikát folytatva vannak olyan helyzetek, amikor közös cselekvésre van szükség. Bíró Zsolt szerint elvként szögezték le, hogy az erdélyi magyar kulturális autonómiatörekvések, valamint a székelyföldi területi autonómiatörekvések legitim európai mércékkel mért képviseletére vonatkozóan az RMDSZ és az MPP érdemi együttműködést kell kialakítson. Az MPP vállalja, hogy az RMDSZ Kulturális Autonómiatanácsában együttműködik és a kulturális autonómia tervezetét támogatja. Ugyanezt a támogatást várja el az RMDSZ részéről a székelyföldi területi autonómia ügyében, és az együttműködést a Székely Nemzeti Tanáccsal. "Az RMDSZ és az MPP politikai és önkormányzati szinten is együttműködik az egységes és oszthatatlan Székelyföld valóságának és jelképeinek romániai, illetve külföldi elismertetése, tiszteletben tartása és népszerűsítése érdekében" – olvasható egyebek mellett az MPP együttműködési megállapodás-tervezetében.
Az EP-választásokkal kapcsolatosan az MPP álláspontja az, hogy fontos nemzetközi porondra vinni az autonómiatörekvéseket, a Magyar Polgári Párt megcélozza az európai néppárti, illetve a FUEN- tagságot, ebben az RMDSZ támogatását kéri. Fontosnak tartja, hogy lobbiirodákat tudjanak működtetni Brüsszelben, Budapesten és Bukarestben, illetve Székelyföldön, ebben is számítanak a szövetség támogatására. "Ha ezen érdekek mentén érdemben meg tudunk egyezni, akkor azt gondolom, ott a helyünk a tárgyalóasztalnál" – jelentette ki Bíró Zsolt, hozzátéve, hogy várják az RMDSZ válaszát.
A székely zászló alatt nyugodt lelkiismerettel felvonulhat mindenki
A március 10-i rendezvénnyel kapcsolatosan kijelentette: "azt gondoljuk, hogy a Székely Nemzeti Tanács égisze alatt és a székely zászló alatt nyugodt lelkiismerettel felvonulhat mindenki. Nem politikai zászlókra, nem politikai szlogenekre van szükség, hanem ilyen demonstrációkra, amelyek a jövőbe mutatnak."
Felháborítja ugyanakkor, hogy Marosvásárhelyen 2014-ben igen komoly aggályokat lehet megfogalmazni a véleménynyilvánítás szabadsága, a szabad felvonulás korlátozása miatt. "Komolyan fontolgatjuk annak lehetőségét, hogy demonstrációt hirdessünk meg, a helyi rendőrség igazgatójának a leváltását kérve."
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Új magyar könyvesbolt Kolozsváron
A Sapientia EMTE Tordai úti épületének bejáratánál nyílt meg szerda délután az Idea Könyvtér elnevezésű kisbolt, amelynek sajátossága, hogy csak erdélyi magyar kiadók termékeit forgalmazza.
Tekintettel az eseményre kíváncsiak népes táborára, az egyetem aulájában mondott köszöntőbeszédet Tonk Márton dékán, Dávid Gyula irodalomtörténész és Nagy Péter, a vállalkozás ötletgazdája, a kivitelezés legfontosabb mozgatója. Utóbbi szerint a célközönség a fiatalság, mert a digitális technikájú kommunikáció nem lehet alternatívája, csupán kiegészítője a klasszikus, értékes könyvnek. Dávid Gyula kifejtette: a mai fülsiketítő reklámhadjáratok korszakában könnyen elveszhet az emberek értékítélete, ezért kell hitelesen képviselni a könyvekkel a valódi értékeket.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár),

Hírsaláta
HELYEZKEDIK AZ RMDSZ? A román sajtó szerint az RMDSZ vezetői találkoztak Victor Pontával és Viorel Hrebenciuckal, s állítólag abban egyeztek meg, hogy a parlamentben támogatják a magukra maradt szocialistákat, cserében csak második, harmadik vonalbeli vezető állásokat kérnek.
Crin Antonescu a Gândul szerint különösnek tartja, hogy a miniszterelnök máris támogatókat keres, ami azt jelzi, hogy Pontának nincs szándékában fenntartani a Szociál-Liberális Szövetséget. Ponta természetesen azt válaszolta, nem azért találkozott a magyar és nem magyar kisebbségekkel, hogy azokat felkérje, lépjenek be a kormányba.
INTÉS A VESZÉLYES HULLADÉKLERAKÓK MIATT. Két kötelezettségszegési eljárást is indít Románia ellen az EU környezetvédelmi problémák miatt – jelentette be az Európai Bizottság. A hatóság szerint a korábbi figyelmeztetések ellenére az országban még mindig 19 olyan hulladéklerakó létezik, amely nem felel meg az uniós szabványoknak. Emellett azért is bírálta Romániát az Európai Bizottság, mert nem tisztították ki két moldvai réz- és cinkbánya ülepítőtavait. (Erdély FM)
KIADTAK EGY KISOKOST. A diáktanácsokban való részvételt, az aktívan eltöltött diákéveket népszerűsíti a DT Kisokos címet viselő kiadvány, amelyet az RMDSZ Főtitkárságának Ifjúsági Főosztálya jelentetett meg 1000 példányban. A füzetecske tizenhárom erdélyi megye magyar diáktanácsait ismerteti olvasmányos, közvetlen formában, a DT-vezetők vagy -tagok elbeszélései alapján. (Bukaresti Rádió)
NEMZETBIZTONSÁGI BÉKLYÓBAN. Nem mindennapi teljesítményt vitt véghez az elmúlt két hónapban a román kormány: egy rossz földtörvényt sikerült még jobban elrontania. Ennek következtében Szatmár megye területének túlnyomó többségén csak a nemzetbiztonsági szervek jóváhagyásával lehet majd földet eladni, illetve venni. (Szatmár.ro)
KIUTASÍTOTTÁK MAGYARORSZÁGRÓL. Jogerősen hat év szabadságvesztéssel sújtotta csütörtökön a Szegedi Ítélőtábla azt a magyar nemzetiségű erdélyi férfit, aki 2012 őszén Kiskőrösön összeverte egy ismerősét, életveszélyes sérüléseket okozva neki. A táblabíróság életveszélyt okozó testi sértés bűntettében mondta ki bűnösnek a 26 esztendős Toti Zoltánt, és öt évre kiutasította Magyarország területéről. A vádlott 2012 augusztusa óta élt Magyarországon. Az eset 2012. november 8-án történt: a vádlott egy kocsmai italozás után cserépléccel verte össze a sértettet. A bántalmazott férfi közvetlen életveszélyes sérüléseket szenvedett, életét a gyors és szakszerű orvosi beavatkozás mentette meg. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Tőkés: még nem született döntés a Fidesz-listán való indulásról
Tőkés László üdvözölte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nem indít saját listát az európai parlamenti (EP-) választáson. Az erdélyi EP-képviselő az MTI-nek vasárnap azt mondta: még nem született végleges döntés, hogy ő maga a Fidesz-KDNP listán induljon-e újabb mandátumért.
Az EMNP azt követően mondott le az EP-választásokon való részvételéről, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – az EMNP koalíciós felkérését figyelmen kívül hagyva – szombaton önálló EP-listát tett közzé.
Tőkés László (fotó) úgy fogalmazott, hogy nagy valószínűséggel senki sem jutna be az EP-be az erdélyi magyarság köréből, ha ő önállóan indulna, vagy ha az EMNP saját listát indítana, sőt: szerinte ez a veszély így is fennáll. Mint kifejtette: az erdélyi magyar érdekképviselet kisajátítása által az RMDSZ így is azt kockáztatja, hogy nem éri el az ötszázalékos küszöböt.
„Most sem a verseny nem mozgósít, mint 2007-ben, sem az összefogás nem mozgósít, mint az történt 2009-ben” – vélekedett az EP-képviselő, arra utalva, hogy mind 2007-es függetlenként való indulása alkalmával, mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az RMDSZ 2009-es Magyar Összefogása idején az erdélyi magyarságnak – 6,5 százalékos számarányát jelentősen meghaladó, 9 százalékos részvétellel – három képviselőt sikerült Brüsszelbe juttatnia.
Rámutatott: nem szabad kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli jelenlétét, ezért üdvözli az EMNP választmányának döntést, és megtisztelőnek tartja, hogy kezdettől fogva ott látják a helyét az EP-ben.
A Fidesz-KDNP listán való indulásának lehetősége többször felmerült, legutóbb ezt kedden Orbán Viktor miniszterelnök is megerősítette – mondta Tőkés László. Az MTI érdeklődésére elmagyarázta: „nyílt titok”, hogy fennáll ez a lehetőség, de Orbán Viktor nem akarta befolyásolni a küszöbön álló döntéseket.
„Amint Kelemen Hunor (az RMDSZ elnöke) is nyilatkozta, semmilyen sugallat nincsen: a Fidesszel mi partneri viszonyban vagyunk. Nem diktál nekünk, hanem számba vesszük a nemzeti érdek szempontjából legjobb lehetőségeket. Emlékeztetek arra, hogy 2007-ben és 2009-ben is Orbán Viktor azt támogatta, hogy minél több magyar jusson be Erdélyből. Most sajnos az RMDSZ korszakos hibát követ el, de ez már az ő felelőssége: mi a kettős kiütés felelősségét nem vállalhatjuk” – szögezte le Tőkés László.
A Fidesz EP-listájára való felkerüléséről szólva hozzátette: további találkozók és egyeztetések szükségesek egy ilyen döntés meghozatalához.
Az EMNP országos választmánya február 22-én, szombaton úgy döntött: nem kockáztatja az erdélyi magyarság EP-képviseletét, ezért a kialakult helyzetben nem indít saját jelöltlistát a májusi EP-választásokon, ugyanakkor azt javasolta a párt védnökének, Tőkés Lászlónak, hogy fogadja el a Fidesz felkérését, és induljon a Fidesz-listán újabb brüsszeli mandátumért.
MTI
Székelyhon.ro,

EP-választás
Tőkés üdvözölte az EMNP döntését
Tőkés László üdvözölte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nem indít saját listát az Európai Parlamenti (EP-) választáson. Az erdélyi EP-képviselő az MTI-nek vasárnap azt mondta: még nem született végleges döntés, hogy ő maga a Fidesz-KDNP listán induljon-e újabb mandátumért.
Az EMNP azt követően mondott le az EP-választásokon való részvételéről, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – az EMNP koalíciós felkérését figyelmen kívül hagyva – szombaton önálló EP-listát tett közzé.
Tőkés László úgy fogalmazott, hogy nagy valószínűséggel senki sem jutna be az EP-be az erdélyi magyarság köréből, ha ő önállóan indulna, vagy ha az EMNP saját listát indítana, sőt: szerinte ez a veszély így is fennáll. Mint kifejtette: az erdélyi magyar érdekképviselet kisajátítása által az RMDSZ így is azt kockáztatja, hogy nem éri el az ötszázalékos küszöböt.
A Fidesz-KDNP listán való indulásának lehetősége többször felmerült, legutóbb ezt kedden Orbán Viktor miniszterelnök is megerősítette – mondta Tőkés László. Az MTI érdeklődésére elmagyarázta: "nyílt titok", hogy fennáll ez a lehetőség, de Orbán Viktor nem akarta befolyásolni a küszöbön álló döntéseket.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad),

Két tárcát ígérnek az RMDSZ-nek Pontáék
Jelentős nyomás nehezedik az RMDSZ-re a Szociáldemokrata Párt (PSD) részéről annak érdekében, hogy a magyar alakulat lépjen kormányra a liberálisok borítékolható távozása nyomán.
Ilie Sârbu, a PSD szenátusi frakcióvezetője – Victor Ponta miniszterelnök apósa – kedden úgy nyilatkozott: bár annak idején nem ültették gyakorlatba, ma is érvényes az a megállapodás, amelyet a Szociálliberális Unió (USL) társelnökei a 2012. decemberi parlamenti választásokat megelőzően kötöttek az RMDSZ-szel.
Sârbu szerint a magyar alakulatnak a hatalomba való kooptálásáról szóló egyezmény arról is rendelkezik, hogy az RMDSZ-t két miniszteri tárca illeti meg a kabinetben. Kelemen Hunor elnök erre reagálva a Mediafax hírügynökségnek elmondta, ha bekövetkezik a balliberális koalíció szétbomlása, az RMDSZ hozzájárulhat a helyzet megoldásához, mégpedig a másfél évvel ezelőtti megállapodásban rögzített elvek mentén.
A szövetségi elnök ugyanakkor ismét cáfolta azokat a bukaresti sajtóértesüléseket, miszerint intenzív egyeztetés folyik a PSD és az RMDSZ között utóbbi alakulat kormányra lépéséről. A Hotnews portál kedden is arról cikkezett, hogy értesülései szerint Kelemen és Ponta hétfőn este megbeszélést folytatott, a miniszterelnök pedig a távközlési és a kulturális tárcát, továbbá egy miniszterelnök-helyettesi posztot ajánlott az RMDSZ-nek.
Egyébként az USL és az RMDSZ vezetői a 2012-es parlamenti megmérettetés kampányában titokban tartották, hogy október elsején paktumot kötöttek a közös kormányzásról. A megállapodás létét először Crin Antonescu PNL-elnök ismerte el a választások után, azt állítva: a paktumban foglaltakat azért nem ültették gyakorlatba, mert „az RMDSZ magatartása nem felelt meg a szándéknyilatkozat szellemének".
Bár Victor Ponta a választások estéjén kormányra hívta a szövetséget, ez Antonescu miatt meghiúsult; Kelemen Hunor később úgy nyilatkozott: az egyedüli ember, aki nem tartotta be az egyezményben foglaltakat, az a liberális elnök volt, aki feltételeket szabott a választások után.
Az RMDSZ az akkori botrány közepette nyilvánosságra hozta a közös kormányzás feltételeit sorjázó titkos megállapodás szövegét. E szerint a felek közösen támogatták volna Victor Pontát a kormányalakításban, az RMDSZ pedig parlamenti mandátumaival arányosan vett volna részt a kormányzásban és a kormányzati struktúrában.
Csakhogy a paktum szövegében tételesen nem szerepel, hogy a szövetséget két minisztérium illeti meg a kabinetben, ahogy arra most Ilie Sârbu tett egyértelmű utalást. Az RMDSZ vezetősége annak idején azt állította: a megállapodásnak nincsenek titkos záradékai.
Krónika (Kolozsvár),

Ki lesz a meglepetésember az RMDSZ-listán?
Izsák Balázsról tudták, hogy nem vállalja, ezért Böjte Csabát és Gergely Istvánt keresték meg, jelenleg pedig – a maszol.ro értesülései szerint – Bölöni Lászlót próbálják meggyőzni arról a Magyar Polgári Párt (MPP) vezetői, hogy induljon az RMDSZ listáján az európai parlamenti választásokon. Szombatig kiderül, hogy ki lesz az MPP meglepetésembere.
Bár az RMDSZ már rangsorolta az európai parlamenti jelöltlistáját, a hét végéig ez a lista egy új névvel bővülhet a Magyar Polgári Párttal folytatott újabb tárgyalási forduló után, a szombaton ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) jóváhagyásával. Az új jelöltet az MPP javasolja majd, és kérése az, hogy a lista harmadik helyére kerüljön.
Értesüléseink szerint a jelölt nevét már az RMDSZ is ismeri és elfogadja. „A név meglepetés lesz. Köztiszteletben álló személyiségről van szó, aki azonban még nem mondott végleges választ a felkérésre. És az nem valószínű, hogy a harmadik helyre kerül, inkább csak az ötödik vagy hatodik helyre” – nyilatkozta egy RMDSZ-es forrásunk, aki azonban a jelölt nevét nem kívánta nyilvánosságra hozni.
Bölöni: nem kerestek
A tárgyalásokhoz közel álló forrásokból a maszol.ro úgy tudja: az MPP titokzatos jelöltje nem más, mint Bölöni László. Ezt a forgatókönyvet az is alátámasztja, hogy a polgári párt nem először próbálta rávenni a 108-szoros labdarúgó válogatottat a politikai szerepvállalásra. A nemzetközileg elismert sportembert 2008-ban kérte fel az MPP arra, hogy vállaljon polgármester-jelöltséget Marosvásárhelyen, és felmerült a neve négy évvel később, a 2012-es helyhatósági választásokon is.
Izsák Balázsról tudták, hogy nem vállalja, ezért Böjte Csabát és Gergely Istvánt keresték meg, jelenleg pedig – a maszol.ro értesülései szerint – Bölöni Lászlót próbálják meggyőzni arról a Magyar Polgári Párt (MPP) vezetői, hogy induljon az RMDSZ listáján az európai parlamenti választásokon. Szombatig kiderül, hogy ki lesz az MPP meglepetésembere.
Cs. P. T.
maszol.ro,

Dáné Tibor Kálmán
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Tömeg köszöntötte a százéves Cs. Erdős Tibort
Festményeiből összeállított kiállítással, anekdotákkal és születésnapi tortával köszöntötték Kolozsváron az erdélyi képzőművészet doyenjét, Cs. Erdős Tibort századik születésnapján. A magyar Főkonzulátus előadóterme ez alkalommal szűkösnek bizonyult: sokan be se fértek a helyiségbe, az ajtóban állva, pipiskedve próbálták nézni és hallgatni a százéves művészt, aki gyermekkori kópéságainak emlékeivel szórakoztatta a népes közönséget.
Az éppen 100 éve, 1914. február 27-én született Cs. Erdős Tibort Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja házigazdaként, Kolozsi Tibor tanítványként és jóbarátként, Németh Júlia műértő csodálóként köszöntötte, de eljött az ünnepségre és laudációt mondott Ioan Horvath Bugnariu, a Képzőművészeti Egyetem tanára, sőt Berettyóújfalu polgármestere is, mivel az ünnepelt Berettyóújfaluban született és ebben a határmenti városkában töltötte első gyermekéveit.
Németh Júlia műkritikus felidézte azt a húsz évvel ezelőtti emléket, amikor Cs. Erdős Tibort nyolcvanadik születésnapján köszöntötték, és „visszatekintést” vártak volna tőle – a művésznek azonban esze ágában sem volt visszatekinteni, sőt: nyolcvanadik életéve után egy újabb, rendkívül termékeny korszaka kezdődött. Az utóbbi két évtizedben születtek meg olyan emblematikus munkái, mint a Kalotaszegi Madonnaként is emlegetett Európa elrablása, vagy a széki tragédiát színekbe-formákba öntő Apokalipszis.
Ami a leglényegesebb Cs. Erdős Tibor művészetében, az a sokoldalúság és a kísérletező kedv. Habár mindvégig a figuratív festészet híve maradt – mondta Németh Júlia - , a művész egy személyben festő, grafikus, iparművész és díszlettervező. A műkritikus felhívta a figyelmet a kolozsvári kiállításon is megtekinthető Széki lányok festményre, amely „fekete-piros szakralitásával akkor is fennmaradna a művészet történetében, ha a festő semmi mást nem alkotott volna élete során, csak ezt az egy képet.”
Maga az ünnepelt arról beszélt: a művészet valójában a világ gyermeki felfogásából fakad, egy rejtély, amelynek a gyermek még birtokában van (hisz rajzol, festeget, öntudatlanul is művészileg reprodukálja az élményeit), később, 14-15 éves korban azonban legtöbbjük elveszti ezt a titokzatos tudást. Néhányan azonban tovább alkotnak, felidézik, dédelgetik az emlékeiket – és ez a művészet, mondta a mester.
Cs. Erdős Tibor elmesélt néhány anekdotát gyermekkorából a hallgatóság nagy gyönyörűségére: például, hogy folyton elcsatangolt otthonról, sokszor a rendőrség segítségével találták meg, egyszer pedig templomba menés helyett bebújt a disznóólba, és amikor rátaláltak a felnőttek, ő, 4-5 éves gyermekként együtt szopott a kismalacokkal a kocától. Első rajzának történetét is felidézte: „Miután apámat elvitték katonának, egyszer keresztanyám kivitt az állomásra. Rámutatott a gőzösre: tudod, hogy ezzel vitték el apádat? – kérdezte. Amikor hazamentünk, első dolgom az volt, hogy lerajzoltam azt a vonatot. A gyermek nagyon együtt él az élettel, a mindennapokkal. A művészet pedig az, ha ezeket az élményeket felnőttként, idős korában is tudja reprodukálni.”
Cs. Erős Tibor azt is elmondta magáról: legizgalmasabb feladatnak mindig a portréfestést, -rajzolást tartotta. „Hogyan tudom élővé tenni a szemet, a szájat, a tekintetet? Ehhez valami olyasmi kell, ami már majdnem isteni attitűd” – vallja a mester.
T. Koós Imola
maszol.ro,

Iskola a határon
Kevés olyan iskolaigazgató akad Erdélyben, aki rendszerváltás utáni kollégiumalapítóként immár negyedszázada áll a vártán. Dr. Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium vezetője 2014-ben új szakokkal gazdagította a több mint 450 éves intézményt.
– A tervek szerint idén ősztől két szakiskolai osztályt indítana a kolozsvári Református Kollégium. Míg az elméleti líceumok többségében országszerte ódzkodnak a hasonló lépésektől, önök magabiztosan felvállalták. Nem fél attól, hogy csorba eshet az oktatási színvonalon?
– A Kolozs megyei és közép-erdélyi kitekintésű magyar szakiskola ötlete ugyan a református egyházé, de a püspökség mellett a megyei RMDSZ és a tanfelügyelőség is támogatta az elképzelést. Egy darabig úgy tűnt, hogy a megvalósítás is közös lesz, a tárgyalások azonban elakadtak, a másik két partner kifarolt a terv mögül. Így lett a kolozsvári magyar szakoktatás ügye kizárólag a református egyházé, amely az egykori Szeretetház visszakapott iskolaépületében indítaná el a két szakiskolai osztályt. Ez egyelőre mindannyiunk számára megoldásra váró többismeretlenes egyenlet. A félelmek annyiban jogosak, hogy a magyar szakoktatást Kolozsváron szinte nulláról kell kezdenünk: van ugyan épület, de nincsenek szerződtetett, magyarul oktató mérnök-tanárok, mesterek, és „hiánycikk” az olyan cég is, ahol leendő diákjaink gyakorlati oktatását végeznénk. A Kolozsvári Református Kollégium a püspökség kérésére szükségszerűségből vállalta fel a szervezéssel és az új osztályok beindításával járó nem kevés munkát.
– Nem tartja furcsának, hogy míg 1989-ben alig volt elméleti líceum, negyedszázaddal a rendszerváltás után a másik végletbe estünk: ma a szakoktatás számít fehér hollónak, és aki erre adja a fejét, azt sanda szemmel nézik?
– A mai helyzetnek megvan a magyarázata: a rendszerváltás után a szakiskolai és szaklíceumi oktatás összeomlott. 1989-ig a szakoktatás szoros szimbiózisban élt a gyárakkal és ipari centrumokkal. A rendszerváltást követő években ennek vége szakadt: a nagyipar átalakulásával, a nagyüzemek leépülésével az addig jól működő szakoktatás légüres térbe került. Sok szakiskola, szaklíceum megszűnt vagy átalakult, a megmaradók a gyenge oktatási színvonal miatt nem voltak többé vonzóak a diákok számára. A legnagyobb érvágás talán mégis az, hogy megszűnt a gyakorlati képzés, mert nem akadtak cégek, ahol vállalták volna a diákokkal való nyűglődést. A helyzet tarthatatlanságára az oktatási minisztériumban is ráébredtek, de eddig csak szerény próbálkozások voltak, hogy elméleti líceumokban indítsanak egy-egy szakosztályt. Mi tovább akartunk lépni, ezért döntöttünk a szakiskolai osztályok mellett.
– A sikeresen érettségiző diákok statisztikái révén versengő „elit” kollégiumok hogyan tudnak megbirkózni azzal, hogy az eleve gyengébb képességű gyerekekkel indított szakosztályok diákjainak érettségi jegyei lehúzza hírnevüket?
– Erős fenntartásokkal kezelem ezt a versengést. Negyvenkét érettségiző diákunkból tavaly negyven ment át, tehát az érettségi sikerarány 95,4 százalékos volt. Rosszakaróink szerint mi ezzel az eredménnyel kullogunk, mert a kolozsvári magyar líceumokban jobb statisztikák is vannak. Nem szeretnék példálózni senkivel, de olyan magyar líceum is van Kolozsváron, ahol 70 végzősből ötvenet engedtek érettségizni, a többit megbuktatták. A statisztikának szóló oktatás tehát nem ismer gyenge diákokat, holott minden pedagógus tudja, hogy vannak gyengébb képességű gyerekek is. Én sokkal nagyobb eredménynek tartom azt, amikor szórványból jött gyerekeket segítünk a felzárkóztatásban, a sikeres érettségizésben, minthogy egy kilences tanulót tízes, eminens diákká faragjunk. A statisztikák sok mindent eltakarnak. Rengeteg magyar gyereknek eddig nem volt választási lehetősége: ők jórészt kényszerből iratkoztak be az elméleti líceumokba, mivel a mi vidékünkön sem magyar szaklíceumok, sem szakiskolák nem működtek. Elsősorban tehát rájuk gondoltunk az érettségit nem ígérő szakiskolai osztályok beindításával. Visszajelzések szerint sok nyolcadikost érdekel a remélhetőleg ősztől nálunk induló, magyar nyelvű elektronista-, víz- és gázszerelő-, szakács- és fodrászképzés.
– Az annak idején bizonytalanul induló Kolozsvári Református Kollégium és a mostani szakiskolai osztályok tető alá hozása mennyire kihívás Erdély egyik legrégibb magyar kollégiumi igazgatója számára?
– Az akkori és a mai indulás között vannak hasonlóságok, de nagy különbségek is. A fő különbség az, hogy 1990-ben nem volt épületünk, csak egy ígéret az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter részéről. A Farkas utcai református templomban megtartott tanévnyitón néhai püspökünk, Csiha Kálmán azt mondta: „Épület még nincs, de az Úristen majd rendel. Elmondhatjuk, hogy ennek az iskolának teste nincs, de lelke van. És ha van lelke, akkor abból lesz valami.” Induláskor sem épület, sem állandó tanári kar, sem tanári fizetések nem voltak. A most induló szakoktatásnak van épülete, vannak osztálytermei és készülő műhelyei, amit magyar állami támogatásból finanszírozunk. A kollégiumunk kiváló tanári karát ki kell egészítenünk néhány mérnök-tanárral és mesterrel. Egyértelmű, hogy ma már teljesen más alapállásból indul a kolozsvári magyar szakoktatás, mint a kollégium 24 évvel ezelőtt.
– A Zsil-völgye zenelíceumának megbecsült zenetanáraként 24 évvel ezelőtt nem tartotta vakmerő döntésnek Kolozsvárra jönni, és olyan kollégiumot elindítani, amihez a lelkesedésen kívül semmivel nem rendelkeztek.
– Kisdiák koromban az egykori Református Kollégiumtól nem messze, a belvárosi Ferences-kolostorban működő zeneiskolába jártam. Mivel étkezdénk nem volt, itt ebédeltünk az Ady-Șincai Líceumban. Már akkor, kisdiákként nagyon megszerettem ezt a helyet. A hírre, hogy újraindul a kollégium, rögtön jöttem Kolozsvárra. Persze naivan hittük az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter ígéretét, hogy őszire visszakapjuk a Farkas utcai főépületet. Szeptemberre már minden megváltozott, a májusban tett ígéretről megfeledkeztek, a Șincai Líceum lelakatolta a kaput. 1990 október elsején a Farkas utcai templomban gyűlt össze az újrainduló Kolozsvári Református Kollégium négy IX., két X. és két XI. osztálya. Sem iskolaépület, sem bennlakás nem volt: a szülők és a pedagógusok tanácstalanul vártak. Csiha püspök úr kiállt a belvárosi gyülekezet elé, és a segítségüket kérte: még aznap valamennyi vidéki diákot befogadták a hívek, mindenkinek lett szállása és ellátása. Csiha Kálmán felesége, Emese néni hat gyerekről gondoskodott, főzött, mosott rájuk. Amikor a tanfelügyelőségen látták, hogy nem tágítunk, a Györgyfalvi negyedbeli 16-os iskolában adtak négy termet. Az iskola indulását végül is jóváhagyták a hatóságok, de a tanárok csak 1991 februárjában kaptak először fizetést. Nehéz időszak volt, a tanárok egymást váltották a katedrán: a magyart például első évben hét tanár tanította...
– Mi lett az 1990 tavaszán tett hivatalos ígéretekből?
– A kollégium főépületébe 12 év múlva költözhettünk be. Az egyházkerület papíron ugyan hamarabb visszakapta az ingatlant, mégsem vehettük birtokba, mert Gheorghe Funar polgármester az épületeket használó Șincai Líceum igazgatójával bíróságon támadta meg a restitúciót. Az állam teljes egészében visszaszolgáltatta a kollégium ingatlanjait, mindazt, ami a Farkas utca 16. szám alatti telekkönyvi kivonaton szerepelt. A városvezetés ezt elfogadhatatlannak tartotta. A Șincai bíróságon kérte, hogy az addigi egységes birtoklevelet osszák ketté. A bíróság sokat nem morfondírozott, és meghozta döntését: az évszázadokon át a Református Kollégium által birtokolt telket megosztotta a kommunizmus éveiben ide telepített Șincai Líceummal. Senkit nem zavart, hogy ez jogállamban elképzelhetetlen döntés, tehát másodszor is kisajátították az egyház vagyonát. Tizenkét év után, 2002 karácsonya előtt vehettük birtokba a kollégium Farkas utcai főépületét. Az egykori hatalmas telekből parányi udvart választottak le számunkra, még a tornaterem használatát is megtiltották. De bármennyire is fájdalmas volt az újbóli kisajátítás, örültünk, hogy végre van saját épületünk. Ma az óvodai, elemis, gimnáziumi és líceumi osztályokkal teljes a kép: a több mint 500 diák épp, hogy elfér az épületben. Kérdés, hogy az egykori hatalmas vagyonból visszakapunk-e legalább még egy épületet?
– Egyházi berkekben úgy tartják, hogy a kolozsvári Református Kollégium vezet az erdélyi református kollégiumok között. Ha van ilyen rangsor, ez mit jelent ön számára?
– Az elmúlt két évtizedben a körülményekhez képest kiváló eredményeket értünk el. Tudom, hogy a rangsorban előkelő helyen van a székelyudvarhelyi református kollégium is, de bizonyára ők sem tudják elképzelni, mit jelentett itt, Kolozsváron a Funar-korszak egy évtizede alatt magyar oktatási intézményt működtetni és fenntartani. Amikor mi voltunk a városvezetés fekete báránya, örültünk, ha a tanárok megkaphatták fizetésüket, a polgármesteri hivataltól anyagi támogatás nem érkezett. Ma más világot élünk, de akkor is, most is dolgozunk. Ha egy iskolában a pedagógusok végzik a munkájukat, annak eredményei vannak. Nem csak az érettségi statisztikákban, hanem minden más területen. Egy iskola stabilitását a kiváló óvónői, tanítónői és tanári gárdája biztosítja.
– A kolozsvári kollégiumot sokan a kórusával azonosítják, éneklő diákjaival több országba eljutott már, díjakat nyert. Zenepedagógus számára ez az igazi elégtétel?
– Van egy vicces mondás: ha valaki nem jó tanárnak, tedd meg tanfelügyelőnek. Ha annak sem jó, tedd meg igazgatónak, és ha igazgató lesz, szakemberként tönkretetted. Nem az én tisztem véleményt mondani arról, hogy milyen igazgató vagyok, de azt bizton állítom, hogy mindig igyekeztem jó zenetanár, jó pedagógus, jó kórusvezető lenni. A romániai középiskolák országos kórusversenyén, Bukarestben tavaly egy romániai magyar iskolakórus számára elérhető legmagasabb díjazást, a második helyet értük el. Az igazi élmény mégis a fennállásunk óta megtartott mintegy ötszáz önálló koncert Erdélyben, Magyarországon, és szerte a nagyvilágban: jártunk az Egyesült Államokban, Kanadában, Hollandiában, többször Németországban, és a Kárpát-medence több államában. Iskolai kórus lévén folytonos újrakezdés ez. Kodálynak igaza volt: a hallást fantasztikusan lehet fejleszteni. Munkámnak ez a felismerése elsősorban azon diákok számára jelenthet életre szóló élményt, akikben sikerült legyőznöm az önbizalomhiányt, hogy érdemes és kell is énekelni.
Dr. Székely Árpád
1958-ban Tordaszentmihályon született, a kolozsvári zenelíceumban érettségizett. 1982-ben szerzett diplomát a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban. A petrozsényi zeneiskolában tanított kilenc éven át, 1990 novemberétől az újrainduló kolozsvári Református Kollégium igazgatója. Doktori disszertációját 2005-ben védte meg. Az erdélyi magyar egyházi kollégiumok iskolaigazgatói között ő az egyedüli, aki a rendszerváltás óta tölti be a tisztséget. Számos egyházi bizottság tagja. Az egyházi oktatásról több szakcikke és társszerzésben több szakkönyve is megjelent.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Frigyre lépni a szülőfölddel – Háromszéki honfoglalás
Mi, erdélyi, különösen a székelyföldi magyarok 1990 után a találkozók évtizedeit éljük, nemrég szóltam arról, hogy ötévenként vagy évenként találkoznak az érettségi vizsgák izgalmait, a felnőtté válás kihívásait együtt átélők, találkoznak a főiskolák és egyetemek végzősei, van, amikor összejönnek az egy évjárathoz tartozó falubéliek, s tulajdonképpen a térségünket nyáron át behálózó falunapok is ezekre a találkozókra épülnek, ebből nőttek ki, ezekből halmozódtak össze.
Két évvel ezelőtt egy, a kalandok elől sem kitérő, sőt ezeket gyakran kiprovokáló háromszéki vezető ember, dr. Demeter János megyei tanácselnök valahol a mondákkal beültetett Maksa és Eresztevény, a Besenyői tó fölötti Óriáspince-tetőn járt, s amint ezt több alkalommal is elmesélte és nyilatkozatokba foglalta, megtetszett vala neki erről a szakrális hegyről a pazar kilátás, és megfogalmazódott benne az ötlet, hogy valamiképp alkalmat kellene teremteni arra, hogy az itt élőkkel és az innen messzi földre származottakkal megosztathassa azt a látványélményt, amelyet az Óriáspince-tető a véle szövetségre lépő és a vállára kényelmes sétával felhágó kíváncsiaknak nyújt.
A népmesék és mondák stiláris elemei a maguk természetességével épülnek be jegyzetembe. Maga a Pincetető is népmesei elem, pince szavunk a mélységek, a kút, a meder irányába mozdítják el az értelmezést és fantáziát, a pince szóval társított fogalom a magasságok felé emeli a látványt, a látomást. Észrevették ezt már évezredekkel ezelőtt is a Háromszéken élők, másképp nem erre a kenyér formájú hegyre hordták volna össze kunhalmaikat, amelyek közül egy, talán mutatóban, megmaradt.
Tudtak erről a csodás kilátóról honfoglaló és hazát teremtő székely-magyar eleink is, akik mondákkal és mesékkel beültették ezt a hegyet, megrakták az Óriáspincét mindenféle kinccsel, s rálelt ennek a kenyér alakú hegynek a titokzatos varázsára Jókai Mór és Orbán Balázs is, aki közül az előbbi már egyféle székely mitológiát is teremtve ide helyezte a Bálványosvár című regényének színhelyét, a székely rabonbánok nemzetgyűlését, amelyen azt kellett eldönteni, hogy a kunok harcias nemzetségét beengedjék-e erre a földre, vagy harcba szálljanak vélük?
Jókainak nem volt érzelmileg sem idegen ez a cipóalakú hegy, ennek a válláról, vagy a homlokáról be lehet látni Szentivánlaborfalvára, Laborfalvi Róza Benke névre hallgató családjának származás szerinti falujába. Olyan közel van ide ez alsó-háromszéki falu, hogy az az érzése a hegy hátára felsétáló gavallérnak, hogy innen a csokor virágot be lehetne dobni a hegy lábától egy kicsit arrébb egymásba fogózkodó falvakba.
Orbán Balázs, a legnagyobb székely nemcsak megcsodálta, hanem meg is örökítette ezt a hegytetőt, mondáit szorgosan összegyűjtötte és monumentális művének díszítésére, a mindenkori magyarok épülésére használta fel.
Nincs szándékomban a nagy megfigyelők sorába beállni, de Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla egyik háromszéki lírai fotóalbumának, a Felső-Háromszéknek előszavazása közben sejlett föl bennem, hogy Petőfi utolsó, Szendrey Júliához címzett levelét, amelyben Háromszék szépséges voltáról ír az a tájélmény is ihlethette, amely a medence laposára benyúló hegyek hátáról-homlokáról látható, s amely a Kárpát-kanyar koszorú hegyeivel kerített medencét, kisebb léptékben ugyan, de a Kárpát által körbeölelt lapály egészéhez teszi hasonlatossá. Háromszék medencealjának, ennek a síkságnak, rónának a pereme, a karéja kőből van rakva, akárcsak a Magyar Alföldé. Amit a Kézdiszentlélek feletti Perkőról látható panorámáról mondtam, azt a látványt most áttelepíthetem a Pincetetőre, ahonnan ez a Két Nemere és a Nagysándor csúcs felől alányúló hegy, a Perkő is látszik, de ha az Óriáspince-tetőről átnézek a Zágon és Papolc közti Láhó homlokára, ugyanez a látvány fogad: Háromszék a Kárpát-medence, a miniatürizált történelmi Magyarország kicsinyített mása.
És ha mostani látomásainkat visszavetítjük régmúlt időkbe, amelyekről Jókai, Orbán Balázs és annyian mások írtak, akkor elképzelhetjük azt, amit augusztus 20-ra virradó éjszaka a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának záró mozzanataként látni is fogunk. Láng- és füstjelzéssel, lármafa-híradással innen a Pincetetőről hírt adhatnak egymásnak a háromszéki emberek. Fényjelzés küldhető a tetőről a Bodoki hegyre, amely a Nagymurgó és a Nagycsomád déli homlokáról visszaverődik az Olt völgyébe, fénycsóva világít át majd a Baróti hegységre, amelyről Erdővidék falvai láthatják majd a lángot és értelmezhetik az üzenetet.
És a falvak, városok mindenikéből égő gyertyaként lármafa tüzek fénye villan vissza majd a Pincetetőre. Háromszék egészét bevilágító lármafás jelzés lesz ez.
Az augusztus 20-án meggyújtott lármafák nem ellenség érkezését üzenik, hanem a nagyvilágba szétszóródott magyarok hazaérkezését köszöntik, akik erre a háromnapos rendezvénysorozatra jönnek, s előbb az igazi vagy a választott szülőfalu, a város rendezvénykínálataiból részesülnek, és maguk is alkotói lesznek ezeknek. Mert az első nap, augusztus 17 Háromszék falvainak a napja. Egy nagy falutalálkozó-sorozat, amely átfogja az egész megyét, s amelyen helyet kapnak a Háromszéken vendégeskedő testvértelepülések is. Az én szülőhelyemen például szobrot avatunk a kommunizmus éveiben koncepciós perben kétszer is elítélt felsőcsernátoni Rákossy Árpád jogászdoktornak, Alsócsernátonban millenniumi zászlóavatásra és a két Csernátonban egész napot betöltő rendezvény kavalkádra kerül sor. A második nap, augusztus 18-án nagyobb tájegységek, nagyjából a régi székely székek központjának találkozóit és rendezvényeit ejtik meg Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Kovászna és Barót központtal.
S a harmadik nap, augusztus 19-én következik a Háromszék hegy-mellkasához ölelt nagyrendezvény az Óriáspince-tetőn.
Ahhoz hasonlatos ez, mint ami aratás, betakarítás alkalmával történik: előbb kévét kötnek a búzából, mereklyét raknak a sarjúból, majd felkalangyázzák a gabonát, buglyába rakják a szénafüvet, sarjút, s aztán asztagba, kazalba rakják a termést. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója a szervezőkkel és a résztvevőkkel egyeztetett szándékok szerint a szülőföldhöz tartozás érzésének erősítése, szétszóratásunk nem kívánatos következményeinek mérséklésére lesz alkalmas, a családi és baráti találkozások, a szakmai, kulturális, ifjúsági, női és mindenféle civilszervezet és szövetség, hitbéli gyülekezetek találkozólánca lesz ez, s annak a Bod Péter alkotta életelvnek a jegyében öleli át Székelyföld déli térségét, amely így hangzik: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni nagy vétek”.
A mi hazánk, s a mi belső anyaországunk, autonómiánk alapja és záloga a Székelyföld. Nem csak a nagyvilágba szétszóródott háromszéki kortársainkat szólítjuk haza, hanem a históriai idők feledésében ködlő eleink szellemét is ideidézzük. Ez alkalomra Háromszéki Olvasókönyv címmel antológia jelent meg.
A háromnapos rendezvényt követően, augusztus 20-án a hazalátogatók és vendéglátóik a másik háromszéki látóhegyen, a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn a Szent István napi búcsún vehetnek részt.
Árpád fejedelem évében élünk, a háromszéki új honfoglalás is ennek a jegyében is zajlik.
2007. június 29.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma,

Lédára cseréli Adyt az RMDSZ
Elcseréli a hírhedt nagyváradi Ady-központot az RMDSZ Bihar megyei vezetői által irányított Mecénás Alapítvány a helyi önkormányzat tulajdonában lévő Léda-házra, hogy felépülhessen a megyeszékhely uniós támogatásból tervezett élményfürdője a városi strand melletti telken. Az erre vonatkozó határozattervezetet csütörtöki rendkívüli ülésén egyöntetűen szavazta meg a képviselő-testület, így hamarosan aláírhatják a szerződést is.
Mint Pásztor Sándor, az RMDSZ frakcióvezetője rámutatott, a Nagyváradi Wellnes Termal Nymphaea Komplexum névre keresztelt projekt érdekében már másfél évvel ezelőtt kisajátították az összes közétkeztetési létesítményt a strand területén, ám a többször is újratervezett megvalósíthatósági tanulmány alapján a város még mindig nem tudott elegendő területet felmutatnia a pályázathoz.
„Jobb megoldásnak tartjuk, ha egy reprezentatív épületet sikerül Váradon magyar kézre juttatni, minthogy odajussunk, hogy kisajátítsák a központot" – magyarázta a tanácsos. Mivel más irányba a strand nem terjeszkedhet, végül arra a telekre esett a választás, amelyet az önkormányzat korábban egy 49 évre szóló haszonbérleti szerződés alapján, azaz ingyen bocsátott az alapítvány rendelkezésére a magyarországi pénzekből finanszírozott kulturális központ kivitelezéséhez. „Hogy mit csinál a város a csere után ezzel a területtel, amelyen van egy kész konferenciaterem és egy félkész létesítmény, azt ők tudják. A mostani anyagban arról nincs szó, hogy lebontják-e vagy továbbfejlesztik" – mutatott rá Pásztor.
Ellentmondásos történelem
Mint korábban több ízben is beszámoltunk, mindkét nagyváradi ingatlan körül több botrány is volt az elmúlt évek során. Az Ady-központ felépítésére a 2002 augusztusában megalapított, RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány úgy kapott több mint egymillió eurónak megfelelő 320 millió forintos magyarországi támogatást, hogy a pénzre előzőleg 2001-ben sikerrel pályázott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál.
A Tőkés László püspöksége idején, 2002 májusában kötött megegyezés alapján Érmindszenten épült volna fel a költőről elnevezett vallási, kulturális és turisztikai központ, csakhogy a júniusi magyarországi kormányváltás után az ügyet átvevő Miniszterelnöki Hivatal a pénzt decemberben átirányította a Mecénás Alapítványnak, amivel nem pályázat útján szerződött.
A politikai döntés tényét maga Szabó Vilmos államtitkár ismerte el 2003-ban a Krónikának. Az első 70 millió forintot 2003 júniusában kapták meg, majd ugyanazon év októberétől 2004 novemberéig 50 millió forintos utalásonként, öt részletben jutottak a támogatáshoz. Noha a projektet 2006-ban lezárták, az Ady-központból máig csupán egy konferenciaterem valósult meg, a tervezett szálló soha nem készült el, a félkész létesítmény miatt pedig a telek azóta is építési területre emlékeztet.
A beruházás becsült értéke ma csupán 300 ezer euróra rúg, de Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – aki egyben a Mecénás Alapítványt is igazgatja – szerint a kapott több mint egymilliós támogatás nemcsak az építkezésre vonatkozott. Szabó lapunknak csütörtökön ismételten úgy nyilatkozott: a pénzzel azóta hiánytalanul elszámoltak a magyar kormánynak. Ezzel szemben bár Tőkés László több ízben is határozottan arra kérte a szövetség képviselőit, hogy mutassák be, mire költötték el a mai értéken több mint 1 millió eurónak megfelelő összeget, erre soha nem került sor.
Demeter: fizesse vissza a pénzt a Mecénás
Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője szerint ezért még mindig kérdés, hogy hova tűnt el a magyarországi adófizetők pénzéből kapott támogatás. „Az eredeti támogatás ugyanakkor nem a Léda-házra szólt, hanem az Ady-központ felépítésére. A Mecénás Alapítvány akkor járt volna el tisztességesen, ha ilyen körülmények között eladja a létesítményt az önkormányzatnak, és visszafizeti a teljes összeget, mind a 320 millió forintot a magyar államnak" – nyilatkozta a Krónikának Demeter.
Szabó Ödön viszont azt állítja, hogy a támogatási szerződés alapja Ady Endre kultuszának ápolása volt, az építményekkel kapcsolatban pedig nem volt semmilyen korlátozó kitétel. A Léda-ház, mint ismert, épp a költő múzsájának, Brüll Adélnak volt az otthona, így nem pusztán anyagi, hanem szellemi értéke is van, így a parlamenti képviselő szerint jó helyszíne lesz majd az oda tervezett közösségi, kulturális tevékenységeknek. „Azt gondoltuk, dicséretet fogunk kapni azért, hogy a magyar kulturális örökséget kimentettük" – jelentette ki Szabó Ödön.
Használatból tulajdonjog
A Mecénás ügyvivője szerint az önkormányzat először tavaly januárban kereste fel őket az Ady-központ ügyében, majd idén ismét ajánlatot tettek. Noha a létesítményről nem akartak lemondani, megegyezés hiányában a város elbukhatta volna a több millió eurós, csupán kétszázalékos önrésszel elnyert uniós támogatást.
Szabó szerint az RMDSZ attól tartott, a helyi magyarságot emiatt majd bűnbakként tünteti fel a városvezetés, ezért próbáltak olyan kompromisszumos megoldást találni, amely szem előtt tartja a város érdekeit is, de a helyi magyar közösség is nyer rajta.
A Léda-házat, mint ismert, korábban koncessziós szerződés alapján, havi 150 lejért vette bérbe a szintén RMDSZ-közeli Partium Alapítvány, ám később – miután az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenség miatt vizsgálódni kezdett Biró Rozália akkori váradi alpolgármester ellen, mivel a politikus tagja volt az alapítvány kuratóriumának is – a megegyezést felbontották. A Fő utcai ingatlan azóta is használaton kívül áll, de miután az itt működő Roma bár bezárt, terveztek már oda PSD-székházat és játéktermet is.
Most viszont a Mecénás Alapítvány a 283 ezer euróra becsült ingatlan tulajdonjogát is megkapja, tehát nem pusztán haszonbérlője lesz épületnek, hanem teljes jogú tulajdonosa. Az Ady-központot a polgármesteri hivatal által felkért szakemberek 300 ezer euróra értékelték, és a határozat alapján a különbözet kompenzálja majd a „mecénások" által a város felé felhalmozott mintegy 29 ezer eurós adóhátralék egy részét.
A maradék mintegy 3000 eurót azonban még mindig kénytelenek lesznek törleszteni. Az viszont még mindig válaszra vár, hogy mit kezdett a Mecénás az Ady-központra kapott összeg és a „megvalósítás" költsége közötti 700 ezer eurós különbözettel.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Barangolás a történelem útvesztőiben
A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Közel kilencven esztendeje hét lakat alatt őrzik Bukarestben és Budapesten egyaránt azt a titkot, hogy a Trianon utáni zaklatott és útkereső években felmerült Románia és Magyarország Romano-Ungaria néven egy államba való egyesítése.
Erről a titokról verte le az elhallgatás lakatját Lucian Leustean történész România si Ungaria în cadrul Noii Europe (1920–1923) című figyelemreméltó könyvében.
A szerző elmondja, hogy Habsburg IV. Károly után a magyar korona várományosa a Hohenzollern I. Ferdinánd román király vagy fia, a későbbi II. Károly lett volna, amivel az utóbbiak és Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is egyetértett, aki 1920 és 1926 között több ízben küldte minisztereit Bukarestbe az ügyről tárgyalni.
A tárgyalások elindítója Erdélyi János budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, Iuliu Maniu sógora volt. Az ügyet magyar részről támogatta Bethlen István, Bánffy Miklós és Teleki Pál gróf, román részről pedig Averescu marsall is. Ellenezték azonban a Bratianu-féle liberálisok – félve a magyar hegemóniától –, és az erdélyi román parasztok, akik attól tartottak, hogy egy esetleges egyesítés után földjeiket visszavennék tőlük a magyar földbirtokosok. Ami külföldet illeti, 1920-ban vehemensen tiltakozott Jugoszlávia. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office – Frank Rattigan nagykövet révén – tájékoztatást kért a tárgyalásokról. Bandholtz amerikai tábornok, aki Budapesten tartózkodott, a feletteseihez küldött táviratában megemlítette, hogy Károly román herceg egy budapesti fogadáson azzal dicsekedett, hogy ő lesz Magyarország jövendő királya.
Lucian Leustean szerint az egyesítés hátterében a Hohenzollern dinasztia érdekei álltak. Ferdinánd király azt is számításba vette, hogy kisebbik fia, Miklós herceg legyen Magyarország királya, vagy esetleg egyik leánya mint Habsburg József főherceg felesége férjével együtt kerüljön a magyar trónra.
Hogy mennyire komoly volt az ügy, az is jelzi, hogy egy alkalommal Bánffy Miklós gróf, volt magyar külügyminiszter, két héten át tárgyalt Sinaián Ferdinánd királlyal a lehetőségekről.
Mindez ma már történelem. Nem tudom, kinek kedvezett volna valójában a két ország egyesítése. Talán inkább tiszteletben kellett volna (és kellene!) tartani az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott nagygyűlés határozatait. Az minden bizonnyal megoldaná a kérdést. Csupán politikai akarat kell hozzá, ami egyre késik.
Erőss Attila
Népújság (Marosvásárhely),