Kiss Jenő
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Bizonyosságok és bizonytalanságok a romániai magyar könyvtárügyben
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen - írja szakpolitikai vitaindítójában Kiss Jenő.
Könyvtár: könyvtárnok/könyvtáros tárolja a könyvet. Vigyáz, nehogy elázzon (az agyagtábla), meggyúljon (a papirusz, a papír), eltűnjön, elkallódjon a könyv. Mindig gyűjt, rendez. Tájékozódik és tájékoztat az egyre szaporodó állományban, állományról. Jegyzékek, katalógusok, bibliográfiák készülnek, könyvek könyvekről, könyvekből – a munkája által.
Így ment ez sok ezer éve, mióta a feltalálták az írást, az pedig fokozatosan hordozót változtatott, kőoszlopokról, falakról agyagtáblákra került.
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen. A digitalizálás és az internet kivitte a könyvet a kibertérbe. Létezik már könyvek nélküli könyvtár, amelyik csak e-könyvolvasókat kölcsönöz, és jogot a kibertérben létező állománya darabjainak letöltésére. Ha pl. a magyar kormány 8 milliárd forintot digitalizálásra költene, az összes létező magyar könyv a már bárhonnan elérhető társai közé kerülne. Bizonyos, hogy ez az elképzelés megvalósul, mert a pénz, ha nem is nagyvonalú gyorsasággal, de lassacskán csordogált eddig is, és ezután is fog erre a munkára.
Ha a felhők fölötti könyvtár elvileg bárhonnan elérhető, szükség lesz-e még a sok könyvtárra, könyvtárosra? Olyan kérdések ezek, amelyek nem csak a könyvtáros társadalmat, hanem mindenkit egyaránt foglalkoztatnak, aki a könyvvel kapcsolatban áll: alkotót, előállítót, olvasót.
Egyetértés csak két kérdésben van: könyv lesz, ameddig ember él a földön, s a könyvet tárolni kell, akár hagyományos formában létezzen, akár a kibertérben. Az olvasót is hozzáértő embernek kell tájékoztatnia, mert az információhalmazban navigálni aligha sikerülhet mindenkinek. Ez a szakember, ez az információmenedzser, vagy bárhogy is nevezzék majd, a könyvtáros lesz!
A romániai magyar könyvtárügy jelene
Erdély nagy egyházi-, iskolai-, magánkönyvgyűjteményei kialakulásának története színes, szinte regényes. A XIX. században felgyorsult fejlődésének, mint annyi minden másnak, az első világháború kitörése vetett véget. Következett 75 év vegetálás, amikor a megőrzésre tolódott a hangsúly. Négy évre ugyan fellendült fél Erdély magyar könyvtárügye – Kolozsvár könyvtára köteles példányú lett, gazdakönyvtárak alakultak a falvakon, pótolt minden könyvtár, amennyire csak lehetett. Aztán a káosz, könyvégetés, ziláltság évei következtek. Az '50-es, '60-as években paradox módon egyidőben pusztult és gyarapodott a könyvállomány. A könyvkiadás, a könyvtár hálózat látványosan fellendült: a magyar- és világirodalom klasszikusait soha nem álmodott példányszámban és olcsón adták ki. Minden községben, kisvárosban közkönyvtár és iskolai könyvtár létesült, akkor alakult ki a ma is használható törzsállományuk, alig két évtized alatt.
Aztán következett a 70’ évek zuhanása: megszűnt az addig is szerény, kétéves könyvtárosképző technikum, megszűnt a magyar szaklap, a Könyvtáros, megszűnt a főállású községi könyvtárosi állás (tanügyi káderek nyakába sózták a munkát), a megyei és városi könyvtárak munkatársainak létszámát két erős leépítési hullám minimálisra csökkentette. Meggyérültek a könyvtári rendezvények, szaporodtak a kedvszegő tiltások, a magyar könyvek beszerezhetősége állandóan csökkent, a magyarországi import a nulla felé tartott.
A ’89-es fordulat alapvető változásokat hozott a romániai magyar könyvtár ügyében. Az országosnál kedvezőbb változások a szabaddá vált magyarországi kapcsolattartásból fakadtak. A Könyvet Romániának mozgalom, testvérkönyvtári adományok és a legváltozatosabb hajszálérrendszeren át, jelentős mennyiségű magyar könyv áramlott könyvtárainkba. Törvény emelte elfogadható szintre az alkalmazottak számát, visszaállították a főállású községi könyvtárosi állást. 1991-ben, az EMKE keretében létrejött a Könyvtári Szakosztály, amiből később kialakult a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület (továbbiakban RMKE). Ez a szervezet a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét vállalta. Az RMKE szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. A jóval fejlettebb magyarországi könyvtárak megismerése nemcsak ismereteit gyarapította könyvtárosainknak, hanem még ennél is fontosabb volt, hogy munkájuk iránti igényszintjük emelkedett. Az RMKE évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna. Tevékenységének beszűkülése főleg a szórványban dolgozó magyar könyvtárosokat érintette érzékenyen, hisz ők szakmai információt, támogatást máshonnan nem remélhettek.
1997-től a közkönyvtárak fenntartását az önkormányzatok vették át. Elsősorban a községi könyvtárakat és könyvtárosokat érintette nagyon negatívan az új fenntartó felelőtlensége. A magyar többségű községek RMDSZ-es polgármesterei nem tartották tiszteletben a törvényt, amely egész állású, főfoglalkozású könyvtáros alkalmazását írja elő. Egyre több a fél- vagy negyedállású könyvtáros, sőt, a községek mintegy 20%-ban egyáltalán nincs alkalmazva. A községi könyvtárak kevesebb, mint felében vásároltak új könyvet (2013-as székelyföldi adat!). Sok községben a könyvtárost tanácsi munkák elvégzésére használják, ezért is hiányzik a legtöbb helyen a kifüggesztett nyitva tartási rend.
A polgármestereknek nem fontos a könyvtár. A tanácsosok pont olyan felelőtlenül viszonyulnak a könyvtárhoz, mint a falu értelmiségei vagy vállalkozói. Pedig a Bill és Melinda Gates által finanszírozott Biblionet Program sok könyvtárat kimozdított a vegetálásból. Minden résztvevő négy számítógépet, szkennert, nyomtatót, vetítőt kapott. A feltétel az volt, hogy a fenntartó tanács biztosítson főállású könyvtárost, megfelelő fűtést, biztonságot, WC-t, internet-előfizetést. Erre csak a vidéki önkormányzatok alig fele volt hajlandó. A megyei könyvtárak csak szakmai tanácsadásra, a községi könyvtárosok továbbképzésre jogosultak.
Általánosan jellemző, hogy Romániában a szakmai ellenőrzés hiányzik, a tanácsok a megyei és városi könyvtárakat csak gazdasági szempontból tudják többé-kevésbé szakszerűen ellenőrizni, nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes szakvéleményt mondjanak, így ezek értékelése meglehetősen ötletszerű, leginkább a könyvtári rendezvények mutatóssága, vezetőik helyezkedése szabja meg.
A könyvtárak az identitásválság ellenére is meglehetősen jól teljesítenek, ami munkatársaik elkötelezettségére utal. A közművelődés ágazatai közül a könyvtári bérek a legalacsonyabbak, ezért csak azok maradnak a pályán, akik szeretik ezt a munkát, hisznek benne, és azok, akik máshol nem lennének versenyképesek. Szerencsére többségük az első csoportba tartozik. Nagyobb könyvtárakban a könyvtárosok zöme felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Nem ritka a több diplomával, egyetem utáni képzéssel, tudományos fokozattal rendelkező könyvtáros. Ezért is jobb a könyvtárosi munka minősége, több a könyvtári kiadvány, sikeresebbek a rendezvények.
Az olvasók száma a '90-es évek elejéhez képest csökkent, ugyanakkor stabilizálódott egy könyvtárat látogató kör, többségük tanuló, de jelentős a felnőtt olvasók száma is.
A nagyobb könyvtárak állománya folyamatosan növekedett, feldolgozottsági szintjük emelkedését jelzi, hogy legtöbbjük nyilvántartása elérhető az interneten. Több könyvtár digitalizál is, elsősorban helyi kiadványokat. Ezek egy része elérhető az interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárral (MEK) való együttműködés eredményeként.
A körülbelül 300 romániai magyar könyvtáros nagy többségét a községi könyvtárosok adják. Szinte valamennyien csak érettségivel rendelkeznek. A kontraszelektáltság elég gyakori közöttük, szakmai alkalmassága sokuknak labilis. Szakképzésük, szakmai öntudatuk, elkötelezettségük erősítése folyamatosan szükséges. Az előbbiekben említett hiányosságok miatt egyre nő a szakadék a községi könyvtárak és városi könyvtárak között.
A román többségű községek könyvtárairól kevés az információnk, de tudjuk, hogy némelyekben évek óta nem vásároltak magyar könyvet.
Érdemes pozitív példaként megemlíteni a Brassó Megyei Könyvtárat, ahol néhány ezer kötetes magyar részleget rendeztek be (a többi, raktárban tartott magyar könyvük is elérhető persze), magyar könyvtárossal, akinek feladata magyar rendezvények szervezése is.
Hosszútávú feladatok
A romániai magyarságnak belátható ideig szüksége van könyvtáraira és a magyar nyelvű könyvvel való kiszolgálásra. A könyvtárnak információs intézménynek kell lennie, az olvasók továbbra is itt találják meg a hagyományos hordozójú gyűjteményeket, itt kaphatnak eligazítást, segítséget a virtuális könyvtárakban való tájékozódáshoz.
Szükséges ehhez, hogy a könyvtári állomány legyen elérhető elektronikus katalógus formájában is, a könyvtárosok pedig magas szintű szakmai, célirányos informatikai ismeretekkel bírjanak, profi keresők legyenek az interneten. A cél az, hogy a könyvtáros tudja, mire van vagy lehet szüksége az olvasónak, és minél több széles műveltségű, olvasott könyvtáros legyen, olyan is, aki a kortárs irodalomban és művészetben is jártas.
A könyvtár egyre fokozottabban legyen közösségi tér, de valamilyen formában minden rendezvénye kapcsolódjon a könyvhöz, különben valamiféle játszóházzá, művelődési házzá alakul, ami nem lehet célja még a községi könyvtáraknak sem.
A könyvtárosok feladta, hogy megfogalmazzák az olvasók igényeit a fenntartó hatalom, intézmény felé. A fenti célkitűzések és sok más aktuális feladat megvalósítása nem képzelhető el a működő RMKE nélkül. Azonnali feladat, hogy az RMKE saját költségvetéssel rendelkező, legalább két független munkatárssal működő intézmény legyen. A romániai magyar érdekeltségű könyvtárak különféle hálózatokhoz tartoznak (köz-, iskolai, szakkönyvtári, egyházi és egyesületi könyvtárak), s a szórványban csak egy, vagy néhány magányos magyar könyvtáros tud a magyar nyelvű állománnyal foglalkozni. Ezek munkájának, gondjainak áttekintése, együttműködésének megszervezése egy ilyen intézmény nélkül nem képzelhető el. Központja, ahogy ez kezdettől is volt, a Hargita, illetve Kovászna megyei könyvtár mellett képzelhető el, mert működőképességéhez azok infrastruktúráinak támogatása szükséges.
Kiemelt fontossággal bír a községi könyvtárosok elkötelezettségének, szakmai, műveltségi szintjének, olvasottságának erősítése. E cél megvalósítására fel kell újítani az RMKE szervezésében a könyvtárosi olvasótáborokat. Az RMDSZ-nek szorgalmaznia kell, hogy finanszírozásukat támogassák a székely megyék tanácsai. Az RMKE koordinálásával arra kell törekedni, hogy a hazai magyar nyelvű könyveket csak egy könyvtár írja le, s ezt a rekordot (leírást) a többi könyvtár átvehesse. Az RMKE mérje fel azoknak a településeknek könyvtáraiban a magyar könyvvel való ellátottságot, ahol a magyarság kisebbségben van.
Jelenlegi ismereteink szerint a kormány 2015-ben szándékszik újraszabályozni a tanácsok és a fenntartásukban működő intézmények bérskáláját, ezért fontos, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete jó előre keresse a kapcsolatot azokkal a román képviselőkkel, akik támogatnák azt a módosítást, amely szerint a könyvtárosok fizetését a többi művelődési intézményekéhez igazítanák, és a minőségi munka árnyaltabb bérezését lehetővé tennék.
Az RMKE elemezze, hogy követendő-e a Brassó Megyei Könyvtár példája (magyar részleg, magyar könyvtárossal). Ha pozitívnak ítéli, javasolja az RMDSZ vezetésnek, hogy tegyen lépéseket az általánosítás érdekében.
A közeljövő feladatai
Az RMDSZ-képviselet kezdeményezzen törvénymódosítást a könyvtárak külföldi könyvvásárlásának megkönnyítése terén (számlázás – könyvelés), nyithassanak valutaszámlát. (Szánalmas, hogy az EU-n belül egy ilyen egyszerű kérdés megoldását ennyi ideig lehet halogatni!) Lehetővé kell tenni továbbá, hogy a könyvtári rendezvények meghívottjainak honoráriumot fizethessenek, étkeztetésüket ne maximálják napi 13 lejben!
Szintén az RMDSZ-képviselet törvénymódosítási kezdeményezésére van szükség a kötelespéldány-törvényt illetően, amelyik jelen formájában működésképtelen. A javított változatra tegyen javaslatot az RMKE, mert úgy tűnik, a román könyvtáros szervezet hallgat.
Egy erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár létrehozása már hosszú ideje kulcsfontosságú feladat. Könyves szellemi örökségünket kell valahol gyűjteni, nyilvántartani! Az RMKE támogassa a Kovászna Megyei Könyvtárban elindult munkát, kérje hozzá az RMDSZ segítségét!
Az RMKE kezdeményezzen szakmai vitát a romániai magyar integrált könyvtári rendszer létrehozásának kérdésében, az MKE és a MEK bevonásával.
Az RMDSZ vállalja fel, hogy megyei területi szervezetei révén, a színeiben megválasztott polgármesterekkel betartatja a törvényt: minden községközpontban teljes állású könyvtárost alkalmazzanak, azokat a könyvtári munkától ne vonják el, az állomány gyarapításra, a könyvtár épületének karbantartására, irányoznak elő költségvetési pénzt.
Kiss Jenő
A szerző az RMKE tiszteletbeli elnöke.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Székely kokárdát is kitűzhetünk
Udvarhelyszékiek és külföldről érkezők körében is van kereslet a székely zászló iránt – némely üzletben készen kapható, akad, aki rendelésre készít, mások otthon megvarrják saját maguknak. És bár kék-arany szalag az üzletben nem kapható, hamarosan székely kokárdát is viselhetünk.
A székelyudvarhelyi textilüzletek kínálatai némiképp eltérnek, ám dolgozóik tapasztalatai a székely zászlót beszerezni vágyókkal kapcsolatban hasonlók: az egyik Bethlen Gábor utcai boltban például – ahol általában a lobogó elkészítéséhez szükséges anyagokat, március 15. környékén pedig magyar kokárdát is be lehet szerezni – úgy látják, hogy inkább helybéliek szeretnének kék-arany zászlót, melyhez jórészt szatén anyagot keresnek. A Villanytelep utcai méteráruboltban az anyagokon kívül textilre nyomtatott székely zászlót is találni – az emberek rendszerint meglepődnek azon, hogy készen is kapható. Mint elmondták, időnként nő irántuk a kereslet, máskor azonban alig van érdeklődő. Náluk is beszerezhető a piros-fehér-zöld kokárda.
Kelendő zászlók készülnek Zetelakán
Van azonban arra is példa, hogy valaki rendelésre vagy akár passzióból készítsen székely-magyar nemzeti jelképeket: a zetelaki Bokor Ildikó például immár hat éve foglalkozik zászlókészítéssel. Ruhatervező szakot végzett, az első lobogókon varrónő édesanyjával dolgoztak. 2008-ban vásárolta az első székely zászlókat a Csibész Alapítványtól, azokat tanulmányozva sajátította el varrásuk mikéntjét – azóta körülbelül ötszáz kék-arany lobogó került ki a keze alól, de magyar címeres, valamint piros-fekete székely harci zászlókat is készít – utóbbi használatáról megoszlanak a vélemények, de például a motorosok, rockerek általában olyat kérnek.
Bokor Ildikó egészen kis méretben is varr zászlót. Az autók éke lehet
Munkái udvarhelyszéki önkormányzatok, templomok oromzatán díszelegnek, de külföldről is számos megrendelés érkezett. A 13×19 centiméterestől az 1,1×2 méteresig terjed a kínálat – kérésre természetesen ezeknél kisebbet és nagyobbat is készített már. Az egészen kis méretűekre nyomtatott minta kerül. A zászlókat nem dupla anyagból varrja, de mindkét oldalukra felkerül a nap és hold motívuma. Egy lobogó megvarrása kevéssel több mint egy órát vesz igénybe – mostanában munkája mellett leginkább hétvégén foglalkozik zászlókészítéssel. Mint elmondta, különösebben nem reklámozta tevékenységét, feltételezései szerint a vevők adogatták egymásnak telefonszámát. Homoród-mentén, illetve Zetelakán is árusított zászlókat, oda környékbeliek és külföldiek is rendszeresen betértek. Az önkormányzatok nemcsak székely, hanem román zászlót is rendelnek tőle, Fenyédre pedig nemrég vatikáni zászlót is kértek – tudtuk meg.
Kék-arany kokárdát is kérhetünk
Kokárdákkal is régóta foglalkozik: mint elmondta, az előző években kivitte őket a zetelaki megemlékezésre, és ingyen osztogatta őket. Volt, aki pénzt is adott értük, de a lényeg az volt, hogy mindenki viseljen kokárdát az ünnepségen – fejtette ki Bokor Ildikó. Idén újdonságra készül: kék-arany kokárdákat varr, melyek valószínűleg kétféle szalag felhasználásával készülnek, ugyanis székely kokárdához való szalagot nem gyártanak. A két szárának alsó részére kerül majd a nap és a hold – avatott be. Mint elmondta, a tavalyi Székely Szabadság Napjára kért tőle valaki székely kokárdát, innen jött az ötlet, hogy idén március tizedikére többet is készítsen. Egyébként nem egyedi kérés a székely kokárda, március 10-ére való tekintettel magyarországi olvasónk is megkereste portálunkat, a Székelyhon.ro webáruházát, hogy vásároljon kitűzőt. Több mint két tucatot igényelt, ugyanis mint mondta, Budapesten többen is viselnének székely kokárdát március 10-én, szolidarizálva a székelyekkel. A kitűző azóta webáruházunkban is megvásárolható.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro,

Ők tiltanak, mi támogatunk
Romániában rendkívül sajátos módon nyilvánul meg a tekintélyelvű hatalomgyakorlás: a többség néha maga mellé emeli a kisebbség legitim képviselőit, de közben olyan ügyesen súlyoz tovább, hogy az elnyomás érzete csöppet sem csökken az alulmaradtak körében, sőt egyre kínosabbá válik.
A fenséges kormánylakomák asztaláról egy kis adag mindig jut. Persze most is bőséges menüt rendeltek érdekeink hithű képviselői, aztán betömik a szánkat valami kalóriamentesített előétellel. A körítés, a látszat pompás, a bársonyszék kényelmes: szószólóink hálásak, így hát lelkiismeretfurdalás nélkül, örömmel vállalják fel egy olyan rendszer támogatását, amely – csak a vak nem látja – arra rendeltetett, hogy szép lassan földbe döngöljön.
Mert addig, amíg a többség képtelen egy legalább fele annyira megbízható, következetesen kompromisszumokra kész, tisztességes partnert felmutatni, mint amilyen a mindenkori bukaresti kormány szemében az RMDSZ, addig minden összeborulás csak szemfényvesztés, átverés.
Megalázó, már-már fájdalmas, hogy most mindezt pont akkor játsszuk el megint, amikor a zakatoló gépezet – amelynek fülsüketítő hangja ezek szerint csak itt, alant hallatszik – az egyik legalapvetőbb jogunkat tiporja sárba: azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt, tömegesen adjunk hangot véleményünknek, javaslatainknak, sérelmeinknek és követeléseinknek.
A március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás elkaszálása óriási visszalépés: tűrtből a tiltottak ketrecébe dug. De hát persze csak azokkal van baj, akik közösségük, gyermekeik jövőjét féltve-alakítva készek tömegesen megmutatni, hogy vannak, létezni akarnak.
Még jó, hogy nem mind ilyen, gondolják Bukarestben: sok olyan atyafit találni, aki kész úgy táncolni, ahogy a mindenkori hatalom fütyül. Az erre szakosodott apparátusunk ugyanúgy fél az utca hangjától, mint azok, akik egyszerűen tiltó listára tettek minket – nem véletlen, hogy ismét egymásra találtak.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Markó: érvényesítsük nyelvi jogainkat!
„Az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelyének kell legyen megfelelője a romániai törvénykezésben. Ezen dolgozunk” – fejtette ki Markó Attila annak kapcsán, hogy háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat előzetes jelentésére alapoz az amerikai emberjogi jelentés a romániai magyarok helyzetéről szóló fejezetében.
Rég láttam ennyire pontosan és hitelesen visszaadott jelentést – számolt be Markó sajtótájékoztatóján, hozzátéve, hogy nyílt titok az is, hogy a Mikó pert is figyelemmel kíséri az Amerikai Egyesült Államok, amelynek nagykövetségének számos tagja részt vesz a tárgyalásokon. Markó szerint függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányzáson van, vagy ellenzékben, ezt a munkát folytatni kell, a nyelvi jogokról szóló jelentésbe foglaltakra immár figyel az egész világ.
A jelentésben szerepel a székely zászló betiltása, és ismertetik a zászlóval kapcsolatos peres eljárásokat is, de kitér a magyar nyelv használatára az állami intézményekben és az oktatásban tapasztalt hátrányos megkülönböztetésre is. Itt külön kitérnek a román nyelv tanulására elemi osztályban és a magyar diákok akadályozására saját történelmének megismerésében.
A nyelvi jogok esetében van egy sor szabály, és az alkalmazás teljes hiánya észlelhető – állapította meg Markó.
Súlyos gondok vannak a nyelvi jogok érvényesítésében az igazságügy, de még inkább az egészségügy esetében. Hiszen egy románul nehézkesen beszélő személy nem tudja elmondani anyanyelvén a szakorvosnak, hogy mi fáj – fejtette ki Markó Attila, parlamenti képviselő. Leszögezte: fontos céljuk óriási nyomást gyakorolni az intézményekre, hogy ültessék gyakorlatba a nyelvi jogokat, de véleménye szerint ugyanilyen fontos saját magunkban is tudatosítani jogainkat és élni velük.
Kétségtelen, hogy a háromszéki közintézmények többségében magyar igazgatók fejtik ki tevékenységüket, de a helyzetjelentés alapján kimondható, hogy kevés kivétellel ezen intézményekben is elégtelen a magyar nyelv használata. Ebben az esetben is fontos a jogérvényesítés igényét megfogalmazni – fejtette ki Markó.
Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője, az előzetes jelentés szerkesztője leszögezte, idén is át fogják adni a jelentést a közösség elleni támadásokról és jogtiprásokról. A cél gyakorlatban is megvalósítani a nyelvi jogok érvényesítését.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársai arról tájékoztattak, hogy a jogérvényesítésre több programot is indítottak: többek között felhívásokat intéznek ez ügyben a közintézmények, a kereskedelmi egységek felé, de tervezik az oktatási intézményekben, tanórákon ismertetni a diákokkal jogaikat. A tájékoztató képzéseket osztályfőnöki, polgári nevelés, illetve magyar órákon látják megvalósíthatónak.
A kereskedelmi egységek esetében már sikertörténetnek számít az, hogy a Lidl nagyáruház eleget tett felkérésüknek és kétnyelvűsítették a kínálatukban szereplő termékek címkézését. A jogszolgálat hamarosan díjat is alapít azon cégek számára, melyek tekintettel a vásárlók nemzetiségére, kínálatukat magyarul is ismertetik – tette hozzá Markó.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Több mint négyszáz végzőst tud maga mögött a nyárádszeredai kertészoktatás
12. alkalommal szervezték meg a múlt hét végén Nyárádszeredában a hagyományos kertésznapot, amelyen zömében olyan erdélyi vállalkozók, termelők mutatkoztak be, akik a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának a nyárádszeredai kihelyezett tagozatán szereztek oklevelet, illetve sajátították el a szakma gyakorlásához szükséges ismereteket. A szeredai tagozat tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, új évfolyamokat viszont nem indíthatnak, így két év múlva megszűnik a nyárádszeredai kertészoktatás. A hétvégi kertésznapon az elmúlt húsz év tapasztalatairól kérdeztük dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai tagozat vezetőjét.
– Tavaly június végén ünnepelték a 20 éves jubileumot, két évtizeddel ezelőtt sikerült egy hiánypótló képzést elindítani itt, a nyárádmenti kisvárosban. Valójában kiknek is szólt ez a képzés?
– Annak idején az volt az elképzelés, hogy olyan erdélyi fiatalok részére indítsuk, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem sikerült érettségi után továbbtanulniuk, de szeretnék folytatni tanulmányaikat, vagy már gazdálkodnak és szeretnék tökéletesíteni a szakmai tudásukat. Többségében harminc-, negyvenéves diákjaink voltak, ritkábban ugyan, de még ötvenévesek is végeztek nálunk. Az évek során eddig 430-an szereztek diplomát. Legtöbb végzősünk természetesen Maros megyéből származik, de sokan érkeztek Hargita, Kovászna megyéből, és a kezdetekben, még mielőtt beindult volna a Partium Egyetemen az agrároktatás a Debreceni Egyetemmel karöltve, nagyon sokan jöttek Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Zilah környékéről. Gyakorlatilag lefedik Erdély összes magyarlakta vidékét.
A Sapientián a kertészmérnöki kar csak 2002-ben indult, tehát addig valójában hiánypótló volt ez a szakterület a környéken. A kertésznapot is azért kezdtük szervezni tizenkét évvel ezelőtt, hogy hallgatóink, végzettjeink kapcsolatba kerüljenek magyarországi vagy hazai, a kertészet terén tevékenykedő cégekkel, amelyek révén munkalehetőséghez juthatnak. Ezelőtt tíz-tizenöt évvel főként magyarországi cégek igyekeztek kelet felé orientálódni, fiókcégeket hoztak létre és keresték oda a megfelelő szakembereket. A hallgatóink alkalmasak erre, és számos sikeres együttműködés született. Hallgatóink közül nagyon sokan saját vállalkozásba kezdtek azon a területen, amelyen képesítést szereztek.
– A Sapientia kertészmérnöki szakja konkurenciát jelentett-e a nyárádszeredai kertészeti tagozat számára?
– Szerintem a Sapientia nem jelent számunkra konkurenciát, mivel oda főleg fiatalok, azaz frissen érettségizettek jelentkeztek, ide hozzánk pedig olyanok, akik nem tudtak nappali képzésben részt venni. Idősebbek, családosok, akiknek munkahelyük van, vagy saját területükön, kertjükben már gyakorolták a kertészkedést, gazdálkodást. Amikor a Sapientián megnyílt a kertészmérnöki képzés, engem bíztak meg, hogy előkészítsem a beindítását, már akkor jelezték, hogy itt, Nyárádszeredában ne indítsunk első évet, mert át kell majd vegye a Sapientia. Igen ám, de én erre úgy válaszoltam, hogy a Sapientia nem működtethet hétvégi oktatást mindaddig, amíg a szakot nem akkreditálják. Márpedig egy új szak indítása után el kell telnie több évnek, amíg akkreditálásra kerül sor. Végül a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától megérkezett az értesítés, hogy nem támogatják újabb évfolyamok indítását, hanem integrálnia kell a Sapientiának az itt folyó oktatást. A már megkezdett évfolyamok kifutnak, de újabb évfolyamokat nem indíthatunk. Még két év van, a mostani másod- és harmadév befejezi, és megszűnik Nyárádszeredában a kertészeti oktatás. Jelenleg már csak 50-60 diákunk van.
– A környékbeli, idősebb gazdákra nézve nem jelent-e veszteséget, hogy megszűnik a helyi képzés?
– Valamilyen szinten veszteség, de azt is el kell mondani, hogy az utóbbi években a jelentkezők száma nagyon megcsappant. Eleinte negyvenen-ötvenen is jelentkeztek, de az utóbbi időben ez a szám húsz, majd tíz alá esett, úgymond aki akarta, elvégezte, tehát a kezdeményezésünk eleget tett a maga feladatának. Négy-öt személyért anyagilag sem éri már meg tovább működtetni a tagozatot, hiszen öt diák számára is ugyanannyi tanárt kell fizetni, mint ötvennek. Voltak hangok, hogy egy emberért is tovább kell folytatni, de az anyagi szempont nem mellékes.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely),

Román média: magyar szélsőségesek randalíroztak Marosvásárhelyen
A keddi román lapok a Mediafax és Agerpres hírügynökség helyi tudósítóinak jelentései alapján tárgyilagosan tudósítottak a hétfői marosvásárhelyi Székely szabadság napja elnevezésű demonstrációról, beszámolóikban azonban nem a székelyek autonómiaköveteléseire, hanem az „engedély nélküli menetelés” során a rendfenntartókkal dulakodó „szélsőséges csoportok randalírozására” helyezték a hangsúlyt.
A keddi román lapok a Mediafax és Agerpres hírügynökség helyi tudósítóinak jelentései alapján tárgyilagosan tudósítottak a hétfői marosvásárhelyi Székely szabadság napja elnevezésű demonstrációról, beszámolóikban azonban nem a székelyek autonómiaköveteléseire, hanem az „engedély nélküli menetelés” során a rendfenntartókkal dulakodó „szélsőséges csoportok randalírozására” helyezték a hangsúlyt.
Több román hírtelevízió közvetítőkocsit küldött hétfőn Marosvásárhelyre a Székely vértanúk emlékművéhez, ahol az SZNT autonómia-demonstrációja zajlott, de csak akkor kezdtek foglalkozni a rendezvénnyel, amikor az Agerpres megírta, hogy a résztvevők „engedély nélkül” elindultak a főtér felé, és közülük néhányan lökdösődni kezdetek a rendfenntartókkal. A román hírügynökség hozzátette, hogy a HVIM egyes tagjai a menetelés közben idegengyűlölő jelszavakat skandáltak.
A Digi 24 hírtelevízió kedden is óránként leadta azokat a felvételeket, amelyeken a HVIM jelvényeit viselő tüntetők és az arcukat sísapkával eltakaró férfiak dulakodnak a csendőrökkel Marosvásárhelyen, és egyikük zászlórúddal próbál megszúrni egy csendőrt. A hírcsatorna tudósításában hozzátette: a magyar gárdás szélsőségesek egy csoportja randalírozott a „polgári sétának” szánt menetelés során. A beszámolóban románul feliratozták a felvételen hallható, „Idegenek, menjetek haza” és „Székelyföld nem Románia” magyar skandálást.
A román hírcsatornák hétfő esti műsoraiban a meghívott elemzők a Krím félszigeten kialakult helyzettel hozták összefüggésbe a „székelyek radikalizálódását”.
A román lapok a budapesti szimpátiatüntetésről és Tőkés László strasbourgi felszólalásáról is beszámoltak, amelyben az Európai Parlamenti (EP-) képviselő a marosvásárhelyi tüntetés kapcsán a Székelyföld autonómiaigényére hívta fel a figyelmet az EP plenáris ülésén, az egyperces felszólalások sorában.
MTI
Erdély.ma,

Romániai magyar akadémikust köszöntöttek a KAB tanácskozásán
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság temesvári csoportja május 7-én, pénteken tartotta meg tisztújító tanácskozását a Kós Károly Közösségi Központban.
Dr. Bodó Barna kezdeményezésére, a tanácskozás résztvevői felköszöntötték az aradi születésű temesvári fizikust, dr. Vékás Lászlót, akit 2012 végén levelező tagjává választott a Román Akadémia.
A tanácskozás bevezetőjében dr. Bodó Barna hangsúlyozta: nem mindennapos esemény, hogy egy temesvári magyar kutatót a tagjai közé választ a Román Akadémia, hiszen az akadémikusoknak alig 1,5%-a magyar anyanyelvű. Dr. Vékás Lászlót már 2012 végén a soraiba választotta a Román Akadémia, de hatalmas szerénysége miatt ezt szinte senki nem tudta, az Akadémia honlapjának böngészése során fedezte fel dr. Bodó Barna idén januárban. Bár kevesen tudják, Bodó Barna maga is fizikusként kezdte pályafutását, és annál a Hegedűs Imre tanár úrnál diplomázott, aki Vékás Lászlónak is kedvenc tanára és diplomadolgozat irányítója volt. Dr. Bodó Barna ez alkalommal felolvasta a Németországban élő Hegedűs tanár úr levelét, amelyben melegen gratulál egyik legkedvesebb tanítványának az akadémikusi címhez. Hegedűs Imre és Vékás László 1984-ben megkapták a Román Akadémia Dragomir Hurmuzescu díját, egy közösen írt tudományos dolgozatukért, amely a tekintélyes Hadronic Journal szaklapban jelent meg.
Dr. Vékás László akadémikus tudományos tevékenységéről dr. Toró László, “Imre bácsi” másik kedves tanítványa olvasott fel részletes ismertetőt. Dr. Vékás László nyolc tudományos könyv szerzője és társszerzője, 135 tudományos cikke jelent meg, 14 szabadalom birtokosa, 51 tudományos szerződés, terv és grant megvalósítója. A Mágneses Folyadékokért Egyesület elnöke 1998-tól, ami a fő kutatási szakterületét is jelenti 1975 óta.
Az akadémikusi cím elnyerését „titokban tartó” Vékás László meghatottan köszönte meg az egyetemi tanár kollégák meghívását a Kolozsvári Akadémiai Bizottság temesvári tanácskozására, amelyen a KAB képviseletében Csibi Vencel, az MTA külső tagja is részt vett. „1975-ben kezdtem el a mágneses folyadékokkal foglalkozni, a Ioan Anton akadémikus által alapított multidiszciplináris csoport tagjaként. Ez hosszú évek kollektív munkája, amelynek az eredményeit ma már ipari szinten is hasznosítják, Vékás László egyike azoknak, akik ezt a munkát végzik” – mondta szerényen az akadémikus kutató.
Pataki Zoltán
Vékás László Aradon született, 1945. december 5-én.
Nyugati Jelen (Arad),

Elkészült a romániai magyar nyomtatott sajtóról szóló vitaindító stratégiatervezet
Az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője megírta a romániai magyar nyomtatott sajtóról szóló vitaindító stratégiatervezet.
"A nyomtatott sajtónak kiemelt szerepe lehet az összerdélyi nyilvánosság megerősödésében. Továbbra is – hasonlóan az 1989 előtti helyzethez – a megyei lapok dominanciája a meghatározó, az országos lapok erőtlenek, a közszolgálati média lehetőségei korlátozottak. Az internetes médiának egyre nagyobb a szerepe, azonban egyelőre nem tudja biztosítani azt a platformot, amely generációkon áthidaló vitát tudna generálni Szatmárnémetitől Sepsiszentgyörgyig. Ki kell alakítani azokat a tereket, amelyeken meg tudjuk beszélni közös dolgainkat, ebben pedig a minőségi nyomtatott sajtónak kiemelt szerepe lehet" – mondta Székely István, a KAT elnöke.
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek számára a helyi svéd nyelvű média központi szerepet játszik identitás- és azonosságtudatuk kialakításában és megőrzésében. Ennek analógiáján elindulva Ambrus Attila úgy látja: "A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú." Fontos kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását – írja tanulmányában Ambrus Attila.
A tanulmányt a KAT – az eddigiekhez hasonlóan – szakmai, illetve társadalmi vitára bocsátja. A vitaindító elérhető a http://welemeny.transindex.ro/?cikk=22749 linken.
Népújság (Marosvásárhely),

Elkezdik a megrongált gyergyói szobrok helyreállítását
A néhány héttel ezelőtt megbecstelenített köztéri szobrok helyreállításának módját keresi Gyergyószentmiklós önkormányzata, közösen a művészekkel. A hivatal által a rendőrségen lehett hét darab feljelentésre mai napig nem érkezett válasz.
Az önkormányzat felkérésére dr. Jakab Gyula járt utána annak, hogy a megrongált Jakab Antal emlékmű hogyan lenne helyreállítható. Mint kiderült, az újfalvi andezitből készült emlékkövet használt szerves olajjal öntötték le az elkövetők. Megtisztításához speciális Akemi-vegyszerre van szükség, amely néhány milliméteres vastagságban rákenve képes az olaj felszívására. Elképzelhető, hogy a betűkből nem teljes mértékben szívódik fel az olaj, azokat fekete vagy bronz színűre festenék, amennyiben a napokban sikerül az emlékkövet megtisztítani az olajtól. A vegyszer hidegben nem használható 5 fok alatt, a kőnek tehát előbb fel kell melegednie kellőképpen ahhoz, hogy használható legyen a szer. Jakab Gyula reméli, hogy a keddi meleg időjárás szerdán is kitart, ha megfelelően alakul délelőtt folyamán a hőmérséklet, akkor tesztelik a vegyszert a kő egy kis felületén már szerdán. Ha a minta-felületen sikerrel jár a helyreállítás, akkor a teljes andezit darab megtisztítására számíthatunk az elkövetkező napokban. Ezt követően egy speciális tisztítószerrel kell majd a teljes emlékkövet letakarítani. A helyreállítás értéke több száz lejre rúg.
Fejér Dávid szobrának egészen új mása készül, Burján Gál Emil, szobrászművész műhelyében, a szobor ugyanis igencsak megrongálódott az elmúlt években. Az új mellszobor elkészültét követően őt megillető új helyszínre is kerül az alkotás, a Városi Kórház udvarára.
Fogarasy Mihály püspök bronzszobrának talapzatán Jakab Gyula javaslatára a teljes márványlapborítás cseréje lenne megoldás. A püspök bronz mellszobrának megtisztításához pedig csíkszeredai bronzművesektől érkezik majd javaslat, hiszen a fém nem egyszerű bronz, hanem patinásítva is van, emiatt, nagyon körültekintően kell a tisztítószert megválasztani, hogy az alkotás ne sérüljön jelentősen.
Szinte reménytelen Kossuth szobrának helyreállítása
Miholcsa József, a Kossuth-szobor készítője az önkormányzat illetékeseinek kérdésére elmondta, a szobor igencsak megrongálódott. A festék a hajszálrepedések kitöltésével jelentős kárt tett az alkotásban, ezért kevés remény van a helyreállításra. Egyelőre megoldást próbál keresni az alkotóval közösen a helyreállítások koordinálásával megbízott önkormányzati cég.
Gyergyószentmiklóson található szobrok jegyzékében az alábbiak szerepelnek: Salamon Ernő kőszobra, Izsák Márton alkotása 1970-ben; Fogarasy Mihály püspök bronzszobra 1991-ben; Szent Miklós-szobor, Burján–Gál Emil alkotása, 1993-ban; dr. Fejér Dávid mellszobra, Burján-Gál Emil alkotása 1994-ben; Petőfi Sándor-szobor, Bálint Károly bronzból készült alkotása, 1996-ban; a betonból készült Kossuth-szobor, Miholcsa József alkotása, 1997-ben; Bethlen Gábor mellszobra, bronzból, 2005-ben lett állítva, a legutóbbi Jakab Antal-emlékmű pedig 2010 óta áll a püspökről elnevezett téren.
Csibi Márti
maszol.ro,

A titokzatos Karády Katalin
Ez lett a vesztünk...
Az Aradi Magyar Színház újabb előadásra hívja meg az aradi közönséget. Ezúttal a nagyváradi M. M. Pódium Színház Nemlaha György Ez lett a vesztünk... című darabját mutatja be, amely a „titokzatos” Karády Katalin életéről szól.
A kétszemélyes előadás közreműködői Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművészek, állandó részvevője Bogdán Bódis Ádám zongoraművész. Zenei tanácsadó Ari Nagy Sándor, rendező Meleg Vilmos.
A nagyváradiak legújabb produkciója a Jelen Ház nagytermében március 23-én, vasárnap 16 és 18 órakor tekinthető meg, jegyeket 12 lejes egységáron a Jelen könyvesboltjában már lehet vásárolni.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Aki sípszóval fékezte meg a magyargyűlöletet
A magyar nyelvű sajtóban tág teret kapott az a hír, hogy a hétvégi, Kolozsvári CFR-Bukaresti Steaua mérkőzés 24. percében Cristi Balaj játékvezető megállította a mérkőzést a vendégszurkolók magyarellenes skandálása (Kifele a magyarokkal az országból! – szerk. megj.) miatt. A maszol.ro megkereste a forduló „magyar hősét”.
Miért döntött úgy, hogy megállítja a mérkőzést?
A szabályzat egyértelmű ilyen esetekben: nem tűrjük az idegengyűlölelet a stadionokban. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) és az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) ebben a tekintetben nem fogad el semmiféle kompromisszumot. Én pedig csak a kötelességemet teljesítettem.
Tudja-e, hogy ez először fordult elő? A CFR mérkőzésein az ellenfél szurkolótáborából majd’ minden alkalommal elhangzanak ezek a rigmusok.
Én még sose hallottam, általam vezetett mérkőzésen nem kiabáltak ilyesmit.
Hogyan fogadták a Steaua játékosai és a bukaresti csapat kispadja a döntést?
Elfogadták és nem kritizálták.
Magyarok, takarodjatok az országból! – skandálták a Steaua szurkolói
A csapatkapitány személyesen ment oda a vendégszektorhoz és csitította le őket. A bukaresti szurkolók pedig megértették, hogy nem tolerálom az afféle viselkedést, és többé nem folytatták a xenofób skandálásokat.
Mit tett volna, ha nem hagyják abba?
A szabályzat szerint 10 percre felfüggeszthettem volna a mérkőzést, és ha azalatt sem rendeződik a dolog, akkor végleg lefújtam volna a meccset.
Ugyanígy fog eljárni a jövőben is?
Természetesen. A szabályzat betartása nem erény, ugyanígy jártam volna el, ha német vagy romaellenes jelszavakat skandáltak volna. Ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy az idegengyűlölet nem csak a románoknál létezik, a sajtó részletesen foglalkozott azzal is, hogy Gyergyószentmiklóson a helyiek milyen csúnyán viselkedtek a Steaua hokisaival.
A román sajtó egy része "magyarbérencnek" tartja a történtek után?
A sportnak tisztának kell lennie, az efféle gesztusoknak nincs helye bennük. Engem sokan arrogánsnak, antipatikusnak tartanak, ezért minden alkalmat megragadnak arra, hogy támadjanak. Mindenhol vannak olyanok, akik uszítanak és vannak olyanok, akik az uszításra reagálnak.
A bukaresti klubok vezetői többször a CFR ’házibírójának’ nevezték. Ezt hogy kommentálja?
Engem, illetve minket, játékvezetőket olyanok pocskondiáztak nap mint nap a televízió képernyőin, akik ma börtönbüntetésüket töltik. Sajnos a fiatalok folyamatosan ezt hallják, és ezek után nem csoda, hogy a stadionokban úgy viselkednek, ahogy.
Igaz, hogy tud magyarul?
Igen, tudok magyarul is, fiatalabb koromban még aktív játékosként játszottam egy évet Magyarországon. De románul és angolul jobban beszélek.
Hangsúlyoznám, hogy az első aki megálljt parancsolt ezeknek a skandálásoknak. Elvárás a bírói testület tagjaival szemben az, amit Ön most tett?
Amint már mondtam, az UEFA és FIFA szabályzata nem ismer kompromisszumot ebben a tekintetben.
Moldován Árpád Zsolt
maszol.ro,

Nem jogunk, hanem kötelességünk lázadni! – forradalmasított diákünnepség
Március 15-ét újraértelmezve, a maguk módján emlékeztek meg a magyar szabadságharc és forradalom hőseiről csütörtökön a sepsiszentgyörgyi diákok. Az akciót pár napos gerillakampány előzte meg, amikor csak sejteni lehetett, hogy valami készül a városban.
Március 13-a a te szabadságod napja – rejtélyes sms-ek, falragaszok terjesztették a hírt, majd egy titokzatos honlap is megjelent a közösségi oldalakon. Csütörtökön 13 órakor egy-egy toborzó csapat indult útnak a Mikes Kelemen Főgimnáziumból és a Székely Mikó Kollégiumból, hogy a másik iskolát ellepje és minél több diákot kicsaljon az udvarra. A fiatalok pedig jöttek, nem minden esetben céltudatosan, de a szervezők szándéka bejött, a tömeg ereje sokakat elragadott – ahogy a diákok fogalmaztak, jöttek, mert jönni kellett.
A Lábas Ház előtt találkoztak a két iskola tanulói, majd megérkeztek a Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola diákjai is, és egy perc néma főhajtással adóztak a hősök emléke előtt. Ezt követően térfoglalásra került sor: az unitárius templom háta mögött található, a városban romkertnek nevezett helyre vonultak, amely ideiglenesen a Március 13 tér nevet kapta. Itt graffitit lehetett rajzolni, énekelni, netán fotózkodni az „1848-as krúval” – vagyis felszólíttattak a diákok, mindenki érezze jól magát. A fiatalok slammeltek, majd elhangzott az általuk újrafogalmazott 12+1 pontot.
A sepsiszentgyörgyi diákok 12 pontja és a ráadás 1. Kívánjuk a másság elfogadását! 2. Aktív társadalmi szerepvállalást! 3. Bizalom alapú társadalmat! 4. A saját elvek rugalmas kezelését! 5. Működőképes diákközpontú tanügyi RENDSZERT, a diákok egyenrangú félként való kezelését! 6. A nemzetiségek szabad egymás mellett élését! 7. Te magad légy! 8. Úgy szeresd önmagadat, mint felebarátodat! 9. Legyen hited! 10. Holnap se felejts el derűsen felkelni! 11. Magadnak felelj meg! 12. Nem jogunk, hanem kötelességünk lázadni! +1. Jövőre ugyanitt!
Csütörtökön kiderült, hogy óriási szükség van nemzeti ünnepünk újrafogalmazására. Ez különösen érvényes a diákokra, de nemcsak, szerintem a középgenerációra is – mondta el a rendezvényt követően Pálffy Tibor Hobo színművész, aki ötletadója volt a fiatalok ünnepforradalmasító akciójának. Kérdésünkre, hogy mi is volt a március 13-ai esemény, mosolyogva válaszolt, bár kissé hezitált, hogy jól sikerült vagy nagyon jól sikerült forradalomnak nevezze-e. A szervező diákok, akik az elmúlt két hétben lépésről-lépésre megtervezték a gerillakampányt, az esemény lebonyolítását, elmondták, talán elmélyülhet, megújulhat személyes kapcsolatuk a március 15-ei megemlékezéssel.
Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro,

Gábor Áron-könyvritkaság
Annak ellenére, hogy Gábor Áronról igen hamar, gyakorlatilag már halála pillanatában megszülettek a legendák, a hősi alakja köré font mítosz pedig nemcsak az 1848/49-es szabadságharc leverését követő, megtorlásokkal és megaláztatásokkal teljes időszakban vált a túléléshez szükséges fogódzóvá, de a későbbiekben, a történelem szeszélye miatt sokszoros elnyomatásba kerülő székelység életében a mai napig is, Gábor Áronról elég kevés irodalmi alkotás, még kevesebb képzőművészeti feldolgozás született.
Életének regényes feldolgozására pedig éppenséggel nagyon kevesen vállalkoztak, ezek egyike Sombori Sándor, akinek regényes krónikáját lapunk sorozatban közli. A sepsiszentgyörgyi szerző műve első megjelenése (1957) előtt majd másfél évtizeddel, a „kicsi magyar világ” korában tetőző Gábor Áron-kultusz idején jelent meg előbb a Székely Népben folytatásokban, majd 1942-ben a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda kiadásában könyvként is a kézdivásárhelyi Földi István regénye, melyből aztán – akárcsak később Sombori Sándor – színdarabot is írt, kézdivásárhelyi bemutatóját a most a céhes város főterét díszítő Gábor Áron-szobor első, 1943. évi nagyváradi felavatásának napján tartották. Földi István Gábor Áron életének megírásához egy kézdivásárhelyi legendát használt fel, az író lánya, dr. Sánta Péterné Földi Anikó szerint „a kézdivásárhelyi református temető végében egyszer mutattak neki egy sírt, amely állítólag egy titokzatos, szép pesti asszony maradványait őrizte, aki akkor lett öngyilkos, amikor a kökösi ütközet után értesült Gábor Áron haláláról”. A történet egy másik változata szerint Vorwiczek Alfonz osztrák császári kapitány a feleségét küldte el Gábor Áron lemérgezésére, ám a nő szerelmes lett belé, a méreg felével előbb férjét ölte meg, majd a másik felét bevéve, Gábor Áron karjaiban halt meg, és az ő földi maradványait rejtené a kézdivásárhelyi református temető egy mára már fellelhetetlen sírja. Akármint is legyen, Földi István e helyi legendát felhasználva alkotta meg könyvében Amália figuráját, akivel – írói képzelete szerint – Gábor Áron még budapesti kiképzésének idején ismerkedik meg, és a köztük kibontakozó szerelemre építi regényét. Földinek alkalma volt hallgatni még több idős ’48-as honvéd elbeszélését, ezeket, ugyancsak lánya szerint, „elraktározta emlékezetében, vagy némelyiket le is jegyezte”, tőlük hallott a szép arcú, púpos csángó leányról, Jusztináról, akit – ugyancsak az írói fantázia szerint – Amáliával való kísérteties hasonlósága miatt fogadott élettársául Gábor Áron. Regényét egyébként már 1937-ben elkezdte írni, de csak a késő esti órákban jutott rá ideje a kézdivásárhelyi Mezőgazdasági Iskolában betöltött tanári, nevelői feladatai mellett. A könyvnek akkora sikere lett, hogy 1943-ban a Jókai Nyomda másodszor is kiadta, sőt, 1944-ben felkérték Földi Istvánt egy Gábor Áron-film forgatókönyvének megírására is, erre azonban már nem kerülhetett sor, a háború utáni Magyarországon – ahol megtelepedett a szerző és családja – már nem volt „téma” Gábor Áron.
Földi István két kiadást megért Gábor Áron című regénye mára könyvritkaságnak számít. A háromszéki közkönyvtárak egyetlen példánnyal sem rendelkeznek belőle, csupán a Székely Nemzeti Múzeumban található meg. Ezért, valamint mert rendkívül olvasmányos, történetének szövésében izgalmas, döntött a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság a regény hasonmás kiadásáról. A támogatott árú – 32 lejbe kerülő – könyv előjegyezhető a Kovászna Megyei Művelődési Központnál (Szabadság tér 2. szám, telefon: 0267 351 648, e-mail: office@cultcov.ro), a májusi megjelenésig rendelésüket leadó könyvvásárlók – akár ajándéknak, akár a házi könyvtár számára szánt példányokban – névre szóló köteteket kapnak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Kincskeresés a leomlott várfalak alatt
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),

Indokolatlannak tartja a kitoloncolást, cáfolja a gyűlöletkeltést Mikola Béla
Cáfolta a Székelyhon.ro megkeresésére Mikola Béla, az Új Magyar Gárda Mozgalom Székely Szakasz vezetője az Evenimentul Zilei országos napilapban megjelenteket, miszerint a marosvásárhelyi Vártemplomban gyűlöletkeltéssel foglalkoznának, s ott tették volna le a hűségesküt is.
A magyar állampolgársággal rendelkező, de három éve Marosvásárhelyen élő és dolgozó Mikola elmondta, egyelőre nem tudja, hogy miért akarják kitiltani Romániából. Ügyében a per csütörtökön lesz Bukarestben.
Az Evenimentul Zilei román nyelvű napilapban egy állítólagos gárdatag testvére arról számol be, hogy Marosvásárhelyen a Vártemplom a gárdások „fészke”, ahol rendszeresen találkoznak, ott teszik le az új tagok a hűségesküt és, hogy a fiatalokat román-, cigány- és zsidógyűlöletre tanítják, és azt kell megfogadniuk, hogy a magyar nemzetért a vérüket is odaáldozzák.
Soha nem voltak a Vártemplomban
Mikola Béla kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy a Hargita és Maros megyében levő, 32 tagot tömörítő Székely Szakasz tagjai soha nem voltak a Vártemplomban, egyszer koszorúzták meg a templom udvarán levő kopjafát. Az avatás mindig Magyarországon történik, és mindig változik a helyszín. „Mindegyik tagnak vannak román ismerősei, barátai, munkatársai, szó sincs arról, hogy gyűlöletet szítanánk. Nem titok, hogy a magyarságért kiállunk, a magyar emlékműveket újítjuk fel, a magyar ünnepekkor mindig koszorúzunk, és ha lehet, egy-egy verset, gondolatot is elmondunk. Karitatív munkát is végzünk, és amikor árvaházakba ruhát viszünk, nem kérdezzük meg, hogy az a gyermek magyar vagy román” – mondta Mikola Béla.
Nem készülnek semmiféle harcra
Azon kérdésünkre, hogy miből áll a Székely Szakasz tevékenysége, Mikola fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nincs katonai, fegyveres kiképzés. „Nem készülünk semmiféle harcra. Az igaz, hogy a zászló piros-fekete, és ez a székely harci zászló. Főleg karitatív tevékenységet végzünk, iskolákban, árvaházakban, építkezésnél önkénteskedünk, ugyanakkor a hagyományőrzést tartjuk fontosnak, és a magyar ünnepnapokon koszorúzunk. A tevékenységeink soha nem a románok ellen szólnak” – mondta Mikola.
Tárgyalják a kitoloncolás ügyét
Mikola Béla elmondta, hogy a Székely Szabadság Napján a Székely Szakasz tagjai részt vettek a megemlékezésen, de egyikük sem vett részt a főtéren levő dulakodásban, egyikük sem kapott csendőrségi pénzbírságot. „Az egyik román napilapban megjelent egy fénykép egy kopasz, kövér férfival, aki állítólag azt kiabálta a csendőröknek, hogy «megöllek te», s a kép alá oda volt írva, hogy Mikola Béla fenyegette a rendfenntartókat. A képen nem én vagyok, és be fogom perelni a szóban forgó kiadványt. Ez váltotta ki a nevemhez fűződő cirkuszt. A román média úgy állította be, mintha az Új Magyar Gárda egyenlő lenne a náci mozgalmakkal. A kitoloncolásról egyelőre semmi konkrétumot nem tudok mondani, az ügyvédem még nem kapta kézhez a vádiratot, nem tudjuk, mivel vádolnak. Csütörtökön tárgyalás lesz Bukarestben, akkor megpróbálunk halasztást kérni, hogy tanulmányozzuk a vádakat” – nyilatkozta Mikola Béla.
Simon Virág
Székelyhon.ro,

A Polis könyvkiadó három kötetét mutatták be a Könyvtéren
Útjára indult az Idea Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő sorozata, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adott otthont. A ma délutáni (március 19-én), első alkalommal bemutatott könyveket a kolozsvári Polis Könyvkiadó jelentette meg, ezek pedig: Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” - Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése, valamint Vita Sándor A Hiteltől a Tisztelt Házig. A könyveket Balázs Imre József, Vallasek Júlia és Kónya-Hamar Sándor ismertette.
A rendezvényen bemutatott három könyv a két világháború közötti időszakból három különböző személyiséget tárt elénk. Elsőként Kónya-Hamar Sándor beszélt A Hiteltől a Tisztelt Házig című könyvről, Vita Sándort egy olyan gabonaszálhoz hasonlítva, „amelynek túl nagy a kalásza, olyannyira, hogy majdnem kettőbe töri a szárat". A kötet gondozója, Hunyadi Attila, a könyvről szóló magyarázatában kettőbe osztotta azt tematikailag, fontosságilag: elmondta, hogy Vita Sándor egyrészt, fontos szerepet töltött be a holokauszt idejekor a zsidók mentésében, másrészt az erdélyi, román-magyar együttélést promováló, a transzilvanizmus eszméit hirdető személyként említi.
Áprily és Reményik levelezéséről, a Rokon álmok álmodóiról, Vallasek Júlia mesélt, a két alkotó levelezésen keresztüli találkozását taglalva. Filológiai kincsesbányának nevezte az üzenetváltást, amelyben az őszintén elmesélt életesemények és háttértörténetek hű közvetítői egy-egy vers megszületésének. Egy Áprily verset idézve, levonta a kedves következtetést, hogy nem csak a házasságok, hanem a barátságok is az égben kötődnek. Liktor Katalin, a könyv gondozója, elmondta, hogy a hatszáz oldalas mű 381 verset tartalmaz, amelyeket kronológiai sorrendbe rendezve, jegyzetekkel ellátva adtak közre.
A harmadik ismertetett kötet a Kuncz Aladár emlékezete volt, erről, a gondozó hiányában, egyedül Balázs Imre József beszélt. Két fogalommal írta körül az aradi származású író tevékenységét: ő a Fekete Kolostor írója, valamint az erdélyi magyar irodalom megszervezője és teoretikusa. Jó kedélyű, vicces és emberszerető személyként jellemezte, amely tulajdonságok könnyen felismerhetőek Kemény János Kuncz Aladárról szóló anekdotáiban is.
A könyvbemutató végén Nagy Péter, az Idea és a Gloria nyomda igazgatója elárulta, a következő Sapientiával közös rendezvényük egy tavaszi könyvvásár lesz, a Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő akciója is folyatódik majd.
kolozsvaros.ro,

Vatra-tüntetés a székely jelképek ellen Marosvásárhelyen
Az ország hivatalos nyelve a román, Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, zászlaja pedig a piros-sárga-kék – hangoztatták szerdán a Vatra Românească tüntetői Marosvásárhelyen. A 350 fős tömeg a "Hargita, Kovászna: román föld", és "Székelyföld nem létezik" rigmusokat skandálta.
Mintegy 350 résztvevő jelenlétében kezdődött meg szerda délután Marosvásárhelyen az a demonstráció, amelyet a közigazgatási magyar nyelvhasználat és a székely jelképek kifüggesztése elleni tiltakozásul hirdetett meg a Vatra Românescă Szövetség (UVR).
Délután négy órakor kezdtek gyülekezni a Avram Iancu szobra előtt, majd félórával-órával a meghirdetett kezdés előtt lehettek ötszázan is a résztvevők. Ám a szónoklatok megkezdése után, a hideg szél és eső miatt sokan otthagyták a teret, mire az esemény a végéhez közeledett, alig lehettek száz-százötvenen.
A felszólalók közül többen is hangsúlyozták, hogy nem a magyarok ellen gyűltek össze, de ellenzik a magyar nyelv hivatalossá tételét Romániában, ellenzik azt, hogy az RMDSZ-szel összefogjon bármelyik párt is, amely kormányra lép. Néhányan kígyók szigetének („insula șerpilor”) nevezték Hargita-Kovászna-Maros megye területét, a Székelyföldet. Ez a régió egyes felszólalók szerint nem is létezik, sőt még székelyek sincsenek, ugyanis a törökök teljesen kipusztították, vagy beolvasztották, elűzték őket, egy-két olyan személy van, aki tud néhány szót „ezen a nyelven”.
„Spune nu dezmembrării României!” (Mondj nemet Románia feldarabolására!), „Vatra Românească suntem noi!” (A Vatra Românească mi vagyunk!, „Dacii liberi” (A szabad dákok), „Nu prefect UDMR!” (Nem az RMDSZ-es prefektusra!), „Limba română – unica stăpână” (A román nyelv az egyedüli úr) – ezeket és ehhez hasonló jelszavakat emeltek a magasba.
A felszólalók a magyar nyelv, a székely és magyar zászlóhasználata, a „magyar irrendentizmus és szélsőséges megnyilvánulások” ellen tiltakoztak. A rendezvényen jelen levő Lazăr Lădariu, a Cuvântul liber megyei napilap főszerkesztője például a „hortista, fasiszta szimbólumok”, a magyar és székely zászlók és jelképek használata ellen,a kisebbségi diktatúra, a románok gyalázása, a románellenes szlogenek ellen emelt szót. Arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy a kulisszák mögött a regionalizálás a hortista rendszer visszaállítását szolgálja Székely Autonómia elnevezéssel. „Vigyázzunk, hogy a román nyelv térképe nem legyen kisebb Románia földrajzi térképénél” – mondta.
Kígyók szigetének nevezte a Székelyföldet a román napilap főszerkesztője, de Ilie Șandru, a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok egyesületének elnöke is, aki szerint az itt élő négyszázezres román közösség elfelejtett közösség. Egyes szónokok szerint Székelyföld nem létezik, míg mások szerint már maguk a székelyek sem léteznek.
A Vatra Românească nem csak Marosvásárhelyen szervezett tiltakozó/figyelmeztető megmozdulást, de szerte az ország különböző kisebb-nagyobb településein: Bârlad, Botoșan, Tulcea, Déva, Gyulafehérvár, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár román közösségei is a vásárhelyivel egyidőben adtak hangot annak az elvárásuknak, hogy a mindenkori román kormány mielőtt döntést hozna, konzultáljon a Vatra Românească civil szervezettel.
Antal Erika
maszol.ro,

Kitüntették Balázs Lajost
Magyar állami kitüntetésben részesítettek a március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából több erdélyi magyar kiemelkedő személyiséget a magyar közösségért kifejtett munkásságuk elismeréseként. A kitüntetéseket csütörtökön a csíkszeredai Lazarus-házban vehették át.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa ünnepélyes díjátadót szervezett, amelyen tizenegy jeles erdélyi magyar értelmiségi részesült magyar állami kitüntetésben. Balázs Lajosnak kiemelkedő néprajzkutatói és a népi hagyományok megőrzése érdekében végzett tevékenységéért, valamint oktatói munkájáért Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta.
Csíkszentdomokoson végzett kutatásokat
„Tanári pályafutásával párhuzamosan 1989 decemberéig titokban, azóta szabadon, negyven éve folytat néprajzi kutatást Csíkszentdomokoson, az emberi sorsfordulók témakörében. Több mint 150 szakcikket, tanulmányt közölt itthoni és magyarországi szak- és kulturális folyóiratokban, kötetekben. Több hazai és külföldi tudományos társaság, szakfolyóirat szerkesztőségi tagja” – ekképpen méltatták a jelenleg is a Sapientia egyetemen oktató néprajzkutatót. Balázs Lajos úgy fogalmazott, hogy munkájának nemes nyugtázásaként tekint a kitüntetésre.
„Úgy szerezz magadnak elismerést, hogy ne célozd meg (azt)” – ezt a keleti bölcseletet tette magáévá a kitüntetett. Mint mondta, Mikes Kelement és a balladai Kőműves Kelemen karakterét tekintette példaképnek, akik soha nem adták fel a nehézségek ellenére sem. „Hittem abban, hogy egyszer ki lehet húzni az asztal fióklapját, és ki lehet venni azt, amit betettek.”
További kitüntetettek
Oláh Sándor, a Mineral Quantum Kft. geológus technikusa a Magyar Bronz Érdemkeresztjét vehette át. A laudációban így fogalmaztak munkásságáról: „Eddig három önálló kötete jelent meg, amelyekben a székelyföldi társadalmi átalakulások közelmúltbeli folyamatait tárta fel szociológiai, antropológiai és mikrotörténeti módszerekkel.”
Balázs Lajos és Oláh Sándor mellett kitüntetésben részesült többek között még Hajdú Áron Péter, az Alutus Nyomda Rt. vezérigazgatója, a Bookart Kiadó vezetője (Magyar Érdemrend Tisztikeresztje), Kisgyörgy Zoltán geológus, földtani és helytörténeti szakíró, újságíró (Magyar Érdemrend Tisztikeresztje), valamint Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutas, vasúti hagyományőrző (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje).
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro,

A folytonosság újrateremtője
Szobor az egyetemalapító Csőgör professzornak
Március 18-án, születésének 110. évfordulóján emlékeztek dr. Csőgör Lajos fogorvosprofesszorra, az erdélyi magyar felsőoktatás kétszer megszakított folytonosságának újrateremtőjére, a Bolyai Tudományegyetem Marosvásárhelyre költözött orvosi karának első rektorára. A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület szervezte rendezvényen az egyetem nyugalmazott professzorai, Lázok János, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára, tisztelői és ismerősei méltatták adatokban gazdag előadásokban, hozzászólásokban a baloldali beállítottságú Csőgör professzor érdemeit. Az ünnepség végén Ádám Valerián, az RMOGYKE ügyvezetője színpadra szólította annak a csoportnak a tagjait, akik részt vesznek a Csőgör professzor emlékét megörökítő szobor felállítására alakult bizottságban.
Életét dr. Péter Mihály nyugalmazott emeritus professzor mutatta be, aki szerint elévülhetetlenül beírta a nevét nemcsak az erdélyi, az egyetemes magyar felsőoktatás történetébe is. Csőgör Lajos Nagysármás szülötte (1904 – 2003), Nagyenyeden, majd 1923-tól a Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem fogorvosi karán tanult. Dolgozott szülőfalujában, volt iskolaorvos Nagyenyeden, s 1940-től a kolozsvári fogászati klinikán gyakornok, majd a magyar professzorok 1944-es távozását követően a klinika vezetője lett. 1945. V. 29-én jelenik meg a 406/407-es királyi rendelettörvény, amely kimondja az Észak- Erdélyből elmenekült felsőoktatási intézmények visszatérését Kolozsvárra, és létrehozza a magyar tannyelvű tudományegyetemet négy karral, köztük az orvosival. Csőgör Lajos kapja a megbízatást, hogy három tanártársával az épületek elosztásáról tárgyaljanak. 1945 őszén döntik el, hogy az orvosi kar Marosvásárhelyre költözik a Csaba Királyfi Lovassági Hadapródiskola üresen álló épületébe. A kötözést követően fontos szerepe volt abban, hogy az anyaországi tanárok egy része átköltözött Vásárhelyre, az oktatás színvonalát biztosítva. Az 1948-as tanügyi reform nyomán orosz mintára válik intézetté az egyetem, ahol az általános orvosi mellé közegészségtani, gyermekgyógyászati, fogorvosi és gyógyszerészeti kar alakul.
Csőgör professzor 1949-ig áll az egyetem élén, amikor hamis vádakkal letartóztatják és 1955-ig börtönbe zárják. Szabadulása után, 1956-ban helyezi vissza jogaiba a bukaresti haditörvényszék, 1964-től újra rektorrá választják, s 1967-es lemondásáig áll az egyetem élén.
1985-ben, amikor a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címével tüntetik ki, azt tanácsolják neki, hogy maradjon Budapesten, mert Erdélyben veszélyben lenne.
Dr. Bocskai István emeritus fogorvosprofesszor, mint volt kolléga személyes élményeket is felelevenítve emlékezett Csőgör professzorra. Többek között arra, hogy 1949-ben megszüntették Marosvásárhelyen a fogorvosi kart, és csak 1960-ban indulhatott újra.
Méltatta elődjének érdemeit a tudományos kutatás feltételeinek megteremtésében és támogatásában, aki a konzerváló fogászat és fogágybetegségek klinikán fogszövettani és mikrobiológiai kutatásokra alkalmas laboratóriumot hozott létre. Az ő javaslata alapján vezették be az ivóvíz fluorozását Marosvásárhelyen, ami tíz év után a fogszuvasodás 30 százalékos csökkenésével járt.
Jogos és helytálló alapító rektornak nevezni, hisz az egyetem távozása esetén végleg megszűnt volna a magyar felsőoktatás Erdélyben, hangsúlyozta Lázok János tanár. Elmondta, hogy Csőgör professzor 1949-ben a koncepciós perek áldozata lett, olyan koholt vádak alapján, mint a titoizmus, az észak-erdélyi autonómia előkészítése önálló intézmények megteremtésével... Börtönévei alatt, amelyeket magánzárkában töltött, a lelki megtörés legkülönfélébb formáit próbálták ki ellene.
Emlékiratait és a több mint félszáz dokumentumot a Bolyai Egyetem alapításának történetéről 1985-ben a Cseke–Gyimesi házaspár lakásában lefoglalta a securitate, ami a kényszerű maradásra késztette, és menedékjogot kért Magyarországon. Mielőtt elkobozták volna, az iratcsomó dokumentumait Lázok János teljes részletességgel magnóra mondta, majd az anyagot kijuttatták Magyarországra. A rendszerváltás után dolgozta fel az anyagot, s jelent meg a Custos Kiadónál Lázok János és Vincze Gábor kétkötetes könyve Erdély magyar egyeteme címmel.
A megemlékezés második részében hangzott el a bejelentés, miszerint egy bizottság alakult, amely vállalja, hogy Marosvásárhelyen szobrot állítsanak Csőgör Lajosnak. A kezdeményezők között felszólalt dr. Magyari Előd fogorvos, majd a vendégelőadóként Marosvásárhelyen tartózkodó Gallyas Ferenc pécsi egyetemi tanár bejelentette Miseta Attila professzor, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara dékánjának félmillió forintos felajánlását. Csőgör professzor munkásságát méltatta dr. Kikeli Pál nyugalmazott professzor, dr. Kincses Ajtai Mária nyugalmazott egyetemi tanár, aki elmondta, hogy a volt rektor idején a tudás és nem a származás határozta meg, hogy kik kerüljenek be az egyetemre tanárnak. Felszólalt dr. Hermann János és dr. Tőkés Béla professzor, majd Ádám Valerián a Csegzi Sándor tanácsos által ígért segítséget említette.
A rendezvényen felolvasták Csőgör Lajos professzor fiának, Csőgör Istvánnak a levelét, aki köszönetet mondott édesapja küzdelmének a tovább folytatásáért.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Mindenki a saját kultúrája szerint katolikus
„Vitathatatlan, hogy Ferenc pápa megválasztása óta érezhető egyfajta másság, ami annak is betudható, hogy nem európai. Egy latin-amerikai egészen másképpen gondolkodik, más a mentalitása, ráadásul aktív pasztorációból jött: Buenos Airesben ott volt a hívek között, »első kézből« hozta magával a helyzetismeretet” – Interjú dr. Kovács Gergellyel, a Kultúra Pápai Tanácsának székelyföldi származású irodavezetőjével.
– Hogyan jutott el a Székelyföldről a Vatikánig? Kevesen mondhatják el magukról Erdélyben, hogy ilyen pályát futottak be.
– Erre tréfásan tudnék válaszolni, mert azt kellene mondanom: azt kell megkérdezni, aki úgy rendelkezett, hogy Rómába menjek. A katolikus egyházban nincs demokrácia, felépítése hierarchikus. Egy pap engedelmeskedik elöljárójának, püspökének és az én esetemben is így volt.
Amikor kispap voltam Gyulafehérváron, az 1989-es változás után kiküldtek Rómába tanulni, mert az elöljárók úgy ítélték meg, hogy alkalmas vagyok rá. Hat évig tanultam, befejeztem a kötelező teológiai alapképzést, utána az egyházjogi doktorátust, majd az egyezségnek megfelelően hazatértem, és Marosvásárhelyre kerültem káplánnak, segédlelkésznek. Bedobtam magam a munkába, ám egy év elteltével Jakubinyi érsek közölte, kellene csomagolni és visszamenni a Szentszékhez dolgozni.
Tehát semmiképp sem az én kezdeményezésemről van szó, az érsek urat kéne megkérdezni, hogy ki kérte meg őt, miért gondolták úgy, hogy engem küldjenek Rómába. Az érsek megbízott vele, én meg engedelmeskedtem. Amikor úgy dönt, hogy jöjjek haza – hiszen egyházjogilag továbbra is a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozom –, akkor csomagolok. Elsősorban pap vagyok, és a papi szolgálatomat végzem, bárhol is legyek.
– Hogyan telik egy napja a Vatikánban?
– Ez nagyon sokszínű, összetett kérdés, amiről nagyon nehéz beszélni. Amikor általában egy hivatali, irodai munkára gondolunk, akkor ezt úgy képzeljük el – ahogy nálunk sajnos sok helyt szokás –, hogy bemegy az ember a munkahelyére, kávézgat, lötyög, kimegy egy kicsit bevásárolni, és eltelik a napja. Nos a Vatikánban szó sincs erről, ott nagyon intenzív munkaprogram van. Úgy kell elképzelni, mint egy minisztériumi alkalmazottat, aki reggeltől estig az irodában végzi a munkáját. De arra sem szabad gondolnunk, hogy ez unalmas munka, és csak papírokat írunk, gépelünk, nyomtatunk, iktatunk. Ez is a munka része, hiszen óriási a levelezése a Vatikánnak, ugyanakkor rendkívül sokszínű, hiszen kultúráról van szó.
Ha a Kultúra Pápai Tanácsát lefordítom laikus nyelvre, akkor a Szentszéknek, a Vatikánnak a kulturális minisztériumát jelenti. Nemzetközi a személyi összetétele: a mexikóitól az indiaiig, a franciától a spanyolig, az erdélyiig mind ott vagyunk, és egy csapatot alkotunk. Én Közép-Kelet-Európát és a német nyelvterületet követem, mindent, ami itt történik a kultúra terén; ha miniszter-, nuncius-, püspök-, művész- vagy látogatócsoportok érkeznek a Vatikánba, őket fogadnom kell, szóba kell állni velük, a látogatásokat elő kell készíteni.
Tehát nagyon érdekes és izgalmas munkát végzek. Időnként utaznom is kell konferenciákra, kiállításmegnyitókra. Bár a kultúrával foglalkozom, egészen mély értelemben teszem, ezért ne arra gondoljunk, hogy csak koncerteket, kiállításokat szervezünk. Ezeket is elvégezzük, de a kultúra ennél sokkal mélyebb dolog. Mindenki a saját kultúrájában él, miközben az evangélium mindenki számára egy és ugyanaz. Elég megnézni egy afrikait, aki esetleg táncol a szentmisén, vagy egy ázsiait, mindenki a saját kultúrája szerint katolikus, és ez rengeteg érdekes kérdést vet fel.
Hosszan sorolhatnám, mi mindennel foglalkozunk még, például a szekularizáció problémájával, a fiatalok világával. Én reggel hétkor kezdem a munkám, és előfordul, hogy este hétkor még az irodában vagyok. De otthon is akad munkám, hiszen a kongregációnál is dolgozom, Márton Áron boldoggá avatási ügyében is, amit nem munkaidőben végzek, hiszen nem kifejezetten ezért vagyok Rómában. Intenzív és zsúfolt programom hallatán még az orvosom sem örül...
Igazság szerint nem könnyű éjjel egy-kettőig dolgozni, majd reggel fél hatkor kezdeni elölről, viszont örömmel és szívesen csinálom. Amikor az ember érzi, hogy azt teszi, amit kell, akkor nincs gond, nincs áldozat. Olyan, mint amikor az édesanya felkel éjszaka a kisgyerekéhez, hiszen ezt szeretettel, örömmel teszi.
– És miként lesz valakiből posztulátor?
– A boldoggá és a szentté avatásnál először is az a legfontosabb, hogy valakinek kérnie kell. Márton Áron esetében ez a gyulafehérvári főegyházmegye, illetve az érsekség képviseletében az érsek, latinul az „actor”. Ennek a tervnek a végigkísérése, lebonyolítása olyasvalakinek a feladata, aki ért hozzá, elsősorban egyházjogász, ő a posztulátor. A tisztséget kezdettől fogva Szőke János atya, szalézi szerzetes töltötte be, aki sajnos két évvel ezelőtt meghalt. Ekkor szükség volt új posztulátorra, Jakubinyi György érsek pedig engem nevezett ki.
– Mi konkrétan a posztulátor feladata?
– A posztulátor posztulál, azaz kérelmez, mozgatja az ügyet, megteszi mindazokat a lépéseket, amelyek szükségesek az ügy előrehaladásához. Ismeri az eljárás folyamatát, és elvégzi az ezzel járó feladatokat. Összekötő kapocs a boldoggá vagy szentté avatást kérelmező egyházmegye és a Szentszék között. Én most is ezt teszem, bejárok a kongregációhoz, a per mindig az egyházmegyében kezdődik, és amikor a Szentszékhez kerül az ügy, akkor Rómába kell menni. Ezért fontos, hogy én Rómában tartózkodom, hiszen így bármikor be tudok menni a kongregációhoz a kapcsolattartás végett.
– Miért nevezik pernek a boldoggá avatás folyamatát? Feltehetően nem sok köze van a polgári perekhez.
– Így igaz, ezért sokkal jobb eljárásról vagy ügyről beszélni. Azért nevezik egyébként pernek, mert amikor az egyházmegyében elkezdődik a folyamat, vannak bizonyos vonásai, amelyek perre utalnak. Azonkívül, hogy össze kell állítani egy dokumentációt, ki kell hallgatni a még élő szem- vagy fültanúkat. Ez úgy történik, hogy kinevezik a feladattal megbízottakat, akik esküt tesznek, hogy munkájukat hűségesen, titoktartás mellett végzik. Tehát kihallgatás történik, kérdéseket tesznek fel, aminek perjellege van.
– Néhány éve foglalkozik Márton Áron püspök boldoggá avatásával. Hol tart most a folyamat, mennyi időbe telhet, amíg sikerül eredményt elérni?
– Arra nem lehet válaszolni, hogy mikorra remélhető Márton Áron boldoggá avatása, mert rengeteg tényezőtől függ, ami semmiképp nem rajtam múlik. Fontos, hogy az ügy nem akadt el. Nem szabad konspirációs elméletre gondolni, hogy bezzeg a többiek haladnak, ez pedig nem. Márton Áron esetében létezik egy technikai szempontból óriási különbségtétel: nem volt vértanú, nem halt meg a kommunista üldözés során a börtönben, ellentétben például Bogdánffy Szilárddal vagy Seper Jánossal, akik meghaltak a hitükért.
Az ő esetükben azt kell igazolni, hogy valóban azért haltak meg, mert a hitükért adták az életüket, ezt követően pedig következik a boldoggá avatás. Márton Áron esetében azt mondjuk, hogy ő hitvalló, ezért az egész életét ki kell vizsgálni, hogy valóban egész életén keresztül hősies módon élte-e az erényeket, a hitét. Elképzelhető, hogy ez mekkora dokumentációt jelent: szentbeszédek, körlevelek, különböző írások, ezeket mind fel kell dolgozni. Az egész életét nagyító alá kell venni, ezért halad sokkal lassabban a folyamat. És ha ez meg is történik, mert valóban szentként élt, akkor még mindig egy csodának is történnie kell az ő közbenjárására. Amit megint hosszan ki kell vizsgálni, ami időigényes, ezért van ez az eltolódás. Vannak fejlemények, de sok kutatás van még hátra, ezen dolgozunk.
– Mi változott a Vatikán életében Ferenc pápa megválasztása óta?
– Azt mondanám, hogy a Vatikán életében konkrét változás nincs. Három szentatya – II. János Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa – alatt szolgáltam, és azt tapasztaltam, hogy a mindennapi munkában nem sok minden változott. Ugyanazt kell tenni, legfeljebb a hangsúly változik, hogy mit tartunk fontosabbnak, mire figyelünk jobban oda. Árnyalatbeli különbségek vannak, de úgy kell végezni tovább a munkát, mint eddig.
Vitathatatlan, hogy Ferenc pápa megválasztása óta érezhető egyfajta másság, ami annak is betudható, hogy nem európai. Egy latin-amerikai egészen másképpen gondolkodik, más a mentalitása, ráadásul aktív pasztorációból jött: Buenos Airesben ott volt a hívek között, „első kézből” hozta magával a helyzetismeretet. Ez az, amit érzékelni lehet nála, az élet ízét. Ugyanakkor nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy összehasonlítjuk a korábbi pápákkal, hiszen minden embernek megvan a sajátos értéke.
Mindannyian jók vagyunk valamiben, és vannak gyengébb pontjaink is, amelyekkel csak úgy elvagyunk. Ezért téves lenne kiemelni Ferenc pápa valamelyik erősségét és összehasonlítani XVI. Benedek egy gyengébb pontjával. Ebbe a hibába nem szabad beleesni, hiszen szerves folytonosság van az egyházban. Most talán picit változó időszak, szervezeti reform következik, ugyanis nem titok, hogy a szentatya újra kívánja szervezni a kúriát. Nem tudjuk, ez pontosan mit fog jelenteni, ezért van bennünk a Szentszéknél egyfajta várakozás, amit pozitívan élek meg.
Úgy érzem, mindannyian azért vagyunk ott, hogy tegyük a dolgunkat. Ha valami megváltozik, akkor majd máshol végzem a dolgomat, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most megszűnik a munkahely, bezár a cég. Ha a szentatya úgy látja jobbnak, fontosabbnak, hogy a képességeimet máshol kamatoztassam, akkor én boldog leszek, hiszen éppen az a hivatás, hogy kamatoztassam a rám bízott talentumokat, ahogy Jézus is mondta.
– Ferenc pápa rendkívüli népszerűségnek örvend nemcsak a hívek, hanem a laikusok körében is. Hogyan hat ez vissza a hívek gyülekezeti életére?
– A szentatyának a kommunikáció az erőssége. Egyrészt nagyon röviden, tömören, frappánsan fogalmaz, szinte úgy, mint a Twitter. Másrészt gesztusokkal is kommunikál. Egy szerdai általános kihallgatáson maga a tanítás, a beszéd 15 perc, de a szentatya utána körbemegy, leszáll az autóból, megölel, fölemel, megszólít. Ez olyan nyelvezet, amit megért a nem katolikus is. Ha mondok egy teológiai beszédet, akkor lehetnek benne olyan fogalmak, amelyeket nem biztos, hogy megértenek.
De a gesztusok által is lehet kommunikálni, és a szentatyának ez az erőssége. Ezért is van, hogy a nem hívők, esetleg érdeklődők valamit jobban megértenek belőle, jobban tudják követni, könynyebben „elcsípnek” valamit. Ugyanakkor ez önmagában nem hat vissza a hívekre, ellenben közvetlenül rám az igen, ahogy ő főpásztor, ahogyan értékeket közvetít. Szerintem ez az, ami hat a katolikus egyházon belül.
Dr. Kovács Gergely
1968-ban született Kézdivásárhelyen. Teológiai tanulmányait 1987-ben kezdte meg a gyulafehérvári szemináriumban, majd 1990-ben Rómában folytatta. A Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként a Gregoriana és Lateráni pápai egyetemeken tanult. 1993-ban pappá szentelték a gyulafehérvári érsekség számára. Római tanulmányait 1996-ban fejezte be egyházjogi doktorátussal, ezt követően egy évig káplánként dolgozott Marosvásárhelyen. 1997 augusztusától a Kultúra Pápai Tanácsának (a Szentszék kulturális minisztériumának) szolgálatában áll, amelynek jelenleg irodavezetője. Több szentszéki intézmény munkatársa. 2012 februárja óta Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Tízszeres béreket ígérnek az orvosoknak a külföldi kórházak
A hazai bérek tízszeresét ígérték a fiatal orvosoknak és rezidenseknek azon a kolozsvári állásbörzén, melyen kizárólag külföldi kórházak és klinikák ismertették állásajánlataikat.
A Karrierek fehérben elnevezésű börzén több mint 300 munkahelyet ajánlottak az érdeklődőknek számos nyugat-európai országban. Ioana Chirilă, egy munkaközvetítő iroda képviselője elmondta, a norvégiai, svédországi és dániai munkakeresők ingyenes nyelvtanfolyamokat is biztosítanak a jelentkezőknek és családjuknak.
Mint mondta, a négyhónapos nyelvtanulási időszakra havi 700 eurós támogatást kapnak, míg a tulajdonképpeni bérek nettó 3500 és 4500 euró között mozognak, amihez az ügyeletért járó pénz is hozzáadódik.
Az egyik jelentkező elmondta, a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház belgyógyászati osztályán rezidensként mintegy 400 eurót keres, míg a belgiumi kórház, ahova jelentkezett, 2500 eurót ígér. Mint mondta, idővel, amint tapasztalatra tesz szert, a 4000 eurót is megkeresheti. Úgy vélte, a romániai orvosok elsősorban a hazai szűkös anyagi lehetőségek miatt vevők a külföldi munkaajánlatokra.
Bogdan Covaliu szervező szerint a vásáron francia, német és skandináv kórházak és klinikák keresnek munkaerőt, a bérezés 1700 eurótól indul az egészségügyi asszisztensek esetében, 2500 euróig is elér a rezidens orvosok esetében, míg a tapasztalattal rendelkező szakorvosok a 12 ezer eurót is megkereshetik. A munkaerővásáron egyébként az Orvosok határok nélkül szervezet is keresett önkénteseket a háború vagy természeti csapás sújtotta övezetekbe.
Krónika (Kolozsvár),

Teret kap a gyűlölet
A március közepén ismét előtérbe kerülő székely autonómiaigény meghaladja a társadalom ingerküszöbét, ez okozza a szociológusok szerint a magyar nemzeti ünnep tájékán a román nacionalizmus újjáéledését. A gond az, hogy ez a szélsőség újratermelődik. Cseke Péter Tamás és Kustán Magyari Attila írása.
Elfeledettnek tűnt román nacionalista szervezetet támasztott fel és újból magyarellenes indulatokat gerjesztett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés és a március 15-i nemzeti ünnep az országban. A négy szélsőségesnek ítélt magyar állampolgár kormány általi kitiltása Romániából mintha vezényszó lett volna: tüntetést szervezett Marosvásárhelyen a Vatra Româneasca, kétnyelvű helységnévtáblákat mázoltak be több erdélyi megyében, a magyarokat gyalázták a Bukaresti Steaua csapat szurkolói, továbbá újból nemzeti hős lett egy háromszéki román fiatalból, aki trikolórral pózolt az ünneplők közelében március 15-én. Az indulatokat – akárcsak az elmúlt évek márciusaiban – ismét a román sajtó gerjeszti, elsősorban a hírtelevíziók. A jelenséget pedig nem képes ellensúlyozni az a néhány román közéleti személyiség vagy magyarbarát blogger, akik – elsősorban a közösségi médián keresztül – toleranciára szólítják nemzettársaikat. A szociológusok szerint a jelenség elsősorban azért aggasztó, mert a nacionalizmus újratermelődik a román társadalomban.
Reaktivált Vatra Româneasca A román nacionalizmus fellángolása akár a március 10-i autonómiatüntetésre adott válaszreakciónak is tekinthető. Tény, hogy a marosvásárhelyi demonstrációt szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) képtelen volt megszabadulni a szélsőséges elemektől. A csendőrökkel dulakodó, uniós zászlót égető és „Vesszen Trianon!”-t skandáló hatvannégy vármegyés magyar fiatalokról készült képek és tudósítások bejárták a román sajtót. Olaj volt a tűzre, hogy rá öt napra a magyarok lakta nagyobb településeken idén is megünnepelték március 15-ét. Ez már meghaladta a román nacionalista szervezetek ingerküszöbét. A szélsőjobbos Noua Dreapta éppen a magyar nemzeti ünnepen tartott – incidensek nélkül záruló – demonstrációt „a haza védelmében”, rá négy napra pedig a Vatra Româneasca Szövetség tüntetett Marosvásárhelyen. Az utóbbi szervezet éppen 25 éve, Marosvásárhely fekete márciusa előtt alakult meg. Március 19-i demonstrációjukat össze is kötötték a tragédiába torkolló román-magyar összecsapások gyászos évfordulójával. Az eltelt negyedszázad azonban érezhetően megkoptatta a Vatra tekintélyét: alig 350-en – jobbára idős román emberek – vettek részt a demonstráción, amelyet a közigazgatásbeli magyar nyelvhasználat és a székely jelképek kifüggesztése elleni tiltakozásul hirdettek meg. A résztvevők a kormányba belépett RMDSZ „aberráns” követelései ellen tüntettek. Azt is követelték a miniszterelnöktől, hogy ne nevezzen ki RMDSZ-es prefektust a Maros megyei kormányhivatal élére. A román nemzeti színű sálat és kokárdát viselő tüntetők az Avram Iancu szobor előtti járdán, rendfenntartók gyűrűjében, zászlókat lengetve gyülekeztek, és „A román nyelv az egyedüli úr” feliratú transzparenst emeltek a magasba. Florin Oproiescu, az UVR elnöke beszédében azt hangsúlyozta: az ország hivatalos nyelve a román, Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, zászlaja pedig a piros-sárga-kék. Hozzátette: ők nem a magyarok ellen tüntetnek, hanem a szélsőséges megnyilvánulások, a szeparatizmus ellen. Ilie Șandru, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumának elnöke úgy vélekedett, az RMDSZ szélsőséges szervezet, amelynek Románia szétdarabolása a célja.
A beszédek alatt többször a „Hargita, Kovászna: román föld”, és „Székelyföld nem létezik” rigmusokat skandálta a tömeg, Victor Ponta miniszterelnök lemondását követelve, amiért bevette a magyar érdekképviseletet kormányába. A demonstráción petíciót fogadtak el, amelyben az UVR az alkotmány és a törvényesség érvényesítését kéri, valamint azt, hogy tiltsák meg a román föld idegeneknek való eladását. A demonstráción Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt elnöke is részt vett. Ugyanazon a napon hat személy gyűlt össze a Közigazgatási palota előtt Szatmárnémetiben, s szintén magyarellenes szlogeneket skandáltak. Azt hangoztatták, hogy Erdély soha nem volt Magyarország része, és a romániai magyarságnak túl széleskörűek a jogai.
Helységnévtáblákat mázoltak be A magyarellenes indulatokat kétnyelvű helységnévtáblák is bánták Maros és Szatmár megyében. Március 16-án éjjel ismeretlenek festékkel fújták le Ákosfalván, Göcsön és Székelyvaján a magyar feliratokat. „Sajnálatos, hogy visszatértünk a kétezres évek elejére, de úgy gondolom, ez többé nem fog nálunk sem és máshol sem megismétlődni” – mondta az ügy kapcsán Osváth Csaba, Ákosfalva polgármestere. A községháza átiratban jelezte az útügynek, hogy mielőbb cseréljék ki az elcsúfított táblákat és a rendőrségen ismeretlen elkövető ellen feljelentést tettek. Szatmár megyében 18-án délután négy magyar település helységnévtábláját festették le: Batiz, Gombáspuszta, Sárközújlak és Avasújváros határában. A négy táblát másnap reggelre az elöljárók letakaríttatták, Sárközújlak alpolgármestere, Szabó Ignác saját kezűleg tisztította le a festéktől a táblát. Szabó Elek, Egri község polgármestere feljelentést készül tenni ismeretlen tettesek ellen. Kereskényi Gábor RMDSZ-es parlamenti képviselő azt mondta: „Hasonló esetek eddig nem voltak jellemzőek Szatmár megye közösségére. Úgy gondolom, inkább a március 15-i megemlékezésen tapasztalt békés együttélés jellemzi Szatmárt. Meggyőződésem, hogy néhány, szellemileg visszamaradott egyén követte el, mindez nem jelenti azt, hogy mentesülniük kell a felelősségrevonás alól. Erre azért is szükség van, hogy a hasonló eseteket megakadályozzuk és a békés együttélést ne veszélyeztessük” – fogalmazott a szatmárnémeti RMDSZ elnöke.
Bírságok a tüntetés szervezőinek
Megbírságolták a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés szervezőit és egyes résztvevőit: 11 kihágásért összesen 36 ezer lej értékben szabtak ki bírságot. Izsák Balázsra, a demonstrációt szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökére 12 ezer lejes bírságot szabtak ki a gyülekezési törvény három különböző cikkelyének megsértésére hivatkozva. Izsák elmondta: a bírság legnagyobb, 8000 lejes tételét a be nem jelentett vagy betiltott rendezvény megtartásáért kapták, holott a menetelés betiltásáról nem született hivatalos közigazgatási határozat. További háromezer lejes bírságot szabtak ki arra hivatkozva, hogy a szervezők nem tették meg a szükséges intézkedéseket az incidensek megelőzésére, és további ezer lejt az úttest elfoglalásáért – tette hozzá. Az SZNT elnöke közölte, hogy az intézkedést megalapozatlannak tartja és közigazgatási bíróságtól fogja kérni a szervezőkre kirótt bírság megsemmisítését. A hivatalos személy elleni erőszakot egytől öt évig, a veszélyes eszközök birtoklását (jelen esetben egy hagyományőrző kard) fél évtől két évig, a robbanószer birtoklását (jelen esetben petárda) kettőtől hét évig terjedő szabadságvesztéssel sújtja az új büntetőtörvénykönyv. Mint ismert, a Székely vértanúk emlékművénél március 10-én rendezett autonómiatüntetés végén a résztvevők – a polgármester tiltása ellenére – Marosvásárhely főterére vonultak, néhányan a csendőrökkel dulakodtak.
„Takarodjatok az országból!” A magyarellenes indulatok újra begyűrűztek a stadionokba is. A Hivatásos Labdarúgó Liga fegyelmi bizottsága összesen 50 ezer lej bírsággal sújtotta a Bukaresti Steauát, amelynek szurkolói két egymást követő bajnoki mérkőzésen magyarellenes szólamokat („Takarodjatok az országból!”) skandáltak. A klubot 30 ezer lejre büntették, miután drukkerei a Medgyesi Gaz Metan elleni bajnokin gyalázták a magyarokat, a bíró félbe is szakította a játékot. Ugyanez történt az ezt megelőző fordulóban, a kolozsvári CFR stadionjában, a játékvezető a Fellegváron is kénytelen volt félbeszakítani a mérkőzést. A kolozsvári incidens miatt a bukaresti klub 20 ezer lejes bírságot kapott. Gino Iorgulescu, a Hivatásos Labdarúgó Liga elnöke felhívást intézett a szurkolókhoz, hogy tartózkodjanak az ilyen megnyilvánulásoktól, mert az általa vezetett intézményt és a román klubokat az Európai (UEFA) és a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) is megbüntetheti. „Belföldön meg lehet ezt úszni bírsággal vagy eltiltással, de arra ébredhetünk, hogy az UEFA és a FIFA is közbelép, és akkor nagyobb meglepetésekre számíthatunk" – mondta Iorgulescu. Justin Ștefan, a liga főtitkára közölte, hogy a legutóbbi fordulóban három találkozón is „a romániai magyar nemzeti kisebbség elleni” szólamokat skandáltak.
Román hős: a trikolóros fiú
Lázadoztak március 15-én a székelyföldi románok is. Legalábbis így értelmezte a román sajtó annak a tizenévesnek az esetét, aki trikolórral pózolt Sepsiszentgyörgyön, majd a fényképet kiposztolta Facebook-oldalára. A történtek után a fiú fenyegető üzeneteket kapott, amelyek miatt feljelentést tett a rendőrségen. Kovászna megye rendőrparancsnoka, Ion Popa közölte, elkezdik a nyomozást az ügyben, beazonosítják azokat a kommentelőket, akik megfenyegették a román trikolórral pózoló kiskorút. Tény, hogy a fiúból napokon belül nemzeti hős lett a román médiában, akárcsak a kovásznai diáklányból, aki egy éve román nemzeti színű fejpántot viselve ment iskolába a magyar nemzeti ünnepen.
Megtalálni magunkban Mândruţát A nacionalista indulatok feléledése ellen mindössze néhány ismertebb román publicista emelt szót. Közéjük tartozik Lucian Mândruţa televíziós személyiség, aki Facebook-oldalán jókívánságokat fogalmazott meg a magyar nemzeti ünnepen. És közéjük tartozik Sever Miu „Olahus”, a MaghiaRomânia blog alapítója is, aki ezekben a napokban több írásában is fékezni próbálta az indulatokat. Sever Miu az Erdélyi Riportnak elmondta, akkor lehet hatékony a tolerancia tudatosítása a román közvéleményben, ha az összes román és magyar állampolgár „megtalálja önmagában a Mândruţat”, tehát a kritikus álláspontot a politikával és a médiával szemben, pontosabban az etnikai kérdésekben való félrevezetésükkel szemben. Az interetnikus frusztrációk szerinte személyes frusztrációk következményei, ha pedig nem egyezünk ki saját „démonainkkal”, mindig a „másikban”, a tőlünk eltérőben fogjuk őket viszontlátni, legyen szó világnézeti, etnikai vagy szociális kérdésekről. Sever Miu úgy véli, hosszas folyamat a tolerencia tudatosítása, mert az egymásnak okozott sebek is évszázadok alatt mélyültek el. Szerinte az elmúlt húsz évben sokat fejlődött a magyarok és románok közti viszony. Egyrészt közel sincsenek olyan botrányok, mint a marosvásárhelyi fekete március, másrészt az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az RMDSZ kormányon is lehet, és ha elégedetlenek a koalícióval, akkor annak elsősorban nem etnikai okai vannak, hanem rájöttek, hogy a Szövetség politikusai sem különböznek román társaiktól. „Sokan közülük falaznak a korruptaknak, vagy maguk is korruptak, illetve azt a látszatot keltik, hogy a mézesbödönre fenik a foguk” – magyarázta. Miu szerint fölényben vannak ugyan a sovén megnyilvánulások, de sok román felszólal a tolerancia jegyében, azért, hogy árnyaltabban tekintsenek a magyarokra, és két magyar közt is különbséget tudjanak tenni: azaz el lehessen választani a szélsőséges jobbikost vagy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagját az átlagmagyartól, illetve a politikust az egyszerű székely embertől. Mint mondta, a kilencvenes években is léteztek ezek a hangok, de nem váltak hallhatóvá. „Az internet, a Facebook nem csak az elképesztő méreteket öltő nyomorúsággal szembesít minket, de sok pozitív elképzeléssel is, és segít abban, hogy ezek az emberek egymásra találjanak. Ahogyan ez például a MaghiaRomânia esetén is történt” – jelentette ki a blogger.
Újratermelődik a nacionalizmus
Veres Valér, a kolozsvári BBTE szociológiai intézetének vezetője szerint a magyar közösség autonómigénye az, ami rendszeresen kiveri a biztosítékot a román többségi társadalomban. „A románok a magyarság bizonyos célkitűzéseivel szemben nagyobb ellenszenvet éreznek. Az autonómiaigény például sokkal jobban ingerli őket, mint a magyar állampolgárság igénylése – magyarázta az Erdélyi Riportnak egy 2013-as közvéleménykutatásra hivatkozva. – Ha tehát egy ilyen ügy érdekében szerveznek felvonulást a magyarok, akkor azt nagyon sok román negatív megnyilvánulásnak tekinti, úgy gondolják, ez ellenük irányul”. A szociológus szerint sokkal több kommunikációra volna szükség annak érdekében, hogy ezeket az akciókat elfogadják. Kérdésünkre, hogy növekszik-e a magyarellenesség, vagy csak rövidtávú fellángolásokról van szó, Veres Valér elmondta: egy 2008-ban végzett, az ifjúságot érintő országos szintű kutatás magas magyarellenességet mutatott ki a románok körében, ami azt jelenti, újratermelődik a nacionalizmus a román társadalomban. „Nehéz kitalálni, merre alakul a tendencia. Az persze igaz, hogy a fiatalok világképe ideologikusan alakul, bizonyos eszmék megismerése által, és a mindennapi tapasztalatok által át nem szűrve. A tapasztalatok később jelentkeznek, akkor pedig általában árnyalják a véleményeket, és ez látszik is Erdélyben, ahol a felnőtt népesség esetében megfigyelhető, hogy toleránsabb, ellentétben Románia más régióinak lakóival” – mondta Veres. A szociológus a magyarországi kampánnyal magyarázza azt, hogy a román kormány drasztikus intézkedéssel négy magyar állampolgárt kitiltott Romániából. Mint mondta, az Erdélyben is jelenlévő Jobbik is részese a magyarországi kampányban, másrészt a marosvásárhelyi felvonuláskor incidensekre is sor került, amelyek meghaladhattak egy olyan szimbolikus ingerküszöböt, amelyre eddig nem volt példa. „A marosvásárhelyi autonómiatüntetésen ugyanakkor sértő és provokatív
megszólalások is elhangzottak, és ha a tömeg heterogén is volt, ezek az aspektusok felnagyítódtak a román közönség előtt, a nacionalista pártok, mozgalmak, vagy éppen polgárok reagáltak erre” – magyarázta. Veres szerint az RMDSZ kormányra lépése jó hatással van a román-magyar viszonyra. Ennek a magyarázata, hogy a magyar népesség azonosul azzal a politikai szervezettel, amely kormányra kerül, ilyenkor az együttműködést vallják a magukénak, megértik, hogy együtt lehet dolgozni a román féllel, meg lehet oldani a problémákat. „A román népesség esetében összetettebb jelenségről van szó, nem könnyű kitalálni, mit jelent számukra az RMDSZ kormányra lépése, mert más tényezők is hozzájárulnak a megítéléshez” – tette hozzá.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Fontosabb a közösségi érdek (RMDSZ–MPP megállapodás)
Nemzetpolitikai kérdésekben nem lehet külön utakat járni, a közös cselekvés szükségességét igazolta a tavalyi március 10-i székely szabadság napja és az október végi nagy menetelés, ezért ült le tárgyalni az RMDSZ-szel a Magyar Polgári Párt, és ezért kötött a két szervezet együttműködési megállapodást múlt héten – magyarázta Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke. Meglátása szerint ez is bizonyítja, hogy pártja fontosabbnak tartja a közösségi érdeket a pártérdeknél. Kételkedtek ugyan eleinte a tárgyalások sikerében, de bebizonyosodott, hogy amit nem lehetett Markó Bélával, azt lehet Kelemen Hunorral – mondotta. Leszögezte: az MPP nem változtat arculatán, célkitűzésein, azt mondják ezután is, amit eddig, és nagy eredménynek tartják, hogy immár az RMDSZ is azt hirdeti, amit néhány évvel ezelőtt a polgáriak kezdtek el. Kulcsár-Terza József kiemelte, a megállapodásban szerepel, hogy a 2016-os önkormányzati választásokon tömbmagyar vidékeken versenyeznek, ahol erre nincs lehetőség, ott közösen indul az RMDSZ és az MPP. Kulcsár-Terza hangsúlyozta, pénteken az MPP-küldöttség megkapta az RMDSZ által kidolgozott autonómiatörvény-tervezetet, és közös munkacsoport megalakításáról is döntöttek, amely jövő héten ül össze első alkalommal, az MPP addig a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen tanulmányozza a dokumentumot, és megfogalmazza javaslatait. Egy-két alapgondolathoz mindenképpen ragaszkodnak, ezek közül megemlítette az adók helyben maradását és az anyanyelv használatát az igazságszolgáltatásban. Részleteket egyelőre nem tudott mondani, első olvasat után túl hosszúnak találta a 18 oldalas tervezetet, és vannak hiányosságai is, ezek kijavítására tesznek javaslatot a következő munkaülésen. Az MPP háromszéki elnöke azt is elmondta, hogy a várhatóan az egyeztetések után kialakult változatot bocsátja majd közvitára az RMDSZ. Az RMDSZ közelmúltbeli kormányzati szerepvállalása segítség is lehet az autonómiaharcban, a tavalyi két nagy autonómiatüntetés után a magyar közösség képviselői hiába kérték a román kormánytól, hogy üljön le és tárgyaljon velük, válaszra sem méltatták őket, most az RMDSZ közvetítő szerepet vállalhat, megnyithatja az utat a párbeszéd előtt – vélekedett az MPP-s politikus.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Vandalizmus a biharpüspöki temetőben
Vandálok rongálták meg a biharpüspöki temetőben lévő kápolnát. A temetőt gondozó Az Út Végén temetkezési vállalat a polgárok segítségét is kéri az elkövetők megtalálásában.
Szomorú esetről tájékoztatta szerkesztőségünket Mavrodoglu Ildikó a nagyváradi Az Út Végén temetkezési vállalat vezetője. Sajnos már legalább három hónapja vandálok ólálkodnak a biharpüspöki temetőben, akik mindez idáig kisebb károkat okoztak ott. Ezeket a károkat kijavította a temető gondozásával megbízott temetkezési vállalat, és már a rendőrségnek is bejelentették ezeket az eseteket. „Egy alkalommal el is fogtak öt fiatalt, akik sötétedés után rendszeresen feljárnak a biharpüspöki temető kápolnája elé, és ott összetörnek mindent, cigarettáznak, szívják a ragasztót a zacskóból, mert találtunk üres zacskókat is. A rendőrség meg is büntette az öt fiatal szüleit, és ezt követően körülbelül egy hónapig csend volt.” A nyugalom azonban ideiglenesnek bizonyult, ugyanis vasárnap reggel szomorú látvány tárult a temetőbe látogatók szeme elé: vandálok minden korábbinál nagyobb pusztítást végeztek a temető kápolnájában.
Elkapni az elkövetőket!
Mavrodoglu Ildikó így mesélte el az esetet: „Vasárnap reggel kilenc óra fele telefonáltak a családok, akik mentek látogatni a sírokat, hogy borzasztó mi történt a kápolna előterénél, szóljunk a rendőrségnek. Mi a kollégákkal ki is mentünk a helyszínre, és útközben szóltunk a rendőrségnek. A vandálok összetörtek a kápolnánál mindent: a padokat széjjelhurcolták, ott, ahol a pap tartja a szentbeszédét van egy kis házikó üvegberakású oldalfalakkal, az üvegeket mindkét oldalon összetörték, az oszlopok melletti betonvázákat felszedték, habár oda voltak ragasztva, és a földre hajigálva törték szét. Az egyik betonvázát felhajították a plafonra, összetört az égő és a bura.” A legnagyobb probléma az, hogy a vandálok ezúttal semmilyen kézzelfogható nyomot nem hagytak, így nehéz lesz elkapni őket. Ezért is kér fel Mavrodoglu Ildikó mindenkit, aki észlelt valami gyanúsat az elmúlt időszakban a biharpüspöki temetőben és környékén, jelentkezzen a rendőrségen, és mondja el, mit tud. Ha nem kapják el az elkövetőket, továbbra is fennáll majd a veszélye annak, hogy a pusztítók újra és újra lecsapnak, annál is inkább, mert a temetőben lekapcsolják a villanyvilágítást, és már csak a temetkezési vállalatnak ott lévő irodája előtt van felszerelve egy mozgásérzékelő égő, viszont az irodában délután négy óra után nincs senki, ráadásul temetőőre sincs a biharpüspöki temetőnek. Mint Mavrodoglu Ildikó elmondta, egy őr nem is lenne elég, hiszen korábban már megfigyelték azt, hogy a gyanús alakok hatos-hetes csoportban mentek fel a temetőhöz. Mavrodoglu Ildikó szerint meglehet, hogy ugyanazok voltak az elkövetők, akiket legutóbb elkaptak, mindenesetre a rendőrség arról tájékoztatta őket, hogy először azokat a fiatalokat és szüleiket fogják berendelni, hogy elmondják, mit tudnak az esetről. „Kamerákat fogunk felszerelni, hogy megtudjuk, kik járnak oda, mert az mégiscsak elfogadhatatlan, hogy valakik, csak azért, mert fiatalok, vagy drogosok, pont egy temetőben gyalázkodjanak!” – mondta végül felháborodottan Mavrodoglu Ildikó.
Pap István

erdon.ro,

Életre szóló Erdély-élmény (Bodor Ádám Sepsiszentgyörgyön)
Nem tudhatjuk pontosan, mi történik az emberrel és az ember agyában, amíg valami papírra vetül, meghagyom ennek a titokzatosságát – mondotta tegnap este Sepsiszentgyörgyön Bodor Ádám. A Kossuth- és József Attila-díjas író életpályájáról, alkotási módszeréről beszélt a Tein Teaházban, és részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) hét végi árkosi táborában. A Kultúrteaház tizennyolcadik kiadásán a székelyföldi irodalmi körúton lévő, számos irodalmi díjjal elismert prózaírót beszélgetőtársa, Murányi Sándor Olivér író kérdezte. A kolozsvári születésű Bodor Ádám (1936) negyvenhat évesen Budapestre telepedett 1982-ben, azóta ott él, ám fellépései ritkák, azok mindenhol „irodalmi csemegének” számítanak. Művei (tárcái, novellái mellett egyik legismertebb regénye a Sinistra körzet – szerk. megj.) képzeletbeli tájakon játszódnak, ám a létező környezetünk elemeiből épülnek fel, Erdély északi, északkeleti területén behatárolható helyszínekből – magyarázta Bodor. Hogy miért éppen ez a terület lett a modellezés helyszíne, annak tájismereti és érzelmi okai vannak – tette hozzá. Amíg itt élt, hónapokat töltött ebben a térségben, számára Máramaros Erdély legizgalmasabb vidéke, egyrészt a megrendítő táj miatt, másrészt az etnikai összetétel is megragadta: a szórványmagyarság mellett cipszer bányászok, ruszinok, zsidók élnek ott. Kizárólag kitalált történeteket ír, „számomra addig izgalmas, amit írok, amíg én sem tudom, mi fog történni”. Helység- és személynevei egyaránt különlegesek, „nem mindegy, hogy hívnak, ebben van valami mágikus szuggesztió is, egy név hangzása beindítja az emberi képzeletet”. Tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári börtönben tartották fogva két évig. Bodor Ádám a börtön hatására lett író, azt mondta, legérzékenyebb korban került rács mögé, rendezett polgári létből egy számára teljesen ismeretlen, elképzelhetetlen világba. „Bennem annyira élt, hogy énvelem egészen rendkívüli és életre szóló dolog történik – fejtegette –, hogy ez elnyomott mindent. Én is éhes voltam, bizonytalanságban, rettegések közepette éltem, és mégis az élmény izgalma annyira elnyomta ezt, hogy amikor kiszabadultam, ad absurdum nem voltak rossz emlékeim. Úgy éreztem, mindent, ami ott történik velem, későbbi életemben hasznomra fordíthatom, páratlan gazdagon léptem ki a börtön kapuján”. Református teológiát végzett, majd egyházkerületi levéltárosként dolgozott Kolozsváron, de szakított az irattologatással. Másoló-fordító irodában folytatta, aztán esténként a konyhában kimerülten ,,körmölgetett”, így kezdődött. Budapestre azért költözött, mert úgy érezte, beszűkülnek a publikációs lehetőségek, de élt benne a kíváncsiság is, hogy máshol is kipróbálja magát. Noha ott él több mint harminc éve, számára Budapest ihletet nem adott („nem jó város”), az erdélyi évtizedek látták el életre szólóan élménnyel, élettapasztalattal. Amikor teheti, elmegy a Radnai-havasokba, „síelget” a Hargitán – most is onnan érkezett –, mert még mindig szereti az utazással járó élményeket, évente 5–6 alkalommal jön Erdélybe egy-két hétre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),

Erdélybe is átért Biszku Béla keze
A kommunista ideológia a határok felett egyesítette elnyomó rendszerét, a magyar belügyminisztérium titkosszolgálatai szorosan együttműködtek a román, szerb, csehszlovák, vagy szovjet hatóságokkal, ha a rendszer ellenségeinek megsemmisítéséről volt szó.
Erről beszélgetett Oláh Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa egy erdélyi 56-ossal, Szilágyi Árpáddal, aki eltűnődött azon, hogy Biszku Béla belügyminiszter keze, hogyan ért át Erdélybe.
Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz–geológia szakos hallgatója a magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, hazaárulás vádjával húsz év börtönbüntetéssel sújtották.
Én sem vagyok annak híve, hogy 92 éves embert zárjanak börtönbe, de annak igen: törvényszék mondja ki a bűnösségét, amit tett, az gaztett volt – mondta Szilágyi Árpád.
A volt politikai fogoly beszélt egy másik peréről is, amelynek végén a kolozsvári hadbíróság őt 22 évre ítélte. Ez az ügy egy állítólagos titkos szervezet, a „Fekete Kéz” miatt volt, amit a Securitate hozott létre, beszervezte a fiatalokat, hogy majd letartóztassa őket – magyarázta Szilágyi.
A beszélgetés végén Szilágy Árpád elpanaszolta: tömegesen mai napig sem rehabilitálták a politikai elítélteket, az ő irataiban ma is az áll, hogy hazaárulásért ült börtönben.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,