Dávid Gyula: Megnyílt az Idea Könyvtér. Erdélyi magyar könyvek egy térben
Új magyar könyvesbolt nyílik Kolozsváron?
Felkiáltójellel és kérdőjellel a végén egyformán elhangzik ez a mondat ma azok részéről, akik valamelyes közelségből követik a romániai magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem helyzetét, gondjait. És nem véletlenül.
A Gutenberg-galaxis körül újra meg újra előtérbe kerülő, s oly sokféle megközelítésben taglalt kérdések Kolozsvárt sem kerülik el. Nekünk is szembesülnünk kell azzal, hogy a könyv mennyire hátra szorult abban az információözönben, amely nem csak körülvesz bennünket, de agresszivitással ostromol. Nem a könyvek között nehéz válogatnia annak, aki megpróbálkozik ezzel, hanem a reklámok áradatában, amelyek mindegyike arról szól, hogy „engem szeressetek, én vagyok az igazi, én nyújtom neked a mezőnyben a legtökéletesebbet”. És ebben a fülsiketítő önreklámozásban a leendő vásárló – inkább azt mondhatnánk: „célszemély” – épp azt veszíti el, ami a legfontosabb volna: az értékítéletét, a minőségek közötti megkülönböztetés, a rangsorolás képességét.
Ennek a ma megnyíló könyvesboltnak – és létrehozóinak – a nagy kihívás éppen ezért nem csak az olvasói érdektelenséggel való szembeszállás, hanem ebben a reklámáradatban való helytállás lesz.
Az, hogy hitelesen – és a leendő könyvvásárló számára elhihetően – képviselje a valódi értéket, amit a mai romániai magyar könyvkiadás nyújt. Mert a cél, amiért született épp ez
Új magyar könyvesbolt nyílik a Tordai út elején?
Ez a mondat is elhangzik a mai nappal kapcsolatban felkiáltójellel vagy kérdőjellel a végén. Pedig épp ebben van az elgondolás újdonsága. Kitágítani a szellem kolozsvári körét, kihozni a könyvet a belvárosból. És áthozni egy olyan helyre, ahol néhány hónapja egy új szellemi központ ígérete: a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete áll. Ahol naponta több száz diák megfordul – épp az a nemzedék, amely leginkább ki van téve a mai információ- és reklámözön ostromának, amelyet leginkább vonz az, ami az internet világában új: a készen kínált, könnyen elérhető információ.
Ezzel a vonzással sem lesz könnyű versenyre kelni.
Csakhogy ez a ma felavatandó létesítmény nem csupán könyvesbolt akar lenni, hanem több ennél: találkahely a könyvekbe – méghozzá egész Erdély magyar könyvtermésének javát nyújtó könyvekbe – foglalt szellemmel, eszmékkel és értékekkel. Mert azok elgondolásában, akik létrehozták, nem zárkózik be egy könyvespolcokkal zsúfolt bolt falai közé, hanem átlép az új épület konferenciatermébe, termékeny ismeretszerzésre, vitára hívja azokat, akik hozzá betérnek. Célközönsége pedig épp a fiatalság, amely a jövőnket tartja a kezében, amelytől függ, hogy tíz-húsz év múlva milyen is lesz ez a mi erdélyi magyar életünk.
Azok, akik ezt a ma megnyitásra kerülő létesítményt kigondolták, tető alá hozták, s mindazok, akik társaivá szegődtek megvalósításának, bíznak abban, hogy sikerül felülkerekedni mindazokon a provokációkon, amelyek a körülményekkel járnak.
Bíznak, és ez már egymagában is záloga a sikernek.
(Elhangzott február 19-én az
IDEA Könyvtér megnyitóján)
Művelődés (Kolozsvár),

Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropóján
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)

Református gazdasági útkeresés
A Bethlen Gábor idejében anyagilag megalapozott erdélyi református egyház az 1989-es rendszerváltás után – a többi történelmi magyar egyházhoz hasonlóan – ott akarta folytatni, ahol államosításkor abbahagyta. Azonban Kató Béla református püspök szerint ez hiú ábrándnak bizonyult.
Visszakapott erdő- és mezőgazdasági területeivel magyar egyházaink Erdély legjelentősebb földbirtokosai. A két világháború közötti mezőgazdasági vagyon mintegy 80 százalékának visszaszerzésével és az egyházi ingatlanok részleges restitúcióival, úgy tűnhet, az egyház anyagilag ismét megszilárdul. A mesésnek tűnő vagyon azonban más valóságot rejt.
„A rendszerváltás nagy illúziója az volt, amikor azt gondoltuk, hogy gazdaságilag mindent ott lehet folytatni, ahol a II. világháború után az egyház kényszerből abbahagyta. Ez hiú ábrándnak bizonyult” – magyarázza Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
A gyülekezetek rendszerváltás utáni gazdasági hátterét boncolgató beszélgetésünkből kiderül: az egyház egy megváltozott társadalomban, egy szekularizált világban működő tőke és gazdasági háttér nélkül vállalkozott azokra a feladatokra, amelyet a 90-es évek kihívásai közepette vártak el tőle.
Számos olyan, önként vállalt kötelezettségnek tett eleget, amelyek alapvetően nem egyházi funkciók: a földművelést segítő vagy a legkülönfélébb szociális programokat saját struktúráján keresztül indította el, és működteti ma is, gyakorta a biztos anyagi források hiányának kockázatával. Kató Béla szerint 25 évvel a rendszerváltás után a nagy kérdés az, hogy az egyházi intézmények mennyire erősödtek meg, illetve jelenlétük mennyire ingatag.
Az egyházi vagyon útja
Az erdélyi református egyház anyagi alapjait Bethlen Gábor fejedelem korában szilárdította meg: a de facto államegyházként elkönyvelt erdélyi protestáns egyház olyan birtokokat kapott, amelyek biztos hátteret jelentettek a már meglévő, vagy akkor alakuló intézményei, elsősorban iskolái számára.
A Habsburg-uralom az előjogokat ugyan korlátozta, azonban a hívek adományozása folytán a református egyház is folyamatosan gyarapodott. A 19. századra szolid gazdasági háttérrel rendelkező protestáns egyháznak az 1867-es kiegyezés után lehetővé tették, hogy ingatlanokat vásároljon: a restitúció során az erdélyi városainkban visszaszerzett nagy értékű épületek egy része így került a 19. század végén az egyház tulajdonába.
Az addig gazdaságilag gyarapodó és intézményeit önfenntartó módon működtető erdélyi református egyház első nagy érvágása volt a trianoni impériumváltás: az új román állam önkényes módon birtok-kisajátításokkal kurtította meg a magyar felekezetek vagyonát. Az arányokra Kató Béla püspök az illyefalvi példát hozza fel: a helyi gyülekezet mintegy 50 holdnyi szántóföldjéből 15 holdat sajátítottak ki a megalakuló román ortodox egyház számára.
Hasonló méretű kisajátítások Erdély sok településén voltak, ennek ellenére a két világháború között az egyházi vagyon jelentős része megmaradt. A Kós Károlyék által felélesztett erdélyi magyar közösségek két dologtól féltek: a balkanizálódástól és az elszegényedéstől. Ennek megakadályozása késztette erős önszerveződésre a magyar közösséget: az egyesületek, szövetkezetek sűrű hálójából az egyház is kivette részét. A magyarság számára hátrányos politikai, társadalmi és gazdasági körülmények ellenére az egyházi vagyon gyarapodott.
Ennek vetett véget a kommunista rendszer megszilárdulásával beköszöntött államosítás: a református egyház minden vagyonát, minden iskoláját elveszítette. Egyedül a kolozsvári teológiai intézetet tarthatta meg, de azt is átalakították a protestáns egyházak közös teológiájává. Az államosított egyházi vagyon fejében úgynevezett államsegélyt hagytak jóvá: miután semmilyen birtoka nem volt, a román állam az államsegéllyel tartotta sakkban az egyházat.
Az egyetlen biztos bevételi forrás a gyülekezeti tagok önkéntes adománya maradt. Ritka példaként említhető az a háromszéki eset, amikor az egykori kézdi rajonban, a rajoni párttitkár helyi rendeletben határozta el, hogy a gyülekezeteknek meg kell hagyni 2,5 hektár mezőgazdasági területet. Ez főleg a nyolcvanas évekre bírt nagy jelentőséggel, hiszen a helyi egyházi közösség számára komoly jövedelemforrást hozott.
Megváltozott lelkészi életpálya
A földműves társadalomban az egyház gazdasági háttere a mezőgazdasági terület volt. A lelkészek gazdálkodtak, és ezzel egészítették ki a hívek adományát. Amikor még a hívek többsége a földből élt meg, egy 10 hektáros – legtöbbször a közösség által, kalákában megművelt szántóterület – igen jelentős bevételt hozott. Az öt-hat gyereket felnevelő református lelkészek gazdálkodásból származó bevételeit a korabeli világ privilegizált jövedelemnek tekintette.
A Bethlen Gábor által megfogalmazott lelkészi életpályamodell nemcsak a lelkész, hanem az utódok számára is nemesi rangot jelentett, így nem véletlen, hogy a korabeli pályaválasztás szempontjából ez nagy felhajtóerőt biztosított. A fizetés és megbecsültség miatt sok fiatalember vágyott erre a státusra.
Ezt az évszázados életpályamodellt törte derékba a kommunizmus, hiszen nemcsak a privilegizált szerep ért véget, hanem a lelkipásztor eleve üldözött lett. A megváltozott körülmények között nemcsak az egyházi vagyon úszott el, hanem az egyház és lelkész megítélése is átalakult, a rendszerváltás pedig nem tudta jóvátenni a 45 évnyi kommunizmus tudatbeli és anyagi pusztításait.
Visszakapott vagyon jövedelem nélkül
A hagyományosan nagy értéket képviselő egyházi birtokrendszer 1990 utáni restitúciója az ország megváltozott gazdasági körülményei okán ma már nem jelent komoly jövedelmet. A nyomott árak miatt a hagyományosan, befektetések nélkül folytatott mezőgazdasági termelésből számottevő haszon nem származik.
„A gyülekezetek többségében egy átlagos, tízhektáros termőterület jövedelme a napi kiadásokba pótolhat be, de ez a bevétel ma már nem elegendő sem javításra, sem építkezésre” – magyarázza Kató Béla. A megművelt termőföldből származó egyetlen biztos jövedelem a földalapú támogatás.
Míg a gyülekezetek többsége az elmúlt negyedszázadban visszakapta birtokait, a református kollégiumok fenntartását szolgáló egykori birtokok (erdők, szántóföldek és kaszálók) és az azt kiegészítő gazdasági épületek az állam tulajdonában maradtak. A csupaszon visszaszolgáltatott iskolaépületekben az utóbbi 50–70 évben nem végezték el a szükséges javításokat, ezek költségei az egyházat terhelik.
Egyetlen jövedelemforrásnak ígérkezik az erdélyi nagyvárosokban visszakapott bérházak bérbeadása, valójában azonban ezek is viszik a pénzt. Példaként a püspök a kolozsvári Metropol épületet említi: az egykoron egyházi tulajdonú belvárosi ingatlan 50 lakásából mindössze hetet sikerült visszaszerezni, illetve a kereskedelmi célokra kiadható földszinti üzlethelyiségeket.
Noha a teljes épület óriási értéket képvisel, a vissza nem szolgáltatott lakrészekért az egyház semmiféle kárpótlást nem kapott. Akárcsak más esetekben, a teljes felújítás itt is több millió euróba kerülne, ezt viszont a lakók nem tudják vállalni. Felújítás nélkül pedig piaci áron nehéz bérlőt találni. Kató Béla szerint amennyiben egy visszakapott műemlék épületet az egyház saját pénzén újít fel, a bérleti díjakból húsz év alatt sem térül meg a befektetett pénz.
Az egyház másik rendszerváltás utáni nagy gondja, hogy az 1990 után létrejött egyházi vállalkozások nem bizonyultak életképesnek. A gyülekezetek által működtetett sajtgyárak, pékségek vagy mezőgazdasági vállalkozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt, és rendre megbuktak, ami haragot, vitát, bizalmatlanságot szült. A püspök szerint az egyházközségeknek nem ajánlják a vállalkozást: ki mivel rendelkezik, azt adja bérbe: ez ugyan kevesebb, de biztosabb jövedelmet ígér.
Minden baj oka: a létszámcsökkenés
„Száz évvel ezelőtt Szász Domokos püspök jelentésében azt írta, hogy 6 ezer fővel nőtt az erdélyi református egyház. Én azt írom, hogy minden évben legalább hatezerrel csökkentünk” – magyarázza minden baj fő okát Kató Béla. A csökkenő lélekszám miatt a közel 600 gyülekezet felénél komoly anyagi gondok jelentkeznek. Ezt a súlyosbodó emberhiányt semmilyen gazdasági csodarecepttel nem lehet pótolni.
„A Kárpát-medencei, és ezen belül az erdélyi magyarság megmaradásáénak az a gyökere, hogy képes-e áttörést elérni a gyerekvállalás terén. Bármilyen oktatási, kulturális és gazdasági stratégiát csak erre lehet alapozni” – fogalmaz zárógondolatként Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Makkay József. Krónika (Kolozsvár)

Kisiratos 10 éve nyerte vissza községi rangját
Egy falu felvirágzásának évtizedes története
Kisiratos a XV. században már lakott terület volt, több háború, tűzvész pusztított rajta, újkori történelmének során az első hivatalos említése 1813-ban történt, míg 1818-ban dohánytermesztőket telepítettek ide, amikor az új település fejlődése komoly lendületet vett.
A nagyközségnek számított Kisiratos Arad, de Csanád vármegyéhez is tartozott. Az impériumváltás után nagy törést jelentett a község életében az 1968-as terület átszervezés, amikor is Kisiratos elveszítette községi rangját, Kürtöshöz csatolták, amelyiket várossá nyilvánítottak – kezdte szülőfalujának a bemutatását Almási Vince polgármester, akit 1996-ban a Kisiratost is magába foglaló Kürtös város alpolgármesterévé választottak.
Valóra vált önállósodási remények
Mivel a kisiratosiak soha nem mondtak le a községi státus visszaszerzésével járó önállósodásról, a rendszerváltás után e remények újraéledtek. Ehhez azonban Kürtös városban népszavazást kellett szervezni, ahol viszont nem volt könnyű a román többségű lakosságot rávenni Kisiratos függetlenségének az elfogadására. Ebben talán annak is nagy szerepe volt, hogy 8 évi alpolgármesteri munkájával, Almási Vincének sikerült megszereznie a többségi román lakosságnak a bizalmát, az elismerését. Ugyanakkor kikérték a kisiratosiak véleményét is azon a nagygyűlésen, amelyen mintegy 400-an vettek részt. Sokan attól tartottak, hogy a jó anyagi helyzetben lévő Kürtöstől valló elszakadással, elveszítik az anyagi biztonságot is.
2004. április 4-én megszületett a törvény, amelyik Kisiratost újra községgé nyilvánította. Ebben igen sokat segített a parlamentben, illetve kormányon volt RMDSZ. A benyújtott dokumentációban bizonyítani kellett, hogy egy életképes település igényli a községi státust, ezért bemutatták az iskolát, az orvosi rendelőt, a postaépületet, a rendőrőrs épületét, illetve bizonyítani kellett a megfelelő helyet is a leendő községi adminisztráció számára.
Az önállósodás úgy indult, hogy 2004. április 4-én Almási Vincét prefektúrai rendelettel, az év júniusában sorra kerülő helyhatósági választásokig kinevezték polgármesternek. Másnap átjött Kisiratosra, komolyan mérlegelni az itteni állapotokat. Mivel az egykori községházában működött a helybeli posta, a rendőrség, sőt kereskedelmi egységek is, lassan minden intézménynek helyet kerestek, miközben a községházát az alapoktól a tetőszerkezetig, teljesen felújították, korszerűsítették. Őszig megfelelő személyzetet is sikerült toborozni, tehát a községi adminisztráció a kezdeti nehézségek után beindult, zavartalanul működik, aminek a legnagyobb előnye, hogy a lakosság minden fajta ügyes-bajos dolgait, helyben, az anyanyelvén értekezve elintézik, nem kell többé Kürtösre utazni.
Almási Vince polgármester büszke arra, hogy kisiratosiakból sikerült olyan községi adminisztrációt összeállítani, aminek minden tagja szakember a tevékenységi területén. Tehát már kezdetkor bebizonyították, hogy Kisiratos Községet egy életképes közösség lakja. Éppen ezért, előbb a bekötőutak felújítására összpontosítottak, hogy a település elérhető legyen, kikerüljön a kommunizmus által, számára kiépített zsákutcából. Jelenleg Kürtös, de Nagyiratos felé is aszfaltos úton lehet közlekedni, a Mácsa felé vezető út is elő van készítve az aszfaltozásra. Ezzel párhuzamosan a belső utcák karbantartását, korszerűsítését is szorgalmazták. Manapság a település minden házát, bármilyen időjárás közepette, személyautóval is meg lehet közelíteni.
Az említettekkel párhuzamosan kiépítették a vezetékes ivóvíz hálózatot és fokozatosan felújították a középületeket is: a kormányprogram támogatásával felújított, korszerűsített iskola, illetve megyei tanácsi és helyi erőforrásokból hasonlóképpen megújult óvoda épületei a legjobb feltételeket biztosítják a tanulók, illetve a pedagógusok számára. A harmadik éve felújítás alatt álló nagy kultúrotthon épületén idén – igen jelentős beruházással – befejezik a munkálatokat. Önerőből újították fel a sportolók öltözőjének, fürdőjének az épületét, de az orvosi rendelőnek a külső és belső felújítása is elkészült, már csak a központi fűtésnek a beszerelése van hátra.
2008-ban fejezték be annak a kisméretű sportcsarnoknak az építését, amiről a helybeliek valamikor talán álmodni sem mertek. Manapság azonban itt rendszeres, komoly sporttevékenység zajlik. Ugyanabban az évben építették az egy hektáros játszóparkot is, sakkozó asztalokkal. Ide nagy szeretettel látogat a település apraja, nagyja. A felújított óvoda udvarán jelenleg játszótér kialakítása zajlik, de a fogorvosi rendelő, illetve az ott található bérlakások épülete is felújítás alatt áll. A diáklétszám megtartását segíti elő a dévai Szent Ferenc Alapítvány által Kisiratoson létrehozott gyermekotthon is.
Az sem elhanyagolandó, hogy Arad megyében Kisiratos az egyetlen község, ahol idén befejezik az összes külterület parcellázási tervét, ami azt jelenti, hogy a helybeli földtulajdonosoknak hektáronként 35 lejért, a birtokív alapján telekkönyvezik a termőföldjeiket. Mivel a parcellázási terv, pályázati támogatással készült, a telekkönyvezési költség az átlagosnak a töredéke.
Kisiratos központja nem véletlenül irigylésre méltó bármelyik Arad megyei község számára, hiszen ott szökőkúttal ékesített, járdákkal szegélyezett park épült. A tisztán tartásukat nagyban elősegíti a lakosság, amelyiknek tagjai szeretik a tisztaságot, a rendet és a szépet.
Az egész település rendezett, mindenki tisztán tartja a háza táját, a közterületet. A szemetelés felszámolását a helybeli iskolának is köszönhetik, ugyanis már az óvodától a tisztaság- és rendszeretetre nevelik a gyermekeket. Mindez nem csak a lakosság, hanem az ide látogatók számára is kellemes közérzetet kölcsönöz.
Folyamatos támogatás, lelkes munka
Az elmúlt 10 évben Kisiratos hozzávetőleg 6 millió lejt (60 milliárd régi) kapott infrastruktúrafejlesztésre. Jelenleg 173 ezer euró értékű projekt támogatásával turisztikai információs központ építése indul el. Emellett azonban nagyon sok, apróbb összeget kaptak pályázati úton, kulturális tevékenységek támogatására. Almási Vince szerint az infrastruktúrafejlesztéssel azonos értékű az emberkatedrálisról való gondoskodás is, vagyis a lakosság közművelődésének, szórakoztatásának az előmozdítása is, ezért a megye egyetlen településén sem szerveznek olyan sok, színes kulturális programot, mint Kisiratoson. Mindezzel párhuzamosan, a község vezetősége nagyon odafigyel a helybeli gazdálkodókat megillető területalapú támogatásoknak az igénylésére, a lehívására.
Arad megye legmagyarabb települése
Almási Vince szerint, Kisiratost úgy tartják számon, mint Arad megye legmagyarabb települését, ami egyben azt is jelenti, hogy a polgármester, az alpolgármester, illetve a 11 községi tanácsos közül is legkevesebb 10 RMDSZ-es, tehát az érdekvédelmi szövetség mindig a kisiratosiak mellett állt, mindenben támogatta a község törekvéseit, viszont a helybeli szavazók is minden alkalommal bizonyították a Szövetség iránti lojalitásukat. A kisiratosiak 2004 óta tudják, kihez tartoznak, kihez fordulhatnak támogatásért.
Az elmúlt évtizedben Kisiratos közössége többszörösen bizonyította életképességét, virágzó településsé épült, ahol jóleső érzés lakni, ezért az elvándorlás is alacsony, ugyanis az utóbbi 30 évben a település lakossága csupán 82 fővel apadt. A lakosság létszámának a megtartásához hozzájárul az új lakópark is, ahol 63 házhelyet mértek ki, közülük sok fiatal család akar itt házat építeni, itthon gyökeret ereszteni – mondta el érdeklődésünk nyomán Almási Vince polgármester, akinek elévülhetetlen érdemei vannak Kisiratos önállósodásában, egy faluvá degradált községnek a felvirágzásában. Maga azonban a munkáját szolgálatnak tekinti, büszke a rendszerető, fegyelmezett, élni akaró közösségre, amelyre mindig számítani lehet.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Moszkva csalódott Băsescu bírálatai miatt
Az orosz külügyminisztérium csalódását fejezte ki Traian Băsescu sorozatos oroszellenes kijelentései miatt, amelyeket a román államfő Ukrajnával és a Krímmel kapcsolatban tett – közölte Alekszandr Lukasevics külügyi szóvivő pénteken.
Moszkvában egyebek között azt nehezményezik, hogy a román elnök a napokban Bukarestben, az ország NATO-csatlakozásának 10. évfordulóján azt mondta, Oroszország agressziót követett el Ukrajna ellen és megsértette az ország területi egységét garantáló, 1994-es budapesti memorandumot.
Moszkva szerint épp az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sértette meg az 1994-es budapesti memorandumban vállalt kötelezettségeit – azzal, hogy szemet hunytak a „kijevi államcsíny” felett és aktívan hozzájárultak annak végrehajtásához. A Kreml ezzel védte álláspontját a Krím félsziget Oroszországhoz csatolását követő napon, március 19-én, és azóta is ezt hangoztatja.
A húsz évvel ezelőtt elfogadott budapesti memorandumban Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi épségének szavatolását, cserében azért, hogy Ukrajna lemondott az atomhatalmi státusáról.
Alekszandr Lukasevics orosz külügyi szóvivő Titus Corlățean román külügyminiszter Oroszországra vonatkozó bírálatát is kifogásolta pénteken. A román diplomácia vezetője a múlt vasárnap, kanadai kollégájával folytatott bukaresti megbeszélései után kijelentette, hogy országa elítéli a Krím orosz annektálását, a nemzetközi jog megsértését és aggódik a Fekete-tenger térségének, valamint a – többségében román nyelvű – Moldovai Köztársaságnak a biztonságáért.
Az orosz külügyminisztérium Bukarestet bíráló közleménye nem sokkal azt követően jelent meg, hogy Moszkvában tárgyalt az európai uniós tagságra törekvő, Romániával szoros kapcsolatokat ápoló Moldovai Köztársaság külügyminisztere. A pénteki megbeszélésről kiadott szűkszavú külügyi tájékoztatás szerint Szergej Lavrov, az orosz és Natalia Gherman, a moldovai diplomácia vezetője a Dnyeszteren túli területtel kapcsolatos rendezésről, valamint a rendezést célzó 5+2 formátumú nemzetközi tárgyalások előkészítéséről tárgyaltak, „tekintettel az ukrajnai eseményekre”.
A tárgyalásokon eddig Moldova és a Dnyeszteren túli terület mint érdekelt fél, Oroszország, Ukrajna és az EBESZ mint közvetítő, valamint – megfigyelőként – az EU és az Egyesült Államok vett részt.
A moldovai fővárosban, Chișinăuban attól tartanak, hogy a szakadár Dnyeszteren túli területet Oroszország a Krímhez hasonlóan megpróbálja bekebelezni. A 2006-os népszavazáson a Dnyeszter folyótól keletre fekvő terület többségében orosz ajkú lakossága az Oroszországhoz csatlakozásra szavazott. A Dnyeszter folyótól keletre fekvő terület 1990-ben vált ki a többségében román nyelvű Moldovai Köztársaságból. Azóta ott orosz csapatok állomásoznak, függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el.
MTI. Székelyhon.ro

Páll Lajos: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Nagyon nehéz volt...
...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember.
Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez juttatunk el, azt, aki odajuttatja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Platónnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti tőrét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez juttatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimondhatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, reminiszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az Andromache rabhajó pokláról, Szamosújvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltornácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az ómega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző. A mindenséggel mérhető.
A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos, meg is válaszolták –, hogy a festő, avagy a költő-e az előbbre való. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlenné, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámiiker-szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben.
Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfelé haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Óperenciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül a Jóisten van vele.
Ott van immár. Néki mondja verseit.
Ferenczes István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választás 2014 – Határon túli magyar és külföldi lapok a választásokról –
Az erdélyi magyar lapok szerint a Romániából leadott szavazatok is hozzájárultak a magyarországi országgyűlési választások eredményéhez, de „a tősgyökeres magyarországi szavazók" döntötték el, hogy továbbra is a Fidesz-KDNP szövetség kormányozzon Magyarországon.
Háromszék: megőrizték a lakosság bizalmát
A székelyföldi Háromszék napilap vezércikkében igazi hungarikumnak minősítette, hogy a kormányzó pártok „úgy vezették ki a legmélyebb gödörből az országot, hogy a lakosság bizalmát mindvégig megőrizték". Ezt a lap azért tartotta rendkívüli eredménynek, mert – mint fogalmaz – Európa legtöbb országában a kormányok megfizették az árát a sokszor elkerülhetetlennek tűnő kiigazító intézkedéseknek. A vezércikkíró a hungarikumot kiegészítő sajátosságnak, egyfajta „transzilvanikumnak” minősítette, hogy „a külhoni magyarság körében 95 százalék körüli a Fidesz támogatottsága". Szabadság: nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni az eredményt
A kolozsvári Szabadság napilap vezércikkírója szerint nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni a Fidesz nagy arányú győzelmét. A magyarországi „baloldal megnyugodhat: ezt a kormányt a tősgyökeres magyarországi szavazó választotta újra ekkora arányban" – olvasható a lapban. A Szabadság cikkírója szerint az erdélyi szavazók nem elsősorban az egyik vagy a másik politikai érdekcsoport győzelméhez akartak hozzájárulni. Szerinte a szavazást „afféle késve érkezett történelmi igazságtételként", „a magyar nemzethez tartozás szimbolikus gesztusaként" élték meg az erdélyi magyar választók.
Hargita népe: nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata
A székelyföldi Hargita népe vezércikkírója szerint most még nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata, de a későbbiekben lehet ez másképpen is. Azért tartotta fontosnak a külhoniak szavazati jogát, mert – mint írja – „így minden magyar politikusnak kötelező lesz eljönnie Erdélybe, szóba állni az itteni szavazókkal: ha színből, ha szívből".
Adevarul: antidemokratikus kisiklások
A román lapok többsége az AFP francia hírügynökségnek a – román Agerpres hírügynökség által is átvett – megfogalmazását használva az „antidemokratikus kisiklásokkal vádolt populista Orbán Viktor konzervatív pártjának" győzelméről számolt be.
Az Adevarul című liberális lap címsorban emelte ki a választásokról szóló tudósításában, hogy mintegy százezer Romániában élő magyar is részt vett a voksoláson, akiknek levélszavazatait főleg a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátus gyűjtötte össze. A Gandul című független lap azt hangsúlyozta, hogy a Jobbik „szélsőségesei" nagyon magas százalékot értek el.
Evenimentul: harmadszor nyert Orbán
A jobboldali román államfőhöz közel álló Evenimentul Zilei azt írta: Budapest „erős embere" harmadik mandátumára készül. A lap úgy értékelte: Orbán Viktornak, aki a pénzügyi katasztrófa küszöbén vette át az országot 2010-ben, sikerült rendbe tennie a gazdaságot, még ha a külföldi vállalatok kárára is, és újraválasztása elsősorban a rezsi húsz százalékos csökkentésének köszönhető. Romania Libera: oroszbarát politika nyert teret
A jobboldali Romania Libera arról közölt elemzést, hogy a Fidesz győzelmével és a Jobbik megerősödésével egy olyan „oroszbarát" politika nyert teret Magyarországon, amely a krími válság közepette a kétoldalú magyar-román kapcsolatokban is feszültségekhez vezethet.
Hospodárské Noviny: ráfizethet a gazdaság
A hétfői szlovákiai lapok a viszonylag korai lapzárták miatt többnyire csak eredmény ismertető, illetve a Magyar kormány elmúlt négy évére visszatekintő írásokban számoltak be a Fidesz-KDNP győzelméről. „Orbán egyértelműen nyert, ráfizethet a gazdaság" – címmel kétoldalas hétfői összeállításában a Hospodárské Noviny (HN) szlovák gazdasági-közéleti napilap a választások előzetes eredményeit ismerteti. A magyar kormány elmúlt négy évének legjelentősebb gazdasági lépéseit felidézve megjegyzi: a választás eredményei azt jelzik, hogy a magyaroknak megtetszett Orbán Viktor kormányának gazdaságpolitikája, amely egyebek mellett csökkentette a magánszemélyek jövedelemadóját, és új adókat vezetett be a nagy külföldi cégek és bankok, azaz „az állam első számú ellenségei" számára. A HN szerint a magyar gazdaság „hosszú távon rossz pályára van állítva", és ha nem változik az irány – írja -, akkor „déli szomszédainkra még nehéz pillanatok várnak." A HN hétfői, „Orbán mint Fico" című kommentárjában a magyar és a szlovák miniszterelnök, valamint a kormányaik politikája közötti „hasonlóságokra" mutat rá. Megjegyezi: „álszent módon" a Fidesz jobboldali, Fico kormánypártja pedig baloldali pártnak nevezi magát, holott a deficitcsökkentést Magyarország esetében részben az államosítás, Szlovákiában pedig részben a privatizáció segítségével valósították meg.
Pozsonyi Pravda: borostás lázítóból populista konzervatív
Orbán Viktornak vasárnapi győzelmével azt sikerült elérnie, amit még egy magyar kormányfőnek sem a történelmi Magyarország szétesése óta: harmadszor vezette győzelemre pártját a parlamenti választásokon – írta a pozsonyi Pravda. A lap megjegyzi: Orbán Viktor 1989 óta „borostás lázítóból és fékezhetetlen liberálisból, keresztény irányzatú populista konzervatívvá vált", ám egyben nem változott, vagyis „továbbra is csak a győzelmet tartja szem előtt."
Új Szó: a baloldalnak többet és jobbat kellene produkálnia
Nem volt tétje a vasárnapi választásnak, nem azért, mert a győztes biztos eleve befutónak számított, hanem mert „senki nem ígért semmit" a leváltáson vagy a folytatáson kívül – írta hétfői kommentárjában a pozsonyi Új Szó. A szlovákiai magyar nyelvű lap „Tét nélkül" című kommentárjának írója a jövőbeli lehetőségeket elemezve úgy véli: „nyolc év kormányzás után a legjobban kommunikáló pártot is megutálják az emberek", a baloldal pedig várhatóan külön-külön kezd majd új életet, a következő választáson e „logika alapján nekik kellene nyerniük." Hozzáteszi: ehhez viszont (a baloldalnak) többet és jobbat kellene produkálnia mint az utóbbi időszakban, mert ha nem, könnyen előfordulhat, hogy 2018-ban a Fidesz fő ellenfele a Jobbik lesz.
Lidové Noviny: Orbán belépett a történelembe
„Orbán Viktor belépett a történelembe. Hatalmas fölénnyel egymás után másodszor is megnyerte a választást Magyarországon, és harmadszor lesz miniszterelnök" – írja az Orbán újabb sikert ünnepel című riportjában a Lidové Noviny című prágai napilap. Azt is megjegyzi, hogy a választás új rendszer szerint zajlott le, amely bónuszt ad a legsikeresebb pártnak.
A konzervatív újság Orbán – egy férfi, aki megváltoztatja Magyarországot cím alatt portrét közöl a magyar miniszterelnökről. „Közép-Európa legsikeresebb politikusává válhat. Még egyetlen kormányfőnek sem sikerült háromszor győznie, még senkinek sem sikerült olyan hatalmas támogatást szereznie, még senki sem változtatta meg négy év alatt az országot úgy, ahogy Orbán Viktor" – írja Lubos Palata, a lap kiküldött tudósítója Budapestről.
Hospodárské Noviny: Orbánnak nincs egyenrangú vetélytársa
Orbán megerősíti hatalmát és az államot is, de nagyobb változásokat továbbra sem lehet kizárni – véli a Hospodárské Noviny. A következő négy év kulcsszava a konszolidáció lesz – írja magyarországi politikusokra és elemzőkre hivatkozva Martin Ehl, a gazdasági és politikai napilap külpolitikai rovatának vezetője. „Orbánnak a hazai politikai színtéren nincs egyenrangú vetélytársa" – jegyezte meg.
Právo: az urnáknál megjutalmazták Orbánt
A magyarok az urnáknál megjutalmazták Orbánt – e címmel számol be a voksolásról a Právo. A baloldali napilap összeállításában kiemeli, hogy most először szavazhattak a határon túli magyar állampolgárok is.
Corriere della Sera: Orbán Magyarország ura
A Corriere della Sera című olasz konzervatív napilap Orbán Magyarország ura, de a szélsőjobb nem tört át címmel közölt beszámolót. A győzelmet a populizmus, protekcionizmus és liberalizmus „furcsa receptjével" magyarázva megjegyezve, hogy Orbán eddigi kormánya 5 ezer milliárd euró EU-forrást „kasszírozott be, mégis az EU-diktatúrát ostorozta".
A balközép La Repubblica online kiadása Kumin Ferenc és Konrád György interjújával kommentálta az eredményeket.
La Stampa: Orbán új csodát ígért
Orbán győzelmének titka a gazdaságban rejlik – írta a La Stampa, mely szerint az utóbbi négy évben Magyarország kiemelkedett a válságból, nőttek a bérek és csökkent a munkanélküliség. „Most Orbán új csodát ígért, és a magyarok úgy döntöttek, hisznek neki" – szűrte le a torinói napilap. Il Giornale: Orbán megijeszti Brüsszelt
A Berlusconi család birtokolta Il Giornale szerint „Orbán megijeszti Brüsszelt, de tetszik Budapestnek". Il Messaggero: Orbán Oroszországot választotta
A római Il Messaggero úgy vélte, Orbán az EU helyett Oroszországot választotta partnerként. A római napilap hangsúlyozta, hogy a következő európai parlamentet az euroszkeptikusok fogják megtölteni. Az EUObserver című, uniós ügyekkel foglalkozó brüsszeli hírportál választási beszámolójában egyebek közt kiemelte Orbán Viktor beszédéből azt a részt, amelyben a miniszterelnök megállapította: a magyarok nemet mondtak az EU-ból való kilépésre, ha az országnak erős nemzeti kormánya van. Ez a szélsőjobboldali Jobbiknak szóló üzenet volt – olvasható a hírportál tudósításában, amely szerint a Jobbik által elért 21 százalék – szemben a 2010-es 17 százalékkal – jobb eredmény, mint amire a közvélemény-kutatások számítottak.
WSJ: mérsékelt reakciók várhatók a piacok részéről
A The Wall Street Journal (WSJ) című amerikai politikai-üzleti napilap internetes beszámolója szerint a Fidesz győzelme megfelel az előzetes várakozásoknak, így csak mérsékelt reakciót vált ki hétfőn a piacok részéről. Timothy Ash, a Standard Bank közgazdásza úgy véli, egyelőre nem látható, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz az újjáválasztás nyomán békét akar-e kötni a nagy külföldi üzleti körökkel, amire szüksége lesz ahhoz, hogy felpörgesse a gazdasági növekedéshez nélkülözhetetlen beruházásokat.
Az elemzők és a kormányzat idén 2 százalék körüli GDP-növekedést vár, de közgazdászok szerint gyengék a növekedési kilátások, részben annak betudhatóan, hogy a kormány 2010 óta új adókkal terhelte a bank- és az energiaszektort, ahol a nagy külföldi cégek dominálnak – írta a The Wall Street Journal online kiadása.
FT: a budapesti nagykövetségeknél panaszkodott a baloldal
A Financial Times értesülése szerint a baloldali ellenzéki szövetség Budapesten működő külföldi nagykövetségeknek írt levélben sorolta fel panaszait a választási rendszerrel kapcsolatban. Kester Eddy, a londoni gazdasági napilap budapesti tudósítója az újság online kiadásán hétfő délelőtt megjelent cikkében idézett a Financial Times birtokába került levélből, amely szerint a baloldali szövetség nem tudta kommunikálni üzenetét, mivel az új választási törvények megtiltották a fizetett televízió- és rádióhirdetéseket, a szabadtéri reklámfelületeket pedig Fidesz-közeli cégek ellenőrzik.
A nagykövetségeknek küldött levél felveti az ellenzéki nagygyűlést közvetítő ATV-re tiltott politikai reklám címén kirótt egymillió forintos bírság ügyét, és kiemeli azt a rendelkezést, amely szerint csak akkor lehetséges miniszterelnök-jelölti vita, ha arra mind a 18 párt megvívást kap. A levél szerint a 18 párt közül nyolc „bizniszpárt", amelyeket csak az állami finanszírozásért és a Fidesz-ellenes szavazótábor megosztására hoztak létre. Az ellenzék a levélben felrója azt is, hogy az újonnan állampolgárságot szerzett külhoni magyarok levélben is szavazhattak, a külföldön dolgozó magyaroknak viszont a legközelebbi nagykövetségre kellett utazniuk.
The Daily Telegraph:
A The Daily Telegraph című tekintélyes konzervatív brit napilap szerint „a bírálói által antiszemitizmussal vádolt" Jobbik választási eredményét szoros figyelem övezi abból a szempontból, hogy ad-e iránymutatást más nacionalista jobboldali pártok várható teljesítményére a jövő havi európai parlamenti választásokon. A Telegraph szerint a Jobbik már az előző választásokon is sokakat megdöbbentett Európában azzal, hogy parlamenti mandátumokhoz jutott.
Die Presse: nehéz feladat elé néz Orbán
A könnyű győzelem ellenére nehéz feladat elé néz Orbán címmel közölt írást a Die Presse című konzervatív osztrák napilap. „Ha a lakosság számára nem sikerül visszahoznia a fejlődést és a jólétet, az országot további politikai radikalizálódás fenyegeti – írja a szerző. Úgy véli, Orbánnak át kell gondolnia a külföldi vállalatokkal szembeni politikáját, mivel nemcsak a szakemberek, hanem a befektetők is kivonulnak az országból. A nemzetközi cégekre kivetett különadó csak egy a sok „önkényes" törvényalkotási gyakorlat közül. A választások előtt meghirdetett tízpontos programról megjegyzi: „Kétségtelenül nagyravágyó a politikai program. Azt azonban, hogy a nacionalista politika folytatása és a szükséges gazdasági nyitás között (Orbán) összhangot tud-e teremteni, nemcsak a legélesebb bírálói kétlik" – zárja írását a szerző.
Der Standard: „putyinizálódás" Közép-Európában
A Der Standard című osztrák liberális lap párhuzamot vont Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök politikája között. Ficót „Orbán baloldali párjának" nevezi. Az EU megint elfeledkezett Kelet-Európáról című cikk utal a Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív német lap tudósítójára, aki szerint Közép-Európában „putyinizálódás" figyelhető meg. Orbán rendszerének veszélye nemcsak Magyarországon érezhető, számos országban „repedés" keletkezett a demokráciában, főleg Kelet-Európában – véli a szerző. A probléma mélyebben gyökerezik, hiszen a magyar törvényeket mindig „javítani" és EU-konformmá kellett tenni. Ezt azonban Orbán nem látja be és „tovább provokál" – teszi hozzá a kommentárjában Thomas Mayer.
Kurier: semmit sem tudott felmutatni az erőtlen és egymással civakodó baloldal
Viktátor nem fog hidat építeni címmel közölt cikket a Kurier osztrák lap. A magyar miniszterelnök egy korábbi, a Kuriernak adott interjúját idézi, amelyben Orbán Viktor úgy megjegyezte: minden európai politikus titokban ilyen (kétharmados) hatalomról álmodik, mint amilyet most ő magánénak tudhat. A mostani választáson Orbán kezére játszott az erőtlen és egymással civakodó baloldali ellenzék, amely semmit sem tudott felmutatni az „öntudatos populistával" szemben – véli a szerző, aki szerint a győzelem mértékét viszont a kormányfő a rá és a Fideszre szabott választási törvénynek köszönheti. A magyar választók fele, akik nem rá szavaztak, arra készülhetnek, hogy Orbán nem fog hidat építeni ellenfeleihez, nem fog kompromisszumot keresni, ez távol áll „Viktator" Orbán természetétől – írta jegyzi meg a lap. Ellentámadásokkal, védekezéssel és agresszív retorikával mutatja meg majd az erejét – olvasható a vezércikkben.
FAZ: a Fidesz kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik
Németországban valamennyi sajtóorgánum közölt jelentést a magyarországi választásokról, kiemelve, hogy a Fidesz várhatóan ismét kétharmados parlamenti többséggel kormányozhat.
A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) Orbán megnyeri a választást Magyarországon címmel közölte nyomtatott kiadásában Stephan Löwenstein beszámolóját, aki kiemelte, hogy a Fidesz a szavazatoknak „csak" nagyjából a 46 százalékát szerezte meg, de így is majdnem kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik, és elérhető közelségbe került számára a kétharmados parlamenti többség. A baloldal egy „maroknyi" egyéni mandátumot visszahódított, és erősödött a „szélsőjobboldali" Jobbik is, amelynek keleten és délen vannak fellegvárai, de a „külsőleg mérsékelt" kampánya révén a fővárosban és a nyugati választókerületekben is előretört – tette hozzá.
Die Welt: összefogás nélkül bánkódott az ellenzék
A konzervatív Die Welt az online kiadásában Boris Kálnoky cikkét közölte Orbán a kétségbeesett ellenzéknek köszönhetően nyert címmel. A szerző kiemelte, hogy a baloldali ellenzék Összefogás néven kívánt indulni, de még ezt sem sikerült elérnie, mert a név már foglalt volt, és amikor az urnák lezárása után „kirajzolódott a totális vereség", az ellenzéki szövetség tagjai „mindenféle összefogás nélkül bánkódtak".
Az eredmények azt mutatják, hogy „a balliberális szellemiség" már csak Budapesten létezik, „és ott is csak a pesti belső kerületekben" – tette hozzá Kálnoky. Kifejtette, hogy a Jobbik „megfékezte a rasszista kirohanások iránti hajlamát" és „valamivel civilizáltabban lépett fel" a kampányban, ami hozzájárult „jelentősen javuló" eredményéhez. Ugyanakkor az is segített, hogy a Jobbikon kívül nem volt más választható párt azok számára, akik „nemrégiben csalódtak a Fideszben, de még mindig csalódottak a baloldalban", amely 2002 és 2010 között a „szánalmas" gazdaságpolitikájával és korrupciós botrányaival „alaposan lejáratta magát". Kiemelte: „a Fidesznek is meg kellett emésztenie néhány botrányt, de a gazdaság stabilizálódott, a munkanélküliség csökken, a foglalkoztatottság emelkedik", és „úgy tűnik, a választók mindezt honorálják".
Frankfurter Rundschau: rossz mellékíze van Orbán Győzelmének
A baloldali Frankfurter Rundschau Nem korrekt választás címmel közölte Ulrich Krökel kommentárját, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor győzelmének „rossz mellékíze" van, mert a választás „ugyan szabad és titkos volt, de nem volt korrekt". Orbán az utóbbi négy évben „az egyeduralmát olyan irányított demokráciává alakította át, mint amilyet Vlagyimir Putyin hozott létre Oroszországban". A Kreml vezetője végül „autokráciát" épített rendszeréből, „amelytől Magyarország távol van".
A legfontosabb „fékező erő az EU", amely ugyan „tétován reagált Orbán antidemokratikus dühöngésére", de megakadályozta, hogy elfajuljon a helyzet. Ugyanakkor mindez nem elég Orbán „tartós hatalmának megakadályozásához" – tette hozzá Krökel, hangsúlyozva: „az lesz a döntő, hogy a megosztott baloldali ellenzék képes lesz-e végre újjászervezni magát".
SZ: Orbán kinyitotta Pandora szelencéjét
A liberális Süddeutsche Zeitung hírösszefoglaló mellett kommentárt is közölt Cathrin Kalhweittől, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor szerint „15-20 évig" kell egyetlen politikai „erőtérnek" vezetnie az országot, és ezzel „a Fideszre és saját magára gondol", de „meglehet, hogy téved". Nem azért, mert „a kevéssé meggyőző baloldali ellenzék keresztülhúzza számításait", hanem azért, mert „soviniszta" politikájával „kinyitotta Pandora szelencéjét, ami a jobboldali radikális Jobbik megerősödésében mutatkozik meg" – írta a liberális lap szerzője, kiemelve, hogy Orbán „soha nem tett kifejezetten antiszemita vagy rasszista megjegyzéseket", de „megdöntött egyes tabukat", és „hosszútávon a Jobbik lehet az (a párt), amelyik megtorpedózza a jövőre vonatkozó terveit".
Rzeczpospolita: Egész Magyarország újra Orbán Viktoré
Ha az előzetes eredmények megerősítést nyernek, az egyéni választókerületekkel együtt a Fidesz 133 mandátumot szerezhet, éppen annyit, amennyi a kétharmados többséghez kell – jelentette helyszíni tudósításában Jaroslaw Gizinski, a konzervatív lengyel lap külpolitikai szerkesztője. A szerző politológusi véleményekre hivatkozva megállapítja: a Fidesz „győzelemre volt ítélve", mert csak egyedül kormányozhat. Ha 100 mandátumnál kevesebbet nyert volna, meg kellett volna ismételni a választásokat, hiszen nem tudott volna egyetlen párttal sem koalícióra lépni.
A lap egy másik cikkében Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány gazdasági intézkedéseit veszi górcső alá abból a szempontból, hogy ezek közül melyeket lenne érdemes megvalósítani Lengyelországban. Bírálja a 2002 és 2008 közötti baloldali kormányokat, amelyek szerinte felelőtlenül költötték a közpénzeket, és hitelekből próbálták ösztönözni a gazdaságot. Amikor 2008-ban beütött a gazdasági válság, Magyarország már súlyosan el volt adósodva – írta.
Az Orbán-kormány által az elmúlt négy évben alkalmazott megoldások közül a legrosszabbnak a válságadókat tartja. Úgy értékeli, hogy ezen a területen a kormány gyakran kapkodva és meggondolatlanul intézkedett. Először azt ígérte, hogy ezek az adók átmenetiek lesznek, aztán meghosszabbította határidejüket, majd pedig állandósította őket. A kormánynak nem lenne olyan rossz a reputációja, ha azonnal bevezette volna, amit akart, és nem változtatta volna folyton a döntéseit, káoszt idézve elő.
A szerző bírálja a kormányt amiatt is, hogy hajlamos a gazdaság „kézi vezérlésére". A kamatok csökkentése érdekében nem riadt vissza a jegybank függetlenségének megsértésétől. A piacot egyre nagyobb mértékben az állam szabályozza, ennek egyik megnyilvánulási formája a rezsiköltségek csökkentése, ami a szerző szerint nyilvánvalóan választási célokat szolgált.
A költségvetési hiány és az államadósság csökkentésében a kormánynak vannak sikerei, de nem szabad elfelejteni, hogy a fiskális konszolidációt Magyarország részben a magán-nyugdíjpénztárak államosításának köszönheti – írja. Lengyelország által is követhető példának tekinti viszont a cikk szerzője a 16 százalékos egykulcsos adó bevezetését és a társasági adó 19-ről 10 százalékra csökkentését. Megjegyzi viszont, hogy az így keletkezett költségvetési hiányt a kormány az áfakulcs 27 százalékra növelésével és a jövedéki adó felemelésével pótolta, és ezzel a munka és a tőke helyett a fogyasztási adókra helyezte a hangsúlyt. Ezt a szerző nagyon jó megoldásnak tartja. Ugyancsak dicséri a munkára rakódó béren kívül adóterhek korlátozását, ami szerinte hozzájárul a foglalkoztatás növeléséhez.
Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány legnagyobb sikerének éppen a foglalkoztatás folyamatos növelését tekinti. Az elmúlt évek gyenge gazdasági növekedése ellenére csaknem 300 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, és a kormány 2020-ig 75 százalékra akarja emelni a produktív korban lévő munkavállalók számát. Ezt Lengyelország számára is követendő példának látja.
Háárec: figyelmeztető a Jobbik eredménye
Izraelben nem elsősorban a Fidesz győzelmével, hanem legalább akkora mértékben a Jobbik előretörésével foglalkoznak a hétfői lapok.
A Háárec című újság nyomtatott változatának cikke „a szélsőjobb mérsékelt erősödése” címmel még csak a vasárnapi előrejelzéseket, de a hétfői internetes változata már az „antiszemita párt erősödését” ismerteti. Az újság a párt sikerének értékelésekor Móse Kantornak, az Európai Zsidó Kongresszus vezetőjének a véleményét idézi, amely szerint „egész Európa számára figyelmeztető jellé kell válnia a nyíltan antiszemita Jobbik eredményének”.
Jediót Ahronót: Európa legerősebb szélsőjobboldali pártja a Jobbik
A ynet, a Jediót Ahronót című lap internetes kiadása szerint hatalmas eredményt értek el a szélsőjobb antiszemitái, a Jobbik 21 százalékos sikerével Európa legerősebb szélsőjobboldali pártjává lett. A szerkesztőség jegyezte cikk emlékeztet Orbán Viktornak a zsidók védelmét ígérő kijelentéseire, Szegedi Csanád esetére és Jaír Lapid tavaly Budapesten elhangzott beszédére, amely szerint a második világháború idejének antiszemita törvénykezése miatt folt esett a magyar parlamenten. Jiszráél Hajóm: arculatváltás a Jobbiknál
A kormányhoz közeli Jiszráél Hajóm (Izrael ma) című lap a Jobbik és vezetője sikeres arculatváltását hangsúlyozza, ami szerinte a legnépszerűbb ellenzéki politikussá tette Vona Gábort.
MTI. Erdély.ma

Földi István Sepsiszentgyörgyön
Az emlékidézések, sajtóban fel-fel bukkanó mementók, helytörténeti séták, síremlékek egyre szaporodó mentőmunkálatai már csak azért is hasznosak, mert lehetőséget teremtenek, hogy szembe tudjunk szegülni a mindent elpusztító feledéssel – ugyanis ez a legnagyobb ellensége szellemi múltunk építőire való emlékezésnek, azok felidézésének, kik tégláról téglára magasították az építményt, amely oly sokszor életerőt és kitartást kölcsönöz mindennapi életükben.
Igaz ez Földi István (1903–1967) író esetében is, akinek személyét sikerült annyira elfelejtenie a sepsiszentgyörgyi közönségnek, hogy posztumusz kötetének (Székelynek születtem, Kézdivásárhely, 2014) bemutatóján csupán családjának itteni ismerősei tették tiszteletüket. Pedig Földi István a kicsi magyar világ idején városunk lakója volt, az akkori Háromszék vármegye művelődési mindenese.
„A magyar állam megyei szintű munkakörrel bízott meg – írta sepsiszentgyörgyi éveiről. – Új beosztásom megyeközponti tartózkodást igényelt. Időközben sikerült megoldani a lakásproblémát is, családom leköltözött Sepsiszentgyörgyre, és így kiegyensúlyozottan, nyugodt megfontoltsággal láthattam hozzá Háromszék vármegye iskolán kívüli népművelésének megszervezéséhez.” A Székely Nép munkatársaként beszámolt mindarról, ami a szűk négyéves itteni életét kitöltötte. Falujáró riporterként dolgozott, mint magam is. Nem akadt olyan települése Háromszéknek, ahová ne jutott volna el. Mennyire más volt akkor a falujáró újságíró élete és lehetőségei! Szekéren, sártengerben látogatott el például Sepsimagyarósra, hogy részt vehessen egy népművelő esti előadáson! A kötetet bemutató dr. Szőcs Géza társaságában örömmel üdvözölhettük a városunkban gyerekeskedő dr. Földi Imre nyugalmazott sebészfőorvost, Földi István fiát és unokaöccsét, dr. Sánta Péter közgazdászt. Ennek ellenére sem mondtam le régi tervemről, hogy eljuthassak Tevelre, ahol a bukovinai székely gyermekeknek iskolát teremtett Földi István és árkosi tanítómestereim barátja, a falu szülötte, Dancs Pál tanító. Túl messze van-e ahhoz Dombóvár – kérdezgetem magamban –, hogy alkalomadtán fejet hajthatnék Földi István ottani síremlékénél? A Fennvaló úgy rendelte, hogy fiával itthon átölelhessük egymást!
A késő esti olvasmányaim közé tartozó kötet böngészése közben minduntalan visszatért egy gondolat: Földi visszaemlékezéseit kellene elolvasnia annak a mai fiatalnak, aki számára kevésbé ismert, de akit érdekel Háromszék 1940 és 1944 közötti élete. A kötet izgalmasabb, mint egy film: benne lakozik egy tehetséges tollforgató, egy magyar katonatiszt lelke. A háború végén latolgatták (soha jobbkor!), hogy filmet készítsenek Gábor Áronról, ugyanis az önvédelmi harc hőséről szóló Földi-színművet nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Székelyföld-szerte is nagy sikerrel mutatták be akkor. Számunkra ma már csak kultúrtörténeti emlék az is, hogy ezt a háború miatt dugába dőlt tervet Budapesten latolgatta Földi, s nem mással, mint földijével, az akkor ott élő kálnoki Hosszú Zoltán színművésszel.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bernády György emlékezete
1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát.
Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében.
Irodalom:
• Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901
• Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november
• A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató
• Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000
• Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999
• Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely)

A kizsigerelt Erdély
Féltenek a román hatalmasságok. Veszettül féltik az erdélyi magyarságot, de főleg a székelyeket. Hogy mi lesz velük, hogyan állják meg a helyüket, s hogy egyáltalán létezhetnek-e önerejükből a szülőföldjükön. Azt kérdi az egyik román hon-atya, miként versenyezhetnek majd román földön a székely fiatalok, ha nem tanulnak meg a többségiek nyelvén? Megnyugtattam, az államelnök lánya sem tud jól románul, sőt, nemegyszer a szenátusban és képviselőházban lévő társai sem beszélik tökéletesen az anyanyelvüket, mégis milyen szépen megszedték magukat. Meg aztán több ezernyi példa bizonyítja, hogy az országszerte szétszóródott székelység szakmájában igen csak helytállt idegen tájakon, és ha szükség volt erre, a román nyelvet is elsajátították. Persze, a legjobb lenne, ha anyanyelvi közegben, tehát a szülőföldön találnának munkahelyet, hogy ne kelljen a nagyvilágban mászkálva keresniük a mindennapi kenyerüket.
Többször is hallottam azt az érvet, hogy Székelyföld gazdaságilag nem tudna megállni a lábán, az ország egyik legszegényebb vidéke, de amikor mondom, hogy a puding próbája az evés, adják meg az autonómiát, és ha az nekik rossz, vannak olyan okosak, hogy változtassanak a helyzetükön. Arról azonban mélyen hallgatnak, hogy az első világégés után Erdélynek Romániához való csatolásakor az ország bruttó nemzeti össztermékének 85 százaléka jött az annektált területekről. Gazdaságilag valóságos manna volt tehát Romániának a transzilván területek elfoglalása. Az itt termelődő értékek eltulajdonítására találta ki I. C. Brăteanu, hogy a történelmi területeknek egymást segíteniük kell, s az Erdélyben megtermelt pénzt a központi költségvetésbe, s innen a Regátba, főleg Moldovába és Olténiába irányítsák át. Száz év alatt sem sikerült az említett országrészeket a szegénységből kiemelni, hiszen önerőből nagyon keveset tettek. A diktatúra alatt is folyt a summák Erdélyből való elszippantása, sőt ma is hússzor kevesebb pénz jön vissza ide a büdzséből, mint amennyi az erdőelvi megyék ehhez való hozzájárulása. Ez már szinte-szinte gyarmati kizsigerelés.
Ezért a nagy féltés, aggódás, mert az autonómiával kiderülne, hogy az erdélyi megyék s benne Székelyföld nemcsak meg tud állni a maga lábán, hanem a fejlődése is gyorsulna. Abba már bele sem gondolunk, hogy hol lenne Transzilvánia, ha immár száz éve nem lopnák el a megtermelt értékeit.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az Itthon vagyunk Egyesület nyílt levele Marosvásárhely RMDSZ-frakciójának és Borbély Lászlónak
2014 április 10-én ünnepeltük dr. Bernády György, Marosvásárhely egykori polgármesterének 150. születésnapját. Azaz ünnepeltük volna. Mint ahogy 2013-ban, a 100 éves Kultúrpalota tiszteletére szervezett rendezvénysorozat alkalmából, ezennel is „elfeledkeztek” a városépítőnkről!
„Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, téglagyárak korszerűsítése, közvágóhíd, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épültek, mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, polgári iskola (ma műszaki egyetem), felsőkereskedelmi iskola (ma a műszaki egyetem másik épülete), leánygimnázium (ma Papiu Ilarian Főgimnázium), a közigazgatási tanfolyam épülete (ma Dimitrie Cantemir Egyetem), katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), kereskedelmi és iparkamara. Végrehajtják a Maros szabályozását: gátépítés, Műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztárolók, szennyvíztelep. De ekkor épül a gyermekmenhely (ma TBC klinika), polgári sportlövölde (ma a somostetői vendéglő). Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, Képzőművészetek háza művészteleppel, iparművészeti iskola, kaszinó, TBC szanatórium a Somostetőn. „ (idézet a www.bernady.ro oldalról).
Igen, utánanéztünk, láttuk, hogy április 11-ére szervezett egy „házi” megemlékezést a marosvásárhelyi Bernády Alapítvány, mondhatnánk sötétben, lekapcsolt villannyal, csak csendben, meghunyászkodva. Miért ez a némaság a születésnapon? Miért volt a nagy csend 2013-ban, amikor a Kultúrpalota 100. évfordulóját ünnepelte a város? Ha civil emberek időt, fáradtságot, pénzt nem kímélve, nem szervezik meg novemberben Orbán Márton „Bernády” című monodrámáját, pár jóérzésű, szintén civil polgár, adományának jóvoltából fizetve a Kultúrpalota nagytermének mindenkori díját, maradt volna akkor is a némaság! Így nem merült teljesen feledésbe, hogy kinek is lehetünk hálásak a Kultúrpalotáért.
Felháborítónak tartjuk, hogy bár létezik Marosvásárhelyen Bernády alapítvány, és ott ülnek a tanácsban az RMDSZ képviselői, a megyei tanács által megszavazott igencsak tekintélyes összegből (a Megyei Tanács által finanszírozásra kerülő kulturális programok teljes költségvetése 1 millió 790 ezer lej), melyet ezen célokra lehetne fordítani, képtelenek voltak elérni, hogy nevéhez méltóan emlékezhessünk Bernády Györgyre, a város magyarságának eme jelentős személyiségére, születésének 150. évfordulóján! Meddig mehet ez így tovább? Meddig engedik meg maguknak az RMDSZ tanácsosai, hogy semmibe vegyék a marosvásárhelyi magyarság jogait, hogy olyan mulasztásokat kövessenek el, mint ennek az évfordulónak méltó megünneplésének elmaradása? Mi szükséges ahhoz, hogy tegyék a dolgukat, ne hagyják elsorvadni a magyar kultúrát városunkban, ne hagyják eltűnni a magyarság érdemeit, az anyanyelv használatát? Mikor tudják végre félretenni a személyes érdekeket, és egyenes gerinccel kiállni azért amiért megválasztattak?
Folytatjuk a kérdések sorát. Miért van az, hogy mindegyre emlékeztetni kell tanácsosainkat, hogy létezik a magyar közösség városunkban, hogy alkotmányos jogaink vannak, hogy a város vezetősége nem kegyet gyakorol amikor ezeket megadja, de törvénytelenséget követ el, amennyiben korlátoznak bennünket a gyakorlásában? Mikor mondhatjuk ki végre, hogy értékes polgárai vagyunk a szülőföldünknek, hogy nem csak kötelességeink vannak, hanem jogaink is, melyekkel élhetünk? Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy a város közösségének fontos eseményeit magyarul is olvashassuk a plakátokon, molinókon, hogy ezen alkalmakkor teljes természetességgel mindkét nyelven felszólaljanak, megszólítsák a magyarságot is? Hiszen itthon vagyunk ebben a városban, itt születtünk, nem csak mi, hanem őseink is, akik közül az egyiknek éppen 2014 április 10-én volt a150. születésnapja, és aki nélkül egy kis vásáros hely lenne Marosvásárhely a mai napig! Ő doktor Bernády György, akiről a város és megye vezetősége nem képes méltóan megemlékezni, még akkor sem, ha a magyarság úgynevezett érdekképviseletének van a tanácsban a legnagyobb frakciója.
Lakó Péterfi Tünde, elnök
Itthon vagyunk Egyesület. Erdély.ma

Szocik, a túlélők
Fura dolog, mikor egy ország miniszterelnöke, ha pártja jelentős vezetőinek, cimboráinak piszkos gazdasági ügyleteinek ügyészségi kivizsgálását tapasztalja, ahelyett, hogy elsüllyedne szégyenében, lám micsoda társaságba keveredett, azzal bátorítja hű barátait és alattvalóit: ha 1989-ben sem tudták valamennyiünket(?) lelőni, most sem tehetik meg. Ráadásul a minden hájjal megkent Ion Iliescunak kell figyelmeztetnie: a szociáldemokrata párt nem védhet meg olyan embereket, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel!
Hogy a nagy vizsgálathullámot ítéletek vagy felmentések követik, egyelőre nem tudni, de e helyzet láttán újra és újra felvetődik a kérdés, vajon az RMDSZ-nek miért volt oly fontos még az európai parlamenti választások előtt összeszűrni a levet Pontáékkal? Kelemenék sikerfabrikálásokkal próbálják ellensúlyozni a korpa közé keveredés tényét, s csak a május végi európai parlamenti választásokon derül ki, 337 000 személyre tehető választótáborukat továbbra is meg tudják-e őrizni vagy sem, ugyanis részvételük ebben a kormányban – hol botrány botrányt követ, s melyről kiderült: saját zsebeik megtömését a közjónál többre becsülik –, nemcsak a szocdemek vezérét, a miniszterelnök Victor Pontát hozta nehéz helyzetbe, de szövetségeseit is. Ráadásul a folyamatos szerecsenmosdatás az ízléstelenség határát súrolja, s bár az RMDSZ igyekszik kimaradni belőle, árnyék vetül rá is, hisz eddig még egyetlen kormány sem fordult ilyen nyíltan az igazságszolgáltatás ellen, azt terjesztve, hogy a kormányozhatatlan korrupciós állapotokért, minden gondért, bajért a sokszor el- és kiátkozott, az ügyészségeket és bíróságokat befolyása alatt tartó államelnök a felelős. Nagy későre ugyan, de Ponta a nyilvánosság előtt is vállalta, ami rég nyílt titok: ő az a személy, akiből a szocdemek államelnököt készülnek csinálni. Hogy a felgyülemlett korrupciós ügyek csökkentik-e esélyét, megjósolni nem lehet, de ha a királycsináló kísérletet siker koronázza, s a bőbeszédű, de cselekvésre rest Ponta kerül a Cotroceni-palotába, csak abban reménykedhetünk, az igazságszolgáltatás annyira megerősödött és függetlenedett, hogy nem kerülhet ismét a hatalom csapdájába, s nem kerülhet sor arra, amit Ponta ígér: amint Băsescu elhagyja a Cotroceni-palotát, igazságot szolgáltatnak korruptjaiknak.
Addig is jó lenne, ha az RMDSZ nem játszaná el maradék becsületét.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolgálnak és védnek, de nem minket
Sok víz le fog még folyni az Olton, amíg én képes leszek megérteni, hogy egyesekben miért nem képes a becsület egyetlen szikrája sem megvillanni.
Azok közé tartozom, aki vallják: Hargita megye rendőrparancsnokának a március 15-ei rettenetes tragédiát követően, ami két beosztottjának és egy ártatlan járókelőnek oltotta ki az életét, le kellett volna mondania. De továbbmennék. Radu Sandu Moldovannak nem feltétlenül emiatt a baleset miatt kellett volna lemondania. Radu Sandu Moldovannak azért kellett volna már rég távoznia, mert egyszerűen alkalmatlan a feladatára, s ez már több alkalommal is bebizonyosodott.
Hargita megyében siralmas a közbiztonság és a közlekedésbiztonság. A vezetési morál az egyik legagresszívebb az országban, talán csak a szomszédos Kovászna megyében rosszabb a helyzet. Ezt a kijelentésemet nem statisztikára, hanem személyes benyomásaimra alapozom: hányszor akarnak leszorítani az útról az agresszív előzésekbe bonyolódott székely atyafiak, hány alkalommal kerülök halálközeli helyzetbe mondjuk egy Csíkszereda és Marosvásárhely közötti utamon. Egy alkalommal megkíséreltem megszámolni: a Tudor lakótelepi szerkesztőségi székhely és a Kőrösi Csoma Sándor utcában található néhányszáz méteres útszakaszon közlekedve hány szabálysértéssel találkozok. Tíz után abbahagytam: elsőbbséget nem adó autós a körforgalomban, jelzés elmulasztása a körforgalomból való kihajtásnál, a körforgalomban való megállás, a buszmegállóban való parkolás, a gyalogátjárónál a gyalogosoknak járó elsőbbség megadásának elmulasztása... Ez mind röpke két-három perc alatt történik Csíkszereda közútjain, minden nap, minden órában, s ezért leginkább a rend őrei, azaz a rendőrök a felelősek, akik az évek folyamán mulasztásaik sorozatával „elérték” a jelenlegi állapotokat, ahol már gyakorlatilag a szabálytalanság a norma, a szabályok betartása kirívó. De ugyanez a helyzet a közbiztonsággal, s erre a kérdésre most azért nem térek ki részletesen, mert ezt egy előző írásomban, ugyanebben a rovatban már megtettem, felsorolva néhány nagy port felkavart, azóta is megoldatlan ügyet: a Madezit-rablás, a Merkúrban történt fegyveres rablás, az eltűnt Andreea esete, egy udvarhelyi borzalmas nemi erőszak, az agyagfalvi Sala-gyilkosság, egy évtizede felderítetlen, sokkoló tinédzsergyilkosság Gyergyóban. De hogy ne csak ezekkel példálózzak: a lakóhelyemmel majdnem szomszédos vegyesüzletet az elmúlt két évben kétszer rabolták ki, a tettes mindkét esetben ismeretlen.
A közlekedésbiztonság, illetve a közbiztonság betartására és betartatására teljesen alkalmatlan rendőrség vezetője a helyi közösség legitim képviselőjének távozásra felszólító üzenetére arrogánsan reagált: néhány nap elteltével egy névtelen közleményben, gyakorlatilag ismeretlen testületek köpenye mögé bújva tulajdonképpen politikai cselszövéssel vádolta Csíkszereda polgármesterét. Ez számomra két dolgot tett világossá: a rendőrkapitány magából indult ki, amikor a polgármester akcióját politikai tulajdonságokkal akarta felruházni, mert feltehetően saját pozícióját politikainak tekinti. S ez itt a második probléma, ami a rendőrkapitány távozását, mint lehetőséget sem engedi felmerülni. Hisz ha Hargita megye rendőrkapitányának lenni politikai pozíció, akkor már érthető, hogy a rendőrség miért nem a közbiztonság és a közlekedésbiztonság javításával van ezen a vidéken elfoglalva. Minden jel arra mutat, hogy a Hargita megyei rendőrség ma is ugyanúgy Bukarest kinyújtott, fegyveres keze Székelyföldön, mint a megyei milícia volt 1989 előtt. Nem hiába tekintenek áldozatként ma is az egyenruhások azon volt milicistákra, akiket a népharag pusztított el 1989 decemberében. Jól véssük hát észbe, ha rendőrt látunk 2014-ben ma Székelyföldön, kiket szolgál és véd. Mert úgy érzem, hogy székelyföldi, magyar nemzetiségű, átlagos állampolgárként én nem tartozom közéjük.
Rédai Attila. Székelyhon.ro

Sikeres Gazdafórum volt Aradon
Gyümölcsöztetni az együttgondolkodást
Pénteken 17 órától Aradon a Jelen Ház nagytermében nagy számú érdeklődő jelenlétében került sor az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete által szervezett, Magyarország Vidékfejlesztési Minisztériuma által támogatott Gazdafórumra, ahol programvezetőként Horváth Imre AMMGE-alelnök, majd Kocsik József AMMGE-elnök mellett a társszervező, Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester köszöntötte a jelenlévőket, név szerint megemlítve Winkler Gyula EP-képviselő, Kerekes Melinda, a Mezőgazdasági és Intervenciós Kifizetési Ügynökség (APIA) országos igazgatóhelyettese, valamint dr. Szabó Balázs, Magyarország Kormánya, Parlamenti és Társadalmi Kapcsolatok Főosztálya főosztályvezetőjének a neveit. Bognár Levente felvezetőjében azokról a kihívásokról beszélt, amelyek a következő hétéves EU-költségvetés idején a gazdálkodókra várnak, éppen ezért, hasznos együtt gondolkodást, bort, búzát, békességet kívánt a Gazdafórum résztvevőinek.
Az időközben megérkezett Gheorghe Brad, az Aradi Agrárkamara elnöke és dr. Dan Bogoşel alelnök mellé tolmácsolásra felkérték Hegedűs Zoltánt.
Köszöntőjében Kocsik József AMMGE-elnök azt kívánta a gazdálkodóknak, hogy találják meg önmagukat, vagyis a gazdasági érvényesülés módozatait, amelyeket csakis együtt, összefogva lehet elképzelni. Miután köszönetet mondott a részvételért a fent említett személyiségeknek és a nagyszámú gazdálkodónak, megköszönte a gazdafórum támogatását Magyarország Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumának.
Előadások
Az előadásokat Kerekes Melinda, az APIA országos igazgató helyettese kezdte, méghozzá a támogatások ismertetésével. Ezek szerint, Románia 2007-ben történt EU-csatlakozása óta a Hivatal 6,7 milliárd euró területalapú támogatást fizetett ki, ebből 292 millió eurót az Arad megyei gazdálkodóknak. A továbbiakban a területalapú támogatás-igénylés folyamatban lévő munkájáról, illetve a különféle támogatási formáknak az igénylési lehetőségeiről beszélt. A közös agrárpolitikát érintve elmondta: országos szinten a támogatásigénylések 30%-a, míg Arad megyei szinten 18%-a volt hibás. Legtöbbször a terület megművelésének a jogosultsága sántított. Az igazgató-helyettes szerint, a jelenleg hektáronkénti 136 euró támogatás a következő 7 évben 15-20%-kal fog emelkedni, de 2015-től kiemelt támogatást kapnak a fiatal gazdák, a hátrányos vidékeken gazdálkodók, sőt az ott nem mezőgazdasági tevékenységet folytató vállalkozók is.
Winkler Gyula EP-képviselő brüsszeli szemszögből beszélt a támogatásokról, miszerint Románia a támogatások lehívása tekintetében elért 32%-kal a 28 tagállam között az utolsó helyen áll, noha a mezőgazdaság tekintetében a lehívási arány sokkal jobb volt. Az idei három hónap alatt az EU-pályázatok lehívási aránya 40%-ra nőtt, de még ezzel az eredménnyel is az utolsó helyen állunk, tehát még bőven van tennivaló. A jövő stratégiának az emberekről kell szólnia, mert egy működőképes, zöld gazdaságot kell utódainkra hagynunk. A dolgok még nincsenek eldőlve, hiszen a kormányok most kötik meg a partneri szerződéseket az EB-vel. Előadásában kitért a Cioloş-reformként emlegetett új, közösségi agrárpolitikára, ami az EP története legnagyobb harcának az eredménye, 7400 módosító, a kompromisszumos indítványokkal együtt 8000 indítvány áttanulmányozását jelenti. E harc során a régi ütközött meg az újjal, Közép-Kelet Európa ütközött meg a Nyugattal. A régi, ahol a lakosság 2-3%-a foglalkozik mezőgazdasággal, az újjal, ahol példának okáért, Romániában a lakosság 46%-a foglalkozik mezőgazdasággal. Az a Nyugat, ahol az EP-repülőterek mezőgazdasági területeire és golfpályákra fizetett igen magas támogatást. A továbbiakban viszont csak az kap támogatást, aki mezőgazdasági célokra használja a termőföldet. Az a Nyugat, ahol legkevesebb 50 hektáros farmok vannak, azzal a Közép-kelettel, ahol legtöbb a nadrágszíj-gazdaság. A reform keresztülvitelében elévülhetetlen érdemei vannak Dacian Cioloş mezőgazdasági biztosnak. Az új szemléletben elemi fontosságú a társulás fogalma, ami meglehet, nálunk nem népszerű, de több kisgazda vagy jogi személy társulva sokkal hatékonyabban pályázhat támogatásokért. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos a túlzott román bürokratikus berendezkedés egyszerűsítése is.
Dr. Szabó Balázs főosztályvezető a határon túli kapcsolatokkal foglalkozik. Bevezetőjében köszönetet mondott mindazoknak, akik éltek az anyaországban lezajlott országgyűlési választásokon való részvétel lehetőségével. Annak az eredménye biztosítja a határon túli gazdálkodókkal kiépített kapcsolatok továbbfejlesztését, az anyagi támogatásukkal együtt. A továbbiakban kivetített képekkel illusztrálva, a nemzetpolitikának a vidékfejlesztési vetületeit, az uniós támogatások hatékony felhasználásának a tükrében vette számba. Ennek határköve volt a 2012 februárjában aláírt Kárpát-medencei vidékfejlesztés kidolgozást célzó megállapodás. Ebben az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete kezdettől fogva részt vett. Fő cél a szülőföldön való boldogulás megteremtése, aminek gazdaságfejlesztési vetülete is van, hiszen a vidék megtartó erejét kívánják növelni. Éppen ezért, továbbra is kiemelten kívánják támogatni a mezőgazdasági szakképzést minden szinten. A tavaly megszervezett Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon külön standot biztosítottak a határon túli magyar gazdálkodóknak és vállalkozóknak. A határon túli magyarság számára megpróbáltak anyanyelvű tanácsadói hálózatot beindítani, ami tavaly fél évig működött, remélhetően idén is működni fog. Tavaly decemberben szervezték meg a II. Összefogás Fórumot, ahol eldöntötték, hogy külön forrásokat biztosítanak a határon túli gazdálkodók oktatása, továbbképzése céljára, terveik között szerepel egy közös adatbázis létrehozása is. Ugyancsak tavaly, Kárpát-medencei agrártanácsadó stratégiát is készítettek, a határon túli területek adataira alapozva, ami a 2020-ig terjedő uniós, egyben a nemzeti stratégia alapjait is ötvözi – összegezte mondanivalóját dr. Szabó Balázs.
A továbbiakban Gheorghe Brad, az Aradi Agrárkamara elnöke ismertette az intézmény működésének alapelveit, kiemelve: az AMMGE-vel kiépített igen jó kapcsolatok következtében a képviselőjük, ifj. Zágoni Szabó András is tagja a Kamara vezetőtanácsának.
Kérdések, válaszok
A fórum további részében a résztvevők közül elsőnek Horváth Imre a romániai gazdák alacsony területalapú támogatását sérelmezte, amire Kerekes Melinda elmondta: az ország uniós csatlakozása előtt nem közölték a mezőgazdasági területekre vonatkozó valós adatokat, vagyis, hogy 14 millió hektárral rendelkezünk. Mivel nem voltak megfelelő statisztikai adatok, 8,2 millió hektár mezőgazdasági terület – amiből 6 millió hektár volt megművelve – került az EB elé. Tehát eddig ekkora területre kapott az ország támogatást, miközben a megművelt terület 9 millió hektár fölött van. 2015-től azonban változik a helyzet, mert az Unió információs rendszerében megjelenik az összes megművelt terület, ezért a visszaosztási ráta is változik. Ez még mindig nem reális, mert a támogatható földterület 14 millió hektárnál több, de az Unió csak a rendszerében intézményesen szereplő területeket támogatja. A részt vevők közül a majláthfalvi Sipos György az elektronikus terület-meghatározás bizonytalanságát; a zimándközi Kreitler Mária az életjáradék öröklésének a lehetetlenségét; a vadászi Jakab Károly a Körösközben lévő parlagföldek után igényelt támogatásokat; a simonyifalvi Molnár Imre a túlzott bürokráciát sérelmezte.
Winkler Gyula frappáns válaszával mindnyájukat megpróbálta kielégíteni, mondván: igaz ugyan, hogy az eltelt 7 év Románia számára tanulóidő volt, csakhogy nyugati politikusok véleménye szerint, az országot felkészületlenül fogadták az Unióba. Mert magunk fanyaloghatunk azon, hogy az akkori kormánynak sokkal jobban kellett volna tárgyalnia az uniós csatlakozás előtt, de hát nem álltak rendelkezésre megfelelő információk az Unió belső működéséről, a rendelkezésre álló támogatási lehetőségekről. Véleménye szerint, nem igaz, hogy rosszul tárgyaltak volna, mert egyes területeken igen jó eredményeket értek el. Hiába hivatkozunk a lengyel modellre, mert ahhoz a lengyelek, az ő adottságaik, a hozzáállásuk is kellett volna, a német érdekek érvényesülésével együtt.
A mi adottságainkról elég annyit mondani, hogy Románia Kárpátokon túli részében 2000-ben vezették be a telekkönyvet, miközben az erdélyi részben az 230 éves múltra tekint vissza, bizonyítható tulajdonviszonyokkal. Arról nem is szólva, hogy az EU tagállamai között háromféle ország van: olyan, amit az EU ülésein a miniszterelnök, olyan amelyiket az államfő, illetve Románia, ahol az Alkotmányban nincs rögzítve, hogy az államfő vagy a miniszterelnök képviseli-e az országot. Emiatt viszont komoly nézeteltérések vannak.
Végszóként Bognár Levente köszönte meg az együtt gondolkodáson való részvétel lehetőségét. Az ülésvezető zárszavában minden résztvevőt az előcsarnokban adott állófogadásra hívott.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Nem tolerálják a magyar Marosvásárhelyt
Marosvásárhely Mezőszabad felőli bejáratánál ismeretlen tettesek minduntalan lefestik vagy – amint az legutóbb történt – leszakítják a helységnévtábláról a város magyar feliratát. Ráduly György, Marosszentanna polgármestere szerint a helységnévtábla őrzése nem az ő feladatuk, Peti András marosvásárhelyi alpolgármester pedig úgy vélekedik, nem állíthat mindenik tábla mellé rendőrt.
A helységnévtáblát messziről figyelve az embernek akár az az érzése is támadhat, hogy csak lekopott a felirat, de közelről megvizsgálva jól látható, hogy a táblára ragasztott műanyag fóliának a magyar városnevet viselő részét valaki letépte. Éppen közelebbről szemléltük a táblát, amikor észrevettük, hogy a Bárdos felé vezető mellékutca első házának kapujában egy férfi áll, és minket figyel. Szinte mentegetőzve magyaráztuk, csak arról akartunk megbizonyosodni, hogy hiányoznak a magyar felirat második részének betűi. „Nem ebben a házban lakunk, és csak annyit tudok mondani, hogy ember és ember között különbség van. Ez egy butaság, amit itt művelnek” – summázza a számára immár megszokott helyzetet, majd hátat fordít, jelezvén, nem szeretné folytatni a beszélgetést.
Ráduly György: az a helységnévtábla szinte mindig le van festve
Megkerestük Mezőcsávás polgármesterét (tudniillik Mezőszabad közigazgatásilag az előbb említett községközponthoz tartozik), de Szabó József Levente Marosszentanna polgármesteréhez, Ráduly Györgyhöz irányított, aki a következő meglepő tényt közölte: szinte nem is emlékszik olyan időszakra, amikor a táblán a magyar felirat teljes egészében látszott volna. „Ha egyik nap letisztították, és újrafestették a Marosvásárhely nevet, másnap biztos, hogy újból lekenték. Valaki sportszerűen űzi a magyar nyelvű felirat eltüntetését” – számolt be Ráduly György. A polgármester arra is kitért, hogy a helységnévtábla hovatartozás szempontjából igencsak bizonytalan területen áll. „A tábla a Bárdosi toroknál (a Bárdos felé vezető letérőnél – szerk. megj.) található. Ez az útszakasz már csak azért is érdekes, mert egyes részei Marosszentannához, míg mások Marosvásárhelyhez tartoznak. Úgy képzeljék el, hogy a közigazgatási hovatartozás viszonyai úgy össze vannak kuszálva, hogy egy ház Szentannához, tíz pedig a városhoz tartozik” – magyarázza az elöljáró.
Érdekes módon a községvezető úgy tudta, kék festékkel van lefestve a magyar felirat, ő legutoljára ugyanis így látta, ám a hétfő délelőtti látvány teljesen új állapotokat tárt elénk: nem lefestették, hanem leszakították a táblára ragasztott fólia egy részét, amelyen a magyar felirat állt. Kérdésünkre, hogy van-e fogalmuk arról, hogy ki vagy kik követhették el a rongálást, Ráduly György nem szeretett volna feltételezésekbe bocsátkozni, azt mondta, csak akkor mondhat nevet, ha ezt bizonyítékokkal is alá tudja támasztani. „Őrizni pedig nem tudjuk, az az útszakasz Marosvásárhelyhez tartozik”.
A polgármester szerint a tábla gyakoribb tisztítása a mázolókedv csökkentését jelentené, majd hozzátette: „Úgy gondolom, hogy az az útügyi egység, amely ezt az útszakaszt karbantartja, jobban oda kellene figyeljen ezekre a dolgokra”.
A polgármester illetékesei intézkedni fognak
A kérdéssel, hogy tud-e a város Mezőszabad felőli bejáratánál lévő megrongált helységnévtábláról, megkerestük Peti András alpolgármestert is, aki elmondta, kollégái nem tudnak az esetről. „Nem egy rendkívüli dologról van szó, hiszen a városnak több száz kilométernyi utcája van, lehetetlenség mindent szemmel tartani. Tudom, hogy ez a város gondja, de egyszerűen nem állíthatunk rendőrt minden szemeteskuka, minden garázs és kétnyelvű felirat mellé” – fogalmazott Peti, aki hozzátette, sajnálja, hogy ezeket a garázdálkodásokat nem lehet megállítani. Azt is elmondta, a polgármesteri hivatal illetékesei kedden kiszállnak a helyszínre, és ha valóban megrongálták a táblát, leszerelik azt, és kijavítják rajta a feliratot.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Obeliszket állítottak a váradi tömegsíron
Elhelyezték az egykori Olaszi- és Szőllősi temetőből exhumáltak nevét tartalmazó emlékoszlopot a nagyváradi Rulikowski temető immár betonnal bekerített tömegsírján.
Mint ismert, az RMDSZ márciusban hívta fel a figyelmet arra, hogy a sírkertért felelős Városi Közterület-fenntartó Vállalat (ADP) egy jeltelen, virágok helyett szeméttel borított gödörbe hantoltatta el a kápolna alagsorában 2009 óta tárolt maradványokat.
A titokban elrendelt és Szabó Ödön megyei RMDSZ-vezető által „gyalázatosnak” minősített eset kapcsán Liviu Andrica, az ADP igazgatója korábban elmondta lapunknak, hogy épp kegyeleti megfontolásból döntöttek az újratemetés mellett, a tömegsírt pedig a 63 egészen pici koporsó – amelybe több exhumált maradványai kerültek – mérete indokolta. Az igazgató már akkor megígérte, hogy húsvétig rendbe teszik és bekerítik a sírhalmot, továbbá emlékoszlopon tüntetik fel az ott nyugvók nevét.
A hétfő estére elkészült obeliszk keddi bemutatásakor Andrica ismét leszögezte, hogy a tömegsírba csupán annak a 202 személynek a maradványai kerültek, akikért az elmúlt évek során senki sem jelentkezett. Jelezte továbbá, hogy miután korábban csak egy ortodox pópa jelenlétében ásták el a koporsókat, az emlékoszlop jövő csütörtökre tervezett felszentelésén mind a négy felekezet képviseltetni fogja magát.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

A székely zászló legalizálásának ára
A kormány a székely zászló engedélyezésével fizeti meg az RMDSZ kormányra hívásának árát – írják a román lapok.
A román lapok a székely zászló „legalizálásaként" értelmezték a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselői által a parlament elé terjesztett zászlótörvény-tervezetet, és úgy vélekednek, ez az „ára" annak, hogy Victor Ponta miniszterelnök meghívta kormányába a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ).
A liberális Adevarul csütörtöki számában A PSD kitűzi a székely zászlót címmel arról cikkezik, hogy a tervezet elfogadása után a Hargita és Kovászna megyei magyar többségű önkormányzatok törvényesen kitűzhetik majd a „Székelyföld" zászlaját, pedig a román alkotmány nem ismeri el a „földet" közigazgatási egységként.
A lap megszólaltatja az Adevarul blogrovatában rendszeresen magyarellenes írásokat publikáló Bogdan Diaconu PSD-képviselőt, aki előre közölte: nem szavazza meg a tervezetet, mert az RMDSZ valódi célja a területi autonómia, amellyel „egyetlen román sem érthet egyet".
A jobboldali Romania Libera Ponta megvalósította az RMDSZ álmát című írásában úgy fogalmaz, hogy a PSD „fondorlatos módon" egy általánosnak tűnő, települési és megyei zászlókról szóló törvényt alkotott, de valójában semmi sem tiltja azt, hogy egy adott térségben minden község és város ugyanazt a zászlót fogadja el, épp csak a román és uniós lobogóval együtt kell majd használniuk. A független Gandul Kinek lobog a zászló? című vezércikkének szerzője szerint „roppant vidám" látványt nyújtanak majd a polgármesteri hivatalok, ha homlokzatukra a román, az uniós, a megyei és a települési zászlót is kitűzik. „Ha a magyarok jobban érzik magukat a kék-sárga (vagyis a székely zászló) lobogása láttán, engedélyezése csak jót tesz a nemzeti harmóniának olyan időkben, amikor a határainkon túl nacionalista indulatok forrnak. Ha majd kikerül a tiltás alól, és mindenütt kitűzik, a székely zászló is elveszíti titokzatosságát és frissességét, és beleolvad majd a tájba" – véli a cikkíró.
A Gandul szerzője mindenesetre megjegyzi: arra számít, hogy a tervezet a parlamentben megbukik, és Ponta vállát vonogatva magyarázza majd RMDSZ-es koalíciós partnereinek, hogy a kormány nem diktálhat a törvényhozásnak.
MTI

Bolyai Csabáért fogott össze Udvarhely
Példás összefogásról tett tanúbizonyságot Székelyudvarhely: a hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulattal műtétre szoruló Bolyai Csaba édesanyjának felhívására röpke egy hét alatt gyűlt össze a több mint 20 ezer lejnyi támogatás. A székelyudvarhelyi, 27 éves fiatalember időközben sürgősségi műtéten esett át, ezért a marosvásárhelyi szakklinikának elvégzendő orvosi beavatkozást mintegy hónappal kellett elhalasztani. Csaba nem panaszkodik, hihetetlennek tartja, hogy a bajban ennyi ismerős és ismeretlen sietett segítségére.
Bolyai Csaba a Haáz Rezső Múzeum időszakos munkatársa, az Arany Griff Rend Egyesület és a Legendárium csapatának is aktív tagja, az udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács önkéntese, és az Udvarhelyi Fiatal Fórum vezetőtanácsának is tagja. Februárban teljes körű kivizsgáláson vett részt, akkor az orvosok hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulatot, aneurizmát diagnosztizáltak nála, és az artériában már vérrögök is megjelentek. Az életmentő beavatkozásra Marosvásárhelyen kerülne sor, ennek költségét, mintegy 20 ezer lejt a családnak kell előteremtenie. Az eset nyomán több helybéli civil szervezet, sportegyesületek és civil közösségek adománygyűjtésbe fogtak: az Udvarhelyi Fiatal Fórumnál néhány nap alatt 2200 lejt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezeténél 5980 lejt, 20 ezer forintot és 50 eurót gyűjtöttek össze Csaba megsegítésére, de több vállalkozó is hozzájárult a gyűjtéshez.
Szerdán délután a székelyudvarhelyi Black 69 és Floorbulls csapatok jótékonysági mérkőzést játszottak a Rákóczi Sportcentrumban: a rendezvényen több mint 5000 lej gyűlt össze. A befolyt összeget a Csaba édesanyja által megadott bankszámlaszámra utalják (RO46 INGB 0000 9999 0107 1448), amelyre bárki egyénileg is küldhet adományt.
Időközben azonban Csaba sürgősségi beavatkozásra szorult: egy, a múlt hét csütörtökén elvégzett vizsgálat érelzáródást mutatott ki bal térdénél. „Aznap este befektettek a kórházba, szombaton pedig Marosvásárhelyre utaztam, ahol elvégezték a beavatkozást: az elzáródott eret kitisztították, a térdnél levő tágulatot egy saját vénadarabbal áthidalták” – mesélte. Csaba jelenleg itthon van, a körülményekhez képest jól érzi magát, az „apróságokra” nem panaszkodik, mondja. „A sürgősségi műtét következtében halasztják a nagy beavatkozást, azt csak akkor végzik el, amikor az előzőből felépültem” – magyarázta.
Időközben Csabát a székelyudvarhelyi kórházban kezelik, legközelebb egy hónap múlva utazik Marosvásárhelyre felülvizsgálatra. „Az összegyűlt adományok mindkét műtét költségére elegendők. Nagyon szépen köszönöm minden ismertnek és ismeretlennek a jókívánságokat, a támogatást, a kedves szavakat, szeretetük érezhető megnyilvánulását, rendkívül hálás vagyok, hogy ennyien gondoltak rám” – hangsúlyozta.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Testületileg lemondanak a magyar oktatók
Eredménytelenül végződött Mihnea Costoiu, a felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) tett látogatása.
A bukaresti tisztségviselő hiába próbált közvetíteni a felek között, csütörtökön délután újból bizonyosságot nyert, hogy az egyetem román többségű vezetősége hallani sem akar az önálló magyar struktúrák megalakításáról. Maga Leonard Azamfirei rektor is azzal érvelt, hogy a 2012 őszén aláírt hétpontos egyezségből a román fél betartott már hatot, ami fontos előrelépést jelent az anyanyelvű oktatás területén.
Az újabb kudarc nyomán Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője bejelentette, hogy a közgyűlésen eldöntöttek értelmében a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet. Kérdésünkre, hogy nem éppen ez lehetett az ellenfél célja, Szabó annyit mondott, hogy reméli, nem. Egyébként a miniszterrel folytatott tárgyalásra Szilágyi Tibor prorektor már megírt lemondással érkezett.
A magyar tanárok döntése kapcsán Mihnea Costoiu sajnálkozásának adott hangot, helytelenítve a radikális lépést. „Lehangol ez a lépés, hisz én a párbeszéd híve vagyok. Meggyőződésem, hogy pillanatnyi megrekedésről van szó, és remélem, a közeljövőben sikerül megoldást találni. A döntés joga kizárólag a MOGYE kezében van, a minisztérium csak közvetítői szerepet játszhat” – jelentette ki Mihnea Costoiu. A tárca nélküli miniszter ugyanakkor félszájjal elismerte, hogy a magyar tanárok kérése törvényes, mondván, hogy „legális bármit is kérni, amit csak lehet”.
Szabó Béla azzal indokolta a magyar tanerők döntését, hogy ezúttal még csak ígéretet sem kaptak arra, hogy a szenátus újratárgyalná az önálló magyar struktúrák létrehozásának kérdését.
A tárgyalások kudarca több okból is borítékolható volt. Szinte mindent elárult a miniszter részrehajlásáról az a tény, hogy egy, a négyórás megbeszélést megelőző nyilvános rendezvényen, a Kultúrpalotában a tárcavezető Leo barátomnak nevezte az egyetem rektorát. Ugyanott elhangzott nyilatkozatával, miszerint a politikum nem sértheti meg az egyetem autonómiáját, Costoiu világossá tette, hogy nem a törvényesség betartásának kicsikarásáéért érkezett Marosvásárhelyre. Egyébként a MOGYE-n folytatott megbeszélést megelőzően Szilágyi Tibor rektorhelyettes is legyintve nyilatkozott portálunknak, mondván, hogy ő már semmit nem vár az újabb tárgyalásoktól.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Egyetemi „autonómia”
Mihnea Costoiu felsőoktatásért felelős megbízott miniszter tegnap Marosvásárhelyre utazott, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának létrehozásáról tárgyaljon. Costoiu úr számszerint a hatodik minisztériumi illetékes, aki ez ügyben egyeztet a MOGYE román többségű vezetőségével – úgy tűnik, nem nagyobb sikerrel, mint a korábbi öt tisztségviselő.
És ez, gondolom, addig így is lesz, amíg a marosvásárhelyi egyetem román vezetősége az egyetemi autonómiára hivatkozva – mert ugye ilyen esetekben az autonómia legitim fogalom! – továbbra is mereven ellenzi, hogy a magyar tagozat önálló főtanszékekbe szerveződjön. És persze addig, amíg a román kormánynak továbbra is az az érdeke, hogy szemet hunyjon, titokban összekacsintson az egyetem román vezetőségével.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Feltérképeznék a Szekuritáté vagyonát
Huszonöt évvel a romániai rendszerváltás után fény derülhet a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté által forgatott, majd nyomtalanul eltűnt pénzek útvonalára. Nicolae Ceauşescu hírszerző szolgálata mesés vagyonra tett szert a külkereskedelmi forgalom „megvámolásából” és a nemzeti kisebbségek kiárusításából.
Átadta nemrég a román külügyi hírszerző szolgálat (SIE) a bukaresti átvilágító bizottságnak (CNSAS) a Szekuritáté külkereskedelmi társasága, az ICE Dunărea tevékenységét taglaló vaskos dossziét. A rendszerváltás után titkosított, közel háromszáz kötetnyi iratcsomó pontos leírást tartalmaz a kommunista titkosszolgálat által éveken keresztül végrehajtott valutaügyletekről. Hozzáférhetővé vált a Szekuritáté irattárát vizsgáló intézmény szakértői számára Nicolae Ceauşescu 1982. október 15-ei keltezésű rendelete is, amely létrehozta a hírszerzés számára jövedelemforrást biztosító fedőcéget.
Az ICE Dunărea teljes ellenőrzést gyakorolt az import-export tevékenységet folytató román állami vállalatok fölött: árukivitel esetén a társaságok a forgalom 1,4, míg behozatal során 1,2 százalékát voltak kötelesek jutalékként a cég számláira átutalni. De a külkereskedelmi társaság nemcsak az áruforgalomból származó bevételt fölözte le.
Pénzügyi szempontból ugyancsak az ICE Dunărea felelt a diktatúra idején áruba bocsátott nemzeti kisebbségek eladásából befolyt vételár kezeléséért is, amelyről pontos leltárt tartalmaz a most kutathatóvá vált iratcsomó. A bukaresti kommunista rezsim becslések szerint több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) annak fejében, hogy engedélyezze az erdélyi szászok és bánsági svábok emigrálását.
A feltárt dokumentumokból kiderül, hogy a Szekuritáté egyszerű árucikkeknek tekintette az embereket: valamennyi kivándorlóért külön alkut folytatott a bonni kormány illetékeseivel, akiktől a szász értelmiségiekért követelte a legmagasabb, akár a tízezer német márkát is meghaladó összeget.
Az eddigi adatok szerint a Ceauşescu-diktatúra idején mintegy félmillió romániai szászt és zsidót árusítottak ki az NSZK-nak és Izraelnek, a befolyt vételár pedig az ICE Dunărea kezelésébe került. Ugyanakkor Bukarest román nemzetiségű polgárokon is túladott. Dinu Zamfirescu történészt, a román emigráció egyik legismertebb alakját 1974-ben Franciaországban élő sógora hatezer dollárért vásárolta meg a Szekuritáté egyik közvetítőjétől, és így jutott francia útlevélhez.
„Később áttanulmányoztam a kiárusításomról szóló, import Dinu fedőnévvel ellátott dossziémat. Kíváncsi vagyok, mi lett a sorsa annak a pénznek, amit a román állam tulajdonképpen ellopott a családomtól, és amelyet normális körülmények között vissza kellene kapnom” – nyilatkozta a Digi24 hírtelevíziónak az 1989-es forradalom után hazatelepedett, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet tudományos vezetője.
Laura Stancu, a bukaresti átvilágító bizottság archívumának igazgatója szerint 1989-ben az ICE Dunărea Romániában és külföldön – elsősorban Svájcban – nyitott bankszámláin négymilliárd dollár kamatozott, a pénz további sorsáról azóta semmit nem tudni. Az intézmény a frissen kapott dokumentumok alapján próbálja kinyomozni az összegek útját, továbbá nekilátott a valutaügyletekkel megbízott szekus tisztek dekonspirálásának.
Kérdéses azonban, hogy lesz-e politikai akarat a Szekuritáté vagyonának feltérképezésére, Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő ugyanis nemrég megpróbálta megvétózni a dosszié titkosításának feloldását. A kommunista múlt feltárásában 2004 óta oroszlánrészt vállalt Traian Băsescu jobbközép államfő szerint azért, mert minden kétséget kizáróan kiderülne, hogy a pénzek egy részét Ponta jelenlegi koalíciós partnere nyúlta le.
Dan Voiculescu konzervatív politikus, dúsgazdag médiamágnás – a Szekuritáté Felix fedőnevű ügynöke – a nyolcvanas években a Ciprusban bejegyzett Crescent társaság bukaresti képviselőjeként közvetített az ICE Dunărea és külföldi partnerei között.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Magyarok, románok, lojalitás
Nemrég azt nyilatkozta a televízióban a román külügyminiszter, hogy lojalitást vár el a romániai magyaroktól. A hír megjelent számos helyen, szerte az írott és elektronikus sajtóban, de különösebb reakciókat nem váltott ki sem újságírókból, sem névtelen hozzászólókból.
Holott mint cseppben a tenger, ebben a fél mondatban benne van az erdélyi magyarság sorstragédiájának közel száz éve (illetve az elkövetkező ki tudja hány). Lehet, hogy egyesek ezt túlzásnak gondolják, de alább megpróbálom kifejteni, indokolni.
Kulturális különbségek
A kiindulópont a sokat emlegetett kulturális különbség Nyugat és Kelet között. Nyugaton az a természetes, hogy az állam van a polgárokért, a közhivatalnok, kezdve a falusi irodistával és bezárva az államelnökkel, azért van, hogy az állampolgárokat szolgálja. Ott a kérdést csak úgy lehet feltenni, hogy mennyire lojális az állam és annak hivatalnokai az állampolgárhoz. Ezzel szemben van a keleti szemlélet, ahol az ilyen-olyan atyuskákhoz való lojalitás az elvárt magatartás.
Ahol az a jó polgár, és az számíthat jólétre (amint azt a külügyminiszter is említi), aki lojális az államhoz. Mindkét mentalitásnak hosszú időre visszanyúló hagyománya van, s a maguk módján és helyén elfogadottak, és működnek is. De itt vagyunk mi, a sors által távolról sem kegyelt erdélyi magyarok, akik kulturális szempontból a Nyugathoz tartozunk, de a nagyhatalmi érdekek egy keleti országba tagoltak be. S hogy részrehajlással ne vádolhassanak, hadd szögezzem le, hogy annak levét isszuk nemcsak mi, de a román kormányok is 1920-tól errefele.
Mi nem tudunk megbarátkozni ezzel a helyzettel és mentalitással, ők pedig rettegve feküsznek le minden este, s azért imádkoznak, hogy reggelre szét ne hulljon az ország. Mi nem akarjuk elfogadni ezt a mentalitást, ők meg, úgy néz ki, képtelenek változni, s a gyakorlatban is bizonyítani azt az állításukat, hogy Románia egy latin gyökerű európai ország. Újra és újra kibukik belőlük a fanarióta, s nem csak szóban, de tettekben is tanújelét adják annak, hogy képtelenek lojálisnak lenni azokhoz, akik őket ilyen-olyan tisztségekbe juttatják, és gondoskodnak anyagi jólétükről. Hadd mondjak erre rögtön két aktuális példát.
Tavaly nyáron uniós állampolgárok egy csoportja polgári kezdeményezést nyújtott be az Európai Bizottsághoz, amiben azt kérik, hogy az kezdeményezzen egy jogszabályt az úgynevezett nemzeti régiók (olyan régiók, melyekben a lakosság többségének nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási vagy kulturális jellemzői eltérnek a környező régiókban élőkétől) védelmében. Az Európai Bizottság ennek a kezdeményezésnek a beiktatását elutasította, mondván, hogy nem hatásköre ilyen téren jogszabályt kezdeményezni.
Az elutasítást a kezdeményezők bíróságon támadták meg, s legnagyobb meglepetésükre példa nélküli helyzetet idéztek elő, mivel egy olyan perbe, amit két természetes személy indított az Európai Bizottság ellen, négy EU-tagország avatkozott be. A pert indítók egyike Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke (nem titok, hogy a kezdeményezés a Székely Nemzeti Tanács nevéhez fűződik, ugyanis az elfogadásra javasolt jogszabály egyik lehetséges haszonélvezője a Székelyföld lenne), a beavatkozó országok egyike pedig Románia.
Épeszű ember azt gondolná, hogy Románia a kezdeményezők oldalán avatkozik be, hisz ha egy olyan jogszabály születne, ami előnyös Románia egyik régiója számára, akkor a román kormány azon lesz, hogy az a jogszabály megszülessen. De nem! Románia a Bizottság oldalán, a kezdeményezés ellen lépett szorítóba, azaz – hogy fogalmazzunk a külügyminiszter szóhasználatával – Románia nem lojális saját állampolgárai egy jelentős csoportjához.
Közismert, hogy ha a Székelyföld autonómiája ellen foglalnak állást, bukaresti politikusok rendszeresen előállnak azzal, hogy ez egy szegény régió, ha nem kapna pénzt Bukarestből, akkor képtelen lenne fenntartani magát. Feltéve, hogy ez így van, még érthetetlenebb ez a lépés. Itt lenne egy lehetőség arra, hogy a Székelyföld külső forrásokhoz jusson, s ne kelljen elvonni a moldvai vagy olténiai románok szájától a falatot, hogy jusson az éhező székelynek is, a kormány pedig ezt elutasítja!
Tegyük fel, hogy a jogszabály megszületik, s évente 100 ezer euró érkezik Brüsszelből Székelyföldre. A kormány ezzel egy időben megteheti azt, hogy mondjuk 50 ezer eurónak megfelelő lejjel kevesebbet utal vissza a központi költségvetésből a székelyeknek, ezt az összeget pedig szétosztja az ország többi régiói között. Így még az sem állna fenn, hogy a támogatásból csak a székelyek profitálnak, az ország többi része nem. Mindezek ellenére Románia álláspontja tiszta és világos: határozottan ellenzi, hogy szülessen egy olyan jogszabály, amiből a székelyek is profitálhatnak! A kormány ugyanis úgy gondolja, hogy a székelyek dolga nem az, hogy jobban éljenek, hanem az, hogy lojálisak legyenek.
Tűrjük el a beolvasztásunkat?
A második példa is európai, annyi az eltérés, hogy a helyszín nem Brüsszel (pontosabban Luxemburg), hanem Strasbourg. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése a hónap elején tárgyalta a 13445-ös számú dokumentumot, ami végső formájában az 2014/1985-ös számú jelentés lett, más néven a Kalmár-jelentés, melynek témája az európai hagyományos nemzeti kisebbségek helyzete.
Kalmár Ferenc magyar néppárti (KDNP-s) országgyűlési képviselő – a közgyűléstől kapott megbízatás szerint – megvizsgálta az európai kisebbségek helyzetét több tagállamban, majd hivatkozva már régebb elfogadott ET-dokumentumokra, illetve az elfogadásuk óta eltelt időben felgyűlt tapasztalatokra, ajánlásokat fogalmazott meg azon államok számára, melyek területén hagyományos nemzeti kisebbségek élnek.
A jelentés legnagyobb újdonsága az, hogy különleges hangsúlyt helyez a kollektív jogokra, illetve a különböző területi jellegű megoldásokra. Mindebben semmi rendkívüli nincs, nem fogalmaz meg íróasztal mellett született nyakatekert elméleteket, hanem számba veszi a gyakorlatban jó eredményeket hozó megoldásokat, s nevükön nevezi azokat. A tervezethez 35 módosító indítvány érkezett. Azokból húszat finn képviselők nyújtottak be, de ez a húsz tulajdonképpen vehető egynek is, mert mindegyik arról szól, hogy a szövegben több helyen megjelenő hagyományos nemzeti kisebbség kifejezésből töröljék azt, hogy hagyományos.
Erről is lehetne elmélkedni egy sort, de témánk szempontjából másik 14 javaslat érdekes. Azokat román képviselők egy csoportja nyújtotta be, céljuk pedig az, hogy tompítsák és maszatolják a jelentés következtetéseit. Hogy még konkrétabb legyek: a kollektív jogokra és a területi megoldásokra (értsd: a területi autonómiák különböző formáira) vonatkozó részeket szerették volna kiiktatni, avagy átírni.
Azt gondolom, nem kell hosszan magyarázni, hogy ha a jelentést eredeti formájában fogadják el, annak haszonélvezői lettek volna az ország határain kívül élő románok, illetve román közösségek is, miközben semmiféle hátrányt nem jelentett volna a Romániában élő románok számára. Igen ám, de megint ott van Erdély, és ott vannak azok a fránya magyarok! A román álláspont pedig ilyenkor egyértelmű: nem lojálisak, tehát fügét nekik! Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezen úgy lehet változtatni, hogy naponta fennhangon kinyilatkoztatjuk, hogy lojálisak vagyunk, akkor az téved. Egy jó román ugyanis tudván tudja, hogy a magyarok nemcsak illojálisak, de alattomosak is, egy szavukat sem szabad tehát elhinni.
A helyzet tehát világos: Románia feltétel nélküli lojalitást vár el tőlünk, ráadásul még arra sem számíthatunk, hogy cserébe ő is lojális lesz hozzánk. Ez az elvárás teljesen egyoldalú: legyünk csendben, ne ellenkezzünk, tűrjük az elűzésünket és beolvasztásunkat célzó praktikáikat, sőt abban a kis időben, amit nekünk szántak még, vágjunk jó képet is, teszem azt, nevezzük át a Kossuth utcát December 1. sugárútra és ama napon el ne fogyjon ajkunkról a mosoly és a hozsanna.
Mindezt jó, ha pontosan tudjuk, ha jogainkért és jövőnkért sikeresen akarunk harcba szállni. Mi következik ugyanis ebből: csak szép szóval, racionális érvekkel semmire nem fogunk menni. Ennél többre van szükség. Saját erőre és erős partnerekre, támogatókra. Olyan helyzeteket kell tudnunk teremteni, amikor a bukaresti kormány meg parlament inkább enged, vagy legalább észrevenni a mások által teremtett helyzeteket, s azokat ügyesen kihasználni.
Pártviszonyulás a nemzeti kérdéshez
Ahhoz nincs szükség túlzott intellektuális erőfeszítésre, hogy belássa bárki: ehhez – stílszerűen fogalmazva – a magyarsághoz lojális vezetőkre van szükség. Olyan emberekre és szervezetekre, amelyeknek nemcsak a lózungok szintjén, hanem valóban a népünk jövője, boldogulása a fontos, cselekedeteiket annak rendelik alá.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy csak akkor van esélyünk, ha politikai érdekeink képviseletével egyetlen pártot bízunk meg, ami mögé felsorakozik a közösség apraja-nagyja. Tud az működni több párt létezése esetén is, ha azok külön-külön nemzetileg elkötelezettek, s a megfelelő pillanatokban képesek minden sajátos érdeket félretéve együttműködni.
Értelmetlenség tehát azon keseregni, hogy immár három erdélyi magyar párt létezik, ellenben igencsak érdemes azt megvizsgálni, hogy ezek miképpen viszonyulnak a nemzeti kérdéshez. Más szóval azt, hogy mennyire lojálisak népünkhöz. A kérdés pedig annál nagyobb súllyal bír, minél nagyobb a formális támogatottsága egy magyar pártnak.
Tekintettel a 2012-es választások eredményeire, illetve az általuk a gyakorlatban megtett lépésekre, ilyen téren a Magyar Polgári Pártot és az Erdélyi Magyar Néppártot felesleges elemezni, különösebb bizonyítás nélkül elfogadható, hogy autonómiaharcaink sikere rajtuk nem fog múlni. A kép sokkal árnyaltabb az RMDSZ esetében, sőt túlzás nélkül mondhatunk az árnyalt helyett aggaszót is. A szimmetria kedvéért hadd adjak ebben az esetben is két konkrét és aktuális példát.
Az első lehet éppen a fennebb már vizsgált Kalmár-jelentés. Ha valaki a jelentés elfogadása után a hazai magyar sajtó híradásait figyelte, azt láthatta, hogy azok tele voltak különböző szintű RMDSZ-vezetők nyilatkozataival, amelyek egyrészt nagy sikerről beszéltek, másrészt meg arról, hogy abban milyen nagy szerepe volt az RMDSZ-nek.
A valóság azonban kicsit más, ezt személyes tapasztalataim alapján állíthatom. Kezdjük azzal, hogy a jelentés gondolata a Székely Nemzeti Tanács és az ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének 2011-es megbeszélésén vetődött fel, amikor azt járták körül, hogy miképpen lehet a Székelyföld javára fordítani a már létező ET-dokumentumokat különös tekintettel arra, hogy 2013-ban kerek évfordulója lesz az 1201/1993-as, illetve a Gross-jelentés néven ismert 1334/2003-as jelentésnek.
Ekkor merült fel az a gondolat is, hogy meg kellene vizsgálni, a gyakorlatban milyen eredményeket hozott eme két dokumentum, illetve az eltelt évtizedek tapasztalatait levonva miképpen lehetne továbblépni a kisebbségvédelem terén. A témát Strasbourgban az esélyegyenlőségi és diszkriminációellenes bizottság kisebbségjogi albizottságában vetette fel annak elnöke, Kovács Elvira délvidéki politikus, majd miután a parlamenti közgyűlés elfogadta azt a javaslatot, hogy szülessen egy ilyen jelentés, kemény harcokat kellett megvívjon a magyar küldöttség, hogy Kalmár Ferencet bízzák meg annak elkészítésével.
A jelentéstevő végig kapcsolatban volt a Székely Nemzeti Tanáccsal, konzultált vele a jelentés tartalmáról, ennek is köszönhető az, hogy abban jelentős teret kaptak a kollektív jogok és a területi jellegű megállapodások. Az nem kétséges, hogy a 2013-ban az ET parlamenti közgyűlése küldöttévé választott Korodi Attila mandátuma rövid időszakában igen aktív volt, és jó együttműködés alakult ki közte és a magyar küldöttség, valamint a Székely Nemzeti Tanács között is, de azért enyhén szólva túlzás azt sugallni, hogy az RMDSZ-nek olyan nagy szerepe lett volna a jelentés elkészültében.
Ráadásul a történet vége igencsak kérdőjeles, hisz április nyolcadikán a jelentés bemutatásakor és megszavazásakor a teremben nem volt RMDSZ-es képviselő! Hogy ennek mi volt az oka, arra vonatkozóan semmit nem nyilatkoztak az RMDSZ illetékesei, de az tény, hogy igen kínos helyzetben lett volna az, aki ott van, s egy kormánypárt képviselőjeként szavaznia kellett volna futószalagon a román kollégák (lényegében a román állam) módosító indítványairól.
Egyáltalán nem valószínűtlen feltételezni azt, hogy ez volt a távolmaradás oka, de ha netán így volt, akkor hogy is állunk a lojalitás kérdésével? Ha az RMDSZ lojális a magyarsághoz, akkor a képviselője ott ül a teremben, és hozzászólásaival meg szavazataival kiáll a tervezet eredeti formája mellett. S végső soron legyen bármi a távolmaradás oka, az a tényen nem változtat: ebben az esetben az RMDSZ nem volt lojális népéhez.
Véget vetni a Bukarest-függőségnek
A másik téma már valamivel régebbi, de még mindig napirenden van: az a kezdeményezés, hogy a székelyföldi önkormányzatok hozzanak határozatot Románia közigazgatási átszervezésének ügyében. Itt az alapgondolat az, hogy már évek óta szó van a közigazgatási átszervezésről, melyet jobb helyeken úgy ejtenének meg, hogy megkérdezik az állampolgárokat, hogy mely települések alkossanak egy régiót.
Ez nálunk esélytelen (lásd a két rendben kiírt helyi népszavazásokat, melyeket a bukaresti hatalom mindig megakadályozott), de tavaly nyáron sikerült találni egy alternatív megoldást, ami abban áll, hogy a helyi képviselő-testületek – mint a közösség legitim, megválasztott képviselői – állást foglalnak ebben a kérdésben. Azt ugyanis nem lehet adminisztratív eszközökkel megakadadályozni, hogy egy képviselő-testület elfogadjon egy állásfoglalást, avagy egy petíciót, amiben kinyilvánítja, hogy milyen összetételű régiót tart kívánatosnak, illetve hogy eme régió számára milyen többlethatáskörökre tart igényt.
A kezdeményezésről hosszas egyeztetések zajlottak a hazai magyar politikai szervezetek között, a gyakorlatba ültetés azonban késett. Hogy ennek véget vessen, a Székely Nemzeti Tanács elnöke február 12-én közzétett egy felhívást, amiben arra kéri a székely polgármestereket, hogy terjesszék be a vonatkozó határozattervezetet, a képviselő-testületeket meg arra, hogy szavazzák meg.
Azóta eltelt több mint két hónap, s fél kézen még mindig meg lehet számolni, hogy hány önkormányzat tett ennek eleget. Kétségtelen, hogy a bukaresti politikusok nem örömükben ugrálnának a plafonig, ha a posta heteken keresztül naponta több ilyen határozatot kézbesítene a kormánynak meg a parlamentnek, s ismerve a román közigazgatás működési mechanizmusát, ez némi pénzben kimutatható retorziót vonna maga után, de azt végre tudomásul kell venni, hogy áldozatok nélkül nem fog menni.
Ha azt akarjuk, hogy a minél közelebbi jövőben a saját adóinkkal legjobb tudásunk szerint magunk gazdálkodjunk, akkor vállalni kell annak a kockázatát, hogy átmenetileg meg kell húzzuk a nadrágszíjat. Ez már csak azért sem olyan nagy áldozat, mert egy magyar polgármester semmiféle hűségnyilatkozattal meg mosolydiplomáciával nem tudja elérni azt, hogy őt Bukarestben ugyanúgy kezeljék, mint egy románt.
Ezt tudomásul kell venni, számolni vele, s azon igyekezni, hogy minél hamarabb és minél nagyobb mértékben szűnjön meg a Bukarest-függőségünk. A székelyföldi polgármesterek igen kis százaléka az, aki nem RMDSZ-színekben nyert mandátumot, azok egy része ellenben már eleget tett a felkérésnek, miközben az RMDSZ-es településvezetők közül csak elvétve találni olyat (mindamellett egyformán elismerés illeti az összest, akik már léptek). Ha az RMDSZ lojális lenne a népéhez, akkor azon lenne, hogy a polgármesterei terjesszék be ezt a határozattervezetet. Mivel ezt nem teszi, joggal kérdőjelezhető meg a lojalitása.
Példákat még lehetne mondani, de nem akarván visszaélni az olvasó türelmével, itt inkább megállok, mert ennyiből is látható, hogy igen nagy optimizmusra (naivságra?) vallana azt állítani, hogy a legnagyobb erdélyi magyar párt következetes módon lojális a választóihoz, népéhez.
Recept a békére
Ezek szerint semmi remény, vethetünk keresztet Romániában a különböző autonómiaformákra s Székelyföldre? Nem, nem hiszem. Itt van például az, ami április nyolcadikán Strasbourgban történt: a román képviselők igencsak meglepődtek, amikor módosító javaslataikat sorra elvetette a plénum. A közmondásosan nagyra tartott román diplomácia csúfos kudarcot szenvedett! Ez is arra utal, hogy más szelek kezdenek fújni Európában. Következik két függetlenségi népszavazás: szeptemberben Skóciában, novemberben meg Katalóniában.
De ne is rohanjunk olyan előre időben, hisz itt van a szomszédban az ukrán válság, aminek a kimenetele jelenleg kiszámíthatatlan, de egy dolog biztos: nem fog nyomtalanul elmúlni. A következtetés pedig az, hogy célszerű lesz újragondolni eddigi magatartását, viszonyulását minden olyan ország kormányának, amelyikben hagyományos nemzeti kisebbségek élnek, s ez hatványozottan igaz azokra, ahol ezek adott régióban helyi többséget alkotnak. ű
Ha ugyanis jót akarnak, akkor ezek a kormányok át kell értékeljék a lojalitásról alkotott fogalmukat, s el kell fogadják, hogy kölcsönösség nélkül nem megy. Esetünkben ha a bukaresti kormány lojális hozzánk, egyenrangú állampolgárnak tekint, és nem tör folyton a nyelvünkre, jelképeinkre, életterünkre, ha biztosítja számunkra azt a területi autonómiát, amire igényt tartunk, akkor mi is lojálisak leszünk hozzá. De csak akkor! Addig ellenfelek vagyunk, és minden legális és demokratikus eszközt felhasználva harcolni fogunk.
Ha pedig azt gondolják, hogy azzal leszerelnek, hogy beveszik a kormányba a legnagyobb hazai magyar pártot, akkor jó, ha tudják, hogy ez magában nem elég, a békéhez az is szükséges, hogy átemeljék a kormányprogramba ezen párt programjának sarkalatos pontjait, majd hozzá kell lássanak azok gyakorlatba ültetéséhez. Mondanom sem kell, hogy ama párt is akkor számíthat a lojalitásunkra (ami választásokon leadott szavazatokban tud konkretizálódni), ha maga is lojális hozzánk, vagyis csak akkor vállal kormányzati szerepet, ha az előbb említett feltétel teljesül.
Adott tehát a béke receptje, nincs abban semmi ördöngős és teljesíthetetlen, következésképpen adott a béke lehetősége is. Közhely, hogy a székely katona-nemzet, de azért azt jó tisztán látni, hogy nyugodtan nevezhető a béke nemzetének is, ugyanis történelme arról szól, hogy a saját és mások békéjét védte. Ez ma is így van, s befejezésképpen csak azt tudom kívánni, hogy a mostani autonómiaharc érjen véget minél hamarabb.
Árus Zsolt
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke. Krónika (Kolozsvár)

A 18. századi Magyar Királyság népességváltozásai
A 18. századi Magyar Királyság népességváltozásairól tartott szerdán délután előadást a Bernády Házban Kalmár János kandidátus, az egri Eszterházy Károly főiskola docense. Az előadás lényegét, illetve konklúzióját úgy fogalmazta meg, hogy ennek a folyamatnak a végső eredménye a 18. század végére összességében az, hogy a különböző kulturális szintek, illetve a felekezeti különbségek együttesen magukban hordozzák azt, ami majd a 19. vagy a 20. században eszkalálódik, vagyis a nemzetiségi problémákat.
Elmondta, hogy a téma magában hordozza az előző korszak, a török uralom örökségét, amikor az ország középső fele részben elnéptelenedett: egyrészt sokan elköltöztek, elmenekültek a török elől, több hullámban, másrészt pedig a helyükbe idegen etnikumok jöttek, nagyrészt a Balkánról, az általános szóhasználattal a rácnak nevezett népesség. Ennek az lett az eredménye, hogy már a 17. század második felére a Magyar Királyság bizonyos területein, különösen a Délvidéken abszolút idegen ajkú többség jött létre. A 18. században pedig bizonyos értelemben a rác betelepülésnek újabb hulláma köszöntött be az 1690-es években, amikor Belgrádnak a törökök általi visszafoglalása nyomán sokan menekültek megint erre a területre. Összességében azonban egy ellenkező irányú folyamat kezdődött el.
Bérmunkaerő betelepítése
Ezt a folyamatot egyrészt az ottani gyér népesség amolyan vákuumszerű, szívó hatása indította el, másrészt pedig a 18. században új birtokosként feltűnő földesurak, azért, hogy a birtokaik kellőképpen jövedelmezőek legyenek, igyekeztek bérmunkaerőt odatelepíteni, földműveseket mindenekelőtt. És hogy ez minél gyorsabban végbemenjen, különböző kedvezményeket helyeztek számukra kilátásba. Adókedvezményekről van szó, vagy ilyen-olyan földesúri szolgáltatások alóli rövidebb- hosszabb ideig tartó mentesség volt az a mézesmadzag, amit elhúztak a parasztság orra előtt, hogy odatelepedjék.
Sok földesúr kénytelen volt országgyűlésben, törvényekkel, az uralkodónál közbenjárva leállítani ezt a folyamatot, megtiltatni, hogy kedvezményekkel elcsalogassák a jobbágyaikat. Ennek nem lett túl nagy foganatja, mert bár a törvényt életbe is léptették, szökések továbbra is voltak, és ezt az érdekelt földesurak titokban segítették.
Szászok, zsidók, ruszinok, románok
A vákuumszerű szívóhatás nem csak a magyar ajkú népességre terjedt ki, hanem az idegen ajkúakra is: a rácokra. A 18. század folyamán, főleg a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban, nagy számban települtek be zsidók is, eleinte Morvaországból, majd pedig Lengyelország első felosztását követően, amikor a galíciai terület a monarchiához került, akkor Galíciából, mert immáron akadálytalanul közlekedhettek erről a területről. De jöttek ruszinok is, északkeleti irányból, akik vándorló pásztoréletet folytattak, ahogy egyébként a románok is, akiknek a betelepülésére a 18. századi Erdélybe szintén egy, a korábbinál intenzívebb folyamat alkalmával került sor, két ok következtében: egyrészt azért, mert a Havasalföldön és Moldvában továbbra is érvényesülő oszmán fennhatóság a Magyarországon elvesztett területnek az anyagi veszteségét oly módon is pótolni kívánta, hogy súlyosabb terhekkel sújtotta az ottani alattvalóit, és ezt az ottani román népesség sínylette meg. Ez volt egyik ok arra, hogy onnan eltávozzanak. A másik pedig az volt, hogy, különösen Dél- Erdélyben, a szászok lakta vidéken az ősi kiváltságok közé tartozott, hogy kollektíven adóztak. Vagyis, minél többen vannak, annál kevesebb jut egy főre. Ennek érdekében a szászföldi falvak köré a korábbinál sokkal nagyobb mértékben telepítettek be románokat.
A 18. század végére az etnikai arányok a magyarság rovására alakultak.
A különböző etnikumoknak a betelepülése, helyenként többségivé válása nyomán a 18. század második felére, utolsó harmadára már összességében az egész Kárpát-medencében együttesen többen lettek, mint a magyarság.
Az előadó szerint pontos számokat nem tudunk, mert csak adójegyzékek léteztek korábban, a nemzetiségi arányokra leginkább a felekezeti nyilvántartásokból lehet következtetni. Azok viszonylag pontosak, bár ez bizonyos felekezeteknél nem jelentett etnikai vízválasztót, hiszen az evangélikus vagy református lehetett éppúgy magyar, német vagy szlovák, az ortodox lehetett román vagy éppen szerb.
– Nagyon ingoványos terület, de azért mindenesetre a családnévvel együttesen azért már bizonyos fogódzót nyújt. Az arányváltozás nemcsak nyelvi, kulturális vagy felekezeti különbséget jelentett, hanem civilizációs szintkülönbségeket is: a hiedelemmel ellentétben, a németségnek nem mint etnikumnak a favorizálásáról volt szó, hanem a magasabb civilizációs és gazdálkodási szintet képviselő etnikum favorizálásáról – jelentette ki Kalmár János.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Nyomdafesték alatt Mikóújfalu
Jelentős esemény egy település életében, ha monográfia készül múltjáról és jelenéről, miként az is, ha napilapok egész oldalon számolnak be mindennapi életéről. Megtörténik, hogy visszaélnek a monográfia kifejezéssel, s annak nevezték-nevezik a pártparancsra összetákolt régi falufüzeteket is. E műfaj fogalmát igyekszik kimeríteni a falu nyomdakész bemutatókötete a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában. Látogatásunk kapcsán azonban a község mai életéből adunk egy kis kiegészítő ízelítőt.
Újraszülető kőipar?
A több személyből álló szerzői gárda munkájaként születő kötetben helyi szerzők is szerepelnek: a Fejér Ákos Általános Iskola történelem szakos igazgató-tanára, Nagy Sándor az alapanyag szolgáltatója, a község polgármestere, Nyáguly Vilmos, valamint Demeter Ferenc helyi tanácsos. Mikóújfalu saját nevén való újraszületéséről Nagy Sándor így ír: „2004-ben helyi népszavazás eredményeként a régi Málnás község három kisebb közigazgatási egységre bomlott fel: Málnás községre (Málnás, Málnásfürdő és Zalánpatak falvakkal), valamint Mikóújfalu és Sepsibükszád községekre. A korábbi Málnás község központja Mikóújfalu volt. A népszavazás kezdeményezői azzal indokolták a népszavazás kiírását, hogy Mikóújfalu, mint a régi község központja, mindig is hátráltatta a többi falu fejlődését, mivel a költségvetést úgy osztották el, hogy nagy része Mikóújfaluban maradjon. (...) Ha elemezni kívánjuk, hogy kinek hozott hasznot a szétválás, akkor megállapíthatjuk, hogy Sepsibükszád, Málnás, Málnásfürdő települések nagyobb hasznot húztak belőle, mint Mikóújfalu, mert a régi község nagyobb vállalkozásai mind a környező falvak területén működtek, így azok a két szomszédos községnek fizetnek adót. Mikóújfalu területén nincs nagy gazdasági egység, így a falu költségvetésébe nem folyik be adó az említett gazdasági vállalatoktól. Különben is, ilyen okokból Málnás és Mikóújfalu község évek óta pereskedik a közöttük meghúzandó határ miatt. Ugyanis két régi térkép is létezik, amely különbözőképpen húzza meg a két község közötti határt. Valójában a két község az Olt jobb partján levő kőbányák hovatartozása miatt áll vitában. Jelenleg a kőbányák Málnás községnek fizetik az adójukat.” A megélhetés és a mindennapok túlélése kényszerítette arra az újfalusiakat a rendszerváltás után, hogy sok-sok család – hivatalosan, avagy anélkül – a kőfaragással keressen kenyérrevalót. A helyiekkel való beszélgetés során kiderült, hogy számos ismert és kiváló kőfaragómester – Urszuly Samu, Urszuly Árpád, Lupuly Géza, hogy csak azokat említsem, akiket magam is ismertem – már a túlsó parton van, ellenben számos olyan élő alkotó él (Keresztes Zoltán, Urszuly Sámuel és mások), aki művészi szinten műveli a kőfaragást. „Sajnos, azok miatt, akik engedély nélkül dolgoznak – mert ilyen sok van a faluban –, hátrányt szenvedünk mi, akik adót fizetünk, és emiatt csak emeltebb áron tudjuk eladni készítményeinket, a vásárlók pedig mindig az olcsóbb kiszolgálók felől érdeklődnek” – panaszkodott egy magát megnevezni – érthető módon – semmiképpen sem óhajtó személy. Utunkon régebbi ismerősünkhöz, Gábor Ottó fiatal kőfaragó mesterhez kopogtattunk be, aki a mindennapokhoz szükséges kocka és szegélykövek, idomkövek, sírkeretek-obeliszkek, falborító kövek készítője. „Én négy évet dolgoztam a Hável-kőbányában, volt alkalmam megtanulni sok kőfaragási fogást, de édesapámtól is sokat tanultam, aki szintén kőbányász volt. Megszűnt a bánya, és végkielégítéssel kitettek. Ezért kellett itthon, saját udvaromon folytatnom. 2003-tól van engedélyem.” A bükszádi bányából pénzén vásárolja meg a követ, pénzért szállítóeszközt fogad és hazaszállítja, de bosszankodik, mert a kapuja előtt kell tárolnia a nyersanyagot, s a helyi tanács arra a helyre területadót rótt ki. A bükszádi követ jobb minőségűnek tartja, nem mállik, keményebb, és nem telepedik meg idővel rajta a moha. A málnásfürdői rózsaszínben játszó botosi-andezit könnyebben formálható, de ha vizet kap, fehér por formájában „kivirágzik” felületén a salétrom.
A kő, az kő, de hát a borvíz!? – mondogatják a helybeliek. Mindenki nem tud kőfaragáshoz kezdeni, jó volna, ha itt egy borvíztöltődét építenének, hogy legyen munkahelye az asszonyoknak is. Bezzeg a mi falunkat kikerülte A borvíz útja program, pedig itt a legtöbb borvíz a földben – elégedetlenkednek az újfalusi asszonyok. Van itt ugyan gondja a községvezetésnek az ásványvíz-forrásokra, mert a tavaly felújították a Bedő-borvizet, belekezdtek a Hunnia-forrás mentésébe, s egy zömében helyi nyugdíjasokból álló önkéntes csoport éppen a napokban újította fel a Sósborvíz küpüjét, lefolyását, és tetemes szemétmennyiséget gyűjtöttek össze környékéről. Ez az a borvízforrás, amit a régiek Palacsintasütő borvíznek is neveztek, mert az asszonyok ezzel keverték be a kőttest (magas a borvíz szódabikarbóna-tartalma).
– Köszönettel és tisztelettel tartozom a csoportnak, Bíró Árpádnak, Varga Árpádnak, Deák Sándornak, Nyáguly Attilának és Illyés Józsefnek – mondta a polgármester, mert önkéntes forrásmentő munkájuk példaértékű. Akadnak a faluban, akik ódzkodva nézik, amikor kopjafát állítunk: minek kell az – jegyzik meg, itt nem hagyomány, és miért ágálnak állandóan a rakott ággal? Nekem az a véleményem, hogy nekünk azzal kell bemutatkoznunk a külvilág előtt, amink van, régi hagyományainkkal, a húsvéti fúvószenekaros locsolással, értékes borvízforrásainkkal, helytörténetünkkel! A forrásszemléről a Temető utcába siettünk a gyergyói származású Lackó Bálint vízügyi mérnök lakására, akinek melegházát mint helyi érdekességet tekintettük meg. Lackó Bálint udvarán-kertjében beindította az aquapónia nevű, vidékünkön majdnem ismeretlen, de világszerte már elismert érdekes és különleges intenzív növénytermesztési módszert, ami a haltenyésztés és a növények közötti szoros kapcsolaton alapszik, s eredményei kimondottan biotermékek. Helyszűke miatt részletekbe nem bocsátkozhatunk.
– Nagyon egyszerűen magyarázva arról van szó – mondta a mérnök –, hogy azzal a vízzel öntözöm-táplálom a növénypalántákat, amiben a növényevő halak élnek, s amiben benne van azok ürüléke. Ez a víz ammóniában gazdag. Ezt a baktériumflórák nitritté, majd nitráttá alakítják, s a homokréteg, amelybe a növényeket beleültettem, valamint a növények gyökerei megszűrik a vizet, felveszik belőle a tápanyagokat, majd a víz – pumpálás útján – visszakerül a halak medencéjébe. Az eredmény hihetetlenül gyors és jó. Sajnos, nálam télen nem működik, most is csak melegházi körülmények között. Az elv bevált, a szomszédos Magyarországon is sikerrel gyakorolják. A kiépítése, működtetése befektetést követel, amire pályázni kellene – fejezte be Lackó mérnök. S az interneten többet is megtudhatunk erről a kultúráról.
Nem leosztják, beosztják a költségvetést
– A kettő között nagy a különbség. Azt a pénzt, amit kapunk vagy azt, amit a helyiek befizetnek, közmunkával és kalákával lehet fiaztatni, spórolni belőle egyébre is – jegyezte meg Nyáguly Vilmos polgármester. 91 százalékban finanszírozza a fejadagtörvény alapján iskolánkat az állam. Tehát a költségvetés 9 százalékával kell segítenünk őket. Kissé aggódom a lakossági mozgásunk miatt, mert az idén tizenkét személyt temettünk, és az újszülöttek száma kettő. Ilyen szaporulat mellett mi lesz magyar iskolahálózatunkkal? Addig lehet nyújtózkodnunk, amíg a takarónk ér, saját költségünkből ebben az évben fel fogjuk újítani és korszerűsíteni az családorvosi rendelő és a gyógyszertár közös épületét, és elvégeztetjük az utolsó simításokat a szennyvízhálózaton és a tisztítóállomáson.. – A környék turisztikai kínálatához képest gyarapodik-e a szálláshelyek száma? – kérdeztük Nyáguly Vilmost.
– Robbanásszerű változásra nem várhatunk. Sajnos, a faluban vendégházak létesítése is csak a tervezgetés fázisában, ellenben a Máltai Szeretetszolgálat patakszeri táborában látható a haladás, elkészült a központi épület. Bízunk abban, hogy idén már több táborozót tudnak majd fogadni. Örömünkre szolgál, hogy a község Sepsiszentgyörgy felőli bejáratának övezetében néhány nappal ezelőtt megnyílt a Mikóújfalusi fogadó, és jelen van a világhálón is. A hárommargarétás egység vendéglői részén száz személyre lehet teríteni – tudtuk meg Márton László tulajdonostól –, és négy vendégszoba áll az éjszakázni akarók rendelkezésére, egyelőre összesen tizenkét ággyal. A tulajdonos szándékszik a fekvőhelyek számát bővíteni. A fejlesztési lehetőségek korlátlanok, mert az épület mögötti Olt-parti részen édesvíz után kutatva savanyú ásványvízre, előterében pedig édesvízre találtak. A tájba illő rusztikus épület Zakariás Attila tervei szerint épült, s közelében ágazik le a székelyföldi nemzetközi műútból Erdővidék felé tartó aszfaltburkolatú átkötőút. Az egység tizenkét alkalmazottja közül tíz helybeli, konyhája kimondottan erdélyi-székelyföldi, valamint hazai – román, örmény – ételféleségeket kínál. Búcsúzáskor tudtuk meg, hogy Mikóújfalu és Zalánpatak ünnepre készül. Május 8-án, csütörtökön 10 órakor bérmálás lesz a materben – részletezte Simó Gábor helybeli plébános, ötvenkét gyerek, huszonkilenc fiú és huszonhárom lány áll majd az oltár elé, főtisztelendő Tamás János segédpüspök végzi a szertartást. 17 órakor a Mikóújfaluhoz tartozó zalánpataki filiában pedig nyolc fiatal, négy fiú és négy lány bérmálkozik.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyitott kapuból nézve
Forrás: rimaszombat.polgarinfo.hu
Vannak emberek, akik évtizedek óta különböző tájain élnek a nagyvilágnak, de gyökereiket nem tudják, talán nem is akarják eltépni. Az ausztrál őslakosok bumerángjához hasonlóan, minduntalan visszatérnek. Sokan nem csupán emlékeiket keresik ifjúságuk városában, hanem le is tesznek valamit az asztalra, amelynek mindig van némi köze az aradi múlthoz és jelenhez.
Hollai Hehs Ottó ilyen földink. Pedig Budapest szülötte, a háború után került édesanyjával és nővérével Aradra. A „régiek”, bocsánat a kifejezésért, nyilván emlékeznek rá. Talán még abból az időből, amikor a magyar gimnázium Törekvő Ifjúság című diáklapja körül mesterségesen kirobbantott botrányról és betiltásáról beszéltek városszerte. Ottó újságírói vénája már felsős diákként megmutatkozott. Aztán színész akart lenni, de az élet mindig közbeszólt. Nem olyan idők jártak, és „káderlapja” ugyancsak pecsétes volt, tehát ambícióit „jegelve” kényszerült a megélhetését másként biztosítani. Negyven éve él Németországban. De már az 1990-es években újra hallhattunk róla, hiszen a Romániába érkező segélyszállítmányok egyik lelkes szervezője volt, majd időnként olvashattuk okfejtéseit a Kapu című magyarországi folyóiratban.
Később a Romániai Magyar Szónak, illetve a Nyugati Jelennek, pozsonyi és erdélyi lapoknak küldte az írásait. Újabban ismét publikál a Nyugati Jelenben. Aradon sokan hozzájutottak a Szent Istvántól Polgár Juditig című, a magyar szellemi élet kiválóságairól írott könyvéhez, amely 2004-ben jelent meg. Legújabb kötete, a korábbi publicisztikai írásaiból közölt testes válogatás Nyitott Kapu címmel Budapesten került ki a nyomdából, de néhány példányát az aradi könyvkereskedésekben is megtalálhatja az érdeklődő.
Hollai Hehs Ottó nem politikus, nem gazdasági elemző. Csupán nagy élettapasztalattal, józan világszemlélettel és sorstársai, az európai emberek iránti fejlett empátiakészséggel rendelkező közíró, aki saját szemszögéből igyekszik megérteni és megértetni az olvasóval korunk bonyolult és a gazdasági érdekektől rendkívül szövevényesen behálózott politikai és társadalmi életét. Nem akar senkit meggyőzni, csupán közli velünk gondolatait. És időnként igencsak „fején találja a szeget.”
Nincsenek pártérdekei, nem sorolható igazán sem a jobb-, sem a baloldalra. Nem fetisizálója az Európa „boldogabb” felében tapasztalható demokráciának, sőt a németországi állapotoknak sem. Skizofrén világunk című 1999-ben megjelentetett könyve, illetve a Haldokló Nyugat címmel közreadott cikksorozata is ezt sugallja. A magyarság jövője, s ezen belül az erdélyi és az aradi magyarság helyzete is sokat foglalkoztatja. Előítéletektől mentesen igyekszik felvázolni egy jövőképet. Érdekes és érdemes (újra) elolvasni okfejtéseit.
Fellelhető bennük a topon lévő politikusok gondolkodásától és sztereotípiáitól letisztított, egyéni látásmód. Ezzel persze lehet azonosulni és lehet nem egyetérteni. Mert kétségtelen, hogy Hollainak nincs mindenben igaza. Meglátásai sem cáfolhatatlanok. De gondolatait világosan, közérthetően fogalmazza meg, és azok, akik netán úgy gondolják, hogy távol tarthatják magukat a körülöttük zajló élettől, egyfajta kívülállóként figyelhetik meg napjaink történéseit, amelyeknek szenvedő vagy örvendő alanyai, hamar rádöbbenhetnek, hogy ez mennyire hamis, sőt álságos életszemlélet. Visszatérve az alapgondolathoz: Hollai Hehs Ottó egyike azoknak a távolba szakadt, de fáradhatatlanul publikáló aradiaknak (Böszörményi Zoltán, dr. Greffner Ottó, a Piroska házaspár, Waldmann Iván, néhai Galló Géza stb.), akik hazát igen, de szívet nem cseréltek, és időszakonként visszatérve, megajándékoznak minket szellemi alkotásaikkal (is). Kár lenne ezeket nem kézbe venni, fellapozni.
Puskel Péter
nyugatijelen.com. Erdély.ma

„Ideiglenesen felfüggesztve” a Gyergyói Kisújság hetilap
Ne keressék a Gyergyói Kisújság olvasói Gyergyószentmiklós és a gyergyói térség legrégebbi hetilapját az újságárusoknál. A lap csütörtökön már nem jelent meg, több mint húsz év, 1060 lapszám után.
„A hír igaz, a Kisújság nem jelenik meg csütörtökön. Mi nem megszűnésről beszélünk, hanem a tevékenység ideiglenes felfüggesztéséről. A többiről a polgármestert kell kérdezni” – ezekkel a szavakkal válaszolt Ábrahám Imre, a Gyergyói Kisújság – most már – volt főszerkesztője kérdésünkre.
Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere erre reagálva ennyit mondott: „Eddig különböző hirdetéseket jelentettünk meg az újságban, s ezek árával támogattuk a lapot. Most úgy döntöttünk, nem hirdetünk tovább. Ez, ami a polgármesteri hivatalt érintheti ebben a kérdésben, más közünk nincs a Kisújsághoz.” Hozzátette, sajnálja egyébként, hogy egy nagy múltú újság megszűnik, ez veszteséget jelent a közösség számára.
Megkérdeztük, miért döntött úgy, hogy leállítják a fizetett hirdetéseket. Mezei elmondta, ennek oka, hogy olyan cikkek jelentek meg az újságban, amelyek rossz színben tüntették fel a lakosság előtt. „Nem támogatunk olyan újságot, amely negatív írásokat közöl személyesen rólam és az önkormányzatról. ”
„Csak az ajtóra került lakat”
„Ez még nem megszűnés, nem felszámolás. A felszámolás azt jelenti, amikor eltűnik valami végleg. A helyzet most az, hogy meghatározatlan időre fel van függesztve a lap és az ezt kiadó cég tevékenysége” – ismertette álláspontját Zári Zsolt, a hetilapot eddig kiadó Kisújság Alapítvány ügyvezető igazgatója.
Elmondta: „évek óta voltak problémák, a gazdaság döcög, az embereknek kevés a pénze, egyre kevesebb a reklámozó, s sajnos egyre kevesebb fogyott az újságból. Úgy döntöttem, nem tudom tovább vállalni, hogy így folytassuk. Vezetőtanácsi ülést tartottunk, elmondtam a véleményemet, ők mondtak ezt is, azt is, de a lényeg, hogy szavakból csak fellegvárakat lehet építeni, pénz nélkül nem lehet újságot működtetni. Támogatás nélkül, csak a lap eladásából nem tudunk megélni. Ha már itt tartunk, ezúton is megköszönöm mindenkinek, aki eddig támogatta a lapot, nagyon hálás vagyok a segítségükért.”
Zári Zsolt nem titkolja, a jelenlegi támogatás nem elég. Támogatásról beszélünk, mert a legtöbb reklámozó nem a reklám kedvéért, hanem azért hirdetett a lapban, hogy azt segítse. Idén is több olyan cég vonta vissza a támogatását, akik éveken keresztül a Kisújság mellett álltak, így már nem volt fenntartható. Ez vezetett a tevékenység felfüggesztéséhez. Ismételten hangsúlyozta: felfüggesztésről van szó.
Zári szerint a hetilapot bármelyik pillanatban újra lehetne indítani, minden adott ehhez. A cég egyenesben van, ki van fizetve az állam felé is minden. A szerkesztőség is megvan felszereltségével együtt. Csak lakat került az ajtóra – mondta.
Hozzátette, nem az történt, hogy eladósodott a lap, ha így folytatták volna, akkor adósodott volna el. Elmondta, az önkormányzat a kéthetente megjelent egyoldalas hirdetményeiért havi 1200 lejt fizetett. Kérdésünkre válaszolva közölte, ő maga csak ügyvezető, a végleges döntést a vezetőtanács hozta meg. Kolumbán Tibor az alapítvány tulajdonosa, Bajna György újságíró az alapítványi elnök, Bencze Attila és Árus Zsolt alkotják a vezetőtanácsot. Beszéltek a lehetőségekről, de konkrét megoldási javaslat nem született.
Éveken keresztül csak a reklámokból és lapeladásból fenn tudta tartani magát a Kisújság, az utóbbi időben már nem. Ötszáz példánnyal többet kellene eladniuk ahhoz, hogy kifizetődő legyen a működés. Zári ugyanakkor azt is elmondta, nem titok, a jelenlegi városvezetés és az MPP mellett álltak, Mezei János sokat köszönhet a Kisújságnak azért, hogy hat éve és két éve megnyerte a választásokat.
„A politikába nem ártottam bele magamat, nem mennék bele most sem ebbe a kérdésbe. Nyilvánvaló, hogy nem RMDSZ-párti volt a Kisújság, de az RMDSZ-esek is fontosnak tartották, hogy véleményük itt is megjelenjen, sőt közleményeik megjelenéséért fizettek is. Ezzel szemben az MPP soha egyetlen lejt sem fizetett a Kisújságban megjelent hirdetményeikért, közleményeik megjelentetésért. Fontosnak tartom, hogy ezt közöljem, mert sokan úgy gondolják, hogy az MPP ki tudja, mennyi pénzt fizetett az újságnak. Amíg Gyergyóban nem volt »kormányváltás«, addig önállóan is meg tudtunk élni. Hat éve, Mezei János megválasztásakor a mostani példányszámnak többszörösét adtuk el. Oda álltunk, ahova. Rossz felé. Ez ide vezetett” – közölte Zári, hozzátéve, hogy lett volna olyan RMDSZ-hez közeli személy, aki hajlandó lett volna megvásárolni és tovább működtetni a lapot, de ezt a tulajdonos és a vezetőtanács elutasította.
Nem volt más választás
„Mit mondhatnék? Ahogy mindenkinek, természetesen nekem is fáj, hogy átmenetileg be kell zárjuk a lapot. A jelenlegi körülmények között, ebben az anyagi helyzetben nem fenntartható tovább a Kisújság” – mondja Kolumbán Tibor, a Kisújság Alapítvány tulajdonosa. Elmondta, nem volt más választás. Ahogy Zári Zsolt ügyvezető, ő is kifejtette, hogy támogatók nélkül nem megy, s támogatások szűntek meg most.
Határozottan állította: átmenetileg függesztették fel a tevékenységet. Bízik abban, hogy átszervezve, új alapokon újraindulhat az újság. Az alapítvány helyzete most rendben van, tartozásai nincsenek, a szerkesztőségi eszközök megvannak, újraindítható a lap. Időpontot, határidőt most nem tud mondani, hogy mikor történik meg az újraindulás, de meg fog történni – jelentette ki.
„A lap most a tisztulás időszakát éli”
Bajna György újságíróként rengeteget tett azért, hogy a Kisújság korábbi nehézségeit túlvészelve 2014 májusáig talpon maradjon. Az alapítványi elnöki tisztséget is felvállalta, hogy segítse a lap túlélését. Érdemben azonban nem volt beleszólása abba, hogy most lakat került a szerkesztőség ajtajára.
Szomorú, de optimista. Így fogalmaz: „Azt kérdezed, hogy mi történt? Egy szép kort megért helyi lap bizonytalan időre felfüggesztette a tevékenységét. Az ok: egyik, havi 1200 lejes pénzforrásának váratlan kiszáradása. Hiszem, azoknak fog a legnagyobb gondot okozni pénzben is mérhető hiánya, akik most neheztelnek rá, és néhány, nem tetsző mondat miatt segítettek elhallgattatni egy jobbközép elveken szóló hangot.
A lap most a tisztulás időszakát éli. Lepotyoghat róla minden, ami elvbarátai és hűséges olvasói szerint sem illett hozzá, miközben beigazolódott: az igazság elviseléséhez fel kell nőni, illetve az, hogy a magukat hatalmasnak érzők csak a simogatást szeretik. Még ha az hazug is. Mert alattvalókra, netán szolgákra vágynak, nem segítőtársakra. A másképp gondolkodást, látást rühellik, érvelés, vita helyett a vélt ellenfelek megleckéztetését tartják az egyetlen követhető útnak. Arról, hogy mindenki másképp lát, nem akarnak tudni.
Amit hiszek: szükség van a Gyergyói Kisújságra, a most pihenőnél egy jobb, olvashatóbb gyergyói lapra, nem a »tejes«, hanem a teljes igazság vállalójára. Egy, az olvasói által fenntartottra. Az utóbbi nyögvenyelős másfél év is ezt üzeni. A munkáját folytató lapon belül pedig arra, hogy a minimálbéren tartott napszámosokat, újságíróit jobban megbecsüljék, a belső kapcsolatok is emberibbek legyenek. Önzetlen segítségemre továbbra is számíthat a Gyergyói Kisújság.”
A közösség szegényebb lett
A Gyergyói Kisújság veteránja Rokaly Zsolt újságíró, aki a 1994 óta, azaz a Kisújság jogelődje, az 1994. február 10-én megjelent Gyergyói Synten Minden nevű lap legelső lapszámánál már a szerkesztőség tagja volt. Érthető, hogy érzelmileg, lelkileg is megviselték a történtek.
„Nagyon lesújtotta az egész társaságot, ami most történt. A húsz évet megért újságnál sok jó tollú ember megfordult, olyanok, akik ma is jó névnek számítanak a romániai magyar sajtóban, szerkesztők, riporterek, tévés szakemberek, sok jó, értékes ember. Főszerkesztők voltak Péter Csaba, Lukács János, Balázs Katalin, Tamás Gyopár és az elmúlt években Ábrahám Imre, mindannyiunk munkája s lelkünk is benne volt ebben a lapban. Nagyon szerettük, amit csináltunk, éppen ezért ennyire fájók most az érzések. Mindenki padlón van. Nagy kár, hogy megszűnt a Kisújság, nagy veszteséget jelent a városnak, annak ellenére, hogy létezik még egy hetilap, és van a Gyergyói Hírlap, de a közösség szegényebb lett” – fogalmaz szomorúan Rokaly.
Az újságíró elmondta, a megszűnés okairól nem szeretne beszélni, úgy gondolja, az az ügyvezető feladata. A szerkesztőség tagjaival csak annyit közöltek, a lap megszűnik, nem működhet tovább anyagi okok miatt.
Habár az illetékesek „a tevékenység ideiglenes felfüggesztéséről” beszélnek, Rokaly Zsolt nem lát arra reális lehetőséget, hogy újrainduljon a Kisújság. Csoda kellene ehhez – mondta. A Kisújság munkatársai most munkát keresnek. „Nyolc család került nehéz helyzetbe. Aki átélt már ilyent, az tudja, mit jelent. Reméljük, valahogy csak sikerül az életben helytállni, érvényesülni. Az élet kell menjen előre, a sebeket míg a világ nem lehet nyalogatni” – fogalmazott Rokaly Zsolt.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egységes-e a nemzet?
Örök dilemma, hogy mi a helyesebb: mentálhigiénés okokból távolról elkerülni a szellemi kútmérgezők nemzetellenes médiáját, vagy „ismerd meg ellenségedet” logikával figyelemmel kísérni azt? Vélhető, hogy a mértékkel fogyasztás a legcélszerűbb, elvégre valamilyen szinten ismerni kell más szubkultúrák hangulatát is, tagjaik épp úgy sorsalakító szavazattal rendelkeznek, mint a nemzetépítő erők támogatói. A közösségi portálok amúgy, bármennyire is saját ismerőseink vesznek körbe bennünket, alkalmasak arra, hogy bizonyos mértékben a másik oldal véleményét is elénkbe hozzák, olykor egészen meglepő kendőzetlenséggel. (Gondoljunk csak az MSZP Európai Parlamenti listájának éllovasára, Szanyi Tiborra, aki Facebookon kívül is mond megdöbbentőket a román uralom alatt sínylődő magyarok román mivoltáról, de akkor engedi el magát igazán, amikor közvetlenül velük vitatkozik.)
Gyűlöletbeszéd
Ahogy az ember beleolvas egy balliberális portál valamely kormányt bíráló bejegyzésének hozzászólásaiba, lefagy, hogy kikkel is él együtt. Hogy messzebb ne menjek: itt van a Fidesz azon – teljes mértékben jogos kívánalmat megfogalmazó – választási plakátjának ügye, melyen az április 6-án győztes párt tiszteletet követel a magyaroknak.
Vannak, akik ezt is problémának látják, ebből is gúnyt próbálnak űzni, ezt is kihasználják sajátjaik kormány ellenes heccelésére. „Felejtve” közben, hogy kikkel is állunk szemben. Az EU valódi természetét, mint cseppben a tengert, meg lehet mutatni a mezőgazdasági támogatások ügyét felvázolva. Emlékezzünk: a kétezres évek első felében a csatlakozási tárgyalásokon, ha az illetékesek komolyan vették volna a szép szólamokat a közös Európai Házról, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy probléma nélkül elérjük, hogy az Európai Unió a csatlakozó térség gazdasági lemaradását kompenzálandó, az oly sokat emlegetett esélyegyenlőség jegyében a magyar, lengyel, cseh gazdáknak nagyobb támogatást biztosítson, mint az unió fejlett országaiban dolgozó konkurenseiknek. Mi történt ehelyett? Gazdáink nemhogy kompenzációt nem kaptak, a már bennlevők mezőgazdasági támogatásának töredékét ígérték nekik, sőt, azt is megtiltották, hogy ezen országok saját forrásból egészítsék ki a támogatást. Nos, ha ebből valakinek nem evidens, hogy gyarmatnak kellettünk és a cél többek között e térség mezőgazdaságának lezüllesztése, majd a termőföldek felvásárlása volt, akkor az vagy képtelen elemi logikai kapcsolatok érzékelésére vagy hazudik.
A magyar politikum nagy része ennek dacára a 2003. április 12-i népszavazást megelőzően ezeréves álom beteljesüléséről regélt egyéb demagóg szólamok mellett Dávid Ibolyától Gyurcsány Ferencig. Orbán Viktor pedig össztüzet kapott a sajtóban, amikor szólt, hogy mérlegelni kell a belépést, és hogy a csatlakozás mellett szóló érvek súlyosabban esnek a latban, mint a kívülmaradás mellettiek. Magyarország magát baloldalinak és liberálisnak nevező kiszolgáló elitje saját kiváltságos pozícióját féltette, ezért szalonképtelennek igyekezett nyilvánítani minden olyan véleményt, amely egyáltalában mérlegelés tárgyává tette a népszavazáson az „igen” szavazatot. E komprádor elitnek pedig még mindig van akkora média- és támogatói ereje, hogy a világhálón kalandozva az ember elhűljön, miket képesek egyesek magyar nyelven megfogalmazni, hogy milyen fokú egyesekben a gyűlölet a kormány és általában a nemzeti oldal irányába.
A feudalizmus átka
Ha az identitásválasztás szabadságából indulunk ki és elfogadjuk Ernest Renan alapgondolatát, miszerint a „nemzet mindennapi népszavazás”, és valóban szembenézünk a problémával, le kell számolni néhány illúzióval. Nem mindenki része a magyar nemzetnek, aki magyarul beszél. Aki magyar anyanyelve dacára közömbös a nemzet jövője iránt, nem kötődik a magyar kultúrához, netán ellenséges érzülettel viseltetik a magyarsággal szemben, aligha része a nemzetnek. Ugyanígy nem tagja a magyar nemzetnek az sem, aki magyar állampolgárrá lett, de kulturálisan-szellemileg semmi nem köti a nemzethez. Maradnak azok, akik a globalizmus hagyománypusztító korszakában is kötődnek sajátjaikhoz, értékként tekintenek a közösség szellemi-kulturális gyökérzetére és ápolni igyekeznek azt.
Ők vajon mennyire összetartók?
Pártválasztás szempontjából aligha, hiszen két nagy táborra oszlanak, nem számítva azokat, akik nem szavaznak, vagy valami különös oknál fogva a másik oldalra szavaznak. Vallási tekintetben sem egységesek, hiszen vannak köztük katolikusok, protestánsok, ateisták, hogy csak a legnagyobb, legreprezentatívabb csoportokat említsem. Politikai céljaik tekintetében sem, hiszen vannak köztük republikánusok, monarchisták, ez utóbbiakon belül legitimisták és szabad királyválasztók. Mi az, ami e közösséget mégis közösséggé teszi?
Úgy vélem, egyfajta profán nemzeti minimum, ami megadja az egységes jelleget e nemzetben gondolkodó heterogén közösségnek, a tulajdonképpeni magyar nemzetnek. E nemzeti minimum alapja a nemzet jövőjéért érzett felelősség, a média minden csatornáján sugallt „mának élés” létformájának tagadása. Egyetértés abban, hogy feladatunk a közösség szellemi, kulturális, gazdasági és fizikai reprodukciója, a kollektív megmaradás és gyarapodás, párhuzamosan a magyarság versenyfeltételeinek javításával. Banalitásnak tűnhet, de nem az, különösen, amikor a második világháború befejeződése óta az említett újratermelési folyamatokat „belülről” fokozottan zavarják.
A demográfia problémái a ma liberálisainak, az LMP-nek már relevánsak, de szellemi elődeik a kilencvenes évek elején metsző gúny tárgyává tették azokat, akik a nemzet fogyásáról mertek beszélni, s ma is hallani ilyen hangokat a „baloldali” térfélen. A német megszállási emlékmű ügye villanófénybe állítja, milyen ádáz támadásoknak van kitéve a magyar történelmi önkép, hogy mekkora erővel próbálják egyesek az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” kommunista propaganda-hazugságait más csomagolással becsempészni kollektív tudatunkba. A kulturális újratermelésről mindent elmond, hogy balliberális kormányok idején a Fidesz-fősodor, az Orbán-Kövér páros által is mindig a dokumentálhatóan nemzetellenesnek tartott SZDSZ-é kellett lennie az oktatási tárcának. Gazdasági síkon is mennyi idő kellett, amíg 2010 után elindult a közmunkaprogram, s a családi adózás! Sokan évtizedekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy adókedvezményt kell adni a gyermekek után, hogy a produktív rétegeket támogassa az állam, hogy munkára serkentsen, s ne a parazita életformát kultiválja az alanyi jogon járó segélyekkel.
Minden felesleges pátosz nélkül leszögezhető: a közösen átérzett nemzeti felelősség által egybefogott magyar nemzet reménykedéssel néz elébe a következő négy évnek. Azt várja, hogy az új kormánynak a kívülről rákényszerített gazdasági szabadságharc folytatása mellett legyen ereje a kulturális szférában, a könyvkiadás, lapkiadás, könyvterjesztés, könyvtárellátás terén is rendet teremteni, a filmipart legalább részben a magyar nemzeti öntudat regenerálásának szolgálatába állítani, s nekifogni a magyar nemzeti középosztály, valamint a kisgazda-társadalom megerősítésének.
E kérdésekben minden bizonnyal egységesek a magyar jövőben gondolkodók.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kezelhetetlen orvosmigráció
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett magyar hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot, és vállalt külföldön munkát – mondta el lapunknak Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. Az egészségügyi minisztérium adatai szerint Románia uniós csatlakozása óta csaknem 15 ezer orvos lépett ki a hazai egészségügyi rendszerből. Az emigráló orvosokat nemcsak az anyagi biztonság vonzza, a hazai presztízsvesztéssel szemben a Nyugaton megtapasztalt szakmai megbecsülés is sokat nyom a latban, ecsetelte lapunknak egy Németországban dolgozó orvosnő.
Csaknem 15 ezer orvos hagyta el Romániát az ország 2007-es európai uniós csatlakozása óta, így az ezer lakosra jutó orvosok száma 1,9-re csökkent: ezzel Románia az utolsó helyre került Európában – közölte a napokban Dorel Săndesc egészségügyi államtitkár.
Mint mondta, a hivatalos statisztikák szerint a Romániában oklevelet szerzett orvosok csaknem egyharmada kivándorolt, és az ország az orvoshiány tekintetében gyakorlatilag rosszabbul áll, mint a szomszédos Moldovai Köztársaság.
„Európa szegény országai sokkal többet adnak a fejlett országoknak, mint amennyit kapnak tőlük az egészségügyi ellátás tekintetében. Nem kérhetünk fejpénzt minden kivándorló orvosért, vagy ápolóért, de Európának tudatosítania kell, hogy súlyos problémáról van szó. Ezt csak az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére szánt, jelentős célzott támogatással lehet ellensúlyozni” – magyarázta Săndesc.
Az államtitkár szerint a hazai orvosok nemcsak a fizetések, hanem a jobb munkafeltételek miatt hagyják el az országot, ezért is sürgős feladat a kórházak felszerelésének fejlesztése.
„Adót” kérnének a szürkeállományért
Dorel Săndesc egyébként nem az első egészségügyi tisztségviselő, aki uniós támogatásokat sürget az agyelszívás ellensúlyozására. Vasile Astărăstoae, az orvoskamara elnöke már korábban rámutatott, hogy Franciaországban 4300 román orvos dolgozik, és ott ők teszik ki a külföldi orvosok 60 százalékát, Nagy Britanniában pedig a román orvosok a második helyen állnak a külföldi szakemberek számát illetően, az indiai orvosok után.
„Mi 3,5 milliárd eurót költöttünk az elvándorolt orvosok képzésére anélkül, hogy egyetlen eurót is kaptunk volna azoktól az országoktól, amelyek így oldották meg az orvosszükségletüket. A politikusaink pedig most ugyanolyan szolgalelkűek Brüsszellel szemben, mint korábban voltak Moszkvával szemben: még csak nem is igényelnek ezért kártérítést” – méltatlankodott az orvoskamara elnöke.
Kifejtette: senki sem várja el, hogy az orvoselvándorlás haszonélvezői kifizessék a tandíjat, de szerinte az Európai Uniónak kiemelten kellene támogatnia azoknak az országoknak az egészségügyi rendszerét, amelyek „szürkeállományt” exportálnak.
Lesújtó helyzet a MOGYE-n
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot a diplomaszerzést követő hat hónap alatt – tájékoztatta a Krónikát Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. A negyedéves hallgató hozzátette, hogy a felsőoktatási intézmény román tagozatán ennél is lesújtóbb a helyzet. A MOGYE magyar végzősei elsősorban az anyaországot választják, de előszeretettel próbálkoznak németországi, nagy-britanniai, svédországi vagy akár írországi álláskereséssel is.
„Azt látom, hogy a végzősök egyszerűen nem akarnak bekerülni a túl bonyolult és rendkívül instabil hazai egészségügyi rendszerbe, inkább elmennek külföldre. Nagyon sokan azt mondják, hogy csak tapasztalatszerzés céljából váltanak ideiglenesen otthont, ám az évek során a kivándoroltak nagyon kis hányada tér vissza” – állítja Tubák. Szerinte nemcsak a sokkal jobb anyagi feltételek, de a szakmai fejlődés lehetősége is Nyugatra vonzza a frissen végzett orvosokat.
Újabban a Közép-Kelet a nyerő
A minisztérium és az orvosképző felsőoktatási intézmények statisztikáira rácáfolva Vlad Sarca, a nagyváradi székhelyű EVG Recruting munkahely-közvetítő iroda illetékese azt állítja, hogy Romániában immár csökkenőben az orvosmigráció. Az illetékes szerint a külföldi munkavállalásra leginkább a frissen diplomázott fiatalok vállalkoznak, akik még nem dolgoztak hazai kórházban. „A tapasztalt orvosok, akiknek itthon már van stabil egzisztenciájuk, ritkábban akarnak külföldre emigrálni” – magyarázta Sarca.
Elmondása szerint a fiatalok közül még mindig sokan választják Németországot, ám az utóbbi pár évben a Közép-Kelet lett a fő célpont, ahová angoltudás szükséges. Az Egyesült Arab Emirátusokban a német rezidensi béreknél is sokkal többet fizetnek a kezdő szakembereknek. Miközben Romániában egy fiatal orvos alig keresi meg a 300 eurót, addig Németországban havi 2500–3000 eurót is kap, míg az arab országban akár már az első évben megkaphatja a havi 6000–8000 eurót.
A közvetítőiroda munkatársa szerint leginkább altatóorvosokat, radiológusokat keresnek, de gyermekorvosokra és gyakornokokra is van igény külföldön. „A csábító jövedelem azonban nem vonja maga után azt, hogy havonta ezrével vándorolnak ki a romániai orvosok. A számuk csupán néhány tízre tehető, pontosan nem tudom, de száz alatt van, az biztos” – jelentette ki lapunknak Sarca.
Korrektség és méltányosság, szakmai előmenetel
A vonzó bérek mellett a szakmai előmenetel, a mindennapi munka során tapasztalt korrektség is a külföldi munkavállalás mellett szól, mesélte lapunknak egy Németországban dolgozó erdélyi magyar orvos.
„A szakorvosi vizsgám után hazakerültem az egyetemi nagyvárosból egy vidéki városkába. Néhány hónap múlva Románia uniós tagállam lett, ami azt jelentette, hogy különbözeti vizsga nélkül elismerték a szakdiplomám az EU összes tagállamában. Nagyon erős volt bennem az elvágyódás, úgy éreztem, most jutottam el érzelmileg arra a pontra, amikor a mesék hőse elindul világot látni” – mondta el a Krónikának egy neve elhallgatását kérő orvosnő.
Az öt éve Németországban dolgozó balneológus annak idején egy állásközvetítő cégnél keresett külföldi állást az interneten, az ajánlattal két év múlva keresték meg. „Ezalatt a két év alatt több munkahelyen dolgoztam, kezdett kialakulni a pacienturám. De szakmai és nyelvtanulási ambícióim miatt is döntöttem úgy, hogy fél évre elfoglalom a felkínált állást Németországban, de aztán visszajövök, és itthon folytatom a munkám. Félévenként meghosszabbítottam a fizetés nélküli szabadságkérésem itthon, mígnem romániai munkaadóim felszólítottak, hogy ha nem jövök haza, felbontják a munkaszerződésem” – emlékezett vissza a 35 éves orvosnő.
Mint fogalmazott, ekkor már nem jött haza, hiszen megtapasztalta a nyugati egészségügyi rendszerre jellemző korrektséget. Ez a rendet, a tisztaságot, és persze az egymás iránti tisztelet is jelenti: Németországban a jellem és a szaktudás alapján értékelik az embert, de a korrektséget jelzi a rengeteg tanulásért és felelősségvállalásért járó méltó fizetés is.
„2009-ben mentem el Németországba dolgozni, ahol két hónap alatt keresek annyit (éjszakai ügyeletek nélkül), amennyit itthon egy év alatt kerestem öt évvel ezelőtt. A rendszerre jellemző, hogy az orvos tiszteli a pácienst, és a páciens tiszteli az orvosát, rendkívül udvariasak egymással” – ecsetelte a német egészségügyi rendszer szakmai előnyeit az orvosnő. Krónika (Kolozsvár)