Hiánypótló könyvek a romániai magyar kisebbségről
Kettős könyvbemutatót tartottak március 18-án, kedden a temesvári Bartók Béla Líceumban. Az „Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről” és a „Kiszolgáltatva.
A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között” című hiánypótló köteteket a szerzők, Bárdi Nándor és a temesvári születésű L. Balogh Béni mutatták be a szép számú érdeklődőnek.
A könyvbemutató alkalmával dr. Bárdi Nándor (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) izgalmas előadást tartott a romániai magyar nemzeti mozgalmak létrejöttéről, a budapesti kormányzatoknak az erdélyi magyarságot támogató politikájáról a két világháború közötti időszakban. Izgalmas, térképekkel illusztrált háttér-információkat tudtunk meg a két világháború közötti magyar revizionista politikáról, az első és a második bécsi döntés előkészítéséről.
L. Balogh Béni (Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest) a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzetéről tartott előadást az 1940–44 közötti időszakban, amikor az 500 000-res dél-erdélyi magyar kisebbség alig néhány hónap alatt 350 ezer főre csökkent, a helyben maradottakat gazdasági szempontból ellehetetlenítették, és a magyar közösség a reményvesztettség állapotába került. A magyar kisebbséget ért atrocitásokat valamennyire fékezte a kölcsönösségi nemzetiségi politika mechanizmusa, amely azt jelenti, hogy a két ország túszként használta az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbséget.
A Pro Print kiadónál megjelent köteteket a szerzők a helyszínen dedikálták.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Külhoni magyarok a médiában – Konferencia Kolozsváron
Semjén Zsolt szerint a magyar médiának „kutya kötelessége” az egyetemes magyarságról hírt adnia. A miniszterelnök-helyettes videóüzenetben köszöntötte a védnöksége alatt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Kolozsváron zajló MédiaTér konferenciát, amelyen médiaszakemberek tanácskoznak a külhoni műhelyek szerepéről a magyar közmédia-stratégia alakításában. A konferencián Németh Zsolt külügyi államtitkár kulcskérdésnek nevezte a Kárpát-medencei magyar médiumok együttműködését, hálózatszerű működését.
Semjén Zsolt videoüzenetében hangsúlyozta, köszönet illeti a megújult magyar közszolgálati médiát, hiszen „végre egységben látják a Kárpát-medence magyarságát”. Fontosnak tartotta, hogy a hírek ugyanolyan természetességgel szóljanak arról, hogy mi történt Pécsen, mint arról, hogy mi történt Szabadkán.
A miniszterelnök-helyettes szerint a külhoni magyarság híreinek „a magyar hírek integráns részeiként” kell megjelenniük a médiában, és ki kell terjedniük az élet valamennyi szegmensére.
Példaként a politikai, kulturális élet mellett az időjárást és a sportot is megemlítette. Semjén Zsolt gratulált a nemzetmentő és nemzetépítő szolgálathoz a konferencián részt vevő médiaszakembereknek.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára beszédében az önrendelkezés jelentőségét emelte ki. Az elmúlt négy évben Magyarország minden nemzetközi konfliktusa erről szólt – tette hozzá.
Németh Zsolt kifejtette: fontos kérdés, hogy milyen a világ, azt hogyan értelmezzük, továbbá, hogy mennyire vagyunk képesek ezen értelmezés, gondolkodás formálására, vagy ebben mennyire vagyunk kiszolgáltatva külső tényezőknek. Minél jelentősebb a saját gondolkodásformáló erő, annál inkább lehet szellemi önrendelkezésről beszélni – magyarázta.
Mint mondta, az elmúlt négy évben sikerült áttörő eredményeket elérni Magyarország önrendelkezését illetően, és a következő időszak fontos feladata ezek megőrzése. Az államtitkár kitért arra is, hogy az önrendelkezés nem tévesztendő össze az elszigeteléssel, nem korlátozni és védekezni, hanem építkezni kell. Németh Zsolt szerint az ország és a nemzet önrendelkezése szempontjából rendkívül fontos a külhoni magyar média, és a kárpát-medencei médiumoknak hálózatszerűen kell működniük. Az elkövetkező éveknek a hálózat- és rendszerépítés jegyében kell telniük – tette hozzá.
Az államtitkár hangsúlyozta: a magyar kormány tiszteletben tartja a média- és véleményszabadságot és támogatja a külhoni magyar médiaműhelyek munkáját. Emellett kiemelte a média közéleti és mobilizációs szerepét is, ez véleménye szerint a következő két választás – a magyar országgyűlési és az európai parlamenti – miatt is fontos.
MTI
Krónika (Kolozsvár),

A magyar média szerepéről és „kutyakötelességéről”
Semjén Zsolt szerint a magyar médiának „kutyakötelessége" az egyetemes magyarságról hírt adnia. A miniszterelnök-helyettes videóüzenetben köszöntötte a védnöksége alatt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Kolozsváron zajló MédiaTér konferenciát, amelyen médiaszakemberek tanácskoznak a külhoni műhelyek szerepéről a magyar közmédia-stratégia alakításában. A konferencián Németh Zsolt külügyi államtitkár kulcskérdésnek nevezte a Kárpát-medencei magyar médiumok együttműködését, hálózatszerű működését.
Semjén Zsolt videóüzenetében hangsúlyozta, köszönet illeti a megújult magyar közszolgálati médiát, hiszen „végre egységben látják a Kárpát-medence magyarságát". Fontosnak tartotta, hogy a hírek ugyanolyan természetességgel szóljanak arról, hogy mi történt Pécsen, mint arról, hogy mi történt Szabadkán.
A miniszterelnök-helyettes szerint a külhoni magyarság híreinek „a magyar hírek integráns részeiként" kell megjelenniük a médiában, és ki kell terjedniük az élet valamennyi szegmensére. Példaként a politikai, kulturális élet mellett az időjárást és a sportot is megemlítette. Semjén Zsolt gratulált a nemzetmentő és nemzetépítő szolgálathoz a konferencián részt vevő médiaszakembereknek.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára beszédében az önrendelkezés jelentőségét emelte ki. Az elmúlt négy évben Magyarország minden nemzetközi konfliktusa erről szólt - tette hozzá. Kifejtette: fontos kérdés, hogy milyen a világ, azt hogyan értelmezzük, továbbá, hogy mennyire vagyunk képesek ezen értelmezés, gondolkodás formálására, vagy ebben mennyire vagyunk kiszolgáltatva külső tényezőknek. Minél jelentősebb a saját gondolkodásformáló erő, annál inkább lehet szellemi önrendelkezésről beszélni - magyarázta. Mint mondta, az elmúlt négy évben sikerült áttörő eredményeket elérni Magyarország önrendelkezését illetően, és a következő időszak fontos feladata ezek megőrzése.
Az államtitkár kitért arra is, hogy az önrendelkezés nem tévesztendő össze az elszigeteléssel, nem korlátozni és védekezni, hanem építkezni kell. Németh Zsolt szerint az ország és a nemzet önrendelkezése szempontjából rendkívül fontos a külhoni magyar média, és a kárpát-medencei médiumoknak hálózatszerűen kell működniük. Az elkövetkező éveknek a hálózat- és rendszerépítés jegyében kell telniük - tette hozzá.
Az államtitkár hangsúlyozta: a magyar kormány tiszteletben tartja a média- és véleményszabadságot és támogatja a külhoni magyar médiaműhelyek munkáját. Emellett kiemelte a média közéleti és mobilizációs szerepét is, ez véleménye szerint a következő két választás - a magyar országgyűlési és az európai parlamenti - miatt is fontos
maszol/MTI,

Nagy erdélyiek a két világháború között
A Polis Kiadó három új kötetét – Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése; Vita Sándor (A Hiteltől a Tisztelt Házig) – mutatták be az IDEA Könyvtérben, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának új épületében.
A három új kiadvány nem a népszerű, „piacos” műfajok közé tartozik – mondta bevezetőjében Dávid Gyula irodalomtörténész –, de jelentősek, mert a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és közélet fontos személyiségeihez kötődnek. Áprily Lajos és Reményik Sándor a „helikoni triász” tagjai (Tompa Lászlóval együtt), Kuncz Aladár nevéhez a Fekete kolostor című regény és jelentős irodalomszervezői, szerkesztői tevékenység fűződik, Vita Sándor pedig korának egyik legkiemelkedőbb közéleti személyisége, gazdasági szakembere, a Hitel folyóirat társszerkesztője volt.
A bevezető után Kónya-Hamar Sándor méltatta Vita Sándor szerepét az erdélyi társadalmi és kulturális életben. A segesvári csatában elesett Zelk Domokos leszármazottjának gondolkodását meghatározta, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja volt. A Bécsi és a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, Erdélybe hazatérve egy kolozsvári bank, majd a Hangya-szövetkezetek és a Kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője. Tagja volt a Hitel szerkesztőbizottságának, a folyóirat gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. Tanulmányúton járt Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Az Erdélyi Statisztikai Hivatal alapítója, elsőként veti föl a kisebbség gazdasági problémáit. A Székelyföld iparosításáról írt tanulmányai Kónya szerint ma is megfontolandók, ha a térség autonómiáján gondolkodunk.
A kötet első fele Vita emlékiratait dolgozza föl, a második rész a napi rendszerességgel vezetett ’43–44-es naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ezek rendkívül hitelesen dokumentálják a holokausztot, Vita ugyanis a kolozsvári magyar zsidó értelmiségiek százainak adott mentesítő levelet, országgyűlési képviselői munkássága is nagyon jelentős volt – tette hozzá Hunyadi Attila, a könyv szerkesztője, aki azt is elmondta: terveznek egy gyűjteményes kötetet a szakember gazdaságelméleti írásaiból is. Vita Sándor az erdélyi magyar reformértelmiség képviselője volt, a szakértelem, a hűség, a tisztesség bajnoka, bár mindezért élete végéig csak a nélkülözés és a megaláztatás jutott neki – összegezett Kónya.
Az Áprily–Reményik-levelezéskötetet ismertető Vallasek Júliától megtudhattuk, hogy a filológusoknak valóságos kincsesbánya a kiadvány, amelyből kirajzolódik a két költő alkotói fejlődésének, barátságának története. A könyv az Áprily első irodalmi jelentkezésétől Reményik haláláig terjedő időszakot öleli föl, 381 levelet foglal magába. Történetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéséhez, és számtalan felbecsülhetetlen, első kézből származó információval szolgál az 1920 és 1941 közötti időszak erdélyi és magyarországi könyvkiadásáról, a lapterjesztésről, az irodalmi-művészeti kapcsolathálókról. A levelek révén megismerjük a korabeli művésztársadalom megszólalási kódjait is: hogyan illett megköszönni a verset, véleményt mondani a kéziratról vagy visszautasítani a meghívást felolvasóestre.
A két költő szemérmes büszkeséggel és kíváncsisággal követte Jékely Zoltán pályakezdését. Édesapja, Áprily így ír Reményiknek a híres Jékely-versről (Kalotaszegi elégia): „A gyerek írt egy kalotaszegi elégiát”. Összekötötte őket a halál gondolatával való foglalkozás és a hegyvidék, a természet szeretete, ahogy ők nevezik, a „havasi nosztalgia” „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember” – írja Áprily. Rokonlelkek voltak, levelezésük nemcsak száraz információcsere, hanem mély barátságuk hiteles látlelete is. A magányos Reményik, akinek nem volt saját családja, gyakran ír Áprilynak a halálról.
A kötet gondozója, Liktor Katalin a könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban elmondta: harmadéves bölcsészhallgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumban szakdolgozatához keresett témát, így fedezte fel a levelezést, amely annyira megtetszett neki, hogy az alaposabb tanulmányozás végett begépelte az összes levelet. Aztán megismerkedett Dávid Gyulával, ekképp a Reményik-kutatói körbe is bekerült. A levelezést mintegy kétszáz oldalnyi saját jegyzettel látta el. Véleménye szerint nem kell bölcsésznek lenni, hogy ezt az irodalomtörténeti csemegét élvezettel olvassuk.
A Kuncz Aladár írói munkásságát, irodalomszervezői szerepét, a kortársak és az utókor értékelését bemutató könyv szerkesztője, Pomogáts Béla sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen, helyette Balázs Imre József mutatta be a kiadványt. Kuncz kortársainak visszaemlékezései képezik a kötet első felét, megjelenítve életének helyzeteit, dilemmáit. A második rész az 1945 és 1989 közötti időszak Kuncz-recepciójával foglalkozik, a harmadik pedig arra reflektál, hogyan látják Kunczot a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak irodalomtudósai.
A Fekete kolostor mintegy tizenöt kiadást ért meg, a két világháború között kevés író művét adták ki ilyen sokszor. Ugyanakkor számos tanulmánykötet foglalkozik Kuncz Aladár irodalmi munkásságával, így az irodalomtörténésznek 2001-ben a Kriterion gondozásában megjelent Kuncz-monográfiája, amelynek első kiadása 1968-ban látott napvilágot. Jelentős, az író főművének keletkezéstörténetével foglalkozó munka Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz című műve is, amelyet a Polis Kiadó gondozott, vagy a Pallas-Akadémia Pomogáts válogatta Kuncz-tanulmányokat, esszéket tartamazó kiadványa is.
A kötet kétharmada az író halála után megjelent Erdélyi Helikon-különszám anyagát dolgozza fel, amelyben kortársai mesélnek kolozsvári éveiről, Eötvös-kollégistaként átélt bohém élményeiről, az első novellákról és írói szerepjátékokról. Ezek között olvasható többek között a fogolytárs Németh Andor visszaemlékezése is. Az utókor Kuncz-értékelései közül legjelentősebb a Gaál Gáboré. Balázs Imre szerint a könyvben a ’89 utáni recepció nincs alaposan feldolgozva, holott lett volna erre vonatkozóan anyag, például Grendel Lajos Fekete kolostor-elemzése vagy a Látóban publikált Kuncz Ödön-napló.
A rendezvény végén az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a Sapientia új karának Tordai út 4. szám alatt található épületében a most bemutatott könyvek mellett számos erdélyi kiadó kiadványa – köztük az Irodalmi Jelen Könyvek – és folyóirat kapható, a tavasz folyamán pedig könyvvásárra is sor kerül.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu,

Szórványiroda Algyógyon
2013 elején változtatott székhelyet a Hunyad megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a HIKE. Az egyesület új székhelyén, Algyógyon ingyenesen használható épületet kapott, két másik magyar intézmény, az Algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ és a Református Parókia szomszédságában, itt jött létre a HIKE Szórványiroda.
A HIKÉ-sek célja volt létrehozni egy olyan irodát, melynek több funkciója is legyen: turisztikai információs pont, képzések, előadások, találkozók, táborok helyszíne, szálláshely az egyesület önkénteseinek és alkalmazottainak, munkalehetőség Hunyad megyei magyaroknak.
Takács Zoltán elnök szerint a projekt kezdeti stádiumban van, de hosszú távú terveik vannak, ugyanis a Szórványiroda ideális helyszín programok szervezéséhez és lebonyolításához, munkahelyeket tudnának biztosítani magyar fiataloknak, szállást felajánlani a besegítő önkénteseknek, és turisztikai információkkal, magyar nyelvű térképpel, könyvekkel tudnák ellátni a Hunyad megyébe látogató magyar turistákat.
A HIKÉ-sek álma, hogy a szórványiroda egy újabb magyar pont legyen, mely sokrétű tevékenységével segítse a Hunyad megyei magyarok életét, az ide látogatókkal pedig megismertesse a megye történelmi és természeti csodáit.
(hike)
Nyugati Jelen (Arad),

Fegyverletétel
Az RMDSZ-nek sikerült teljesen lefegyvereznie egyik politikai riválisát. Ez a következtetés szűrhető le abból, hogy a szövetség olyan együttműködési megállapodást írt alá a Magyar Polgári Párttal (MPP), amely révén az MPP gyakorlatilag elismerte másodrendű szerepét az RMDSZ-szel szemben.
Az MPP immár arról is letett, hogy a párt jelöltje egyáltalán felkerüljön az RMDSZ európai parlamenti listájára. Cserében elvi ígéretet kapott arra, hogy majd talán figyelembe veszik álláspontját az RMDSZ választási programjának kidolgozásakor, közösen képviselik az autonómia ügyét, és az RMDSZ majd támogatja a párt felvételét a nemzetközi szervezetekbe.
A meglehetősen bizonytalannak tűnő ígéretek fejében a polgári párt lemondott arról, hogy megpróbálja maga képviselni a saját politikáját, ehelyett az RMDSZ hivatalos támogatójává avanzsálva gyakorlatilag feladta saját identitását. Az RMDSZ ezáltal kisebb diadalt könyvelhet el, hiszen egyik ellenfele leszerelésével, és a vele megkötött megállapodás révén már csak egy riválisra, az Erdélyi Magyar Néppártra (EMNP) kell koncentrálnia.
Az egyezmény egyik célja minden bizonnyal az, hogy úgy tűnjön: a belátóbb és az összefogásra hajlandóbb polgáriak jelentik a „jó példát”, miközben az EMNP a széthúzást képviseli. Ezáltal megkísérlik elszigetelni a néppártot. Ebben segítheti őket az, hogy a néppárt ezúttal inkább nem indul az EP-választáson, ehelyett azt javasolta Tőkés Lászlónak, hogy a Fidesz listáján induljon.
Az EMNP így nem sok szereplési lehetőséget kap, és úgy tűnik, hogy ugyancsak félreállt az RMDSZ útjából, miközben korábban épp a néppártiak voltak azok, akik koalíciós listát ajánlottak az RMDSZ-nek, amelyet azonban az nem fogadott el. A szövetség ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy csakis RMDSZ-lista legyen, amelyen esetleg helyet kaphatnak a többiek jelöltjei is. Ez viszont jelen helyzetben egyenértékű lett volna az önfeladással.
Az EMNP tehát inkább félreállt, de a jelöltje elvileg a Fidesz-listán ott lehet az EP-ben, és képviselheti politikáját. Az MPP viszont lemondott erről, és elfogadta, hogy az RMDSZ legyen a „szószólója”. A kérdés most az, mindezt mennyire tartják jó ötletnek a polgáriak eddigi szavazói.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Könyvesbolt és kávéház nyílt Sepsiszentgyörgyön
Könyvesbolt nyílt Sepsiszentgyörgyön hétfőn délután, jelenleg az egyetlen a városban, ahol széles a kiadványok kínálata, ugyanakkor antikvárium és kávéház is működik benne.
Az utolsó könyvesüzlet, a Corvina három évvel ezelőtt zárt be Sepsiszentgyörgyön, azóta többször is elhangzott, hogy szégyen az, hogy bár Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosának tarja magát, egy könyvesboltot sem bír eltartani. Most a baróti múzeumigazgató és történész, Demeter László nyitotta meg a Tortoma Könyvesházat az egykori Corvina üzlettől pár lépésnyire. A Csíki utca elején található üzletben nem csak új könyveket, kiadványokat árusítanak, hanem antikvárium részleg és kávézó is működik.
Demeter László elmondta: terveik szerint író-olvasó találkozókat, közönségtalálkozókat, beszélgetésket szerveznek majd a könyvesboltban, ahol akár koncertek rendezésére is lesz lehetőség. „A Tortoma Könyvkiadót azzal a szándékkal hoztuk létre, hogy kiadványainkkal mi is hozzájáruljunk Székelyföld, Erdély értékeinek jobb megismertetéséhez. A Tortoma név vigyázó helyet, őrhelyet jelent. Szándékosan választottuk ezt a nevet, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk értékeink vigyázásához, kutatásához, bemutatásához” – mondta Demeter László.
Az üzletben elsősorban a hazai és magyarországi kiadók könyveit árusítják, de kategóriák szerint megtalálhatók a világirodalmi és a modern irodalom alkotásai is, valamint székelyföldi kiadványok, útleírások, és szakkönyvek. Az antikvárium részen több mint száz éves könyvek is fellelhetők, valamint a virágirodalom olyan kiadványai, melyeket már nem nyomtatják.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro,

CNCD: nem szankcionálhatók az autonómiapárti felszólalások
Nem minősülnek diszkriminációnak, ezért nem szankcionálhatók a Székelyföld autonómiája melletti felszólalások – mutat rá az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) egy, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesületnek (RMOGYKE) küldött dokumentumban.
Ebben – az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint – a testület Leonard Azamfirei, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektora magyarokra sértő kijelentései kapcsán, február 26-án hozott döntését indokolja.
A CNCD szerint a felsőoktatási intézmény vezetője ugyanúgy kifejtheti véleményét a magyar nyelvű oktatásról, ahogyan mások felszólalhatnak a székelyföldi területi autonómiáért – mindkettő belefér a szólásszabadság kereteibe.
Kincses Előd, a civil szervezet jogi képviselője (képünkön) elmondta, jogosnak tartják a CNCD érvelését, ezért nem fellebbezik meg a döntést. Kincses Előd az indoklás kapcsán rámutatott, ennek érdekessége, hogy párhuzamot von az autonómiapárti felszólalásokkal, rámutatva: mivel ezek nem alkalmaznak gyűlöletbeszédet, nem szítanak gyűlöletre és erőszakra, ezért a diszkrimináció megállapítása és a szankcionálás a szólásszabadság megsértését jelentené.
A CNCD érvelése szerint a szólásszabadság nem csak a támogató, ártalmatlan vagy közömbös véleményekre vonatkozik, hanem azokra is, amelyek támadnak, sokkolnak, kényelmetlen helyzetbe hozzák az államot vagy a lakosság egy részét. A pluralizmus, tolerancia és megértés megköveteli ezt, e nélkül nem létezhet demokratikus társadalom, hívta fel a figyelmet az ügyvéd.
Mint rámutatott, a diszkriminációs testület indoklása szerint egy felszólalást annak alapján is meg kell vizsgálni, hogy mennyire járul hozzá egy közvita tárgyát képező kérdéskör értelmezéséhez. A magyar oktatás kérdése közvita tárgyát képezi, és ahhoz, hogy valós vita jöhessen létre, azoknak is meg kell adni a lehetőséget a véleménynyilvánításra, akik ellenzik ezt, tette hozzá Kincses a CNCD határozatát idézve.
Mint ismeretes, Leonard Azamfirei a magyar nyelvű orvosképzéssel kapcsolatos decemberi nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy „a magyar nyelv, kultúra és önazonosság megőrzését elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban kell biztosítani, és nem szakmai vonalon, hiszen a szakmát román nyelven kell megtanulni.” A rektor által mondottakat az erdélyi magyar civil és politikai szervezetek egyaránt elítélték, a RMOGYKE pedig a diszkriminációellenes testülethez fordult az ügyben.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár),

HOME JOGOK
A romániai magyar felső középosztály nyomora
Ha egy szóban kellene összefoglalni, mi volt a jellemző utolsó éveidre, hát ez a siker lenne. Már nem töprengsz azon, hogy ez mennyire a tehetséged, a szerencséd vagy a körülményeid következménye, mert érzed: megvan a helyed és sok minden kellene ahhoz, hogy kibillentsen.
Terveid, céljaid is vannak, az utat is látod, kontroll alatt van minden. Számos dolog bosszant, de alapvetően elégedett vagy a helyzeteddel, státusoddal. Érted a játékot és játszod, ha kell, vagyis nem vagy ártatlan, de ki az?
Illúzióid a dolgok menetével kapcsolatban nincsenek, de vannak érzelemdús, vagy másképpen: gyenge pillanataid, és ezek, ahelyett, hogy egyre ritkábbak lennének, egyre gyakrabban jelentkeznek. Úgy érzed, kezdened kell valamit tágabb környezeteddel is, változtatnod kell a dolgokon - és nem csak a személyes történetedben, hanem társadalmi léptékben. Kimondva vagy nem, de foglalkoztat a kérdés, mert nem vagy elégedett a tágabb társadalmi folyamatokkal.
Mit látsz? Elsősorban a számtalan, ostoba módon kihagyott lehetőséget, a romániai magyar társadalom vékonyodását, szétfejlődést, cinizmust és politikai opportunizmust. Mi tagadás, a nemzeti demagógia a normalitás részévé vált. De nem vagy forradalmár típus, gyorsan le is állítod magad. Semmi közöd hozzá, teszed a dolgod, tegye más is.
Ez jól hangzik, egy darabig meg is nyugtat. A nagy közösségi megmaradási bullshit nagyon hamisan cseng számodra, nem tudsz azonosulni vele. A politika akkor szólít meg, ha kell a boríték, amúgy nem. Modernebb vagy, mint hiszed, ugyanakkor jobban furdal a lelkiismereted, mint elismernéd. Mert a közösségért gyakorlatilag semmit, de semmit nem teszel, mert nem tudod mit, nem tudod hogy, és talán azt sem tudod, kiért. A politikai jövőkép lagymatag, a civilek nem ütik meg az ingerküszöböd, akik pénzt kérnek tőled, olyanok, mint valami idegesítő muslica felhő.
Évek telnek el, és társadalmi haszontalanságod tudatával még mindig nem kezdtél semmit. Elfojtani, racionalizálni, eszményesíteni. A sikeresek egyre sikeresebbek, a sikertelenebbek egyre szánalmasabbak, te a szerencsés oldalon vagy, és alig érezhetően, de minden nap kicsit, és még egy kicsit gyökértelenebben. A nagy vesztesek azok, akik mindent a közösségi projektekre tesznek fel, mert a közösségbe nincs dinamika, a retorika pedig tele van demagóg elemekkel. Legalábbis ezt a meglátást diktálja a vaslogikád. Számtalan igazoló példa hozható, nem kétséges. Mindig arra jutsz, nem a te dolgod, nem a te felelősséged. Jó vagy, amiben nyomulsz, és csak ez számít.
Amikor összeülsz a haverokkal (autó check, nyaralás check, jólértesültség check, lifestyle check a háttérben), isszátok és kommentáljátok a borokat, mert ez az új kultúremberi rítus. Az ilyen beszélgetések alkalmával egyfajta különleges elégtételt is jelent, hogy valahogy kívül vagy a romániai magyar rendszeren. Valahogy, mintha felette lennél, mert ott vagy a sikeres emberek exkluzív léghajójában. Leleplezed a rendszert és igazolni látod, hogy semmilyen figyelmet, megértést, időt és erőforrást nem fordítasz arra, hogy jobbá tedd. Nem lehet, nem éri meg, már szakít rajta, magyarázod. Biztonságérzettel tölt el, hogy kényelmes távolságban vagy ettől a napról napra inflálódó valamitől, amit romániai magyar társadalomnak hívnak. Büszke vagy bürgeri borkultúrádra, de nem tapasztalod mennyire nincs bürgeri szolidaritási kultúrád. A sok “tenni a közösségért” demagógia elijeszt, és nem nézel szembe sípoló elgyökértelenedésed okaival. Kulturált emberként, magyarként gondolsz magadra, de nincs közösségi kultúrád.
Volt olyan eset, hogy azért mutattál be két embert egymásnak, mert egymás hasznára lesznek? Figyelsz arra, hogy pozitív visszajelzéseket adj olyan embereknek, akik teljesítményt produkálnak? Tudod milyen pozitív visszajelzési eszközök állnak rendelkezésedre? Tettél erőfeszítést arra, hogy megismerd a számodra kedves területeken dolgozó civil szervezetek munkáját? Gondolkoztál azon, hogy önkéntes légy? Felajánlottál szimpátia-hirdetéseket az általad fogyasztott médiaorgánumoknak? Minden évben ügyeltél arra, hogy jó helyre kerüljön adód 2%-a? Megkerested barátaidat olyan javaslattal, hogy erőforrásokkal álljatok valamilyen civil ügy mellé? Van kulturális lap előfizetésed? Vásárolsz köteteket romániai magyar könyvkiadóktól? Hajlandó vagy állást foglalni olyan szalonvitákban, amelyek jobboldal-baloldal rendszerbe kényszerítik a romániai magyar politikai gondolkodást, amely ápolja és alátámasztja a romániai magyar városok közti ostoba, de hagyományos ellentéteket? Szentelsz időt és figyelmet arra, hogy megtudd, hol, hogyan építhetsz közösséget? Teszel valamit azért, hogy időd, tudásod és lehetőségeid szerint tehess valamit?
Ha a fenti kérdésekre a válaszod többnyire nem, és felső középosztálybeli vagy, gondolj arra, hogy nem csak a kultúra, politikum, média, civilek termelik a társadalom elszalasztott lehetőségeit, hanem te is.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro,

Lőrincz György: kihal az, ami összeköt
Már túlélte a témáit az, akitől több mint negyven éve olvassuk, mi és hová mozgatja a székely társadalmat. Az élet kérdez, az író válaszol.
Lőrincz György 1946. május 2-án született Kápolnásfaluban – a hetvenes években kezdett írni, első kötete 1980-ban jelent meg Amíg csak él az ember címmel a Kriterion könyvkiadó Forrás sorozatában.
A nyolcvanas években, amikor még a Tehnoutilajban dolgozott, még két kötete (A hallgatás csöndje - novellák, elbeszélések, 1983-ban és A harmadik házig - novellák, karcolatok, 1987-ben) jelent meg.
Mondjuk, mostanában a heti cikkeimen kívül nem nagyon írtam. Egy fél évvel ezelőtt befejeztem egy kisregényt, ami egy köztiszteletnek örvendő férfiról szól, aki ellop egy körömvágót egy boltból, és emiatt megkérdőjeleződik az egész előbbi élete. Szóval, úgy fél éve nem nagyon írtam semmit, de amikor nem tudok írni, akkor nem erőltetem.
A hetvenes évek óta ír, a kilencvenes években intenzívebben. A nyolcvanas években nem írt regényt, csak novellát, riportot, szociográfiát, aztán a rendszerváltás után regényei is jelentek meg, például az Áldozatok című kisregény, majd a Pusztulás, a Besúgó voltam, szívem és legutóbb A szív hangjai. Melyiket tartja eddigi főművének?
A Pusztulást, minden hibájával együtt. Tavaly újraolvastam, és úgy éreztem, hogy nagyon kicsi javítás kellene bele, hogy nagyon jó legyen. Annyi pozitív írás született arról, hogy szinte ugyanolyan vastag lenne, mint a regény maga, ha összegyűjtenénk egy kötetben.
Pedig a regényeinek az üzenete egyáltalán nem pozitív. Sorsregények, illetve sorstragédiák. Tudatos volt, hogy egy emberi sorsot tesz mindig a középpontba?
Tudatos. Én egy hegyi faluból, Kápolnásról származok, amely főleg a fából élt, és az erdőket államosították, tehát a fát lopni kellett. Éppen ezért, bár édesapám középgazdának számított, de mivel fával is „kereskedett", állandóan félt. A félelem belengte az egész gyerekkoromat. Ha az erdész vagy a rendőr kérdezte, hogy édesapám hol van, akkor állandóan hazudni kellett, be voltunk tanítva. Nemcsak én, az egész faluban a gyermekek.
Ami a kérdésedet illeti, kell tudni, hogy én úgymond nem voltam soha hivatásos író. Az állandó munkahelyem mindig az élet más területén volt. Ennek volt előnye is, nem voltam annyira kiszolgáltatott. Azt írtam, amit akartam. Viszont azt a regényt, amit szerettem volna, úgy érzem még nem írtam meg. Valószínű, hogy nem is írom meg, de az is igaz, amelyik már meg van írva, az sohasem olyan jó, mint amit meg szeretne írni az ember.
A nyolcvanas években több mindennel meg kellett küzdenie: a poloska a telefonban volt, az írógépet be kellett jelenteni a milícián. Úgy is írt, nem is keveset. Annak a korszaknak milyen hatásai vannak manapság a mindennapi életünkben?
Sokszor elmondtam már, olyan eset is volt, hogy felhívtam a Tehnóból vagy máshonnan az itthoni telefonszámomat, a telefon nem csengett ki, egyet kattant, s mindent hallottam, ami idehaza történt. Tehát az otthoni félelem tovább élt bennem. Az is valószínű, hogy jó író lehettem volna, ha belekerülök akkor ilyen vagy olyan irodalmi körbe, áramlatba, de sajnos az nem történt meg. Így következett be, hogy főleg a kezdetekben soha nem írtam újra az írásaimat, úgy tartottam, hogy nem változtatom az írás ritmusát. És ez látszik.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),

?Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. A ilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix irályné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ.
Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe.
A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Traktorok és mezőgépek szakértője
Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Új prefektus, régi gondok
Menesztették Kovászna megye prefektusát – robbant a hír sokak nagy megelégedésére, hisz Dumitru Marinescu bő egyéves regnálása alatt rendkívül sokat ártott, folyamatos pereskedésével, magyar feliratok, székely zászlók elleni hadjárataival sikerült az ország egyik legmediatizáltabb kormánybiztosává válnia, és Háromszék állandó konfliktusgócként, az autonómiát követelő székelyek tűzfészkeként lett a román lapok, tévék gyakori, többnyire negatív szereplője.
A román hatalom helytartójaként mindent megtett, hogy érezzük, ki az úr tájainkon, kinek a szava, döntése számít, s azt is, hogy külön csatát kell vívnunk minden magyar utcanévért, községháza-feliratért, székely zászlóért, s a kisebbségi kérdést példásan rendező Romániában jobban tesszük, ha hallgatunk, mert egyenlőek vagyunk ugyan, de vannak, akik egyenlőbbek.
Nem ő az első, aki hadat üzent a magyar önkormányzatoknak, intézményeknek, ám támadásainak sokasága példa nélküli. Pedig tavaly, kinevezésekor a magyar vezetők ünnepelték, hogy végre sikerült megszabadulni elődjétől, az ugyancsak rossz hírű Codrin Munteanutól, és jóérzésű, becsületes ember kerül a kormánybiztosi székbe, olyasvalaki, aki egykori polgármesterként jól ismeri, érti az elöljárók gondjait. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy Dumitru Marinescu a maga kedélyességével báb csupán, méghozzá a rosszabb fajtából való, aki bármit megtesz, amit elvárnak tőle, nem kérdez, nincsenek fenntartásai. Most ismét egy tisztességes román ember foglalja el a prefektusi széket, akiről úgy hírlik, jó szakember saját területén, magyarul is tud – ám a háttérben működő erők ugyanazok, s ha csitul a támadások heve, gyakorisága, az inkább az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának köszönhető, nem a prefektus személyének.
Csak árnyalatnyival volt jobb a helyzet azokban az években, amikor magyar ember ült Háromszék kormánybiztosi székében, a törvények szentségére hivatkozva ugyanúgy kénytelen volt megtámadni jó néhány, a magyarság számára fontos határozatot, mert árgus szemek lesték minden lépését. Akkor vált igazán egyértelművé, hogy a prefektúrának egyetlen szerepet szán a román kormány: sakkban tartani az önkormányzatokat, jobban vagy kevésbé, attól függően, mely pártot képviselik.
A központosított román állam meghosszabbított keze a prefektus, kevés feladattal és jókora hatalommal, mely elsősorban az akadályozásokban nyilvánul meg. Sóhivatal, mely tulajdonképpen fölösleges, a mindenkori román kormány mégsem hajlandó lemondani róla, büntetésre, megfélemlítésre használja, erejének biztosítékát látja benne.
Szinte mindegy hát, ki a kormány háromszéki helytartója, sok jóra nem számíthatunk. Legfeljebb kicsit fellélegezhetünk az újabb roham előtt.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Autonómiakísértetek nyomában az ortodox püspökkel
Ioan Selejan Kovászna és Hargita megyei ortodox püspök együttélésről, önrendelkezési törekvésekről.
– Nincs olyan érzése, hogy a székelyföldi románok és magyarok elbeszélnek egymás mellett?
– De bizony hogy van, pedig ugyanazt az igát húzzuk. Majd meglátja, mi történik, miután lecsendesednek a dolgok, és mérleget vonnak a krími események után.
– Miért, mi történik?
– A nagy elemzők megállapítják, amit én már most ki merek jelenteni: minden a kommunikáció hiányára vezethető vissza. A konfliktusok amúgy is legtöbbször ebből a hiányosságból fakadnak. Ahol van párbeszéd, ott hamar kialusznak a feszültségek.
– Ebből az alapállásból szemléli az egyre hangsúlyosabb székelyföldi autonómiatörekvéseket is?
– Roppant összetett kérdéssel van dolgunk. Országos szinten egyértelmű a decentralizációs szándék, a megvalósítás azonban nagyon nehézkes. A különböző döntési jogok áthelyezésének folyamata helyi szintekre pedig itt, a Székelyföldön különleges, területi, etnikai árnyalatokat is kap. És mivel mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy ezt az országot megőrizzük a maga érintetlen egységében, nem csoda, ha riadalmat keltenek az olyan hangok, miszerint ez a terület elszakadni készül Romániától.
– Ön is reálisnak tartja ezt a veszélyt? A képzettsége, tekintélye révén, a rendelkezésére álló információk birtokában éppen önnek kellene megnyugtatnia a Székelyföld elszakadásától tartó embereket.
– Sokszor elmondtam a hozzám fordulóknak, hogy a különböző hatalmi, döntéshozatali elemeknek a területi struktúrákhoz való közelítése jó dolog, amit véghez kell vinni. Mivel azonban ezt a jelenséget többnyire kizárólag erre a régióra értelmezik, az RMDSZ pedig újra kormányon van, a többi politikai párttal – amelyek között tudomásom szerint egyik sem ellenzi a decentralizálást – összefogva kellene tisztázni ezt a kérdést. Mert az kétségtelen, hogy a Székelyföldön sokkal többet beszélnek autonómiáról, mint Moldvában vagy Olténiában.
– Talán érthető módon, hiszen az autonómiaigények tekintélyes mértékben történelmi gyökerekből is táplálkoznak. Az ókirályság régióinak pedig korábban nem nagyon voltak hasonló „gondjaik”...
– Ez részben igaz, ugyanakkor épp ez az alapkérdés. Mert ha a többi romániai régióban is hasonló gyakorisággal beszélnének az autonómiáról, megszűnnének az azzal kapcsolatos gyanakvások, miszerint a Székelyföld el akar szakadni, hogy mást akar, mint a többiek. A magyar félnek egyértelműsítenie kellene a parlamentben az álláspontját, és elfogadtatnia azt a többiekkel is. Mert amíg csak itt beszélnek előbb kulturális autonómiáról, aztán területi autonómiáról, a legtöbb románban felmerül a kétely: miféle vonalakat akarnak ezek a magyarok meghúzni?
– De milyen vonalakról lehet itt szó? Legfeljebb képzeletbeli vonalakról...
– Képzeletbeli vonalakról sem, hiszen ez a régió képtelen lenne élni például az országos energiarendszerek nélkül. Már csak ezért sem lenne szabad bármiféle elhatárolódásról beszélni, még ha azok elméleti síkon működnének is. Az alkotmány valamennyi romániai magyar számára garantálja a szabad közlekedést és munkavállalást az ország teljes területén. Még egyetlen magyar sem jött hozzám azzal a kérdéssel, hogy atyám, segítsen nekem az autonómia kivívásában, annál inkább jöttek olyan kérésekkel, hogy atyám, segítsen munkahelyhez jutni.
– Ha magyar emberek nem is ostromolták autonómiakérdésekben, politikai vagy civil szervezetek keresték meg ebben a témában?
– Nem, még nem, de részben megértem őket, hiszen roppant kényes kérdésről van szó.
– Éppen ezért kellene a párbeszéd lehetőségét keresnie mindkét félnek.
– Nézze, nagyon korrekt viszonyban vagyok például a Hargita megyei tanácselnökkel, Borboly Csabával. Mindig megkaptuk például az ortodox egyháznak járó támogatást. Biztosan mindenkinek jót tenne, ha elmélyítenénk ezt a párbeszédet, megnyugtathatnánk a térség románjait, akik joggal aggódnak, hogy mi lesz velük, ha Székelyföld autonómiához jut. Mert erre még senki sem próbált alapos választ adni.
– Ön szerint mi történhetne a románsággal?
– A történelembe visszapillantva egyet kell értenünk abban, hogy a románság sokszor húzta a rövidebbet Erdélyben. Nézzen körül alaposan a Székelyföldön, aligha talál olyan magyart, aki elveszítette az anyanyelvét.
– Székelyföldön talán nem, de a csángókról azért hosszan beszélhetnénk.
– Maradjunk azonban a Székelyföldön, ahol tekintélyes egykori román közösségek veszítették el a nyelvüket és identitásukat. Mikóújfalu, Sepsibükszád vagy Aldoboly beszédes példái ennek a jelenségnek. Ezek az emberek már csak a templomban, imáikban románok, otthon magyarul beszélnek. Ha a magyarok számára riasztó perspektíva elveszíteni az anyanyelvüket, a kultúrájukat, akkor a székelyföldi kisebbségi románokban is ugyanezek a félelmek dúlnak. Ezért lenne logikus, ha ez a két kisebbségi félelem találkozna, hogy a döntések meghozatalakor figyelembe vegye a másik érdekeit is.
– Ön sem kezdeményezett párbeszédet a magyar elöljárókkal? Ha már ők nem keresték...
– Talán nem az én véleményem a legfontosabb ezekben a kérdésekben. Igyekszem minél inkább kívül maradni a politikai, közéleti csatározásokon, hiszen a politika néhány évente cseréli az arcait. Az egyház viszont kétezer éve változatlan állásponton van.
– Azért a történelemben előfordultak már jelentős közéleti szerepet vállaló papok is. Még az ortodox egyházban is. Arról nem is beszélve, hogy a székelyföldi románság különböző szervezetei önt tartják szellemi vezetőjüknek...
– Nyilván papi identitásom nem zárja ki, hogy részt vegyek közéleti kérdések megvitatásában is. Már csak azért sem, mert a hívek többsége csak vasárnap jelenik meg a templomban, a hét többi napjain más színtereken kell megpróbálnom segíteni őket. De a főszerepet akkor is a politikusoknak kell játszaniuk ebben a kérdésben.
– A román politikusok sem kíváncsiak az ön véleményére a Székelyföld jövője tekintetében?
– Ritkán. Egy regionalizációs ügyekben tartott marosvásárhelyi megbeszélésen vettem részt, ahol azt mondtam: kérem, írják le nekem, milyen jogosítványokkal rendelkeznek majd a tervezett új régiók, milyen rendszerben választják meg a vezetőit. Egyelőre azonban senki sem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, mint ahogy a várható, jó és rossz következményekre sem. Pedig ezeket a dolgokat nagyon alaposan elő kell készíteni, hiszen nemcsak politikai játékokról, hanem – elsősorban – emberi sorsokról van szó.
– Hogyan viszonyult például ahhoz a Hargita megyei kezdeményezéshez, amely egyfajta autonómiát kínál a Maroshévíz környéki román többségű településeknek?
– Nem volt az semmiféle autonómia. Együtt beszéltük meg a Hargita megyei prefektus jelenlétében, hogy a megyében már létező térségi tárulások mintáját ki kellene terjeszteni Maroshévíz környékére is, hiszen jóval nagyobb eséllyel lehetne pályázni akár uniós forrásokra is. Ezt követően találkoztam az ottani polgármesterekkel, akiknek elővezettem Borboly Csaba kezdeményezését, ismertettem a hasonló társulások eredményeit, sőt kezdeményeztem, hogy nézzük meg együtt a helyszínen, hogyan is működnek ezek a programok.
Magam is támogatom a kezdeményezést, amely a térség versenyképességét és a települések közötti szolidaritást növelhetné. Az emberekkel folytatott megbeszélés arra is jó volt, hogy egyöntetűen csatlakozzanak, ugyanakkor hogy szétoszlassuk a lábra kapó félelmeket, mert bizony már kezdtek különböző „autonómiakísérteteket” látni. Az ügyből azonban csak a különböző utólagos értelmezések fabrikáltak autonómiakérdést.
– Elképzelhető, hogy a krími események nyomán a Moldovai Köztársaságban is „helyzet lesz”, ami a Románia és Moldova közötti közeledést is befolyásolhatja. Támogatja például a román államelnök által nemzeti stratégiai kulcskérdésnek nevezett román–moldovai egyesülés tervét?
– Kár lenne tagadni, hogyan gondolkodunk azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz. Annak az egyezménynek egyetlen pontja van még érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ennek ellenére mi továbbra sem akarunk erőszakosan viszonyulni a kérdéshez. Ha ők akár holnap úgy döntenek, hogy haza akarnak térni, mi tárt karokkal várjuk őket – miközben tisztában vagyunk a kommunizmus évtizedeiben véghez vitt etnikai átalakítás, agymosás következményeivel és Románia korlátozott gazdasági lehetőségeivel. Nem fogjuk csapkodni az asztalt, de a kapu nyitva áll.
– Ha már a románok félelmeiről beszéltünk, mivel igyekszik „megnyugtatni” az ortodoxia állami támogatású további térhódításától tartó székelyföldi magyarokat?
– Szeretném egyértelműsíteni: a székelyföldi templomépítések fejezetét gyakorlatilag lezártnak tekintem. Van még egy befejezésre váró templom Sepsiszentgyörgyön, kettő Hargita megyében, Maroshévíz környékén. Úgy ítéljük meg, hogy ezekkel elegendő templommal rendelkezünk a híveink számához viszonyítva. Néhány kápolna, imaház építésére még sor kerülhet, elsősorban kórházakban, de az ortodox egyház a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni tevékenysége hangsúlyait. Már csak az Úr segítségére, békére és egymás megértésére van szükségünk.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),

Winkler Gyula: 2014 új kezdet az Európai Unióban
A 2014-es esztendő uniós szinten, de Románia és Magyarország szintjén is meghatározó – mondta Winkler Gyula csütörtökön Szatmárnémetiben, a május 25-ei európai parlamenti választások, valamint az új hétéves költségvetési tervezési időszak beindítása miatt.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselője a Román-magyar gazdasági fejlesztések az Európa kapu - Európai Területi Társulás (EGTC) területén című nemzetközi konferencián vett részt, amelyen jelen volt Deutsch Tamás, a FIDESZ EP-képviselője, Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei elnöke, Tasó László országgyűlési képviselő, Nyíradony polgármestere, az Európa kapu - Európai Területi Társulás elnöke és Alcolea Martinez, a Régiók Bizottságának EGTC koordinátora.
A májusi európai parlamenti választások eredménye meghatározza a testület új összetételét, amelynek a maga során meghatározó szerepe lesz ősszel az új Európai Bizottság megalakulásában is – mutatott rá Winkler. „Ugyanakkor egy új hétéves költségvetési ciklus elején vagyunk, amelynek során Románia és Magyarország is több pénzforrásra jogosult, amelyet a gazdaság, az infrastruktúra modernizálására, a vállalkozók támogatásra fordíthat, ugyanakkor több pénz jut a mezőgazdaságra, a gazdák támogatására”-folyatta. De a belpolitikában is új kezdetet jelent 2014, mindkét ország esetében, „az RMDSZ nemrég lépett be a kormánykoalícióba, amely sorsdöntő időszakban vezeti az országot, amikor minden párt az államelnök választásra készül, ez pedig hagyományosan új politikai kezdetet is jelent. Magyarország pedig országgyűlési választásra készül, amelyet április 6-án tartanak" – fogalmazott az EP képviselő.
A továbbiakban a képviselő emlékeztetett a román-magyar együttműködések előnyeire, kiemelve a 2005 és 2008 között megtartott román-magyar együttes kormányülések fontos eredményeit. "Ma itt lenni egy határokon átívelő román-magyar konferencián eszembe juttatja, milyen fontos hozadéka volt a 2005 és 2008 közötti időszakban megtartott négy együttes ülésnek” – mondta Winkler Gyula, reményét fejezve ki, hogy ismét újrakezdik a nemcsak a kétoldalú kapcsolatok, hanem a határokon átívelő együttműködések előnyére váló, a mindennapos életre kiható, együttes kormányülések megszervezését.
Az RMDSZ EP-képviselője kitért Románia kormánya és az Európai Bizottság párbeszédére, a 2014-2020 közötti időszakra vonatkozó Partnerségi egyezmény véglegesítését és megkötését illetően, ez a dokumentum lesz az alapja az új operatív programoknak és irányító hatóságok akkreditálásának. "Ilyen szempontból a 2014-es év átmeneti évnek számít, Románia számára nagyon fontos, hogy hatékonyan felhasználja az előző költségvetési keret megmaradt alapjait, de az is életbevágó, hogy alaposan felkészüljünk az idén kezdődő tervezési időszakra és az új operatív programokra. Ilyen értelemben az RMDSZ, mint kormányzati partner a bürokrácia csökkentését szorgalmazza az uniós alapok lehívásánál, de ugyanakkor az új operatív programok hatékonyságának növelését is" – jelentette ki a politikus.
Az RMDSZ EP-képviselője a konferenciát követően Máramarosszigetre utazott, ahol a Leőwey Klára Elméleti Líceum pedagógusaival és diákjaival, valamint az RMDSZ Történelmi Máramaros területi szervezetének választmányával folytatott megbeszélését, Béres István területi elnök meghívására.
maszol/közlemény,

A Fidesz szerint Gyurcsányék ismét „románoznak”
A Fidesz azt kéri, hogy a Gyurcsány-koalíció fejezze be a külhoni magyarsággal szembeni uszítást. A Fidesz MTI-hez eljuttatott közleményében arra reagált, hogy az ötpárti ellenzéki szövetség szerint választási csalásokra ad lehetőséget, ha a választás napján is nyitva tartanak az okmányirodák.
Szigetvári Viktor, az Együtt-PM társelnöke pénteken sajtótájékoztatón elmondta: a jogszabályokba decemberben került be az a lehetőség, hogy a magyarországi állandó lakóhellyel nem rendelkező kettős állampolgárok a választási eljárás alatt bejelentkezhetnek magyar lakcímre, és így egyéni választókerületben is voksolhatnak.
A Fidesz közölte: a Gyurcsány-koalíció vagy nem ismeri a választási törvényt vagy tudatosan hazudik és a "23 millió románozás" politikájához tér vissza. Szerintük a választással kapcsolatos hisztériakeltés totális mélypontját és a gyűlöletkeltés újabb állomását jelenti a baloldal pénteki nyilatkozata.
Hangsúlyozzák, hogy az okmányirodák április 6-ai nyitvatartása nem ad lehetőséget arra, hogy valaki a választás napján jogosulttá váljon a helyi egyéni választókerületi képviselőjelöltre szavazni. A választási névjegyzék ugyanis csupán a választást megelőző második napig módosítható a magyarországi lakcímnek legkésőbb a választást megelőző hetedik napig történő létesítése esetén.
"Ismerjük a Gyurcsány-koalíció tudatlanságát, de sajnáljuk, hogy ezt a tudatlanságot a legrosszabb hagyományaikhoz visszatérve a külhoni magyarsággal szembeni hisztériakeltésre használják fel" - fogalmaz a közlemény. "Arra kérjük az MSZP-t, hogy a 2004. december 5-ért viselt felelősségük miatti bocsánatkérés szellemében tartsa pórázon saját politikusainak és gyurcsányista szövetségeseinek a külhoni magyarokkal szemben érzett indulatait" - írták.
maszol/MTI,

A világ egyik legjobb közönsége van Váradon
A Kiss Stúdió Színház húszéves jubileumi ünnepségének meghívottja volt Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház színművésze. Ezt az alkalmat megragadva beszélgettünk a pályáját a beregszászi színházban kezdő, oda játszani rendszeresen visszatérő színművésszel.
– Honnan származik a kapcsolata a nagyváradi Kiss Stúdió Színházzal?
– Ez a kapcsolat tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Azt hiszem mi akkor már megkaptuk Beregszászban a színházépületet, de akkor még nem volt meg a nagytermünk, hanem csak egy pici kis stúdiónk volt, és egyszer csak megjelent Vilmos (Varga Vilmos színművész, a Kiss Stúdió Színház tagja – szerk. megj.), és meghívott bennünket Váradra. Csehov egyfelvonásosokkal jöttünk először ide. Kétszer voltunk itt, a Csehov egyfelvonásosok mellett a Godot-ot játszottuk. Aztán mindig találkoztunk valahol, de közös dolog már nem született, biztos, hogy a távolság is nagyban közrejátszott ebben.
– Milyen a kárpátaljai magyar színjátszás helyzete, és mi a legnagyobb különbség az ottani kisebbségi magyar színház és a magyarországi színjátszás között?
– Én nem tudom, hogy van-e különbség. Én úgy érzem, hogy van jó színház, meg van olyan színház, amelyik nem működik, én ebben látom a különbséget. Az biztos, hogy a beregszászi színháznak a mostani periódusa nem a legideálisabb, mert Attila (Vidnyánszky Attila rendező, a beregszászi magyar színház alapítója, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója – szerk. megj.) nagyon keveset van odahaza. Mi haza-hazamegyünk, és játszunk otthon, nagyon keveset, teszem hozzá, de hazamegyünk. Attila azzal próbálja ezt kompenzálni, hogy évente rendez egy-egy előadást, mert azért csak maradtak otthon fiatalok. Viszont nem egyszerű a helyzet, mert nincs rendező utánpótlás, és az sem biztos, hogy a végzős főiskolások közül bárki lemenne Beregszászba, mert nem olyan egyszerűek ott a körülmények.
– A beregszászi magyar színház presztízse sem csábítja oda a fiatal magyar művészeket?
– Igen, a presztízs megvan, csak hát én nagyon nehezen tudok erről beszélni, mert nem vagyunk odahaza, és biztos, hogy sokkal nagyobb elánnal kéne csinálnunk, de sajnos jelenleg erre nincs időnk. Attila valamilyen szinten felügyeli a helyzetet azzal, hogy évente rendez egy előadást, és ott vannak azok a beregszászi előadások is, amelyeket most játszunk a nemzetiben. Ez biztos, hogy nagyon sok embernek nem tetszik, viszont nekünk azért jó, mert ezek az előadások tovább tudnak élni. Egyébként is azt hiszem, hogy az idő nem koptatta el ezeket az előadásokat. Én nagy örömmel játszom a Három nővért, a három Csehov egyfelvonásost a Szarvassá változott fiút, a Tótékat.
– Nagy váltás volt a debreceni Csokonai Színházból átmenni a Nemzeti Színházba?
– Mindenhol dolgozni kell. Beregszászon is dolgoztunk, Debrecenben is dolgoztunk, a Nemzetiben is dolgozni kell. Ez alól nem lehet kibújni. Persze, hogy van az emberben egy izgalom, hogy mégiscsak a Nemzeti Színházban játszhat. Én ezt megpróbálom egészségesen kezelni, nem átesni a ló másik oldalára. Én ezt nagyon komoly munkának tekintem, és úgy is próbálom csinálni. Hogy bennem mi játszódik le, az meg az én magánügyem. Azért nem érdemes erről beszélni, mert folyamatosan mindenhol, mindennel visszaélnek.
– Magyarországi színházi tapasztalatai mondatják önnel ezeket a keserű szavakat?
– Hát igen, ha az ember őszintén mond valamit, akkor is baj van, ha megjátssza magát, akkor is baj van. Itt mindig mindenbe bele tudnak kötni. Egyetlen egy dologba nem lehet belekötni, mégpedig abba, ami a színpadon történik. Vagy ha mégis belekötnek, az engem egyáltalán nem érdekel, mert mindenkinek lehet róla véleménye, és biztos, hogy van is, de én ugyanolyan szeretettel és boldogsággal játszom Budapesten, mint ahogy játszottam Beregszászban vagy Debrecenben. És amikor a Nemzeti Színház új előadásaival elmegyünk bárhová, akár Magyarország területén, akár a határon túlra – most például a Shakespeare-darabunkkal megyünk Craiovára – én ugyanolyan boldogsággal játszom ott is, mint bárhol a világon.
– Az, hogy mindenbe belekötnek, az ön szerint csak a színházi világban érvényes, vagy az egész magyar társadalomra jellemző?
– Ez nem csak a magyar társadalomra érvényes, hanem úgy általában a világra. Mindig szidjuk magunkat, de az összes nép egyforma, mindegyik népnek van jó oldala, és van rossz oldala. Én azt hiszem, hogy azok az emberek foglalkoznak sokat másokkal, akik nem tudják magukat lekötni, akiknek nincsenek feladatai. Akinek van feladata, az csinálja a dolgát, ez ennyire egyszerű.
– Hogyan osztja meg idejét Beregszász, Debrecen és Budapest között?
– Debrecenben már csak azokban a még futó előadásokban játszom, amelyek ott születtek. Ha ritkán is, de hazajárok Beregszászra játszani, de a legtöbb feladat most a Nemzeti Színházban van.
– Vannak-e még olyan szerepek, amiket még nem játszott el, de feltétlenül el szeretne játszani?
– Én nagyon szerencsés voltam, vagyok, és remélem, hogy leszek is, mert én soha nem vágytam semmire, de hogyha a lelkem mélyén mégis vágytam, akkor azt is megtartottam inkább magamnak, mert lehet, hogy ezek a pici kis titkok is megvalósulhatnak valamikor. De igazság szerint nekem nem nagyon van ilyen álmom, mert mások valahogy minidig jobban tudják, meg látják, hogy nekem mi kell. Én nem nagyon tudom magamat kívülről beazonosítani, és nem nagyon tudom, hogy nekem mire van szükségem, és lehet, hogy amire én gondolok, az egyáltalán nem jó. Egy külső szem lehet, hogy sokkal jobban fel tudja mérni az én állapotomat, mint én magam. Erre mondhatjuk azt, hogy gyáva vagyok, meg egy csomó mindennel lehet minősíteni, de én inkább azt mondom, hogy ami jön, azt megpróbálom megcsinálni.
– Milyen darabokkal készül, illetve a nemzeti színházban milyen előadások készülnek, amelyek netán Váradra is elérkezhetnek?
– Amikor Attila a Tamási darabbal kezdte az évadot (Tamási Áron Vitéz lélek című darabja volt a nemzeti színház első bemutatója a 2013–2014-es évadban – szerk. megj.), ebben a gesztusban az is benne volt, hogy a határon túlra is elvigyék minél több helyre. Úgy is van kitalálva a darab, hogy készült hozzá egy utazó díszlet is, és ha van aki elhívja, akkor elmegyünk és eljátsszuk. Nagyon sok izgalmas dologgal foglalkozunk: megcsináltuk Silviu Purcăretevel az Ahogy tetsziket, de játszom az Operettben, aztán, ha minden igaz, Gorkijnak Az éjjeli menedékhelye következik, tehát van mivel foglalkozni.
– A debreceni Csokonai Színház tagjaként többször fellépett már Nagyváradon. Milyennek találta az itteni fogadtatást?
– Szerintem a világ egyik legjobb közönsége van Nagyváradon, és ezt nem azért mondom, mert itt vagyok. Ennek a városnak van valami csodálatos kisugárzása, és nem véletlen az, hogy itt nagyszerű zsenik, egyéniségek születtek, akik vitték a városnak a hírét. Ez tényleg egy fantasztikus közönség, mert bármivel voltunk itt, Az ember tragédiájától elkezdve a Fodrásznőn, és a Tótékon át egészen Purcărete Scapinjáig, mindent hihetetlenül izgalmasan fogadtak. Lehet, hogy itt két, vagy három előadásra elég közönség van, de az is lehet, hogy az összes bérletes előadás teltházas, ezt nem tudom, de az biztos, hogy én mindig nagyon jól éreztem itt magam.
Pap István
erdon.ro,

Életre szóló Erdély-élmény (Bodor Ádám Sepsiszentgyörgyön)
Nem tudhatjuk pontosan, mi történik az emberrel és az ember agyában, amíg valami papírra vetül, meghagyom ennek a titokzatosságát – mondotta tegnap este Sepsiszentgyörgyön Bodor Ádám. A Kossuth- és József Attila-díjas író életpályájáról, alkotási módszeréről beszélt a Tein Teaházban, és részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) hét végi árkosi táborában. A Kultúrteaház tizennyolcadik kiadásán a székelyföldi irodalmi körúton lévő, számos irodalmi díjjal elismert prózaírót beszélgetőtársa, Murányi Sándor Olivér író kérdezte. A kolozsvári születésű Bodor Ádám (1936) negyvenhat évesen Budapestre telepedett 1982-ben, azóta ott él, ám fellépései ritkák, azok mindenhol „irodalmi csemegének” számítanak. Művei (tárcái, novellái mellett egyik legismertebb regénye a Sinistra körzet – szerk. megj.) képzeletbeli tájakon játszódnak, ám a létező környezetünk elemeiből épülnek fel, Erdély északi, északkeleti területén behatárolható helyszínekből – magyarázta Bodor. Hogy miért éppen ez a terület lett a modellezés helyszíne, annak tájismereti és érzelmi okai vannak – tette hozzá. Amíg itt élt, hónapokat töltött ebben a térségben, számára Máramaros Erdély legizgalmasabb vidéke, egyrészt a megrendítő táj miatt, másrészt az etnikai összetétel is megragadta: a szórványmagyarság mellett cipszer bányászok, ruszinok, zsidók élnek ott. Kizárólag kitalált történeteket ír, „számomra addig izgalmas, amit írok, amíg én sem tudom, mi fog történni”. Helység- és személynevei egyaránt különlegesek, „nem mindegy, hogy hívnak, ebben van valami mágikus szuggesztió is, egy név hangzása beindítja az emberi képzeletet”. Tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári börtönben tartották fogva két évig. Bodor Ádám a börtön hatására lett író, azt mondta, legérzékenyebb korban került rács mögé, rendezett polgári létből egy számára teljesen ismeretlen, elképzelhetetlen világba. „Bennem annyira élt, hogy énvelem egészen rendkívüli és életre szóló dolog történik – fejtegette –, hogy ez elnyomott mindent. Én is éhes voltam, bizonytalanságban, rettegések közepette éltem, és mégis az élmény izgalma annyira elnyomta ezt, hogy amikor kiszabadultam, ad absurdum nem voltak rossz emlékeim. Úgy éreztem, mindent, ami ott történik velem, későbbi életemben hasznomra fordíthatom, páratlan gazdagon léptem ki a börtön kapuján”. Református teológiát végzett, majd egyházkerületi levéltárosként dolgozott Kolozsváron, de szakított az irattologatással. Másoló-fordító irodában folytatta, aztán esténként a konyhában kimerülten ,,körmölgetett”, így kezdődött. Budapestre azért költözött, mert úgy érezte, beszűkülnek a publikációs lehetőségek, de élt benne a kíváncsiság is, hogy máshol is kipróbálja magát. Noha ott él több mint harminc éve, számára Budapest ihletet nem adott („nem jó város”), az erdélyi évtizedek látták el életre szólóan élménnyel, élettapasztalattal. Amikor teheti, elmegy a Radnai-havasokba, „síelget” a Hargitán – most is onnan érkezett –, mert még mindig szereti az utazással járó élményeket, évente 5–6 alkalommal jön Erdélybe egy-két hétre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

FIDESZ: GYURCSÁNYÉK FEJEZZÉK BE A KÜLHONI MAGYARSÁGGAL SZEMBENI USZÍTÁST!
A Fidesz azt kéri, hogy a Gyurcsány-koalíció fejezze be a külhoni magyarsággal szembeni uszítást. Az MTI-hez eljuttatott közleményével arra reagált, hogy az ötpárti ellenzéki szövetség szerint választási csalásokra ad lehetőséget, ha a választás napján is nyitva tartanak az okmányirodák. Szigetvári Viktor, az Együtt-PM társelnöke pénteken sajtótájékoztatón elmondta: a jogszabályokba decemberben került be az a lehetőség, hogy a magyarországi állandó lakóhellyel nem rendelkező kettős állampolgárok a választási eljárás alatt bejelentkezhetnek magyarországi lakcímre, és így egyéni választókerületben is voksolhatnak.
Szabadság (Kolozsvár),

Fiatal zongoraművész bemutatkozó hangversenye
Amikor néhány nappal ezelőtt Nagy Gergő IV. éves zeneakadémiai hallgatótól megkaptam a meghívást az Egyetemiek Háza koncerttermében tartandó rendkívüli hangversenyére, nem lepődtem meg, mivel Gergőt már a líceumi évek alatt igen tehetséges, szorgalmas, és nagyon muzikális zongoristaként ismertem meg.
Az elmúlt évek alatt hallott egyéni produkciói csak megerősítették bennem azt az érzést, hogy ebből a „gyerekből” zongoraművész lesz. És lett is! Emlékszem, már líceumista korában mennyire öntudatosan készült átlépni az előtte álló művészi világ kapuját. Mindig tudta, mit akar, és a cél érdekében feláldozott szabadidőt, vakációt, baráti összejöveteleket, és hadd ne folytassam még mennyi mindent. Ő már akkor tudta, hogy a zene mindent pótol, hogy „a zene, az kell!”, mert értelmet ad az életnek.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár),

Pofátlan magyarok
Mindig is tudtam én, hogy pofátlan nemzet a magyar. Nem elég, hogy minden, a felszámolását célzó intézkedés ellenére, provokatív módon még mindig milliós nagyságrendben van jelen Erdélyben, még képes különböző igényekkel is előállni.
Például saját tulajdonnal akar rendelkezni. Mi több, annyira szemtelen, hogy nem csupán új ingatlanokat épít – ami tényleg barátságtalan lépés, hiszen azt jelzi: továbbra sem akar innen elmenni –, hanem még a korábban a tulajdonában levő, a kommunisták által ellopott és a román állam, illetve hatóságok által jelenleg is használt ingatlanait is van képe visszakérni.
Most épp Kolozsvár kapcsán fogalmazta meg aggodalmait egy hazafiúi érzelmekkel csontig átitatott román publicista. Hiszen tényleg elképesztő, hogy a magyar egyházak, intézmények és magánszemélyek több száz ingatlan-visszaszolgáltatási kérelmet nyújtottak be, amelyek teljesítése esetén magyar kézbe kerülne a kincses város összes történelmi ingatlana.
A túlzottan engedékeny román hatóságokat ostorozó filippikában többek között azok a fő érvek, hogy sérül az egyház és az állam szétválasztásának elve, hiszen a magyar egyházak nem átallnak ma is magyar iskolákat működtetni a visszakapott iskolaépületekben. Persze csak azt követően, hogy menetrendszerűen kirakták a román osztályokat, erőszakosan különválasztva ezzel a magyar és a román diákokat, akik amúgy mennyei békében tanultak egymás mellett. Bizonyos szempontból érdekes a lelkes publicista gondolatmenete.
Elgondolkodtam, mi lenne, ha magamévá tenném a véleményét, és egy szép napon néhányad magammal becsengetnék az ő vagy a hozzá hasonló nézeteket valló román politikusok ajtaján. Majd amikor ajtót nyit, se szó, se beszéd, benyomulnánk, kirámolnánk a hűtőszekrényt, csutkára feltolnánk a DVD-lejátszó hangerejét, és másnap reggelig tartó, hatalmas bulit csapnánk.
Ha pedig ez ellen szót merne emelni, akkor közölném vele, hogy csak lassan a testtel, hiszen ha hűséges a saját gondolatmenetéhez, akkor egyetlen állampolgár sem jogosult a magántulajdonra, vagyis teljes joggal érzem jól magam abban az ingatlanban, amelyet volt olyan ostoba, hogy saját zsebből felépíttetett vagy megvásárolt.
Ha pedig esetleg a rendőrséghez vagy a bírósághoz fordulna, hogy eltávolíttassanak az ingatlanból, a lehető legmélyebb és legőszintébb felháborodásomnak adnék hangot. Hiszen hogy jön ahhoz bárki is ebben az országban, hogy igényt merjen tartani a saját tulajdonára?
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Dávid Gyula: Megnyílt az Idea Könyvtér. Erdélyi magyar könyvek egy térben
Új magyar könyvesbolt nyílik Kolozsváron?
Felkiáltójellel és kérdőjellel a végén egyformán elhangzik ez a mondat ma azok részéről, akik valamelyes közelségből követik a romániai magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem helyzetét, gondjait. És nem véletlenül.
A Gutenberg-galaxis körül újra meg újra előtérbe kerülő, s oly sokféle megközelítésben taglalt kérdések Kolozsvárt sem kerülik el. Nekünk is szembesülnünk kell azzal, hogy a könyv mennyire hátra szorult abban az információözönben, amely nem csak körülvesz bennünket, de agresszivitással ostromol. Nem a könyvek között nehéz válogatnia annak, aki megpróbálkozik ezzel, hanem a reklámok áradatában, amelyek mindegyike arról szól, hogy „engem szeressetek, én vagyok az igazi, én nyújtom neked a mezőnyben a legtökéletesebbet”. És ebben a fülsiketítő önreklámozásban a leendő vásárló – inkább azt mondhatnánk: „célszemély” – épp azt veszíti el, ami a legfontosabb volna: az értékítéletét, a minőségek közötti megkülönböztetés, a rangsorolás képességét.
Ennek a ma megnyíló könyvesboltnak – és létrehozóinak – a nagy kihívás éppen ezért nem csak az olvasói érdektelenséggel való szembeszállás, hanem ebben a reklámáradatban való helytállás lesz.
Az, hogy hitelesen – és a leendő könyvvásárló számára elhihetően – képviselje a valódi értéket, amit a mai romániai magyar könyvkiadás nyújt. Mert a cél, amiért született épp ez
Új magyar könyvesbolt nyílik a Tordai út elején?
Ez a mondat is elhangzik a mai nappal kapcsolatban felkiáltójellel vagy kérdőjellel a végén. Pedig épp ebben van az elgondolás újdonsága. Kitágítani a szellem kolozsvári körét, kihozni a könyvet a belvárosból. És áthozni egy olyan helyre, ahol néhány hónapja egy új szellemi központ ígérete: a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete áll. Ahol naponta több száz diák megfordul – épp az a nemzedék, amely leginkább ki van téve a mai információ- és reklámözön ostromának, amelyet leginkább vonz az, ami az internet világában új: a készen kínált, könnyen elérhető információ.
Ezzel a vonzással sem lesz könnyű versenyre kelni.
Csakhogy ez a ma felavatandó létesítmény nem csupán könyvesbolt akar lenni, hanem több ennél: találkahely a könyvekbe – méghozzá egész Erdély magyar könyvtermésének javát nyújtó könyvekbe – foglalt szellemmel, eszmékkel és értékekkel. Mert azok elgondolásában, akik létrehozták, nem zárkózik be egy könyvespolcokkal zsúfolt bolt falai közé, hanem átlép az új épület konferenciatermébe, termékeny ismeretszerzésre, vitára hívja azokat, akik hozzá betérnek. Célközönsége pedig épp a fiatalság, amely a jövőnket tartja a kezében, amelytől függ, hogy tíz-húsz év múlva milyen is lesz ez a mi erdélyi magyar életünk.
Azok, akik ezt a ma megnyitásra kerülő létesítményt kigondolták, tető alá hozták, s mindazok, akik társaivá szegődtek megvalósításának, bíznak abban, hogy sikerül felülkerekedni mindazokon a provokációkon, amelyek a körülményekkel járnak.
Bíznak, és ez már egymagában is záloga a sikernek.
(Elhangzott február 19-én az
IDEA Könyvtér megnyitóján)
Művelődés (Kolozsvár),

Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropóján
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)

Református gazdasági útkeresés
A Bethlen Gábor idejében anyagilag megalapozott erdélyi református egyház az 1989-es rendszerváltás után – a többi történelmi magyar egyházhoz hasonlóan – ott akarta folytatni, ahol államosításkor abbahagyta. Azonban Kató Béla református püspök szerint ez hiú ábrándnak bizonyult.
Visszakapott erdő- és mezőgazdasági területeivel magyar egyházaink Erdély legjelentősebb földbirtokosai. A két világháború közötti mezőgazdasági vagyon mintegy 80 százalékának visszaszerzésével és az egyházi ingatlanok részleges restitúcióival, úgy tűnhet, az egyház anyagilag ismét megszilárdul. A mesésnek tűnő vagyon azonban más valóságot rejt.
„A rendszerváltás nagy illúziója az volt, amikor azt gondoltuk, hogy gazdaságilag mindent ott lehet folytatni, ahol a II. világháború után az egyház kényszerből abbahagyta. Ez hiú ábrándnak bizonyult” – magyarázza Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
A gyülekezetek rendszerváltás utáni gazdasági hátterét boncolgató beszélgetésünkből kiderül: az egyház egy megváltozott társadalomban, egy szekularizált világban működő tőke és gazdasági háttér nélkül vállalkozott azokra a feladatokra, amelyet a 90-es évek kihívásai közepette vártak el tőle.
Számos olyan, önként vállalt kötelezettségnek tett eleget, amelyek alapvetően nem egyházi funkciók: a földművelést segítő vagy a legkülönfélébb szociális programokat saját struktúráján keresztül indította el, és működteti ma is, gyakorta a biztos anyagi források hiányának kockázatával. Kató Béla szerint 25 évvel a rendszerváltás után a nagy kérdés az, hogy az egyházi intézmények mennyire erősödtek meg, illetve jelenlétük mennyire ingatag.
Az egyházi vagyon útja
Az erdélyi református egyház anyagi alapjait Bethlen Gábor fejedelem korában szilárdította meg: a de facto államegyházként elkönyvelt erdélyi protestáns egyház olyan birtokokat kapott, amelyek biztos hátteret jelentettek a már meglévő, vagy akkor alakuló intézményei, elsősorban iskolái számára.
A Habsburg-uralom az előjogokat ugyan korlátozta, azonban a hívek adományozása folytán a református egyház is folyamatosan gyarapodott. A 19. századra szolid gazdasági háttérrel rendelkező protestáns egyháznak az 1867-es kiegyezés után lehetővé tették, hogy ingatlanokat vásároljon: a restitúció során az erdélyi városainkban visszaszerzett nagy értékű épületek egy része így került a 19. század végén az egyház tulajdonába.
Az addig gazdaságilag gyarapodó és intézményeit önfenntartó módon működtető erdélyi református egyház első nagy érvágása volt a trianoni impériumváltás: az új román állam önkényes módon birtok-kisajátításokkal kurtította meg a magyar felekezetek vagyonát. Az arányokra Kató Béla püspök az illyefalvi példát hozza fel: a helyi gyülekezet mintegy 50 holdnyi szántóföldjéből 15 holdat sajátítottak ki a megalakuló román ortodox egyház számára.
Hasonló méretű kisajátítások Erdély sok településén voltak, ennek ellenére a két világháború között az egyházi vagyon jelentős része megmaradt. A Kós Károlyék által felélesztett erdélyi magyar közösségek két dologtól féltek: a balkanizálódástól és az elszegényedéstől. Ennek megakadályozása késztette erős önszerveződésre a magyar közösséget: az egyesületek, szövetkezetek sűrű hálójából az egyház is kivette részét. A magyarság számára hátrányos politikai, társadalmi és gazdasági körülmények ellenére az egyházi vagyon gyarapodott.
Ennek vetett véget a kommunista rendszer megszilárdulásával beköszöntött államosítás: a református egyház minden vagyonát, minden iskoláját elveszítette. Egyedül a kolozsvári teológiai intézetet tarthatta meg, de azt is átalakították a protestáns egyházak közös teológiájává. Az államosított egyházi vagyon fejében úgynevezett államsegélyt hagytak jóvá: miután semmilyen birtoka nem volt, a román állam az államsegéllyel tartotta sakkban az egyházat.
Az egyetlen biztos bevételi forrás a gyülekezeti tagok önkéntes adománya maradt. Ritka példaként említhető az a háromszéki eset, amikor az egykori kézdi rajonban, a rajoni párttitkár helyi rendeletben határozta el, hogy a gyülekezeteknek meg kell hagyni 2,5 hektár mezőgazdasági területet. Ez főleg a nyolcvanas évekre bírt nagy jelentőséggel, hiszen a helyi egyházi közösség számára komoly jövedelemforrást hozott.
Megváltozott lelkészi életpálya
A földműves társadalomban az egyház gazdasági háttere a mezőgazdasági terület volt. A lelkészek gazdálkodtak, és ezzel egészítették ki a hívek adományát. Amikor még a hívek többsége a földből élt meg, egy 10 hektáros – legtöbbször a közösség által, kalákában megművelt szántóterület – igen jelentős bevételt hozott. Az öt-hat gyereket felnevelő református lelkészek gazdálkodásból származó bevételeit a korabeli világ privilegizált jövedelemnek tekintette.
A Bethlen Gábor által megfogalmazott lelkészi életpályamodell nemcsak a lelkész, hanem az utódok számára is nemesi rangot jelentett, így nem véletlen, hogy a korabeli pályaválasztás szempontjából ez nagy felhajtóerőt biztosított. A fizetés és megbecsültség miatt sok fiatalember vágyott erre a státusra.
Ezt az évszázados életpályamodellt törte derékba a kommunizmus, hiszen nemcsak a privilegizált szerep ért véget, hanem a lelkipásztor eleve üldözött lett. A megváltozott körülmények között nemcsak az egyházi vagyon úszott el, hanem az egyház és lelkész megítélése is átalakult, a rendszerváltás pedig nem tudta jóvátenni a 45 évnyi kommunizmus tudatbeli és anyagi pusztításait.
Visszakapott vagyon jövedelem nélkül
A hagyományosan nagy értéket képviselő egyházi birtokrendszer 1990 utáni restitúciója az ország megváltozott gazdasági körülményei okán ma már nem jelent komoly jövedelmet. A nyomott árak miatt a hagyományosan, befektetések nélkül folytatott mezőgazdasági termelésből számottevő haszon nem származik.
„A gyülekezetek többségében egy átlagos, tízhektáros termőterület jövedelme a napi kiadásokba pótolhat be, de ez a bevétel ma már nem elegendő sem javításra, sem építkezésre” – magyarázza Kató Béla. A megművelt termőföldből származó egyetlen biztos jövedelem a földalapú támogatás.
Míg a gyülekezetek többsége az elmúlt negyedszázadban visszakapta birtokait, a református kollégiumok fenntartását szolgáló egykori birtokok (erdők, szántóföldek és kaszálók) és az azt kiegészítő gazdasági épületek az állam tulajdonában maradtak. A csupaszon visszaszolgáltatott iskolaépületekben az utóbbi 50–70 évben nem végezték el a szükséges javításokat, ezek költségei az egyházat terhelik.
Egyetlen jövedelemforrásnak ígérkezik az erdélyi nagyvárosokban visszakapott bérházak bérbeadása, valójában azonban ezek is viszik a pénzt. Példaként a püspök a kolozsvári Metropol épületet említi: az egykoron egyházi tulajdonú belvárosi ingatlan 50 lakásából mindössze hetet sikerült visszaszerezni, illetve a kereskedelmi célokra kiadható földszinti üzlethelyiségeket.
Noha a teljes épület óriási értéket képvisel, a vissza nem szolgáltatott lakrészekért az egyház semmiféle kárpótlást nem kapott. Akárcsak más esetekben, a teljes felújítás itt is több millió euróba kerülne, ezt viszont a lakók nem tudják vállalni. Felújítás nélkül pedig piaci áron nehéz bérlőt találni. Kató Béla szerint amennyiben egy visszakapott műemlék épületet az egyház saját pénzén újít fel, a bérleti díjakból húsz év alatt sem térül meg a befektetett pénz.
Az egyház másik rendszerváltás utáni nagy gondja, hogy az 1990 után létrejött egyházi vállalkozások nem bizonyultak életképesnek. A gyülekezetek által működtetett sajtgyárak, pékségek vagy mezőgazdasági vállalkozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt, és rendre megbuktak, ami haragot, vitát, bizalmatlanságot szült. A püspök szerint az egyházközségeknek nem ajánlják a vállalkozást: ki mivel rendelkezik, azt adja bérbe: ez ugyan kevesebb, de biztosabb jövedelmet ígér.
Minden baj oka: a létszámcsökkenés
„Száz évvel ezelőtt Szász Domokos püspök jelentésében azt írta, hogy 6 ezer fővel nőtt az erdélyi református egyház. Én azt írom, hogy minden évben legalább hatezerrel csökkentünk” – magyarázza minden baj fő okát Kató Béla. A csökkenő lélekszám miatt a közel 600 gyülekezet felénél komoly anyagi gondok jelentkeznek. Ezt a súlyosbodó emberhiányt semmilyen gazdasági csodarecepttel nem lehet pótolni.
„A Kárpát-medencei, és ezen belül az erdélyi magyarság megmaradásáénak az a gyökere, hogy képes-e áttörést elérni a gyerekvállalás terén. Bármilyen oktatási, kulturális és gazdasági stratégiát csak erre lehet alapozni” – fogalmaz zárógondolatként Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Makkay József. Krónika (Kolozsvár)

Pál atya: Egyházellenes vagy Ferenc-rend-ellenes megnyilvánulás
Az egykori barátok templomának tornyára a hét végén horogkeresztet festettek, később azt is befestették feketével. A helyi rendőrség vezetője szerint két személyről van szó, akiket a videokamerák segítségével sikerült beazonosítani. A videóanyagot átadták a megyei rendőrségnek, lévén szó bűncselekményről. A vizsgálatot ők fogják levezetni.
A történtekről Bakó Béla Pál ferences atyával beszélgettünk, aki elmondta, hogy közvetve tudta meg, hogy a torony oldalára eredetileg a horogkeresztet festették rá, majd utána fekete festékkel befestették, és valami narancssárga jel is van rajta. – Tegnapelőtt délután néztem meg, le is fényképeztem. Viszont nem tudtam róla, mert nem tartózkodtam Vásárhelyen szombat-vasárnap. Csak miután felhívták a figyelmemet, mentem el és néztem meg, hogy mi van ott. A torony másik felére is piros betűkkel valami rejtélyes betűket, rövidítéseket írtak. Hogy valójában ez mi?
Saját tulajdonból saját tulajdonba?
A torony a Ferenc-rend tulajdonában van, és az 1972-es protokoll-megegyezésben az áll, hogy a toronynak, a kriptának a rendben tartását a mindenkori polgármesteri hivatal magára vállalja, mondta a továbbiakban. – A kripta fölött valamikor, eléggé hamis módon jelölték ki ezt a helyet, mert a templom és a kolostor nem abban a formában volt, ahogy ott kijelölték polgármesteri irányítással. Minket, az igazi tulajdonosokat, meg se kérdeztek. Nem beszélve arról, hogy legalább ötször átírták telekkönyvileg a toronynak és a kriptának a tulajdonosát. Persze, ezt is a mi megkérdezésünk nélkül. Aztán per alá került a dolog, annyira tisztázódott, hogy a bírósági végzés szerint igenis, a Ferenc-rend tulajdona. Viszont a telekkönyvezés még nem történt meg, nem tudom, milyen törvényre hivatkoznak, hogy majd csak a nyáron lesz lehetséges, hogy átkerüljön a Ferenc-rend tulajdonába. Vagyis, hogy a saját tulajdona ismét kerüljön át telekkönyvileg a saját tulajdonába. Tehát nagyon vicces az egész, hogy kinek milyen érdeke van erre.
Eddig még nem fordult elő, hogy a templomtorony oldalára, amit 1728-ban kezdtek építeni amúgy, akkor ilyesmik kerüljenek rá. Hogy ez most nyilvánvaló, hogy vagy egyházellenes megnyilvánulás, vagy Ferenc-rend elleni megnyilvánulás. Mi ezt így vesszük.
Ismeretlen elkövető ellen tesznek feljelentést
Kérdésünkre, hogy tesznek-e feljelentést az ügyben, Pál atya azt válaszolta, hogy igen, szándékoznak feljelentést tenni. – Éppen ma este jön a provinciális, a tartományfőnökünk, meghatalmazást kell adjon az ügyvédnek, aki majd továbblép. Ismeretlen elkövető ellen tesz feljelentést. Hogy ezzel mennyire lehet jutni, azt mindenki tudja. Ez egy olyan nesze semmi, fogd meg jól. Viszont nekünk, ferenceseknek meg kell tennünk tiltakozásképpen, mert a Ferenc-rend a város életében 1316-tól itt van, és az, hogy mit tett a városért, a polgáraiért, a történelem igazolja. Ez pedig valójában megalázása akár a katolikus magyar egyháznak, akár a Ferenc-rendnek. Érdekes, hogy senki nem látta, ilyenkor a helyi rendőrség nincs ott. De ha valaki átmegy egy olyan zebrán, amelyet megszüntettek, azért megbüntetik, de ilyen esetben sehol sincsenek. Kíváncsi volnék, ha esetleg egy más felekezet templomára – gondolom, tudja, melyikre gondolok – festettek volna horogkeresztet, utána pedig ronda fekete festékkel bemázolták volna, biztos megvolna már a tettes. Ez az én meglátásom.
– A rendőrség szerint a kamerákon két személy látható, és hamarosan kihallgatásokra kerül sor.
– Erről nem tudok, minket nem is értesítettek, de végül is, miért is értesítenének. De ha a kamerák beazonosították, annál jobb. Akkor vonják felelősségre a tetteseket.
– Azt is mondják, hogy állítólag ugyanezek a személyek a főtér másik oldalán levő Vatra-székház ablakára obszcén feliratokat festettek
– Erről nem tudok, viszont láttam hasonló piros betűket, feliratokat, amit utólag lemeszeltek, éppen a torony melletti Toldalagi ház falán. Amúgy minden ilyen felirat, ezek a falfirkák a mi meglátásunk szerint sátáni jelek. Ezek a sátánisták igéi, mint ahogy a kereszténységnek, más vallásúaknak is vannak szent szövegekből vett idézeteik.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Műemlékvédelem Erdélyben
VI. konferencia a szovátai Teleki Oktatási Központban
Műemlékvédelem Erdélyben címmel rangos konferenciát szervezett a marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány. Az immár hatodik alkalommal megrendezett eseménynek a szovátai Teleki Oktatási Központ Bíró István-terme adott otthont.
A kétévente megszervezésre kerülő Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia az elmúlt időszak erdélyi műemlék- helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására biztosított alkalmat. A háromnapos ülésszak március 28-án, pénteken vette kezdetét. Az ülésszakon a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adtak elő. A konferencia első napján a résztvevők többnyire művészettörténeti előadásokat hallhattak, a második nap helyreállításokkal, régészeti kutatásokkal kapcsolatos bemutatókat hallgathattak meg, a rendezvény záró napján pedig a restaurátori munkák kerültek terítékre. Az ülésszak 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekezett átfogó képet adni.
A háromnapos rendezvényt Mihály Ferenc restaurátor nyitotta meg, akit a műemlékvédelem jelenéről kérdeztünk.
"Az elmúlt huszonvalahány évben a változások után a műemlékvédelemnek különböző hullámai voltak, jók, közepesek, gyengébbek. Az állapot, sajnos az nagyon rossz, tehát nagy műemlékállomány van nagyon elhanyagolt állapotban, természetesen kevés szakember, kevés forrással. Vannak biztató jelek is, igyekeztünk ezen a konferencián néhány ilyen példát bemutatni, mint például a gyulafehérvári székesegyház, az alvinci református templom, az égei református templom, a fületelki református templom, ahol aránylag kevés ráfordításból elég jó eredményeket lehetett elérni. De vannak nagyon szomorú példák is, mint a kisbúni kastély, vagy olyanok, amelyek az út mellett – bőven elég, ha innen utazunk Nagyvárad fele és Kerelőszentpálra, Radnótra, Aranyosgerendre vagy ezekre gondolunk – omlófélben levő épületekkel rendelkeznek. Tehát nagyon széles a paletta a műemlékek állapotát tekintve." A restaurátor a kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéseiről, oltárairól tartott egyéni előadást, továbbá közös bemutatót tartott Kiss Loránddal a fületelki evangélikus templom állagmegóvásáról, illetve Mednyánszky Zsolttal és Nagy Benjáminnal bemutatták a szakrestaurátori szempontokat. A pénteki ülésszakot két könyvbemutatóval zárták a szervezők, elsőként A szórvány emlékei című kötet került bemutatásra Kollár Tibor által, ezt követően a Közös tér – Közös örökség című előadást Sebestyén József előadásában hallhatták az egybegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a Műemlékvédelmi programok Hargita megyében címmel tartott előadást. "Hargita megyében hála istennek nagyon sok program fut párhuzamosan, hisz egyre inkább és egyre többen felismerik a lehetőséget, hogy a műemlékek nem csak problémát jelentenek és restrikciókat, különleges szabályozást, nehézséget, hanem lehetőséget. Itt elsősorban két dologra gondolunk, egyrészt az identitásunk megtartása tekintetében, az oda gyökerezésben, a helyi büszkeség kialakításában lehet megerősítő hatása. Azonkívül most már egyre inkább a vendéglátásban is az egyik célpont lehet egy-egy műemlék, lehet az akármilyen kicsi kapu, kopjafa, sírkő vagy akár egy Árpád-kori templom, és hát ilyen tekintetben nagyon sok programunk van. Tehát van külön műemlék-feljavítási programunk, van külön tanácsadási programunk, van a modern székház programunk, támogatjuk a faluképeknek a kialakítását. Van programunk az ásatásokra, a régészeti kutatásokra, hisz ez is hozzátartozik a múltunk feltárásához. Mindenre van nyertes pályázatunk, hogy bemutassuk interaktív, háromszázhatvan fokos honlap-rendszerekben. Ezenkívül foglalkozunk a fiatalokkal is, sőt mi több, most tankönyvet is készítünk számukra, hisz azt gondolom, hogy a fiataloknak, amikor eldöntik, hogy esetleg elhagyják ezt a térséget és elmennek külföldre, akkor azt is latba vetik, hogy mennyire kötődnek ehhez a térséghez, és hogy tudják a műemlékeinknek is a múltját, tudják a székely történelmet, akkor lehet, hogy nehezebb az elszakadás, az elmenés. Amellett persze rendhagyó történelemórákat szervezünk, sok pályázati kiírás, fotópályázat van. Próbáljuk felhívni a figyelmet a műemlékekre, speciális engedélyezési eljárásokban veszünk részt, és arra is odafigyeltünk, figyelünk, hogy azokhoz az eseményekhez, konferenciákhoz, programokhoz, amelyek a műemlékvédők tevékenységét segíthetik, járuljunk hozzá" – mondta Borboly Csaba.
Kovács Zsoltot, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem művészettörténész adjunktusát a művészettörténet székelyföldi oktatásáról kérdeztük. "Nagyon sokat változott és fejlődött ez az oktatás a ’89 előtti állapotokhoz képest számos területen, jóval változatosabbá vált az a kínálat, amely Erdély épített örökségéhez, Erdély művészeti örökségéhez kötődik. Lehetőség nyílt magyarországi helyszíneken elsajátítani egyes ehhez kötődő szakmáknak az alapjait. Természetesen főként a ’90-es évek végétől Kolozsváron is, vagy Erdély más helyszínein is beindultak ehhez kapcsolódó képzések. Azt mondhatom, hogy az elmúlt időszakban egy olyan fiatal generáció került ki az egyetem padjaiból, amely teljes mértékben felkészülve vághat neki ilyen feladatoknak." Kovács Zsolt művészettörténész Lupescu Raduval tartott közös előadást Egy késő középkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki ház műemléki kutatása címmel. Az ülésszak utolsó napján is érdekes előadásokon vehettek részt az érdeklődök, többek közt hallhattak a Dési Református Egyházmegyéről, a nagykárolyi Károlyi- kastély egykori portrégyűjteményéről, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól, az erdélyi orgonaépítésről, a Zárkő restaurálásáról, a csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi faliképekről és az olaszteleki Dániel- kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálásáról. Legközelebb két év múlva kerül megrendezésre a Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia, amikor sor kerül az elkövetkező két év művészettörténeti, építészettörténeti és restaurátori munkáinak bemutatására.
Urbán Izabella. Népújság (Marosvásárhely)

Nem fizet bírságot az SZNT
Nem hajlandó kifizetni a Maros megyei csendőrségnek a gyülekezési törvény megsértéséért kiszabott 12 ezer lejes büntetést Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, aki törvénytelennek és jogellenesnek nevezte a március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés szervezőinek a megbírságolását.
A csendőrség által kiszabott bírság legnagyobb, 8 ezer lejes tételét a be nem jelentett vagy betiltott rendezvény megtartásáért kapta a demonstrációt szervező, az SZNT alapította Siculitas Egyesület. További háromezer lejes bírságot szabtak ki arra hivatkozva, hogy a szervezők nem tették meg a szükséges intézkedéseket az incidensek megelőzésére, és újabb ezer lejt az úttest elfoglalásáért.
„Az egész társadalom erkölcsi kötelessége a hatóságokat rákényszeríteni a törvények betartására, az alkotmányos jogok tiszteletére. Sokkal súlyosabb, ha nem az egyén, hanem maga a hatóság sért törvényt. Előbbi az okozott kár megtérítésére kényszeríthető, ám ha a törvényesség fölött őrködni hivatott intézmények sértenek törvényt, akkor a jogállamiság egész intézménye, maga a demokrácia kerül veszélybe” – fogalmazott közleményében Izsák Balázs, aki korábban túlkapásnak nevezte a bírság kiszabását.
Az SZNT-elnök szerint felelősség hárul ezen a téren a kormányzásban szerepet vállaló RMDSZ-re is. „Van elegendő befolyása, hogy kikényszerítse a hatóságok törvénytiszteletét, a magyar nyelvhasználat elleni fellépések, a rendszeres zaklatások vagy jelképeink üldözésének leállítását?” – tette fel a kérdést az SZNT-elnök, aki korábban is elmondta, a közigazgatási bíróságtól fogja kérni a szervezőkre kirótt bírság megsemmisítését.
Mint ismeretes, a székely vértanúk emlékművénél március 10-én rendezett marosvásárhelyi autonómiatüntetés végén a résztvevők – Dorin Florea polgármester tiltása ellenére – Marosvásárhely főterére vonultak. A csendőrség akkor azt mondta: jelentősebb incidensek nélkül fejeződött be a demonstráció, ennek ellenére 11 kihágásért összesen 36 ezer lej értékben szabtak ki bírságot.
„Hasukra ütve adták a büntetéseket!”
Újabb fejlemény történt egyébként a március 10-ei rendezvény után megbírságolt HVIM-es fiatalok ügyében: a kezdetben megbüntetett hat személyen kívül még háromnak postáztak pénzbírságról szóló értesítést.
Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi elnöke a Székelyhon érdeklődésére elmondta: a kezdeti 12 ezer lejes büntetés (amit a HVIM hat tagja kapott) időközben 21 500 lejre emelkedett, miután a Maros megyei csendőrség két kolozsvári és egy sepsiszentgyörgyi tagjuk részére is postázta az értesítést. A fiatalokat szintén videofelvétel alapján azonosították, legalábbis a büntető jegyzőkönyvek szerint. Szőcs szerint 15 nap állt rendelkezésükre, hogy a büntetést megfellebbezzék, az előzőleg pénzbírságot kapó hat tag (többek között ő is, aki 4000 lejt kellene fizessen – szerk. megj.) ajánlott levelet küldött a hatóságoknak, amiben jelezték, hogy nem értenek egyet a büntetésekkel.
A HVIM elnöke kifejtette: a hatóságok össze-vissza beszélnek, hiszen a március 10-ei eseményt követően a csendőrség szóvivője szerint nem történt rendbontás, másnap viszont már a büntetések kirovásával volt tele a sajtó. Szőcs szerint a román média is ferdítve közölte a valóságot, hiszen elsősorban a tüntetők voltak a sértett felek, akiket a csendőrök lökdöstek és ütöttek. Szőcs úgy véli, hogy az eseményektől távol maradó, ágyban fekvő Vetró András háromezer lejes büntetése a a legjobb példa arra, hogy mennyire felületesen jártak el a karhatalmi szervek, hiszen „hasukra ütve” rótták ki az 1500 és 4000 lej közötti pénzbírságokat. A HVIM elnöke elmondta, hogy még nincs jogi képviselőjük, a fellebbezésük elbírálása dől el, hogy szükségük lesz-e ügyvédre. Székelyhon.ro

Háttal a falnak
Keresgélem a szavakat, hiszen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE a jelenlegi romániai érdekérvényesítés nagy, égő sebe.
Kényes ügy, ami elemeiben egyszerre villantja fel az egyre keserűbb történet minden összetevőjét. Az egyazon oldalon álló, mégis nézetkülönbségek által elválasztott érdekeltek külön táborba sodródását.
A magyar érdekképviselet mindig konjunktúra vezérelte tárgyalási trükközéseit. Az ügyben „hibátlanul" megnyilvánuló igazságszolgáltatási pártosságot. Olyan ügy ez, amelyben ott sűrűsödik a romániai magyarság elmúlt negyed évszázadának minden frusztrációja, elszalasztott lehetősége – és talán reménytelensége is.
Talán furcsának tűnik, hogy mindezt épp akkor írjuk le, amikor a MOGYE magyar oktatói ultimátumra készülnek. Nevezetesen arra, hogy a magyar tagozat önállósodásának halasztása miatti tiltakozásuk jeléül kilépnek az egyetem valamennyi vezetőtestületéből, lemondanak valamennyi kinevezett vezetői tisztségről.
Könnyű lenne azt mondani, hogy lépték volna meg ezt tavaly szeptemberben ahelyett, hogy hitelt adnak Leonard Azamfirei rektor korábban is többször „megbicsakló" ígéreteinek. Egy év távlatából nézve minden bizonnyal az lett volna a helyes megoldás, ám az vesse az első követ a döntéshozókra, aki ne tette volna akkor a mérleg serpenyőjére mindazt, amit egy radikális fellépés révén elveszíthet a magyar oktatási vonal.
Egyesek szerint ugyan semmi egyebet, mint láncait, de az ember már csak ilyen, néha az elveszített láncok iránt is nosztalgiát érez. A különböző döntéshozatali struktúrákból való kilépés csak szimbolikus értékű, hiszen semmilyen hatást nem gyakorol az intézmény mindennapjaira, sőt a „magyarfaló" szenátusnak néhány vitamentes hónapot ajándékoz. Amelyet az gond nélkül fel is él, hiszen aki időt nyer, ugyebár, életet nyer.
A magyar oktatók mégsem tehetnek másként, hiszen olyannyira a falig hátráltak már, hogy talán soha nem sikerül megszabadulniuk a hátukra tapadt vakolattól. Főleg, hogy Azamfireit és társait talán már az sem terelheti jobb útra, ha egyszer majd külföldi nyaraláson tolmács nélkül lesznek kénytelenek elmondani a románul nem beszélő helyi orvosnak, hol is fáj.
Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)

Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok
A történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő.
Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük.
Folyosói ellenzék
Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, „hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.”
Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna.
Jóvátehetetlen önkéntesség
Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy „az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)”
A liba ára
A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon.
Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással.
Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ „hitelesítő bélyegének” kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát.
Végtelen játék
A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják.
1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot?
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szovjetmagyarok
A jobbikosok az orosz imperializmus ügynökei – írta blogjában március 10-e után a román szocialisták ügyeletes magyarfalója, Bogdan Diaconu parlamenti képviselő. Bukarestből nézve a magyarországi párt képviselői „Romániát akarják destabilizálni”, erős fundamentuma lehet az országnak, ha Vona Gábor lakossági fórumon magyarul elmondott szavaitól repedezik. Rá is csatlakozott erre a fősodor médiától az államfőig nagyjából mindenki, akinek kampányüzemmódban már megint nem jut semmi más eszébe a magyarveszélyen kívül.
Mert hát erről volna szó, kampány van, jövőkép nincs, ellenséget kell gyorsan találni vagy kreálni. A kormánypártok kissé bajban vannak, mivel koalíciós társsá fogadták az RMDSZ-t, hülyén venné ki magát, ha folytatnák az eddigi magyarellenes kurzust, amit erdélyi közösségünk ellen folytattak. Szerencsére Vona Gáborék házhoz jöttek, sikerült is nagyjából kinyírniuk a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyen tartott autonómiatüntetést.
Az ellenzék mindenfajta skrupulus nélkül letámadta az erdélyi magyarságot, a nemrég még Székelyföldön kupicázó Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, Traian Băsescu államelnök szőke üdvöskéje hirtelen fordulattal beleakadt a székely zászlóba, a kórházakban alkalmazandó anyanyelvhasználattól kapott kiütést, mit nekünk nyelvi jogok. Kívánom neki, hogy egyszer angolul kelljen elmagyaráznia egy orvosnak, hol fáj. És ne legyen a környékén tolmács, amikor hallgatja a diagnózist.
Új elemként jelentkezett viszont az orosz imperializmus, és annak magyar leágazása. Bukarestben attól félnek, és ennek hangot is adnak úton-útfélen, hogy Putyin a régi Szovjetuniót akarja visszaállítani, ezért megy szembe a világgal Krím kapcsán. Következik majd a Moldovai Köztársaságtól de facto bő két évtizede függetlenedett Transznisztria, majd a jelentős orosz ajkú és identitású lakossággal bíró Moldovai Köztársaság bekebelezése. Oda az egyesüléssel megvalósítandó nagyromán álom, ráadásul az oroszok már itt is lesznek a határon. Addig meg deszantosoknak átdobják a jobbikosokat. Az egyik bukaresti napilapban komoly tényfeltáró cikkben kimutatták Vona Gábor orosz indoktrinációját és kötődéseit. A paksi atomerőmű még nem került elő hangsúlyos érvként, de ami késik, nem múlik, legfeljebb majd a magyarországi elvtársak besegítenek a szocialista internacionalizmus égisze alatt.
Traian Băsescu most ismét a jófiút játszhatja a nagyvilág szemében úgy, hogy közben idegengyűlölettel szerez magának és frissen gründolt pártjának szavazatokat. A második mandátumának végén a román államfő elmondhatja magáról, hogy következetes és elkötelezett euroatlantista politikát folytatott, ellenállt az orosz befolyásnak (sőt, kifejezetten ellenséges volt a viszonya Moszkvával), és jelenleg ő védi Európa keleti határait. És ebben igaza is van. Csakhogy Romániában nem is olyan régen olyan kormánynak adtak kétharmados hatalmat a kezébe a választók, amelynek az első számú embere, Ion Iliescu Moszkvában tanult vén kommunista, és az ifjú titánokat hátulról irányító erős emberek szintén a Román Kommunista Párt második vonalából mentették át a hatalmukat 1989 után. Nem beszélve a médiatrösztjével az egész romániai politikát befolyásoló és uraló Dan Voiculescu igazolt szekusbesúgóról. És tény, hogy a román szocialistákat és csatlósaikat az elmúlt években erőteljesen támogatták Moszkvából, az Oroszország Hangja néha vehemensebben tolta a propagandájukat, mint ők maguk.
Az istenadta népet nem érdekli „az orosz imperializmus”. Ezért kell a képbe a Jobbik, a magyarveszélyt értik. Vona Gábor meg köszöni, jól van. Hiszen Traian Băsescu neki kampányol.
Csak mi, erdélyi magyarok szívunk.
Demeter Szilárd. Erdélyi Napló (Kolozsvár)