Beszélgetés Hanciuţa Roxana könyvtárossal
Mindig lesznek irodalombarátok
Kíváncsian lépek be az Arad megyei A. D. Xenopol Könyvtár Aurel Vlaicu negyedi részlegébe. Fiatal, csinos, határozott fellépésű asszony fogad. Hanciuţa Roxana 2007 óta dolgozik könyvtárosként. A polcokon található könyvek, kiadványok felől érdeklődtem.
– Részlegünk 32 930 kötetet tartalmaz, megosztásuk igen változatos. Akad bőven általános irodalom, filozófia, pszichológia, vallás, politika, szociológia, közgazdaság, jog, adminisztráció, társadalomtudomány. Van pedagógia, folklór, egzakt tudomány, természettudomány, orvostudomány, technológia, menedzsment, képzőművészet, zene, sport, nyelvészet, román és egyetemes irodalom, földrajz, civilizáció, történelem.
Hány magyar nyelvű könyvet találunk?
– 2500 különböző magyar könyvünk van, de meg kell jegyeznem, hogy más idegen nyelvű kötetek is kézbe vehetők. Hozzávetőlegesen 1000 angol, 200 francia, 100 olasz, 200 német könyv kölcsönözhető ki tőlünk.
– Milyen folyóiratok találhatók itt?
– Többnyire román lapjaink vannak. Csak néhányat említenék a teljesség igénye nélkül: Biblioteca, Studii, Studia Universitatis, Cetatea, Jurnalul Medical Arădean stb.
– Milyen az olvasótábor?
– Az elmúlt év végén 1500 olvasót tartottunk számon. Örömmel újságoljuk, hogy ebből 700 gyermek, tehát úgy néz ki, hogy az elkövetkező években nem lesz gondunk az olvasók létszámával. Naponta körülbelül 100–120 ember keresi fel intézményünket különféle kérésekkel.
– Kik a legszorgalmasabb olvasók, és kik azok, akik ritkábban járnak?
– Nagyon sok a gyermek és a nyugdíjas, viszont ritkábban jönnek a középkorúak, akik bizonyára munkájuk, családjuk, egyéb elfoglaltságaik miatt maradnak távol.
– Milyen könyveket kölcsönöznek a leggyakrabban?
– Gyermekolvasóink többnyire az iskolában előírt és ajánlott házi olvasmányokat keresik, míg az idősebbek főleg a román és a világirodalom klasszikusait. Vannak viszont olyanok is, akik nagyobb lelkesedéssel olvasnak bűnügyi történeteket, szerelmes könyveket, kalandregényeket.
– Melyek a kevésbé keresett szakterületek?
– Úgy tűnik, kevesebb az érdeklődés a technika, a sport, a matematika, fizika és kémia iránt.
– Milyen akciókat szerveznek, hogy az emberekhez közelebb vigyék az irodalmat?
– Többször rendezünk találkozókat óvodásokkal, iskolásokkal, hogy a betű iránti szeretetet elültessük elsősorban a gyermekekben, hisz ők képezik egykor a jövő nemzedékét.
– Elégedett-e az elmúlt időszak olvasóival?
– Alapjában véve meg vagyok elégedve, persze, nem titkolom, hogy jobb lenne, ha még több olvasó látogatna minket.
– Mit gondol: a ma divatban lévő internet nem szorítja háttérbe a könyvek olvasását?
– Úgy érzem, hogy nem. Meggyőződésem, hogy bármennyire halad a technika, bármennyire nem sláger napjainkban sem a költészet, sem a próza, mindig lesznek irodalombarátok. S értük – még ha kevesen is vannak – mindig érdemes lesz dolgozni.
– Köszönöm a beszélgetést.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad),

Sikertörténet a Tulipán Kaláka
Az idén is lehet jelentkezni a Tulipán Kaláka akciókra, tudatta Borsi Lóránt, a Tulipán Kaláka Egyesület elnöke. A sajtótájékoztatón tavalyi eredményekről, idei tervekről számolt be.
A Bihar megyei RMDSZ, valamint a Tulipán Kaláka Egyesület önkéntességen alapuló akciósorozata 2012-ben indult el, azóta a Bihar megyei magyarság sikertörténetévé vált, mondta Borsi Lóránt főszervező. Tavaly is mintegy hatvan kalákát sikerült megszervezni, több mint ezer önkéntest mozgósítottak Bihar megye különböző településein. Újraéledt az egykori kalákák hagyománya, az önkéntesek szívest örömest vettek részt, mindig jó a hangulat, a rendezvények közösségépítő hatása pedig tagadhatatlan.
Az Összefogás Háza
A főszervező három kalákát emelt ki. Szentjobbon egy lakodalmas házat sikerült újjáépíteni az RMDSZ megyei frakciójának közreműködésével. A kétkezi munkát a helyiek, az építőanyagokat az RMDSZ biztosította. 44 napon keresztül dolgoztak, 84-en vettek részt. Az épület az Összefogás Háza elnevezést kapta, mivel ilyen mértékű összefogás régen volt Szentjobbon. Amint a szokás megkívánja, a férfiak végezték a tulajdonképpeni munkát, az asszonyok pedig főztek.
Pozitív példa
Szalacson és Ottományban öt Tulipán Kaláka zajlott, ezek során játszóterek épültek a helyi gyerekek számára. Szalacs idei költségvetése szerint további öt játszótér létesül majd. Köröstárkányban három kalákát szerveztek, itt temetőtakarítás, árokfelújítás, játszótér építés zajlott.
A tavalyi év újdonsága, hogy egyházak és iskolák is csatlakoztak a szervezéshez. Amint Borsi Lóránt elmondta, az országos RMDSZ tavalyi közgyűlésén pozitív példaként mutatták be a kezdeményezést, továbbá egy országos képzésen belül ő maga ismertette, hogyan lehet megszervezni a kalákákat.
Az idén hivatalosan március elsejétől október végéig zajlanak majd a kalákák, sok függ az időjárástól is. Beltéri munkálatokat már az idén is végeztek kalákában – Köröstárkányban egy napközi óvoda kialakítását tervezik, s az épület felújításán dolgoztak, Micskén pedig, az iskolaigazgató kezdeményezésére lambériákat lakkoztak le.
Lehet jelentkezni
Az RMDSZ támogatásokat pályáz meg többnyire a megyei önkormányzattól, ebből tudják biztosítani az alapanyagot. Az egyesület pedig pólókat, emléklapokat biztosít, dokumentálja az akciót. Ezek a dokumentációk szolgálják a Tulipán Kaláka kötetek anyagát is. Most jelent meg a 2013 év kalákáit bemutató kötet, 500 példányban. Ez a harmadik ilyen nyomtatvány, s az érintett településeknek is juttatnak majd példányokat.
Borsi Lóránt bízik benne, hogy az idén Nagyvárad sem fog kimaradni – bár, mint mondta, nagyobb településeken nehezebb megszervezni, kisebb az összefogás, Váradon pedig az engedélyek megszerzése is gondot jelenthet.
A főszervezővel a borsi.lorant@gmail.com e-mail címen, illetve a 0747.508925 telefonszámon vehető fel a kapcsolat. Jelentkezni legalább egy héttel a tervezett kaláka előtt szükséges, de ha építőanyag támogatást is szeretne az adott közösség, akkor jóval korábban.
erdon.ro,

András Sándor és Pomogáts Béla kapta a Korunk Kulcsa díjat
András Sándor költő, író és Pomogáts Béla irodalomtörténész kapták idén a 2004-ben alapított Korunk Kulcsa díjat, az ünnepélyes díjátadásra Kolozsváron, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében került sor.
Az elismerést Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk folyóirat főszerkesztője adta át. Az 1956-os forradalom után nyugatra emigrált András Sándor munkásságát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese méltatta, Pomogáts Béla életművéről pedig Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke beszélt.
„Minden mondata mögött tíz másik van, amit nem írt le” – hangzott el többek közt Balázs Imre József Az András Sándor Autonóm Köztársaság Lakosságföldrajza című méltatásában. „Én, András Sándor Autonóm Köztársaság / kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, / mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, / s én magamat akarom képviselni végre” – idézte Balázs Imre András Sándor Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című versének kezdő sorait.
Kántor Lajos laudációjában kiemelte Pomogáts Béla irodalomtörténészi munkássága mellett jelentős közéleti tevékenységét is, emlékeztetett: kevesen ismerik annyira Erdélyt mint Pomogáts. Kántor ugyanakkor kiemelte az irodalomtörténész több írását, többek közt a Kós Károllyal készített interjút valamint Pomogáts Béla csak a Korunkban megjelent írásait tartalmazó 350 oldalas kötetet.
A díjátadást követően András Sándor Töprengés a mai kocsmáról című előadásában arról értekezett, hogy a magyarországi társadalom demoralizált, hiányzik belőle a büszkeség. Mint kifejtette: ehhez hozzájárult, hogy a magyarság valamennyi szabadságharcát elbukta 1848 óta. A Kádár rendszer bukása sem hozott változást, mert „azt sem az emberek haragja kergette el”.
Jelenleg „a magyar társadalom egyik fele lesajnálja a másikat. Ez a legrosszabb” – mutatott rá a társadalmi megosztottságra András Sándor. Pomogáts Béla ugyanakkor Találkozásaim a Korunkkal címmel, a folyóirattal való négy évtizedes kapcsolatára tekintett vissza. Kifejtette: büszke arra, hogy a Korunk szerzői közé tartozhat és barátságban volt többek közt Balogh Edgárral és Gáll Ernővel. „Nem az elismerést, a barátságotokat akarom elsősorban megköszöni” – fordult zárasként a Korunk szerkesztőihez Pomogáts Béla.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 12-18.)
Tőkés László a róla szóló könyv budapesti bemutatóján: „semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem”
Megszólalt a héten a 168 óra online kiadásában a hetilap munkatársa Lampé Ágnes és beszámolt arról a Terror Házában tartott könyvbemutatóról, ahol A Securitate célkeresztjében–Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című Kriterion kiadványt hárman is méltattak, nevezetesen a kötet hőse, a könyv szerzője és a könyv főhősének a sajtófőnöke. A szokványosnak aligha tekinthető közönségtalálkozón a hangulatgerjesztés odáig fajult, hogy egy hozzászólásban, amit „Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatott” arról értekeztek: Magyarországon „az egyház és a civil élet tele van besúgókkal”, itt „a hiteltelenség uralkodik” és ehhez a mai hatalom is asszisztál.
Az öt nappal ezelőtti, budapesti könyvbemutató a január 30-i, Magyarország kolozsvári főkonzulátusán tartott rendezvény megismétlése volt, egy lényeges, jelzésértékű különbséggel. A Terror Háza, akárcsak a magyar külképviselet otthont adott ugyan a kötetbemutatónak, de míg a kolozsvári közönségtalálkozón a magyar főkonzul személyesen is ellátta a házgazda szerepkörét, addig az Andrássy út 60-ban a főigazgató asszony, Schmidt Mária erre a szerepkörre nem vállalkozott. Sőt maga helyett mást se jelölt ki a feladatra. Így, ha már a bevezető megtartására a Terror Házából még egy segédmunkatársra se futotta, annak elmondására Demeter Szilárd, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és egyben Tőkés László irodavezetője kényszerült.
A szokatlan főigazgatói hozzáállás mögött sok minden rejtőzhet, szervezési malőr, halaszthatatlan közfeladat ellátása, egyéb, nyilvánosságra nem tartozó elfoglaltság stb. stb. Tovább találgatni fölösleges is lenne. De nem kell bizonytalanságban maradnunk, hisz rendelkezésre áll egy beszédes információforrás, hisz segítségül hívható a múzeumi eseménynaptár. Ennek alapján pedig fehéren-feketén kiderült: itt bizony egy előre be nem tervezett, „spontán” akcióról lehet csak szó.
A Terror Háza precíz honlapján mindig jó előre meghirdeti az Andrássy út 60-ban sorra kerülő rendezvényeit. Itt pedig most is több, e havi már megtartott vagy ezután megrendezésre kerülő eseményről olvashatunk. Viszont a házi krónikában a február 14-i dátumnál szó sincs semmilyen könyvbemutatóról; ezen a napon a múzeum honlapjáról csak az 1956-os fegyveres felkelőket idéző Pesti srácok program köszön reánk.
Akármi is húzódhatott meg a háttérben, arról „A Securitate ma is mindenhol jelen van”–Tőkés László: akik két csecset szoptak címmel közreadott helyszíni tudósítás olvasója ebből sokat meg nem tudhatott. A „külsőségek” látszólag rendben voltak. Közönség volt, ha nem is túl nagy létszámban és nyílván a 168 óra munkatársa se véletlenül keveredett oda, Ő rögtön meg is hökkent, ahogyan belépett, mert: „a terem első sorában Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnöke és bizarr módon Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára és az Országgyűlés korábbi elnöke foglal helyet.”
Meghökkenését csak annak tudjuk be, hogy vélhetően nem szokott Orbán évértékelőkre, meg Ady ünnepségekre Érmindszentre járni, mert akkor már korábban szembesülhetett volna azzal, hogy az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára már régóta váltott. Lelkes híve lett Tőkésnek, de nem csak neki, hanem azoknak is, akik reggeltől estig kommunistáznak, sőt a kommunisták esetleges visszatérésével riogatnak, mint történt ez egy minapi évértékelőn.
Ami pedig a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökének jelenlétét illeti, abban sem volt semmi meglepő: az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke már rég átlépett azon, hogy őt emberi méltóságában alázta meg köztévé, amikor Tőkés László kedvéért a bűnözők személyiségi jogainak megvédésére használt kitakarásos technikát alkalmazva kiretusálták az arcát a képernyőről.
Tőkés László amint szót kapott a saját irodavezetőjétől – tudtuk meg a hetilap tudósítójától – átvette az irányítást, házigazda nem lévén, maga lépett elő azzá. Előbb még megfutotta az udvariassági köröket és annak rendje és módja szerint megköszönte a Terror Házának és Schmitt Máriának a helyszínbiztosítást, majd méltatta a szerzőt. Elmondta: a róla szóló kötet „nem csupán tényfeltárás, hanem a közvélemény szempontjából is fontos könyv”, majd arról is szólt: „a könyvből többet tudott meg a saját helyzetéről, mint amennyinek tudatában volt.” Eközben, némi derültséget keltve megrótta Demeter Szilárdot, mert az, lévén ő egy szolgálatkész beosztott, a hallgatóság óhaját meghallgatva egy mikrofont nyomott a Tőkés kezébe: „Nem fogom meg, nem szeretem ezt a mikrofonos világot – utasítja vissza a főnöke. – Kizökkentettél a gondolatmenetből – ad még egy virtuális taslit az irodavezetőnek.”
A továbbiakban arról és úgy esett szó a moderátori szerepkört felvállaló Demeter és a könyvszerző dialógusában, amit a maszol olvasói a kolozsvári kötetbemutatóról szóló, január végi cikkünkben már olvashattak. Erre ezért külön ki sem térnénk.
Ehelyett, közbevetőleg inkább említsük meg, hogy a Terror Házában ezen a pénteken nemcsak egy könyvprezentáció esett meg. Ekkor és itt készült egy tanulságos tartalmú interjú is Tőkés Lászlóval. Abban, egyebek mellett, a közönségtalálkozón a kettős elszámoltatást szorgalmazóról kiderült: a beszédben is kedveli azt a bizonyos kettősséget, amit az elszámoltatásokban oly „állhatatosan igényelt.”
Az EP-képviselő a könyvbemutató alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak, – az interjúkészítő ezúttal nem a lap magyarságpolitikai szakértője és külpolitikai rovatvezetője, Kristály Lehel, hanem Őry Mariann volt –, akinek Tőkés elmondta: „Sosem éreztem magam pártpolitikusnak, és már irtózom attól a sok mocsoktól, amiben részem volt akarva-akaratlanul az elmúlt két és fél évtizedben.” Azt is hozzátette: „különösebben nem is töri magát” azért, hogy brüsszeli mandátumhoz jusson és valójában nincsenek ilyen irányú személyes ambíciói. Korábban is csak – mint mondja – az „erőteljes alulról jövő elvárásoknak tettem eleget, amikor európai parlamenti politizálásra adtam a fejem.”
Az EMNT elnökének szavai hallatán joggal merülhetett fel a kérdés: vajon Tőkés László ezt az alkalmat akarta kihasználni arra, hogy kimondja: elege van a politikából? Netán, hisz egyes szavai arra utalnak is erre, valóban komolyan fontolóra vette, hogy az EP-képviselői mandátumának májusi megszűnésével egy negyedszázados politikai karrierre is pontot tesz?
Szavaival szembesülve a gyanútlan olvasó joggal akár arra is gondolhat: mennyire igaza van annak, aki így, a hatodik X-en túl, negyedszázadnyi élvonalbeli politizálás után, csömört kapott a hol meleget, de újabban inkább csak hideget hozó politizálástól, a fárasztó állandó közszerepléstől és az embert próbáló állandó úton levéstől, a Brüsszelbe vagy Strasbourgba történő minden heti ingázástól. Már-már meggyőzően hat és érthető, bölcs hozzáállásról tanúskodni tűnik az érvelés, amit még hitelesebbé tesz néhány hangulati kulcsszó is. El is gondolkozunk mi is: miért is ne lenne hihető, ha valaki, ha megfáradt meg annyira csalódott is, hisz a könyvbemutatón még annak a beismerésére is kényszerült, hogy „17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen”, úgy dönt végre: elég volt, nyugalomra vágyom.
Csakhogy az alulról jövő, múltbeli erőteljes elvárásoknak nemet mondani nem tudásról szóló mondat így folytatódik: „most is attól teszem függővé az indulásomat, hogy van-e igény rá, és kialakul-e olyan politikai összefogás, amelynek szellemében folytathatom az EP-képviselőséget.” A „nem töröm magam” után pedig már rögtön ott van már nemcsak „a több út is lehetséges”, hanem azoknak az utaknak, nagyon is konkrét forgatókönyvei. Ezek egyike sem szól már az „irtózásról”, meg az irtózás utáni logikusan magát adó döntésről, a hátrább lépésről. Szóval következik a „több lehetséges út” részletezése: ”Eddig felvetődött az egyéni képviselőség, a romániai és a magyarországi listán való indulás is, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, rövidesen el kell dőlnie, hogy mi fog történni.”
A nyilatkozóhoz hasonlóan magunk sem akarunk a dolgok elébe menni. Ezért rögtön el is hessegetjük Negruzzi örökbecsű, Alexandru Lăpușneanu vajda szájába adott találó bon mot-jának, a „ki kicsodát, és miként is akar”-nak az esetleges áthallásait. Viszont azt nem tehetjük meg, hogy az egyik lehetséges forgatókönyv kapcsán nem szóljunk arról, hogy sajtóhírek szerint alakulóban van a Fidesz EP listája és azon Tőkés neve, egyelőre nem szerepel.
Amennyiben Orbán Viktor tavasszal győz, a Fidesz listavezetője az EP-választáson az lesz, akit várhatóan uniós biztosnak ajánlanak majd Andor László mandátumának megszűnése után az uniós kormányába – írta meg e könyvbemutató másnapján a jólértesült Csuhaj Ildikó a Népszabadságban. A cikkíró a kormánypárt tervezett EP-listájának összetételét latolgatva szólt arról, hogy a biztosi tisztség reményében a listavezetői poszt legesélyesebb várományosai Navracsics Tibor igazságügy-miniszter, Győri Enikő a külügyminisztérium EU-kapcsolatokért felelős államtitkára, illetve Szájer József, aki a brüsszeli európai néppárti frakció alelnöke.
„A Fidesz–KDNP EP-listáján nem lesz meglepetésnév” – tudta meg a Fidesz vezető politikusaitól a Népszabadság munkatársa, ami nem a legjobb hír Tőkés László számára. Bár az ő neve a sajtóban fel-felröppent, mint lehetséges Fidesz-jelölt, de indítása egy magyarországi párt színeiben mégis a meglepetés erejével hatna. Arról nem is szólva, hogy talán megoldást nyújtana egy kérdésre, de rögtön felvetne tucatnyit.
Mindenekelőtt pedig azt a kérdést, amiről bő két esztendeje vallott Tőkés az EP-alelnöki mandátuma mérlegét megvonó, őszinte kitárulkozásában Kristály Lehelnek a Magyar Hírlap "Lövészárok-életformát folytatok" című interjújában. Akkor arról beszélt, hogy azért nem vállal újabb EP-alelnöki mandátumot, mert „építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is”, de elsősorban azért, mert: „Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni”.
Csuhaj Ildikónak a Fidesz „titkok tudói” azt is elmondták: valószínűleg azok szerepelnek majd a jelöltlistán, akik az elmúlt öt évben bizonyítottak. Ők Győri Enikő, Gál Kinga, Járóka Lívia, Schöpflin György, Gyürk András, Surján László és természetesen a pártalelnök Pelczné Gál Ildikó. Deutsch Tamás állítólag még nem döntött saját jövőjét illetően és egyelőre csak a Beneš-dekrétumok elleni fellépéséről ismert fiatal Bagó Zoltán nem szerepel a tervezett EP-listán, mert állítólag „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”.
Visszatérve a Terror Házában megtartott könyvbemutatóról szóló helyszíni riporthoz és ahhoz, amit a róla készült könyv kapcsán az ottani Tőkés szereplés révén tapasztalni lehetett e beszámoló alapján, az is felmerülhet, hogy az EP-képviselő megszólalását, illetve egy hallgatói hozzászólás utáni beszédes hallgatását vajon hogyan fogják megítélni a lista-összeállítók? Vajon nem lesz-e inkább tehertétel egy Fidesz EP-listán az, aki hallgatott, mikor beszélni kellett volna és olykor akkor is beszélt, amikor hallgatni tanácsosabb volna.
Hogy miért is véljük problematikusnak a Terror Háza-béli Tőkés szereplést, annak érzékeltetésére következzen egy részlet a helyszíni tudósításból, amikor egy vehemens kirohanás után, a csend egyszerre kínossá is tudott válni:
„Bartha László vagyok. Nos, ezek szerint Romániában visszarendeződés történt, itt meg nincs előrehaladás – jelenti ki. – Az ügynökkérdés továbbra is csak maszatolás, össze-vissza beszél mindenki, történelmi bölcselkedések mennek a televízióban reggeltől estig… De a református egyház sem áll a helyzet magaslatán. Amikor Hegedüs Lóránt megtámadta a miniszterelnököt azzal, hogy szabadkőműves befolyás alá került a kormánya, levelet írtam Balog Zoltánnak és a püspök úrnak is. Balog nem válaszolt, püspök úr nagy nehezen annyit, hogy várjak türelemmel. Azóta a rózsabokor a Himaláját háromszor körbenőtte, de nem történt semmi. Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban alantas és mosdatlan stílusban megtámadta püspök urat, „minden segget megjárt erdélyi politikusnak” nevezte. Azonnal írtam Stefka István főszerkesztőnek, hogy Bayert vonják felelősségre és tiltsák el az írástól. Ő sem válaszolt. Az ilyen jelenséget, amikor a legjobb embereinket innen ilyen rakétatámadás éri, felháborítónak és tűrhetetlennek tartom. Félreértés ne essék, én továbbra is a Fideszre szavazok, de az egyház és a civil élet tele van besúgókkal. Ezt nem lehet tovább tolerálni, mert így hiteltelenség uralkodik.
Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatja. Majd megjegyzi: több éve igénylik állhatatosan a kettős elszámoltatást. Nem csak kis Magyarországon, hanem határon túli viszonylatban is.”
Akasztott ember házában kötelet, négy év Fidesz kormányzás után elmaradt elszámoltatást emlegetni nem jó ómen ma Budapesten. Az elszámoltatás ígérete ugyan sikeres hívó szó volt 2010-ben, de mint mára kiderült: ez a „kis Magyarországon” nagyon nem volt egy sikertörténet. Egyszerűen csak azért, mert az egykor mozgósító erejű vádak közül több utólag hámozott léggömbnek bizonyult.
„Annak idején erre rengeteg pénz kaptak azok, akik a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai korszakban Bukarest csecsét is szopták, tehát két csecset szoptak. Így mondják ezt népiesen” – fakad ki Tőkés, majd hozzátettei: „Ezeknek a pénzeknek a sorsát azóta sem tárták fel. Aztán jött Budai Gyula és beindult az átvilágítás és az elszámoltatás. Ekkor azt hittük, komolyan veszik.” Aztán mintha rádöbbent volna, hogy mintha túllőtt volna a célon. Meg is próbált rögvest korrigálni és átmenni a megértőbe: „Persze komolyan veszik, csak elhúzódik a folyamat.”
Ennél is messzebb ment viszont a Terror Házában és egyben a legingoványosabb talajra lépett, amikor előkerül a kedvenc vesszőparipa, az ügynöktéma, amiről a megfellebbezhetetlennek szánt kinyilatkoztatások egész másképpen hangzanak Budapesten, mint egy nagyváradi sajtótájékoztatón vagy bárhol Erdélyben. Ez volt az a mozzanat, amit a 168 óra helyszíni tudósítása, mintegy alfejezetcímként ekképp prezentált: „Múlt és jelen pedig – Tőkés szerint – összekapcsolódik”
A romániai visszarendeződésről értekezve az EP-képviselő elmondta: „Bár semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem, kétségtelen, hogy a Királyhágó-melléki Egyházkerület vagy az Erdélyi Református Egyház történetének jelentős részét csak úgy érthetem meg, ha tudatában vagyok, hol lapulnak a múlt szereplői, ki tartja őket sakkban és miért áll érdekükben hallgatni. Mert vannak árulók, ebben a könyvben is jó néhány cégéres gazember szerepel, hisz sokan túlélték a rendszert.”
Budapesti fülnek ez amúgy rendben is lenne, legfeljebb némi mosolyt fakaszt egyesekben ez a józanul higgadt, tárgyilagos, érzelemmentes, csak az egyháztörténeti folyamatok tudományszempontú megértését és semmi mást megcélozni nem akaró érvelés.
Ugyanennek a fülnek az sem okoz gondot, ha azt hallja: „Az egyházkerületben vezető funkcióban lévő secus kollaboránsok vannak. 17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen. Ma újra kiegyensúlyozott lett a küzdelem. Annak idején mindenki hódolni jött hozzám, vállukra vettek aztán leejtettek. Majd megfordult a menet, és kiegyenlítetté vált a harc Bukarest és egyes budapesti körök, jómagam, az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az egyházkerület és néhány egyházi kör között. Az egész tisztátalan politikai harc, de sajnos nem lehet kivonulni belőle.”
Viszont az, hogy a magyar állam, történetesen a jelenlegi kormány hivatott szerveit illetik azzal a váddal, hogy eltűri a területén „áttelepedett magas rangú secus tisztek” létét és elnézi azt, hogy „jó pár ügynök a mai napig a pályán van”, majd valaki meghirdeti, hogy „ezért ezt a szabadságharcot tovább kell folytatni”, az már ugyanennek a budapesti fülnek már több mint zavaró. Mert az a polgár, aki beült a Terror Házába február 14-én egy általa nagyra becsült szimbólummá vált közéleti szereplő könyvének bemutatójára, az abban a hitben él, hogy ez nem lehet igaz. Az ügynökkérdés számára nem azt jelenti, hogy idegen ügynökök grasszálhatnak hazájában, neki a III/III-asokkal és kenyéradó gazdáikkal van gondja meg azzal, hogy ez ügyben majd’ negyedszázada folyik mindig, az éppen hatalmon levő kormányok részéről a „maszatolás”.
Ahol ő él és gyakran morgolódik azt is reméli, helysebben tudja is, hogy a magyar állam rendvédelmi szervei alkotmányos kötelezettségükhöz híven mindenkor teszik a dolgukat, nem tűrik meg hazájában idegen államok „pályán levő ügynökeinek” a garázdálkodását. Ha effélék netán fel is bukkannának, hisz ilyen akár elő is fordulhat – a magyar hatóságok ellenük mindig fellépnek és eljárnak a hatályos törvények szerint. Nem „szabadságharcozva”, hanem a törvény szigorával lesújtva.
Percig nem vitatva, hogy akár a „zöldhatáros” korszak idején lehettek és bizonyára voltak a Tőkés által ezúttal is felemlegetett diverziós cselekmények, de ezt az átmeneti időszakot összemosni a mai állapotokkal, az visszatetsző és el nem fogadható. Aki azt állítja, hogy 2014 Magyarországán más államok ügynökei „a mai napig a pályán vannak”, az a magyar állam illetékes szerveinek, így a Pintér Sándor belügyminiszternek és az általa felügyelt szolgálatoknak a tisztességét és hatékonyságát kérdőjelezi meg. Másképpen pedig az említett vagdalkozásokat érteni nem lehet.
Ne lepődjön meg az EP-képviselő, ha újabb könyvbemutatón vagy bárhol máshol „kis Magyarországon” a mai magyar szolgálatok állítólagos impotenciájáról szóló kinyilatkoztatásokat és dörgedelmeket meghallva, másfajta ingerültséggel is fog találkozni a szavak súlyára minap a Terror Házában nem kellően odafigyelő.
Esetleg megunva az örök ostorozását, mely szerint Magyarország ma is elnézi a területén aktív secusok tevékenységét és ellenük nem tesz semmit, valaki majd kifakad: amennyiben Tőkés Lászlónak tudomása van arról, hogy konkrét ügyekben, beazonosítható módon az Alkotmányvédelmi Hivatal nem tesz eleget az 1995. évi CXXV. törvény 5 § a), illetve g) pontjaiban a számára előírt kötelezettségének, akkor ne elégedjen meg az általánosítással. Ne hagyja a szavaira figyelőket kétségek között. Tegye azt, ami neki 2011. március 14-e óta magyar állampolgárként kötelessége.
Bálint-Pataki József
maszol.ro,

Leszámolás vagy közösségi megfélemlítés?
Két bűnvádi dosszié, tucatnyi bírósági per, első fokon öt év letöltendő és négy év felfüggesztett börtönbüntetés: ez Nagy Zsolt hét év óta tartó kálváriájának pillanatnyi mérlege. A magát ártatlannak valló korábbi RMDSZ-politikus, a Tăriceanu-kormány távközlési miniszterének története megdöbbentő képet fest a román igazságszolgáltatásról, a titkosszolgálatok által ellenőrzött közéletről.
– Két bűnügyi perben veszített: a hazaárulásos, kémkedéses történetben alapfokon öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság, a Posta-perben született végleges ítélet szerint négy év felfüggesztettet kapott. Továbbra is ártatlannak vallja magát?
– Mindig is annak tartottam magam, nem rajtam múlott, hogy az ártatlanságomat igazoló bizonyítékokat a bíróság leseperte az asztalról.
– Kirakatper áldozatának tartja magát?
– Ami ma történik a román igazságszolgáltatás berkeiben, sokban emlékeztet az ötvenes évekre, csak az eszközök és a módszerek változtak. Engem nem az lep meg, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség, a DNA sorozatban gyártja a dossziékat, hanem a gyakorlat, ahogy a román bíróságok alájátszanak ennek a folyamatnak. A titkosszolgálatok, az ügyészek és a bíróságok egy malomban őrölnek, egyféle „állam az államban” rendszer jött létre, amely látszólag önjáró.
– Csak látszólag?
– Azért látszólag, mert valójában a szálak valamilyen formában az államelnöki hivatal háza táján találkoznak.
– Milyen érdeke fűződne bárkinek ahhoz, hogy egy uniós tagállam minden alap nélkül megtizedelje a politikai osztályt? Az államfő a korrupciót akarja felszámolni...
– Nem vitatom, hogy Romániában nagy a korrupció: a parkolóőrtől a rendőrig és a műtős nővérig sokan kapnak csúszópénzt. Az is igaz, hogy a korrupció csúcsát a közéleti személyiségek testesítik meg. A korrupcióellenes harcot azonban kirakatharccá változtatták, példastatuálás céljából kezdtek el politikusokra vadászni, amiből jó eséllyel lehet médiacirkuszt csinálni. Ma ennyiről szól a romániai korrupcióellenes harc. Az államfő nemrég Németországban büszkén mondta az újságíróknak, hogy Romániában hét minisztert ítéltek el eddig. A németek döbbenten hallgatták, hiszen az ő szövetségi kormányukban összesen 15 miniszter van. El tudom képzelni, milyen véleményük van Romániáról.
– A közvélemény viszont azt tartja, minél magasabb beosztásban van valaki, annál nagyobb az ismeretsége, több a pénze, így több a lehetősége is, hogy megvédje magát. Ez mennyire igaz?
– A saját esetem bizonyítja, hogy kiváló védőügyvédek mellett sem volt hajlandó a bíróság tudomást venni a védelem által felsorakoztatott érvekről. Az első ügyem – amelyben ejtették a kémkedés és hazaárulás vádját, a tíztagú bűnszövetkezet morális támogatásáért ítéltek el – olyan kirakatper, amelyben egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem létezik. A dossziéhoz ezer telefonbeszélgetést csatoltak, ebből húsz volt az enyém, de ezeknek a vád szempontjából nem volt jelentősége. A további 980 beszélgetés állítólag rólam szólt, ezek alapján ítéltek el.
– Belehallgathatott ezekbe?
– Az ezerből kétszázat sikerült meghallgatnom hiteles fordító társaságában, de a bíróság ezt 2012 őszén önhatalmúlag leállította. A meghallgatott beszélgetések felét rosszul fordították, tele hibákkal, ferdítésekkel, belemagyarázásokkal. A bíróság nem vette figyelembe a kifogásainkat. Harminc tanút javasoltam a védelmemben, egyet sem hallgattak meg. A védelem számára ellenőrizhetetlen mintegy 800 beszélgetésen kívül a bűnügyi dossziénak volt egy titkosított része is. Ez tartalmazta a SRI embereinek megfigyelési tevékenységét – lehallgatások otthon és különböző helyszíneken, filmezések, utcai követések –, az anyaghoz azonban nem juthattam hozzá, az iratcsomóban esetenként utalnak rá.
– Első bűnügyi dossziéjának tanúsága szerint ön nem korrupt, nem lopott, csak éppen államtitkokat szivárogtatott ki. A postaper vádjai is hasonló stílusban készültek?
– Azok talán még nevetségesebbek. A történet dióhéjban a következő: a Román Postának van egy bukaresti telke, amelyet tőkeapportként ajánl fel egy céggel kötendő gazdasági társuláshoz. A szerződést láttamozza közjegyző, nyilvántartásba veszi a cégbíróság. Valakik mégis kiderítik, hogy a szóban forgó telek nem a posta magántelke, hanem köztulajdon, tehát nem vihetné a társulásba. Közben nem veszik figyelembe, hogy az előző években a Román Posta több, a telekkel kapcsolatos pert is megnyert a Legfelsőbb Bíróságon, ami egyértelműen bizonyítja a tulajdonjogot. Miniszterségem alatt született meg az a kormányrendelet, amely pontot akart tenni a posta vergődésére a telekügyben: ebben kimondtuk, hogy az a bizonyos telek a posta magántulajdona. A DNA hatalommal való visszaélés vádjával indított eljárást ellenem és a volt igazságügyi miniszter, Tudor Chiuariu ellen. Az egykori pénzügyminisztert, Sebastian Vlădescut – már nem idézték be, mert ahhoz a szenátusnak kellett volna láttamoznia a bűnvádi eljárást, oda pedig a DNA ilyen „tákolmányt” nem mert küldeni. Egy közösen elfogadott kormányrendelet kapcsán példátlan módon kiemeltek két embert, és a vádlottak padjára ültették őket. A kormányrendelet ma is életben van, a telek pedig 2014-ben is a Román Posta ingatlanlistáján szerepel.
– Második peréről azt állította a román sajtó, hogy politikai leszámolás...
– Ez egyértelműen Tudor Chiuariu ellen irányult: miniszterként eljárást indított és felfüggesztette Doru Ţuluș egykori főügyészt. Miután Ţuluș megdicsőülve visszatért a Korrpcióellenes Ügyészség egyik főosztályára, másnap elindította a bűnvádi eljárást az igazságügyi miniszter ellen... Így lettem én is bűntárs.
– Ha ez valóban így történhetett, megalapozott gyanú hiányában miért hallgatták le korábban valamennyi munkatársa, ismerőse telefonját?
– Nézze, a román titkosszolgálat nem hasonló emberi logika szerint működik. A román kabinet magyar tagjai körében mindig is köztudott volt, hogy figyelnek, lehallgatnak, jelentéseket készítenek rólunk. Valószínű, hogy engem és munkatársaimat is épp úgy lehallgattak, mint a többi minisztert és államtitkárt: az adatokat tárolták „soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség” alapon. A rendszer perverzitása ebben áll: adatokat gyűjtenek, dossziékat fabrikálnak, és amikor szükséges, előhalásszák.
– Úgy véli, hogy a többi elítélt politikus is ártatlan?
– Ezt nem állítom, azt viszont igen, hogy az ítéletek indoklásában bizarr megfogalmazások jelennek meg, amelyek azt sejtetik, hogy a román bíróságok szakmai és erkölcsi tartásával komoly bajok vannak. Egy év fogva tartás után nemrég szabadult Traian Decebal Remeș volt mezőgazdasági miniszter. Ítéletének indoklásában többek között ez áll: bár a rendőrség nem találta meg a lefoglalt paksamétában a Ioan Mureșan által adott 15 ezer eurónyi csúszópénzt, a vádlott azt valószínűleg megkapta más alkalommal. Ha tárgyi bizonyítékok nélkül, ilyen bírói végzéssel ma börtönre lehet ítélni embereket Romániában, akkor ott komolyan megkérdőjeleződik az igazságszolgáltatás szakmaisága. Ha ezt közéleti emberekkel elművelhetik, mennyivel kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a kisemberek, akikről a sajtó, a közvélemény semmit nem tud.
– Adott egy korrupt bukaresti rendszer, amelyben önök magyarként eltűrték, hogy valamennyi lépésüket figyelik, bármikor lecsaphatnak bárkire. Mi késztet arra egy erdélyi magyar politikust, hogy miniszteri tárcát vállaljon a román kormányban?
– Azt nyilván tudtam, hogy megfigyelnek, de legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez idáig fajulhat. Eszembe sem jutott volna soha, hogy miniszter legyek. RMDSZ-alelnökként, választási kampányok felelőseként hosszú éveken át oroszlánrészt vállaltam a szervezet napi munkájában. Ma is vallom, hogy tisztességgel és becsülettel álltam meg mindenhol a helyem, talán ezért is bíztak rám újabb és újabb feladatokat. Amikor Markó Béla 2005 karácsonya előtt felajánlotta a kommunikációs tárcát, nem hittem a fülemnek. Én erre nem készültem, nem is számítottam rá. Több napon keresztül rágódtam azon, hogy elvállaljam-e. Végül azért döntöttem mellette, mert politikai és szakmai kihívást láttam benne. Nyugodt lélekkel mentem Bukarestbe: nem azért voltam tisztességes, mert számítottam arra, hogy netán megfigyelnek, hanem mert ez az én életfelfogásom.
– Ön a kétezres évek derekán meg akarta reformálni az RMDSZ-t. Nem tart attól, hogy éppen ebbe bukott bele?
– Nem az RMDSZ-t akartam megreformálni, hanem a velem egykorú, fiatal nemzedéket próbáltam előtérbe hozni, bemutatni az erdélyi magyar közvéleménynek, hogy vagyunk, és lehet ránk számítani. Akik ezt félreértették, azok úgy érezhették, hogy mi hatalomra törünk. Interjúkötetében maga Markó Béla is elismerte, hogy egyesek arra figyelmeztették, a fiatalok a székére pályáznak. Ennek azonban semmi alapja nem volt, ezt már akkor tisztáztam a szövetség elnökével.
– Pedig abban az időszakban sokan önben látták az új RMDSZ-elnököt...
– Az RMDSZ-elnökségre való pályázás soha nem volt célom. Ettől függetlenül magyar és román körökben egyaránt voltak erre utalások: bizonyára akadtak olyanok, akik szívesen láttak volna ebben a tisztségben.
– Ha kiderülne, hogy RMDSZ-berkekből indult ön ellen ez a meghurcoltatás, mit tenne?
– Nem hiszem, hogy így lenne. Az RMDSZ-nek ez nem állt szándékában, de ad absurdum, ha valakinek meg is fordult volna a fejében, ehhez nem lett volna eszköze. Az RMDSZ-t mind a belügytől, mind az igazságügytől „tisztes távolságra” tartották. A történet mögött inkább az áll, hogy a román hatalom éppen ütni akart az RMDSZ-en. Akkor indult eljárás Markó Béla ellen, és meglehet, úgy gondolták, hogy egy kalap alatt a potenciális utódot is meghurcolják, eltávolítják a közéletből.
– Az ön esetében ez sikerült. Saját döntése volt a teljes visszavonulás?
– Igen, én döntöttem így: senki nem küldött el. 2007-ben az RMDSZ EP-listavezetőjeként kezdtem a kampányt, de visszaléptem, mert nem tudtam vállalni annak az ódiumát, hogy én legyek korruptként a célkeresztben. Harminchat évesen otthagytam a közéletet, tanácsadó céget működtetve lettem vállalkozó. Politikusként szerzett tapasztalataimnak is köszönhetően sikeres vállalkozást hoztam tető alá, több nemzetközi beruházás kötődik munkámhoz. Sokat dolgoztam együtt Pászkány Árpáddal: nemcsak üzlettársak, barátok is vagyunk. A késztetés azonban továbbra is megvan bennem, hogy visszatérjek a közéletbe. Talán majd egyszer...
– Családja hogyan viseli a hét év óta tartó bűnügyi eljárást?
– Nagyon nehezen. Nekem is az elviselhetetlenségig nehéz feldolgozni a történteket, kamaszkorú fiaimnak még nehezebb. El kell szenvedniük a megbélyegzést, a sanda tekinteteket. Ők már olvasnak újságot, néznek tévéhíradót, és tehetetlenek. Arról nem beszélve, hogy megtörténhet: évekre elveszítik az apjukat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Ellenpontok
E címmel jelent meg az első erdélyi magyar szamizdat a Ceaușescu-kor legkeményebb időszakában, midőn még halvány reménysugár sem látszott arra, hogy a rendszer változni fog. De ezúttal nem e hősies kezdeményezés adja szösszenetem apropóját, hanem az, hogy mennyire frappáns ellenpontját képezte Gyurcsány Ferenc „évértékelője” Orbán Viktor immár bevett, szintetikus, azonos műfajú előadásának. Frusztráció, görcsös nagyotmondási igyekezet, erőlködés, demagógia, fröcsögés és személy elleni támadás egyik oldalon, magabiztos intellektuális fölény, jó kedély, derű a másik oldalon.
Előszeretettel vádolják Orbánt azzal, hogy évértékelő címen kampánybeszédet tart. Igen, így van. Azonban a kérdés nem az, hogy egy beszédnek mi a célja, hanem az, hogy mi a valóságtartalma.
Márpedig Orbán beszédével kapcsolatban, mely logikus láncra fűzte fel az elmúlt négy év kormányzati törekvéseit, legfeljebb az a kifogás hozható fel, hogy nem adott választ a jogos bírálatokra (trafik-ügy, földügyi pályázatok, az új arisztokrácia erősítése a középosztály rovására, a kulturális finanszírozás problémái). De nem is ez volt a beszéd célja, hanem a saját tábor erősítése.
A miniszterelnök rámutatott: a rendszerváltás utáni korszak, a posztkommunista rendszer csalódást okozott az embereknek, akik oly nagy számban szavaztak a Fideszre a legutóbbi választásokon, hogy e párt lényegében mandátumot kapott egy újabb rendszerváltásra. Orbán szerint éltek ezzel a lehetőséggel, átszabták a toldozott-foldozott kommunista alkotmányt, s megváltoztatták az alkotmány alatti közjogi szabályzókat is. Letették a voksot az önálló magyar fejlődés mellett, vállalták a konfliktust a globalizmus erőivel, beleértve az EU szemforgató bürokratáit és habzó álbaloldali gyűlöletkórusát (ez már a krónikás átfogalmazása, de nem áll szellemiségében távol Orbán bevallottan politikai korrektségre törekvő beszédétől), hazaküldték az IMF-et, megadóztatták a multinacionális vállalatokat és a bankokat, több ízben is érdemben csökkentették a szocialista-szabaddemokrata kormányzat alatt elszabadult rezsiárakat.
Legfeljebb a (globális) jövőt illetően lehet vitánk Orbán optimizmusával, de ebben a tárgykörben sem fér kétség ahhoz, hogy mi a jobb Magyarországnak: a magát baloldalnak nevező bűnszövetség visszatérése vagy a jelenlegi kormány mandátumának meghosszabbítása.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Róka fogta csuka
Mint róka fogta csuka, úgy néz ki a jelenlegi kormánykoalíció – szapulják egymást reggeltől estig a két nagy párt szószólói, de nem ereszti egyik a másikat. Most már csak az a kérdés, ki bírja tovább cérnával.
Victor Ponta szabadulna a liberálisoktól, újabb tákolmányával, a Szociáldemokrata Szövetséggel megvan immár a parlamenti többsége is – csakhogy választások küszöbén nem akarja vállalni a nagyreményű és oly sokat ígérő, 70 százalékos bizalmat élvező, Traian Băsescu ellen létrehozott szoclib szövetség szétrobbantásának ódiumát. Sokat ígértek, semmit nem teljesítettek, pedig lassan két éve kezükben a döntéshozó és végrehajtó hatalom. Crin Antonescu is szívesen lerázná már pártja nyakából a szocdemeket, a kudarcos, tehetetlenségbe fulladt kormányzás koloncát, annál is inkább, hogy nagyra törő, államfői székre kacsingató álmai mit sem halványultak, sőt. Ám neki sem akaródzik szakító féllé válni, túl nagy a kockázat. Visszasorolna jobb oldalra, a meggyengült demokrata-liberálisok hagyta űrt töltené ki, még mielőtt erőre kaphat Băsescu új Népi Mozgalma. Ehhez azonban szüksége van a hatalomból kiebrudalt áldozat szerepére is. Taktikáznak tehát, zsarolják egymást, teljesíthetetlen feltételeket szabnak, ultimátumokat osztanak – közben pedig az országot nem kormányozza senki, folytatódik ugyanaz a cirkusz majd másfél éve, „eredményeik” pedig mindennapi életünkben tetten érhetőek. Megbukott nagy tervek és be nem váltott ígéretek egész sora áll a 70 százalékos koalíció mögött, elherdált esztendők, melyek során csak a korrupció mértéke nőtt, valós fejlődésnek nyoma sincs. Három nagy erő áll egymással szemben – Ponta, Antonesu és Băsescu –, mindenik jelentős titkosszolgálati és gazdasági háttérrel, teljhatalom iránti vággyal. A csatáknak csak egy része zajlik a nyilvánosság előtt, és hogy sok mindenre, szinte bármire képesek, azt már tudjuk. Mi következhet még? Fantáziánk nem olyan nagy, mint a politikai maffiacsoportosulások ötleteinek tárháza. Előbb vagy utóbb szakad a Szociál-Liberális Szövetség. Lehet napok, hetek, hónapok kérdése. Valaki megnyeri az idegek harcát, választások jönnek – európai parlamenti, államelnöki –, s azoknak is lesz győztese. Sok jóra azonban nem számíthatunk, mert egyik olyan, mint a másik, halvány reményt talán csak az nyújthat: a nagy hadakozásban annyira legyengítik egymást, hogy a teljes hatalmat már a ma még legerősebbnek tűnő Szociáldemokrata Párt sem nyerheti el. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

László Noémi
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Az erdélyi magyar kortárs irodalom – stratégiatervezet
A jelenlegi helyzet, a kitűzött célok és az alternatívák: László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének szakpolitikai vitaindítója.
1. A jelenlegi helyzet
Tisztázandó, mit tartunk kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Adminisztrációs oldalról tekintve kortárs erdélyi magyar irodalomnak számít első sorban azon alkotók személyének és műveinek egysége, akik irodalmi lapokban és önálló kötetekben magyar nyelven írt irodalmi alkotásokat közölnek, a magyar irodalmi élet eseményein lehetőségeik szerint fellépnek, élő kapcsolatot tartanak fent olvasóikkal és írókollégáikkal, továbbá ha nem is Erdélyben élnek, írásaik valamilyen módon az erdélyi léthez is kapcsolódnak.
Az erdélyi magyar irodalmi életet alkotóműhely, megélhetési lehetőség, kapcsolattartási, fenntartási és szervezési szempontból jellemzik az itt működő irodalmi lapok, a fent meghatározott értelemben vett kortárs erdélyi magyar irodalomra is koncentráló könyvkiadók, irodalmi körök, írásműhelyek, írószervezetek, találkozók, irodalmi táborok, alkotótáborok, irodalmi versenyek, közkönyvtárak.
Ilyen értelemben az erdélyi magyar kortárs irodalom jelenlegi helyzetét felmérendő beszédes lehet az említett lapok, illetve az említett kiadók által megjelentetett kortárs erdélyi magyar irodalmi művek példányszámainak statisztikai összegzése és e statisztikák elemzése, továbbá a folyóiratok és említett irodalmi művek eladási listáinak összeállítása, értékelése.
Ebből egykönnyen kiderül, anélkül, hogy itt bármit is állítanánk, mennyire népszerű, olvasott, érdekfeszítő, ismert az erdélyi magyar közönség számára az erdélyi magyar irodalom. És eme mutatók csekély mértékben függenek maguktól az alkotóktól, sokkal inkább olyan háttértényezőktől, melyekre az itt elkészítendő stratégia szeretne – értésünk szerint – konstruktív megoldásokat találni.
Az itthoni irodalmi életet és a kortárs erdélyi magyar irodalom helyzetét jellemzi továbbá az ifjúsági irodalmi versenyek gyakorisága, az azokon tapasztalt részvétel, a próbák típusa, az ott díjazott kezdemények irodalmi minősége. Ezt közvetve befolyásolja az erdélyi magyar középiskolai szintű irodalomtanítás helyzete, presztízse, elméleti háttere, az erdélyi magyartanár (illetve általánosan a magyar nyelvű tanár)-képzés egész mechanizmusa, szellemisége, a nevelők szociális státusa és anyagi helyzete.
Ezen túl az irodalmi életet befolyásolja az alkotók között kialakult irodalmi kapcsolatok minősége, az, hogy az esetlegesen létező irodalmi élet mennyire drámai mértékben oszlik szekértáborokra vagy sem, hogy egyáltalán van-e, lehet-e a magukat erdélyi magyar írónak vallani hajlandóknak valós, közös művészi identitása, amire e művészek akár büszkék is.
Ehhez finoman kapcsolódnak sokrétű, irodalommal kapcsolatos hatalmi- és érdekviszonyok – irodalmi díjak, ösztöndíjak odaítélése, egyetemi pozíciók megszerzésének módozatai, a könyvkiadás és az irodalmi lapok sorsáról döntő kuratóriumok összetétele, tantervi irányelvek meghatározásában döntő személyek kiléte, a magyar nyomtatott és elektronikus sajtó döntéshelyzetben lévő hangadói, és nem utolsósorban az erdélyi magyar társadalom (kultúra) rendelkezésére álló anyagi források szétosztásáért, áramoltatásáért felelős személyek, csoportok, entitások. Az erdélyi magyar kortárs irodalom helyzetét jellemzi ugyanakkor a társművészetekkel fenntartott viszonyának minősége, irodalom és egyéb művészetek illetve irodalom és tudomány összefonódásának példái, áttételesen pedig ide köthetők a testvérszakmákban - dramaturgiában, újságírásban, műfordításban, forgatókönyvírásban, filmkritika és műkritika terén tapasztalható jelenségek. 2. Kitűzött célok
a. Növelni a kortárs irodalom, az irodalmi alkotók presztizsét.
b. Lehetővé tenni azt, hogy az írással foglalkozók ebből emelt fővel megélhessenek, itthon, Erdélyben. c. Erdélyi magyar szépirodalmi könyvkiadó létrehozatalát támogatni.
d. Komoly tehetséggondozási rendszer kiépítése.
e. Átállítani a romániai magyar irodalomoktatás hivatalos nézőpontjait: huszonegyedik századi mércével mérten élvezetessé tenni a magyar irodalom órát.
f. Közelíteni az erdélyi magyar művésztársadalmakat – zenészeket, képzőművészeket, írókat. g. Szorgalmazni, ösztönözni a kortárs erdélyi magyar szerzők műveinek idegen nyelvre fordítását.
h. Három- vagy többnyelvű online erdélyi magyar irodalmi adatbázis kiépítése – életrajzokkal, művekből vett többnyelvű idézetekkel, fényképekkel, kontakttal.
i. Magyar-magyar irodalmi kapcsolatok támogatása.
j. Kortárs erdélyi magyar írók műveinek erdélyi mediatizálása.
3. Lehetséges utak, alternatívák
Irodalmi lapok támogatása. A lehetőségekhez mérten növelni kell az erdélyi magyar irodalmi lapoknak nyújtott támogatást, és ezt célzottan olyan irányban, hogy az említett lapok becsületes honoráriumot tudjanak fizetni a bennük közlő alkotóknak. Irodalmi lapjaink minősége közvetlenül befolyásolja a közönségnek a kortárs erdélyi magyar irodalomról kialakuló véleményét, illetve a kortárs erdélyi magyar író megélhetését/ megítélését.
Könyvkiadási szerzői jogdíjak összegének emelése. Lehetséges, hogy a legtöbb szerző örül, ha könyve megjelenik, és ezen túl elvárni semmit sem mer, de ha komolyan vesszük azt, hogy az író elismertségét helyre akarjuk állítani, ehhez a szociális státus (anyagi helyzet) javítása is hozzátartozik, melynek egyik kézenfekvő útja az, hogy a leadott kéziratért a kiadók érdemben fizessenek. Ez természetesen hosszú távú követelmény, mint tudjuk, jelenleg mindenki örül, ha az erdélyi magyar kortárs irodalmi alkotás úgy-ahogy, egyáltalán napvilágot lát – ez viszont nem szint, azt el kell ismerni.
Kortárs szépirodalmi művek forgalmazásának, utóéletének ösztönzése. Hangsúlyt kell fektetni a kortárs irodalmi alkotás utóéletére. Nem elég az, hogy a könyv kijön a nyomdából, annak valamilyen úton-módon az olvasóhoz is el kell jutnia, a mai körülmények között ezt pedig egyrészt a megfelelő terjesztési rendszer, másrészt viszont az élénk irodalmi élet biztosíthatja. A tapasztalatok szerint író-olvasó találkozók alkalmával sokkal könnyebb könyvet az olvasó kezébe juttatni, mint a bolti hálózaton keresztül. Ehhez viszont szükséges, hogy a kiadók ilyen irányban elköteleződjenek, illetve erre fordítható anyagiakkal rendelkezzenek. Alapot lehetne létesíteni például, ahova könyvkiadók irodalmi események szervezése ügyében pályázhatnak.
Könyvtári programok létesítése, kidolgozása – az erdélyi magyar kortárs irodalomra fókuszálva. Fontos az, hogy a helyi közkönyvtárak rendelkezzenek erdélyi kortárs magyar irodalmi gyűjteménnyel és hogy ezt lehetőségeik szerint – író-olvasó találkozók, felolvasások szervezésével – olvasóik körében népszerűsítsék is. Kötelezővé lehetne tenni például azt, hogy a támogatásból megjelentetett kortárs erdélyi magyar műveket a kiadók megfelelő szempontok szerint összeállított listán szereplő kölcsönkönyvtárak mindegyikéhez eljuttassák. Vagy támogatni/ösztönözni a könyvtárakat abban/arra, hogy ilyen típusú gyűjteményt alapítsanak és gyarapítsanak. Illetve lehetővé kell tenni az említett könyvtárak számára / szorgalmazni kell azt, hogy költségvetésükből kortárs erdélyi magyar irodalmi események szervezésére összegeket különíthessenek el.
Irodalmi események támogatása. Támogatni az elsősorban kortárs erdélyi magyar szerzőket és műveiket népszerűsítő irodalmi események (könyvbemutató, író-olvasó találkozó, felolvasás, kerekasztal-beszélgetés, irodalom a színpadon, alternatív irodalom-óra stb.) szervezését. Iskolai magyartanárok, egyetemi műhelyek, irodalmi lapok, közkönyvtárak, irodalmi szervezetek fele elérhetővé tenni az erdélyi Magyar Házak hálózatába tartozó központokat igazgató személyek elérhetőségét, illetve az említett központokat érzékennyé tenni irodalmi események befogadása iránt. Kortárs erdélyi magyar irodalom a középiskolai és egyetemi szintű oktatásban. Ebben a szövegkörnyezetben kortárs kifejezetten ezt jelenti: élő. Vagyis egy mindenkor frissülő közép- és felső szintű tantervi célkitűzésről lenne szó, melynek feladata, hogy a kortárs erdélyi magyar irodalmi életben jelentkező irányzatokat, tendenciákat, jelenségeket legalább minimális mértékben jelezze a középiskolai és egyetemi diákság fele. Ezt lehet érdekes formában is folytatni: például az említett réteghez tartozó szerzőkkel szervezett középiskolai és egyetemi alternatív irodalomórák megejtése révén. Így mélyebb értelmet nyer az „élő irodalom” fogalma. Hadd nyerjen személyes tapasztalatot a diáktársadalom az itt élő írók jelenlétéből.
Az irodalmi bélyegből származó bevétel a magyar lakosság részarányának megfelelő százalékának az erdélyi magyar írószervezetekhez való eljuttatása. Ez egy meglehetősen kényes kérdés, a bélyeg befizetését a befizetők maguk sem veszik komolyan, ahhoz pedig, hogy az említett összegek a létező erdélyi magyar írószervezetekhez kerüljenek, az erdélyi magyar irodalmi élet fellendítése végett, törvénymódosításra lenne szükség. Egyelőre a befolyt összegek a Romániai Írók Szövetségéhez kerülnek, az érvényes jogszabály előírásai szerint. Az Írószövetség pedig így költi azokat el.
Rangos erdélyi irodalmi díj alapítása, amit neves és megbecsült szerzőkből álló kuratórium ítél oda. Ez, mint tudjuk, megtörtént. Gratulálunk, és reméljük, a kezdeményezés hosszú életű lesz.
Erdélyi magyar irodalmi ösztöndíj alapítása 35 évnél idősebb alkotók részére. Mint tudjuk, a legtöbb európai országban a 35 évnél idősebb alkotók számára is léteznek ösztöndíjak, többek között azért is, mert irodalomból megélni, a jelenleg rendelkezésre álló eszközök alapján, szinte lehetetlen, vagy csak nagyon kevesek számára lehetséges. Ily módon igyekeznek az említett ösztöndíjat működtető minisztériumok/szervezetek a befutott irodalmi alkotót életét/alkotói körülményeit/műalkotások létrehozatalát könnyíteni. Hosszú távon, ha erre megfelelő forrás adódik, megfontolandó lépés a kulturális alapokat kezelők számára.
Kolozsvár, 2014. január 27.
László Noémi
Erdélyi Magyar Írók Ligája
Transindex.ro,

Mosakszik a hóhér (Beszélgetés egy kommunista munkatábor parancsnokával)
Nemrég hozta nyilvánosságra a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet vezetője, Andrei Muraru a harmadik nevet arról a listáról, amelyen 35 olyan, még életben lévő személy szerepel, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.
A most 87 éves Florian Cormoș a negyedik a listán, és egy nappal ügye nyilvánosságra kerülése előtt nagyváradi otthonában fogadta az egyetlen újságíróstábot, melynek hajlandó volt nyilatkozni életéről, múltjáról: Kálnoky Boriszt, a Die Welt riporterét, Nick Thorpot, a BBC munkatársát, a gyakornokként őket elkísérő Kali Ágnest és a tolmács szerepét vállaló Pap Istvánt. Cormoș 1953 elején mindössze négy hónapig volt a Cernavodă melletti Columbia munkatábor parancsnoka, és a bukaresti intézet kutatásaiból kiderült: az általa elrendelt embertelen bánásmód – erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét, és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában, és a táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét. Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetés-végrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A mostani beszélgetés során az idős, beteg ember zavaros, sokszor csapongó és önmagának is ellentmondó válaszaival ártatlanságát próbálta igazolni, mégis kikerekedik egy kép a Duna-csatorna kegyetlen munkatáborairól, az ott szolgálatot teljesítő parancsnokok viszonyulásáról. Ezért tartottuk érdekesnek és közlésre érdemesnek a február 10-én lezajlott beszélgetés Kali Ágnes által szerkesztett változatát.
– Igaz, hogy ön volt a columbiai táborban parancsnok 1952 végétől 1953 tavaszig? Florian Cormoș: Négy hónapig voltam ott, de nem is volt időm megismerni a munkatelepeket. A csatornánál nyolc egység volt. Én annál a kolóniánál találtam magam, ahová az összes, három év munka után legyengült, megbetegedett foglyot irányították. Éjszaka, amikor hozták őket a telepre, már a vonaton is meghalt egy. Hús sem volt már rajta, és ideadták nekem, hogy dolgozzak vele. – Hogyan került ön Cernavodă mellé, egy munkatábor élére? Önként vállalta a feladatot? – Nem, Nagyváradon végeztem a tiszti iskolát, és a milíciához helyeztek. Onnan kerültem át a munkatáborok igazgatóságához, aminek semmi köze nem volt a börtönökhöz. – Csak a tábor egy bizonyos részének volt a parancsnoka, vagy az egésznek? – Én Columbián voltam parancsnok, ott közel 2500–3000 fogoly volt, mindannyian nagyon legyengült állapotban. Behívták a parancsnokokat a Fegyházak Főigazgatóságához, a belügyminiszter, Pavel Ștefan ezt mondta: „elégedetlen vagyok magukkal, nem haladnak a csatorna munkálatai”. Mert az emberek valóban szabotálták a munkálatokat, és jól tették. Hogyan építsenek csatornát lapáttal és talicskával? És akkor Ștefan azt mondta: „elrendelem, hogy mától a fogolynál háromféle élelmiszer-fejadagot kell alkalmazni”. Napi 3200 kalóriából lett négyezer, másoknak 3200 kalóriát kellett volna kapniuk, és voltak, akik 2500 kalóriával maradtak. Azok közül haltak meg a legtöbben, akik 2500 kalóriát kaptak. Én nem ültettem gyakorlatba. Amikor később kérdezte a miniszter, hogy életbe ültettem-e utasítását, elmondtam, hogy nem sikerült, mert három konyhát kellett volna működtetnem, hogy teljesítsem ezeket a normákat. – A vád ön ellen úgy szólt, hogy a foglyok csak száz gramm kenyeret kaptak naponta, és több mint száz ember meghalt ebben a bizonyos táborban négy hónap alatt. – A 3200 kalóriás adagnál 750 gramm volt csak a kenyér. Hozták az egykilós kerek kenyeret, azt négybe vágták, és egy szeletet kivettek belőle. Egy fogoly három szeletet kapott. Kétezer kalóriával nem lehetett dolgozni.
– Volt-e írásos vagy szóbeli parancs Bukarestből vagy Pavel Ștefantól?
– Van jegyzőkönyv egy megbeszélésről a belügyminiszterrel.(egyelőre ilyen jegyzőkönyv nem került elő – szerk. megj.) A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit tegyünk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyük egészségessé őket. Vagyis haljanak meg minél hamarabb. Ez volt Pavel Ștefan akkori belügyminiszter rendelete. Később, amikor perbe fogtam a minisztert, az elnök megkérdezte: miniszter úr, önt azért hívtuk ide, mert Cormoș azzal vádolja, hogy törvényellenes rendeleteket adott, és ő ezt mondta: „Ez nem igaz. Minden, amit mondtam, mindaz, amit parancsba adtam, összhangban áll a szocializmus eszméivel.”
– Volt egy büntetőcella a táborban, és ha valaki valami szabályelleneset vétett, bezárták oda tíz, húsz, harminc napra...
– Ez is hazugság. Ezzel is vádoltak, de az egész per komédia volt. Semmi nem igaz. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és szabadlábra helyeztek, miután huszonhét napig nem vettem magamhoz ételt. Csont meg bőr voltam. Huszonhat éves voltam akkor. Jilaván töltöttem négy évet. A gyerekemet egy hónapos korában hagytam ott, és négyéves korában láttam viszont.
– Nem is létezett ilyen cella?
– Minden telepen volt zárka, ahol szigorúbbak voltak a büntetések. Én korábban a női tábor parancsnoka voltam. Felvetettem a főigazgatónak, hogy a nők nem képesek a csatornánál dolgozni. Megkérdezte, ki vagyok én, hogy ennyit akadékoskodom. Ott hat hónap alatt egyetlen nő sem halt meg, sőt, az egyik még szült is. Felvetettem, hogy szüntessék meg a tábort, és három hónap után megszüntették a hétszáz fős női telepet.
– Mennyire volt Columbia kegyetlen hely, és ön mennyire felelős azért, hogy ilyen volt? – 1949-ben létesítették a csatornát. Akkor nem haltak meg az emberek, 1950-ben nem haltak meg az emberek, 1951-ben sem, 1952-től kezdtek meghalni, mert nagyon le voltak gyengülve. A legfelháborítóbb rendelet a Pavel Ștefan belügyminiszteré volt.
– Volt-e lelkiismeret-furdalása abban az időben?
– Nem volt. Mint mondtam, Cernavodán nem volt időm az ujjamat sem rátenni semmire, mert látnom kellett az építőtelepeket, utána találkoztam a miniszterrel, sőt, elhívtak Konstancára is egy hónapra, úgyhogy három hónapot sem voltam ott.
– Teljesen ártatlannak érzi magát, és úgy érzi, nem követett el semmit?
– Hát persze hogy nem. Azt az ügyiratot nagyon sok gyűlölettel állították össze.
– Akkor mivel magyarázható, hogy most újra kutatnak?
– Nem tudom, mi fáj nekik. Miért nem nézik meg a jegyzőkönyvet? Tudom, mivel vádolnak, azzal, hogy meghalt tizenkét ember abban az időszakban. De már mondtam: az egyik már akkor meghalt, amikor én még nem is voltam ott. Ha valaki meghalt, akkor a törvényszéki orvos, az ügyész és a néptanács adott ki iratot. Ha én megöltem bárkit is, akkor azokban az iratokban szerepelniük kell. Csak egy ilyen iratot találjanak.
– Azt állítja, nem halt meg 112 ember Columbián ebben a négy hónapban?
– Hát hol voltam én, Auschwitzban?
– Milyen érzés volt önnek látni, hogy az elítéltek szenvednek? Milyen érzés volt, hogy nem tudott ez ellen semmit tenni?
– Mit tehettem volna, álltam volna a főnök elé? Lehet, hogy a kivégzőosztag elé küldött volna.
– De milyen érzés volt ott lenni?
– Csak én tudom. Ahogy az egyik parancsnok mondta: ti, foglyok egyszer kiszabadultok, de mi csak itt maradunk. – Az a háromezer ember, akiknek a parancsnoka volt, munkásemberek, polgárok, tanárok voltak?
– Nem, ott nem voltak politikaiak, csak köztörvényesek: zsebtolvajok, fatolvajok, verekedők. A nők között voltak köztörvényesek és politikai elítéltek is.
– Pedig, ha jól tudom, ezek voltak a kommunizmus legkeményebb évei Sztálin halála előtt. Nagyon sok ellenzője volt a kommunizmusnak?
– Tudják, kik kezdték a csatornát? Oda dugták az ellenséget. Elment Dej (a Román Munkáspárt főtitkára) Sztálinhoz, és megkérdezte: mit tegyünk? Nincs, mit tegyél? Építs egy csatornát, és küldj oda mindenkit, aki nincs veled.
– A Columbián fogva tartott háromezer ember közül voltak, akik ellenezték a kommunizmust? – Hát persze hogy voltak. De mégis bűnösök voltak, mert egy évet adtak nekik, kettőt, hármat, és nem politikai okokból.
– Ön volt párttag, hitt a kommunizmusban?
– Nem is tudtam, mi az. Mikor megkérdeztem apámat, mi az a párt, csak hümmögött.
– Úgy érzi, hogy egyfajta bűnbak volt a kommunizmus legszörnyűbb éveinek bűneiért?
– Én így hiszem.
– Ha jól emlékszem, azt mondta, csak tizenketten haltak meg ebben a négy hónapban. – Ma már nem is tudom. Mi következik most, vizsgálat? A Nagy Nemzetgyűlés határozata kimondja, hogy jelen rendelet alkalmazásának hatása nyomán fent nevezett elítéltek tettei jogilag megszűntnek tekintendők. Törvényes, hogy megint perbe fogjanak azért, amiért már elítéltek egyszer?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az örök diák hatvanéves
Interjú Lázok János egyetemi tanárral
– A Tanár Úr kalotaszegi. Jól tudom ezt?
– Bánffyhunyadon születtem, de családom betelepedett kalotaszegi. Édesanyám Kolozsvárról, édesapám a Szilágyságból került oda. Kalotaszeget megszerettem, de csak utólag, olvasmányaim vezettek rá, mennyire értékes az a vidék, ami gyermekkoromban és iskoláskoromban csak a természetes és nem tudatos kibontakozásnak, a világba való spontán beilleszkedésnek a helye volt. Érdekes módon meghatározó gyermekkori élményem volt – és innen ered, hogy katolikus család létünkre bennem máig nagyon erős a református vonzás – a bánffyhunyadi református templom, amelyhez közel laktunk. Gyakran segítettem György Dénes tiszteletes úrnak, és ha magyarországi csoport érkezett, néha rám bízta a templom bemutatását. A másik életreszóló emlék az iskola. Bánffyhunyadon ugyanis a hatvanas-hetvenes években életerős magyar tagozat volt, nagyon jó tanári karral. Magyartanáromnak köszönhetően 1972-ben elértem egy teljesen váratlan eredményt, második lettem a magyar irodalmi olimpia megyei szakaszán, s továbbjutottam az ekkor Kolozsváron megtartott országos szakaszra. Ez sorsdöntő volt: az első komoly sikert a magyar irodalom, mint tantárgy adta. Imádtam olvasni, de meglehetősen kaotikusan olvastam. Ettől kezdődően megváltozott az életem, és matektanárom teljesen őszinte kétségbeesésére úgy döntöttem, hogy a kolozsvári magyar szakra fogok felvételizni. A következő évben is eljutottam az országos döntőre, és az ott kötött barátságok, találkozások, kapcsolatok, rendkívül sokat jelentettek a továbbiakban.
1972-ben például az irodalmi olimpia összes résztvevőjét elvitték Páskándi Géza Tornyot választok című Apáczai-drámájának a megtekintésére. Meghatározó élmény volt: ekkor kezdtem Kolozsváron színházba járni, és emiatt döntöttem úgy, hogy szembemegyek nemcsak matektanárom elképzelésével, de édesapám titkos vágyával is, aki az orvosi hivatás folytatását várta tőlem. Mindez akkortájt, főleg szüleim számára nem lehetett túl biztató, mert a 25 egyetemi helyre körülbelül 100-120 jelentkező felvételizett évente a magyar főszakon. De sikerült, és ezt a döntést azóta sem bántam meg.
– Annak idején a viszonylagos nyitás időszakát élték a hetvenes évek első felében. Ám amire 1978-ban elvégezte az egyetemet, addigra ez bezárult.
– Az 1968-ban látványosan demonstrált román "különút", a prágai katonai bevonulás megtagadása teljesen más fényt adott az akkor konszolidálódó Ceausescu-rezsimnek, ami nem csak a magyar kisebbség elitjét tévesztette meg, hanem külföldi, komoly politikai tényezők is azt hitték, hogy ez reális eltávolodás a hivatalos szovjet politikától. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az egyetemi hallgatók részére Egyetemi Diákszövetség néven a KISZ-szel párhuzamos, de annál sokkal mozgékonyabb ifjúsági tömegszervezetet hoztak létre, amely a diákok kezdeményezései felé elég nyitott volt. Kolozsváron így lehetett lehetett magyar nyelven működő egyetemi diákrádiót működtetni – ez volt a Visszhang, amelynek keretében különböző rendezvényeket, havonta fogadóesteket és kórust lehetett szervezni. 300-400 diák volt a törzsközönség, de a Visszhang- gálaestek megtöltötték az ezer férőhelyes Diákművelődési Házat, s ezt a spontán lelkesedésen kívül semmi sem motiválta a szervezési oldalon. Külön iskola volt az értelmes közösségi cselekvés és a jól átgondolt vezetés formáit megtanulni – máig elismeréssel emlékszem Patrubány Miklósnak és Zsigmond Emesének arra a teljesítményére, ahogyan e rádiót egymást követően vezették, maximálisan kihasználva a szűkös játéktér lehetőségeit. Egyetemi éveim alatt, 1974–1978 között láttam mindhárom Sütő-bemutatót a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György rendezésében. Az egészben az a furcsa, hogy ekkorra már – ahogyan kérdésében is utalt rá – lezárult a liberális engedmények rövid korszaka, s a román külön út szélsőbal fordulattal, Mao és Kim- Ir-Szen szellemében folytatódott. Máig rejtély és kutatnivaló feladat számomra, hogyan tudta az akkori kolozsvári színházvezetés elérni a román "kulturális forradalom" ellenszelében e művek bemutatását és műsoron tartását.
– Ez a három darab a Tanár Úrnak később specialitása lett.
– Igen, engem azok a premierek meggyőztek arról, hogy ha valamivel érdemes foglalkozni, és ha valamiből érdemes államvizsgát írni, akkor ez a trilógia az. Nagy segítséget jelentett, hogy Gyimesi Éva ebben a nem éppen kockázatmentes témaválasztásban támogatott. A dolgozat megvédésekor bizalmáról biztosított: csak húsz év múltán, doktorátusi dolgozatom megvédésekor éreztem úgy, hogy eleget tettem témavezetőm megelőlegezett bizalmának.
– Az államvizsgát követően az ingázás időszaka következett, ekkor költözött Marosvásárhelyre is. Tudom, hogy nem volt a legkellemesebb időszak, de rá kell kérdeznem, mert fontos része az életútnak.
– A kihelyezéskor úgy tettek, mintha lett volna választási lehetőségünk, de a kijelölt helyeket el kellett foglalni. De miután mi végeztünk, jött az, amire már kevesen emlékeznek: a magyar főszakosokat is úgy helyezték ki, hogy a második szakkal kötelező módon Moldva vagy Munténia különböző területeire küldték őket idegen nyelvet tanítani. 1985-ben és ’86-ban ennek ellenálltak a magyar főszakosok. Máig csodálom azt a civil kurázsit, amivel Gyimesi Éva a saját évfolyamán megszervezte a passzívnak tűnő, valójában igazán aktív ellenállást: senki sem ment el a választásra.
1978-ban még annyival jobb volt a helyzet, hogy az évfolyam másodikjaként a Maros megyei legjobb helyet kaptam: a Marosvécs községi Disznajó általános iskoláját. Ez Vásárhelyről napi 100 kilométer oda-vissza ingázást jelentett vonattal, majd negyvenöt percet gyalog a magyarói állomásról, a Maroson át a disznajói iskoláig. A napi négy óra ingázás volt az ára a család együtt maradásának. A feleségem ’82-ben végezte az orvosit, és ha pályakezdőként nem foglalta volna el azt az állást, ahova kihelyezték, akkor vissza kellett volna fizetnie az oktatás költségeit. Ez horribilis összeg lett volna, de három év múltán, a munkanélküliséget is vállalva hazajött, hogy a már megszületett két gyermek ne csak az anyósom és az én nevelésemben, hanem az ő jelenlétében nőjön fel.
– Nem akart a Tanár Úr elvándorolni a nehézségek miatt? Sokan megtették ezt a lépést.
– Igen, de én úgy gondoltam, hogy nem azért mentem magyar főszakra, hogy akkor, amikor a legnagyobb szükség volt arra a tudásra, amit ott összeszedtem, elmenjek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontolgattuk egyáltalán a kitelepedés gondolatát. A csodával határos módon azonban feleségemnek sikerült egy falusi körzetorvosi állást megszereznie Maros megyében. Így végül ’87-ben "összekerültünk". És az, hogy végre együtt vagyunk, és egy irányba, ugyanazzal a vonattal ingázunk, egy ideig feledtette velünk, hogy csak feleségem édesanyjának heroikus helytállása teremtette meg számunkra a családi élet kereteit. Két nagyon közeli barátom teljesen váratlan "megpattanása" viszont egyre kínzóbb élességgel vetette fel a maradás értelmének végiggondolását.
Amikor már teljesen megunta az ember, hogy a barátaival minden alkalommal a beszerzés nehézségeiről beszélget, és minden hónapban új kitelepedett ismerős nevét kell kihúznia a telefonos füzetéből, felmerült az a kérdés, hogy lehet-e valamit tenni ennek ellenében úgy, hogy ne kockáztassuk vele az egzisztenciánkat? Eléggé spontán és többek által egyszerre felvetett elképzelésként jelentkezett, hogy bizonyos gyakorisággal, esetleg havonta jöjjünk össze, és végre ne a nyomorról beszélgessünk, hanem például filozófiáról, esztétikatörténetről, és ilyen teljesen ártalmatlan témák mentén szerveződjék meg valami, ami értelmes cselekvésnek tűnik ebben az ellenséges külvilágban.
– Ebből a körből, ebből a kis társaságból, amelyik a Bolyai utcai lakásukon találkozott, nőtt ki a későbbi RMDSZ?
– Az RMDSZ megalakulását kezdeményező néhány ember valóban ott volt ebben a társaságban Ha azonban minimális sorrendet akarnék tartani, számomra a szellemi túlélésben a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy Tóth Sándor, egyetemi filozófiatanárom olyan bizalmat tanúsított irányomban, amellyel iszonyatosan megterhelt, mert olyan felnőttként kezelt, akire rábízhatja magát. Amikor kihelyeztek – és ezt az ember úgy élte meg, mint a kiűzetést Kolozsvárról, az értelmiségi lét minimális lehetőségeiből – ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, és szinte terápiás céllal, különböző, nehéz konspirációs feladatokat adott. A legkeményebb "terápiás kezelés" Csőgör Lajosnak a Bolyai egyetem megalapításával kapcsolatos ötvenkét darab dokumentuma volt, amihez Csőgör, az alapító rektor hozzáírta a saját kommentárjait is. Ezt nekem Tóth Sándor úgy adta ide, hogy egy-két embernek megmutathatom, és egy héten belül vissza kell vinnem. Nem mutattam meg senkinek, de mindenképpen azt akartam, hogy megmaradjon az anyag ,hogy gyógyszerként bármikor hozzáférjek ahhoz az elemi erejű életigenléshez, ami szinte sütött belőle.
Olyan emberek, akik a dolgok hétköznapi rendjében a reménytelenséget adottságként tekintették egy vesztes háború végén, a minimális mozgási teret maximálisan kihasználva nekiálltak és – a régiből átmentve a menthető elemeket – megcsináltak egy egyetemet. Hihetetlen mennyiségű munkával, önfeláldozással, szervezőkészséggel és olyan összefogással, amelyben nem számított az, hogy Csőgör kommunista, Venczel József Márton Áronnak a közeli embere, Nagy Géza pedig a református egyház egyik legígéretesebb fiatal tehetsége a világi értelmiségiek közül. Alapvetően e három ember által gyűjtött dokumentumok voltak a kezemben, én pedig vettem a magnót, éjjelente lehoztam a padláson őrzött kéziratcsomagot, és egy hét alatt beolvastam minden anyagot. Amikor elkészültem, visszavittem mindent Kolozsvárra, de semmit nem mertem szólni a magnófelvételről, arról, hogy ilyen durva konspirációs elővigyázatlanságot követtem el. Rá egy fél évre szólt Tóth Sándor, hogy 1985 október elején a Cseke–Gyimesi házaspárnál házkutatást tartott a Securitate, elvitték az egész anyagot, és remény sincs a visszaszerzésére. Ekkor szóltam, hogy egy halvány remény azért van, mert beolvastam magnóra az egészet, iktatási számmal és mindennel együtt, az utolsó bejegyzésig. Nemsokára jelentkezett két ember nálam, a szalagokat átvették, s utólag megtudtam: diplomáciai postával, konzulátusi dobozban kivitték Magyarországra, és elhelyezték az akkori Magyarságkutató Intézetben. Az már egy másik történet, hogyan lett ebből kétkötetes dokumentumgyűjtemény.
– Hogyan fordult érdeklődése a színháztörténet felé?
– Ez nagy valószínűséggel azért történt, mert a nálunk találkozó körnek volt egy állandó előadója, aki kikötötte, hogy politikáról semmiféle beszélgetés nincs, csak esztétika és filozófiatörténet lehet a téma. Mindenki egyetértett vele, hiszen 1987-et írtunk. Ez az előadó Béres András volt. Amikor két év után, szigorúan betartva az önmagunk által felállított korlátozásokat, azt láttuk, hogy mindig ugyanaz a hét-nyolc ember jön össze, és hogy nincs az a besúgó, aki ekkora tortúrát végigcsinálna csak azért, hogy erről a körről valamit is jelenthessen, bizonyossá vált, hogy nincs kályha közöttünk. Így fokozatosan megjelentek a merészebb témák is beszélgetéseinkben. A legártatlanabbnak a környezetvédelem tűnt. Újdonságként hatott, nem volt olyan feketén politikai, mint bármi más, hanem üde zöld. Nyvelt Erik, aki a magyarországi zöld-mozgalomban azóta is komolyan tevékenykedik és barátja, Mester Béla, aki azóta Szilágyi Istvánról és Bretter Györgyről írt monográfiát, ők voltak az első fecskék, hozták előbb a híreket, majd elkezdtek embereket is hozni Magyarországról, és fokozatosan átalakították a társaságot repülő egyetemmé. Híreket hoztak arról, hogyan szerveződik a magyarországi ellenzék, hogy mennyire fontos egy olyan társaság léte, amelyik együtt gondolkodik, és van egy közös elképzelése a bevezetendő változtatásokról. Tudott volt közöttünk, hogy megírtam a Sütő-szakdolgozatomat, és ’84-től bent volt a Kriterionnál egy kötettervem, de akkoriban már a Vidám siratón kívül Sütőnek egyetlen művéről sem lehetett írni.
– Akkor vált kegyvesztetté.
– Igen, és az én kötettervemet is visszadobták, pontosabban semmiféle választ nem kaptam. De ebben a körben tudtak róla, és amikor ’92-ben problémává vált a vásárhelyi színművészeti egyetemen Oláh Tibor bácsinak a közeledő nyugdíjazása, felmerült az én nevem is. Kaptam egy óraadói meghívást, majd egy végleges állást 1994-ben. Engem Sütő András –leginkább drámái révén – egész életemen végigkísért, doktorátusi dolgozatom témája az életmű hetvenes években írt drámáinak értelmezése volt.
Az RMDSZ kezdődő struktúráiban is ott voltam. A mi lakásunk ’89 előtt is jó konspirációs hely volt, mert ingázóként nem voltam szem előtt. Lakásunkban volt egy szoba, ami külön folyosóra nyílt, ahol nem volt telefon, és külön bejárata okán nem volt szem előtt: másfél éven keresztül itt találkozott a beszélgető társaság. Szinte magától adódott, hogy 1989. december 23-án ebben a szobában beszéltük meg, Markó Béla, Gálfalvi György, Béres András és én, hogy lépni kellene, és a következő napon kiket hívunk össze egy ideiglenes intézőbizottság felállítása céljából. 24-én már a karácsonyfa is fel volt díszítve az elszigetelt szobában, de mivel az összehívott hét ember itt gyülekezett, addig nem jöhetett az angyal, amíg a megbeszélés véget nem ért. Ekkor határoztuk el, hogy december 27-re az Igaz Szónak a volt főszerkesztői kerek szobájába összehívjuk azokat, akik az ideiglenes intézőbizottságnak tagjai lesznek. Így kötődik az RMDSZ alapítása mindehhez. Az első 2-3 hónapban tapasztalható lelkesedést nehéz elképzelni, és lehetetlen elfelejteni.
Az RMDSZ első irodája a volt Igaz Szó ( ekkor már Látó ) főszerkesztői és az ezzel összekötött szerkesztői szobájában kapott helyet, február elején pedig megkaptuk a többi párttal együtt az egykori Királyi Tábla emeleti részének a Bolyai tér felé eső szárnyát.
– A Tanár Úr mért szállt ki az RMDSZ-ből?
– Ha az ember jól és elegendő mélységben olvas, igen sokat lehet belőle tanulni. Az első hónap eltelte után már érzékelhetőek voltak a finom hatalmi súrlódások. De hatalmas lelkesedéssel, tömegesen jöttek beiratkozni az egyszerű emberek. Én a beiratkozási részt vezettem, mert ott nem volt mindegy, hogy az ember mit mond, és mennyire talál meg különböző nyelveket az egyszerű és bonyolultabb igények szerint. A leginkább mégis azt tanultam meg, amit a Sütő-drámákból már tudtam, de most már élőben is volt alkalmam látni: a hatalom megosztja az embereket, és egymás ellen fordítanak a különböző érdekek. 1990. február 17-én, a születésnapom előtti napon előkészítettük a megyei RMDSZ első tisztújítását, a végleges struktúra megválasztását, és megkérdezték tőlem: egy megyei alelnöki tisztséget elfogadnék-e. Azt mondtam, hogy nem, inkább visszamegyek tanítani. Jó döntés volt, mert ha nem kiélezettek a helyzetek, akkor alaptermészetem szerint konfliktuskerülő vagyok. Ha nagyon kiélezett a szituáció, akkor felvállalom az ütközéseket, de akkor úgy érzékeltem, hogy nem az én alkatomnak való. Viszont nem egyből kerültem át az egyetemre. 1990. márciusában Sütő üzent, hogy felvennének az Erdélyi Figyelő (az átalakult Új Élet) szerkesztőségébe. Ez ’92-ig viszonylag jól működött, ám akkor megvonták Bukarestből a finanszírozást. Mi még csináltuk kb. 3 évig úgy, hogy csak pályázatokból tartottuk fenn a lapot, és az utolsó évben én voltam az a főszerkesztő, akinek gyakorlatilag el kellett végeznie a csődfelszámolást.
Olyasvalakinek mondom, aki szenvedő alanya volt az én tanítási tevékenységemnek, ezért óvatosan fogalmazok: szeretek tanítani, és szenvedélyesen tanítok. Nem biztos, hogy ez mindenkinek jót tesz, de csak úgy tudok a diákok elé kiállni, hogyha rendkívül fontosnak előfeltételezem azt, amiről beszélek. Pedig tudom, hogy nem színháztörténeti ismeretei okán lesz jó színész vagy bábszínész valaki. A teatrológusok esetében még vannak mentségeim arra, hogy a tanítást csak komolyan tudom venni. Ez a komolyság azonban egészen furcsán összefügg egy életérzéssel – hogy én nem is kerültem ki soha az iskolából. Az egyetem után iskola következett, utána pedig a Köteles utcába jöttem, ahol az órákra való fokozottabb készülés (az egyszerre áldott és átkozott internettel kiegészülve) még jobban fölerősítette bennem az új ismeretek felfedezésének ifjúkori örömét. Már az ötvenedik évemhez közeledtem, amikor rájöttem, hogy ez azért tulajdonképpen munkahely. De csak a szép befejezés kedvéért nem fogom kimondani hogy "az ember az marad, ami volt..."
Küszködő diák marad, aki állandóan azért harcol, hogy meg tudjon felelni a követelményeknek, amelyeket formátumos nagy tanáregyéniségek állítottak mértékül eléje.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

Józsa Tanár Úr emlékére
(1901. okt. 11 – 1973. febr. 17.)
Immár negyvenegy esztendeje távozott sorainkból a köztiszteletben álló kiváló pedagógus, az érdemes középiskolai és nagy tudású egyetemi tanár, a román-magyar kultúrkapcsolatok fáradhatatlan kutatója és ápolója. Egy fél évszázadon át a román-magyar barátság elmélyítésén fáradozott írásban, szóban és tettben. Nagyon sokat tett e cél megvalósítása érdekében tanári, fordítói, tudományos és tudománynépszerűsítő munkásságával.
A közös együttélés történelmi és irodalmi emlékeit feltáró közleményei, fordításai románról magyarra és magyarról románra – mindez egy magasztos ügy alázatos szolgálatáról vall. E témakörben kb. 180 tanulmányt, ismertetést és tudománynépszerűsítő cikket közölt, 45-50 fordítást a román szépprózából és a magyar irodalomból román nyelven. Imponáló névsort iktathatunk ide: Caragiale, Creanga, Delavrancea, Eftimiu, Gane, Gârleanu, Hodos, Ispirescu, Odobescu, Petrescu, Rebreanu, Slavici, Vlahuta. Magyarról románra fordított Arany János, Gárdonyi Géza, Gyallai Domokos, Herceg Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Nyirő József műveiből. Írásai számos magyar és román folyóirat hasábjain jelentek meg. Közel fél évszázados tanári, publicisztikai, tudományos, kutatói és közművelődési tevékenysége főként Kolozsvárhoz kötődik.
"Hídépítő" szellem volt – írta egykori kedves tanáráról Dávid Gyula. "Hitte – és cselekedett is érte, hogy az ismeretek hiányából, a félreismerésből fakadó meg nem értés higgadt, tényszerű felvilágosítással eloszlatható. Jellemző gesztusa, hogy székely-udvarhelyi tanárként 1932-ben könyvecskét ír és ad ki románul Udvarhely megye történelmi műemlékeiről, ismertetve benne a görög katolikus templom történetét is ..."
Józsa János 1901. október 11-én született a Kolozs megyei Kajántón és 1973. február 17-én halt meg Kolozsváron. A Házsongárdi temetőben nyugszik.
Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte a Római Katolikus Piarista Főgimnáziumban (1922), majd ugyanitt a Ferdinánd Egyetemen szerzett tanári oklevelet román nyelv és irodalomból és történelemből magna cum laudeval (1927). 1939-ben doktorált, szintén Kolozsvárott.
Tanári pályájának első állomása a nagyenyedi Bethlen Kollégium (1927-1928), majd következik tíz esztendei székelyudvarhelyi tanárkodása a Római Katolikus Főgimnáziumban (1928–1938). 1938-tól 1941-ig a tragikusan korán elhunyt Bitay Árpád örököse, a gyulafehérvári Római Katolikus Teológia tanára lett, románt és történelmet tanított. A bécsi döntés után "hazatért" Kolozsvárra, ahol újabb nagy kihívás előtt állt, a román tanítási nyelvű Koedukációs Gimnázium igazgatójának nevezték ki (1941-1944). Jó szervezőkészséggel, rátermettséggel és hozzáértéssel vezette a rábízott intézetet. Mi sem jellemzőbb Édesapámra, mint a következő nemes gesztusa, melyre naplófeljegyzéseiben bukkantunk. Megtudjuk, hogy 1941 november 15-én ismerkedési délutánt rendeztek a felső tagozat részére. Igazgatói beszédéből idézünk: "Meg vagyok győződve, hogy a román nép ifjai ezúttal is érezhették azt, hogy mi szeretettel akarjuk őket nevelni és oktatni. Megbecsüljük nemzeti műveltségüket, vallási törvényeiket és szokásaikat. Mivel a mai összejövetel (zajos tánccal) böjti időre esett, a két román egyházfőtől írásbeli böjti felmentést kértem az ismerkedési délután idejére. Így az ismerkedési délután a legteljesebb erkölcsi és anyagi sikerrel fejeződött be." Érdemes elgondolkodni e lojális magatartáson. Úgy tudta betölteni igencsak exponált feladatkörét, hogy sem a "négy magyar év" alatt igazgatott román tanítványai, sem azok szülei nem tudtak politikai vádat felhozni ellene.
A rendszerváltás után (1944) derekasan kivette részét a kolozsvári tanügy újjászervezéséből, a román nyelv tanításának tantervi munkálataiból, tankönyvek írásából. Lelkes szervezője és vezetőtanára volt a nyári továbbképző tanfolyamoknak (ICD, IPCD), ahol román nyelvet és a román nyelv tanításának módszertanát adta elő magyar ajkú pedagógusainknak. Ez idő tájt tanított a Magyar Gyakorlógimnáziumban, a Magyar Tanítóképzőben, az Unitárius Kollégiumban és az esti líceumban. Mivel egyre nagyobb volt az igény a román nyelv tudására és ismeretére, román nyelvkurzusokat tartott a különböző intézményekben.
1948-tól a Bolyai Tudományegyetem történelem tanszékén tanított professzori státusban. 1949-ben őt, az egykori piarista szerzetest, majd római katolikus gimnáziumi és teológiai tanárt, megpróbálják rávenni, hogy nyilvánosan határolja el magát Márton Áron püspöktől – akit akkor már letartóztattak és koncepciós pert indítottak ellene – egy elmarasztaló, elítélő cikk formájában. Édesapám válasza határozott ,,nem" volt, s emellett akkor is kitartott, amikor nemsokára mennie kellett "először" az egyetemi katedráról egy időre. Ez utóbbi adat hátterébe bepillantva tárul fel újból emberi tartása és gerincessége.
1951-ben újra visszahívják a Bolyai Tudományegyetemre, a román nyelv tanszék megszervezése végett, valamint a román nyelvű lektorátus felállítása céljából (1954).
Kiváló eredménnyel tanította a román nyelvet. Erről tanúskodnak bíró, ügyész, jogtanácsos és közgazdász tanítványai, akik sikeresen helytálltak a román nyelvű igazságszolgáltatásban és közigazgatásban. Akárcsak román nyelv szakos hallgatói, akik szintén jól bizonyítottak románnyelv-tanárokként a tanügyben, akár más intézményekben tevékenykedve – rádió, sajtó, kiadók berkeiben. Egy idő után becsületessége, egyenessége és gerincessége kezdett kényelmetlen lenni tágasabb környezetében. 1959 júniusában a Farkas utcai Diákház nagygyűlésén – melyet az egyetemek erőszakos egyesítése céljából szerveztek – tudta meg, hogy "menesztették", immár másodszor. "Kinevezték" igazgatónak egykori iskolájába, az akkori 11. sz. líceumba (mai Báthory Líceum). Ezt a megbízatást nem fogadta el, így egyszerű tanárként tért vissza az ősi alma materbe, itt tanított 1963-as nyugdíjazásáig. Derékba tört egy embersors, egy felfelé ívelő karrier. 1966-ban, négy évtizedes fáradhatatlan pedagógiai tevékenységéért "érdemes tanár" címmel tüntették ki. Ez a hivatalos elismerés erkölcsileg és lelkileg valamelyest rehabilitálta.
Nyugdíjas éveiben minden szabadidejét a publicisztikai, kutató és tudományos tevékenységnek szentelte. Napi 6-8 órát dolgozott a Farkas utcai Akadémiai Levéltárban és az egyetemi könyvtárban, több évszázados latin kéziratokat tanulmányozva. Ennek a megszállott munkának lett a hozadéka az a két ismeretlen Pápai Páriz Ferenc-kézirat, amelyeket ő fedezett fel, ismertetett meg a tudományos világgal, barátjával, Victor Mariannal együttműködve, majd ő fordította le magyar nyelvre és később románra is. Öröme és egyben bánata is volt, hogy a Plenitudo vacuit (A légüres tér telítettsége) és a Tyrocinium Philosophiae Verae-t (Az igaz filozófia kezdete) szakfolyóiratokban bemutatták ugyan a tudománytörténet kutatóinak (Studia Universitatis Babes-Bolyai, 1968); Fizikai Szemle, Budapest, 1971/4), de hogy az általuk teljes terjedelmében lefordított művek életében végül is nem jelenhettek meg mind a mai napig. A teljes fordítások kéziratban maradtak.
Mint ahogy kéziratban maradt az ugyancsak Victor Mariannal közösen írt, Pápai Páriz Ferenc kartezianizmusa c., 170 oldalt kitevő monográfiája; Pápai Páriz Ferenc fizikai előadásai a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban; Az erdélyi római katolikus iskolák a feudalizmus korában; Erdély régi csillagdái.
Önálló művek szerzőjeként kiemeljük a következő írásait: 1932-ben jelent meg első könyvecskéje – Câteva Monumente din judetul Odorheiu, melyben Udvarhely vármegye történelmi emlékeit, a székely hőskor régi várait és váromladékait ismerteti meg a románsággal Orbán Balázs nyomán; Piaristii si românii pîna la 1918, illetve Erdélyi román piaristák 1918-ig – doktori értekezése, melyben a piarista rend iskoláinak a románokra gyakorolt hatását dolgozta fel; Szellemi párhuzam a XIX. sz. magyar és román irodalma között (A Hírnök, 1936) legigényesebb tanulmánya, mely rövid időn belül románul is megjelent az igencsak rangos Preocupari Literare-ban (1936) azóta is az összehasonlító irodalomtörténet hivatkozási forrása és alaptanulmánya; számos román nyelvtankönyv a magyar iskolák számára 1952-1966 között; Gramatica limbii române pentru clasele VIII-XI, manual pentru scolile maghiare, Ed. didactica si pedagogica, Bucuresti, 1957, Blédy Géza, Józsa János, Gavril Scridon (társszerző).
Józsa Tanár Úr köztiszteletnek, szeretetnek és népszerűségnek örvendett tanítványai körében. Klasszikus műveltségével, nagy tudásával, egyszerű és közvetlen modorával, szerény, kedves lényével és jó humorával a növendékek szívébe lopózott, "Józsa bácsi" a diákok példaképe és kedvenc tanára volt. Óráin a növendékek ezrei ismerkedtek meg a román irodalom történetével és tanultak meg tőle helyesen írni és beszélni románul. Valamilyen "varázslatos" módszerrel tanított. Ízig-vérig Tanár volt.
Élete és hátramaradt munkássága egyaránt megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg róla. Emlékezzünk kegyelettel Józsa Tanár Úrra!
Szilágyi Józsa Mária ny. egyet. adjunktus
Népújság (Marosvásárhely),

Ifjúsági konferencia Kolozsváron
Kolozsváron, a Sapientia, Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületének Aula Magna termében tartották meg az Intherethnia- Magyarok Európa Ifjúsági Fővárosában című ifjúsági konferenciát.
Az előadók dr. Tonk Márton dékán (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem). Farkas András- ügyvezető igazgató (SHARE Kolozsvár Föderáció). Répás Zsuzsanna- helyettes államtitkár, (KIM, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság). Magdó János főkonzul (Magyarország Főkonzulátusa, Kolozsvár). Bodor László főtitkár- helyettes (RMDSZ). Gergely Balázs- elnök (Kincses Kolozsvár Egyesület). Talpas Botond- regionális elnök (Magyar Ifjúsági Konferencia).
2015-ben Kolozsvár Ifjúsági főváros címe a város számára lehetőségeket, elvárásokat és felelősséget jelent. A teendőkről, programokról, a rendezvény-sorozatok hatékony menedzselésének szükségességéről értekeztek.
Az eseményt megelőző sajtótájékoztató, de magát az ötletbörzéhez hasonlító tárgyalási folyamat nagyon figyelemre méltó, mert egy jól átgondolt cél minél eredményesebb megvalósítására reflektál. A kisebbségben élő polgárt nagyon befolyásolja az a helyzet, melyben neki naponta élnie kell. Ezt az életérzést kell úgy kanalizálnia, hogy számára kellemes, nyugodt mindennapok legyenek. Tehát nem véletlenül jöttek 2014 februárjában Kolozsvárra. Mert egy ilyen rendezvényt megfelelő módon megszervezni több száz intézménnyel, civilszervezettel, vállalkozókkal kell egyeztetni. Az Európa Ifjúsági Fővárosa Program a kolozsváriak ötleteit, kezdeményezéseit és projektjeit jelenti.
Tulajdonképpen egy elfogadható nemzetkép megalkotásának kezdeti szakaszban levő állapotát hivatottak megbeszélni, a követendő útszakaszok különböző állásait. A végcél bemutatni a hajdani Kolozsvár jövőbeli képét. Kolozsvár Erdély legnagyobb városa, több mint 350 ezer lakossal. A 2015-ben megrendezésre kerülő rendezvénysorozatnak olyannak kell lennie, hogy a több százezres látogató olyan élménnyel hagyja el Kolozsvárt, amely pozitívan beivódik emlékeibe.
Felszólalók
Farkas András ügyvezető igazgató elmondta, hogy Kolozsvár megnyerte a pályázatot, 2015-ben Európa Ifjúsági Főváros lesz. A következő időszakban tartalommal kell megtölteni a rendezvény-sorozatot. Olyan programokat szervezzünk, amely nemzetközi, magyar és román jellegű. Fontos az eseménysorozatok megtervezése, kivitelezése, összehangolása.
Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős államtitkár
hangsúlyozta, Kolozsvár hatalmas szellemi hagyatékkal rendelkezik, önálló egyetemi központ. A „funari örökség” nyomot hagyott, de sikerült túllépni a sérelmeken. Értékesnek tartotta a Kolozsvári Magyar Napok rendezvény-sorozatát, amely során a magyarság meg tudta mutatni a régiónak az értékeit, birtokba vette a Főteret, a várost. Kezdeményezésükben nem maradtak egyedül, magyar és nem magyar testületek, az önkormányzat is felkarolta. Ebből az eseménysorozatból Kelet- Közép Európa is profitált. Mindez megerősíti a kolozsvári magyarság erejét.
Magdó János főkonzul kiemelte, a Főkonzulátus az Ifjúsági Konferencia társrendezője. Úgy gondolták, itt a helyük, segítenek, ahogy tudnak. Segítettek a pályázatnál, a kapcsolatépítésben, Brüsszelben segítettek a város- imázs alakításában. Megkeresték a magyar ifjúsági szervezeteket, hogy esetleg csatlakozzanak a rendezvényhez, lehet közös program is.
A Főkonzulátus, 2015-ben jobban fog összpontosítani az ifjúsági rendezvényekre. Kiállítást szerveznek, melyen a fiatal művészek alkotásai tekinthetők meg. Az Európa Ifjúsági Fővárossal kapcsolatos filmeket vetítenek.
Kolozsvár történetében volt 12 év (Funar korszak), melyre már kevesen gondolnak. Azonban a múlt árnyékai még kísértenek. 2015-ben ezeken az „árnyékokon” túl kell lépni. Az ifjúsági főváros sikere azon múlik, mennyire tudják visszaszorítani az „árnyékokat”.
Horváth Anna alpolgármester felel az ifjúsági projektekért. Az alpolgármester asszony szerint 2015 egyedi és megismételhetetlen lehetőséget jelent a város számára, de hatalmas felelősséget is. Ugyanakkor 2015 jelenti az Európa Kulturális Főváros címre vonatkozó pályázat leadási határidejét. A Kolozsvár- Európa Ifjúsági Főváros projekt sikeres megvalósítása bizonyos mértékben befolyásolhatja, hogy a város elnyerje az Európa Kulturális Főváros címet.
Egyedi lehetőséget jelent a város számára, melynek értékei- a több nemzetiség, a különböző vallások egymás melletti léte- a sokszínűséget mutatják. Az önkormányzatnak kettős viszonyulása van a grandiózus programhoz. Egyrészt koordinálja, megoldást keres, másrészt a civil szervezetek kezébe adja a projekt megvalósítását. Az önkormányzat kétszeresére növelte a kulturális anyagi alapot.
2015. december 28.-a rendezvényzáró nap. A Taizé Találkozót Kolozsváron tartják.
Talpas Botond, regionális elnök szerint a magyar fiatalok nem a repülővel érkeznek Kolozsvárra, hanem vonatjárattal. Ezért a várossal kapcsolatban megfelelő tájékoztatás szükséges. Kolozsváron 15.000 magyar egyetemista , 20.000 magyarul tanuló fiatal van. Mindeniknek meg van a helye. Kapcsolatokat akarnak teremteni a kolozsváriak, az idős és a fiatal nemzedékek között. Hídépítő szerepet szeretnének betölteni.
Gergely Balázs szerint a Kolozsvári Magyar Napok a civil szervezetek közti összefogást teremtette meg. 2016 jelentős év a város számára, mert Kolozsvár 700 éves születés napját ünnepli. Ekkor kapta meg a városi rangot.
Dr. Tonk Márton dékán megjegyezte, hogy az ifjúsági város logójában benne van a sokszínűség és multikulturalizmus. Beszélt a 2015- megvalósulandó programokról, mint például a FFeST Diák-filmfesztivál, ahol az ifjúsági fővárosokkal kapcsolatos filmeket fognak vetíteni. Tudományos diákkonferenciát szerveznek. Lesz Európa Parlament- szimulációs játék.
A jövő év szeptemberében fog lezajlani a Fiatal jogászok nemzetközi konferenciája.
Farkas András felkérte a jelenlevőket, javaslatokat fogalmazzanak meg a rendezvény-sorozat minél sikeresebb megvalósításához. Ötletbörze formájában rendkívül sok, értékes javaslat hangzott el.
A konferencia szervezőinek elemző munkássága következményeként egy jól kontúrozott programajánlat körvonalazódott, mely sikeresem betöltheti a 2015-év majd minden napját.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

"Az ukrán ellenzék nagy része egynyelvűségben érdekelt"
Csernicskó István, a beregszászi főiskola rektorhelyettese arról beszélt a Vasárnapi újságnak, hogy a mostani ukrajnai belpolitikai helyzetben, az utcai összecsapások idején a nyelvi jogok kérdésköre meglehetősen háttérbe szorul.
Románia számos európai kisebbségvédelmi egyezményt, határozatot elfogadott, a többi között a 2007-ben ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját is. Ez utóbbi írja elő azt is, hogy a közkórházakban és szociális intézményekben biztosítani kell az anyanyelv használatát a kisebbségi nyelvet beszélő betegek, ellátottak számára. Mégis, az erről szóló RMDSZ-es törvénytervezetet a román törvényhozás szenátusa a héten elutasította. Ez csak egy példa a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek anyanyelvhasználatát korlátozó nemzetállami törekvések közül. A környező országok többségi társadalmai többnyire túlzó követelésnek, kiváltságnak tekintik a határon túli magyar közösségek azon követeléseit, amelyeket nemzetközi egyezmények elvileg megadnak számukra. Az erre vonatkozó uniós ajánlásokat, normákat sorra elfogadják ugyan, de annak biztos tudatában, hogy betartásuk nem kötelező, az unió szintjén ugyanis nincs átfogó kisebbségvédelmi jogi keret. Erről is szó volt a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által szervezett Anyanyelvhasználat külhonban: a jogi lehetőségektől a megvalósításig című budapesti konferencián.
Forrás: Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság |
hirado.hu,

XXI. Bocskai Napok Nyárádszeredában
"A fejedelem példája világító, útmutató fáklya a mai nemzedékeknek"
Történelmünk jeles napjára, 1605. február 21-ére emlékeztek Nyárádszeredában, a hajdani Marosszeredán, ahol Bocskai István váradi főkapitányt, Bihar megye főispánját Erdély fejedelmévé választották. A XXI. Bocskai Napok emlékünnepen a politikus felszólalók Bocskai politikai végrendelete mához szóló szellemében hangsúlyozták a magyar összefogás szükségességét, egy erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság érdekében. Az egyetlen közös, járható út vezet a jövőbe: az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal – a Bocskai-út.
A bekecsalji középiskolások A fejedelem és kora című történelmi vetélkedőjével kezdődött pénteken Nyárádszeredában az emlékünnepség, majd a Deák Farkas Általános Iskola amfiteátrumában folytatódtak a rendezvények. Kerekes Judit szavalata után Tóth Sándor polgármester köszöntötte a résztvevőket, a felszólaló meghívottakat, a Karosi Turul Hagyományőrző Íjászegyesület és a testvértelepülések képviselőit.
Üzenet a mához
Nyárádszereda polgármestere ünnepi beszédében hangsúlyozta: Bocskai István fejedelem jelentős politikus volt, és a nyárádszeredaiak, nyárádmentiek büszkék rá. Bocskai politikai végrendeletét idézte: "…Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja mint nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…". Négyszáz év után a történelem valamilyen formában ismétli magát, a Bocskai-szobor azon a téren, ahol áll, folyamatosan veszélyben van – figyelmeztetett a városvezető, majd a politikára áttérve, hozzátette: választási évben vagyunk, fontos az erdélyi magyarság képviselete Európában, amit egy szervezet tud ellátni.
Bocskai politikai végrendeletének mához szóló szellemében
szólalt fel Markó Béla szenátor, azt boncolgatva, van-e, és miféle üzenete van Bocskai Istvánnak számunkra, azon túl, hogy illő és méltó őt ünnepelni? Értjük-e és jól értjük-e saját történelmünket? – tette fel a kérdéseket. Az RMDSZ volt elnöke szerint nem kell 400 évre visszamenni az időben, elég, ha az utóbbi 100 év nyomorúságaira gondolunk, veszteségek mérföldkövei jelzik az utolsó évszázadot. Hangsúlyozta, Bocskai István rövid, két évig sem tartó fejedelemsége egyensúlyt hozott, jelentős biztonságot adott e térségnek. A fejedelem halálos órájában fontosnak tartotta a végrendelkezést nem saját javairól, hanem arról, hogy milyen jövőt kellene vállalnia Erdélynek, Magyarországnak e két ország közös sorsáról. "Volt koncepciója Erdély jövőképéről, fontosnak tartotta, hogy e tudást, koncepciót hátrahagyja utódainak. Nemzetét szólította meg. A konföderáció gondolata nem idegen tőle, amint az végrendeletéből kiderül, hiszen Erdély olyan sajátos ország, amelynek sajátos megoldásokat, kapcsolatokat kell találni" – mondta Markó Béla Szerinte a kérdés az, hogy "van-e nekünk ehhez hasonló koncepciónk arról, hogy milyen jövőt képzelünk a régiónak, Erdélynek, van-e olyan politikai koncepciónk, amely minden döntésünket ilyen irányban meghatározza?" Az egyéni elképzeléseken túlmenően a jövőben minél többet kell beszélnünk a közös koncepcióról – hangsúlyozta. Figyelmeztetett, hogy a 25 éven át épített, stabilnak hitt romániai demokrácia lebonthatónak látszik, mindmáig él a visszarendeződés lehetősége. "A parlament egyre inkább kirakatintézménynek tűnik, és oda juthat, hogy a legkevesebb szerepe a törvényhozásban éppen a törvényhozónak lesz. Az alternatíva: visszarendeződés egy autoritárius rendszer irányába, miközben a decentralizációt akartuk 1990 után. A decentralizáció- önkormányzatiság- multikulturális ország áll szemben a centralizált, autoritárius nemzetállammal. Nem értünk egyet a centralizált elképzelésekkel, az egynyelvű nemzetállam fogalmával. Sajnos, egyfajta visszarendeződésnek megvan az esélye" – jelentette ki Markó. Hangsúlyozta, az RMDSZ sok mindent elért az anyanyelv nyilvános használati jogának megvalósítása, az anyanyelvű oktatási hálózat kiépítése, a restitúció terén, de folytatnia kell programjának megvalósítását. "Integrálódnunk kell Európába, az igazi integráció az európai rendszerekbe még előttünk van" – jelentette ki, "felszíni integrációnak, átfestésnek" nevezve Romániának az unióhoz való csatlakozását, miközben "a mélyben ott vannak a problémák". Kijelentette, egyetlen célnak – a szülőföldön magyarként való megmaradásunknak, döntési jogokkal felruházva – kell alárendelni eszközeinket, megoldásainkat. Az idei két fontos választás – az európai parlamenti és az őszi romániai államelnök-választási – fogja befolyásolni a mi politikai sorsunkat – tette hozzá Markó Béla. "Integrálódni kell és az itthoni prioritásokat meghatározni: az autonómia (kulturális és területi), minőségi élet, Erdélynek arcot kell adni mint kulturális, közigazgatási entitásnak – ezért fontos Bocskai üzenete" – közölte.
Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felszólalásában azt mondta: Nyárádszeredában ki kell mondani a sok száz éve érvényes gondolatokat, azt, hogy büszkék vagyunk Bocskai Istvánra, akinek sok üzenete ma is aktuális. "Bocskai dilemmái a ma dilemmái is: kelet vagy nyugat? Legfontosabb üzenete: össze kell fognia a magyarságnak, az erdélyi és Magyarországon élő magyaroknak, együtt kell fellépniük, pártfogókra van szükség, szövetségesekre". Beszélt Bocskai koráról, a történelmi eseményekről. "Huszonöt éve úgy döntöttünk mi, erdélyi magyarok, hogy jogállam keretein belül fogunk a jogainkért harcolni. Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság – ez a célunk, ez a Bocskai-út, amely a jövőbe vezet" – jelentette ki.
Négyszáz év után is időszerű fejedelmi hagyaték
Tánczos Barna szenátor szerint nem egyszerű 400 év után Bocskai hagyatékáról beszélni, és nincs, aki ne találna aktuális üzenetet benne. "A legbonyolultabb a székelyek és Bocskai viszonya volt 400 évvel ezelőtt, az önrendelkezés, a kiváltságok megtartása okán. A székelyek eltökéltsége, szándékai ma, 400 év után is ugyanazok. Bocskai két békekötése is fontos üzenet: partnerek és béke nélkül hosszú távon fejlődni nem lehet. Az egyetlen járható út az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal. Az anyaország és Erdély, Székelyföld kapcsolata: szereteten, egymás támogatásán alapszik, ez a hosszú távú, közös út" – mondta.
Az ünnepi felszólalásokat követően az emlékünnepség a főtéren, a Bocskai- szobornál folytatódott, ahol beszédet mondott Székely Endre református lelkipásztor, emlékeztetve, hogy a jelen csak úgy hoz áldást, ha nem feledjük a múltat. Sándor Szilárd helyi unitárius lelkész ünnepi gondolatai után László János, a Bocskai Alapítvány elnöke szavalt.
Dr. Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke felszólalásában hangsúlyozta, egy nép, egy nemzet számára, akárcsak az egyén számára, nem az a nagy kihívás, hogy győzelem esetén talpon maradjon, hanem az, ha képes a kilátástalanságból, az elnyomásból, a bukásból és vereségből talpra állni. "Történelmünk során gyakran ezzel az utolsó kihívással kellett szembenéznünk. Azok az államférfiak, történelmi személyiségek, akik képesek voltak erre, méltán maradtak meg a nemzet emlékezetében. Bocskai István kultusza nem véletlenül él a mai napig a kollektív emlékezetben és évszázadokkal alkotó élete után is világító, útmutató fényként, mintegy fáklyaként áll példája a mai nemzedékek előtt. Bocskai a kusza és kegyetlen, elveket és értékeket könnyen feladó hatalmi harcok világában képes volt a magyar szabadságtörekvéseknek értelmezhető hangot adni. Reálpolitikus volt a szó legnemesebb értelmében, korának zseniális diplomatája, hazáját és nemzetét féltőn szerető vezető, kiváló hadvezér, toleranciáról tanúbizonyságot tevő ember. A másságban sohasem az ellenséget látta, hanem a gazdagságot, a kiaknázható szellemi bőséget, a változatosság adta kiegyensúlyozottság lehetőségét" – mondta az RMDSZ elnöke, Bocskai Istvánt a tévedéseit felismerő és korrigálni képes államférfinak nevezve, aki a napi politikai taktikázást képes volt ötvözni az általa élesen felismert nemzeti érdekkel. "Bocskai István bevéste magát abba a kollektív emlékezetbe, ahol mindig csak a legnagyobbaknak van hely. És példát is mutatott abban, hogy hogyan lehet reálpolitikusként, elvszerűen és a legfontosabb értékekhez hűségesnek maradva eredményesnek lenni. Számomra példája azt mutatja, hogy a napi megpróbáltatások és a távlati célok között nincs ellentmondás, azok mindig összeegyeztethethetők, csak tudni kell, hogy mi a cél, milyenek a lehetőségek, hogy melyek az eszközök és hogy kik lehetnek a szövetségesek. Egy pillanat erejéig sem szabad szem elől téveszteni, hogy a politika szolgálat: a nemzet, a közösség szolgálata".
Okos döntésekkel kormányozni a magyarság hajóját
Hídvéghi Balázs, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke idézett a fejedelem végrendeletéből, hangsúlyozva: Bocskai István példaértékű és maradandó örökséget hagyott maga után, politikai éleslátásról tett bizonyságot, Magyarország és Erdély testvéri együttműködését sürgette, és e szellemben üzent a mai kornak is. Magyarországon az elmúlt években hozott sarkalatos döntések, mint az új alaptörvény elfogadása vagy az állampolgársági törvény módosítása, mind a magyar nemzeti összetartozást kívánják erősíteni. Idén három fontos választás is következik az erdélyi magyarok számára: az áprilisi magyarországi választások, a májusi európai parlamenti választások és az őszi romániai elnökválasztás, és "ahogy Bocskai idejében, úgy ma sem könnyű, de nem lehetetlen a megfelelő helyzetfelismerés birtokában helyesen cselekedni". "Azt a szándékot ma sem adhatjuk fel, hogy a magyarság hajóját okos döntésekkel, az adott kornak és helyzetnek megfelelő eszközökkel egy irányba kormányozzuk" – tette hozzá Hídvéghi Balázs.
Tamás Sándor, Háromszék RMDSZ-elnöke szerint Bocskai István rövid fejedelemsége elég volt ahhoz, hogy jó irányba fordítsa és döntően meghatározza a következő évtizedek, talán évszázadok eseményeinek alakulását. Hangsúlyozta, a Székelyföld kell legyen az a hely a földön, ahol senki sem lehet fontosabb a székelyeknél, semmi a székelység ügyénél. "A Székelyföldnek sikeres, pozitív jövőképre van szüksége, azt szeretnénk, hogy siker legyen, ha az ember saját otthont teremt itthon, hogy siker legyen a napról napra gyarapodó család, ha a bajba jutottakon azonnal tudunk segíteni, az egymásról való gondoskodás, az egymás iránti tisztelet, és igenis siker az, ha nem egymás ellen harcolunk, hanem összefogunk mind, ahányan vagyunk. Csak ez lehet a sikeres Székelyföld alapja, csak együtt van és lesz erőnk előre vinni a Székelyföld ügyét" – tette hozzá.
A koszorúzást követően a rendezvények a művelődési házban folytatódtak. A székely szabadság napja, 2013. március 10. című fotókiállítást megnyitotta Gáspár Sándor rádiószerkesztő, köszöntőbeszédeket mondtak Brassai Zsombor, Maros megyei RMDSZ-elnök, dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, a testvérvárosok polgármesterei és fellépett a Bekecs táncegyüttes. Szombaton reggel honismereti körutat szerveztek, este a Bocskai István dalkar hagyományos farsangi kosaras báljára került sor, tegnap a református templomban ünnepi istentisztelet, zászlóavatás volt, a katolikus templomban pedig szentmise, majd este a református egyház Bocskai-termében Nyirő József Halhatatlan élet című egyszemélyes vígjátékát mutatta be Kulcsár-Székely Attila.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Magas választási részvétel várható
Az erdélyi magyarok túlnyomó többsége támogatja Magyarország állampolgársági politikáját, a könnyített honosítás lehetőségével élő erdélyiek közt viszonylag magas részvétel várható az áprilisi országgyűlési választásokon – hangzott el a Kolozsváron harmadik alkalommal megszervezett Erdélyi Politikatudományi Konferencián.
Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa előadásában kifejtette: az erdélyi magyarok egyharmada már igényelte a magyar állampolgárságot, negyedük már meg is kapta, további egyharmaduk pedig ezután fogja kérni.
Mint részletezte, az egyszerűsített honosítást igénylők közt felülreprezentált az iskolázottabb, felsőfokú végzettséggel rendelkező réteg, a többség pedig jellemzően két okból kéri a magyar állampolgárságot: egyrészt identitása megőrzése érdekében, másrészt sokan a pragmatikus indokot is fontosnak tartják – kivándorlás céljával váltak kettős állampolgárrá.
„Magyarország lakosságának a kettős állampolgársághoz való viszonya szociológiai szempontból semmit sem változott a 2004. december 5-i népszavazáshoz képest” – hívta fel ugyanakkor a figyelmet Kiss Tamás. Elmondása szerint a magyarországi társadalom többsége noha támogatja a kettős állampolgárságot, és abban is többnyire konszenzus van, hogy az anyaország anyagi támogatást nyújtson a kisebbségben élőknek, a tanulmányi ösztöndíjak biztosítását és a munkavállalási engedély biztosítását azonban már ellenzi a többség.
„Ebben a tekintetben a legnagyobb az eltérés a románok és magyarok közt a határon túli nemzetrészekhez fűződő viszonyban. Egy felmérés szerint a román nemzetiségűek 71 százaléka még az ingyenes egészségügyi ellátást is biztosítaná a külhoni román állampolgároknak, míg ugyanez a magyarországiaknak csak harmadára igaz” – magyarázta.
A szociológus szerint nem arról van szó, hogy a románok szolidárisabbak lennének egymással, inkább azt kell figyelembe venni, hogy a nemzet fogalma másképp strukturált a két csoport számára. Mint rámutatott: a magyar közbeszédben az állampolgársági patriotizmus szemben áll az etnikai alapú patriotizmussal, hiszen előbbi a kommunista rendszer alatt alakult ki.
A kisebbségkutató intézet munkatársa szerint az etnikai alapú állampolgárság megadása a magyar bevándorláspolitika konzervatív válasza a globalizáció kihívására. Mint részletezte, már a kilencvenes évek közepén tudott volt, hogy Magyarország népessége belső termelékenységgel nem fenntartható, a hiányzó munkaerőt így bevándorlással kell pótolni.
„Az erdélyi magyarok társadalmi integrációja kerül a legkevesebbe a magyar államnak. A kivándorlást választó erdélyieknek ugyanakkor egyre kevésbé vonzó célpont Magyarország, inkább Németországot és az Egyesült Királyságot választják” – magyarázta a szociológus.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Értékmentés a dél-bihari szórványban
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),

Szőcs Géza: nem a politikusok elfogultak, hanem a szakma
Szőcs Géza kormánybiztost, kulturális főtanácsadót – erdélyi magyar költőt, írót, politikust, 2010–2012 között az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkárát – kérdeztük arról, milyen művekre milyen hatásfokkal szokta felhívni Orbán Viktor figyelmét, miért szorgalmazza már régen a „keleti nyitást” és a magyarság genetikai vizsgálatát, miért büszke máig is a József Attila-díjakkal kapcsolatos döntéseire.
- Mivel foglalkozik tulajdonképpen a miniszterelnök főtanácsadójaként?
- Háromféle feladatom van. Először is a távlati kulturális stratégiával kapcsolatosan mondok véleményt. Ezt különben – nem hivatalosan – évtizedek óta csinálom, eléggé sok mindent javasoltam a miniszterelnöknek, ilyen volt például a keleti nyitás ötlete, amely meg is valósult. Van olyan eset, hogy egy-egy konkrét kérdésben fordul hozzám, helyzetek, személyek megítéléséről konzultálunk, ilyen volt például a Cseh Tamás-archívum kérdése. A néhai Zumbok Ferenc kormánybiztos úrral, Hanák Gáborral és Cseh Tamás özvegyével folytatott beszélgetések alapján fogalmaztam meg az álláspontomat miniszterelnök úrnak a hagyatékkal kapcsolatban, nem állítanám, hogy én győztem meg, de talán megerősítettem az álláspontját, mert alapvetően ő is így gondolta. Nem fogadja meg minden tanácsomat, de ha mindet megfogadná, akkor lényegében én hoznám a döntéseket. Dolgom továbbá a kapcsolattartás a magyar kulturális élet fontos szereplőivel és helyszíneivel. Nem valamilyen elvont kapcsolattartásról van szó, nem úgy jelenek meg itt vagy ott – a Bábszínháztól az Operán keresztül a Fesztiválzenekarig –, mint a miniszterelnök emisszáriusa, hanem mint akit az éppen felvetődő problémák érdekelnek. Persze a jelenlétem azt is üzeni, hogy ezek a problémák előbb vagy utóbb rá fognak kerülni Orbán Viktor íróasztalára.
- A kulturális intézmények vezetőivel miért ön, miért nem a kulturális államtitkárság tartja a kapcsolatot? Nem nekik, nem a fenntartó minisztériumnak kellene kezelnie a problémáikat?
- Ők adminisztratív problémákkal foglalkoznak, és nem biztos, hogy van idejük arra, hogy egészleges rálátást nyerjenek. Ők menedzserként közelítik meg a kérdéseket, ez is a dolguk, én pedig inkább a néző, a kultúrafogyasztó oldaláról. Bennem a miniszterelnök, azt gondolom, a művészembert látja, és más az én beszámolóm, mondjuk, egy színielőadásról, mint amit az államtitkárság ezzel megbízott hivatalnoka fogalmazna meg.
- Készít színházi előadásokról beszámolókat Orbán Viktornak?
- Nem, de alkalomadtán felhívom a figyelmét, ha valamelyik színházra, rendezőre, eseményre különösen érdemes odafigyelni, neki is és általában is mindannyiunknak. Ő nyilván nem tud minden bemutatóra, koncertre elmenni, de amit én kiválasztok, amiről referálok neki összefoglaló jelleggel, abból hasznos információkhoz juthat. Amiről jelzem, hogy szerintem érdemes, arra többnyire odafigyel. A Kossuth-díj Bizottság döntéseiben is játszik némi szerepet egy-egy ilyen ajánlásom.
- Markó Iván miniszterelnöki támogatását is ön javasolta?
- Nem, de én is azt gondolom, hogy Markó Iván a magyar kultúra olyan büszkesége, aki akkor is megérdemli a támogatásunkat, figyelmünket, ha már túl van azon az életkoron, amikor újabb bravúrokkal jelenhet meg a színpadon. Akkor is megérdemli, ha ezt a támogatást mintegy utólag, életpályája ismeretében kapja meg, és nem feltétlenül azért, hogy csináljon valamit. De ha csinál is valamit, még szerencsésebb a helyzet. A konkrét döntésben nem volt szerepem, de én is sűrűn hangsúlyoztam hivatalos és nem hivatalos tanácsadóként, milyen jelentős művész Markó.
- Említette a Kossuth-díj Bizottságot, amelynek szakmai albizottságait a jelenlegi kormány megszüntette. Mi indokolja, hogy a művészek és műkritikusok, esztéták ki vannak zárva ezekből a döntésekből?
- Az a tapasztalat, hogy a szakma nem igazán jó gazdája a szakmának. Az egyes művészeti ágakban kialakulnak pólusok, és elrendeződnek körülöttük az irigységek, féltékenységek. A szakmai grémiumok nagyon gyakran inkább a középszer díjazásában egyeznek ki, mintsem hogy az ellentétes pólus fontos figuráit elfogadják. Tudnék olyan jeles magyar filmrendezőt megnevezni, aki a másik kiváló magyar filmrendezőnek egy fillért sem juttatott volna csak azért, mert az illető a riválisa. De mondhatnék festőt vagy építészt is stb. Valahányszor a szakma által felterjesztett neveket láttam, mindig ezzel szembesültem, aztán folyton arra ébredünk, hogy ez is meghalt, az is meghalt fontos díjak nélkül, bár egyértelműen megérdemelte volna. Tehát a szakmától el kell venni ezt a lehetőséget, ez a véleményem. A szakma elfogult.
- A politikusok viszont teljes mértékben mentesek minden efféle kicsinyességtől?
- A politikusnak az a munkája, hogy tisztában legyen a területe értékeivel. Ha nem jó politikus, és nincs vele tisztában, akkor számolnia kell a következményekkel. Ezt akkor is elmondtam, amikor megkérdezték, honnan veszem magamnak a bátorságot, hogy a díjak vagy a forgatókönyvek ügyében döntsek, hogy melyik érdemel támogatást. Arra választottak ki, hogy felismerjem, mi az érték. És azok a filmek, amelyeket én támogattam, ilyen-olyan apparátus, bizottság, forgatókönyv-fejlesztés nélkül, csak és kizárólag a saját fejemre, ismereteimre és értékrendemre támaszkodva, nagyon sok díjat kaptak. Én önérzetesen és büszkén vállalom, hogy igen, jól választottam, és hogy egyedül is tényleg el tudom dönteni, melyik filmterv kapjon állami pénzt, melyik zeneszerző érdemel kitüntetést, melyik képzőművész szolgált rá, hogy elvigyük Pekingbe a munkáit, melyik költő kaphatja meg a József Attila-díjat.
- Nem a kulturális közigazgatás átlátása, az ágazati jogalkotási munka stb. az államtitkárság és a minisztérium feladata, hanem a József Attila-díjak kiosztása? Utóbbit nem bölcsebb több különböző ízlésű, eltérő tapasztalatokkal rendelkező, a területen tájékozott ember belátására bízni?
- Az első számú feladat, az, amiről ön beszél, de nem kevésbé fontos, hogy a magyar kultúra egészére is megfelelő rálátással rendelkezzen a kulturális ügyek irányítója, hogy a jövő értékeit észrevegye és segítse megszületni. A gyakorlat pedig, mondom, azt mutatja, hogy ez a sokféle ízlésű ember nem tud megegyezni és valakinek valahol döntenie kell, mégpedig az illetékes államtitkárnak, akire rábízták átmenetileg ezeket az értékeket. Ezt a részét a munkámnak jól elvégeztem, nem érheti szó a ház elejét, ezt utólag sokan mások is belátták.
- Ezen a területen példásan aktív volt, ugyanakkor a nagy ágazati törvényeket, a színházi, az örökségvédelmi stb. inkább a kulturális bizottság kezdeményezte.
- Ez egész biztosan így volt, és ennek oka az is, hogy ezek a kollégák már olyan rutinnal rendelkeztek és olyan hozzáértéssel, amilyennel én nem, én csak tanultam a törvényhozói szakmát. Volt ugyan törvényhozói tapasztalatom, voltam szenátor, de több évtizede és a bukaresti parlamentben.
- Ha a művészek nem jó gazdái a nekik szánt állami pénzeknek és díjaknak, mi indokolja, hogy egy értékrendjében is jól körülhatárolható művészszervezetnek, a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) komoly hatalmat és közpénzosztó jogosultságokat adjunk?
- Hogy ez jó döntés volt-e, csak az idő tudja eldönteni. Nem hiszem, hogy ma ez megjövendölhető volna bármekkora szakértelemmel is. Sokan hajlamosak leszűkíteni ezt a folyamatot két-három ember befolyásszerzésére, de ha valamit az alkotmányban rögzítenek, az nem egy-egy elnök személyére szól, több annál. Ez a szakma esélye, hogy a dolgait saját kezébe vegye. Meglátjuk, mennyire tudnak vele élni, ez egyfajta életképességi teszt is. Ha a józanság és nyitottság felülkerekedik az önérdeken, akkor 15 éven belül nagyon hasznossá válik ez a szervezet.
- Mégis hisz ebben?
- Ha az, ami az akadémián történik, szembemegy majd a magyar kultúra érdekivel, akkor az élet úgyis kikényszeríti a politikától a korrekciót.
- Kerényi Imre kormánymegbízott szerint ki kell egyensúlyozni a baloldali dominanciájú kánont. Ön szerint?
- A pártállam és a ma ellenzékben lévő politikai erők kormányzása idején sok művész úgy érezte, hogy perifériára szorult. Sokaknak van ilyen frusztrációja, nekem is régóta van íróként ilyen kiszorítottság-érzésem, hogy jóformán senki sem foglalkozik a műveimmel. Minden kormányzat számon tart olyan művészeket, akik közelebb állnak hozzá, természetes tehát, hogy kormányváltás esetén mindig másokat juttatnak esélyhez. Ilyen a politika a világon mindenhol. De nem szabad, hogy ez a kiegyenlítés kiszorítássá váljon, a nemzeti kultúra rovására menjen.
- Nincs ilyen veszély?
- Nekem a saját tevékenységemmel kell elszámolnom, és én az érték megszállottja vagyok.
- Államtitkári programját felvázolva tett egy megjegyzést a magyarság genetikai adatbankjának elkészítéséről, amely meglehetősen nagy megütközést keltett.
- Amekkora megütközést keltett ez a terv, én is éppen annyira megütköztem ezen a megütközésen. A világról megszerezhető tudás soha nem lehet tabu. Természetesen nem akartam, mint egy jó nevű német intézet kutatója a nekem írt levelében feltételezte, genetikai állományuk szerint osztályozni a magyarokat, híg- vagy mélymagyarokat kijelölni. A világon sok helyen folynak ilyen genetikai kutatások, és jó lenne tudni, hogy a mai magyar népesség átlagában mennyi a kun, a jász, a finnugor, a germán, a szláv, török stb. Az ember olvas mindenféle délibábos feltevéseket, hogy a mi rokonaink a baszkok, de nem, mert az eszkimók vagy az észak-amerikai indiánok. Erre mondom, hogy ha adható erre válasz, akkor lássuk. Tényleg élnek Svájcban a hunoknak leszármazottai, van ott a magyarokkal, a sztyeppei népekkel kapcsolatba hozható genetikai enklávé, vagy nincsen? Hogyan lehet a székelyeket elhelyezni ebben az őstörténeti világban? Létezhet-e magyar–japán rokonság? Nem vitatom a finnugor elméletet, tudom, hogy a nyelvrokonság nem igazolja a genetikai rokonságot, de ezek mindenesetre nagyon izgalmas kérdések.
- A keleti nyitás mint kulturális stratégia mit jelent pontosan?
- Elég megnézni a napokban lezajlott berlini filmfesztivál eredményeit, hogy lássuk, milyen értékteremtő potenciál van keleten. Nemcsak gazdasági, geostratégiai partnerkeresés szempontjából fontos ez a kérdés, hanem kulturális tekintetben is van mit tanulni tőlük. Mi vagyunk az egyetlen európai nép, amelyet ázsiainak tekintetnek, a legnyugatibb ázsiai és a legkeletibb európai nemzet. Tehát igenis kompszerepet kell betöltenünk, kompországnak kell lennünk nyugat és kelet között. Értékek átrakodásának szabadkikötőjévé kell válnunk, hiszen a legnagyobb tőkénk a fekvésünk, hogy tranzitország vagyunk.
- Nem először vált 2010-ben politikussá, szóba is került, hogy a romániai rendszerváltás után RMDSZ-szenátor volt Bukarestben egy darabig és a szövetség főtitkára. Mi vesz rá egy, ahogy némelyek mondják, csavargó alkatú, kötöttségeket rosszul tűrő írót-költőt, hogy szenátor, főtitkár, majd húsz évvel később államtitkár, kormánybiztos és főtanácsadó legyen?
- Nem vonzalomról, hanem hívásról, hivatásról, feladatról van szó. Világéletemben igyekeztem távol tartani magam a hivatalnoki típusú fegyelmezettséget, pláne pártfegyelmet igénylő pályáktól, a nyolcvanas évek Romániája nem tette számomra vonzóvá az ilyen elvárásokat. Amikor svájci emigrációmból visszaérkeztem Budapestre, majdnem egy évig a Szabad Európa Rádió itteni irodájának vezetője voltam. Ez életem egyik legszebb időszaka volt, részt vehettem a rendszerváltásban, beszélgethettem a rendszerváltó elit tagjaival, sokan – minden politikai oldalról – azóta is a barátaim. A Páneurópai Piknik szervezésében is közreműködtem tanácsadóként. Akkoriban alakult meg az RMDSZ, amelyben két irányvonal birkózott. Némelyek kuruc–labanc-vonalnak, bukaresti–erdélyi-ellentétnek, esetleg idősebb, a pártállami tapasztalatokon edződött és az ifjú politikusok tábora szembenállásaként írták ezt le. Mivel akkor szükség volt olyan emberre, akit hitelesít az ellenzéki múltja, nyelveket beszél, vannak nemzetközi kapcsolatai, így lettem a párt egyik vezetője a „fiatalok” kívánságára. Elhittem, hogy tényleg szükség van rám. Erkölcsi kötelességnek fogtam fel a dolgot és korábbi ellenzéki politikai szerepvállalásom logikus folytatásaként. A kezdet kezdetén, Ceausescu Romániájában ez nem sok földi jóval kecsegtetett, nem hatalomvágyból és nem Audi-slusszkulcsok reményében kezdtem mindenesetre politizálni. Minimum a szabadságunkat, ha nem az életünket kockáztattuk. Aztán nem sokkal később be kellett látnom, hogy ezt a politikai missziót az RMDSZ-ben nem lehet, nincs már értelme tovább folytatni. A mostani, 20 évvel későbbi politikai tevékenységemet, bár nagyon mások a körülmények, szintén missziónak tekintem.
Vári György
Népszabadság,

Nyilatkozat – A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján az úrvacsora szereztetési igéjét idézzük. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mondja tanítványainak Jézus (1.Kor.11,24), akiknek azt is meghagyja, hogy: „ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mt.16,24).
Kegyelettel és hálaadással emlékezzünk azokra, akik Mesterük szavát meghallgatva és cselekedve, keresztjét magukra vették, és úgy követték Őt. Ezen a napon, az istentelen kommunista diktatúra valamennyi áldozatára emlékezzünk, köztük is pedig azokra, akik krisztusi áldozatvállalásuk révén hitünk hőseivé váltak.
Márton Áron gyulafehérvári püspök nemcsak a katolikusok, hanem egész Erdély és valamennyi elnyomott védelmében viselt börtönt és szállt szembe a zsarnoksággal.
Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztor az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlása következtében szenvedett vértanúságot, hívei és népe szolgálatában.
Újvárossy Ernő építész a temesvári református gyülekezeti ellenállás oszlopos tagjaként, az 1989-es népi felkelés első áldozataként adta életét a szabadságért.
A kegyeletes emlékezésen túlmenően, személyes hitbeli példájuk arra kötelez bennünket, hogy az általuk mutatott úton tovább haladjunk, és a 25 éve elkezdődött rendszerváltozást győzelemre vigyük. A totalitárius hatalmak elleni küzdelemben nincs helye meghátrálásnak és megalkuvásnak.
Az ukrajnai hatalomváltozás intő figyelmeztetés arra nézve, hogy mindenfajta kommunista restaurációnak véget kell vetnünk. A magyar példa is a második, a végleges rendszerváltozásra indít bennünket. A kétharmados többséggel hatalomra került romániai posztkommunista kormányzattal az 1989-es temesvári forradalom örököseinek sem szabad kiegyezniük.
A Ceaușescu-diktatúra bukásának negyedszázados évfordulója mindnyájunkat szembenézésre és önvizsgálatra kötelez. Amikor „a kommunizmus áldozatairól” beszélünk, nem csupán az egykori üldözöttekre, bebörtönzöttekre és halálos áldozatokra emlékezünk – hanem valójában egész mai posztkommunista társadalmunkat a kommunista elnyomás áldozatának kell tekintenünk. Ennek megfelelően, a Tismăneanu-jelentés értelmében, egész megszenvedett társadalmunknak, ennek részeként pedig az erdélyi magyarságnak és kisebbségi egyházainknak is igazságot kell szolgáltatni. Igazság- és szabadságharcunkat tehát következetesen tovább kell folytatnunk.
Mindezeket figyelembe véve, A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja nem is annyira a múltról, hanem sokkal inkább a jelenről és a jövőről szól. Egész polgári társadalmunknak, valamint egyházainknak, kiváltképpen pedig a demokratikus politikai erőknek közös felelősségük és hivatásuk, hogy mindennapi szinten fölvegyék a harcot a kommunista visszarendeződés rendszerével, és az előttünk járók példáját követve, szembeszálljanak a hazugsággal, a gyűlölettel és a korrupcióval, és végre megvalósítsák a társadalmi igazságosság és megbékélés demokratikus – európai – rendszerét.
Nagyvárad, 2014. február 24.
Tőkés László, EP-képviselő és az EMNT elnöke
Erdély.ma,

Kezdenek hazatérni a fiatalok
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete – Maros megyei szervezete ebben a hónapban két méhészeti tanfolyamot is szervezett. Csomós Attila mérnököt, a szervezet elnökét kérdeztük a gazdatársadalomnak nyújtott segítő akciókról, a vidéki emberek felkészültségéről.
Arra a kérdésre, hogy: miért jó az, ha a méhészettel foglalkozni kívánók elvégzik a tanfolyamot, elvégre sokan vannak, akik minden elméleti felkészülés nélkül méhészkednek, kizárólag a tapasztalataikra és az ismerőseiktől kapott információikra alapozva, az elnök kifejtette a kezdeményezés lényegét. „Arról van szó, hogy a napokban megjelent a méhészeti törvény, amely farmerré lépteti elő – vagyis jogaikba helyezi – a méhészkedőket, ezt a lehetőséget pedig ki kell használni. Annál is inkább, mert farmerként jogosultak a támogatások megpályázására” – magyarázta. Ilyen körülmények között pedig csak úgy érdemes ezzel foglalkozni, ha kellő ismeretekkel is rendelkezik a méhész. Ez így már nem hobbi-tevékenység, hanem szakma. Az emberek pedig igénylik a felkészítést. Ez abból is látszik, hogy egy hónap alatt két tanfolyamot is kellett indítani. Az elsőre ugyanis beteltek a helyek, igénylő pedig jócskán volt – magyarázta.
Húsz gazdakör hívta
De nem csak méhészetről szól a felkészítés, sőt, alapvetően nem arról. A tejtermeléssel, a földeladással kapcsolatos újdonságok, a legeltetési törvény, a polgári törvénykönyv haszonbérleti szerződésről szóló újdonságai nagyon érdeklik a falu emberét. Végülis ők ebből élnek, érdekük, hogy ismerjék az újdonságokat. De legalább ugyanennyire érdekli őket a támogatási rendszer, a családi gazdaságok és a farmok által lehívható pályázatok skálája. Az érdekérvényesítés és érdekképviselet vonatkozásai is fontosak számukra. Az elnök elmondta: „Csak az idén több mint húsz településről hívtak meg a gazdakörök felkészítőket, előadásokat tartani az említett témákban. Szervezetünk a gazdakörökkel áll szoros kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy olyan helyre nem megyünk, ahol nincsenek gazdakörök, vagy olyan gazdakörök működnek, amelyek nem a mi szervezetünkhöz csatlakoztak. Mindenhova megyünk, ahova hívnak. Legutóbb például Nyárádszeredában, Csejden, Dózsagyörgy községben voltunk.” Csomós Attila szervezeti elnök, Bocz István állatorvos, Szász Zoltán szakmai előadó képezik a falujáró csoport kemény magját. Hozzájuk csatlakoznak alkalmanként APIA-vezetők, vidékfejlesztési igazgatósági szakemberek, mezőgazdász-mérnökök, állattenyésztők, egy olyan lelkes csapat, akiknek szívügye a magyar gazdáknak segítséget nyújtani.
Jönnek a fiatalok
A szervezet elnöke szerint az utóbbi időben kezdenek komolyabban érdeklődni a falusi emberek a szakmai kérdések iránt, akarat tehát van. A baj az, hogy gyenge a felkészültségük, hiányoznak az alapok. Az uniós csatlakozás előtt és közvetlenül utána elintézték egy kézlegyintéssel azt, aki figyelmeztette őket a későbbi buktatókra. Most már rájöttek, hogy hiba volt, hogy „a tudás hatalom” elv érvényesült. Csakhogy, most azt is be kell pótolni amit akkor elmulasztottak, ami dupla munkával jár.
Az elnököt bizakodással tölti el a fiatalok viszonyulása. „Egyre több fiatal, faluról elszármazott ember tér haza, hogy megpróbáljon a mezőgazdaságból megélni. Olyannal is találkoztam – többel is – aki külföldön kereste a boldogulást, nem jött össze neki, s most itthon, falusi környezetben próbál talpon maradni. Ők a legérdeklődőbbek. Azért is, mert egyszer már befuccsoltak, most megpróbálják elkerülni a csődhelyzetet. Látszik rajtuk az őszinte érdeklődés, a tenni akarás vágya. Mi pedig, amennyiben tőlünk telik, segítünk nekik” – zárta az elnök.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Nincs közös művészeti agora – László Noémi a kortárs erdélyi magyar irodalom problémáiról
Az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) felkérésére több területen vitaindítók születtek a közelmúltban az aktuális helyzetről, megoldási javaslatokat kínálva egyes kérdéskörben. A kortárs erdélyi irodalom területéről László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke értekezett. Szerinte sok kortárs mű „elvész a zavarosban", nincs párbeszéd a művészeti ágak képviselői között, de az utánpótlás-nevelés sem biztosított.
– A KAT felkérésére született vitaindítójában felveti egy erdélyi magyar szépirodalmi kiadó létrehozásának szükségességét, amely a kortárs művekre fekteti a hangsúlyt. Szó esik a szerzői jogdíjak méltányos növeléséről is. Milyen forrásokból lehetne ezt támogatni?
– Nem gondoltam konkrétan arra, hogy pontosan milyen formában kéne támogatni ezt a kiadót, inkább arról az oldalról közelítettem meg a problémát, hogy a létező erdélyi magyar kiadók milyen könyveket adnak ki. Mindegyik ad ugyan ki elvétve kortárs erdélyi irodalmat, de ezek elég nagy százalékban „elvesznek a zavarosban". A kortárs irodalom pedig fölaprózódik a sok kiadó között.
Persze nem tudom, hogy egy kimondottan kortárs erdélyi művekre szakosodott kiadó mennyire lenne életképes. Tanulságos Hajdú Áron, a csíkszeredai Bookart Kiadó vezetőjének szintén a KAT felkérésére született könyvkiadással kapcsolatos vitaindítója is. Ebből az sejlik ki, hogy aki nem rendelkezik komoly kezdőtőkével, az ne is kezdjen bele egy kiadó elindításába. A vitaindítókat egyébként szétküldték a szakmabelieknek is, Balázs Imre József az enyémre reagálva kifejtette, hogy szerinte nem az intézmények felől kellene megközelíteni a problémát, hanem írókban, az irodalmi élet fellendítésében kell gondolkodni.
– Pontosan milyen gyakorlati haszna lehet ezeknek a javaslatoknak?
– A vitaindítók a Kulturális Autonómia Tanács kezdeményezésére születtek, a KAT célja egy rövid és egy hosszú távú stratégia kidolgozása arra nézve, hogy egy majdani kulturális autonómiában mit is kezdjenek az erdélyi magyar tudósok, művészek, hogy a sorsuk egyre jobbra forduljon. Ehhez közvitára van szükség, ezt a közvitát hivatottak elindítani ezek a rövid vitaindító szövegek.
– Magyarán, a közeljövőben nem lehet számítani konkrét megvalósításokra.
– Magyarán, ebből holnap-holnapután nem lesz semmi, egy-két éven belül is maximum egy dokumentum, egy tervezet, amihez hozzá lehet majd nyúlni, ha ne adj' isten a nyakunkba szakadna egy kulturális autonómia. Az RMDSZ illetékesei tudnának többet mondani arról, hogy mi is a pontos célja ennek, vagy arról, hogy húsz év után miért pont most lett olyan sürgető a kulturális stratégiák közvitára bocsátása.
– Egy komoly tehetséggondozási rendszer kidolgozására is javaslatot tett. Hogyan lehetne ezt megalapozni?
– Elsősorban több kreativitási versenyt kellene szervezni a fiataloknak, jelenleg működik egy, az IKV (Irodalmi Kreativitási Verseny), de szükség lenne több helyi szintű verseny, valamint szintén lokális ifjúsági irodalmi körök támogatására is. Ennek a másik része már az irodalmi lapokra vonatkozik: nekik kellene közölni az ezeken a versenyeken díjazott fiatalok alkotásait, így bátorítva őket.
A másik pillére ennek a területnek az alternatív irodalomórák rendszeresítése lehetne, hiszen biztosítani kell a kisdiákoknak a művészekkel való találkozás lehetőségét, hogy ne csak elvont fogalom legyen számukra a művészet. Emlékszem, hozzánk negyedikes koromban jött el Kányádi Sándor, ő volt az első élő költő, akit láttam. Az öcsém például már nem volt ilyen szerencsés, ő úgy érettségizett le, hogy nem is látott élő írót az iskolában.
– Érdekes, amit a művészeti ágak képviselőinek közelítéséről mond a javaslatok között. Hogyan lehetne ezt szorgalmazni?
– Úgy érzem, hogy az írók közül a mi korosztályunk legalábbis eléggé elszigetelt, nincs kapcsolatunk a többi művészeti ág képviselőivel. Interdiszciplináris rendezvényekre lenne szükség, egy-egy tárlatnyitót például irodalommal lehetne fűszerezni. Erdélyben hiányzik a közös művészeti agora, én például nem tudom, hogy mi foglalkoztat manapság egy középgenerációs zenészt vagy képzőművészt. Egyáltalán a kortárs erdélyi művészeknek nincs közös ideológiája, hiányoznak a közös olvasmányélmények, nincs építő vita a művészek között.
Ha csak azt nézzük meg, hogyan nézett ki egy kávéházi asztal a századok során, azt látjuk, hogy korábban nem az történt, hogy öt író közösen búslakodott, amiért nem tud megélni, hanem ott ült egy szobrász, egy zenész, egy újságíró, egy író és esetleg egy mérnök is, közösen vitatták meg a dolgokat. Ma nincs kölcsönhatás a területek között, pedig az mindig ihletadó volt. A Kolozsvári Magyar Operában nagy sikerrel mutatták be például Verdi három operáját amelyeket Schiller három drámája alapján írt – ilyen kaliberű „összefogásra" például Erdélyben nincs vagy alig van példa. Úgy érzem, kissé szakbarbárok lettünk.
– Az erdélyi írók műveinek idegen nyelvekre fordítását is szorgalmazza a vitaindítóban. A tavaly létrehozott Sétatér Kulturális Egyesület – amelynek ön is tagja – célkitűzései között is felvetődött ez. Konkrét eredmények születtek ezen a területen?
– Egyelőre nincsenek kilátásban konkrét megvalósítások, ehhez komoly anyagi források kellenek. Éppen azért vetettem fel ezt a problémát a vitaindítóban, mert – még ha a szervezők ingyen dolgoznak is – nem találnánk egy jó fordítót, aki hajlandó lenne ingyen dolgozni értünk.
– Erdélyi művészeknek szóló, komoly szakmai díj létrehozása is szerepel a javaslatok között, majd hozzáteszi, hogy ez már megvalósult. Eközben az ön által elnökölt Erdélyi Magyar Írók Ligája is díjat alapított, amelyet négy kategóriában adtak át tavaly év végén. Lesz folytatás?
– 2013-ban az RMDSZ létrehozta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, amelyet évente három kategóriában osztanak ki, és tízezer lejjel jár. Ez már egy komolyabb összeg, és mivel ezt központi támogatásból folyósítják, valószínűleg hosszú életű lesz – erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy megvalósult ez a javaslat. Az E-MIL-díjakat Péter Pál kolozsvári üzletember támogatta háromezer és egy neve elhallgatását kérő üzletember ezer euróval. Azt biztosan tudjuk, hogy idén ki tudjuk osztani ezeket az elismeréseket, de arról fogalmam sincs egyelőre, hogy 2015-ben is sikerül-e.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

Szabó Ödön: Nagyváradnak Váradszentmárton pénze kell
Nagyvárad és Váradszentmárton tervezett közigazgatási egyesítése felduzzasztaná a bihari megyeszékhely lakosságát is, de a városvezetés sokkal inkább a község vagyonára pályáz – véli Szabó Ödön.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke szerint egyelőre nem kell félni attól, hogy a nyelvi jogok alkalmazása szempontjából fontos húsz százalék alá kerül a váradi magyarság . „Ez a csatlakozás még nem nyomja húsz százalék alá a magyarságot" – mondta a maszol.ro-nak a parlamenti képviselő. Szerinte az egyesítés nyilván ront az etnikai arányokon, mivel a magyarság számaránya Váradszentmártonon nem haladja meg az öt százalékot, de ebben a pillanatban még nem tolja a nyelvi jogokon kívülre Nagyváradot.
Szabó szerint most nem is ez a kérdés a két település egybeolvadásánál, hanem az, hogy „a szentmártoniak akarnak-e várni ötven évet, ameddig Nagyvárad minden településükön minden utcát leaszfaltoz, amit ötven év után sem tudtunk elérni egy sokkal kisebb területen: Biharpüspökin”. A képviselő szerint egy rosszabb, mostoha adminisztrációt jelent Váradszentmárton számára a Nagyváradhoz való csatlakozás.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint Nagyvárad stabil lakossága 196367 fő volt, ebből 46444 személy magyar. Ezzel szemben a 2002-es népszámláláskor a Bihar megyei megyeszékhelyen 206527 lakost számláltak, köztük 56830 magyart. Váradszentmárton lakossága 2011-ben 9572 fő volt, közülük 281 magyar. A 2002-es népszámláláshoz képest növekedett a község lakossága, akkor ugyanis 7924 főt számláltak, köztük 375 magyart.
Az ügyvezető elnök szerint egyrészt a rossz adópolitika vezetett ahhoz, hogy csökkent Nagyvárad város lakossága, de a város egyetemeinek támogatása sem volt megfelelő mértékű, ez pedig oda vezetett, hogy Nagyvárad lakossága az elmúlt tíz évben annyira lecsökkent, hogy nem tudja eltartani magát a város. Erre lenne áthidaló megoldás a Váradszentmártonnal való egyesülés, ahol viszont a népesség jelentősen megnövekedett ugyanebben az időszakban.
Szabó szerint egy fejlődő város általában vonzza a lakosságot, nem véletlenül növekedett a nagyvárosok többsége az elmúlt években. Folyamatosan tudtak új lakókat odavonzani, mert egyrészt munkahelyeket, másrészt olyan életkörülményeket teremtettek, amiért az emberek, főleg a fiatalok oda kívántak menni, és ott akartak letelepedni.
„Nagyvárad esetében az az adópolitika, amit az elmúlt években többször kritizáltunk, oda vezetett, hogy a középréteg egy része elmenekült Nagyváradról, és ugyanolyan életminőséget, ugyanolyan életkörülményeket talált a szomszédos településeken. Nyilvánvalóan jelen pillanatban Nagyváradnak ez a réteg adózás szempontjából is, de humán erőforrás szempontjából is hiányzik” – magyarázta a politikus, aki szerint „a polgármester ahelyett, hogy vonzóvá tenné a várost magát, úgy gondolta, hogy utánuk megy és ott is megadóztatja őket.”
Szabó szerint jelemezni kellene az okokat, hogy miért mennek el a városból az emberek, és ezeken kellene változtatni, többek között a felsőoktatási intézmények támogatásával annak érdekében, hogy sem a középosztályhoz tartozók, sem a fiatalok ne költözzenek el. A példaként felhozott városokban: Kolozsváron, Temesváron és Debrecenben támogatták a felsőoktatást, amellett, hogy vonzó életkörülményeket is biztosítottak az oda kölötözők számára.
„Az önkormányzat ezeken a településeken óriási befektetéseket eszközölt és támogatást nyújtott az egyetemnek, az egyetemi városnak. Az említettek olyan egyetemi várossá fejlődtek, ahova szívesen mennek a fiatalok, és ahol ott is maradnak” – világított rá Szabó, aki úgy véli, Nagyváradon az elmúlt évben „a polgámester semmi mást nem csinált, csak az egyetemmel háborúzott”.
Emelkednek az adók
Oktatási támogatáspolitikája sem volt Nagyváradnak az elmúlt esztendőben, hiszen az önkormányzat nem csak, hogy egyik egyetemet sem támogatta, de nyárára megszüntette a diákbérleteket is. Így a tanév idején benépesült város nyárára kiürül, a diákoknak pedig nincs alkalmuk kötődni ehhez a városhoz –véli a politikus. Továbbá szerinte az is nehezíti a helyzetet, hogy az ipartelepeken minimálbérért dolgoznak a munkavállalók, amiből az ott dolgozók nem engedhetik meg maguknak egy albérlet fenntartását.
Szabó szerint kevésbé érthető az, hogy milyen érdek fűzhet egy szentmártoni lakost a megyeszékhelyhez való csatlakozáshoz. Elsősorban azért nem, mert ezáltal a községben emelkednek a helyi adók és illetékek. „A törvény nem ad rá lehetőséget, hogy egy városon belül bizonyos részek lakói másként adózzanak. Vannak adózónák, de a törvény nagyon világosan megmondja, hogy ahol vezetékes víz, szennyvízhálózat, aszfalt és intézmény van, ott milyen kategóriába kell besoroloni a települést” – fogalmazott.
Biharpüspöki példája
Nagyváradon van már példa arra, Biharpüspöki esetében, hogy milyen következményekkel jár az egybeolvadás. „Püspökiben ötven év után is vannak még leaszfaltozatlan utcák, és most szüntették meg az utolsó önálló jogi személyiségű iskoláját is. Nincs külön adózóna sem, ami nyilvánvalóan azt mutatja, hogy ennek a településnek valószínűleg sokkal jobb lenne, ha nem tartozna Nagyváradhoz” – szemléltette Szabó, majd felhívta a figyelmet arra, hogy a közel tízezer lakosú Váradszentmárton község önkormányzatának - melyhez hat falu és a két gyógyfürdő is hozzátartozik – jelenleg 15 képviselője van, ám beolvadás után csak egyetlen képviselőt tarthatna meg a városi tanácsban. Márpedig ez oda vezethet, hogy a falvak jövőjéről helységtől idegen személyek döntsenek.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro,

Iskola a határon
Kevés olyan iskolaigazgató akad Erdélyben, aki rendszerváltás utáni kollégiumalapítóként immár negyedszázada áll a vártán. Dr. Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium vezetője 2014-ben új szakokkal gazdagította a több mint 450 éves intézményt.
– A tervek szerint idén ősztől két szakiskolai osztályt indítana a kolozsvári Református Kollégium. Míg az elméleti líceumok többségében országszerte ódzkodnak a hasonló lépésektől, önök magabiztosan felvállalták. Nem fél attól, hogy csorba eshet az oktatási színvonalon?
– A Kolozs megyei és közép-erdélyi kitekintésű magyar szakiskola ötlete ugyan a református egyházé, de a püspökség mellett a megyei RMDSZ és a tanfelügyelőség is támogatta az elképzelést. Egy darabig úgy tűnt, hogy a megvalósítás is közös lesz, a tárgyalások azonban elakadtak, a másik két partner kifarolt a terv mögül. Így lett a kolozsvári magyar szakoktatás ügye kizárólag a református egyházé, amely az egykori Szeretetház visszakapott iskolaépületében indítaná el a két szakiskolai osztályt. Ez egyelőre mindannyiunk számára megoldásra váró többismeretlenes egyenlet. A félelmek annyiban jogosak, hogy a magyar szakoktatást Kolozsváron szinte nulláról kell kezdenünk: van ugyan épület, de nincsenek szerződtetett, magyarul oktató mérnök-tanárok, mesterek, és „hiánycikk” az olyan cég is, ahol leendő diákjaink gyakorlati oktatását végeznénk. A Kolozsvári Református Kollégium a püspökség kérésére szükségszerűségből vállalta fel a szervezéssel és az új osztályok beindításával járó nem kevés munkát.
– Nem tartja furcsának, hogy míg 1989-ben alig volt elméleti líceum, negyedszázaddal a rendszerváltás után a másik végletbe estünk: ma a szakoktatás számít fehér hollónak, és aki erre adja a fejét, azt sanda szemmel nézik?
– A mai helyzetnek megvan a magyarázata: a rendszerváltás után a szakiskolai és szaklíceumi oktatás összeomlott. 1989-ig a szakoktatás szoros szimbiózisban élt a gyárakkal és ipari centrumokkal. A rendszerváltást követő években ennek vége szakadt: a nagyipar átalakulásával, a nagyüzemek leépülésével az addig jól működő szakoktatás légüres térbe került. Sok szakiskola, szaklíceum megszűnt vagy átalakult, a megmaradók a gyenge oktatási színvonal miatt nem voltak többé vonzóak a diákok számára. A legnagyobb érvágás talán mégis az, hogy megszűnt a gyakorlati képzés, mert nem akadtak cégek, ahol vállalták volna a diákokkal való nyűglődést. A helyzet tarthatatlanságára az oktatási minisztériumban is ráébredtek, de eddig csak szerény próbálkozások voltak, hogy elméleti líceumokban indítsanak egy-egy szakosztályt. Mi tovább akartunk lépni, ezért döntöttünk a szakiskolai osztályok mellett.
– A sikeresen érettségiző diákok statisztikái révén versengő „elit” kollégiumok hogyan tudnak megbirkózni azzal, hogy az eleve gyengébb képességű gyerekekkel indított szakosztályok diákjainak érettségi jegyei lehúzza hírnevüket?
– Erős fenntartásokkal kezelem ezt a versengést. Negyvenkét érettségiző diákunkból tavaly negyven ment át, tehát az érettségi sikerarány 95,4 százalékos volt. Rosszakaróink szerint mi ezzel az eredménnyel kullogunk, mert a kolozsvári magyar líceumokban jobb statisztikák is vannak. Nem szeretnék példálózni senkivel, de olyan magyar líceum is van Kolozsváron, ahol 70 végzősből ötvenet engedtek érettségizni, a többit megbuktatták. A statisztikának szóló oktatás tehát nem ismer gyenge diákokat, holott minden pedagógus tudja, hogy vannak gyengébb képességű gyerekek is. Én sokkal nagyobb eredménynek tartom azt, amikor szórványból jött gyerekeket segítünk a felzárkóztatásban, a sikeres érettségizésben, minthogy egy kilences tanulót tízes, eminens diákká faragjunk. A statisztikák sok mindent eltakarnak. Rengeteg magyar gyereknek eddig nem volt választási lehetősége: ők jórészt kényszerből iratkoztak be az elméleti líceumokba, mivel a mi vidékünkön sem magyar szaklíceumok, sem szakiskolák nem működtek. Elsősorban tehát rájuk gondoltunk az érettségit nem ígérő szakiskolai osztályok beindításával. Visszajelzések szerint sok nyolcadikost érdekel a remélhetőleg ősztől nálunk induló, magyar nyelvű elektronista-, víz- és gázszerelő-, szakács- és fodrászképzés.
– Az annak idején bizonytalanul induló Kolozsvári Református Kollégium és a mostani szakiskolai osztályok tető alá hozása mennyire kihívás Erdély egyik legrégibb magyar kollégiumi igazgatója számára?
– Az akkori és a mai indulás között vannak hasonlóságok, de nagy különbségek is. A fő különbség az, hogy 1990-ben nem volt épületünk, csak egy ígéret az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter részéről. A Farkas utcai református templomban megtartott tanévnyitón néhai püspökünk, Csiha Kálmán azt mondta: „Épület még nincs, de az Úristen majd rendel. Elmondhatjuk, hogy ennek az iskolának teste nincs, de lelke van. És ha van lelke, akkor abból lesz valami.” Induláskor sem épület, sem állandó tanári kar, sem tanári fizetések nem voltak. A most induló szakoktatásnak van épülete, vannak osztálytermei és készülő műhelyei, amit magyar állami támogatásból finanszírozunk. A kollégiumunk kiváló tanári karát ki kell egészítenünk néhány mérnök-tanárral és mesterrel. Egyértelmű, hogy ma már teljesen más alapállásból indul a kolozsvári magyar szakoktatás, mint a kollégium 24 évvel ezelőtt.
– A Zsil-völgye zenelíceumának megbecsült zenetanáraként 24 évvel ezelőtt nem tartotta vakmerő döntésnek Kolozsvárra jönni, és olyan kollégiumot elindítani, amihez a lelkesedésen kívül semmivel nem rendelkeztek.
– Kisdiák koromban az egykori Református Kollégiumtól nem messze, a belvárosi Ferences-kolostorban működő zeneiskolába jártam. Mivel étkezdénk nem volt, itt ebédeltünk az Ady-Șincai Líceumban. Már akkor, kisdiákként nagyon megszerettem ezt a helyet. A hírre, hogy újraindul a kollégium, rögtön jöttem Kolozsvárra. Persze naivan hittük az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter ígéretét, hogy őszire visszakapjuk a Farkas utcai főépületet. Szeptemberre már minden megváltozott, a májusban tett ígéretről megfeledkeztek, a Șincai Líceum lelakatolta a kaput. 1990 október elsején a Farkas utcai templomban gyűlt össze az újrainduló Kolozsvári Református Kollégium négy IX., két X. és két XI. osztálya. Sem iskolaépület, sem bennlakás nem volt: a szülők és a pedagógusok tanácstalanul vártak. Csiha püspök úr kiállt a belvárosi gyülekezet elé, és a segítségüket kérte: még aznap valamennyi vidéki diákot befogadták a hívek, mindenkinek lett szállása és ellátása. Csiha Kálmán felesége, Emese néni hat gyerekről gondoskodott, főzött, mosott rájuk. Amikor a tanfelügyelőségen látták, hogy nem tágítunk, a Györgyfalvi negyedbeli 16-os iskolában adtak négy termet. Az iskola indulását végül is jóváhagyták a hatóságok, de a tanárok csak 1991 februárjában kaptak először fizetést. Nehéz időszak volt, a tanárok egymást váltották a katedrán: a magyart például első évben hét tanár tanította...
– Mi lett az 1990 tavaszán tett hivatalos ígéretekből?
– A kollégium főépületébe 12 év múlva költözhettünk be. Az egyházkerület papíron ugyan hamarabb visszakapta az ingatlant, mégsem vehettük birtokba, mert Gheorghe Funar polgármester az épületeket használó Șincai Líceum igazgatójával bíróságon támadta meg a restitúciót. Az állam teljes egészében visszaszolgáltatta a kollégium ingatlanjait, mindazt, ami a Farkas utca 16. szám alatti telekkönyvi kivonaton szerepelt. A városvezetés ezt elfogadhatatlannak tartotta. A Șincai bíróságon kérte, hogy az addigi egységes birtoklevelet osszák ketté. A bíróság sokat nem morfondírozott, és meghozta döntését: az évszázadokon át a Református Kollégium által birtokolt telket megosztotta a kommunizmus éveiben ide telepített Șincai Líceummal. Senkit nem zavart, hogy ez jogállamban elképzelhetetlen döntés, tehát másodszor is kisajátították az egyház vagyonát. Tizenkét év után, 2002 karácsonya előtt vehettük birtokba a kollégium Farkas utcai főépületét. Az egykori hatalmas telekből parányi udvart választottak le számunkra, még a tornaterem használatát is megtiltották. De bármennyire is fájdalmas volt az újbóli kisajátítás, örültünk, hogy végre van saját épületünk. Ma az óvodai, elemis, gimnáziumi és líceumi osztályokkal teljes a kép: a több mint 500 diák épp, hogy elfér az épületben. Kérdés, hogy az egykori hatalmas vagyonból visszakapunk-e legalább még egy épületet?
– Egyházi berkekben úgy tartják, hogy a kolozsvári Református Kollégium vezet az erdélyi református kollégiumok között. Ha van ilyen rangsor, ez mit jelent ön számára?
– Az elmúlt két évtizedben a körülményekhez képest kiváló eredményeket értünk el. Tudom, hogy a rangsorban előkelő helyen van a székelyudvarhelyi református kollégium is, de bizonyára ők sem tudják elképzelni, mit jelentett itt, Kolozsváron a Funar-korszak egy évtizede alatt magyar oktatási intézményt működtetni és fenntartani. Amikor mi voltunk a városvezetés fekete báránya, örültünk, ha a tanárok megkaphatták fizetésüket, a polgármesteri hivataltól anyagi támogatás nem érkezett. Ma más világot élünk, de akkor is, most is dolgozunk. Ha egy iskolában a pedagógusok végzik a munkájukat, annak eredményei vannak. Nem csak az érettségi statisztikákban, hanem minden más területen. Egy iskola stabilitását a kiváló óvónői, tanítónői és tanári gárdája biztosítja.
– A kolozsvári kollégiumot sokan a kórusával azonosítják, éneklő diákjaival több országba eljutott már, díjakat nyert. Zenepedagógus számára ez az igazi elégtétel?
– Van egy vicces mondás: ha valaki nem jó tanárnak, tedd meg tanfelügyelőnek. Ha annak sem jó, tedd meg igazgatónak, és ha igazgató lesz, szakemberként tönkretetted. Nem az én tisztem véleményt mondani arról, hogy milyen igazgató vagyok, de azt bizton állítom, hogy mindig igyekeztem jó zenetanár, jó pedagógus, jó kórusvezető lenni. A romániai középiskolák országos kórusversenyén, Bukarestben tavaly egy romániai magyar iskolakórus számára elérhető legmagasabb díjazást, a második helyet értük el. Az igazi élmény mégis a fennállásunk óta megtartott mintegy ötszáz önálló koncert Erdélyben, Magyarországon, és szerte a nagyvilágban: jártunk az Egyesült Államokban, Kanadában, Hollandiában, többször Németországban, és a Kárpát-medence több államában. Iskolai kórus lévén folytonos újrakezdés ez. Kodálynak igaza volt: a hallást fantasztikusan lehet fejleszteni. Munkámnak ez a felismerése elsősorban azon diákok számára jelenthet életre szóló élményt, akikben sikerült legyőznöm az önbizalomhiányt, hogy érdemes és kell is énekelni.
Dr. Székely Árpád
1958-ban Tordaszentmihályon született, a kolozsvári zenelíceumban érettségizett. 1982-ben szerzett diplomát a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban. A petrozsényi zeneiskolában tanított kilenc éven át, 1990 novemberétől az újrainduló kolozsvári Református Kollégium igazgatója. Doktori disszertációját 2005-ben védte meg. Az erdélyi magyar egyházi kollégiumok iskolaigazgatói között ő az egyedüli, aki a rendszerváltás óta tölti be a tisztséget. Számos egyházi bizottság tagja. Az egyházi oktatásról több szakcikke és társszerzésben több szakkönyve is megjelent.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Kódolt nyelvek
Kocsmapulttól irodabelsőkig, konyhaasztaltól a világháló nyilvánosságáig rég okozott téma ennyire össznépi felháborodást és purpárlét, mint a téli olimpia alatti tévéközvetítések kálváriája. Hogy a tévézés ma a többség számára ultraközponti létkérdés, régen nem meglepetés, immár a családi költségvetések sarokszámai közé tartozik a harmadik kábelszolgáltatóra való befizetés tétele – akár egyetlen olyan csatorna miatt, amelyet a már meglévő kettő valamiért nem kínál fel piaci alapon. Ezért aztán abban sincs semmi meglepő, hogy a Szocsiből érkező, a havas lejtőkön alázúduló sízők helyett megjelenő, jogdíjakról és korlátozásokról tudató szűkszavú állókép igencsak szúrta a magyarul sporttévézni vágyók szemét. Miért is lett volna másként, hiszen bő két évtizede immár magyarul szólal meg a nagyvilág, DiCaprio, de még Armin Zöggeler is.
Mostantól viszont nem, és a tudomány jelenlegi állása szerint nem holmi múló üzemzavarról van szó. Miközben ugyanis az információhoz való szabad hozzáférés alapvető emberi jogáról születnek vaskos brosúrák, a jogkövető magatartás is globalizálódik, olyannyira, hogy arról még a sepsibükszádi kábelszolgáltató is kénytelen tudomást venni. Hacsak nem akarja bezárni a boltot.
Márpedig ki akarná? És ebbe a sorba minden zsigeri tiltakozásunk ellenére a román köztelevíziót is be kell illesztenünk, hacsak nem akarjuk mindjárt diszkriminációkkal megterhelni az alapvető emberi értékekre alapuló társadalmunk épülését. Mert mi sem vennénk jó néven, ha valaki súlyos összegekért megvásárolt jogaink érvényesítését megfoghatatlan, pusztán emocionális töltetű érvekkel próbálná akadályozni. A román hatalom és piac számára mi csak érthetetlenné kódolt nyelven beszélő szavazó- és fogyasztópolgárok vagyunk.
Kulcskérdés, hogy minek számítunk a nemzetegyesítésben minden korábbi kormánynál érdekeltebbnek mutatkozó anyaországi hatalom számára. Úgy tűnik, eddig senki sem számított a tévés tartalmak területi alapú kódolása korábban is létező gyakorlatának megváltoztatására, az összekacsintások, megállapodások alkonyára. Márpedig ez érkezett most el, s ha az egyéb kisebbségi jogok érvényesítésével szembeni nyugati értetlenkedésekre gondolunk, aligha reménykedhetünk a történelem által szanaszét szórt magyar nyelvigények „dekódolásában”.
Természetesen lehet és kell is tiltakozni, világvégét kiáltani, talán még az a zsarolás is belefér, hogy az anyaországnak bezzeg csak a regisztrációs mutatók kozmetikázására kellünk. Addig is viszont nem marad más, mint erősíteni magunkban a hitet: lesz még magyar gól a futball-világbajnokságon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Fidesz-színekben indul Tőkés László
A május 25-én tartandó európai parlamenti választás erdélyi magyar vonatkozásairól döntött az elmúlt hét végén az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt. Közös erdélyi magyar lista hiányában Tőkés László a Fidesz színeiben indulna, az RMDSZ listáját a szövetség jelenlegi EP-képviselői vezetik.
Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a hétvégén véglegesítette az európai parlamenti választásokra szóló listáját, illetve stratégiáját. Az RMDSZ Kolozsváron rangsorolta jelöltjeit, a Néppárt pedig Székelyudvarhelyen megtartott választmányi ülésén döntötte el, hogy nem állít önálló listát, Tőkés Lászlónak viszont azt javasolja, éljen a Fidesz-KNDP listán számára felajánlott befutó hellyel.
Az utolsó pillanatig remélt közös RMDSZ-Néppárt-MPP-lista nem jött össze, ezt a lehetőséget az RMDSZ csúcsvezetősége elvetette. A szélesebb merítésű közös lista helyett az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal kötött „különbékét”, ennek hozományáról azonban közelebbit nem tudni: az EP-választásokra rangsorolt RMDSZ-listán egyelőre nincs MPP-s jelölt. Az RMDSZ-lista sorrendje: Winkler Gyula, Sógor Csaba, Vincze Loránt, Hegedűs Csilla és Antal Lóránt. Az eredetileg negyedik helyre rangsorolt Eckstein-Kovács Péter azt kérte, hogy az EP-lista utolsó helyére kerüljön
Újdonság az idei EP-választáson: Tőkés László Fidesz-listán
A Szövetség Állandó Tanácsa (SZÁT) az első hat helyet rangsorolta. A jelöltek között igen szoros verseny alakult ki, az RMDSZ csúcsvezetőségének szavazategyenlőség miatt meg kellett ismételnie a voksolást. Sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor szövetségi elnök ezúttal nem beszélt arról, miért maradt el a Néppárt által folyamatosan kért közös lista, viszont részletesen kitért a Magyar Polgári Párttal folytatott tárgyalásokra. A SZÁT arról döntött, mondta Kelemen, hogy folytatni kell a tárgyalásokat az MPP-vel a körvonalazódó együttműködési megállapodásról. Amennyiben ez létrejön, az MPP-jelöltek számára megnyílik az út az RMDSZ-listán való részvételhez. Kelemen azonban hangsúlyozta: az EP-lista első két, befutónak számító helye végleges marad. Nem pártkoalícióról van szó azonban, az RMDSZ választási listáin szereplő MPP-seknek ugyanis kötelezően RMDSZ-tagnak kell lenniük. Ebben az RMDSZ-elnök semmi kivetnivalót nem talált, miután, mint fogalmazott, az RMDSZ civil szervezet, az MPP pedig pártként van bejegyezve. Az RMDSZ–MPP megállapodás az EP-választásokon való együttműködésről és néhány hosszabb távú célról szól, de ehhez „az MPP-nek nem kell feladnia identitását” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Távol marad a néppárt
Toró T. Tibor bejelentését, miszerint az EMNP nem állít önálló listát az Európai-parlamenti választásokra, nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. Több erdélyi online-lap tudósításának kommentjében sokan csalódottságuknak adtak hangot. Mint fogalmaznak, azokat árulta el a néppárt, akik nem akarnak az RMDSZ-re szavazni: az RMDSZ szatellit pártjává vált MPP a nemzeti oldal számára már nem jöhet szóba, így néppárti lista hiányában immár három erdélyi magyar párt mellett sincs választási lehetőség, csak az RMDSZ-lista.
Az EMNP elnöke lapunk megkeresésére úgy fogalmazott: megérti azokat, akik csalódottan fogadták a néppárt bejelentését, hiszen egy politikai pártnak a választásokon az a feladata, hogy harcba induljon. „Azt üzenem nekik, hogy számunkra az igazi csatára 2016-ban kerül sor: akkor kell bizonyítania a néppártnak, hogy felnőtt a feladathoz, meghatározó ereje lett az erdélyi magyar politizálásnak.” Toró szerint 2014-ben az EMNP feladata az, hogy biztosítsa az erdélyi magyarok minőségi képviseletét Brüsszelben, erre pedig Tőkés László a legalkalmasabb, akit mindenképpen be szeretnének juttatni az EP-be. A helyzet jelenlegi állása szerint ennek legbiztosabb módja, ha Tőkés a Fidesz-KNDP listáján indul. „Nem akartunk részese lenni az RMDSZ által elindított meggondolatlan és felelőtlen folyamatnak, nem akartunk hasonló kártyával válaszolni. Az RMDSZ a párt 24 éve bejáratott jelképét, a tulipánt fontosabbnak ítélte, mint az erdélyi magyarok képviseletét Európában. Ezért a néppárt saját közvetlen érdeke ellen döntött, amikor elhatározta, hogy nem indít listát” – érvelt a párt elnöke. A néppárti politikus úgy látja, ma egy dolog bizonyos: Tőkés László az EP tagja lesz. Az azonban megkérdőjelezhető, hogy az RMDSZ eléri-e az 5 százalékot. „E döntés felelősségét az RMDSZ-nek kell vállalnia” – fogalmazott a néppárt elnöke, aki a következő hetekben, hónapokban pártjával a szervezetépítésre törekszik, hogy minél több embernek elmondhassák döntésük lényegét és helyességét.
Orbánnak sem sikerült
Az elmúlt héten Tőkés László és Kelemen Hunor is Orbán Viktor magyar miniszterelnöknél járt. Kérdésünkre, hogy ebben szerepe van-e a hétvégi, két döntésnek, Tőkés igennel válaszolt. „A miniszterelnök úr az RMDSZ elnökére nem tudott hatással lenni. A beszélgetés során még egy utolsó kísérletet tett az erdélyi magyar pártok összefogására az EP-választásokon, de eredménytelenül” – fogalmazott Tőkés, aki szerint Kelemen Hunor a Verestóy, Frunda, Markó féle „MSZP-s mag” foglya. Mindenféle híresztelés ellenére Orbán soha nem döntött határon túli kérdésekben a határon túli vezetőkkel történt tárgyalások, egyeztetések nélkül, fogalmazott Tőkés László, aki felelevenítette a 2007-es és a 2009-es EP-választásokat megelőző tárgyalásait Orbán Viktorral. „Mindig a számunkra elfogadható alternatívákat támogatta, és most is rám bízta, döntsem el, indulok-e a Fidesz-KNDP lista befutó helyén vagy sem?”
Az EP-képviselő szerint 2014-ben teljesen új helyzet állt elő: az erdélyi jelölt Fidesz-listán történő indulása minden szempontból legitim, hiszen a határok fölötti nemzetegyesítésben, egy nemzetben gondolkodunk. „Azzal, hogy idéntől a külhoni magyarok is szavazhatnak az országgyűlési választásokon, új lehetőség, új kor kezdődött, következésképpen a jelöltek listáján is közösen jelenhetünk meg az anyaországi magyarokkal”.
Tőkés László szerint a közös lista elmaradása azzal a veszéllyel járhat, hogy az RMDSZ nem küld május 25-én képviselőket az Európai Parlamentbe. „Ez a lista nem nyerő Erdélyben. A hét évvel ezelőtt ellenem indított Sógor Csaba képviseli a székelységet és az egyházat, a harmadik helyre került Vincze Lóránt Verestóy Attila embereként az egykori Előre napilap jogutódjánál, az Új Magyar Szónál kompromittálódott. Ez a csapat nem hiteles, így nem is meglepő, hogy a lista egyetlen hiteles embere, Eckstein-Kovács Péter nem kerülhetett befutó helyre”.
Sógor: lenn sem kell a közös lista
Az RMDSZ EP-listájának második helyére került Sógor Csaba az Erdélyi Naplónak elmondta: nem az RMDSZ csúcsvezetőségén múlott a közös lista meghiúsulása. „Vidéki körútjaimon sokszor találkoztam olyan helyzettel, amikor a helybéliek azt mondták, ha ismét kiegyezünk Tőkéssel, rájuk ne számítsunk. Olyan településeken találkoztam ezzel, ahol Tőkés László rendezvényeken szidta az RMDSZ-t.” Ilyen előzmények után Sógor szerint már nem lehetett vállalni a közös listát. Az RMDSZ-politikus úgy tartja, a néppártnak sokkal jobb eredményeket kellett volna elérnie a helyhatósági és a parlamenti választásokon ahhoz, hogy tárgyalási alapja legyen a közös lista kialakításához.
Kérdésünkre, hogy ennek elmaradása mennyire befolyásolhatja a szavazókat, Sógor elismerte: közös listával könnyebb volna a dolguk. „Ma az igazi kihívás az, miként tudjuk mozgósítani az erdélyi magyarságnak azt az 57-58 százalékát, amely bármilyen választáson inkább az otthonmaradást választja.” Ha az erdélyi magyar szavazók elsöprő többsége élne szavazati jogával, akár 5-6 EP-képviselőt is kijuttathatna Brüsszelbe. 2009 óta azonban változatlanul az a nagy kérdés, miként lehet megszólítani az otthon maradók nagy táborát – fogalmazott Sógor Csaba.
Eckstein-Kovács: nem negyedik vagyok a sorban
Azért utasította vissza Eckstein-Kovács Péter az RMDSZ EP-listájának negyedik helyét, mert úgy véli: ismertsége, népszerűsége okán jobb pozíciót érdemelne. A volt szenátor a Krónikának adott interjúban elmondta: bántja, hogy a Szövetségi Állandó Tanács tagjainak Kelemen Hunor elnök előre megszabta a kialakítandó sorrendet. „Az utolsó hely vállalása azt jelenti, hogy fontosnak tartom az európai parlamenti jelenlétet, és mindent megteszek, hogy legyen erdélyi magyar képviselet az európai törvényhozásban. Úgy tűnik, az RMDSZ-ben az a filozófia győzedelmeskedett, miszerint az EP-választások nem igazán érdeklik az embereket, nem személyiségekre van szükség, hanem mozgósításra. Szerénytelenül hangzik, de talán nem a negyedik vagyok ebben a sorban. Ismert, népszerű ember vagyok, tudok kampányolni, éppen ezért nem tekintettem megfelelőnek ezt a pozíciót.”
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

„A mi időnk 2016-ban jön el” – Interjú Toró T. Tiborral
Toró T. Tibor szerint a néppárt azért nem indul az EP-választáson, mert válaszolnia kellett az RMDSZ felelőtlen hozzáállására, amellyel az erdélyi magyarság európai képviseletét tette kockára.
– Az EMNP országos választmánya legutóbbi székelyudvarhelyi ülésén úgy döntött, nem akarja kockáztatni az erdélyi magyarság Európai Parlamenti képviseletét, ezért a kialakult helyzetben nem indít saját jelöltlistát. Ezek után mit tanácsol választóinak, kire voksoljanak?
– Azon választóinknak, akik leginkább a magyar pártok közötti választási koalíciót várták – és meggyőződésem, hogy ők vannak a legtöbben –, egyértelműen az RMDSZ üzent, amikor visszautasította az együttműködést az EMNP-vel: nincs szüksége sem rájuk, sem a szavazatukra. De ez legyen az RMDSZ vezetőinek a gondja. Nekünk Székelyudvarhelyen arra kellett megoldást találnunk, hogyan válaszoljunk felelősen az RMDSZ felelőtlen hozzáállására, amellyel az erdélyi magyarság európai képviseletét tette kockára.
Úgy hiszem, a megoldást megtaláltuk, hiszen biztosítottuk a minőségi képviseletet: védnökünk, Tőkés László stratégiai partnerünk, a Fidesz európai parlamenti csapatában folytathatja munkáját, és továbbra is felléphet Brüszelben a Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvések érdekében. Az országos választmány döntését konszenzussal hozta, pedig több küldött saját néppártos hátországának azzal a határozott álláspontjával érkezett az ülésre, hogy önálló jelöltlistát kell indítani. Minden tiszteletem a harcosoké, értem és megértem őket, most mégis bölcsességet, megfontoltságot és türelmet kérek tőlük.
A mi időnk 2016-ban jön el, addig kell annyira megerősödnünk, hogy kiegyensúlyozhassuk az erdélyi magyar politikát. Következetes közösségi munkára szólítok tehát mindenkit, számunkra erről szól a választási kampány. Felnőtt emberek számára a szavazás pedig amúgy is meggyőződés és lelkiismeret kérdése.
– Tőkés László úgy fogalmazott, nagy valószínűséggel senki sem jutna be az EP-be az erdélyi magyarság köréből, ha ő önállóan indulna, vagy ha az EMNP saját listát indított volna. Sőt szerinte ez a veszély így is fennáll. Önnek mi erről a véleménye?
– Akkor, amikor a román politika pártjai az őszi államelnök-választás „nulladik" fordulójaként tekintenek az EP-választásokra, és mindent megtesznek az eddigi átlag feletti mozgósítás érdekében, becsületes eszközökkel az 5 százalékos bejutási küszöb átlépése nem egyszerű mutatvány. Főleg akkor nem, ha az RMDSZ felelőtlen vezetői eleve lemondanak a közösség egy markáns részének szavazatáról. Ennek fényében Tőkés László újabb EP-mandátuma annál értékesebb.
– Az RMDSZ egyébként nem kifejezetten díjazta az EMNP lépését. Kovács Péter, a szövetség főtitkára úgy fogalmazott: az EMNP az egyetlen olyan döntést hozta, amely nem vezet a néppárt újabb választási kudarcához.
– A főtitkár nem először bizonyítja közmondásos faragatlanságát közéleti megnyilvánulásaiban. Nem kívánok sem most, sem a továbbiakban az ő szintjére süllyedni.
– Véleménye szerint az RMDSZ miért utasította el az EMNP azon kezdeményezését, hogy az erdélyi magyar politikai szervezetek választási koalíciót hozzanak létre. És mivel magyarázza, hogy ehhez képest a Magyar Polgári Párt (MPP) kész megállapodni az RMDSZ-szel, ha a szövetség átengedi jelöltlistájának harmadik helyét az MPP által jelölt politikusnak?
– Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke egy őszinte pillanatában nyilvánosan bevallotta, hogy fontosabb számára pártjának jól bejáratott negyed évszázados jelképe, a tulipán, mint a közösség európai képviselete. Ha nem így lenne, széles alapokon nyugvó együttműködésben gondolkodnának minden politikai szereplővel egy igazi többpárti magyar választási koalíció létrehozása érdekében.
Ezzel szemben Kelemen Hunorék néhány, tagságuktól egyre távolabb kerülő MPP-s tisztségviselővel készülnek komoly tartalom és tét nélküli látszatmegállapodást kötni, megpróbálva ismét becsapni ezzel nemcsak a jobb sorsra érdemes egykori MPP-szavazókat, hanem az egész erdélyi magyar közösséget is. Lelkük rajta. Túl sokan nem lesznek, akik elhiszik, hogy Tőkés László és a néppárt mellőzésével, sőt erőszakos kiszorításával lehet valós magyar összefogásról beszélni.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),

A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Barangolás a történelem útvesztőiben
A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Közel kilencven esztendeje hét lakat alatt őrzik Bukarestben és Budapesten egyaránt azt a titkot, hogy a Trianon utáni zaklatott és útkereső években felmerült Románia és Magyarország Romano-Ungaria néven egy államba való egyesítése.
Erről a titokról verte le az elhallgatás lakatját Lucian Leustean történész România si Ungaria în cadrul Noii Europe (1920–1923) című figyelemreméltó könyvében.
A szerző elmondja, hogy Habsburg IV. Károly után a magyar korona várományosa a Hohenzollern I. Ferdinánd román király vagy fia, a későbbi II. Károly lett volna, amivel az utóbbiak és Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is egyetértett, aki 1920 és 1926 között több ízben küldte minisztereit Bukarestbe az ügyről tárgyalni.
A tárgyalások elindítója Erdélyi János budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, Iuliu Maniu sógora volt. Az ügyet magyar részről támogatta Bethlen István, Bánffy Miklós és Teleki Pál gróf, román részről pedig Averescu marsall is. Ellenezték azonban a Bratianu-féle liberálisok – félve a magyar hegemóniától –, és az erdélyi román parasztok, akik attól tartottak, hogy egy esetleges egyesítés után földjeiket visszavennék tőlük a magyar földbirtokosok. Ami külföldet illeti, 1920-ban vehemensen tiltakozott Jugoszlávia. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office – Frank Rattigan nagykövet révén – tájékoztatást kért a tárgyalásokról. Bandholtz amerikai tábornok, aki Budapesten tartózkodott, a feletteseihez küldött táviratában megemlítette, hogy Károly román herceg egy budapesti fogadáson azzal dicsekedett, hogy ő lesz Magyarország jövendő királya.
Lucian Leustean szerint az egyesítés hátterében a Hohenzollern dinasztia érdekei álltak. Ferdinánd király azt is számításba vette, hogy kisebbik fia, Miklós herceg legyen Magyarország királya, vagy esetleg egyik leánya mint Habsburg József főherceg felesége férjével együtt kerüljön a magyar trónra.
Hogy mennyire komoly volt az ügy, az is jelzi, hogy egy alkalommal Bánffy Miklós gróf, volt magyar külügyminiszter, két héten át tárgyalt Sinaián Ferdinánd királlyal a lehetőségekről.
Mindez ma már történelem. Nem tudom, kinek kedvezett volna valójában a két ország egyesítése. Talán inkább tiszteletben kellett volna (és kellene!) tartani az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott nagygyűlés határozatait. Az minden bizonnyal megoldaná a kérdést. Csupán politikai akarat kell hozzá, ami egyre késik.
Erőss Attila
Népújság (Marosvásárhely),

Beszélgetés Sógor Csaba EP-képviselővel
Nem fegyverrel, szavazópecséttel a jogainkért
Sógor Csaba EP-képviselő, képviselőjelölt az arad-gáji református gyülekezet egykori lelkipásztora, Sógor Gyula fiaként itt töltötte gyermekkorának egy részét, ezért a templomban, vasárnap délután megtartott ökumenikus istentiszteleten végzett igei szolgálatához, az édesapja által 50 évvel korábban megtartott igehirdetés alapgondolatából ihletődött. Az ökumenikus istentisztelet után beszélgettünk az EP-képviselővel.
– Milyen érzés volt az ön számára gyermekkorának a helyszínén, az édesapja igehirdetése alapján szolgálatot tenni?
– Édesapám 1958–72 között szolgálta a helybeli gyülekezetet. Mivel itt még nem került sor a január–február folyamán szokásos imaheti alkalmakra, ezért megkerestem az édesapámnak 1964. január 26-án megtartott imahét-záró istentisztelet igehirdetésének az anyagát, amit nagy élmény volt felidézni. Most, amikor a gyermekkorom helyszínén járok, megrohannak az akkori emlékek, hiszen ide, a szomszédba jártam iskolába, még az akkori tanító néni, illetve a padtársnőm nevére is emlékszem. Életem első 8 évét töltöttem itt, 1964–72 között.
– Mondhatnánk hazaérkezve, hogyan értékeli a partiumi és bánsági villámlátogatásának a tapasztalatait?
– Szombaton este érkeztem a Temes megyei Igazfalvára, ahova Molnár Zsolt képviselő úr hívott meg. A látogatást az elmúlt évre terveztük, csakhogy valami állandóan közbejött, hiszen az elmúlt hat és fél évben nagyon sokfelé jártam, Aradon és Temesváron is. Mivel az EP-képviselőknek ez a dolguk, magam szívesen teszek eleget az ilyen felkéréseknek, hiszen 103 ezer négyzetkilométer, vagyis egész Erdély a választókerületünk. Winkler kollégám Bukarestbe, magam viszont Bákóba járok ki. A találkozókon rendszeresen elmondjuk, miért fontos számunkra az Európai Unió. Ahogy Brüsszelben az itthoni, e találkozókon a brüsszeli gondokról is beszélünk. Azt szeretnénk érzékeltetni, hogy gyakran egy-két szavazaton is múlik a jövőnk, az életünk minősége, hogy mit és mennyiért eszünk, milyen biztonságos világban élünk. Mindezt Igazfalván, Temesváron, Végváron, Nagyszentmiklóson, illetve Arad-Gájban is elmondtuk. Az itteni, 2005-ös templomszentelésen az édesanyám és a testvéreim vettek részt. Mi a régi imaházat ismerjük, ott tartottuk az istentiszteleteket. Minden látogatás bizonyos mértékben villámlátogatásnak minősül, hiszen ha az ember itthon van, egy napot a családjával is igyekszik eltölteni. Csíkszeredában a négy gyermekünk közül még három otthon van, egy egyetemista, miközben magam hetente Brüsszel és Csíkszereda között ingázom, ami kétszer 8 óra autóval és repülővel. Molnár Zsolt, az egykori munkatársam most parlamenti képviselő, ő a bukaresti törvényhozásban teszi azt, amit én a brüsszeliben, illetve a választókörzetben.
– Hány szavazatra számítanak a szórványban?
– Mindig szeretek maximalista lenni. Abból szoktam kiindulni: ha minden magyar elmenne szavazni, a brüsszeli parlamentbe nem 2-3, hanem akár 5-6 képviselőt is küldhetnénk. Vannak olyan kis országok, mint Észtország vagy Ciprus, amelyeknek hozzávetőleg 6 képviselőjük van az Európai Parlamentben. Ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, mekkora lenne a súlyunk, ha mindnyájan elmennénk szavazni. Sajnos, 90% körüli részvételt csak a rendszerváltás utáni első években tudtunk felmutatni. Egy képviselőnek viszont akkora ereje van, amekkora tömegbázissal rendelkezik. Számokat nem mondhatok, de lelkészként tudom: a kisebb gyülekezetekben mindig nagyobb a szavazáson való részvételi arány, mert ott jobban átérzik a súlyát, a fontosságát, hogy ma nem karddal vagy puskával, hanem szavazópecséttel lehet 4 vagy 5 évente, vagy akár sűrűbben is kivívnunk a jogainkat. Igen fontos a civil társadalomnak a dolgok menetéhez való hozzáállása. Amikor a civilek látják, hogy rossz irányba mennek a dolgok, tüntetésekkel, illetve más eszközökkel nyilvánítsák ki az elégedetlenségüket. Az erdélyi magyarság számára elemi fontosságú, hogy 4-5 évente pecsételéssel döntse el, hogy milyen irányba menjen az ország, a társadalom.
Elemi fontosságú az EP képviselet
– A szórványközösségekben tett körútja során milyen gondokkal találkozott?
– Azért megyek szívesen Molnár Zsolttal, mert sok olyan kérdés van, amelyekre ő tud válaszolni. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb helyen az anyanyelv, az iskola, illetve az anyanyelvű iskolába járó gyermekeknek a csökkenő számát fájlalják. A nagyszentmiklósiak Bartók-központ, a buziásfürdői közösség egy idősek otthonának a szükségességét, az igazfalviaknak a mezőgazdasági termékek értékesítési lehetőségét vetik fel. Ilyenkor el szoktam mondani, amit a témával kapcsolatban máshol láttam. Nagyon fontos viszont, hogy mi 14 éve oktatunk középiskolás diákokat vállalkozásfejlesztésre, ami manapság uniós dokumentumnak a része, és pontosan tudjuk: ahol ezt komolyan vették, középiskolás diákokat tanítottak vállalkozni, ott kisebb a munkanélküliség. Természetesen, az Unió, illetve az EP működésére vonatkozó kérdések is elhangzanak, amelyekre válaszolunk.
– Ön az RMDSZ EP-választási listájának a II., tehát befutónak számító helyéről indul. Hogyan látja, Tőkés László nélkül az RMDSZ-lista veszíthet-e szavazatokat?
– Mint említettem, én egy olyan elméleti lehetőségről szoktam beszélni, hogy akár 5-6 képviselőnk is bejuthatna. Számomra a nagyobb kihívást annak a bizonyos 58% magyarnak a megszólítása képezi, akik otthon maradtak. Ők jelentenek nagy veszélyt arra, hogy az érdektelenségük következtében képviselet nélkül maradunk. Új fejlemény, hogy a Néppárt vezetősége felkérte az egykori listavezetőnket, hogy ne függetlenként, hanem a FIDESZ-listáján induljon.
– Ön szerint ez hogyan fogja befolyásolni az erdélyi magyarok választókedvét?
– Megismétlem: azokat kell leginkább megszólítanunk, akik úgy érzik, hogy számukra az EU-tagság semmi jót nem hozott. Mi a választási kampányban nem azt ígértük és ígérjük, amit meg tudunk csinálni, hanem azt, amit meg szeretnénk valósítani. De hát az Európai parlament is olyan, mint a bukaresti, vagy talán még annál is hátrányosabb számunkra, hiszen míg a bukaresti parlamentben 7-8%, addig a brüsszeli parlamentben 4% alatti a magyar jelenlét akkor is, ha mindenkit beleszámolok. A politika mindig arról szól, hány ember megy el pecséttel megerősíteni a képviseletet, illetve arról, hogy a saját képviselők mellett még hányat lehet megszólítani a parlament fele, plusz 1 szavazatnak a biztosításához. Mivel a brüsszeli parlament az új mandátumban 751 képviselőből fog állni, a számunkra kedvező döntéshez 375 plusz 1 szavazatra lesz szükségünk. Ilyen szempontból a román kollégák is láthatják, hogy nem csak ránk, hanem egész Kelet-Európa képviselőire, sőt a franciákra is szükségük van, hogy a mezőgazdasági támogatások kérdésében nekünk kedvező döntések születhessenek. Ezzel csak azt akarom mondani: aki nem akar az RMDSZ-re szavazni, én azzal nem töltöm az időmet, őt sem fárasztom a meggyőzéssel. Azokat szeretném meggyőzni, akik úgy érzik, nincs miért szavazni, mert úgy sem tudják befolyásolni az életüket. Rengeteg olyan helyzet volt, van és lesz, amikor egy-két szavazaton múlott, hogy egy erdélyi magyar gazda kicsivel több támogatást kaphasson, az Erasmus-program is arról szól, hogy amikor letettük a módosító javaslatainkat, az Unión még kívül lévő Kárpát-medencei diákokra is gondoltunk, és még sorolhatnám a hasonló eseteket. A mezőgazdaságban a brit trónörökös videoüzenetével lobbiztunk a hegyvidéki, hátrányos környezetben gazdálkodó emberek érdekében, de a sík vidéken tevékenykedő fiatal gazdákért is. Mi tudjuk a legjobban, mennyire fontos, hogy helyettünk ne mások mondják el a mi gondjainkat, hogy mit tehetünk az Erdélyen kívüli magyarokért, gondolok itt a csángókra. Az új kampány mindig a választás másnapján kezdődik, éppen ezért azokkal is beszélnünk, vitatkoznunk, érvelnünk kell, akik nem akarnak velünk szavazni. Az érdekünk, hogy minél több embert megszólítsunk, felhívjuk a figyelmet az EP-választásokon való részvétel fontosságára.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Kiss Jenő
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Bizonyosságok és bizonytalanságok a romániai magyar könyvtárügyben
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen - írja szakpolitikai vitaindítójában Kiss Jenő.
Könyvtár: könyvtárnok/könyvtáros tárolja a könyvet. Vigyáz, nehogy elázzon (az agyagtábla), meggyúljon (a papirusz, a papír), eltűnjön, elkallódjon a könyv. Mindig gyűjt, rendez. Tájékozódik és tájékoztat az egyre szaporodó állományban, állományról. Jegyzékek, katalógusok, bibliográfiák készülnek, könyvek könyvekről, könyvekből – a munkája által.
Így ment ez sok ezer éve, mióta a feltalálták az írást, az pedig fokozatosan hordozót változtatott, kőoszlopokról, falakról agyagtáblákra került.
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen. A digitalizálás és az internet kivitte a könyvet a kibertérbe. Létezik már könyvek nélküli könyvtár, amelyik csak e-könyvolvasókat kölcsönöz, és jogot a kibertérben létező állománya darabjainak letöltésére. Ha pl. a magyar kormány 8 milliárd forintot digitalizálásra költene, az összes létező magyar könyv a már bárhonnan elérhető társai közé kerülne. Bizonyos, hogy ez az elképzelés megvalósul, mert a pénz, ha nem is nagyvonalú gyorsasággal, de lassacskán csordogált eddig is, és ezután is fog erre a munkára.
Ha a felhők fölötti könyvtár elvileg bárhonnan elérhető, szükség lesz-e még a sok könyvtárra, könyvtárosra? Olyan kérdések ezek, amelyek nem csak a könyvtáros társadalmat, hanem mindenkit egyaránt foglalkoztatnak, aki a könyvvel kapcsolatban áll: alkotót, előállítót, olvasót.
Egyetértés csak két kérdésben van: könyv lesz, ameddig ember él a földön, s a könyvet tárolni kell, akár hagyományos formában létezzen, akár a kibertérben. Az olvasót is hozzáértő embernek kell tájékoztatnia, mert az információhalmazban navigálni aligha sikerülhet mindenkinek. Ez a szakember, ez az információmenedzser, vagy bárhogy is nevezzék majd, a könyvtáros lesz!
A romániai magyar könyvtárügy jelene
Erdély nagy egyházi-, iskolai-, magánkönyvgyűjteményei kialakulásának története színes, szinte regényes. A XIX. században felgyorsult fejlődésének, mint annyi minden másnak, az első világháború kitörése vetett véget. Következett 75 év vegetálás, amikor a megőrzésre tolódott a hangsúly. Négy évre ugyan fellendült fél Erdély magyar könyvtárügye – Kolozsvár könyvtára köteles példányú lett, gazdakönyvtárak alakultak a falvakon, pótolt minden könyvtár, amennyire csak lehetett. Aztán a káosz, könyvégetés, ziláltság évei következtek. Az '50-es, '60-as években paradox módon egyidőben pusztult és gyarapodott a könyvállomány. A könyvkiadás, a könyvtár hálózat látványosan fellendült: a magyar- és világirodalom klasszikusait soha nem álmodott példányszámban és olcsón adták ki. Minden községben, kisvárosban közkönyvtár és iskolai könyvtár létesült, akkor alakult ki a ma is használható törzsállományuk, alig két évtized alatt.
Aztán következett a 70’ évek zuhanása: megszűnt az addig is szerény, kétéves könyvtárosképző technikum, megszűnt a magyar szaklap, a Könyvtáros, megszűnt a főállású községi könyvtárosi állás (tanügyi káderek nyakába sózták a munkát), a megyei és városi könyvtárak munkatársainak létszámát két erős leépítési hullám minimálisra csökkentette. Meggyérültek a könyvtári rendezvények, szaporodtak a kedvszegő tiltások, a magyar könyvek beszerezhetősége állandóan csökkent, a magyarországi import a nulla felé tartott.
A ’89-es fordulat alapvető változásokat hozott a romániai magyar könyvtár ügyében. Az országosnál kedvezőbb változások a szabaddá vált magyarországi kapcsolattartásból fakadtak. A Könyvet Romániának mozgalom, testvérkönyvtári adományok és a legváltozatosabb hajszálérrendszeren át, jelentős mennyiségű magyar könyv áramlott könyvtárainkba. Törvény emelte elfogadható szintre az alkalmazottak számát, visszaállították a főállású községi könyvtárosi állást. 1991-ben, az EMKE keretében létrejött a Könyvtári Szakosztály, amiből később kialakult a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület (továbbiakban RMKE). Ez a szervezet a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét vállalta. Az RMKE szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. A jóval fejlettebb magyarországi könyvtárak megismerése nemcsak ismereteit gyarapította könyvtárosainknak, hanem még ennél is fontosabb volt, hogy munkájuk iránti igényszintjük emelkedett. Az RMKE évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna. Tevékenységének beszűkülése főleg a szórványban dolgozó magyar könyvtárosokat érintette érzékenyen, hisz ők szakmai információt, támogatást máshonnan nem remélhettek.
1997-től a közkönyvtárak fenntartását az önkormányzatok vették át. Elsősorban a községi könyvtárakat és könyvtárosokat érintette nagyon negatívan az új fenntartó felelőtlensége. A magyar többségű községek RMDSZ-es polgármesterei nem tartották tiszteletben a törvényt, amely egész állású, főfoglalkozású könyvtáros alkalmazását írja elő. Egyre több a fél- vagy negyedállású könyvtáros, sőt, a községek mintegy 20%-ban egyáltalán nincs alkalmazva. A községi könyvtárak kevesebb, mint felében vásároltak új könyvet (2013-as székelyföldi adat!). Sok községben a könyvtárost tanácsi munkák elvégzésére használják, ezért is hiányzik a legtöbb helyen a kifüggesztett nyitva tartási rend.
A polgármestereknek nem fontos a könyvtár. A tanácsosok pont olyan felelőtlenül viszonyulnak a könyvtárhoz, mint a falu értelmiségei vagy vállalkozói. Pedig a Bill és Melinda Gates által finanszírozott Biblionet Program sok könyvtárat kimozdított a vegetálásból. Minden résztvevő négy számítógépet, szkennert, nyomtatót, vetítőt kapott. A feltétel az volt, hogy a fenntartó tanács biztosítson főállású könyvtárost, megfelelő fűtést, biztonságot, WC-t, internet-előfizetést. Erre csak a vidéki önkormányzatok alig fele volt hajlandó. A megyei könyvtárak csak szakmai tanácsadásra, a községi könyvtárosok továbbképzésre jogosultak.
Általánosan jellemző, hogy Romániában a szakmai ellenőrzés hiányzik, a tanácsok a megyei és városi könyvtárakat csak gazdasági szempontból tudják többé-kevésbé szakszerűen ellenőrizni, nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes szakvéleményt mondjanak, így ezek értékelése meglehetősen ötletszerű, leginkább a könyvtári rendezvények mutatóssága, vezetőik helyezkedése szabja meg.
A könyvtárak az identitásválság ellenére is meglehetősen jól teljesítenek, ami munkatársaik elkötelezettségére utal. A közművelődés ágazatai közül a könyvtári bérek a legalacsonyabbak, ezért csak azok maradnak a pályán, akik szeretik ezt a munkát, hisznek benne, és azok, akik máshol nem lennének versenyképesek. Szerencsére többségük az első csoportba tartozik. Nagyobb könyvtárakban a könyvtárosok zöme felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Nem ritka a több diplomával, egyetem utáni képzéssel, tudományos fokozattal rendelkező könyvtáros. Ezért is jobb a könyvtárosi munka minősége, több a könyvtári kiadvány, sikeresebbek a rendezvények.
Az olvasók száma a '90-es évek elejéhez képest csökkent, ugyanakkor stabilizálódott egy könyvtárat látogató kör, többségük tanuló, de jelentős a felnőtt olvasók száma is.
A nagyobb könyvtárak állománya folyamatosan növekedett, feldolgozottsági szintjük emelkedését jelzi, hogy legtöbbjük nyilvántartása elérhető az interneten. Több könyvtár digitalizál is, elsősorban helyi kiadványokat. Ezek egy része elérhető az interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárral (MEK) való együttműködés eredményeként.
A körülbelül 300 romániai magyar könyvtáros nagy többségét a községi könyvtárosok adják. Szinte valamennyien csak érettségivel rendelkeznek. A kontraszelektáltság elég gyakori közöttük, szakmai alkalmassága sokuknak labilis. Szakképzésük, szakmai öntudatuk, elkötelezettségük erősítése folyamatosan szükséges. Az előbbiekben említett hiányosságok miatt egyre nő a szakadék a községi könyvtárak és városi könyvtárak között.
A román többségű községek könyvtárairól kevés az információnk, de tudjuk, hogy némelyekben évek óta nem vásároltak magyar könyvet.
Érdemes pozitív példaként megemlíteni a Brassó Megyei Könyvtárat, ahol néhány ezer kötetes magyar részleget rendeztek be (a többi, raktárban tartott magyar könyvük is elérhető persze), magyar könyvtárossal, akinek feladata magyar rendezvények szervezése is.
Hosszútávú feladatok
A romániai magyarságnak belátható ideig szüksége van könyvtáraira és a magyar nyelvű könyvvel való kiszolgálásra. A könyvtárnak információs intézménynek kell lennie, az olvasók továbbra is itt találják meg a hagyományos hordozójú gyűjteményeket, itt kaphatnak eligazítást, segítséget a virtuális könyvtárakban való tájékozódáshoz.
Szükséges ehhez, hogy a könyvtári állomány legyen elérhető elektronikus katalógus formájában is, a könyvtárosok pedig magas szintű szakmai, célirányos informatikai ismeretekkel bírjanak, profi keresők legyenek az interneten. A cél az, hogy a könyvtáros tudja, mire van vagy lehet szüksége az olvasónak, és minél több széles műveltségű, olvasott könyvtáros legyen, olyan is, aki a kortárs irodalomban és művészetben is jártas.
A könyvtár egyre fokozottabban legyen közösségi tér, de valamilyen formában minden rendezvénye kapcsolódjon a könyvhöz, különben valamiféle játszóházzá, művelődési házzá alakul, ami nem lehet célja még a községi könyvtáraknak sem.
A könyvtárosok feladta, hogy megfogalmazzák az olvasók igényeit a fenntartó hatalom, intézmény felé. A fenti célkitűzések és sok más aktuális feladat megvalósítása nem képzelhető el a működő RMKE nélkül. Azonnali feladat, hogy az RMKE saját költségvetéssel rendelkező, legalább két független munkatárssal működő intézmény legyen. A romániai magyar érdekeltségű könyvtárak különféle hálózatokhoz tartoznak (köz-, iskolai, szakkönyvtári, egyházi és egyesületi könyvtárak), s a szórványban csak egy, vagy néhány magányos magyar könyvtáros tud a magyar nyelvű állománnyal foglalkozni. Ezek munkájának, gondjainak áttekintése, együttműködésének megszervezése egy ilyen intézmény nélkül nem képzelhető el. Központja, ahogy ez kezdettől is volt, a Hargita, illetve Kovászna megyei könyvtár mellett képzelhető el, mert működőképességéhez azok infrastruktúráinak támogatása szükséges.
Kiemelt fontossággal bír a községi könyvtárosok elkötelezettségének, szakmai, műveltségi szintjének, olvasottságának erősítése. E cél megvalósítására fel kell újítani az RMKE szervezésében a könyvtárosi olvasótáborokat. Az RMDSZ-nek szorgalmaznia kell, hogy finanszírozásukat támogassák a székely megyék tanácsai. Az RMKE koordinálásával arra kell törekedni, hogy a hazai magyar nyelvű könyveket csak egy könyvtár írja le, s ezt a rekordot (leírást) a többi könyvtár átvehesse. Az RMKE mérje fel azoknak a településeknek könyvtáraiban a magyar könyvvel való ellátottságot, ahol a magyarság kisebbségben van.
Jelenlegi ismereteink szerint a kormány 2015-ben szándékszik újraszabályozni a tanácsok és a fenntartásukban működő intézmények bérskáláját, ezért fontos, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete jó előre keresse a kapcsolatot azokkal a román képviselőkkel, akik támogatnák azt a módosítást, amely szerint a könyvtárosok fizetését a többi művelődési intézményekéhez igazítanák, és a minőségi munka árnyaltabb bérezését lehetővé tennék.
Az RMKE elemezze, hogy követendő-e a Brassó Megyei Könyvtár példája (magyar részleg, magyar könyvtárossal). Ha pozitívnak ítéli, javasolja az RMDSZ vezetésnek, hogy tegyen lépéseket az általánosítás érdekében.
A közeljövő feladatai
Az RMDSZ-képviselet kezdeményezzen törvénymódosítást a könyvtárak külföldi könyvvásárlásának megkönnyítése terén (számlázás – könyvelés), nyithassanak valutaszámlát. (Szánalmas, hogy az EU-n belül egy ilyen egyszerű kérdés megoldását ennyi ideig lehet halogatni!) Lehetővé kell tenni továbbá, hogy a könyvtári rendezvények meghívottjainak honoráriumot fizethessenek, étkeztetésüket ne maximálják napi 13 lejben!
Szintén az RMDSZ-képviselet törvénymódosítási kezdeményezésére van szükség a kötelespéldány-törvényt illetően, amelyik jelen formájában működésképtelen. A javított változatra tegyen javaslatot az RMKE, mert úgy tűnik, a román könyvtáros szervezet hallgat.
Egy erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár létrehozása már hosszú ideje kulcsfontosságú feladat. Könyves szellemi örökségünket kell valahol gyűjteni, nyilvántartani! Az RMKE támogassa a Kovászna Megyei Könyvtárban elindult munkát, kérje hozzá az RMDSZ segítségét!
Az RMKE kezdeményezzen szakmai vitát a romániai magyar integrált könyvtári rendszer létrehozásának kérdésében, az MKE és a MEK bevonásával.
Az RMDSZ vállalja fel, hogy megyei területi szervezetei révén, a színeiben megválasztott polgármesterekkel betartatja a törvényt: minden községközpontban teljes állású könyvtárost alkalmazzanak, azokat a könyvtári munkától ne vonják el, az állomány gyarapításra, a könyvtár épületének karbantartására, irányoznak elő költségvetési pénzt.
Kiss Jenő
A szerző az RMKE tiszteletbeli elnöke.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,