A Mikó Imre Jogvédő szolgálat adataira is alapozott az amerikai külügyminisztérium
A háromszéki Mikó Imre Jogvédő szolgálat adataira alapozva került be az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló jelentésébe a székelyföldi szimbólumok használatának korlátozása. Az amerikai jelentést John Kerry külügyminiszter részvételével hozták nyilvánosságra.
A dokumentum kitér a romániai magyarokat érintő etnikai diszkriminációra is. Megemlíti, hogy Háromszéken a prefektúra pereket indított több önkormányzat ellen a székely zászló használata miatt. Idézi az RMDSZ Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatának adatait miszerint nehézkes a magyar nyelv használata az állam intézményeiben és a törvényszéken, hiányzik az orvosságok feliratairól az anyanyelvű tájékoztatás, nyelvi és kulturális diszkrimináció tapasztalható az oktatásban, a személyes iratok, a személyi igazolvány és a hivatalos levelezés kizárólag román nyelven lehetséges. A Romániáról szóló amerikai jelentésben szerepelnek még a magyarellenes médiakampányok és a közösségi szimbólumok ellen intézett peres eljárások. Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője elmondta: „az amerikai jelentés jól tükrözi azt, hogy mennyire fontosak a nemzetközi közvéleményt megcélzó angol nyelvű anyagok, melyek pontosan és konkrétan leírják mindazokat a problémákat, melyekkel az erdélyi magyarok naponta szembesülnek, pusztán azért, mert magyarok." Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma,

Az EP-választások tétje túlmutat az európai képviseleten
Mózes Edith
Marosvásárhelyen ülésezett az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa
A Szövetségi Képviselők Tanácsa szombaton mandátumot adott a szövetségi elnöknek és tárgyalócsoportjának a politikai tárgyalások lefolytatására, felhatalmazta, hogy folytassa a tárgyalásokat a Magyar Polgári Párt vezetőségével, és megegyezés esetén kiegészítse az RMDSZ Európai Parlamenti jelöltlistáját.
25 éve változatlanul a demokratikus és európai értékek mentén haladunk
– 25 éve, a kommunista diktatúra bukása óta, együtt vagyunk. Az elmúlt negyed évszázadban voltak sikereink, bátran állíthatjuk, hogy előbbre vittük az erdélyi magyarok ügyét. Voltak kudarcaink is, de képesek voltunk talpra állni, továbbmenni. Nem hagytuk, hogy egy-egy sikertelenség után az erőtlenség uralkodjon el felettünk. Az elmúlt 25 évben mindig a közösség szolgálata volt a célunk, és mindig a közösség támogatásával tudtunk eredményeket elérni. És az irány is mindig egyértelmű volt: a demokratikus, európai értékek mentén haladtunk a kisebbségi, közösségi jogok kiharcolásában és folyamatos bővítésében, a szülőföldön való megmaradás érdekében – jelentette ki politikai tájékoztatójában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, hangsúlyozva, hogy kötelességük minden magyar embert képviselni, ezért alakult meg 25 éve az RMDSZ.
2014 legnagyobb kihívása
Az elnök 2014 legnagyobb kihívásának az európai parlamenti választásokat tekinti, amely elsősorban azért fontos, mert jelen kell lennünk minden olyan helyen, ahol a mi sorsunkról is döntenek. Véleménye szerint azonban az idei európai parlamenti választások tétje túlmutat az európai képviseleten. – Ez a kampány nem csak a brüsszeli jelenlétről, hanem a magyar emberekről is szól. A május 25-i választásokon a magyarság itthoni képviseletének jövőjéről, az RMDSZ jövőjéről szavazunk. Mert egy jó választási eredmény megerősíti a mindenkori tárgyalási pozíciónkat a román pártokkal szemben, és alapul szolgál az őszi elnökválasztáskor. Ugyanakkor az idei eredmény az önkormányzataink és helyi szervezeteink számára is irányadó lesz a 2016-os választásokra nézve.
Az RMDSZ a politikai stabilitásban érdekelt
A továbbiakban az RMDSZ kormányra lépéséről tájékoztatta a képviselőket, és mandátumot kért a testülettől a tárgyalások lefolytatására. – Néhány nappal ezelőtt a szociálliberális koalíció felbomlása után Victor Ponta kormányfő azt az ajánlatot tette, hogy lépjünk be a kormányba. Belső egyeztetések következtek, a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsában részletesen és alaposan megbeszéltük ezt a politikai ajánlatot. Ma csupán egyetlen dologról kell döntenünk: mandátumot kérünk a Szövetségi Képviselők Tanácsától a tárgyalások lefolytatására. Három lehetőség áll előttünk: maradunk továbbra is ellenzékben, a parlamentből támogatjuk a kormányt, vagy elvállaljuk a kormányzati szerepet a magyar emberek érdekeinek a figyelembevételével. Ebben a pillanatban a parlamentben mi vagyunk a mérleg nyelve, az RMDSZ tudja biztosítani mind a képviselőházban, mind a szenátusban a stabilitást. És mi a politikai stabilitásban vagyunk érdekeltek. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy azokban az időszakokban, amikor az RMDSZ kormányzati szerepet vállalt, az erdélyi magyar emberek biztonságérzetét növelni tudtuk, a kisebbségi jogok területén minden alkalommal hozzátettünk az addigi eredményekhez, és ugyanakkor a politikai stabilitást is megteremtettük. Ha pedig nem vagyunk kormányon, akkor láthattuk, számos kísérlet történt arra vonatkozóan, hogy az elmúlt 25 év kisebbségpolitikai eredményeit visszafordítsák. És amióta az RMDSZ kormányzati szerepvállalása felmerült, a sajtóban ismét egyfajta magyarellenes hangulat tapasztalható – mutatott rá Kelemen Hunor, hangsúlyozva, hogy nem ideológiai döntésről van szó, az RMDSZ számára az a legfontosabb, hogy megtalálja az eszközöket, amelyekkel az romániai magyar emberek ügyeit leghatékonyabban képviselni tudja.
Jelzés a román politika számára
A szövetségi elnök kiemelte az amerikai külügyminisztérium jelentésének az erdélyi magyarokra vonatkozó részét: – A Romániáról szóló jelentés 27. és 28. oldalán részletesen szól az erdélyi magyarok közösségi jogairól, a székely zászlóról, a prefektusok erre vonatkozó intézkedéseiről, az igazságszolgáltatási eljárások során a megszerzett jogok megnyirbálásának kísérletéről, a felsőoktatásról, a moldvai csángók helyzetéről. Nem véletlenül kerültek be ezek a kérdések a jelentésbe. Mindezek jelzések kell hogy legyenek a román politika számára. Azt jelzik, hogy a közösségi, kisebbségi jogok helyzete nincs teljesen rendezve. Éppen ezért abban reménykedem, hogy a politikai tárgyalásainkat nem a földrajzi kérdések tisztázásával kezdjük, hiszen ha az amerikai külügy számára látható Székelyföld, akkor így kell ennek lennie Bukarest számára is. Hangsúlyozta: az RMDSZ három nagy kérdéskörrel megy tárgyalni. A kisebbségi és közösségi jogok bővítése, gazdasági, szociális kérdések, valamint infrastrukturális, életminőséget javító intézkedések szerepelnek a szövetség tárgyalási forgatókönyvében.
Hiba és/vagy bűn
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke szerint hiba lenne feltételek nélkül vagy rossz feltételekkel koalícióra lépni az USD-vel, ugyanakkor bűn lenne nem kormányra lépni, ha adottak a feltételek. – Van esély arra, hogy a szövetség a magyarság számára megfelelő feltételeket alakítson ki az RMDSZ kormányzati részvételéhez, és itt nem elsősorban tisztségekről van szó, hanem olyan kisebbségjogi és általános érvényű prioritásokról, amelyek az RMDSZ és a közösség számára fontosak: például a magyarellenes indulatok megfékezése, a decentralizáció vagy az erdélyi autópálya folytatása.
Újabb lehetőség a magyar igények megfogalmazására
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke hangsúlyozta: a szövetség ismét fontos döntés előtt áll, mint már oly sokszor az elmúlt 25 évben.– Nem volt könnyű dönteni akkor sem, amikor 1990 és 1996 között ellenzékben voltunk, és az Európa Tanácshoz, illetve más nemzetközi fórumokhoz benyújtottuk azt a 15 pontos követeléscsomagot, amelynek nyomán évekig monitorizálták Romániát. Már 1993-ban megfogalmaztuk, hogy mit szeretnénk elérni a következő húsz évben. Van, amit sikerült megvalósítani, van, amit most újra listára kell tűzni. Itt egy újabb lehetőség arra, hogy megfogalmazzuk azokat az igényeket, amelyekre eddig nem volt politikai akarat.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke szerint megbocsáthatatlan lenne óvatosságból eljátszani a kormányzati részvétel lehetőségét. – Kétség nem fér hozzá, erre a vonatra most fel kell szállni. Most lehet biztonságosan felszállni, s a mozdony fülkéjéből gyorsítani, lassítani vagy fékezni.
Az SZKT megerősítette a Szövetségi Állandó Tanácsnak az RMDSZ európai parlamenti képviselőjelöltjeinek rangsorolásáról szóló döntését, majd az RMDSZ EP- listájának első öt jelöltje ismertette terveit.
Népújság (Marosvásárhely),

Lélekben kell felnőni
Krisztus nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, az egyház ma is őt hirdeti, csak a hozzávezető eszközök lettek mások – vallja Husztig Róbert. A fiatal katolikus papot pályaválasztásáról, érmihályfalvi segédlelkészi tevékenységéről kérdeztük.
– Meghatározható-e valamiképpen annak a hitnek az erőssége, ami a 21. század már-már korlátlan pályaválasztási lehetőségei közül a katolikus teológiára irányít egy fiatalembert? Mikor határozta el, hogy pap lesz?
– Nem tudom, hogy korán vagy későn, de XII. osztályban döntöttem el. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy akkor mondtam ki az igent az egyháznak. Mint ahogy a házasság szentségében történik. És biztos vagyok abban, hogy nekem egy életre szól a kimondott igen. Nagyon nagy hatással volt rám II. János Pál pápa életstílusa, de amikor haldoklott, akkor figyeltem fel arra, mennyire átélte a szentségeket. Úgy érzem, a Jóisten általa hívott engem.
A döntés mégsem volt ennyire egyszerű, mert sportoltam, és addig ökölvívóként képzeltem el az életemet, ráadásul épp szerelmes voltam. Próbáltam harcolni magamban az egyre erősebb hívás ellen, valahogy úgy, ahogy Jákob harcolt az angyallal, és harc közben is látta az ég felé vezető létrát. Elfogadtam a gondolatot, hogy végeredményben a dönteni nem tudás is döntés, amikor pedig rájöttem, hogy hivatásom van, beléptem és kimondtam az igent.
– A családja hogyan fogadta a pályaválasztását?
– Édesanyám örült neki, édesapám, ha még élt volna, nem örült volna. Neki ugyanis nagyon fontos volt a család továbbvitele, ez most a testvéremre hárul.
– Nemcsak az iskolában járt német tagozatra, családi gyökerei közt is vannak német elágazások. Miért választotta mégis Gyulafehérvárt?
– Az elöljáróktól függött, hová megyek, de egyáltalán nem bántam meg, hogy Gyulafehérváron kezdtem a tanulmányaimat, épp ellenkezőleg, örülök neki. Az ottani papnevelde ugyanis nem nyugatiasodott el, nem szorul háttérbe a lélek pallérozása, márpedig végsősoron ez az elsődleges feladat. A teológia tudomány, meg lehet tanulni, a politikai behatást pedig ki lehet kapcsolni. Egyébként a hat romániai egyházmegye közül négyből Gyulafehérvárra mennek a kispapok, zömük a Székelyföldről.
Természetes, hogy magyarul tanultunk. A bukaresti és jászvásári egyházmegyékből Jászvásárra mennek, ott románul tanulnak. Váradról nem voltunk sokan, a hat évfolyamon összesen heten. Jó volt megismerni a más vidékről jötteket. Arra a kérdésre, hogy a 21. században, hogy is viszonyulunk a papi hivatáshoz: talán ugyanúgy, mint minden hivatásban. Lélekben kell felnőni a 21. századhoz, az orvos sem dolgozik 18. századi módszerekkel és eszközökkel. Krisztus viszont nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, ma is lehet és kell is haladni a technológiával, mégis ugyanazt hirdetjük, mint a középkorban: Jézust. Csak a hozzávezető eszközök lettek mások. A mai papnak ilyen szempontból nehezebb a dolga, nagy kihívást jelent például a Facebook, a Twitter helyes használata.
– Kihívást vagy kísértést?
– Kísértés mindig, mindenütt van. A válasz rá, hogy az ember hogyan éli meg a hivatását. Én Istenre hagyatkozom, az energiámat az emberek szolgálatában használom. A cölibátus nekem elsősorban nem lemondást jelent, hiszen úgysem lehet meg mindenkinek mindene. Mondhatnám azt is, hogy az egyház az én feleségem, de inkább azt mondom, hogy osztatlan szívvel élek, az egyháznak kimondott igennel nemcsak az egyháznak, de mindenkinek felajánlottam a szívem. A fiatal pap keresi a barátokat, nem mindegy, hogy mennyire nyitott, ettől függ ugyanis, hogy öregkorban magányos lesz-e vagy sem. Én nem szeretnék magányos lenni, az emberek közt érzem magam igazán jól. Ferenc pápa azt mondta, az a jó pásztor, aki birkaszagú, aki mindig együtt van a nyájjal.
– Hogyan fogadták Érmihályfalván az új káplánt?
– A városban a reformátusok vannak a legtöbben, 4500–5000 lélek, mintegy 3000 a római katolikus, 1000 körüli az ortodox vallású, görögkeleti, illetve a neoprotestán kevesebb van. Mihályfalva előtt négy hónapig Szentjobbon voltam, ott jó volt a kapcsolat a többi felekezettel, Mihályfalván – egyelőre – nincs együttműködés. Az emberek szeretettel fogadtak, a beilleszkedés nagyon simán ment és a principálisommal, Bogdán István plébános úrral is jól megértjük egymást. Nagyvárad után Mihályfalván van a legtöbb katolikus hívő, azért is van szükség két papra. A fiatalokkal inkább én foglalkozom, nagyon fontos minél előbb megkezdeni a hitoktatást, mert egy életen át lélekformáló hatása van.
A MIHISZÜNK – Mihályfalvi Ifjúsági Szüntelen Közösség – keretében különböző foglalkozásaink vannak, féléve indult, 26-an iratkoztak be, de 18-an járnak rendszeresen. Szombatonként ifjúsági órát tartunk, tulajdonképpen értékeljük a hetet. Megbeszélünk mindent, de van vetítés is, különböző játékok, szóval bizalmas kör. Kimentünk a gálospetri gyermekotthonba, rendszeresen járunk a mihályfalvi idősotthonba, lássák a fiatalok, milyen gondok adódnak a gyerekekkel, idősekkel.
Érdekes volt továbbá a nagykárolyi kirándulásunk, ahol természetesen a Károlyiak kastélyát látogattuk meg. Tizennégy éves kortól harmincötig járnak a MIHISZÜNK-be. A plébános úr, vagy ahogy Mihályfalván hívják, a pap bácsi értékeli ezt a megpezsdülő közösségi életet. Különben is követi a fejlődésemet, figyelmes, igyekszik mindenhol ott lenni. Nagyon nemes lelkű nép a mihályfalvi, és ha probléma adódik, közösen igyekszünk minél előbb megoldani.
– Nem hiányzik Várad, nem tervez „bejövetelt”?
– Bejövetelt csak olyan értelemben, hogy néha bejövök meglátogatni a családomat. Érmihályfalván vagyok otthon, ott jól érzem magam, megtaláltam a helyem, azzal foglalkozom, ami a feladatom.
Krónika (Kolozsvár),

Barátkozós történelemkönyv románoknak
Kolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte.
Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának?
Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk.
Konkrétan hogyan született az ötlet?
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát.
Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba?
Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna.
A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot?
Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket.
Nem törnek pálcát, hanem informálnak
A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott.
Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során?
Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk.
Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között?
Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv.
Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig?
Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda.
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek?
Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz.
A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok?
Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik.
Egy nemzetközi médiaklub története
A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik.
A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze.
A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak.
A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Velünk hosszabb ideig bírná ez a kormány
MARKÓ BÉLA a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén arról beszélt, hogy az „az ördög nem küldte el az ügyvédjét” Marosvásárhelyre, ezért nem volt, aki felmérgesítse. A volt szövetségi elnököt a találkozó után Cseke Péter Tamás kérdezte.
A Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén felszólaló politikusok szinte kivétel nélkül támogatták az RMDSZ kormányra lépését. Felszólalásában meg is jegyezte: nem tudott felmérgelődni, mert ezúttal „az ördög nem küldte el az ügyvédjét” az SZKT ülésére. Miért nem volt jelen az ördög az ülésen?
Meg kell mondanom, hogy tapasztalataim szerint ennyire egyöntetű vélemény nem nagyon volt az RMDSZ-ben az eddigi kormányzati szerepvállalásaink előtt. Persze mindennek van egy hosszú története. 1996-ban léptünk először kormányra, történelmileg is előzménytelenül, és ezt éles viták előzték meg. A kormányzati munkánk idején is újból és újból felvetették egyesek, hogy ki kellene lépni a kormányból. Később is voltak ezzel kapcsolatos ellenvélemények, viták. Az SZKT-ülést megelőző napokban az RMDSZ-ben arról már nem volt vita, hogy számunkra fontos eszköz a kormányzás, hiszen ez már több alkalommal is bebizonyosodott. Viszont a sajtóban megjelent egynémely állásfoglalás alapján magam is arra gondoltam, hogy lesznek, akik megkérdőjelezik a kormányzati szerepvállalás pillanatát, azt, hogy a szociáldemokratákkal kell-e együtt kormányozni. Ám az elmúlt két évben, amíg az RMDSZ ellenzékben volt, nagyon sok ütést kapott a magyar közösség: az anyanyelvi oktatási hálózatunkban állandó gondok voltak, Székelyföldön folyamatos volt a cirkusz a közösségi szimbólumok használata miatt, pozitív fejleményeket az infrastrukturális beruházások terén szintén nem nagyon láttak önkormányzataink. Ezért gondolom, hogy ennek következtében konszenzus alakult ki: a kormányzást meg kell próbálni. Aztán hogy hogyan alakul, a későbbiekben meglátjuk.
Az SZKT-ülésen nem hangzott el, hogy milyen konkrét feltételekhez kötné az RMDSZ a kormányzást, csak általánosságok kerültek szóba. Miért?
Nem szívesen előlegezzük meg azt, hogy miben nem lennénk hajlandók engedni. Ez taktikai szempontból nem biztos, hogy hasznos. Volt olyan időszak, amikor egy kormánykoalíciós tárgyalás előtt tartott SZKT-ülésen még az is felmerült, hogy a testület állítson össze egy feltétellistát. Akkor én magam mondtam – azóta is emlegetik –, hogy
a piacon a kofa sem mondja meg előre, meddig hajlandó lealkudni a liba árából.
Mindenesetre azt gondolom, hogy nem elég az általános reform kérdéseiben egyezségre jutni, garanciákat kell kapnunk arra is, hogy nem folytatódnak a magyarellenes intézkedések, éppen ellenkezőleg, ezen a területen is tudunk előrelépni. A sajátos, közösségi jogok tekintetében is kellenek bizonyos garanciák.
Mennyire tart hosszú életűnek egy RMDSZ–USD-kormányt? Kibírja-e a 2016-os parlamenti választásokig?
Velünk hosszabb ideig bírná ki ez a kormány, mint nélkülünk. Általában az RMDSZ-nek sikerült bizonyos egyensúlyt, stabilitást kikényszeríteni azokban a kormányokban, amelyekben benne volt. A legrövidebb életű kormányzásunk is majdnem három évet tartott: 2009 végén léptünk be a Boc-kormányba, és ez a kormány 2012 tavaszán bukott meg. Időközben persze változtak a miniszterelnökök és változott a kormány összetétele is, de mi tartósan ott voltunk. Én nem hiszem azt, amit egyesek mondanak, hogy az őszi államelnök-választás kormányváltást is jelent majd. Ezt semmi sem indokolná, a parlament összetétele ugyanis nem változik. Annak ellenére, hogy nálunk az elnöki hatáskörök erősek, bárki is lesz az államfő, személye nem von maga után automatikusan kormányváltást.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Felmentették Pécsi Ferenc volt Szatmár megyei parlamenti képviselőt
Helyteleníti Pécsi Ferenc volt Szatmár megyei parlamenti képviselő a bírák számára biztosított széles körű mentelmi jogról szóló döntést. Portálunknak elmondta, a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni, mennyire részrehajló ítéletek születhetnek egyes esetekben elsősorban azért, mert a döntéshozók lényegében nem vonhatók felelősségre.
Az ex-honatya azért fordult lapunkhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön a nagyváradi fellebbviteli bíróság február végén hozott jogerős döntése, miszerint minden vád alól felmentik abban az okirat-hamisítási ügyben, melyben korábban hároméves letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
Mint elmondta, fontosnak tartja, hogy az ügyében hozott elmarasztaló ítéletet követően a felmentéséről is értesüljenek az emberek, mivel a sajtóhírek miatt sokan a mai napig azt hiszik, hogy be van zárva.
Pécsi Ferenc ellen a korrupcióellenes ügyészség (DNA) kezdeményezett vizsgálatot öt évvel ezelőtt, ennek nyomán született a szatmárnémeti bíróság ítélete. Mint kifejtette, a DNA ügyészei olyan törvénytelenséggel vádolták, ami nem volt elkövethető: állításuk szerint ugyanis a Vállalkozók Fóruma Egyesület és a Kis- és Középvállalkozásokat Fejlesztő Központ Alapítvány vezetőjeként hamis szerződések igénybevételével hívott le PHARE-pénzeket.
A volt honatya rámutatott: az európai uniós támogatást egy projekt alapján kapták, a kifogásolt szerződéseket pedig – melyekre nyilvános licitet hirdettek – csak utólag kötötték, ezért nonszensz a vádirat. „Szörnyű, hogy milyen disznóságok mennek egyes bíróságokon – adott hangot felháborodásának Pécsi. – Szatmárnémetiben megtagadták tőlem, hogy szakértői jelentést vegyek igénybe, hiába magyaráztam, hogy mindenki össze-vissza beszél, mert fogalmuk sincs az EU-s pályázatokra vonatkozó szabályokról.”
A volt képviselő a hároméves börtönbüntetésről szóló döntést megfellebbezte a nagyváradi fellebbviteli bíróságon, ahol megalapozatlannak nyilvánították a szatmárnémeti bíróság határozatát, és az ügy újratárgyalását rendelték el. Másodjára felmentő ítélet született, amit a DNA támadott meg – ennek nyomán döntött pár napja jogerősen úgy a nagyváradi fellebbviteli bíróság, hogy helyben hagyja a második szatmárnémeti ítéletet.
„Ráment erre az ügyre öt év az életemből és az egészségem” – kesergett Pécsi Ferenc, aki szerint a DNA-vizsgálatot eredményező feljelentés az egyik volt alkalmazottjától származott, aki bosszút akart állni rajta, mivel feljelentette a rendőrségen sikkasztás miatt. Hozzátette: a másik ügy, melyben több mint 40 ezer lej hűtlen kezelésével vádolja egykori beosztottját, még mindig az ügyészségi kivizsgálás szakaszában van.
Babos Krisztina
Székelyhon.ro,

A koalíciós tárgyalások során fölmerült viták ellenére az RMDSZ részvételével alakul meg az új bukaresti kormány, miután a szövetség hétfő délután elfogadta a Szociáldemokrata Párt (PSD) koalíciós feltételeit.
Az RMDSZ egy miniszterelnök-helyettesi tisztséget kap a koalícióban, emellett a szövetségé a művelődési és a környezetvédelmi tárca. Előbbit miniszterelnök-helyettesi minőségben Kelemen Hunor elnök, utóbbit Korodi Attila irányítja majd.
Mint ismert, mindkét tárca volt már RMDSZ-es irányítás alatt, és mindkét miniszter vezette már a szóban forgó minisztériumot. A koalíciós egyeztetések során nézeteltérések merültek fel a PSD és az RMDSZ között, mivel a szövetség nagy tétben próbált játszani, és a felajánlott kormányfő-helyettesi, művelődési és távközlési tárca mellett az egészségügyi minisztériumot is szerette volna magának. A PSD azonban ragaszkodott az egészségügyi minisztériumhoz, így a szövetség végül beérte két tárcával.
A kormányban, amelyet az RMDSZ mellett három párt – a Szociáldemokrata Párt (PSD), az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) és a Konzervatív Párt (PC) alkotta Szociáldemokrata Unió (USD) – képez, a miniszterelnök továbbra is Victor Ponta PSD-elnök marad, és mind a négy részt vevő alakulat kap egy-egy miniszterelnök-helyettesi tisztséget. (A helyzet pikantériája, hogy a Központi Választási Iroda épp hétfőn utasította el az USD megnevezést, mert az túlságosan hasonlít a liberálisok kilépése nyomán felbomlott USL koalíció nevének rövidítéséhez.)
A stabilitást biztosítaná az RMDSZ
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt követően, hogy az RMDSZ vezetése megszavazta a kormányra lépést, elmondta: a PSD ajánlatait kielemezve arra a következtetésre jutottak, hogy az országnak stabil kormányra van szüksége, közreműködésük pedig ebben rendkívül fontos, tekintve a hazai és külföldi helyzetet.
Közölte, elfogadták, hogy a 2012-es kormányprogramot vigyék tovább, a mostani megállapodás ennek egyik fejezetéhez sem tesz hozzá semmit.
Kifejtette, nagyon jó eredménynek tartja a koalíciós alku eredményét, amely révén a miniszteri tisztségek mellett tizennégy államtitkári posztot is kapnak.
Azt is elmondta, hogy a székely zászlót kitűző polgármesterek elleni perekről nem esett szó a koalíciós alku során, mivel igazságszolgáltatási ügyről van szó.
Úgy vélte, az RMDSZ egyensúlyt hoz a kormányba, és kormányon tudja hatékonyan képviselni a romániai magyarok érdekeit.
Kelemen Hunor délután fél négykor koalíciós megállapodást írt alá Victor Pontával, majd az USD tagpártjainak elnökeivel is aláírtak egy dokumentumot, amelyben a szövetség igényeit rögzítették. Victor Ponta kormányfő a nap folyamán együttműködési megállapodást írt alá a nemzeti kisebbségek frakciójával is.
A kisebbségek nem kapnak kormánytisztséget, Varujan Pambuccian frakcióvezető ugyanakkor jelezte: az RMDSZ-szel együtt jelenlegi formájában támogatják a parlamentben évek óta megrekedt kisebbségi törvény elfogadását. Ponta korábban a Dan Diaconescu Néppárt (PPDD) vezetőivel is tárgyalt, ennek nyomán az ellenzéki párt támogatásáról biztosította a kormányt.
A kormányfő hétfő délután ismertette a kormány tervezett névsorát, a parlament várhatóan kedd délután szavaz bizalmat a harmadik Ponta-kabinetnek.
Băsescu: Ponta mondjon le!
A kormány beiktatását ugyanakkor hátráltathatja Traian Băsescu államfő ellenkezése, aki közölte: álláspontja szerint Victor Ponta mandátuma az előző koalíció, a Szociáldemokrata Unió (USL) nyomán megszűnt. Az elnök vasárnap késő este a B1 televíziós csatornának nyilatkozva leszögezte: kitart azon álláspontja mellett, hogy Ponta nem állhat egyszerűen bizalmi szavazást kérve a parlament elé az RMDSZ-szel, mivel az eredeti kormányprogram a Szociálliberális Unióé (USL) volt, ami azonban a PNL kilépésével megszűnt, ezért a kormányfőnek vissza kellene adnia mandátumát.
Mint arról beszámoltunk, az elnök vasárnap reggel azt mondta: ebben a helyzetben új kormányról és kormányprogramról van szó, ezért a kormányfőnek ismét kormányalakítási megbízatást kell kérnie tőle. Leszögezte ugyanakkor, hogy soha többé nem kéri fel Pontát a kormányalakításra, mivel velejéig korruptnak tartja. Azt is közölte, hogy ha a parlament megszavazza az új kormányt, alkotmánybíróságon támadja meg a szavazás eredményét.
Az államfő magyarellenes kirohanása
Az államfő emellett magyarellenes kirohanásra ragadtatta magát, miközben bíráló hangnemben szólt a PSD és az RMDSZ esetleges koalíciójáról. Közölte, attól tart, hogy újabb titkos megállapodás született az RMDSZ és Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök között. Hozzátette: a kormányfő szakértőnek tűnik ebben a műfajban, hiszen mint később kiderült, már a 2012-es parlamenti választások előtt is született egy – végül be nem tartott – titkos megállapodás közte és a szövetség között arról, hogy az RMDSZ-t is bevonják a kormányba.
Kitért arra is, hogy a napokban derült ki: a kormányból múlt héten kilépett Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Konzervatív Párt (PC) között is titkos megállapodás volt arról, hogy amennyiben a PNL-s szenátusi elnököt, Crin Antonescut államfővé választják, a felsőház elnöki tisztségét a konzervatívok kapják meg.
Az államfő elfogadhatatlannak nevezte a szerinte a koalíciós megállapodásba bevezetni kívánt magyar követeléseket az anyanyelv egészségügyi intézményekben való használatáról és „az olyan jelképekről, amelyeknek semmi közük a román államhoz."
„Nem gyűlölheti valaki annyira az államot, hogy ne akarja kitűzni annak jelképeit a közintézményekre, egy városházára. A megvető magatartás minden határt túllép, ami még elfogadható egy civilizált államban. Felkérném azokat, akik nem hajlandóak a román állam jelképeit tisztelni, az RMDSZ-t, hogy menjenek el Franciaországba, tegyenek egy próbát, és nézzék meg, ott hány percen belül tartóztatnák le őket. Vegyék le a zászlót a párizsi városházáról. Tűrhetetlen túlzásokba estek" – hangoztatta az államfő.
Hozzátette: attól tart, hogy a kormánytöbbség biztosítása érdekében Ponta beadja a derekát, és mindenféle titkos egyezmények születnek. Megjegyezte: azt üzeni az RMDSZ-nek, hogy „az ország törvényei a kisebbségekre is vonatkoznak". Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke ugyanakkor úgy nyilatkozott: a PSD-vel aláírandó megállapodás „nem lesz titkos".
Kulturális jogok, kisebbségi törvény és autópálya Az USD és az RMDSZ közötti politikai megállapodás rögzíti, hogy az RMDSZ milyen feltételek teljesülése esetén támogatja a kormányt. A szövetség feltételül szabta, hogy csak közös megegyezéssel módosítható az alkotmány, az ország közigazgatási átszervezését pedig a különböző vidékek hagyományainak, kultúrájának és történelmének figyelembevételével hajtják végre. Külön jogszabályban rögzítik a kisebbségek kulturális jogait, és megyei, illetve helyi szinten arányosan biztosítják a kisebbségek részvételét a közintézmények működtetésében. Az RMDSZ azt is kikötötte, hogy hozzák létre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) önálló magyar oktatási vonalát. Emellett az USD vállalja, hogy minden olyan kérdésben egyeztet az RMDSZ-szel, amely a magyar közösség kulturális, nyelvi vagy oktatási identitásához kapcsolódik. Az oktatási törvényt is csak közös beleegyezéssel módosítják, az USD pedig támogatja a kisebbségek szerzett jogainak tiszteletben tartását. A kormány lépéseket tesz a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának ratifikálása és a kisebbségi törvény elfogadása érdekében, és felgyorsítják az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Emellett megállapodtak a közigazgatási decentralizációs folyamat folytatásában is. A kormánypártok a megállapodás szerint együttműködnek egy olyan törvény kidolgozásában, amely lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára a település vagy a megye zászlajának használatát, és az észak-erdélyi autópálya építésének folytatásában is megállapodtak.
Krónika (Kolozsvár),

Kormányszerep
Nem egészen két év után ismét kormányszerephez jut az RMDSZ, ezúttal a PSD-ből, PC-ből, és UNPR-ből létrejött USD oldalán. Hétfőn megkötötték a kormányzási paktumot, mely szerint Kelemenék sajátjuknak tekintik az USL 2012-es kormányzási programját, Pontáék, pedig a kisebbségi helyzetet javító intézkedésekre kötelezték el magukat.
A kormányszerep nyilván előnyökkel és hátrányokkal is jár, ezzel RMDSZ-es berkekben is tisztában vannak, noha a szombati marosvásárhelyi SZKT szinte egyöntetű döntése nyomán úgy néz ki, hogy előbbiek többszörösen meghaladják utóbbiakat a tulipános mérlegen.
Javulás várható a kisebbségi jelképek használata terén, a Ponta-kormány prefektusai nem zaklatják többé a székelyföldi önkormányzatokat zászlóügyben, s a tanügyi törvényt sem módosítják a magyarság kárára. Remélhetőleg a MOGYE ügye is megoldódik önálló magyar tagozat létrehozásával. Az eleve lefaragott állami fejlesztések egy része alighanem Erdélybe irányul, miután az utóbbi közel két évben az USL majdnem kizárólag a Regátba irányította azokat. A kormányzási paktumban szereplő további kitételek (alkotmánymódosítás, kölcsönösen előnyös régiós átszervezés, kisebbségi státusztörvény stb.) inkább szándéknyilatkozat jellegűek, mintsem konkrétan megoldandó feladatok, hiszen tüskés kérdések, melyeket még a mostaninál nagyobb parlamenti többség sem volt képes megoldani.
Hátrány oldalon szintén jelentős a bagázs az RMDSZ számára. Mindenekelőtt a hitelesség és a saját szavazótáborához való viszony terén. A bármely hatalmi kombinációban dzsóker-szerep (finoman fogalmazva) aligha tükrözi hűségesen az erdélyi magyarság elvek melletti kitartását. Főleg, hogy maga az RMDSZ határozta meg politikai párválasztási kritériumait: a nacionalizmus mellőzése, illetve a demokratikus elkötelezettség. Nos, folyamatos magyarellenes kirohanásaival, illetve az Európát sokkoló jogállamiság elleni támadásaival az USD egyiknek sem felel meg. Ráadásul az erdélyi magyarság számára a PSD soha sem volt szalonképes, bármennyire is erőltette ezt korábban az RMDSZ. Arról se feledkezzünk meg, hogy az USD szürke eminenciása az a Dan Voiculescu, akit Kelemen a román politika rákos daganatának nevezett. Hatalmi vonzalma mégis ellenállhatatlan a tulipán számára!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Ki a kakas a szemétdombon?
Nehéz kitalálni, mi vezérelte Traian Băsescu államelnököt, hogy tovább nyújtsa, halassza az egyre kínosabb és károsabb belpolitikai válságot, s azon is csak ötletelhetünk, hogy tegnap teljesen váratlanul miért határozott mégis az új miniszterek beiktatásáról. Megszokhattuk, ha Băsescuról van szó, bármire számíthatunk, sőt, annak ellenkezőjére is, hétéves regnálása alatt már számtalanszor bizonyította: képes váratlan, többnyire kellemetlen meglepetéseket szerezni politikai ellenfeleinek.
Az államelnök az elmúlt napokban eljátszotta, hogy az alaptörvény betartása és az új kormány legitimitása miatt aggódik – pedig nyilvánvalóan nem ez vezérelte, s most már e hirtelen engedékenység is gyanús, hisz ha Ponta teljesíti feltételeit, és felelősséget vállal új kormányprogramjáért, maga után vonhatja egy bizalmatlansági indítvány benyújtását – és bukott már bele kormány olyan tervezetbe, melyben szerepelt a marosvásárhelyi orvosi magyar tagozatának létrehozatala. Nem véletlen, hogy Băsescu az elmúlt napokban ismét előkapta a magyar kártyát, s követelte, az RMDSZ-szel kötött megállapodás részleteit iktassák a kormányprogramba, ne utólag szembesüljön a románság, miként adták el Pontáék a magyaroknak az országot. S miközben az RMDSZ túlzó követeléseire hivatkozott, feledni látszott, hogy számosat közülük – például a kisebbségi törvényt – maga is támogatott, amikor a magyar képviselet pártjával szövetkezett. S még cifrább, hogy miközben az ukrajnai zavargások miatt aggodalmaskodik, ahol a hatalomra került ellenzék eltörölte a korábbi, kisebbségek – így ott élő románok számára is – kedvező nyelvtörvényt, mintegy véletlenül kezd beszélni arról, hogy a romániai magyarok még a kórházakban is anyanyelvüket használnák, csak finoman jelezve: etnikai feszültség, netán még súlyosabb dolgok is következhetnek, ha nem szabnak idejében gátat a magyarság eltúlzott igényeinek. Magyarellenes retorikájával sikerült jó 20–25 évvel visszavetnie ismét a közbeszédet, csodálói és ellenfelei egy szólamban szidják napok óta az RMDSZ-t, s bennünket, itt élő magyarokat. S lám, most ebben a közhangulatban kell Pontának bemutatnia egy olyan kormányprogramot, melyben tételesen is szerepel néhány, igaz, csekély, de a románság számára elfogadhatatlannak látszó magyar igény. Lehet, a külföldi nyomás kényszerítette meghátrálásra az államelnököt, de tulajdonképpen így teljesedett ki vezércsele. Felfokozta a hangulatot, s most várja, hátha megbukik a frissen beiktatott kormány. Nem valószínű, hogy erre sor kerül, hisz a parlament 60 százaléka szavazott bizalmat az új kabinetnek, de néhány napig ismét Băsescu volt a középpontban, s minden bizonnyal új pártja népszerűségét is sikerült kicsit feljebb tornáznia. S ami számára még fontosabb, megmutatta: számolni kell vele, rajta áll vagy bukik minden, ő a kakas a szemétdombon.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem lesz magyar prefektus (Mit hozhat a kormányzás)
A Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) hétfői ülésén megszületett döntéssel mindenki szolidáris az RMDSZ-en belül – nyilatkozta tegnap Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke a szövetség kormányzati szerepvállalása kapcsán.
Amennyiben Sepsiszentgyörgyről nézzük, akkor a kormányzati részvétel sok lehetőséget biztosít, hogy a várost gyorsabb ütemben tudjuk fejleszteni – vélekedett Sepsiszentgyörgy polgármestere. Álláspontja szerint most lehetőség nyílik arra is, hogy különböző infrastrukturális beruházásokra, műemlék épületek felújítására is támogatást szerezzenek. Ebben az országban többnyire igazságtalan rendszer működik, előnyben részesítenek önkormányzatokat – jegyezte meg. Politikai értelemben vannak kockázatai a kormányzati szerepvállalásnak – mondta –, de elindult egy pozitív, közösségépítő folyamat, amit nem szabad megszakítani akkor sem, ha a szövetség kormányra lép. „A magam részéről tudom vállalni, hogy ezt a folyamatot nem szakítjuk meg, egészséges, értelmes munkamegosztással – a Székely Nemzeti Tanáccsal és másokkal – ezt okosan tovább lehet vinni” – jelentette ki. Az RMDSZ autonómia-statútumának benyújtása kapcsán újságírói kérdésre válaszolva elmondta, a SZÁT legutóbbi ülésén erről nem esett szó. „Tudomásom szerint a szándék él, megmaradt, a döntés a szövetségi elnök kezében. Az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács elnöke az elmúlt napokban is találkozott, erről is tárgyaltak” – fűzte hozzá. Egy novemberben készült közvélemény-kutatás eredményeire hivatkozva Antal Árpád elmondta: az erdélyi magyarok közel 90 százaléka szerint az RMDSZ-nek kormányon kell lennie. „Ez azért van így, mert a magyarok biztonságérzetét javítja, ha kormányon vagyunk, míg ha ellenzékben, mindenhonnan támadnak. Láthatjuk, hogy magyarellenes hangulat alakult ki, ami nem szűnt és nem szűnik azzal, hogy kormányra léptünk. Ellenben ott, ahol vagyunk, meg tudunk állítani folyamatokat, döntéseket tudunk megváltoztatni, és ezt nagyon fontosnak tartom” – magyarázta a városvezető, aki lényegesnek tartja azt is, hogy az EP-választásokon jó eredményeket érjen el az RMDSZ, amennyiben ez megtörténik, „súlyunk még jobban megnő május 25-e után, eredményesebben tudunk fellépni a közösség érdekében”. A kormánymegbízottak kapcsán Antal Árpád kifejtette, az egyezség az volt, hogy a három székely megye közül egy kaphat magyar prefektust, a szövetségben pedig úgy döntöttek, hogy a tisztség Maros megyét illesse – Hargita és Kovászna megyétől eltérően ott nincsenek önkormányzati tisztségei az RMDSZ-nek. „Nem a prefektus személyétől várom el, hogy megoldja a problémákat, hanem a jogszabályoktól. Amíg pedig rosszak a jogszabályok, addig bárki lehet a prefektus, nekünk úgy is problémáink vannak” – fogalmazott. Ugyanakkor rámutatott, a területi RMDSZ Dumitru Marinescu háromszéki kormánymegbízott leváltását kéri – úgy értékelik, nem lehet csapatban dolgozni olyan kormánymegbízottal, aki olyasmiket követett el, amit az országban hasonló tisztségben lévők nem. Antal kifogásolta, hogy Kovászna megyében húsz jogi eljárás indult közigazgatási egységek zászlói kapcsán. Leszögezte, a kormánymegbízott kinevezése a Szociáldemokrata Párt és a kormány felelőssége, álláspontja szerint a tisztséget azonban olyan személynek kell betöltenie, aki nem sértette meg a magyar közösséget. Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Abszurdia
Ha Eugene Ionesco (pardon, Eugen Ionescu, hogy a bukaresti Nagy-Romániások, Nagyobb-Romániások és kékharisnyák is értsék), részben román származású francia drámaíró, az abszurd dráma atyja élne, bizonyára írna egy új drámát elhagyott hazájáról.
Abszurdia címmel, amely akár a világsikerű Orrszarvú sikerét is meghaladná.
És itt most nem csupán Románia pillanatnyilag abszurd helyzetére gondolunk, amikor: van is kormányunk és nincs is, pedig a parlament megszavazta, de van államelnökünk, akit a választópolgárok népszavazással elzavartak ugyan, ám az Alkotmánybíróság ujjainkon megszámolható tagjai semmisnek mondták ki a sokmilliós voksot.
És nem csak arra, hogy van is kormányprogramunk, meg nincs is, mert az, amivel annak idején a Ponta-kabinet uralomra került, most az államelnök szerint kénytelen kiegészülni az RMDSZ kormánybelépési követelményeivel.
Aki egyébként kezdi elfelejteni, milyen nagy magyarbarátnak mutatta magát, amikor a Székelyföld szavazataira vadászott, s amikor a Székelyföldön szeretett leginkább nyaralni.
Néhány nappal ezelőtt, amikor még úgy tudta, hogy magyar orvos lesz az egészségügyi miniszter, még az ellen is hevesen tiltakozott, hogy az egészségügyben a magyar betegek magyarul beszélhessenek orvosaikkal, ha beszélni akarsz a doktoroddal, testvér, fogadj tolmácsot, mondta.
Ahol pedig maga az állam elnöke adja meg a magyarellenes hangot, nem véletlen, hogy az ország fél- vagy tizedművelt politikai osztályának nadrágjait és szoknyáit viselők, mondvacsinált politikai elemzők és tévékben megfizetett zsoldos tömeg-manipulátorok is hasonló butaságoknak és primitívségeknek adnak hangot.
Az RMDSZ legújabb kormányszerep-vállalásának kísérlete felerősítette a szélsőnacionalizmus által elkábított elfogultság, tájékozatlanság és tudatlanság szószólóinak hangját.
Az abszurd dráma minden eszköze itt már olyannyira adott, hogy Ionesco úr bizonyára a sírjában is megfordult néhányszor.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

Ők tiltanak, mi támogatunk
Romániában rendkívül sajátos módon nyilvánul meg a tekintélyelvű hatalomgyakorlás: a többség néha maga mellé emeli a kisebbség legitim képviselőit, de közben olyan ügyesen súlyoz tovább, hogy az elnyomás érzete csöppet sem csökken az alulmaradtak körében, sőt egyre kínosabbá válik.
A fenséges kormánylakomák asztaláról egy kis adag mindig jut. Persze most is bőséges menüt rendeltek érdekeink hithű képviselői, aztán betömik a szánkat valami kalóriamentesített előétellel. A körítés, a látszat pompás, a bársonyszék kényelmes: szószólóink hálásak, így hát lelkiismeretfurdalás nélkül, örömmel vállalják fel egy olyan rendszer támogatását, amely – csak a vak nem látja – arra rendeltetett, hogy szép lassan földbe döngöljön.
Mert addig, amíg a többség képtelen egy legalább fele annyira megbízható, következetesen kompromisszumokra kész, tisztességes partnert felmutatni, mint amilyen a mindenkori bukaresti kormány szemében az RMDSZ, addig minden összeborulás csak szemfényvesztés, átverés.
Megalázó, már-már fájdalmas, hogy most mindezt pont akkor játsszuk el megint, amikor a zakatoló gépezet – amelynek fülsüketítő hangja ezek szerint csak itt, alant hallatszik – az egyik legalapvetőbb jogunkat tiporja sárba: azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt, tömegesen adjunk hangot véleményünknek, javaslatainknak, sérelmeinknek és követeléseinknek.
A március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás elkaszálása óriási visszalépés: tűrtből a tiltottak ketrecébe dug. De hát persze csak azokkal van baj, akik közösségük, gyermekeik jövőjét féltve-alakítva készek tömegesen megmutatni, hogy vannak, létezni akarnak.
Még jó, hogy nem mind ilyen, gondolják Bukarestben: sok olyan atyafit találni, aki kész úgy táncolni, ahogy a mindenkori hatalom fütyül. Az erre szakosodott apparátusunk ugyanúgy fél az utca hangjától, mint azok, akik egyszerűen tiltó listára tettek minket – nem véletlen, hogy ismét egymásra találtak.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Szőcs Levente: Levél Orbánnak
Tisztelt miniszterelnök úr, romániai magyarként azért bátorkodom zavarni, mert levelező viszonyban volnánk. Legutóbb is fényképes levélben emlékeztetett, hogy kötelességem van, s ha még nem regisztráltam magam a választásokra, tegyem meg; ellenkező esetben „nincs több tennivalóm” április 6-ig.
Bizonyára értesült róla, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely negyedszázada a romániai magyarság érdekeit képviseli a bukaresti parlamentben, kormányra lépett. A kabinet megalakítását célzó tárgyalások eredményeként született egy megállapodás, amelyben a koalíciós pártok vállalták többek között a magyar nyelvű orvosképzés ügyének megoldását, a szabad jelképhasználat és az arányos képviselet biztosítását, az észak-erdélyi autópálya folytatását. Azt hiszem, nem kell külön részleteznem, hiszen miniszterelnök úr gyakran sürgeti ezeknek az ügyeknek a megoldását, így bizonyára tisztában van nemcsak a mibenlétükkel, de a fontosságukkal is.
Azért zavarom, miniszterelnök úr, mert ezeket a célokat sajnos veszély fenyegeti. Annyira, hogy nem tudom osztani Martonyi János külügyminiszter derűlátását, miszerint „nagy valószínűséggel javítja a magyar–román kapcsolatok légkörét”, hogy az RMDSZ is bekerült az új román kormánykoalícióba (InfoRádió).
Ezt a légkört egyelőre megmérgezi Traian Basescu államfő és az általa gerjesztett magyarellenes gyűlöletkampány. Az elnök szövetségeseivel együtt nemcsak megpróbálja minden eszközzel megakadályozni az RMDSZ kormányra kerülését, de fontosnak tartotta felhívni honfitársai figyelmét, hogy a magyar kormány által is támogatott célok annyira arcátlanok, hogy azokért Franciaországban egyenesen letartóztatás járna. Nyilván ő maga is tudja, hogy ez nem igaz, de küldetés teljesítve: a román sajtó jó része erőteljes nacionalista kampányba kezdett. Ez a hangulat veszélyezteti a magyar kormány által is támogatott célokat: egy adott ponton az RMDSZ kormányzó partnerei úgy ítélhetik meg, hogy politikai öngyilkossággal érne fel a koalíciós megállapodás teljesítése.
Nem egyszer hallottuk az utóbbi években, hogy a román–magyar viszony Orbán Viktor és Traian Basescu személyes jó kapcsolatának köszönhetően „kegyelmi pillanatait” éli. Erre való tekintettel bátorkodom felhívni miniszterelnök úr figyelmét a körülményre, hogy Traian Basescu ott lesz március 6-án Dublinban, az Európai Néppárt konvencióján. Talán lehetősége nyílik miniszterelnök úrnak, hogy barátilag megkérje: a román–magyar kapcsolatok kegyelmi pillanatainak emlékére tegye el a magyar kártyát! Ha véletlenül elkerülnék egymást, küldhet neki miniszterelnök úr levelet. Fényképpel, ha úgy meggyőzőbbnek érzi.
Népszabadság,

Markó: érvényesítsük nyelvi jogainkat!
„Az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelyének kell legyen megfelelője a romániai törvénykezésben. Ezen dolgozunk” – fejtette ki Markó Attila annak kapcsán, hogy háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat előzetes jelentésére alapoz az amerikai emberjogi jelentés a romániai magyarok helyzetéről szóló fejezetében.
Rég láttam ennyire pontosan és hitelesen visszaadott jelentést – számolt be Markó sajtótájékoztatóján, hozzátéve, hogy nyílt titok az is, hogy a Mikó pert is figyelemmel kíséri az Amerikai Egyesült Államok, amelynek nagykövetségének számos tagja részt vesz a tárgyalásokon. Markó szerint függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányzáson van, vagy ellenzékben, ezt a munkát folytatni kell, a nyelvi jogokról szóló jelentésbe foglaltakra immár figyel az egész világ.
A jelentésben szerepel a székely zászló betiltása, és ismertetik a zászlóval kapcsolatos peres eljárásokat is, de kitér a magyar nyelv használatára az állami intézményekben és az oktatásban tapasztalt hátrányos megkülönböztetésre is. Itt külön kitérnek a román nyelv tanulására elemi osztályban és a magyar diákok akadályozására saját történelmének megismerésében.
A nyelvi jogok esetében van egy sor szabály, és az alkalmazás teljes hiánya észlelhető – állapította meg Markó.
Súlyos gondok vannak a nyelvi jogok érvényesítésében az igazságügy, de még inkább az egészségügy esetében. Hiszen egy románul nehézkesen beszélő személy nem tudja elmondani anyanyelvén a szakorvosnak, hogy mi fáj – fejtette ki Markó Attila, parlamenti képviselő. Leszögezte: fontos céljuk óriási nyomást gyakorolni az intézményekre, hogy ültessék gyakorlatba a nyelvi jogokat, de véleménye szerint ugyanilyen fontos saját magunkban is tudatosítani jogainkat és élni velük.
Kétségtelen, hogy a háromszéki közintézmények többségében magyar igazgatók fejtik ki tevékenységüket, de a helyzetjelentés alapján kimondható, hogy kevés kivétellel ezen intézményekben is elégtelen a magyar nyelv használata. Ebben az esetben is fontos a jogérvényesítés igényét megfogalmazni – fejtette ki Markó.
Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője, az előzetes jelentés szerkesztője leszögezte, idén is át fogják adni a jelentést a közösség elleni támadásokról és jogtiprásokról. A cél gyakorlatban is megvalósítani a nyelvi jogok érvényesítését.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársai arról tájékoztattak, hogy a jogérvényesítésre több programot is indítottak: többek között felhívásokat intéznek ez ügyben a közintézmények, a kereskedelmi egységek felé, de tervezik az oktatási intézményekben, tanórákon ismertetni a diákokkal jogaikat. A tájékoztató képzéseket osztályfőnöki, polgári nevelés, illetve magyar órákon látják megvalósíthatónak.
A kereskedelmi egységek esetében már sikertörténetnek számít az, hogy a Lidl nagyáruház eleget tett felkérésüknek és kétnyelvűsítették a kínálatukban szereplő termékek címkézését. A jogszolgálat hamarosan díjat is alapít azon cégek számára, melyek tekintettel a vásárlók nemzetiségére, kínálatukat magyarul is ismertetik – tette hozzá Markó.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Civil tudásközpont: néhány kattintásnyira a civil szféra
Adatbázisba gyűjti az aktív udvarhelyszéki civil szervezeteket a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány (SZKA): az alapítvány honlapján keresztül elérhető Civil tudásközpont révén egy-két kattintás után kitárul az udvarhelyszéki civil világ.
2006-ban először rendeztek Székelyudvarhelyen úgynevezett civilszervezeti vásárt, amely alkalmat adott a helyi szervezeteknek a bemutatkozásra. Az SZKA kezdeményezése azóta a Civil Nap elnevezésű rendezvénnyé nőtte ki magát, mely idén kétnapos lesz: május 22-én a városközpontban tartják a már hagyományos civil vásárt, 24-én pedig „városra költözik a falu”, hisz a civilek a Csicser Tangazdaságon különböző tevékenységekre, programokra várják az érdeklődőket.
„Javasoltuk egy civil adatbázis létrehozását, hogy a helyi aktív civil szervezetek elérhetőségeiket, tevékenységük, programjaik leírását közzé tehessék a világhálón” – fejtette ki Csáki Rozália, az SZKA elnöke.
A napokban elindított Civil tudásközpontba már tizenkét helyi civil szervezet regisztrált, azonban március 17-éig még lehet csatlakozni az online űrlap kitöltésével. „A 2 százalékos támogatások utalásánál is segítséget nyújt az adatbázis, hisz célunk az is, hogy a lakosság minél nagyobb hányada éljen ezzel a lehetőséggel” – tette hozzá az SZKA elnöke. Az alapítvány vezetője egyébként úgy véli: Udvarhelyszéken mintegy százra tehető az aktív civil szervezetek száma: az SZKA-nál pályázók listáján közel kilencven kis- és közepes civil szervezet szerepel, emellett további 10-15 nagyobb aktív szervezettel számolnak a civil szférában.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Diverziókeltés március 10-ére
Diverziókeltők próbálják félrevezetni az embereket, elhitetve, hogy ha nem engedélyezték a felvonulást március 10-én Marosvásárhelyen a székely vértanúk emlékművétől a prefektúráig, akkor nagygyűlés sem lesz – számolt be csütörtöki sajtótájékoztatóján Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszéki ügyvezető elnöke. Leszögezte: március 10-én megtartják a Postaréten a székely szabadság napját.
Mint a politikus (képünkön) részletezte, az elmúlt napokban azt tapasztalta, hogy nagy a zűrzavar, sokan úgy értelmezik azt, hogy Dorin Florea polgármester nem adta meg az engedélyt a felvonulásra, hogy nincs értelme elmenni hétfőn Marosvásárhelyre.
„Minél többen el kell mennünk, ez számunkra próbatétel, tesztelik, meddig lehet velünk elmenni, mennyire lehet bennünket térdre kényszeríteni. Ha most gyengének bizonyulunk, csavarnak rajtunk még egyet” – mondta Bedő.
Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy törvénytelen Florea intézkedése, hiszen az alkotmány szavatolja a gyülekezés szabadságát. A gyülekezési törvény alapján a marosvásárhelyi polgármesternek a kérés benyújtása után legtöbb 48 órával kellett volna közölnie, hogy nem engedélyezi a felvonulást, hogy legyen idő azt megfellebbezni, a fellebbezést pedig letárgyalni.
Dorin Florea a törvényszegő, holott neki kellene betartania a törvényeket – szögezte le Bedő. Háromszékről hétfőn több busz indul Marosvásárhelyre, miután, amint arról beszámoltunk, a székely szabadság napja háromszéki rendezvényeként Sepsiszentgyörgyön felavatják a turulszobrot.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro,

Zákonyi: a magyar kormánynak az erdélyi magyarság törekvéseit kell támogatnia
Udvariassági látogatásra Szatmárnémetibe érkezett csütörtökön Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Elmondása szerint a Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út ügyében a román kormánynál van a labda. Szó esett a sportközvetítés-ügyről is.
„Nem tárgyalni, hanem udvariassági látogatásra jöttem. Mindkét ország számára fontosak a határ menti régiók a határon átnyúló pályázatok miatt. Számunkra pedig még fontosabb az itt élő magyarok helyzete, problémái", kezdte beszédét Zákonyi azt követően, hogy találkozott a helyi közigazgatási vezetőkkel - Eugeniu Avram prefektussal, Adrian Stef megyei tanácselnökkel és Dorel Coica szatmárnémeti polgármesterrel. „Szót ejtettünk a következő pályázati időszak hatékonyabb pénzlehívásáról, a gyorsforgalmi útról, az egészségügyről, turizmusról, kultúráról, valamint a szatmári magyarság helyzetéről", tette hozzá a déli sajtótájékoztatón.
Stef kétnyelvű beszédében emlékeztette a nagykövetet, hogy a négy határ menti romániai megye (Szatmár, Bihar, Temes, Arad) négy pontban határozta meg a fejlesztési stratégiáját, amelyben a négy magyarországi határ menti megye (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád) partnerségében szeretnének megvalósítani: zöld energia, infrastruktúra-fejlesztés, egészségügy, városfejlesztés. Hangsúlyozta a határ menti településeket összekötő útvonalak megépítésének fontosságát, amelyek hozzájárulhatnak e periférián lévő települések elszigeteltségének megszüntetéséhez. Stef pozitívnak értékelte a megyében élő etnikai kisebbségek kapcsolatát és helyzetét, majd kifejtette, hogy a megyei tanács szeretné támogatni a magyarországi románokat, mint ahogy teszi az ukrajnai románokkal is. Végezetül meghívta Zákonyit a június 21-23 között esedékes megyenapok rendezvénysorozatra.
Coica biztosította a nagykövetet, hogy remek a kapcsolat a városi tanácsban a magyar és a nem magyar tanácsosok között, „hisz párttól függetlenül közösek az érdekeink és céljaink: hogy a város javát szolgáljuk". Coica a magyarországi befektetőknek is üzent, mondván, a város ipari parkjában vannak még szabad helyek. Az Északi Színház két társulatának külön jogi személyiséggé válása kapcsán a polgármester elmondta: ez az igény a magyar társulat felől fogalmazódott meg, ő maga pedig közvitára bocsátotta azt.
Újságírói kérdésre válaszolva Zákonyi a színházzal kapcsolatban elmondta: a magyar kormánynak, így neki is a határon túli magyarság törekvéseit kell támogatnia. Ugyanez vonatkozik a székely zászló kapcsán. „Ha egy közösség, legyen az etnikai kisebbség, identitásának megvannak a szimbólumai, akkor azokat miért ne használhatná bármikor szabadon. Így működik ez Nyugat-Európában és nem látom, miért nem működhetne így Kelet-Európában is".
Egy másik kérdés az RMDSZ kormányzati szerepvállalására vonatkozott. „Úgy gondolom, ha egy pártnak lehetősége van kormányra kerülnie, akkor azzal élnie kell. Határozottan igaz ez egy kisebbséget, adott esetben az erdélyi magyarságot képviselő pártra. Elemezni kell a megállapodás feltételeit és várjuk a kormányzás eredményeit", jelentette ki Zákomyi.
A Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út tekintetében szerint a román kormány oldalán pattog a labda. „Magyarország az autópályával már megközelítette a határt. Most a román oldalnak kell lépnie és konkrét akaratot mutatnia". Elismerte ugyanakkor, hogy Budapest számára a Debrecen - Nagyvárad, valamint az Aradot elérő autópálya a prioritás. Reményének adott hangot, hogy ezeket két éven belül sikerül megvalósítani.
Zákonyi szerint komoly különbséget lehet tapasztalni a román politikum részéről ott, ahol az RMDSZ-re politikai riválisként tekintenek - mint például Szatmárban és Biharban - és ott, ahol a kisebbség aránya nem számottevő. Tapasztalatai szerint ugyanis ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot, ott törvény rendelkezik („a fontos, hogy ezt be is tartsák", tette hozzá), ahol pedig nem éri el ezt a részarányt, ott a politikum gesztusokra is hajlandó. „Fontos, hogy az RMDSZ helyzetétől függetlenül a közigazgatásban, oktatásban, az állami intézményekben a lakosság számarányának megfelelő arányban képviseltessék magukat a nemzeti kisebbségek", ismételte el többször is.
A sajtótájékoztatót követően Zákonyi Riedl Rudolf megyei tanácselnök irodájában találkozott az RMDSZ helyi vezetőivel, Pataki Csaba szenátorral, Kereskényi Gábor és Erdei D. István parlamenti képviselővel. „Tájékoztattuk a nagykövet urat a helyi közintézményekben dolgozó magyarok arányáról, amelyet a polgármester úr kicsit felduzzasztott", árulta el a megbeszélésről Nagy Szabolcs, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
A beszélgetésen szó esett az RMDSZ kormányzati szerepvállalásában rejlő lehetőségekről, a határon átvezető utakról. „Több pályázatunk is késik, mert a két kormány az utak találkozásánál nem állapított meg átkelési pontokat. Ezeket újra kell tárgyalni", magyarázta Nagy.
Egy másik fontos és érdekes téma volt a magyar közszolgálati televízió bizonyos esetekben kódolt műsorszórása. „A nagykövet úr azt mondta, hallott már a problémáról, ám nem gondolta, hogy ez ilyen jelentőséggel bír az itteni magyarság számára. Ezt mi vetettük fel neki elsőként és arra kért, készítsünk erről egyfajta jelentést, ő meg ígéretet tett, hogy megpróbál közvetíteni a magyar és a román közszolgálati televíziók között", mondta Nagy.
szatmar.ro,

A négy fal között felvállalt identitás
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Zákonyi a Partiumban
Főképp a kisebbségi oktatás, valamint a közúti infrastruktúra fejlesztéséhez, továbbá szimbolikus ügyekhez kérték az elmúlt napokban a partiumi magyarság képviselői Magyarország nemrég tisztségbe lépett bukaresti nagykövetének közbenjárását.
Zákonyi Botond erről csütörtökön számolt be lapunknak, amikor Arad és Nagyvárad után Szatmárnémetiben is látogatást tett. Mint elmondta, elsősorban ismerkedni, megbeszéléseket folytatni érkezett.
A találkozó után Zákonyi közös sajtótájékoztatót tartott Eugeniu Avram Szatmár megyei kormánymegbízottal, Adrian Șteffel, a megyei önkormányzat elnökével, valamint Dorel Coica szatmárnémeti polgármesterrel.
Zákonyi Botond, mint kiderült, a megyeszékhelyen folyó magyar nyelvű oktatás helyzete iránt érdeklődött, valamint a hetek óta napirenden lévő színház-ügyben kérte ki a polgármester álláspontját. Mint ismeretes, Szatmárnémetiben néhány hete kezdeményezték a Harag György Társulat gazdasági önállósulását, a folyamat azonban megrekedt.
Dorel Coica kifejtette: a színház magyar nemzetiségű munkatársai részéről érkezett hozzá ez irányú kérés, majd született erre nézve egy határozat-tervezet, amit végül – tekintettel a különválási kísérlet által kiváltott felháborodásra – levettek napirendről. A polgármester szerint közvitát szerveznek a színház kapcsán, azt követően döntenek a további lépésekről. A nagykövet kifejtette: a magyar kormány támogatja a szatmári magyar közösség törekvéseit.
Tárgyaltak emellett az évek óta tervezett Nyíregyháza–Szatmárnémeti–Nagybánya gyorsforgalmi útról, mellyel kapcsolatban Zákonyi Botond elmondta: főképp a román félen múlik, hogy Szatmárnémeti rá tud-e záros határidőn belül csatlakozni a magyarországi autópálya-hálózatra, ugyanis az M3-astól mindössze néhány kilométerre van a határ, a munka oroszlánrészét romániai oldalon kell elvégezni.
Hozzátette: ugyanakkor úgy véli, két éven belül épülhet Arad felé, azaz Dél-Erdély irányába, valamint Debrecen és Nagyvárad között autópálya. A nagykövet mindemellett a határ menti megyék vezetőivel a román–magyar határon átívelő együttműködési programból a következő EU-s költségvetési periódusban lehívható támogatások felhasználási módozatairól is egyeztetett.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Lyukak a sajtón: a nyomtatott média szerepe és tévesztése
Mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg.
Helyzet itt, ott
Mielőtt – előadásom témájának hallatán – legyintenének: a cigány is a maga lovát dicséri, és amolyan szundi-készenléti állapotba helyeznék agyukat, hadd hozakodjam elő egy pozitív példával. Mivel sokan és sokszor úgy nyilatkoznak és úgy vélekednek, hogy a web 2.0-ás média megszületésével a hagyományos sajtó halott, s hogy Erdélyben is csupán azért nem múltak még ki a nyomtatott újságok, mert minket pár év elteltével érint meg a társadalmi modernizáció szele, nem kelet-európai, hanem finnországi analógiával élek. (És mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg. A kilencvenes évek elején újságírók tulajdonába került, és azóta is így működő megyei lapok ma is nyereségesek.)
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek azonosságtudatának megőrzésében, illetve a sajátos ålandi identitás kialakításában központi szerepe volt és van a helyi svéd nyelvű médiának. Azért szólok ålandi identitásról svéd azonosságtudat helyett, mert a régió lakói nem svédként, hanem ålandiként határozzák meg önmagukat. (A párhuzam szembeszökő.) Az ålandi sajátos minőséget jelent: „svédebb a svédeknél”. A régió lakói nagyobb gondot fordítottak kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére, mint a svédországiak. A sajátos önazonosság megtartásában kiemelt szerepe volt és van az oktatásnak, a rendkívül jól teljesítő mikrogazdaságnak, és nem utolsó sorban a helyi „autonóm” médiának. Az utóbbi megállapítást erősíti, hogy az ålandi identitás alfája és ómegája a svéd nyelv megőrzésének és ápolásának igénye. Az anyanyelvű média iránti igényt jelzi az, hogy viszonylag kevés médiafogyasztó nagy számú helyi sajtókiadványhoz jut, a két rivális napilap példányszáma magas.
A világháló megjelenésével újabb, rendkívül jelentős médiummal bővült az identitás-megőrzés eszköztára. Szinte minden ålandi háztartás rendelkezik szélessávú internet-hozzáféréssel, és ez újabb fontos és erős szállal köti őket az „összsvéd” kultúrához. A svéd nyelvű média fontosságát jelzi az is, hogy Ålandon – még az ezen a téren kiemelkedő eredményt produkáló skandináv térséghez viszonyítva is – kiugróan magas a rendszeres könyvtárhasználók, könyvet olvasók száma. A sajtó realfabetizációs szerepe ugyanis elsődleges. Erdélyi statisztikák szerint például a magyar lakosság 85 százaléka az érettségi elvégzése után egyáltalán nem olvas könyvet, legfennebb újságot, sokan azt is csak rendszertelenül.
Miközben az ålandi média a XXI. század második évtizedében jelentősen fejlődött, az erdélyi magyar sajtó az utóbbi években elsorvadt. Nincs ma már országos napilap. A Krónika – minden próbálkozás ellenére is – helyi jellegű maradt, az Új Magyar Szó nyomtatott változata pedig megszűnt. (A világhálón sajnos azok nem érik el a tartalmát, akik a lap törzsolvasóinak számítottak, a szórványban élő negyven éven felüli, digianalfabéták – akik sokan vannak!) Nincs egész napos magyar rádió Erdélyben (a marosvásárhelyi adó csak bizonyos területen fogható), a bukaresti rádió a magyar közösségekre figyelő, országos hírszórását pedig évekkel ezelőtt felszámolta azzal, hogy megszüntette a tudósítói hálózatot – takarékossági okokból.
Ma emiatt a brassói magyar a dévai vagy temesvári, nagybányai magyarokról kevesebbet tud, mint muszlim világ történéseiről. Biztató viszont, hogy az Erdély TV egyre több háztartásban fogható, noha néhány magyarok is lakta nagyvárosban még nem.
A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú.
Természetesen akkor tudja betölteni a szerepét, ha nem marad szereptévesztésben. A nyomtatott sajtónak nem az online-nal, a rádiókkal és a tévével kell vetekednie a gyors hírszolgáltatás versenyében, hanem pontos információkkal, alapos háttér információkkal, egymással feleselő és egymást kiegészítő vélemények ütköztetésével kell elkényeztetnie a nem csak tudni, hanem érteni és gondolkodni is akaró olvasóinak.
A feladatok
Melyek azok a feladatok, amelyek az anyanyelvű média hiányában nem, vagy elégtelenül végezhetőek el?
1. Fel kell számolni, de legalábbis csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségtől való etnikai elszigeteltséget és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit.
2. Biztosítani kell a nemzeti kisközösségeknek a nagyobb egységéhez, az anyanyelvi régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét.
3. Az önálló anyanyelvi rendszerek megteremtésével csökkenteni kell a többségi társadalomba való asszimilálódást. 4. Meg kell teremteni és vissza kell adni a peremvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és önbizalmat. Vissza kell adni a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a szórvány élettér egészében. 5. Biztosítani kell a szórványban élőknek a jogát és lehetőségét a művelődéshez, a kultúrához, az anyanyelvi tájékoztatáshoz, információgyűjtéshez.
6. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Az ålandi példa igazolja, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásában szerepet kell vállalnia, kapnia a nyomtatott sajtónak.
A lehetséges megoldások
1. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell a magyar nyelvű nyomtatott sajtóból való tájékozódás és az ehhez való hozzáférés jogát és lehetőségét.
2. Szükség van országos, szórványban is terjesztett napilapra (de legalábbis hetilapra). Ezek a tömb és a szórvány, illetve a szórványok közti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, a tömb és szórvány közti kapcsolatokat is elősegítve.
3. Jelenleg nincs középiskolás korú vagy fiatal olvasókat megszólító nyomtatott újság Erdélyben. Így az olvasói utánpótlás szinte megvalósíthatatlan. Hatodik-hetedik osztályos kortól az erdélyi magyar fiatal nem jut hozzá olyan nyomtatott sajtótermékhez, amely róla, hozzá szól. Így alakul ki az a képzete, hogy a nyomtatott sajtó olvasása az idős generáció lassan-lassan kihaló szokása.
4. Támogatni kell a sajátosan regionális lapkiadási, szerkesztési és működési tevékenységét. A helyi lapok még mindig a leghasználtabb és legmegbízhatóbb információforrást jelentik az erdélyi magyarok többségének.
5. Normatív támogatást kell biztosítani. Ennek egyik formája a lapkiadás adóinak csökkentése. A lapkiadás Pápua Új-Guineától az Egyesült Államokig adókedvezményes. Törvényjavaslatot kell előterjeszteni a 0 százalékos áfa bevezetésére a lapkiadói tevékenységre. A nyomtatott újság megjelentetése a csökkenő példányszám és az előállítási költségek mértéktelen növekedése miatt, ma olyan vállalkozás, mint művészfilmet forgatni. Ráadásul a nyomtatott sajtó egyetlen járható útja az igényes, már-már művészi, nemcsak tartalmat, hanem formájában is esztétikai élményt kínáló megjelenés. Az újságnyomtatás költségei egy részének a felvállalása – a megyei vagy országos alapokból – nem kevésbé haszontalan, mint a művészfilm támogatása.
6. A szórványnak szóló hetilap betölthetné azt a szerepet, amelyet célként Hegedüs Csilla erdélyi szórványmenedzser fogalmazott meg: „Az egyik, hogy a szórványban élők tudjanak egymásról, tájékozódhassanak arról, hogy a szomszédos szórvány közösségben mik működnek. Úgy gondoltuk, hogy legjobban példákon keresztül tanul az ember, így az egyes közösségek elöljárói tanulhatnak egymástól. Másrészt így sokkal könnyebb a tömbmagyarság és a szórvány között kapcsolatokat építeni.” Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy „a szórványoknak a nemzeten belüli helyzetét megnehezíti a magyarsághoz való tartozás feltételeit illető latens közmegegyezés is, amely szerint a >>nyelvében élő nemzet<< elsősorban a jó magyar nyelvtudást, valamint a magyar kultúra és a magyarországi életviszonyok alapos ismeretét feltételezi. A szórványhelyzet ugyanakkor éppen ezen elvárások teljesítésének a fokozott nehézségekbe való ütközését jelenti, és így a nemzet – akaratlanul is – saját maga diszkriminálja, illetve saját maga taszítja el magától az amúgy is leszakadáshoz közeli helyzetben lévő tagjait. Nem mindegy tehát ebben a kérdésben a magyarságon belüli kommunikáció tartalma” – amint azt a Külhoni Magyar Képviselők Fórumának stratégia alapdokumentuma is megállapítja. A szórványnak, szórványról szóló hetilap stratégiájában összekapcsolódhat az őshonos szórványokra, a kivándorlással keletkezett szórványokra („diaszpórára”), valamint a szórványközeli helyzetekre irányuló magyar nemzetpolitika, melynek célja, hogy a tömbökből ne váljanak szórványok, illetve a szigetmagyarságból és a saját belső társadalmi élettel rendelkező magyar városi közösségekből ne váljanak foszlányszórványok.
7. Az irodalmi-művészeti folyóiratok jelentős mértékű támogatásával biztosítható az az esztétikai hozzáadott érték, amely a nyomtatott sajtó számára a kétségtelen előnyt biztosítja az internetes megjelenéssel szemben.
8. Biztosítani kell a hazai magyar nyelvű írott sajtó terjesztését. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint, s ezt már több mint száz éve állapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, a terjesztési szabadság hiányában a sajtószabadság értelmét veszti.
9. Szükséges az olvasói szokás kialakítása/fejlesztése országos vagy regionális programok révén. A középiskolák végzős osztályainak diákjai egyéves előfizetést kaphatnak a régió legolvasottabb, közhasznú információt szolgáltató országos és/vagy helyi lapjára.
A közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak működtetői fizessenek elő az irodalmi, művészeti és tudományos periodikákra, hogy azok elérhetőek legyenek az érdeklődők számára.
10. Digitalizálni kell a nyomtatott lapok tartalmát. Ezek fontos forrásai az erdélyi magyar múlt kutatóinak. A regionális lapok tartalma ma még nagy mértékben fellelhető, de aggasztó, hogy számos vidéki lap utolsó megőrzött példányai is elvesztek vagy megsemmisültek az utóbbi időben.
A nyomtatott sajtó átgondolt és hatékony normatív támogatása gátat szab a politikumnak való alárendeltségnek. Mert jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak. Amelyeknek – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs akkora piacuk, hogy az újság önellátóvá váljon.)
A romániai magyar sajtó szabadságának szempontjából rendkívül fontos, hogy a tulajdonosnak vagy a tulajdonosi társulásnak ne legyenek politikai céljai. A tulajdonosnak egyetlen célja lehet a lapkiadással: a profitszerzés. A profitot pedig ebben az esetben csak pénzben lehet mérni, amely az olvasottság és az olvasói elfogadás kifejeződése.
A sajtószabadság feltételeit a kormányzásnak, a társadalomnak és az újságíró-szakmának kell megteremtenie. Romániában ma mindhárom szereplő részéről történnek erre kísérletek. Még.
Ambrus Attila
A cikk szerzője a Brassói Lapok igazgatója és felelős szerkesztője.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Állameszmék és nemzetálmok
EGRY GÁBOR a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársaként a két világháború közti magyar kisebbségek, a második világháború alatt létező Erdélyi Párt történetét kutatja, a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyát. A történészt Kustán Magyari Attila kérdezte.
A második világháború alatt létrejövő, majd feloszlatott Erdélyi Párt milyen ideológiával bírt?
Két tényezőt emelek ki: a politikai és eszmei regionalizmust, valamint a két világháború közti új nemzetkép fontosságát. A regionalizmus gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, majd az első világháború előtt szerveződött meg politikailag is az Erdélyi Szövetség formájában. Ez a szervezet Budapesttől a saját kezébe vette volna Erdély fejlesztését, emellett a magyar társadalom nemzeti alapú egységbe szervezését kísérelte meg, részben a társadalmi reform, részben a románok visszaszorítása érdekében. 1917-18-ban a románokkal szembeni diszkriminatív politika egyik motorja volt, terveik közt szerepelt a közigazgatás feltöltése magyarokkal, román hivatalnokok Alföldre helyezése, iskolák államosítása. Az új, az egyént csak a közösség iránti felelőssége kiteljesítésében elfogadó nemzetképre is volt befolyásuk, a húszas években elsősorban Jancsó Benedek Budapestről ösztönözte arra az erdélyi magyar elitet, hogy ismerjék meg a falvak és munkások életét és szervezzék meg őket a lecsúszó középosztály révén. A népszolgálat eszméje főként a fiatal generációt ihlette meg, protestáns teológiai és katolikus szociális tanítások révén. Ők lettek a magyar kormány, a kolozsvári elit és a fiatalok kompromisszuma révén az előző vezetői generáció kijelölt örökösei, akik 1939-től a Magyar Népközösséget is az egységes, a szabadságot a közösséggel szemben értelmező nemzetkép alapján szervezték meg. 1940-ben olyan emberek, mint Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor, Venczel József, László Dezső lettek az Erdélyi Párt kulcsfigurái is. A párt az egységes nemzettársadalom, a magyarságnak akár a kisebbségek diszkriminációja révén történő megerősítése eszméjét képviselte, egyúttal azt, hogy Erdély ügyeit továbbra sem lehet Budapestről intézni, főként mivel az erdélyiek nemzetképe korszerűbb, szociálisabb és magyarabb.
A párt 1944-es feloszlatása után milyen formában élt tovább?
Az előbbi névsor is sejteti, hogyan öröklődött tovább ez az eszme. Noha a párt képviselőit kemény retorziók érték 1945 után, az ötvenes évek végétől visszakerülhettek a kulturális életbe, kiadókhoz, folyóiratokhoz, és megkezdődött a panteonizálásuk is. Az RMDSZ-t részben éppen azok alapították, akik megpróbálták őket integrálni az új intézményi keretek közé, ami szintén nem meglepő, hisz ez utóbbi kör szocializációjában is szerepet kaptak azok az egyházi középiskolák, melyek tanárai maguk is fogékonyak voltak a népszolgálat eszméjére. A választóvonalak eltűnése, a nép felemelése – ha az organikus nacionalizmust háttérbe szorították – akár baloldali felfogásnak is alkalmas volt. Az RMDSZ részben ma is érvényes egységretorikája és igénye arra, hogy ne csak párt, hanem társadalomszervező is legyen, ezeken a szálakon összekapcsolódik a 20. század szinte összes fontosabb erdélyi magyar szerveződésével.
Milyen tanulságokat vonhatnak le a mai erdélyi politikai erők a hajdani Erdélyi Párt történetéből?
Az Erdélyi Párt 1943-ra eljutott az elkülönült erdélyi magyar nemzet felépítésének küszöbére, olyan intézmények felállítását követelte (erdélyi tudományos akadémia, rádió) a már meglévők mellé, melyekről tudták, hogy kulcsfontosságúak a nemzeti mozgalmak kialakulásában. Ugyanakkor mivel a románokkal szemben követett politikához Budapest erőforrásaira volt szükség, ezt csak a már említett „magyarabb magyarság” érvelési keretében tudták megtenni, vagyis a magyar nacionalizmus továbbra is egységet hirdető és részben románokkal szemben álló keretei közt. Az adott helyzetben regionális érdeket képviseltek, de egyúttal meg is kellett tagadniuk azt, ezt nevezem szituatív regionalizmusnak. Egyébként – részben külső okok miatt – ez nem vezetett sehová.
Az erdélyi magyarság helyzete azóta sokat változott, de máig sok a hasonlóság is. Mennyire erősödött például a szétfejlődés?
A nemzet mibenlétének meghatározása már a 19. században is versengés tárgya regionális elitek, csoportok vagy képviselőik között. Ők sokszor saját regionális jegyeikből csinálnának általános nemzeti jellemvonást. Ráadásul a mentális térképek periférikus vidékei és központi nemzeti tájainak különbségei gyakran valós távolságon alapultak, aminek egyik tényezője éppen a nem magyar nemzetiségekkel való egy térben élés volt. Ez szerepet kapott abban is, hogy magyar-magyar találkozások tapasztalatai gyakran különbségeket és nem hasonlóságot jelenítenek meg. A szétfejlődés helyett én inkább meglévő különbségek felerősödéséről és intézményesüléséről beszélek. A két világháború közt a magyarországi diskurzus az egységet, a közös szenvedést helyezte előtérbe – a revíziós retorika szerint minden magyar szenvedett Trianontól –, ami nagyon közeliként láttatta Magyarország és a kisebbségi magyarok viszonyát, és csak a revíziós elképzeléseknek hagyott helyet. Ezt alátámasztotta, hogy kisebbségi és magyarországi magyarok csak ritkán találkoztak. Mert amikor igen, akkor e közelségnek gyakran nyoma sem volt. Átfogó értékelésekben éppúgy, mint egyedi beszámolókban megjelenik, hogy a kisebbségi magyarok értetlenséggel, tudatlansággal és rácsodálkozással szembesültek Magyarországon, a leszlovákozástól és lerománozástól a magyar nyelvtudásra való rácsodálkozásig. A visszacsatolt területeken ennek az ellenkezője figyelhető meg, a gyakorlati közelség, a sűrűbb találkozások szimbolikus távolodáshoz vezettek.
Mi történik a rendszerváltás óta?
A nagy gesztusok továbbra sem harmonizálnak a mindennapok tapasztalataival. A szétfejlődés ebben az értelemben nem csak külső adottság és hatás következménye, hanem egy bizonyos méreten felüli nemzeti közösség nehezen megszüntethető jellegzetességeiből is következik. A körülmények lényegesek, de az elmúlt másfél évtized már szétfeszíteni látszik a fenti dialektikát azzal, hogy az érintkezésnek új színterei és mezői jönnek létre, főként a részben közös médiatér miatt. Ez olyan, inkább közös tömegkultúrát hoz létre, ami részben pótolhatja vagy felülírhatja a személyes találkozások csalódásait is. Ez azonban nem a nemzetpolitika révén zajlik, hanem mellette, kicsit talán annak ellenében is. A nemzetpolitika továbbra sem tud mit kezdeni szimbolikus és gyakorlati ellentétes dinamikájával, éppen azért, mert nem sikerül megtalálnia azt a jelenséget (a nemzetpolitikusok szavajárása szerint problémát, de én nem hiszem, hogy mindent problematizálni kellene), ami tárgya lehetne, ehelyett egy imaginárius egységes és homogén nemzetből indul ki, aminek csupán arra van szüksége, hogy adekvát keretet kapjon létéhez.
Kutatja a baloldal és a nemzetpolitika viszonyát is. A magyar kormány álláspontja ma az, hogy a baloldal magára hagyta a határon túliakat, mennyiben van igazuk?
Ez tipikusan az a kérdés, ami kiált az is-is válaszért. Egyfelől a nemzetpolitika ebben a formában eredetileg „jobboldali”, vagyis a mai jobboldali pártok és szervezeti vagy szellemi elődszervezeteik számára volt érvényes értelmezési keret. A nemzetegyesítés programja a mai politikai értelemben a rendszerváltás idején értelmezhetetlen volt a demokratikus ellenzék, az állampárt, majd a szocialisták nem népi szárnya számára. A sokat emlegetett liberális ötlet a kettős állampolgárságról sem a mai gyakorlatot előlegezte meg, hanem a Romániából való menekülés megkönnyítését szolgálta volna akkor, amikor a magyar hatóságok még nem mindig voltak fogadókészek. Látni kell, hogy a nemzetpolitika mai formája egy Magyarországot mélyen és alapvetően máig fele-fele arányban megosztó politikai és identitásközösség kiterjesztése határokon túlra. Az állampolgári, republikánus ethoszon alapuló, alulról felépülő közösség és az organikus, autentikus létformáját megtaláló, az erre a sors által kijelölt vezetők által irányított, az egyéni boldogulást a közösségi küldetésnek alárendelő magyarok nemzetének ellentéte már 1989 előtt tetten érhető volt a különböző elképzelésekben. Mindkét vízió tiszteletre méltó vagy tiszteletre méltó lehet, noha az utóbbi magában rejti az egyéni szabadság megszüntetésének lehetőségét is. Az előbbivel viszont az etnonacionalista nemzetpolitika nem kompatibilis, hiszen a politikai közösség tagságát nem az etnikai nemzethez társítja. De mindkét megközelítés mögött morális érvek állnak és ezek nehezen teszik lehetővé a kompromisszumot, pláne a másik megközelítés elfogadását. Így aztán nem hiszem, hogy a vágyott konfliktusmentes nemzetpolitika valóban megteremthető lett volna, mivel ez messze nem csak kommunikációs vagy kampánykérdés volt, hanem identitáskérdés, még ha a napi politika összefüggésében valóban befolyásolták ilyen eseti szempontok például a 2005-ös népszavazás alakulását. Baloldali felelősségről ezzel együtt beszélhetünk. A fent említett két közösségkép ugyanis szinte már karikaturisztikus módon tankönyvi és életidegen akkor, amikor a nacionalizmus-kutatásban már közhely, hogy az állampolgári és kulturális nemzet kettőssége mesterséges és empirikusan nem is igazolható. Ráadásul ezek nem az egyedüli lehetséges megközelítései a nemzetnek, az európai baloldali hagyományban pedig jó kiindulópontot találhatunk akár az egész probléma radikális újragondolására. Igaz, ehhez ki kell lépni a nemzet- és nemzetállam központú szemléletből, tágabb térben szemlélve a nemzeti közösségeket is. Ezt a magyarországi baloldal meg sem kísérelte igazán.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Székely Szabadság Napja percről percre
Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Magyarország után Romániát is sikerül meggyőzni, hogy álljon az autonómiamozgalom mellé – ez volt az egyik legfontosabb üzenet a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postaréten tartott autonómiatüntetésen. Az ünnepi beszédek után az összegyűlt többezres tömeg hosszasan kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”.
A spontán tüntetés lassan lenyugszik, a jelenlevők pedig elindulnak a térről hazafele.Izsák Balázs többször is hangosbemondón kérte a tömeget, hogy oszoljanak szét, és békésen térjenek haza.
Nem múlt el incidensek nélkül a rendezvény, mivel a spontán tüntetés során a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai megpróbáltak áttörni egy rendőrkordonon, amit csendőrök segítségével erősítettek meg.
A Főtéren rövid spontán tüntetés alakult ki, a felvonulók „Autonómiát” és „Itthon vagyunk”, továbbá „Vesszen Trianon” jelszavakat skandáltak, majd énekeltek. Ellentüntetők nem akadályozták a Székely Szabadság Napjának zárómozzanatait.
A szervezők és a tömeg a Postaréttől, a járdán vonultak át a Főtérre, ahol a tüntetésen elfogadott petíció szövegét átadták a prefektusnak.
8.36 Székelyföld nem Románia! – hallatszik még sokáig a himnuszok után.
Izsák Balázs ismertette a gyakorlati tudnivalókat, hogy a koszorúzás után egy polgári sétával Marosvásárhely központjába megy mindenki. Az SZNT elnöke elmondta, a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy, ahogy Kökös és Bereck között, itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
„Megértésüket kérem, és azt, hogy ugyanazzal a méltósággal fejezzük be, mint Kökös és Bereck között” – mondta Izsák Balázs, majd elkezdődött a Székely Vértanúk emlékművének koszorúzása.
18.30 A megemlékezés végén együtt éneklik a himnuszokat, előbb a magyart, majd a székelyt.
18.25 Izsák Balázs felolvassa a nagygyűlés kiáltványát:
„Követeljük, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az Európai Unió forrásainak hatékony felhasználása érdekében!
Követeljük, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió!
Követeljük Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását!
Tiltakozunk Székelyföld őshonos közösségének, a Székely Népnek érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás ellen!
Követeljük, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését.
Tiltakozunk az ellen, hogy a jogállam intézményeit az itt élő, román állampolgárságú magyarok elnyomására, megfélemlítésére és üldözésére használják!
Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának!
Követeljük, hogy a kormány kezdjen párbeszédet a fentiekről a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!” – hangzik többek közt a kiáltványban.
Elfogadják-e a kiáltványt? - kérdezte a tömegtől Izsák Balázs, amelyre a válasz egyértelmű volt: „autonómiát, autonómiát” – harsogta a tömeg.
18.23 A beszédek között Kilyén László műsorvezető a kivégzett és elítélt székelyek neveit olvasta fel, illetve ismertette a 160 évvel ezelőtti eseményeket.
Az alsósófalvi és parajdi egyesített fúvószenekar lépett színpadra, ismert katonadalokat játszva, amelyre a tömegből többen dalra fakadtak.
18.19 Szabolcs Attila, Budafok-Tétény polgármestere: „Nem volt időnk szárnyakat növeszteni, ezért lábainkat fogjuk használni, hogy a Postarétről visszajussunk Bernády városába. Ma is nagy a választék labancból, janicsárból. A mi labancaink, janicsárjaink nagyon megtalálják a helyüket. Mindig megmagyarázzák, éppen most miért nem lehet semmit sem csinálni. Ha még sokat várunk, lehet, hogy gyermekeink, unokáink, csak a múzeumokban látnak székely kaput, és Marosvásárhely építőjét Bernadescunak hívja a Wikipédia, és kimondják, hogy híres dák városépítő volt. Erdélyben, Székelyföldön a szipolyozás zajlik. Sok fiatal számára ez elviselhetetlen. Autonómia nélkül nem lesz több munka, otthon, csak ha odavetik a koncot.
Amikor Budafok-Tétény meghirdette a székely zászló szolidaritásból való kitűzését, sokan fanyalogtak, hogy Pestről, Budáról ne akarják megmondani, mit kell tennünk. Mi nem szeretnénk beleszólni a székely dolgába, de kiállni amellett, amit kívánnak, kötelessége minden polgárnak. Több millió anyaországi üzenetét hoztam el, akik egyetértnek ebben mindnyájan.
Lassan mondom el, hogy mindenki megértse: Székelyföld autonómiája nem csak a székelyek ügye, hanem minden jóérzésű emberé szerte a világon."
18.13 A katalánok üzenetét Mark Gafarotti hozta el, aki tavaly is itt volt: „Autonómiát!” – mondta, mire a tömeg válaszolt: „autonómiát”. Kedves bajtársaim, a székely nép és a katalán nép. Isten adjon békét és békességet – mondta magyarul, taps közepette. „Örömmel látom, hogy a székelyek rendkívül lelkesek a saját jövőjüket illetően. Vajon miért félnek sokan, nemcsak Bukarestben, de világszerte attól a szótól: autonómiát? A döntéseket az emberekhez minél közelebbi szinten kell meghozni. A regionalizmusra való hivatkozással Bukarest azt próbálja megakadályozni, hogy a székelyek saját kezükbe vegyék sorsukat. Ez pedig nevetséges, hiszen az autonómia a prosperitás legjobb lehetőségét jelenti az itt élő románoknak is. Nemcsak a románok, a spanyolok is produkálják ezt a rendkívül rossz gyakorlatot. Olyan országból jövök, Katalóniából, amelyet a nyelve és a kultúrája miatt üldöztek sokáig. Éppen ezért, székelyek és katalánok ugyanazon a nyelven beszélünk, amely a béke, a demokrácia és a nép tiszteletének, és az autonómiának a nyelve, amelyet sajnos, nem mindenki beszél. Mi nem gyűlölünk senkit, csak azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák a kollektív jogainkat. Ha Európa, amelyet építünk, tényleg a különböző kultúrák Európája, akkor abban a székelyeknek és a katalánoknak szerepet, sőt vezető szerepet kell játszaniuk. Nem vagyunk kisebbség – ezt felejtsék el, mi, székelyek és katalánok is nemzeti közösség vagyunk! Dicső múltunk volt, és a jövő még ennél is jobb lesz” – ismertette.
„Nagyon megható számomra ennyi embert együtt látni, akik békésen és demokratikusan küzdenek alapvető emberi jogaiért.”
Az eddig fordított szöveget magyar szóval fejezi be ismét: „Megtiszteltetés, hogy itt lehettem veletek, barátaim. Üdvözletem Katalóniából.”
18.03 Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor tartja meg beszédét. „Hiába próbáltak annyian leszoktatni az életről és szabadságról. Az élet szabadság. És a szabadság élet. Százhatvan éve itt, három székely ember az életével fizetett és sok száz társa börtönnel, azért, mert hittek ebben: a szabadságban, és az életben. Eltelt százhatvan év, ellenére erős hitünk ugyanaz maradt: élni egyénként és közösségként csak szabadon lehet, csak szabadon érdemes. Neve is van ennek: közösségi autonómia. száz éve ez a cél és követelés. Valljuk meg együtt: a szabad élet záloga az autonómia, jogunk, jussunk, követelésünk. Az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca. Nem közösségi érdek, bármennyire is annak akarják láttatni. Ha a Székelyföld autonómiájának parlament elé terjesztése az újabb kormányzati kaland miatt már megint időszerű, megteszi azt az Erdélyi Magyar Néppárt, közösen a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. És igen, ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek.”
18.02 Az arany-kék színű, kisebb-nagyobb lobogót, zászlók, óriászászlók betöltik a postaréti teret. Valamivel kevesebben vannak, mint tavaly, megközelítőleg 20-25 ezren vesznek részt, de – mint tavaly is – elképzelhető, hogy a főtérre-vonuláskor többen fognak csatlakozni.
17.58 Günther Dauwen: az autonómia valós demokratikus jogokat, és a kultúra és az identitás valós tiszteletét jelenti, nem pedig évtizednyi ígérgetést. Nem normális, hogy a bukaresti törvényhozás figyelmen kívül hagyja Székelyföldet és Erdélyt. Ezért is támogatjuk a székelyek követeléseit. Nemcsak 25 évnyi ígéreteket, hanem valós autonómiatörekvést. Megvédeni ezt a büszke népet, és nem feldarabolni Székelyföldet. Tiszteletteljes együttélést és nem pedig asszimilációt. A magyar nyelv és a kultúra valós elismerését, nem pedig felszíni politikát. Mindezt én egy szóban foglalom össze: önrendelkezés. A székely nemzetnek azt mondanám: hamarosan Románia demokrácia fennállásának 25.-ik évét fogják ünnepelni, de van-e ok az ünneplésre. A ma vezetőjének azt üzenem, hogy tanuljanak Ceaușescu esetéből. A nép nem azért van, hogy üdvözítse annak vezetőit, azért vannak ott, hogy szolgálják a népet. Nemrég szerveztünk Santiago de Compostelában találkozót, mottónk pedig: eljött az idő az önrendelkezésre. A székelyekkel együtt mi a régiók és a népek Európáját fogjuk támogatni, támogatjuk Önöket. Eljött az ideje a székely népnek, eljött a ideje az önrendelkezésnek. Köszönöm – zárta mondandóját, majd a tömeg „autonómiát, autonómiát” zengésben tört ki.
17.53 Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszél „Az EFA-nak negyven párt a tagja, mindegyike önrendelkezésre építi tevékenységét. Európa pártiak vagyunk, de egy jobb Európáé. Több decentralizációt szeretnénk mind az EU-ban, mind Romániában. Nem szolgálja a demokráciát, ha minden döntést Bukarestben és Brüsszelben hoznak meg. Mi a régiók és a népek autonómiáját akarjuk. Az nem normális, hogy Erdélynek és a székelyeknek nincs beleszólásuk a romániai ügyekbe. Épp ellenkezőleg a bukaresti elit szét akarja darabolni Székelyföldet, és asszimilálni akarja az erdélyi magyarságot. Ezt nem szabad és nem is fogjuk tolerálni.”
17.47 Bíró Zsolt: „Demokráciánk alapja az egészséges verseny, de ma nem egymást kell legyőzzük, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amelyik el akarja vitatni jogainkat anyanyelvünktől, szülőföldünktől. De le kell győznünk a kishitűséget és közönyt is! Meneteljünk tehát tovább az autonómia útján!” – mondja az MPP elnöke. Hozzáteszi, a román állam alapvető emberi jogokat is korlátoz.
17.44 Biró Zsolt, az MPP elnöke: Marosvásárhelyre figyel a világ. Székelyföld térképe felvillan a képernyőkön, és 25 évvel a romániai forradalom után nincs megoldva a magyarság kérdése. Csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, a véleménynyilvánítási jogainkat is csorbítják. A sorozat elkezdődött Amerikában, de Isztambulban is tüntettek, lezárták Isztambul legnagyobb utcáját a rendőrök, ők is velünk voltak. Köszönjük, és mellettük mindazoknak, akik támogatják Székelyföld autonómiaküzdelmét. A rendőrök lezárták Isztambul legnagyobb utcáját, csak nekünk, de itt Marosvásárhelyen ezt nem tették meg azok, akik a mi adólejeinkből is kapják a fizetésüket (...) Ma nem egymással kell versenyeznünk, hanem azokkal a sötét erőkkel, amelyek elvitatják jogainkat. Külön-külön gyengék vagyunk, de együtt győzhetünk.
17.35 Az EMNT elnöke, Tőkés László EP-képviselő nem lehet itt, Sándor Krisztina ügyvezető elnök tolmácsolja levelét. Harcos üdvözletét küldi Tőkés a jelenlévőknek. A EP-képviselő ugyanis jelenleg épp az Európai Parlament plenáris ülésén szólal fel Székelyföld területi autonómiája mellett – tudjuk meg a levélből. „Hogy ha a területében meggyarapodott románság, meg fogja becsülni embertársait, szövetségesre fog lelni bennünk, amennyiben nem, határozott ellenállásra késztet minket. Önrendelkezésünk jogának tudatában a diktatórikus jogfosztást nem tűrhetjük” – hangzik a levélből.
17.35 Iker Merillo, a Baszk Nemzeti Párt üzenetét tolmácsolta, valamint Székelyföld jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg. A királyságok, birodalmak és még az államok is a nap végére eltűnnek. Azok a nemzeti gyökerekkel rendelkező kultúrák, amelyek ellenállnak a nagy államok és a globalizáció dominanciájának, végül is győztesen kerülnek ki. Különböző politikai struktúrák alatt, itt éltek, s ezek a struktúrák elhalványultak, maguk itt maradtak, őseik földjén. Folytassák ezt a békés megmozdulást, Székelyföld autonómiáért. „Autonómiát, autonómiát” – hangzott a tömeg. Következő március 10-én együtt fogjuk ünnepelni a közös lépéseket. A Baszk Nemzeti Párt nevében kívánom, hogy járjanak sikerrel – fejtette ki.
17.32 Kilyén László műsorvezető köszönti a romániai magyar nemzeti közösség valamennyi politikai egyesületét, az EMNT-t, az EMNP-t, az MPP-t, az RMDSZ-t (kifütyülte a tömeg), „barátainkat Baszkföldről, Katalóniából, Lengyelországból, Törökországból, és magyarországi barátainkat, támogatóinkat, valamint azokat a román nemzetiségűeket is, akiknek jó része marosvásárhelyiként velünk ünnepel itt a Postaréten”.
17.28 Izsák Balázs: az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is meggyőzzük, hogy legyen velünk. – Eközben többször is közbekiabáltak, megszakítva Izsák Balázst – Aki részesévé akar lenni az autonómiának, száműzze a gyűlöletet, a kishitűséget, a közömbösséget. Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! „Autonómiát, autonómiát” – zengett a tömeg.
17.26 Izsák: „Az autonómia követelés békés, jogkövető útját járjuk immár tíz éve. Ebbe beletartozik a menetelés, a székely szabadság napja, meg az a pereskedés, amelyet az európai polgári kezdeményezés bejegyezésének elutasításáért indítottuk. Pénteken kaptuk meg az értesítést, hogy Magyarország beavatkozik a perbe a mi oldalunkon.”
17.24 Izsák: bármilyen kemény is volt a megtorlás, nem tudta kiölni a székelyekből a szabadságvágyat. Jövője csak annak a népnek van, amelyik ismeri a múltját, és helyét a világban ennek az ismerésnek a függvényében határozza meg. Ma a Székelyföld területi autonómiájának intézményrendszerét jelentheti a szabadság.
17.20 Izsák Balázs, az SZNT elnöke megtartja ünnepi beszédét. „Ez az a nap, amikor a székelyek kinyilvánítják a szabadság iránti elszántságukat, és azt, hogy amit őseink kivívtak nem fogják feladni soha. Székelyföld területi autonómiájának követélését jelenti ez a nap” – mondja.
17.18 A marosvásárhelyi Kistemplom Evangélium Kórusa énekel.
17.17 Együtt mondják a jelenlévők a Miatyánkot.
17.16 Nagy László: „Azért vagyunk itt, mert itthon érezzük magunkat, és ezt az érzést szeretnénk, hogy gyermekeink, unokáink, ükunokáink és érezzék. Itt. Mert a szabadság tükréből nem sugárzott vissza más, mint hogy cselekedni kell.”
17.11 Nagy László: „Napok, hetek, hónapok óta gondolkodom azon, és a templomban hangot is adok ennek: tulajdonképpen hol vagyunk otthon, hol van a mi otthonunk, mit jelent otthon lenni, elmenni otthonról, idegenben lenni, és mit jelent hazamenni? (...) Ott van az a nagyon sokszor emlegetett, Tamási Áron által leírt kérdés: mi célból is vagyunk a világon? Egyéni magyarázatként is, engedjétek meg, hogy itt a Székely Szabadság Napján, amikor azért gyűltünk össze, hogy nyomatékosítsuk: itthon vagyunk, számunkra ez az otthon, nézzük is meg azt, hogy Tamási mire figyelmeztet, és mit mond számunkra”.
17.08 Nagy tisztelettel állok meg előttetek, akik nem csak három, nem csak több székely vártanú emléke előtt tisztelegtek, hanem azért is, mert szívetekben hordoztok valami – mondja Nagy László. „Százhatvan évvel ezelőtt itt állt egyik elődöm, aki a firtosmartonosi Gálfi Mihályt kísérte el talán ide, a vesztőhelyre, az ő református kollégájával együtt, és azokkal, akik fel merték vállalni, hogy elkísérjék, és fejet hajtsanak a három áldozat előtt” – emlékszik vissza a történtekre Nagy László.
17.06 Az SZNT elnöke, Izsák Balázs köszöntötte az egybegyűlteket: „Tüntessünk a gyülekezési szabadságért, és a közigazgatási átszervezés ellen is” – hívja fel a figyelmet. Nagy László unitárius főjegyző megáldotta a találkozót. Jakab apostol levele: az igének megtartói legyetek, és ne csak meghallgatói.
17.01 A Székely vértanúk kivégzésének 160. évfordulójára gyűltek össze az emberek a Székely Szabadság Napján – hangzik a bemondótól.
17.00 Fehérvári-induló hangzik fel, majd a Marosvásárhelyi Vártemplom harangja jelzi, hogy 17 óra.
16.52 Most húzzák ki a több tíz méteres kék-arany zászlót. Lassan kék-arany az egész Postarét.
16.48 10 lej a kicsi székely, illetve magyar zászló, 20 lej a nagy székely zászló a helyszínen.
16.45 Vrei să știi unde sunt banii tăi, sau vrei măruntiș de la București? Alege autonomia – hirdeti egy másik felirat.
16.43 A kórusok, zenekarok közben egyre másra cserélődnek a színpadon. Jelenleg Gyimesfelsőlokról Antal Tibor és zenekara muzsikál, énekel.
16.41 Promisiunile se respecta! Vrem autonomia Ținutului Secuiesc promisă in 1918; Vrei ca banii tăi să rămână în orașul tău? Alege autonomia! Vrei autostrăzi? Alege autonomia! – hirdeti egy másik felirat, és ehhez hasonlóan több esetben hirdeti a tömeg óhaját a magyar mellett román és angol nyelven is.
16.35 Szabad Erdély Autonóm Székelyföld – 2014 – áll fekete alapon fehérrel az egyik banneren. A lányokból és fiúkból, apákból és anyákból, nagyszülőkből és néhány éves kisgyerekekből, helyi, környékbeli és már a délelőtt útra kelt székelyföldi magyarokból álló tömeg lassan betölti a régi szerpentint.
16.30 Kettes-hármas sorban érkeznek a csoportok a székely vértanúk postaréti emlékművéhez, az orvosi egyetem irányából. Önrendelkezést a székely népnek! Velünk az Isten! Székely Nemzetgyűlést – hirdetik többek között a feliratok.
16.25 Tudósítónk jelzi, hogy a Sportcsarnokhoz folyamatosan érkeznek a buszok. Kisebb dugó is kialakult ott. Amúgy szinte az egész város területén rendőrök irányítják a forgalmat, nincs hiány csendőrökből sem, szinte minden utcasarkon kettesével állnak, hogy fellépjenek az esetleges rendbontások esetén.
16.20 17 órára hirdették meg a Székely Szabadság Napja rendezvény kezdetét, de már 15 órától környékbeli kórusok énekelnek, hogy a megemlékezés alaphangulatát megadják. Gyülekeznek már az emberek is, akik székely zászlókkal, székely kokárdákkal „felfegyverkezve” érkeznek. Itt van például Parajd, Alsófófalva, Gyergyócsomfalva.
Székelyhon.ro,

Hírsaláta
ERDÉLY ÖNRENDELKEZÉSÉÉRT. A kolozsvári Táblabíróság a napokban bejegyezte az erdélyi identitás megőrzéséért és az önrendelkezésért síkra szálló Demokratikus Erdély Ligát. A bíróság döntését a Liga vezető testülete háromnyelvű közleményben jelentette be.
Ebben leszögezték: nagyon régi hagyománya van Erdélyben az önrendelkezésnek és egymás kölcsönös elfogadásának. A Demokratikus Erdélyi Liga ennek felélesztését tekinti legfőbb feladatának. Célja ugyanakkor olyan megoldást találni, mely az együttműködésen, illetve az együttélésen alapul, és amely úgy támogatja az erdélyi kulturális és nemzeti identitások megőrzését, hogy ezzel senkit nem sért – áll a közleményben. Az aláírók: Tudor Duică elnök, Mircea Daian és Vincze Zoltán alelnök. (Főtér.ro)
VRANCEA NEM NYUGSZIK. Három földrengés rázta meg egymás után Vrancea térségét 12 óra leforgása alatt. A legelsőt vasárnap este 8 órakor mérték, a Richter-skála szerint 3,2-es fokozatú volt – számoltak be a hírtelevíziók. Vasárnap este 11 órakor újabb földrengés következett, ezúttal 2,7-es fokozatú. Végül hétfő reggel hat órakor ismét mozgott a föld a térségben, 3,3-as erővel. Ez utóbbi 129 km mélyről indult. (Ziare. com)
BAJNAK, KÁRNAK NINCS GAZDÁJA. Két hete már, hogy felbomlott az SZLSZ, Victor Ponta és Crin Antonescu változatlanul egymásra hárítják a szakadás okát. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság 33,4 százaléka úgy gondolja, hogy a két politikus egyenlő mértékben felelős a szakadásért. Ha közelebbről is megvizsgáljuk a válaszokat, kiderül, a megkérdezettek 23,4 százaléka Crin Antonnescut hibáztatja, 17,1 százaléka pedig Victor Pontát, de 7,7 százalék véli úgy, hogy a felfordulásért Traian Băsescu elnök a felelős. (Adevărul) A TÖRVÉNY ELŐTT MINDEKI EGYENLŐ? Románia lakosságának mintegy fele tragédiaként éli meg, hogy Gică Popescu 114-szeres válogatott labdarúgónak az elkövetkező három évet rács mögött kell töltenie, s ezrek írták alá azt a petíciót, melyben a volt labdarúgócsillag közkegyelemben részesítését kérik az államelnöktől. Victor Ponta ismét azt mondta: magánemberként aláírja a petíciót, de közméltóságként nem foglalhat állást az ügyben. Az igazságügyi szakemberek ellenzik a Gică Popescu érdekében indított aláírásgyűjtést, mert annak a jelét látják benne, mintha némelyek a törvény fölött állnának. (Adevărul) AZ ÁFACSÖKKENTÉS A GAZDASÁG BŐVÜLÉSÉNEK FÜGGVÉNYE. Csak akkor térhet vissza Románia a 19 százalékos áfára, ha a tavalyihoz hasonló, három százalék feletti GDP-bővülést tud felmutatni az elkövetkező években is – nyilatkozta Victor Ponta miniszterelnök annak kapcsán, hogy a kormányprogramban a jelenlegi 24 százalékos általános forgalmi adó öt százalékponttal történő csökkentése szerepel. A kormányfő inkább a célzott áfacsökkentést szorgalmazná, s a közeljövőben nem is annyira a hús- és húskészítmények áfáját csökkentené, hanem a zöldségekét és gyümölcsökét, mert ebben az ágazatban is hatalmas az adócsalás. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Elkészült a romániai magyar nyomtatott sajtóról szóló vitaindító stratégiatervezet
Az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője megírta a romániai magyar nyomtatott sajtóról szóló vitaindító stratégiatervezet.
"A nyomtatott sajtónak kiemelt szerepe lehet az összerdélyi nyilvánosság megerősödésében. Továbbra is – hasonlóan az 1989 előtti helyzethez – a megyei lapok dominanciája a meghatározó, az országos lapok erőtlenek, a közszolgálati média lehetőségei korlátozottak. Az internetes médiának egyre nagyobb a szerepe, azonban egyelőre nem tudja biztosítani azt a platformot, amely generációkon áthidaló vitát tudna generálni Szatmárnémetitől Sepsiszentgyörgyig. Ki kell alakítani azokat a tereket, amelyeken meg tudjuk beszélni közös dolgainkat, ebben pedig a minőségi nyomtatott sajtónak kiemelt szerepe lehet" – mondta Székely István, a KAT elnöke.
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek számára a helyi svéd nyelvű média központi szerepet játszik identitás- és azonosságtudatuk kialakításában és megőrzésében. Ennek analógiáján elindulva Ambrus Attila úgy látja: "A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú." Fontos kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását – írja tanulmányában Ambrus Attila.
A tanulmányt a KAT – az eddigiekhez hasonlóan – szakmai, illetve társadalmi vitára bocsátja. A vitaindító elérhető a http://welemeny.transindex.ro/?cikk=22749 linken.
Népújság (Marosvásárhely),

Törünk-zúzunk Budapesten
Budapestre látogatott a Campus szerkesztőségének egy része, hogy a „nagy” szerkesztőségektől lesse el a szakmát. Mint kiderült, sokszor azon sajtóorgánumok szorulnak a legkisebb helyre, amelyeket a legnagyobb intenzitással figyel egy erdélyi magyar diák. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy a BBTE újságírás szaka által szervezett kéthetes részképzésen csak az újságírás jövőjére figyelünk. Kinyitjuk a szemünket másra is. Merthogy van, amiért szélesre tárni a pislogóinkat, hiszen Budapest legszélsőbb kerületeiben is találkoztunk megmosolyognivalóval.
Ha már végiglátogattuk a tíz legnagyobb budapesti nevezetességet, és a Lánchíd késő esti, kivilágított idillje sem hat meg annyira, akkor miért ne utazzunk metrón, héven, buszon több mint egy órán keresztül, hogy ószeren bóklászhassunk. Ha a választható járművek dzsungelében eligazodtunk, akkor már csak az „antik szagot” kellett követnünk. Legalábbis a minket útbaigazító bácsika szerint. Az ócskapiac nem volt akkora nagy katarzis. Az ecseri bolhapiac alig nagyobb a kolozsvárinál. Annyibban viszont különbözik, hogy a ruhatenger helyett sokkal inkább találkozunk antik bútorokkal, ékszerekkel. S persze mindenki megtalálja a saját foltját. Mi két ezüstkanál között egy műfajismeret könyvre is bukkantunk. Ez még persze nem jelenti azt, hogy jobban fogunk írni, sem azt, hogy itt véget ér a történet. Merthogy nincs Budapest eltévedés nélkül. Hazafelé menet rossz irányban kerestük a belvárosba visszavezető utat. Útbaigazító akadt itt is. „A falu a másik irányba van.” – hangzott az egyik éppen pihenő ellenőrtől.
Merthogy meg kell oldani azt is, hogy a fényképész is felkerüljön a fotóra. Ezt az ősrégi problémát oldotta meg egy harmincöt év körüli, napbarnított arcú, éles tekintetű, normál magasságú, sármos és roppant kedves BKK (Budapesti Közlekedési Központ) buszvezető. A Campus kutatócsoportunk (CK) saját bőrén tapasztalta e furcsa jelenséget, amelynek megindító oka egy pár perces késés és a csodaszép naphegyi buszmegálló. Mivelhogy orrunk előtt indult el a busz, kénytelenek voltunk megvárni a következő indulását. A vezető közölte velünk, a busz pontosan nyolc perc múlva indul, így kihasználva a kolléganőnk fényképezői hozzáértését, kértünk pár képet a vadnövénnyel körbefuttatott, amolyan Kármán József-i szentimentalista kertre emlékeztető buszmegállóban. Hamarosan „összképi” probléma merült fel: hogyan szerepeljen a képen a fényképészünk is? Számunkra eddig még ismeretlen buszsofőri kedvességgel meg üdeséggel, a mi kis kedvenc járművezetőnk, csupa mosolygás közepette kattintott párat, komolyan és felelősségtudatosan a gépen. Meglepett. (A történet hitelessége miatt meg kell említenünk, hogy csoportunkat csupa mosolygó hölgyemény alkotta, persze, a sofőr tette ettől nem veszíti el „azéletapróörömei” díjat.)
Élményeink lennének ezrével. Időnk viszont kevesebb. Ezért is szolgáltatunk csak ilyen keveset. Csattanóként viszont hadd meséljük el a 444.hu szerkesztőségében történteket. Elöljáróban annyit, hogy becsszó, nem a mi hibánk. A történetről pedig annyit, hogy betörtük az ablakot. Talán ámulatunkban, hogy milyen vagány fiúk szolgáltatják az olvasnivalót, nekidőltünk hevesebben. De így legalább nem kell majd megpucolni...
KRISTÁLY BEÁTA, NAGY KINGA, CK (Campus Kutatócsoport)
Szabadság (Kolozsvár),

Kihallgatják a Nyírő-megemlékezés szervezőit
Március 12-én, szerdán reggel a művelődési ház igazgatóját házigazdaként, délben Kisné Portik Irént szervezőként hallgatta ki a rendőrség. A január 15-én megszervezett Nyírő-megemlékezésről érdeklődtek ügyészségi utasításra.
Rendőrségre hívatják a szervezőket
Pál Levente szerdán reggel volt hivatalos a gyergyószentmiklósi rendőrségre. Arról kérdezték, mikor volt és hogyan zajlott a Nyírő Józsefre való megemlékezés. „A január 15-ei rendezvénynek a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ adott otthont, ezt belefoglaltam a rendőrségen írt nyilatkozatomba is, nyomatékosítva, hogy Nyírőre, illetve Tompa Lászlóra irodalmi munkásságuk méltatásával emlékeztünk, az eseménynek nem volt olyan eleme, ami xenofób, rasszista, fasiszta lehetne” – közölte kérdésünkre a művelődési ház igazgatója.
„Számítottam rá”
Éppen kokárdakészítésre tanította az iskolásokat Kisné Portik Irén, amikor értesítették: mint szervezőt felkeresné a rendőrség képviselője a Nyírő-rendezvényről érdeklődve. A januári megemlékezés kezdeményezője az Etnographia Gyergyóiensis Alapítvány és a Rákóczi Szövetség volt, az önkormányzat pedig beemelte a város rendezvényeinek sorába. Ugyancsak e két civil szervezet emlékezett meg 2013-ban Wass Albertről, melynek szintén ügyészségi kivizsgálás lett a következménye.
Kisné Portik Irén elmondta, számított rá, hogy hívatni fogják, hisz már a rendezvényt megelőzően is nyilvánosságra kerültek megemlékezést ellenző kijelentések, az eseményen is számítottak – épp ezért – a „megfigyelők” jelenlétére.
Selyem Antónia, a Rákóczi Szövetség elöljárója, bár társszervezője volt az eseménynek, még nem kapott semmiféle értesítést a rendőrségről. „Ha hívnak is, csak az időmet rabolják. Lenne jobb dolgom is, a március 15-ei rendezvényeket szervezzük éppen. Egyébként annyi minden történt velem életemben, hogy gondot ilyesmivel nekem okozni nem tudnak”.
Az ügyészség vizsgálódik
Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivője tájékoztatott a folyamatról: a rendőrség ügyészségi megbízásnak tesz eleget e kihallgatásokkal. Részletekkel nem szolgálhatott. Irinel Valeriu Crudu, a gyergyószentmiklósi ügyészség főügyésze megkeresésünkre elmondta: feljelentés alapján láttak kivizsgáláshoz. Bizonyítékokat gyűjtenek, és a nyilatkozatok alapján hoznak döntést arról, hogy a rendezvény szervezői mellett másokat, esetleg résztvevőket is kihallgatnak-e. A főügyész elmondta: Dan Tănasă és Aurel Vainer aláírásával, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (FCER) tett feljelentést az ügyészségre még a rendezvény időpontját megelőzően. Ezt vizsgálják ki, majd tájékoztatnak az eredményről.
Bűn Nyírőre emlékezni?
A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében Aurel Vainer, parlamenti képviselő, a szövetség elnöke a megemlékezést megelőzően több helyre is levelet intézett. Kérte a belügyminisztériumot, a Hargita Megyei Prefektusi Hivatalt és Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalát, hogy foganatosítsanak határozott és sürgős intézkedéseket az akció megakadályozása érdekében. A zsidó szervezet a magyarországi fasiszta kormány közismert támogatójának nevezte az erdélyi írót, éppen ezért úgy véli: még Nyírő írói munkásságának a méltatása is a fasiszta jelképek és személyek népszerűsítését tiltó, 2006/107-es számú törvény hatálya alá esik.
„Bár nem volt tagja az 1944. októberi hatalomra kerülése után budapesti zsidók ezreit halálba küldő szélsőséges és fasiszta Nyilaskeresztes Pártnak, Nyírő József a rezsim ideológiája propagandistájának számított, horthysta és nyilas kiadványokat szerkesztett, és éppen Szálasi-kormány által végrehajtott deportálások idején volt a budapesti parlament képviselője” – szerepelt az Aurel Vainer által aláírt közleményben.
A zsidó szervezet a továbbiakban a „hitleri rezsim nagy csodálójának”, mindemellett „meggyőződéses románellenesnek” nevezte az írót, aki Vainer elnök szerint a múlt század negyvenes éveiben „a kolozsvári Tűzharcosok magyar félkatonai alakulat tagjaként részt vett a kincses város környéki román lakosság terrorizálásában”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Lélekbemarkoló gondolatok a hazaszeretetről, Szentpálon
Nemzetünk megmaradása a gyermekvállaláson múlik
Bizonyára rég óta nem telt meg annyira a szentpáli katolikus templom, mint kedden este a p. Böjte Csaba ferences szerzetes által celebrált szentmise alkalmával.
A ft. Király Árpád marosi főseperes, arad-ségai plébános, ft. Sándor Tivadar arad-gáji és szentpáli plébános, valamint ft. György Zoltán nagyiratosi plébános által koncelebrált szentmise szónoka, p. Bőjte Csaba a Szent Család életéből merített, vagyis a gyermek Jézusnak a templomban történt eltűnése történetéből kiindulva, közvetlen, bensőséges hangnemben a maga életével kezdte. Miután szerzetes lett és cölibátus fogadalmat tett, döbbent rá, mennyire szereti a gyermekeket, ezért sok gyermekre vágyott. Éppen ezért döntött úgy, hogy felkarolja a sokgyermekes, hátrányos helyzetű családokat, illetve az elhagyott gyermekeket. Mert a mennyei Atya sem véletlenül bízta a világ Megváltójának a titkát az egyszerű, falusi leányra és a jegyesére, akik nem kérdezték, mennyit fizet a gyermekvállalásért, annak a felneveléséért, hanem boldogan tettek eleget a meghívásnak. Vállalták a küzdelmet érte, viszont azt is tudták: a gyermek, aki nem vállalja a tanulással, az érvényesüléssel járó küzdelmet, a szülőfaluban megélt mindennapos munka, kínlódás nélkül nem válhat teljes értékű emberré. Amikor Mária és József keresték az elveszett Jézust, nem egymást hibáztatták, korholták az eltűnéséért, hanem együtt keresték, amíg meg nem találták. Éppen ezért, nekünk sem szabad félnünk a nehézségektől, a gondoktól, hanem egyetértésben kell vállalnunk, munkára, az életre nevelnünk a gyermekeinket. Nemzetünknek nem szabad arra pazarolnia a szellemi és lelki energiáját, hogy kik a felelősök Mohácsért vagy Trianonért, hanem együtt kell keresnünk az adott helyzetre a megoldást. Számos, a mindennapi életből vett történettel bizonyította, hogy a magunk és a gyermekeink érvényesülésére, boldogulására a legalkalmasabb hely az őseink véráldozatával megszerzett, megtartott szülőföldünk. Éppen ezért, nem szabad a gyermekeink előtt negatívan ábrázolni a hazai viszonyokat, amelyek elől egyetlen menedék lehet az elvándorlás, aminek következtében azonban elfogyunk, kihal a nemzetünk. Ehelyett meg kell művelnünk az őseinktől örökölt földet, ami a világ legjobb termőtalaja, minél több gyermeket kell vállalnunk, akiknek itthon is biztosíthatjuk a boldogulásukat, egyben nemzetünknek a megmaradását. Éppen ezért, a Szent Család módjára vállaljuk, keressük a gyermekeinket, akiket a munkára, az életre nevelve, az elvándorolt gyermekeinket hazahívva nem csak a magunk, hanem a nemzetünk jövőjét is magalapozhatjuk itt, a világ legszebb, legtermékenyebb vidékén, a Kárpát-medencében. Mert nemzetünk megmaradásának a záloga a gyermekáldás vállalása.
Szentbeszédét befejezve, a kisiratosi gyermekotthon jelen lévő kicsinyeit az oltár előterébe hívta, ahol szeretettel megsimogatta őket, majd a gyermekáldás elemi fontosságát példázva, egyik kislányt felemelte, a levegőben keresztet formálva meglengette, áldást mondva a gyermekekre és a jelenlévőkre. A lélekbe markoló őszinteségű szentbeszéd, illetve a megrázóan bensőséges jelenet sok hívőnek könnyeket csalt a szemébe.
Ft. Sándor Tivadar plébános a szentmise végén köszönetet mondott p. Böjte Csabának a megható őszinteséggel mondott szentbeszédért, a nagyszámú híveknek a jelenlétért, majd bejelentette: a szentmisén összegyűlő perselypénzt a kisiratosi gyermekotthonnak ajánlják fel. A lélekemelő szertartáson Arad megye legtöbb katolikus településének ott voltak a küldöttei, az RMDSZ megyei szervezetét Hadnagy Dénes választmányi elnök képviselte, míg Farkas Viktória szociális alelnök felolvasott az evangéliumból. Ugyanakkor dr. Bodó Barna elnök vezetésével a szertartáson részt vettek a Temesvári Szórvány Alapítvány munkatársai is, akik a templom előtt ingyen osztogatták a helybeli régi fotókkal ékesített Szentpáli naptár 2014. számát, amit a Bethlen Gábor Alap által támogatott, Szentpálon gyakorolt Szórványgondnok Program részeként adtak ki más, a Programot népszerűsítő kiadványokkal együtt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),