Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. január 29.
Székedi Ferenc: Palackposta
Nem túl hosszú, de azért néhány hetes adósságot cipelek magammal. Már akkor szerettem volna írni Borbély Ernő több mint négyszáz oldalas, posztumusz kötetéről (Az Enyedi Politikai Főiskola. Politikai foglyok a 80-as évek Romániájában, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2013), amikor Szőcs Géza Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán bemutatta, csakhogy a napi médiában túlságosan is gyorsan kavarognak a témák, és ideig-óráig elfödik azt, amit nem kellene elfödniük.
Márpedig amiről Borbély Ernő ír, azt soha nem szabadna eltakarniuk, sőt nem szabadna feledniük a kortársaknak sem, és még inkább meg kellene ismertetni a fiatalokkal, akiknek a szabadság, a bárhová utazás, a bármit elolvasás, a bármit meghallgatás és megnézés annyira természetes, hogy el sem tudják képzelni, mindez, még alig negyedszázada elérhetetlen álomnak tűnt.
A fiatal csíkszeredai filozófiatanárt, Borbély Ernőt 1982-ben tartóztatták le, 1983-ban ítélték el államellenes összeesküvés vádjával, Rahova után 1984-ben került a még az osztrák-magyar monarchia által létrehozott nagyenyedi börtönbe, ahonnan 1987 júniusában szabadult. 1989-ben az őt továbbra is megfigyelés alatt tartó állambiztonságiak “sugallatára” áttelepedett Magyarországra, de az 1989-es romániai változások után azonnal hazatért, és az RMDSZ színeiben parlamenti képviselőként, majd csíki RMDSZ-elnökként és több éven át a Hargita megyei tanács tagjaként vívta küzdelmét a demokratikus átalakulásokért.
Jómagam Borbély Ernővel az 1990-es évek elején találkoztam, ugyancsak RMDSZ-berkekben, és ha jellemzését egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor biztosan ezt írnám le: ő volt a politikus.
Miközben nagyon sokan a legkülönbözőbb életutak nyomán, ugyancsak változatos gondolkodásmóddal és érzelemvilággal érkeztek a szövetségbe, Borbély Ernő az első pillanattól kezdve olyan politikai és társadalmi fogalomrendszerben beszélt és írt, amelyet mindaddig csak ritkán lehetett hallani. Soha nem volt populista, és soha nem volt érzelgős: minden mondatát a ráció, a logikus érvelés hatotta át, és ezt még akkor sem lehetett megcáfolni, amikor elsősorban nemzeti liberális eszmerendszerét egyesek szerint túlságosan is radikális megoldások kierőszakolása felé fordította.
Jónéhány, ma önmagát polititikusnak nevező tisztségviselőtől eltérően, Borbély Ernő soha nem beszélt úgy, hogy ne mondjon valamit. Amiről ő beszélt, az gondolatilag is, nyelvileg is, mindig kerek egész volt, és nem csupán meg lehetett hallgatni, hanem utána minden szókapcsolatán el lehetett gondolkodni.
Parlamenti képviselőségét követően, de még a közéleti pályán, Borbély Ernő úgy gondolta, tartozik azzal a társadalomnak, hogy mementóként összegyűjtse mindazt, ami vele és nagyenyedi börtöntársaival, a Ceaușescu-korszak politikai ellenállóival történt. “Volt-e értelme, miért csináltuk, mi értelme volt? (…) Évek alatt, sok idő alatt, sok vajúdás alatt a választ megszületett. Ha nem is tettünk többet, de egy társadalom tudatának az ébren tartásához és erkölcsi tartásához hozzájárultunk.(…) Ennyi a tettünk, nem több. Nem hősiesség, nem nagy dolog. De feltehető a költői kérdés: ezek nélkül a tettek nélkül vajon lett volna 89 decembere?” – így fogalmaz a kötetben utolsó helyen szereplő vallomásában. Persze szerzőként is, hiszen az előző interjúk jelentős részét is ő készítette, mikrofonnal, videokamerával, mert nagyobb lélegzetvételű dokumentumfilmben akarta megörökíteni egykori román és magyar politikai fogolytársainak életét, nézeteit, sőt azt is, miként tekintenek az 1989-et követő társadalmi változásokra.
Szándékában felesége, barátai, tévések, szerkesztők, barátok kis csapata segítette, ennek köszönhető, hogy a videószalagra került interjúk, nem kevés munka, szöveges átírások, szakavatott szerkesztés árán hiteles kordokumentumként egy nagy formátumú és ugyancsak olvasmányos kötetbe szerveződtek.
Borbély Ernő nincs már körünkben, az erdélyi magyarság egyik leghitelesebb, mindig szókimondó politikusával túlságosan korán elbánt a könyörtelen betegség. Könyve így amolyan palackposta, a benne rejtőző üzeneteken pedig továbbra is mindannyiunknak és különösképpen a fiataloknak érdemes elgondolkodniuk. Hiszen a diktatúra és a demokrácia küzdelme a legkülönbözőbb formákban tovább tart, és előbb-utóbb azok is szembesülnek vele, akik úgy gondolják, hogy közélettől mentesen is lehet élni.
maszol.ro,
Nem túl hosszú, de azért néhány hetes adósságot cipelek magammal. Már akkor szerettem volna írni Borbély Ernő több mint négyszáz oldalas, posztumusz kötetéről (Az Enyedi Politikai Főiskola. Politikai foglyok a 80-as évek Romániájában, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2013), amikor Szőcs Géza Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán bemutatta, csakhogy a napi médiában túlságosan is gyorsan kavarognak a témák, és ideig-óráig elfödik azt, amit nem kellene elfödniük.
Márpedig amiről Borbély Ernő ír, azt soha nem szabadna eltakarniuk, sőt nem szabadna feledniük a kortársaknak sem, és még inkább meg kellene ismertetni a fiatalokkal, akiknek a szabadság, a bárhová utazás, a bármit elolvasás, a bármit meghallgatás és megnézés annyira természetes, hogy el sem tudják képzelni, mindez, még alig negyedszázada elérhetetlen álomnak tűnt.
A fiatal csíkszeredai filozófiatanárt, Borbély Ernőt 1982-ben tartóztatták le, 1983-ban ítélték el államellenes összeesküvés vádjával, Rahova után 1984-ben került a még az osztrák-magyar monarchia által létrehozott nagyenyedi börtönbe, ahonnan 1987 júniusában szabadult. 1989-ben az őt továbbra is megfigyelés alatt tartó állambiztonságiak “sugallatára” áttelepedett Magyarországra, de az 1989-es romániai változások után azonnal hazatért, és az RMDSZ színeiben parlamenti képviselőként, majd csíki RMDSZ-elnökként és több éven át a Hargita megyei tanács tagjaként vívta küzdelmét a demokratikus átalakulásokért.
Jómagam Borbély Ernővel az 1990-es évek elején találkoztam, ugyancsak RMDSZ-berkekben, és ha jellemzését egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor biztosan ezt írnám le: ő volt a politikus.
Miközben nagyon sokan a legkülönbözőbb életutak nyomán, ugyancsak változatos gondolkodásmóddal és érzelemvilággal érkeztek a szövetségbe, Borbély Ernő az első pillanattól kezdve olyan politikai és társadalmi fogalomrendszerben beszélt és írt, amelyet mindaddig csak ritkán lehetett hallani. Soha nem volt populista, és soha nem volt érzelgős: minden mondatát a ráció, a logikus érvelés hatotta át, és ezt még akkor sem lehetett megcáfolni, amikor elsősorban nemzeti liberális eszmerendszerét egyesek szerint túlságosan is radikális megoldások kierőszakolása felé fordította.
Jónéhány, ma önmagát polititikusnak nevező tisztségviselőtől eltérően, Borbély Ernő soha nem beszélt úgy, hogy ne mondjon valamit. Amiről ő beszélt, az gondolatilag is, nyelvileg is, mindig kerek egész volt, és nem csupán meg lehetett hallgatni, hanem utána minden szókapcsolatán el lehetett gondolkodni.
Parlamenti képviselőségét követően, de még a közéleti pályán, Borbély Ernő úgy gondolta, tartozik azzal a társadalomnak, hogy mementóként összegyűjtse mindazt, ami vele és nagyenyedi börtöntársaival, a Ceaușescu-korszak politikai ellenállóival történt. “Volt-e értelme, miért csináltuk, mi értelme volt? (…) Évek alatt, sok idő alatt, sok vajúdás alatt a választ megszületett. Ha nem is tettünk többet, de egy társadalom tudatának az ébren tartásához és erkölcsi tartásához hozzájárultunk.(…) Ennyi a tettünk, nem több. Nem hősiesség, nem nagy dolog. De feltehető a költői kérdés: ezek nélkül a tettek nélkül vajon lett volna 89 decembere?” – így fogalmaz a kötetben utolsó helyen szereplő vallomásában. Persze szerzőként is, hiszen az előző interjúk jelentős részét is ő készítette, mikrofonnal, videokamerával, mert nagyobb lélegzetvételű dokumentumfilmben akarta megörökíteni egykori román és magyar politikai fogolytársainak életét, nézeteit, sőt azt is, miként tekintenek az 1989-et követő társadalmi változásokra.
Szándékában felesége, barátai, tévések, szerkesztők, barátok kis csapata segítette, ennek köszönhető, hogy a videószalagra került interjúk, nem kevés munka, szöveges átírások, szakavatott szerkesztés árán hiteles kordokumentumként egy nagy formátumú és ugyancsak olvasmányos kötetbe szerveződtek.
Borbély Ernő nincs már körünkben, az erdélyi magyarság egyik leghitelesebb, mindig szókimondó politikusával túlságosan korán elbánt a könyörtelen betegség. Könyve így amolyan palackposta, a benne rejtőző üzeneteken pedig továbbra is mindannyiunknak és különösképpen a fiataloknak érdemes elgondolkodniuk. Hiszen a diktatúra és a demokrácia küzdelme a legkülönbözőbb formákban tovább tart, és előbb-utóbb azok is szembesülnek vele, akik úgy gondolják, hogy közélettől mentesen is lehet élni.
maszol.ro,
2014. január 29.
Népfőiskola épülhet Szovátán
Szinte biztosra vehető, hogy a Lakiteleki Népfőiskola terjedő hálózatának egyik új állomása Szováta lesz, miután annak egyik fő eszmei képviselője, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor már látogatást tett a leendő helyszínen.
Czakó Gabriella és Nagy Éva Vera iskolanővérek 2005 óta oktatnak gyerekeket a Felső-Nyárádmente és Sóvidék hét településén. Mivel nincs saját ingatlanjuk és folyton be kell kérezkedniük valamelyik iskolába vagy kultúrotthonba, felvetődött egy saját otthon létesítésének gondolata. A Lakiteleki Népfőiskola nagyobb hálózatot szeretne kiépíteni a Kárpát-medencében, így Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján kulturális és lelkiségi központokat hozna létre. A szovátai központú iskolanővéri szolgálat és az általa létrehozott Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar is intézményesedni szeretne, így a Kodály Zoltán nevét viselő majdani szovátai intézmény ennek a hálózatnak egyik láncszeme lehetne. Ezekben a központokban meghatározó a keresztény alap és a nemzeti kultúra. A népfőiskolákhoz mindig valamilyen szakmai oktatás is kapcsolódik. A szovátai központban a szakmaiság a zenekultúra irányában teljesedne ki, a két nővér a zenepedagógusoknak, kántoroknak, karnagyoknak segítene közeledni a Kodály-módszerhez, de a vidék egyéb intenzív szakmai képzési szükségleteire is reagálna majd.
Mindenki összefogásával valósul meg
A népfőiskola Szovátán a helyiek által Pap dombjának nevezett helyen épülne meg, ezt Köllő Tibor plébános felajánlásával és a Gyulafehérvári Érsekség segítségével kapták meg az alapítók. A több mint egy hektáros területet egy szovátai útja alkalmával Lezsák Sándor is meglátogatta, és megfelelőnek találta a leendő intézmény helyszíneként. A politikus örömét fejezte ki, hogy itt is megfogalmazódott a népfőiskola ötlete, amelyet felkaroltak az iskolanővérek, az egyházak, egyesületek és az önkormányzat, így olyan központ jöhet létre, amelynek van hatókörnyezete és támogatási rendszert is tudnak biztosítani melléje. „Jó ritmusérzékkel készülődik ez a népfőiskola itt Szovátán, mert együtt gondolkodik ebben a politika, egyház, közösség, és minden adott ahhoz, hogy két-három év múlva hírneve legyen a Kodály Zoltán népfőiskolának” – fejtette ki a Magyar Országgyűlés alelnöke.
A pénz lesz a meghatározó tényező
A népfőiskola létrehozása többnyire magyarországi pályázati támogatások révén valósul majd meg, többek között a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is ott van a támogatók sorában, és az egyházak is hozzájárulnak a kivitelezéséhez. Az alapítóknak Böjte Csaba atya saját kapcsolati hálózatát ajánlotta fel, amely szintén nagy segítségnek számít. Az intézmény felépítésének üteme csupán az anyagi forrásokon múlik.
Megéri támogatni
Péter Ferenc polgármester csupa elismerő szavakkal nyilatkozott a Kodály Zoltán Marosszéki Gyermekkórusról és az iskolanővérek munkájáról. Egyrészt mert igen magas szintre jutottak el a gyerekekkel, másrészt mert a nővérek olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiket falusi környezetükben soha senki nem fedezett volna fel, de ők olyan közegből hozták elő ezeket a tehetségeket, ahonnan különben sosem indulhattak volna el. És lehetőséget teremtettek ezeknek a gyermekeknek, hogy megmutassák képességeiket nemcsak itthon, hanem a nagyvilágnak is. Már most sok külföldi meghívásuk van, kinyílik előttük a világ – mondta el lapunknak Péter Ferenc, aki szerint ez olyan cél, amely megéri hogy támogassák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,
Szinte biztosra vehető, hogy a Lakiteleki Népfőiskola terjedő hálózatának egyik új állomása Szováta lesz, miután annak egyik fő eszmei képviselője, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor már látogatást tett a leendő helyszínen.
Czakó Gabriella és Nagy Éva Vera iskolanővérek 2005 óta oktatnak gyerekeket a Felső-Nyárádmente és Sóvidék hét településén. Mivel nincs saját ingatlanjuk és folyton be kell kérezkedniük valamelyik iskolába vagy kultúrotthonba, felvetődött egy saját otthon létesítésének gondolata. A Lakiteleki Népfőiskola nagyobb hálózatot szeretne kiépíteni a Kárpát-medencében, így Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján kulturális és lelkiségi központokat hozna létre. A szovátai központú iskolanővéri szolgálat és az általa létrehozott Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar is intézményesedni szeretne, így a Kodály Zoltán nevét viselő majdani szovátai intézmény ennek a hálózatnak egyik láncszeme lehetne. Ezekben a központokban meghatározó a keresztény alap és a nemzeti kultúra. A népfőiskolákhoz mindig valamilyen szakmai oktatás is kapcsolódik. A szovátai központban a szakmaiság a zenekultúra irányában teljesedne ki, a két nővér a zenepedagógusoknak, kántoroknak, karnagyoknak segítene közeledni a Kodály-módszerhez, de a vidék egyéb intenzív szakmai képzési szükségleteire is reagálna majd.
Mindenki összefogásával valósul meg
A népfőiskola Szovátán a helyiek által Pap dombjának nevezett helyen épülne meg, ezt Köllő Tibor plébános felajánlásával és a Gyulafehérvári Érsekség segítségével kapták meg az alapítók. A több mint egy hektáros területet egy szovátai útja alkalmával Lezsák Sándor is meglátogatta, és megfelelőnek találta a leendő intézmény helyszíneként. A politikus örömét fejezte ki, hogy itt is megfogalmazódott a népfőiskola ötlete, amelyet felkaroltak az iskolanővérek, az egyházak, egyesületek és az önkormányzat, így olyan központ jöhet létre, amelynek van hatókörnyezete és támogatási rendszert is tudnak biztosítani melléje. „Jó ritmusérzékkel készülődik ez a népfőiskola itt Szovátán, mert együtt gondolkodik ebben a politika, egyház, közösség, és minden adott ahhoz, hogy két-három év múlva hírneve legyen a Kodály Zoltán népfőiskolának” – fejtette ki a Magyar Országgyűlés alelnöke.
A pénz lesz a meghatározó tényező
A népfőiskola létrehozása többnyire magyarországi pályázati támogatások révén valósul majd meg, többek között a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is ott van a támogatók sorában, és az egyházak is hozzájárulnak a kivitelezéséhez. Az alapítóknak Böjte Csaba atya saját kapcsolati hálózatát ajánlotta fel, amely szintén nagy segítségnek számít. Az intézmény felépítésének üteme csupán az anyagi forrásokon múlik.
Megéri támogatni
Péter Ferenc polgármester csupa elismerő szavakkal nyilatkozott a Kodály Zoltán Marosszéki Gyermekkórusról és az iskolanővérek munkájáról. Egyrészt mert igen magas szintre jutottak el a gyerekekkel, másrészt mert a nővérek olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiket falusi környezetükben soha senki nem fedezett volna fel, de ők olyan közegből hozták elő ezeket a tehetségeket, ahonnan különben sosem indulhattak volna el. És lehetőséget teremtettek ezeknek a gyermekeknek, hogy megmutassák képességeiket nemcsak itthon, hanem a nagyvilágnak is. Már most sok külföldi meghívásuk van, kinyílik előttük a világ – mondta el lapunknak Péter Ferenc, aki szerint ez olyan cél, amely megéri hogy támogassák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,
2014. január 29.
Ambrus Attila: Nagy hágó a küszöb
Sokan felkapták a fejüket a hír olvastán, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) indulna az Európai Parlamenti választásokon. Pedig nincs ebben semmi meglepő. Az lenne a furcsa, ha ezúttal sem mérettetné meg magát. A politikai párt létezésének értelme ugyanis a hatalom megszerzése a választók szavazatai révén a konkurens politikai alakulatokkal való versenyben. Ezt sem az EMNP nem tekintheti, sem az RMDSZ nem tarthatja kamikaze-akciónak. Politikai merényletnek is csak akkor, ha az EMNP titkolt vagy bevallott célja mindössze annyi lenne, hogy a riválisát kiüsse a nyeregből, azaz lenyomja a választási küszöb alá.
Az EMNP válaszút elé érkezett. Vagy végleg lemond a politikai küzdelemről, vagy szorítóba lép. Ha már sportnyelven szólunk, meg kell jegyeznünk, hogy a küzdés leginkább pankrációra hasonlít: szerepet kapnak az előre megírt forgatókönyvek, sok a kamu ütés, rúgás és hátraszaltó, a bírók sem pártatlanok, s a közönség egyre nagyobb része is fanatizált.
Elvileg a pankrációban az ellenfelek hirtelen összejátszhatnak. Az EMNP hétvégi torockói találkozóján éppen azt nehezményezték, hogy az RMDSZ a jelek szerint nem hajlandó koalícióra lépni velük. Az igazság ennél is kegyetlenebb. Az RMDSZ szóba sem akar állni az EMNP-vel. Egyrészt azért nem, mert a legutóbbi két választáson ugyancsak elverte az erdélyi magyar kispártokat. Másrészt mert a múlt EP-választáson RMDSZ színekben mandátumot szerzett Tőkés László mindent megtett azért, hogy rontsa az RMDSZ hitelét. Csak részben sikerült. Viszont magánéleti problémái az ő nimbuszát is kissé megtépázták.
Annyira, hogy a jelek szerint a magyarországi kormánykoalíció sem tartja szerencsésnek indítását Fidesz-listán. A keresztény erkölcsöt gyakran nemzetpolitikai szintre emelő jobboldali erők már nem vállalhatják, hogy a politikus lelkész újranősülése, feleségének korai gyerekvárása „senkineksemmiköze” magánügyből „jólelcsámcsogható” támadási felületté váljon. Így aztán szertefoszlani látszik az a jó megoldás, amit néhány politikai orákulum jósolgatott.
Tőkés László azonban nem maradhat EP-mandátum nélkül. Ezért az EMNP ismét alkalmasnak látta tematizálni az EGYSÉGET. Az egységnek a megvalósulása – az eddigi tapasztalatok alapján – kétséges. Az EGYSÉG nem jelent már hívószót sem. Az erdélyi magyar választót ugyanazzal a maszlaggal nem lehet kétszer megetetni.
Ráadásul rosszul taktikázik az EMNP, amikor ultimátummal akarja rávenni az RMDSZ-t a kiegyezésre. Induljunk együtt – mondja az erdélyi magyar szavazók 15 százalékának támogatását elnyert párt a 85 százalékos szavazói bázisú szövetségnek –, és a lista élén legyen a mi jelöltünk! (Aki aztán a mandátuma megszerzése után azonnal folytatja ellenzéki munkáját ellenünk – gondolja az RMDSZ ) Ha nem így lesz, akkor önállóan is indulunk – ijesztgeti az RMDSZ-t az EMNP. Ám a zsarolás nem a kompromisszumkötés katalizátora. Ellenkezőleg.
Alkudni kell annak, aki megegyezésre akar jutni. Például: legyen Tőkés László az összefogás listájának harmadik helyén. Fogadja el, hogy tévedett. Amikor az RMDSZ EP-képviselőjeként az RMDSZ ellen dolgozott. Aztán következzen a mozgósítás, legyünk legalább 419 094-en, mint 2009-ben, jöjjön össze a 8,65 százalék s a három mandátum.
Egy ilyen közös választási ajánlatra rá tudnék bólintani: korrekt!
De elfogadható ez tárgyalási alapnak? Az RMDSZ-nek? Tőkés Lászlónak?
Ha nem, két lehetősége marad az EMNP-nek. Az egyik, hogy saját jelöltlistát indít. Ehhez meg kell szereznie a kétszázezer támogatói aláírást. Ez nem egyszerű, ugyanis a legutóbbi választáson alig valamivel több mint ötvenezer szavazatot gyűjtött. Kétszázezernél is több szavazatra lesz szüksége az 5 százalékhoz.
Nagy hágó ez a küszöb! Egyszerűbb lenne, ha Tőkés László függetlenként indulna, így „mindössze” százezer támogatói aláírásra és mintegy százharmincezer szavazatra lenne szüksége. Alacsonyabb a hágó: 3 százalék. Ám józanul elemezve, ezt is rendkívül nehéz elérni. Egyszer sikerült ugyan, de már Tőkés László sem a régi…
Én arra kaptam fel a fejem, hogy az EMNP-hez közel álló politikai elemző csoport is úgy látja, hogy „az EMNP listájának el kellene érnie az öt százalékos támogatottságot, ami abban az esetben, ha az RMDSZ átlépi a parlamenti küszöböt, szinte teljes bizonyossággal kizárható.”
Nem irigylem az EMNP vezetőit, tanácsadóikat és stratégiai partnereiket! Törököt fogtak, s az most nem enged!
maszol.ro,
Sokan felkapták a fejüket a hír olvastán, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) indulna az Európai Parlamenti választásokon. Pedig nincs ebben semmi meglepő. Az lenne a furcsa, ha ezúttal sem mérettetné meg magát. A politikai párt létezésének értelme ugyanis a hatalom megszerzése a választók szavazatai révén a konkurens politikai alakulatokkal való versenyben. Ezt sem az EMNP nem tekintheti, sem az RMDSZ nem tarthatja kamikaze-akciónak. Politikai merényletnek is csak akkor, ha az EMNP titkolt vagy bevallott célja mindössze annyi lenne, hogy a riválisát kiüsse a nyeregből, azaz lenyomja a választási küszöb alá.
Az EMNP válaszút elé érkezett. Vagy végleg lemond a politikai küzdelemről, vagy szorítóba lép. Ha már sportnyelven szólunk, meg kell jegyeznünk, hogy a küzdés leginkább pankrációra hasonlít: szerepet kapnak az előre megírt forgatókönyvek, sok a kamu ütés, rúgás és hátraszaltó, a bírók sem pártatlanok, s a közönség egyre nagyobb része is fanatizált.
Elvileg a pankrációban az ellenfelek hirtelen összejátszhatnak. Az EMNP hétvégi torockói találkozóján éppen azt nehezményezték, hogy az RMDSZ a jelek szerint nem hajlandó koalícióra lépni velük. Az igazság ennél is kegyetlenebb. Az RMDSZ szóba sem akar állni az EMNP-vel. Egyrészt azért nem, mert a legutóbbi két választáson ugyancsak elverte az erdélyi magyar kispártokat. Másrészt mert a múlt EP-választáson RMDSZ színekben mandátumot szerzett Tőkés László mindent megtett azért, hogy rontsa az RMDSZ hitelét. Csak részben sikerült. Viszont magánéleti problémái az ő nimbuszát is kissé megtépázták.
Annyira, hogy a jelek szerint a magyarországi kormánykoalíció sem tartja szerencsésnek indítását Fidesz-listán. A keresztény erkölcsöt gyakran nemzetpolitikai szintre emelő jobboldali erők már nem vállalhatják, hogy a politikus lelkész újranősülése, feleségének korai gyerekvárása „senkineksemmiköze” magánügyből „jólelcsámcsogható” támadási felületté váljon. Így aztán szertefoszlani látszik az a jó megoldás, amit néhány politikai orákulum jósolgatott.
Tőkés László azonban nem maradhat EP-mandátum nélkül. Ezért az EMNP ismét alkalmasnak látta tematizálni az EGYSÉGET. Az egységnek a megvalósulása – az eddigi tapasztalatok alapján – kétséges. Az EGYSÉG nem jelent már hívószót sem. Az erdélyi magyar választót ugyanazzal a maszlaggal nem lehet kétszer megetetni.
Ráadásul rosszul taktikázik az EMNP, amikor ultimátummal akarja rávenni az RMDSZ-t a kiegyezésre. Induljunk együtt – mondja az erdélyi magyar szavazók 15 százalékának támogatását elnyert párt a 85 százalékos szavazói bázisú szövetségnek –, és a lista élén legyen a mi jelöltünk! (Aki aztán a mandátuma megszerzése után azonnal folytatja ellenzéki munkáját ellenünk – gondolja az RMDSZ ) Ha nem így lesz, akkor önállóan is indulunk – ijesztgeti az RMDSZ-t az EMNP. Ám a zsarolás nem a kompromisszumkötés katalizátora. Ellenkezőleg.
Alkudni kell annak, aki megegyezésre akar jutni. Például: legyen Tőkés László az összefogás listájának harmadik helyén. Fogadja el, hogy tévedett. Amikor az RMDSZ EP-képviselőjeként az RMDSZ ellen dolgozott. Aztán következzen a mozgósítás, legyünk legalább 419 094-en, mint 2009-ben, jöjjön össze a 8,65 százalék s a három mandátum.
Egy ilyen közös választási ajánlatra rá tudnék bólintani: korrekt!
De elfogadható ez tárgyalási alapnak? Az RMDSZ-nek? Tőkés Lászlónak?
Ha nem, két lehetősége marad az EMNP-nek. Az egyik, hogy saját jelöltlistát indít. Ehhez meg kell szereznie a kétszázezer támogatói aláírást. Ez nem egyszerű, ugyanis a legutóbbi választáson alig valamivel több mint ötvenezer szavazatot gyűjtött. Kétszázezernél is több szavazatra lesz szüksége az 5 százalékhoz.
Nagy hágó ez a küszöb! Egyszerűbb lenne, ha Tőkés László függetlenként indulna, így „mindössze” százezer támogatói aláírásra és mintegy százharmincezer szavazatra lenne szüksége. Alacsonyabb a hágó: 3 százalék. Ám józanul elemezve, ezt is rendkívül nehéz elérni. Egyszer sikerült ugyan, de már Tőkés László sem a régi…
Én arra kaptam fel a fejem, hogy az EMNP-hez közel álló politikai elemző csoport is úgy látja, hogy „az EMNP listájának el kellene érnie az öt százalékos támogatottságot, ami abban az esetben, ha az RMDSZ átlépi a parlamenti küszöböt, szinte teljes bizonyossággal kizárható.”
Nem irigylem az EMNP vezetőit, tanácsadóikat és stratégiai partnereiket! Törököt fogtak, s az most nem enged!
maszol.ro,
2014. január 30.
Titkosszolgák a határon
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. január 30.
Szegénység és slumosodás
Bár első pillantásra úgy tűnhet, a nagyvárosok homogén masszává olvasztják lakosságukat, ez távolról sincs így: különböző társadalmi rétegek lakják, mégpedig sokszor egymástól jelentősen elkülönülve. Pásztor Gyöngyi szociológussal Kolozsvár kapcsán beszélgettünk a szegények szegregációjáról.
Pásztor Gyöngyi, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munkásképző Intézetének oktatója kolozsvári születésű, így számára a városszociológia, azon belül szülővárosának vizsgálata különös jelentőségű. „A városi szegregáció, szegénység, slumosodás – egy városrész elszegényedésének, gettósodásának – kérdése már sokkal inkább szakmai típusú érdeklődés, mint személyes jellegű” – teszi hozzá a szociológus.
A szegregáció fogalma a társadalomtudományban értéksemleges, jelentése, hogy bizonyos társadalmi csoportok térben elkülönülnek egymástól. A szegregációvizsgálat kiindulópontja, hogy a település nem homogén, hanem különböző társadalmi kategóriák, csoportok osztják meg egymás között különböző mechanizmusok révén. Elsősorban azért, mert az emberek szeretnek magukhoz hasonlók között élni. Ugyanakkor nem tekinthető egy kétértekű – azaz van vagy nincs – állapotnak, sokkal inkább egy skála, amelynek mentén megállapítható, hogy egy közösség kisebb vagy nagyobb mértékben szegregált.
Az elkülönülés több változó mentén is megvalósulhat, választóvonal lehet az etnikai hovatartozás vagy az anyagi helyzet. Alapvetően két típusú szegregációs folyamatot ismerünk. Az első önkéntes jellegű, és általában a kedvező helyzetben lévő társadalmi csoportokat érinti, a második típusú szegregáció már kényszerű: ennek során a többségi társadalom teszi elérhetetlenné az integrációt. Pásztor Gyöngyi kutatásaiban Kolozsvárt vizsgálva keresi a választ arra, hol lokalizálhatók a hátrányos helyzetűeket érintő kényszerű szegregációs folyamatok, milyen mechanizmusok, milyen életmód-sajátosságok jellemzik azokat. Kérdéseit a rendszerváltást követő átmenet kontextusában tárgyalja.
Magyarok mindenütt
De ha már szegregációról és Kolozsvárról beszélünk, megkerülhetetlen a kérdés: mi a helyzet a város magyar ajkú lakosságával? Pásztor Gyöngyi szerint a magyar lakosság szegregációjának mértéke alacsony, nincsenek ugyanis olyan városrészek, ahol egyáltalán ne laknának magyarok, vagy ahol kizárólag magyarok élnének. Vannak ugyanakkor a városnak olyan részei, ahol az átlagosnál nagyobb arányban élnek magyarok, elsősorban történelmi okokból: ahol korábban is élt magyar népesség, továbbra is megtalálhatók, az újabb városrészekben ezekhez képest alulreprezentáltak.
Az 1930-as népszámlálás adatai még Kolozsvár magyar többségéről tanúskodtak. Az akkor is létező városrészek a kommunista átalakítások ellenére az átlagosnak számító 14 százaléknál ma is több magyarnak adnak otthont. Ilyen a Bulgária- és Írisztelep, valamint a Kővári-telep, ahol 30-40 százaléknyi a magyarság aránya, míg a tömbházas részeken az átlagnál alacsonyabb, csupán 10 százalék körüli. A városközpontban például a kilencvenes évek elején még magyar ajkú túlsúly volt érzékelhető, ám a rendszerváltást követő piaci folyamatok megváltoztatták az erőviszonyokat. A Főtér és környéke gazdaságilag felértékelt területté vált, sokan eladták központi fekvésű lakásukat, vagy elhunytak, a kolozsvári magyarság átlagéletkora ugyanis magasabb az összlakosságénál.
NATO és Dallas szomszédsága
Kolozsvár szegények lakta szegregátumai közül a Byron utca és „vidéke” az egyik legrégebbi. Létrejötte összetett társadalmi folyamatok eredménye: a korai iparosítás helyszíne – a régi téglagyár közvetlen környéke – szomszédságában szegényes cigánytelep alakult ki, amit Bufniþának (Bagoly) neveztek. A hatvanas években átépítették a gyárat, a „Bufniþa-negyed” nagy részét lebontották, helyére kétszintes társasházakat építettek. Így alakult ki a mai Byron utca első házsora. A környéken elég összetett az ott élők életmódja: nyugdíjas munkáscsaládok, fiatalok, sokgyerekes családok, roma közösség alkotott rendkívül népes közösséget a 2007–2008-as évekig, amikor is változás állt be az épp feltörekvő ingatlanpiac miatt. Befektetők lakásfelújításért cserébe manzárdot és újabb emeletet húztak az egyszintes épületekre, megváltoztatva a hely térszerkezetét, hiszen megszüntették például a földszinti lakások előtti kis udvarokat. Utóbbiak sokat számítottak az egyszoba-konyhás lakrészekben élőknek. A telkek elvesztésén túl további sajátos konfliktusok helyszíne lett a környék, hisz az újonnan épített lakásokba valamivel jobb társadalmi helyzetűek költöztek, ami sorozatos összetűzésekhez vezetett a korábbi és az új lakók közt. A konfliktusok következtében a rendőrségi razziák száma is növekedett, a szociális lakások esetében pedig az önkormányzat a szerződések ellenőrzése után kilakoltatott minden olyan lakót, akinek nem volt szerződése. „Innen a következő »állomás« a Patarét, vagyis a szemétdomb környéke” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A kommunista ipar fejlődésével további gyárak létesültek a városban, így azok számára munkásszállókat építettek szerte a városba és a Byron utcába is. A ma is működő Mucart tömbházának sorsa valamivel kedvezőbb, mint a hasonló épületeké, hisz az 1872-ben alapított, papírtermékeket készítő gyár ma is működik, a dolgozók meg tudták vásárolni lakásukat, olykor kettőt is, így akár már szoba-konyhás lakrészt is kialakíthattak. Sokkal rosszabb a NATO „becenevet” viselő egykori Clujana-munkásszálló lakóinak sorsa: a csődeljárás után a dolgozók közül csak kevesen voltak képesek megvásárolni lakásukat, mivel ez akkor vált aktuálissá, amikor épp munkanélkülivé váltak.
Bontatlan múlt
Pásztor Gyöngyi a kolozsvári Kétvízköz múltját és helyzetét tartja talán a legizgalmasabbnak és legsajátosabbnak. A Szamos jobb oldalán fekvő, a sportcsarnok és a stadion közötti, házakkal beépített, viszonylag eldugott rész hagyományos munkástelepnek számított, és furcsamód átvészelte a kommunista évtizedeket is. Maradt tehát egy szűk utcákkal, rossz állapotú és apró házakkal beépített kis telep, egy, esetleg kétszobás, de mindenképp kis alapterületű lakásokkal.
Az ottani apró házak a hetvenes évek végén nyertek különös jelentőséget, amikor is Kolozsvár zárt várossá való nyilvánítása következtében nehéz volt a városba költözni, a kiskaput pedig az ingatlantulajdonlás jelentette. Az elérhető tulajdonszerzés útja a Kétvízközbe vezetett, sokak elmondása szerint azzal is számolva, hogy hamarosan tömbházlakást kapnak majd helyette, hisz köztudott volt, hogy a környéket bontásra szánják. A Kétvízköz lakóinak sem csatornázás, sem víz nem jutott, ehhez az állapothoz képest a tömbházlakás összkomfortnak számított. A lakók viszont maradtak a kis és leromlott házaikban a rendszerváltás után is. Aki tehette, elköltözött, aki nem, még szegényebb lett, mások igyekeztek felújítani ingatlanjukat, így a környék jellemzően kettős társadalmi összetételt mutat. Élnek ott alsó-középosztálybeli, ma is kétkezi munkából élő emberek és nagyon szegény családok is, így a belső konfliktusok elkerülhetetlenek.
Minderre „rátesz egy lapáttal” a Kétvízköz szomszédságát jelentő tömbházak lakóival való ellentét is. Ide a hatvanas években értelmiségieket költöztetett az akkori rendszer, ez is bonyolítja a társadalmi kapcsolatok hálóját. „Az utcák eredetileg hosszabbak voltak, a sportcsarnok és a főút építése miatt az utcák Szamos felöli részét lebontották. Érdekes történeteket is őriz a közösség emlékezete. Amikor Ceaușescu Kolozsvárra látogatott az újonnan felépült sportcsarnok hivatalos megnyitójára, a tömbházak mögött húzódó, szegényes látványt nyújtó házakat elrejtették. Az erre a célra kitalált megoldás mai szemmel nézve döbbenetes: a tömbházak mögé magas falat húztak, elzárva ezzel az utcák látványát, és természetesen a kijáratát. Az utcakijáratokat a lakók tiltakozása nyomán lebontották, de a fal bizonyos részei ma is léteznek, garázsok falait képezik” – vázolta a bizarr „városrendezési” eljárást a szakember.
Szebb jövő reménye
Mit látunk ma a múlthoz viszonyítva? A szociológus szerint a korábban létező szegregátumok továbbra is léteznek, sőt, a szegregáció mértéke felerősödött, hisz a rendszerváltás utáni piaci folyamatok maguk is szegregáló hatásúak – ha ezeket nem ellensúlyozzák közpolitikákkal, intenzívebbé válnak. „Tudatos tervezés és politika kellene, a mindenkori kolozsvári városvezetést nézve sajnos az elkülönítést generáló politikát látjuk. A szegregációs jelenségek inkább felerősödtek, mintsem eltűntek volna: a periférián inkább, a központban kevésbé. A központtól nem túl távoli Kétvízközben például az utóbbi években próbálták a szegénység látható jeleit elfedni, bevezették a vizet és a csatornázást, utcákat aszfaltoztak. Az ott élők anyagi helyzete ugyan semmit sem változott, a szennylé azonban nem folyik már az utcán. A perifériákon, sajnos, még ennyire sem szerencsés a helyzet” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A szociológus szerint a város történelme során öröklött szegénynegyedek létezésén túl újfajta veszélyek is fenyegethetik Kolozsvárt. „Nagy kérdés, hogy mi történik, illetve milyen folyamatok elé nézünk. A város térszerkezetében a kétezres évek jelentős változást hoztak, óriási területek kerültek a város belterületébe, ennek következtében új negyedek jelentek meg. Ilyenek az Európa vagy a Jó napot (Bună ziua) nevűek, vagy a legnagyobb új lakónegyedek, amelyek a város határában vagy szomszédságában, Szászfenesen és Kisbácson épültek. A gazdasági válság kockázatossá teheti e negyedek helyzetét, az itt található lakások jelentős részét ugyanis banki kölcsönből vásárolták. Sok az üresen álló ingatlan is, a kölcsönpolitikák megváltozása miatt azokat nem sikerült eladni. Ezért elszegényedési folyamatok helyszínei lehetnek ezek a környékek, ami azért is sajátos és sajnálatos, mert elszegényedő középosztályról beszélhetünk” – összegzett Pásztor Gyöngyi.
Szegénynegyedek: hol és hogyan?
Szegénynegyedek a romániai városok különböző területein alakultak ki eltérő okok miatt. Úgynevezett hagyományos szegénynegyedek azok, amelyek már a kommunizmus előtti időkben is elmaradott területnek számítottak. A második típus is országszerte megtalálható: az ipari negyedek, amelyek lakói a nehézipar rendszerváltás utáni leépülése következtében elvesztették munkahelyüket. Tipikusnak számítanak továbbá a tömbháznegyedekben létrejövő szegénységszigetek is. Ezek általában garzonblokkok, vagy volt munkásszállások környékén létrejövő szegénynegyedek. A munkásszállók lakóit a lakásprivatizáció arra kényszerítette, hogy megvásárolják a hajdanán kiutalt lakrészüket. Ám a lakások közt óriásiak a különbségek: volt, aki négyszobás tömbház-lakásban „ragadt” a rendszerváltás után, és akadt, aki 16 négyzetméteren konyha nélkül, fürdőszobával a folyosó végén. A hagyományos és újfajta szegénynegyedeken, szegregátumokon túl léteznek az úgynevezett informális telepek, amelyek nem a város adminisztratív beosztását követik. Szomorú kolozsvári példa erre a pataréti szeméttelep környékén kialakult közösség.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Bár első pillantásra úgy tűnhet, a nagyvárosok homogén masszává olvasztják lakosságukat, ez távolról sincs így: különböző társadalmi rétegek lakják, mégpedig sokszor egymástól jelentősen elkülönülve. Pásztor Gyöngyi szociológussal Kolozsvár kapcsán beszélgettünk a szegények szegregációjáról.
Pásztor Gyöngyi, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munkásképző Intézetének oktatója kolozsvári születésű, így számára a városszociológia, azon belül szülővárosának vizsgálata különös jelentőségű. „A városi szegregáció, szegénység, slumosodás – egy városrész elszegényedésének, gettósodásának – kérdése már sokkal inkább szakmai típusú érdeklődés, mint személyes jellegű” – teszi hozzá a szociológus.
A szegregáció fogalma a társadalomtudományban értéksemleges, jelentése, hogy bizonyos társadalmi csoportok térben elkülönülnek egymástól. A szegregációvizsgálat kiindulópontja, hogy a település nem homogén, hanem különböző társadalmi kategóriák, csoportok osztják meg egymás között különböző mechanizmusok révén. Elsősorban azért, mert az emberek szeretnek magukhoz hasonlók között élni. Ugyanakkor nem tekinthető egy kétértekű – azaz van vagy nincs – állapotnak, sokkal inkább egy skála, amelynek mentén megállapítható, hogy egy közösség kisebb vagy nagyobb mértékben szegregált.
Az elkülönülés több változó mentén is megvalósulhat, választóvonal lehet az etnikai hovatartozás vagy az anyagi helyzet. Alapvetően két típusú szegregációs folyamatot ismerünk. Az első önkéntes jellegű, és általában a kedvező helyzetben lévő társadalmi csoportokat érinti, a második típusú szegregáció már kényszerű: ennek során a többségi társadalom teszi elérhetetlenné az integrációt. Pásztor Gyöngyi kutatásaiban Kolozsvárt vizsgálva keresi a választ arra, hol lokalizálhatók a hátrányos helyzetűeket érintő kényszerű szegregációs folyamatok, milyen mechanizmusok, milyen életmód-sajátosságok jellemzik azokat. Kérdéseit a rendszerváltást követő átmenet kontextusában tárgyalja.
Magyarok mindenütt
De ha már szegregációról és Kolozsvárról beszélünk, megkerülhetetlen a kérdés: mi a helyzet a város magyar ajkú lakosságával? Pásztor Gyöngyi szerint a magyar lakosság szegregációjának mértéke alacsony, nincsenek ugyanis olyan városrészek, ahol egyáltalán ne laknának magyarok, vagy ahol kizárólag magyarok élnének. Vannak ugyanakkor a városnak olyan részei, ahol az átlagosnál nagyobb arányban élnek magyarok, elsősorban történelmi okokból: ahol korábban is élt magyar népesség, továbbra is megtalálhatók, az újabb városrészekben ezekhez képest alulreprezentáltak.
Az 1930-as népszámlálás adatai még Kolozsvár magyar többségéről tanúskodtak. Az akkor is létező városrészek a kommunista átalakítások ellenére az átlagosnak számító 14 százaléknál ma is több magyarnak adnak otthont. Ilyen a Bulgária- és Írisztelep, valamint a Kővári-telep, ahol 30-40 százaléknyi a magyarság aránya, míg a tömbházas részeken az átlagnál alacsonyabb, csupán 10 százalék körüli. A városközpontban például a kilencvenes évek elején még magyar ajkú túlsúly volt érzékelhető, ám a rendszerváltást követő piaci folyamatok megváltoztatták az erőviszonyokat. A Főtér és környéke gazdaságilag felértékelt területté vált, sokan eladták központi fekvésű lakásukat, vagy elhunytak, a kolozsvári magyarság átlagéletkora ugyanis magasabb az összlakosságénál.
NATO és Dallas szomszédsága
Kolozsvár szegények lakta szegregátumai közül a Byron utca és „vidéke” az egyik legrégebbi. Létrejötte összetett társadalmi folyamatok eredménye: a korai iparosítás helyszíne – a régi téglagyár közvetlen környéke – szomszédságában szegényes cigánytelep alakult ki, amit Bufniþának (Bagoly) neveztek. A hatvanas években átépítették a gyárat, a „Bufniþa-negyed” nagy részét lebontották, helyére kétszintes társasházakat építettek. Így alakult ki a mai Byron utca első házsora. A környéken elég összetett az ott élők életmódja: nyugdíjas munkáscsaládok, fiatalok, sokgyerekes családok, roma közösség alkotott rendkívül népes közösséget a 2007–2008-as évekig, amikor is változás állt be az épp feltörekvő ingatlanpiac miatt. Befektetők lakásfelújításért cserébe manzárdot és újabb emeletet húztak az egyszintes épületekre, megváltoztatva a hely térszerkezetét, hiszen megszüntették például a földszinti lakások előtti kis udvarokat. Utóbbiak sokat számítottak az egyszoba-konyhás lakrészekben élőknek. A telkek elvesztésén túl további sajátos konfliktusok helyszíne lett a környék, hisz az újonnan épített lakásokba valamivel jobb társadalmi helyzetűek költöztek, ami sorozatos összetűzésekhez vezetett a korábbi és az új lakók közt. A konfliktusok következtében a rendőrségi razziák száma is növekedett, a szociális lakások esetében pedig az önkormányzat a szerződések ellenőrzése után kilakoltatott minden olyan lakót, akinek nem volt szerződése. „Innen a következő »állomás« a Patarét, vagyis a szemétdomb környéke” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A kommunista ipar fejlődésével további gyárak létesültek a városban, így azok számára munkásszállókat építettek szerte a városba és a Byron utcába is. A ma is működő Mucart tömbházának sorsa valamivel kedvezőbb, mint a hasonló épületeké, hisz az 1872-ben alapított, papírtermékeket készítő gyár ma is működik, a dolgozók meg tudták vásárolni lakásukat, olykor kettőt is, így akár már szoba-konyhás lakrészt is kialakíthattak. Sokkal rosszabb a NATO „becenevet” viselő egykori Clujana-munkásszálló lakóinak sorsa: a csődeljárás után a dolgozók közül csak kevesen voltak képesek megvásárolni lakásukat, mivel ez akkor vált aktuálissá, amikor épp munkanélkülivé váltak.
Bontatlan múlt
Pásztor Gyöngyi a kolozsvári Kétvízköz múltját és helyzetét tartja talán a legizgalmasabbnak és legsajátosabbnak. A Szamos jobb oldalán fekvő, a sportcsarnok és a stadion közötti, házakkal beépített, viszonylag eldugott rész hagyományos munkástelepnek számított, és furcsamód átvészelte a kommunista évtizedeket is. Maradt tehát egy szűk utcákkal, rossz állapotú és apró házakkal beépített kis telep, egy, esetleg kétszobás, de mindenképp kis alapterületű lakásokkal.
Az ottani apró házak a hetvenes évek végén nyertek különös jelentőséget, amikor is Kolozsvár zárt várossá való nyilvánítása következtében nehéz volt a városba költözni, a kiskaput pedig az ingatlantulajdonlás jelentette. Az elérhető tulajdonszerzés útja a Kétvízközbe vezetett, sokak elmondása szerint azzal is számolva, hogy hamarosan tömbházlakást kapnak majd helyette, hisz köztudott volt, hogy a környéket bontásra szánják. A Kétvízköz lakóinak sem csatornázás, sem víz nem jutott, ehhez az állapothoz képest a tömbházlakás összkomfortnak számított. A lakók viszont maradtak a kis és leromlott házaikban a rendszerváltás után is. Aki tehette, elköltözött, aki nem, még szegényebb lett, mások igyekeztek felújítani ingatlanjukat, így a környék jellemzően kettős társadalmi összetételt mutat. Élnek ott alsó-középosztálybeli, ma is kétkezi munkából élő emberek és nagyon szegény családok is, így a belső konfliktusok elkerülhetetlenek.
Minderre „rátesz egy lapáttal” a Kétvízköz szomszédságát jelentő tömbházak lakóival való ellentét is. Ide a hatvanas években értelmiségieket költöztetett az akkori rendszer, ez is bonyolítja a társadalmi kapcsolatok hálóját. „Az utcák eredetileg hosszabbak voltak, a sportcsarnok és a főút építése miatt az utcák Szamos felöli részét lebontották. Érdekes történeteket is őriz a közösség emlékezete. Amikor Ceaușescu Kolozsvárra látogatott az újonnan felépült sportcsarnok hivatalos megnyitójára, a tömbházak mögött húzódó, szegényes látványt nyújtó házakat elrejtették. Az erre a célra kitalált megoldás mai szemmel nézve döbbenetes: a tömbházak mögé magas falat húztak, elzárva ezzel az utcák látványát, és természetesen a kijáratát. Az utcakijáratokat a lakók tiltakozása nyomán lebontották, de a fal bizonyos részei ma is léteznek, garázsok falait képezik” – vázolta a bizarr „városrendezési” eljárást a szakember.
Szebb jövő reménye
Mit látunk ma a múlthoz viszonyítva? A szociológus szerint a korábban létező szegregátumok továbbra is léteznek, sőt, a szegregáció mértéke felerősödött, hisz a rendszerváltás utáni piaci folyamatok maguk is szegregáló hatásúak – ha ezeket nem ellensúlyozzák közpolitikákkal, intenzívebbé válnak. „Tudatos tervezés és politika kellene, a mindenkori kolozsvári városvezetést nézve sajnos az elkülönítést generáló politikát látjuk. A szegregációs jelenségek inkább felerősödtek, mintsem eltűntek volna: a periférián inkább, a központban kevésbé. A központtól nem túl távoli Kétvízközben például az utóbbi években próbálták a szegénység látható jeleit elfedni, bevezették a vizet és a csatornázást, utcákat aszfaltoztak. Az ott élők anyagi helyzete ugyan semmit sem változott, a szennylé azonban nem folyik már az utcán. A perifériákon, sajnos, még ennyire sem szerencsés a helyzet” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A szociológus szerint a város történelme során öröklött szegénynegyedek létezésén túl újfajta veszélyek is fenyegethetik Kolozsvárt. „Nagy kérdés, hogy mi történik, illetve milyen folyamatok elé nézünk. A város térszerkezetében a kétezres évek jelentős változást hoztak, óriási területek kerültek a város belterületébe, ennek következtében új negyedek jelentek meg. Ilyenek az Európa vagy a Jó napot (Bună ziua) nevűek, vagy a legnagyobb új lakónegyedek, amelyek a város határában vagy szomszédságában, Szászfenesen és Kisbácson épültek. A gazdasági válság kockázatossá teheti e negyedek helyzetét, az itt található lakások jelentős részét ugyanis banki kölcsönből vásárolták. Sok az üresen álló ingatlan is, a kölcsönpolitikák megváltozása miatt azokat nem sikerült eladni. Ezért elszegényedési folyamatok helyszínei lehetnek ezek a környékek, ami azért is sajátos és sajnálatos, mert elszegényedő középosztályról beszélhetünk” – összegzett Pásztor Gyöngyi.
Szegénynegyedek: hol és hogyan?
Szegénynegyedek a romániai városok különböző területein alakultak ki eltérő okok miatt. Úgynevezett hagyományos szegénynegyedek azok, amelyek már a kommunizmus előtti időkben is elmaradott területnek számítottak. A második típus is országszerte megtalálható: az ipari negyedek, amelyek lakói a nehézipar rendszerváltás utáni leépülése következtében elvesztették munkahelyüket. Tipikusnak számítanak továbbá a tömbháznegyedekben létrejövő szegénységszigetek is. Ezek általában garzonblokkok, vagy volt munkásszállások környékén létrejövő szegénynegyedek. A munkásszállók lakóit a lakásprivatizáció arra kényszerítette, hogy megvásárolják a hajdanán kiutalt lakrészüket. Ám a lakások közt óriásiak a különbségek: volt, aki négyszobás tömbház-lakásban „ragadt” a rendszerváltás után, és akadt, aki 16 négyzetméteren konyha nélkül, fürdőszobával a folyosó végén. A hagyományos és újfajta szegénynegyedeken, szegregátumokon túl léteznek az úgynevezett informális telepek, amelyek nem a város adminisztratív beosztását követik. Szomorú kolozsvári példa erre a pataréti szeméttelep környékén kialakult közösség.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. január 30.
Galuska és magyar mise
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. január 31.
Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),
2014. január 31.
KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,
2014. január 31.
ÖSSZEHANGOLT GYŰJTÉS
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
2014. január 31.
kérdezett: B. P. E.
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,
2014. január 31.
A történelmi lehetőség, amivel élni kell
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,
2014. január 31.
Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
2014. február 1.
Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 1.
L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
2014. február 2.
Ragyog a mindenség, több mint antológia
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó ritkán jelentet meg saját kiadású könyveket, viszont a kiadott kötetei mindig nagyon igényesek, ritkaságok. Legutóbb a múlt év végén a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát adták ki. Ez a könyv jóval több, mint verses gyűjtemény, ez derül ki alábbi beszélgetésünkből, amelyet a kiadó igazgatójával, Tőzsér Lászlóval folytattunk.
– Ragyog a mindenség címmel erdélyi gyermekvers-antológiát jelentetett meg a Gutenberg Kiadó. Egy antológia összeállítása nem könnyű feladat, mivel egy korszak keresztmetszetét kell tükröznie. Hogyan válogatták össze ezeket a verseket?
– Bár szerepéhez, fontosságához nem fér kétség, kizárólag műfaji értelemben véve antológiát kiadni nem ördöngösség: adott területen, például egy idősíkon egy kritériumrendszert és szerkesztői elvet érvényesítve létrejön egy gyűjteményes válogatás. A Ragyog a mindenség esetében a kritériumrendszer az erdélyi költők gyermekeknek szóló utóbbi két évtizedben született lírai alkotásaira vonatkozott, a szerkesztői elv az volt, hogy ne csak szintézist teremtsünk, hanem egyfajta „beszélő teret” hozzunk létre, amelyben dialógus alakulhat ki három költőgeneráció versei, a különböző stílusok, gondolatok, formai megoldások között. 24 erdélyi költőtől válogattunk füzérbe és csoportosítottunk témák szerint több mint 200 verset, és ennek megvan a maga irodalomtörténeti, pedagógiai szerepe is. Ugyanakkor a cél az volt, hogy ezzel a gyűjteményes gyermekverskötettel jelzést verjünk le, amely világosan mutatja a Gutenberg Kiadó arra vonatkozó elképzelését, hogy milyen módon kell egy antológia közvetítse az erdélyi gyermekirodalom értékeit.
– Nemcsak a költeményekkel, hanem megzenésített versekkel és színes illusztrációkkal is a szépirodalom berkeibe szeretnék vezetni a gyermekeket. Miért gondolkodtak egy összművészeti kiadványban?
– Pontosan azért, mert a Ragyog a mindenség hangsúlyosan több, mint versantológia: rendhagyó módon arra vállalkozik, hogy egyszerre adjon teret a vers, a rajz és a zene találkozásának. Játékosság nélkül nem lehet megtalálni a gyermekkönyvek – sem az azokat olvasók – lelkét. Igaz, a jó gyermekirodalmi kötet megszületéséhez vezető „játék” egy percre sem lehet öncélú vagy felületes. Az antológiában a gyermeki világ meghatározó motívumait követik a versciklusok, amelyek mindegyikét más-más – összesen tizennégy – Erdélyben alkotó grafikusművész illusztrálta – ez kelti életre a kötetet, a stílusok, technikák, színek és formák sajátos ritmusú váltakozása mozgalmas, káprázatos vizuális elemekből építkező teret eredményez.
A gondolat és a folt, a rím és vonal képzeletbeli összefonódását végül pompásan egészíti ki a muzsika: az antológiát a nemzetközi hírű Kaláka együttes legújabb albuma teszi teljessé, amelyen a kötet szerzőitől választott egy-egy vers szólal meg. A Kaláka „versnagykövet szerepe” közismert, és mindkét részről igazán örvendetes, élményszerű volt a közös gondolkodás, együttműködés. Ehhez a „forgataghoz” viszont hozzá kellett rendelni a megfelelő formát: a Gutenberg Kiadó és Nyomda teljes csapata nagy gonddal vigyázta a könyv születését. A rendkívül igényes kivitel és az értékes tartalom találkozása pedig sikeres volt: az olvasótábor leggyakoribb visszajelzése az, hogy ez a könyv ráragyog az olvasóira, lapozása valós élményt nyújt számukra.
– A kiadványt a Marosvásárhelyen novemberben szervezett könyvvásáron mutatták be először. Azóta milyen utat futott be? Milyen volt a fogadtatása?
– Az olvasók részéről a fogadtatást örömtelinek mondhatjuk, megjelenése óta élénk az érdeklődés a Ragyog a mindenség iránt, máris nagyon sok erdélyi és magyarországi gyermekszoba polcára felkerült a kötet. De most egy másik, legalább ennyire fontos dolgot említenék. Pontosan a beszélgetésünket megelőzően váltottam szót egy vidéken tanító pedagógussal a könyvről: jelezte, ő eddig is ismerte és közvetítette a gyermekeknek a versek egy részét, de rácsodálkozott, hogy a vers, az illusztráció és a muzsika egységes jelenléte mennyi újdonságot és izgalmat tartogat. Azt mondta, a kicsik számára ablakot-ajtót nyitott ez a könyv. A kiadó számára ez az egyik legértékesebb visszajelzés.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó ritkán jelentet meg saját kiadású könyveket, viszont a kiadott kötetei mindig nagyon igényesek, ritkaságok. Legutóbb a múlt év végén a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát adták ki. Ez a könyv jóval több, mint verses gyűjtemény, ez derül ki alábbi beszélgetésünkből, amelyet a kiadó igazgatójával, Tőzsér Lászlóval folytattunk.
– Ragyog a mindenség címmel erdélyi gyermekvers-antológiát jelentetett meg a Gutenberg Kiadó. Egy antológia összeállítása nem könnyű feladat, mivel egy korszak keresztmetszetét kell tükröznie. Hogyan válogatták össze ezeket a verseket?
– Bár szerepéhez, fontosságához nem fér kétség, kizárólag műfaji értelemben véve antológiát kiadni nem ördöngösség: adott területen, például egy idősíkon egy kritériumrendszert és szerkesztői elvet érvényesítve létrejön egy gyűjteményes válogatás. A Ragyog a mindenség esetében a kritériumrendszer az erdélyi költők gyermekeknek szóló utóbbi két évtizedben született lírai alkotásaira vonatkozott, a szerkesztői elv az volt, hogy ne csak szintézist teremtsünk, hanem egyfajta „beszélő teret” hozzunk létre, amelyben dialógus alakulhat ki három költőgeneráció versei, a különböző stílusok, gondolatok, formai megoldások között. 24 erdélyi költőtől válogattunk füzérbe és csoportosítottunk témák szerint több mint 200 verset, és ennek megvan a maga irodalomtörténeti, pedagógiai szerepe is. Ugyanakkor a cél az volt, hogy ezzel a gyűjteményes gyermekverskötettel jelzést verjünk le, amely világosan mutatja a Gutenberg Kiadó arra vonatkozó elképzelését, hogy milyen módon kell egy antológia közvetítse az erdélyi gyermekirodalom értékeit.
– Nemcsak a költeményekkel, hanem megzenésített versekkel és színes illusztrációkkal is a szépirodalom berkeibe szeretnék vezetni a gyermekeket. Miért gondolkodtak egy összművészeti kiadványban?
– Pontosan azért, mert a Ragyog a mindenség hangsúlyosan több, mint versantológia: rendhagyó módon arra vállalkozik, hogy egyszerre adjon teret a vers, a rajz és a zene találkozásának. Játékosság nélkül nem lehet megtalálni a gyermekkönyvek – sem az azokat olvasók – lelkét. Igaz, a jó gyermekirodalmi kötet megszületéséhez vezető „játék” egy percre sem lehet öncélú vagy felületes. Az antológiában a gyermeki világ meghatározó motívumait követik a versciklusok, amelyek mindegyikét más-más – összesen tizennégy – Erdélyben alkotó grafikusművész illusztrálta – ez kelti életre a kötetet, a stílusok, technikák, színek és formák sajátos ritmusú váltakozása mozgalmas, káprázatos vizuális elemekből építkező teret eredményez.
A gondolat és a folt, a rím és vonal képzeletbeli összefonódását végül pompásan egészíti ki a muzsika: az antológiát a nemzetközi hírű Kaláka együttes legújabb albuma teszi teljessé, amelyen a kötet szerzőitől választott egy-egy vers szólal meg. A Kaláka „versnagykövet szerepe” közismert, és mindkét részről igazán örvendetes, élményszerű volt a közös gondolkodás, együttműködés. Ehhez a „forgataghoz” viszont hozzá kellett rendelni a megfelelő formát: a Gutenberg Kiadó és Nyomda teljes csapata nagy gonddal vigyázta a könyv születését. A rendkívül igényes kivitel és az értékes tartalom találkozása pedig sikeres volt: az olvasótábor leggyakoribb visszajelzése az, hogy ez a könyv ráragyog az olvasóira, lapozása valós élményt nyújt számukra.
– A kiadványt a Marosvásárhelyen novemberben szervezett könyvvásáron mutatták be először. Azóta milyen utat futott be? Milyen volt a fogadtatása?
– Az olvasók részéről a fogadtatást örömtelinek mondhatjuk, megjelenése óta élénk az érdeklődés a Ragyog a mindenség iránt, máris nagyon sok erdélyi és magyarországi gyermekszoba polcára felkerült a kötet. De most egy másik, legalább ennyire fontos dolgot említenék. Pontosan a beszélgetésünket megelőzően váltottam szót egy vidéken tanító pedagógussal a könyvről: jelezte, ő eddig is ismerte és közvetítette a gyermekeknek a versek egy részét, de rácsodálkozott, hogy a vers, az illusztráció és a muzsika egységes jelenléte mennyi újdonságot és izgalmat tartogat. Azt mondta, a kicsik számára ablakot-ajtót nyitott ez a könyv. A kiadó számára ez az egyik legértékesebb visszajelzés.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
Nehéz döntéseket hoztak
Fájdalmas döntések meghozatalára kényszerültek a tanintézetek igazgatói annak érdekében, hogy az általuk vezetett oktatási intézmény ne lépje túl idén az elégtelennek tartott fejkvóta alapján kiosztott költségvetést. Közben az is kiderült, hogy amennyiben az igazgatóknak vissza kell térniük 14 órában a katedrára, az Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állását, óraszámát érinti.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség január végéig várta az igazgatók javaslatait arra vonatkozóan, hogy az általános jellegű költségcsökkentő intézkedések után az egyes iskolákban, óvodákban milyen további lehetőségeket találtak a kiadások lefaragására. Amint Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője hétfőn az addig beküldött javaslatok alapján összegezte, mindenki próbál tenni valamit, egyesek kis mértékben, mások nagyobban szűkítik a kiadásokat. Tanintézetenként változik a csökkentések lehetősége is, helyenként van még keresnivaló, máshol viszont, főként a kis iskoláknál, ahol egy rend felmenő osztály van, már nehéz lenne – tette hozzá. A tanfelügyelőség a továbbiakban elemzi az iskolák, óvodák helyzetét.
A kormány közlése szerint idén bele kell férni a fejkvótára alapozott költségvetésbe, ez tavaly a megyebeli tanintézetek nyolcvan százalékának nem sikerült.
Összevonás, elbocsátás
A költségcsökkentő döntések meghozatala gyakran nemcsak az iskolát, hanem az egész érintett települést foglalkoztatta, megmozgatta, mivel a kiadások visszaszorítása legtöbbször népszerűtlen intézkedéseket jelent. Esetenként olyannyira, hogy az igazgató beszélni sem akar róla. Kajtár Csaba, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola igazgatója például hétfőn azt mondta, nem hajlandó nyilatkozni a kérdésről.
Nehéz döntésen vannak túl Csíkmadarason is. A helyi Kiss Ferenc Általános Iskola igazgatója, Császár Sándor elmondta, az iskola esetében igen, az óvoda esetében azonban – főként a napközi működtetése miatt, ahol egy csoportban két pedagógus dolgozik – nem fértek bele a költségvetésbe. A minimálisra csökkentették a választható tantárgyak óraszámát, átalakították a kisegítő személyzeti struktúrát, megszüntették a főkönyvelői, vezető titkárnői kiegészítő juttatást, azonban ez nem jelentett túl sokat – ismertette az igazgató. Rámutatott, jól képzett pedagógusaik vannak, aminek az eredménye látszott a nevelői munkán, a fejkvóta alapú finanszírozás azonban erre nincs tekintettel, így túl nagyok maradtak a költségek. Hogy mégis beleférjenek ennek keretei közé, szeptembertől az eddig tervezett kettő helyett egy előkészítő osztály indul, és megszüntetnek egy napközis csoportot, így az óvodában vegyes korösszetétellel két napközis és egy normál programú csoport fog működni. Az igazgató közölte, ez azt is feltételezi, hogy tanév végén megválnak két óvónőtől. Fiatal és jól képzett pedagógusokról van szó, de nincs mit tenni – mondta az igazgató. Hozzáfűzte, az intézkedések meghozatala előtt pontosan egy hónapnyi bérköltséggel lépték túl a költségvetést, de a döntések életbe léptetése után sem fognak teljesen beleférni a költségvetésükbe.
„Nincs mit csökkenteni"
Elsősorban a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer újragondolását javasolják – mondta el Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója. A tanintézetnek tavaly 22 százalékos költségvetési túllépése volt, ennek lefaragása érdekében a minimálisra csökkentették az óraszámot – tájékoztatott az igazgató. Úgy látja, a kis iskolában egyéb intézkedést nem tudnak bevezetni. Nincs mit leépíteni, minden tevékenységre és mindenkire szükség van – tette hozzá.
Még mindig nem tudni pontosat
Nem kapott még pontosítást az oktatási tárcától a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a költségvetési törvénynek az igazgatók óraadási kötelezettségére vonatkozó megjegyzése kapcsán. Amint arról beszámoltunk, a büdzsére vonatkozó jogszabály egy függeléke értelmében heti 14 órát kell tartsanak a költségvetésüket túllépő iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei, akik ilyen körülmények között lehetetlennek tartják a munkát, és sokan felmondásukat helyezték kilátásba. Ugyanakkor érintené az előírás az igazgatók helyén tanítókat is.
Az iskolák által beküldött adatok szerint Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állására vagy óraszámára lenne hatással az intézkedés, ha alkalmaznák – közölte Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő elmondta, olyan eset is van, ahol teljesen megszűnne egy katedra, de olyan is, ahol csak néhány órát kellene elvenni egy pedagógustól. Ha alkalmazni kell ezt az előírást, akkor igyekeznek mindenki helyzetét megoldani, például a kieső órák helyett helyben vagy közeli iskolákban más órákat adni az érintetteknek, hisz tanév közben vagyunk – hangsúlyozta Bartolf Hedvig. Hozzátette, remélik, nem kell majd alkalmazni ezt az előírást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
Fájdalmas döntések meghozatalára kényszerültek a tanintézetek igazgatói annak érdekében, hogy az általuk vezetett oktatási intézmény ne lépje túl idén az elégtelennek tartott fejkvóta alapján kiosztott költségvetést. Közben az is kiderült, hogy amennyiben az igazgatóknak vissza kell térniük 14 órában a katedrára, az Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állását, óraszámát érinti.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség január végéig várta az igazgatók javaslatait arra vonatkozóan, hogy az általános jellegű költségcsökkentő intézkedések után az egyes iskolákban, óvodákban milyen további lehetőségeket találtak a kiadások lefaragására. Amint Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője hétfőn az addig beküldött javaslatok alapján összegezte, mindenki próbál tenni valamit, egyesek kis mértékben, mások nagyobban szűkítik a kiadásokat. Tanintézetenként változik a csökkentések lehetősége is, helyenként van még keresnivaló, máshol viszont, főként a kis iskoláknál, ahol egy rend felmenő osztály van, már nehéz lenne – tette hozzá. A tanfelügyelőség a továbbiakban elemzi az iskolák, óvodák helyzetét.
A kormány közlése szerint idén bele kell férni a fejkvótára alapozott költségvetésbe, ez tavaly a megyebeli tanintézetek nyolcvan százalékának nem sikerült.
Összevonás, elbocsátás
A költségcsökkentő döntések meghozatala gyakran nemcsak az iskolát, hanem az egész érintett települést foglalkoztatta, megmozgatta, mivel a kiadások visszaszorítása legtöbbször népszerűtlen intézkedéseket jelent. Esetenként olyannyira, hogy az igazgató beszélni sem akar róla. Kajtár Csaba, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola igazgatója például hétfőn azt mondta, nem hajlandó nyilatkozni a kérdésről.
Nehéz döntésen vannak túl Csíkmadarason is. A helyi Kiss Ferenc Általános Iskola igazgatója, Császár Sándor elmondta, az iskola esetében igen, az óvoda esetében azonban – főként a napközi működtetése miatt, ahol egy csoportban két pedagógus dolgozik – nem fértek bele a költségvetésbe. A minimálisra csökkentették a választható tantárgyak óraszámát, átalakították a kisegítő személyzeti struktúrát, megszüntették a főkönyvelői, vezető titkárnői kiegészítő juttatást, azonban ez nem jelentett túl sokat – ismertette az igazgató. Rámutatott, jól képzett pedagógusaik vannak, aminek az eredménye látszott a nevelői munkán, a fejkvóta alapú finanszírozás azonban erre nincs tekintettel, így túl nagyok maradtak a költségek. Hogy mégis beleférjenek ennek keretei közé, szeptembertől az eddig tervezett kettő helyett egy előkészítő osztály indul, és megszüntetnek egy napközis csoportot, így az óvodában vegyes korösszetétellel két napközis és egy normál programú csoport fog működni. Az igazgató közölte, ez azt is feltételezi, hogy tanév végén megválnak két óvónőtől. Fiatal és jól képzett pedagógusokról van szó, de nincs mit tenni – mondta az igazgató. Hozzáfűzte, az intézkedések meghozatala előtt pontosan egy hónapnyi bérköltséggel lépték túl a költségvetést, de a döntések életbe léptetése után sem fognak teljesen beleférni a költségvetésükbe.
„Nincs mit csökkenteni"
Elsősorban a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer újragondolását javasolják – mondta el Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója. A tanintézetnek tavaly 22 százalékos költségvetési túllépése volt, ennek lefaragása érdekében a minimálisra csökkentették az óraszámot – tájékoztatott az igazgató. Úgy látja, a kis iskolában egyéb intézkedést nem tudnak bevezetni. Nincs mit leépíteni, minden tevékenységre és mindenkire szükség van – tette hozzá.
Még mindig nem tudni pontosat
Nem kapott még pontosítást az oktatási tárcától a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a költségvetési törvénynek az igazgatók óraadási kötelezettségére vonatkozó megjegyzése kapcsán. Amint arról beszámoltunk, a büdzsére vonatkozó jogszabály egy függeléke értelmében heti 14 órát kell tartsanak a költségvetésüket túllépő iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei, akik ilyen körülmények között lehetetlennek tartják a munkát, és sokan felmondásukat helyezték kilátásba. Ugyanakkor érintené az előírás az igazgatók helyén tanítókat is.
Az iskolák által beküldött adatok szerint Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állására vagy óraszámára lenne hatással az intézkedés, ha alkalmaznák – közölte Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő elmondta, olyan eset is van, ahol teljesen megszűnne egy katedra, de olyan is, ahol csak néhány órát kellene elvenni egy pedagógustól. Ha alkalmazni kell ezt az előírást, akkor igyekeznek mindenki helyzetét megoldani, például a kieső órák helyett helyben vagy közeli iskolákban más órákat adni az érintetteknek, hisz tanév közben vagyunk – hangsúlyozta Bartolf Hedvig. Hozzátette, remélik, nem kell majd alkalmazni ezt az előírást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
Die Welt: katasztrófát okoz az elvándorlás Kelet-Európában
Katasztrófát okoz a fiatal, jól képzett munkaerő elvándorlása Kelet-Európában - írta a Die Welt című német konzervatív lap az uniós társállamokból érkező munkavállalók szociális ellátása körüli vitával kapcsolatban készített összeállításában.
A Die Welt online kiadásában megjelent, budapesti keltezésű írásában a szerző, Boris Kálnoky kiemelte, hogy Nyugat-Európában kelet-európai szegények szociális turizmusától - a munkavállalás helyett a szociális ellátások megszerzését célzó bevándorlásától - tartanak, pedig a munkavállalók vándorlása a feltételezett hatással éppen ellentétes következményekkel jár, vagyis nem Nyugat-Európának, hanem Kelet-Európának árt. A térség "a legjobb koponyáit veszíti el", ők vándorolnak el a gazdag nyugat-európai államokba.
Magyarországról az uniós csatlakozás óta nagyjából 5 ezer orvos vándorolt el, ami akkora veszteség, mintha Németországból egyszer csak elköltözne 40 ezer fiatal orvos. A magyar kórházakban asszisztensekből, ápolókból is "akut hiány" van, amióta 2012-ben megszűntek az uniós munkavállalási korlátozások. Nem csak az egészségügyben okoz gondot az elvándorlás, például liftszerelőt alig találni - tette hozzá a Die Welt szerzője. Megjegyezte, hogy a kelet-nyugat irányú vándorlás Magyarországon kevésbé súlyos gond, mint a térség más országaiban, mert érkezik munkaerő-utánpótlás a határon túli magyar közösségekből. Romániában viszont a vándormozgalom "nemzeti katasztrófa"; az ország lakossága a rendszerváltás óta 23 millióról 20 millióra csökkent.
A csupán 2,1 millió lakosú Macedóniából 150 ezren vándoroltak el 1995 óta, és Bosznia-Hercegovinából is 150 ezren mentek el. Szerbiából becslések szerint 300-500 ezer ember vándorolt ki 1990 óta, az alig 3 milliós Litvániából pedig 300 ezer. Montenegróban nemigen maradt fogorvos, Bulgáriában pedig 600-ról 450-re süllyedt a 100 ezer főre jutó ápolók száma, míg Németországban ugyanez az arány nagyjából 1000-ről 1100 fölé emelkedett - áll a Die Welt összeállításában.
Az öregedő népességű térséget a legjobban képzett, családalapítás előtt álló fiatalok hagyják el. Ezért "a Nyugat-Európában is ketyegő demográfiai nyugdíjbomba a kelet-európai országokban felér egy atombombával" - mutatott rá Boris Kálnoky. Hozzátette, hogy nemcsak az emberek, hanem a pénz is áramlik nyugat felé, hiszen "aki Kelet-Európában vásárol egy telefont vagy telefonál, befűti a lakását, hitelt vesz fel, elektronikai cikket szerez be vagy szupermarketben vásárol, rendszerint multinacionális cégeknek adja a pénzét", amelyek a nyereség egy részét kiviszik az országból.
Így végeredményben "a szakértelem, a fiatalok és a pénz is elhagyja az érintett országokat". Ami marad, az a "szürke kilátástalanság" és a "mérhetetlen csalódottság a 'szabadság' és a 'demokrácia+ eszméiben". Amikor pedig "az elszegényedő országok kormányai" megpróbálják feltartóztatni a folyamatot, Nyugaton maradinak bélyegzik őket, vagy a munkaerőpiac szabadságának korlátozásával vádolják őket.
A magyar kormány egyes intézkedéseit - köztük a multinacionális vállalatokra kivetett különadót és az állami ösztöndíjban részesülő felsőoktatási hallgatókra vonatkozó szabályozást - ismertetve Boris Kálnoky úgy vélte: mindezek a törekvések "elsősorban tehetetlenségről árulkodnak", hiszen "talán még egy annyira határozott kormány sem tudja maradásra kényszeríteni az embereket, mint a budapesti".
A Die Welt szerzője felidézte Matolcsy György becslését, amely szerint a lakosság nagyjából 5 százaléka, mintegy 500 ezer ember dolgozik külföldön. Kiemelte, hogy az elvándorlásnak természetesen vannak jó oldalai is. Tavaly a január-októberi időszakban több mint 2 milliárd eurót utaltak haza a külföldön dolgozó magyarok, a külföldi munkavállalás "valószínűleg kissé csökkenti" a magas munkanélküliséget, és a hazatérők gyakran megtakarított pénzzel, szaktudással, nyelvismerettel érkeznek vissza - sorolta. Egy elemzőt idézve hozzátette: a migrációs nyomás fennmarad, amíg más országokban többet lehet keresni, mint otthon, és a munkaerőt röghöz kötő törvények nem segítik a helyzet kezelését. A kivándorlásból fakadó gondokat csak az életszínvonal kiegyenlítődése oldhatja meg. "Addig pedig az az összefüggés érvényes, hogy a rosszul értelmezett +szegénységi bevándorlás+ gazdagítja a Nyugatot, és nem szegényíti, a Keletet pedig szegényebbé teszi, és nem gazdagítja. Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt" - írta Boris Kálnoky.
maszol/MTI,
Katasztrófát okoz a fiatal, jól képzett munkaerő elvándorlása Kelet-Európában - írta a Die Welt című német konzervatív lap az uniós társállamokból érkező munkavállalók szociális ellátása körüli vitával kapcsolatban készített összeállításában.
A Die Welt online kiadásában megjelent, budapesti keltezésű írásában a szerző, Boris Kálnoky kiemelte, hogy Nyugat-Európában kelet-európai szegények szociális turizmusától - a munkavállalás helyett a szociális ellátások megszerzését célzó bevándorlásától - tartanak, pedig a munkavállalók vándorlása a feltételezett hatással éppen ellentétes következményekkel jár, vagyis nem Nyugat-Európának, hanem Kelet-Európának árt. A térség "a legjobb koponyáit veszíti el", ők vándorolnak el a gazdag nyugat-európai államokba.
Magyarországról az uniós csatlakozás óta nagyjából 5 ezer orvos vándorolt el, ami akkora veszteség, mintha Németországból egyszer csak elköltözne 40 ezer fiatal orvos. A magyar kórházakban asszisztensekből, ápolókból is "akut hiány" van, amióta 2012-ben megszűntek az uniós munkavállalási korlátozások. Nem csak az egészségügyben okoz gondot az elvándorlás, például liftszerelőt alig találni - tette hozzá a Die Welt szerzője. Megjegyezte, hogy a kelet-nyugat irányú vándorlás Magyarországon kevésbé súlyos gond, mint a térség más országaiban, mert érkezik munkaerő-utánpótlás a határon túli magyar közösségekből. Romániában viszont a vándormozgalom "nemzeti katasztrófa"; az ország lakossága a rendszerváltás óta 23 millióról 20 millióra csökkent.
A csupán 2,1 millió lakosú Macedóniából 150 ezren vándoroltak el 1995 óta, és Bosznia-Hercegovinából is 150 ezren mentek el. Szerbiából becslések szerint 300-500 ezer ember vándorolt ki 1990 óta, az alig 3 milliós Litvániából pedig 300 ezer. Montenegróban nemigen maradt fogorvos, Bulgáriában pedig 600-ról 450-re süllyedt a 100 ezer főre jutó ápolók száma, míg Németországban ugyanez az arány nagyjából 1000-ről 1100 fölé emelkedett - áll a Die Welt összeállításában.
Az öregedő népességű térséget a legjobban képzett, családalapítás előtt álló fiatalok hagyják el. Ezért "a Nyugat-Európában is ketyegő demográfiai nyugdíjbomba a kelet-európai országokban felér egy atombombával" - mutatott rá Boris Kálnoky. Hozzátette, hogy nemcsak az emberek, hanem a pénz is áramlik nyugat felé, hiszen "aki Kelet-Európában vásárol egy telefont vagy telefonál, befűti a lakását, hitelt vesz fel, elektronikai cikket szerez be vagy szupermarketben vásárol, rendszerint multinacionális cégeknek adja a pénzét", amelyek a nyereség egy részét kiviszik az országból.
Így végeredményben "a szakértelem, a fiatalok és a pénz is elhagyja az érintett országokat". Ami marad, az a "szürke kilátástalanság" és a "mérhetetlen csalódottság a 'szabadság' és a 'demokrácia+ eszméiben". Amikor pedig "az elszegényedő országok kormányai" megpróbálják feltartóztatni a folyamatot, Nyugaton maradinak bélyegzik őket, vagy a munkaerőpiac szabadságának korlátozásával vádolják őket.
A magyar kormány egyes intézkedéseit - köztük a multinacionális vállalatokra kivetett különadót és az állami ösztöndíjban részesülő felsőoktatási hallgatókra vonatkozó szabályozást - ismertetve Boris Kálnoky úgy vélte: mindezek a törekvések "elsősorban tehetetlenségről árulkodnak", hiszen "talán még egy annyira határozott kormány sem tudja maradásra kényszeríteni az embereket, mint a budapesti".
A Die Welt szerzője felidézte Matolcsy György becslését, amely szerint a lakosság nagyjából 5 százaléka, mintegy 500 ezer ember dolgozik külföldön. Kiemelte, hogy az elvándorlásnak természetesen vannak jó oldalai is. Tavaly a január-októberi időszakban több mint 2 milliárd eurót utaltak haza a külföldön dolgozó magyarok, a külföldi munkavállalás "valószínűleg kissé csökkenti" a magas munkanélküliséget, és a hazatérők gyakran megtakarított pénzzel, szaktudással, nyelvismerettel érkeznek vissza - sorolta. Egy elemzőt idézve hozzátette: a migrációs nyomás fennmarad, amíg más országokban többet lehet keresni, mint otthon, és a munkaerőt röghöz kötő törvények nem segítik a helyzet kezelését. A kivándorlásból fakadó gondokat csak az életszínvonal kiegyenlítődése oldhatja meg. "Addig pedig az az összefüggés érvényes, hogy a rosszul értelmezett +szegénységi bevándorlás+ gazdagítja a Nyugatot, és nem szegényíti, a Keletet pedig szegényebbé teszi, és nem gazdagítja. Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt" - írta Boris Kálnoky.
maszol/MTI,
2014. február 4.
Már félmilliónál is többen nézik az ETV-t
A televízió az erdélyi magyarság egyik legfontosabb intézménye
A legfrissebb erdélyi médiafogyasztási adatok szerint az Erdélyi Magyar Televízió nézettsége 2014 elejére jóval meghaladta a félmilliós nézőszámot.
A felmérések értelmében az Erdélyi Magyar Televízió – a számos szkeptikus vélemény dacára – megalakulása (2008) óta évről évre exponenciálisan növelte nézőinek számát: olyannyira, hogy a múlt évben már maga mögé utasított több olyan nagy költségvetésű sajtóintézményt, mint a román közszolgálati televízió, a Realitatea, az Antena 1, az Antena 3 televíziók, vagy mint a magyarországi ATV és a Hír Televízió. Az ETV jelenleg az erdélyi magyar háztartások mintegy 58%-ában jelen van, a magyarok több mint egyharmada pedig rendszeresen nézi a televízió műsorait, jelenleg az ország 9 megyéjének 446, elsősorban magyarlakta településén nézhető. Mindez az elemzők szerint azt mutatja, hogy az Erdélyi Magyar Televíziónak létjogosultsága van a magyar sajtópiacon, és mára az egyik legjelentősebb önálló erdélyi magyar intézménnyé vált. Az ETV elérhető a három országos kábelszolgáltató, az RDS-RCS, a UPC, a Romtelecom Dolce, valamint további 41 regionális kábelszolgáltató műsorkínálatában.
Az Erdélyi Magyar Televízió Maros megyében 174 településen, de Szatmár megyében 71, Hargita megyében 67, Kovászna megyében 55, Bihar megyében 26, Máramaros megyében 20, Szilágy megyében 15, Kolozs megyében 13, Brassó megyében pedig 5 településen fogható.
Az ETV jelenleg 24 órás adásidővel és 16 órás műsoridővel rendelkezik. A televízió legnézettebb műsora a naponta két kiadással, délután 4 órakor és este 7 órakor jelentkező híradó, amely az egyetlen olyan magyar televíziós hírműsor, amely sajátosan erdélyi magyar szemléletű, és amely szerkesztési politikájában elsődlegesen kezeli az erdélyi magyar közösséget érintő problémákat. A tervek szerint a híradó a következő időszakban tovább bővül: a cél az, hogy az erdélyi események mellett minél szélesebb képet adjon a romániai és a magyarországi, és tágabban a Kárpát-medencei valóságról. Jelentősen nőtt a híradó tudósítói hálózata is: jelenleg a televízió minden fontosabb erdélyi nagyvárosban és Bukarestben is rendelkezik saját tudósítói csoporttal.
Emellett igen népszerűek az ETV magazinműsorai: a Metszet, a Sajtóprés, a Többszemközt, a Trendelő, a Kultúrcsepp, a Tájkép, a Női szeszély, az Erdélyi Kávéház, a Pszichotrillák, az Irány Erdély!, a Hitélet, a VisszHang, és az Erdély Broadway.
Szepessy Előd, az ETV igazgatója elmondta, a televízió vételezési lehetőségeinek további bővítése érdekében ez évben is folytatják a tárgyalásokat a romániai kábelszolgáltatókkal, e tekintetben alapvetően fontos, hogy azok a nézők, akik még nem fogják, de nézni szeretnék az Erdélyi Magyar Televízió műsorait, ezt az igényüket jelezzék a helyi kábelszolgáltatónál.
Népújság (Marosvásárhely),
A televízió az erdélyi magyarság egyik legfontosabb intézménye
A legfrissebb erdélyi médiafogyasztási adatok szerint az Erdélyi Magyar Televízió nézettsége 2014 elejére jóval meghaladta a félmilliós nézőszámot.
A felmérések értelmében az Erdélyi Magyar Televízió – a számos szkeptikus vélemény dacára – megalakulása (2008) óta évről évre exponenciálisan növelte nézőinek számát: olyannyira, hogy a múlt évben már maga mögé utasított több olyan nagy költségvetésű sajtóintézményt, mint a román közszolgálati televízió, a Realitatea, az Antena 1, az Antena 3 televíziók, vagy mint a magyarországi ATV és a Hír Televízió. Az ETV jelenleg az erdélyi magyar háztartások mintegy 58%-ában jelen van, a magyarok több mint egyharmada pedig rendszeresen nézi a televízió műsorait, jelenleg az ország 9 megyéjének 446, elsősorban magyarlakta településén nézhető. Mindez az elemzők szerint azt mutatja, hogy az Erdélyi Magyar Televíziónak létjogosultsága van a magyar sajtópiacon, és mára az egyik legjelentősebb önálló erdélyi magyar intézménnyé vált. Az ETV elérhető a három országos kábelszolgáltató, az RDS-RCS, a UPC, a Romtelecom Dolce, valamint további 41 regionális kábelszolgáltató műsorkínálatában.
Az Erdélyi Magyar Televízió Maros megyében 174 településen, de Szatmár megyében 71, Hargita megyében 67, Kovászna megyében 55, Bihar megyében 26, Máramaros megyében 20, Szilágy megyében 15, Kolozs megyében 13, Brassó megyében pedig 5 településen fogható.
Az ETV jelenleg 24 órás adásidővel és 16 órás műsoridővel rendelkezik. A televízió legnézettebb műsora a naponta két kiadással, délután 4 órakor és este 7 órakor jelentkező híradó, amely az egyetlen olyan magyar televíziós hírműsor, amely sajátosan erdélyi magyar szemléletű, és amely szerkesztési politikájában elsődlegesen kezeli az erdélyi magyar közösséget érintő problémákat. A tervek szerint a híradó a következő időszakban tovább bővül: a cél az, hogy az erdélyi események mellett minél szélesebb képet adjon a romániai és a magyarországi, és tágabban a Kárpát-medencei valóságról. Jelentősen nőtt a híradó tudósítói hálózata is: jelenleg a televízió minden fontosabb erdélyi nagyvárosban és Bukarestben is rendelkezik saját tudósítói csoporttal.
Emellett igen népszerűek az ETV magazinműsorai: a Metszet, a Sajtóprés, a Többszemközt, a Trendelő, a Kultúrcsepp, a Tájkép, a Női szeszély, az Erdélyi Kávéház, a Pszichotrillák, az Irány Erdély!, a Hitélet, a VisszHang, és az Erdély Broadway.
Szepessy Előd, az ETV igazgatója elmondta, a televízió vételezési lehetőségeinek további bővítése érdekében ez évben is folytatják a tárgyalásokat a romániai kábelszolgáltatókkal, e tekintetben alapvetően fontos, hogy azok a nézők, akik még nem fogják, de nézni szeretnék az Erdélyi Magyar Televízió műsorait, ezt az igényüket jelezzék a helyi kábelszolgáltatónál.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 4.
Új gyalog a diplomáciai sakktáblán – Interjú Zákonyi Botond nagykövettel
Magyarország és Románia kapcsolatainak milyenségéről fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet.
– Bár a magyar Külügyminisztérium tavaly júliusban benyújtotta a hivatalba lépéséhez szükséges agrément iránti kérését, a román társtárca csak több hónap elteltével adta meg a beleegyezését, teljes hatáskörben pedig január közepétől láthatja el hivatalát. A diplomácia nyelvéről lefordítva mit jelent ez a várakoztatás? A köznyelvben egyértelműen azt, hogy „betartunk” a másik félnek.
– A diplomáciában sok minden nincs nemzetközi egyezményekkel szabályozva. A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es Bécsi Egyezmény csak a nagykövetek küldésének és fogadásának rendjét rögzíti, a procedúra lefolyásának idejét nem. Először valóban meg kell várni az agrément, utána lehet kiutazni a fogadó államba és mielőbb átadni az úgynevezett megbízólevelet az államfőnek, ezt követően lehet a külképviselet vezetője, a nagykövet működését a fogadó államban megkezdettnek tekinteni.
Az eljárás most is ez volt, az agrément megadásának ideje nem haladta meg a szokásosat, ami általában több hónap körül szokott lenni, esetemben talán néhány héttel csúszott túl a vártnál. Az államfőnek történő megbízólevél-átadás pedig mindenben megfelelt a román elnöki protokollnak. Hozzáteszem azért, a köznyelv hajlamos rátapintani a lényegre.
– Tehát nem lehet véletlen a román külügyminisztérium gesztusa. Kinevezése késleltetése összefüggésben állhat azzal, hogy Budapest és Bukarest teljesen ellentétesen viszonyul a romániai magyar közösség autonómiatörekvéseihez, nyelv- és jelképhasználati igényeihez?
– Az USL-kormány 2012. májusi hatalomra kerülését követően Bukarestben tónusváltás következett be úgy a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozóan, mint a romániai magyar közösség aktuális ügyeinek megítélését illetően. Budapest részéről 25 éve – a kormányokat tekintve nyilván eltérő hangsúllyal – konszenzus van a tekintetben, hogy Magyarország felelősséggel tartozik a külhoni magyarokért.
Ezt az elvet a két éve elfogadott alaptörvény úgy fogalmazza meg, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Részünkről ez világos álláspont, célunk pedig, hogy álláspontunkat ne csak megismertessük, de el is fogadtassuk román partnereinkkel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter egy évvel ezelőtt kiutasítással fenyegette meg elődjét, aki Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Semmiképpen sem szeretnénk ártani frissen megkezdett nagyköveti mandátumának, mégis tudni szeretnénk, milyen álláspontot képvisel a témában?
– Tekintve, hogy én ugyanannak a kormánynak a képviseletében tartózkodom Romániában, mint hivatali elődöm, természetesen az álláspontom is ugyanaz. Látni kell, hogy az autonómiák különböző formái elfogadott intézmények Európában, a romániai magyar közösség nem kér többet, mint sok más európai őshonos kisebbség.
– Arra még inkább kíváncsiak vagyunk, Kovászna megyei látogatása során mit válaszolt a székely zászló és a magyar feliratok ellen fellépő prefektus kijelentésére, miszerint a kormányhivatal „kitűnő kapcsolatot ápol a térségben élő nemzeti kisebbségekkel, de még ezt is hajlandó bővíteni”. Miközben vélhetően nemzet- és kisebbségpolitikával foglalkozó kutatóként erről Önnek is más a véleménye.
– Köszönöm, hogy nagyköveti tisztem mellett kutatónak is nevez, igaz, a két mesterségben közös, hogy érdemes empátiával közelíteni a munka tárgyához, ez esetben a kisebbségi közösség és a többségi nemzet tagjaihoz egyaránt. Kovászna és Hargita megyében a kormányhivatalokban járva a bemutatkozó látogatásomat nem minősíteném tárgyalásnak, ezek a találkozók inkább benyomások és információk gyűjtésére szolgálnak, persze a saját véleményem megismertetése mellett.
Érintettük természetesen a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos vitás kérdéseket, ahol volt alkalmam kifejteni, hogy a mostaninál megengedőbb hozzáállás és törvényi szabályozás nagyban elősegíthetné a Romániában élő magyarok biztonság- és otthonosságérzetét. Tekintve, hogy román állampolgárokról van szó, a román kormányt képviselő prefektusnak valóban érdemes lenne megfontolnia, hogy milyen helyi eszközökkel is lehetne hozzájárulni az állampolgárok identitásával kapcsolatos kérdések jogbővítő és megnyugtató, hosszú távú rendezéséhez.
– Bár az elmúlt 24 év során a kisebbségi tematikában a két ország viszonya sohasem volt teljesen zökkenőmentes, a kapcsolatok egy-két éve különösen feszültté váltak. Bukaresti kiküldetése már csak ezért sem ígérkezik sétagaloppnak. Miként kíván hozzájárulni a román–magyar kapcsolatok rendeződéséhez?
– A kapcsolatok az elmúlt 24 évben rendkívül széles spektrumon mozogtak, voltak hűvösebbek, de a mainál konstruktívabbak is. A kapcsolatok milyenségét tekintve fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak.
Ha megnézzük közelebbről az elmúlt évek kérdéseit, legyen az a MOGYE-ügy, a székely zászló kérdése, nyelvhasználat vagy régiósítás, ezek mind Románia és annak magyar nemzetiségű állampolgárainak vitái. Ugyanakkor természetes, hogy ezekben a kérdésekben Budapest is állást foglal, amire egyébként az alapszerződés és a stratégiai partnerségi nyilatkozat is feljogosít bennünket.
Ami az én lehetőségeimet illeti, egy korábbi hivatali elődöm a nagyköveti poszton fogalmazott úgy találóan, amikor mandátuma elején hasonló kérdésre válaszolt, hogy egy nagykövetváltással új gyalog lép a magyar-román kapcsolatok sakktáblájára. Másfelől diplomáciai bemutatkozó látogatásaim során szinte mindegyik partnerem azt hangsúlyozta, hogy a magyar külképviselet vezetőjeként rám Bukarestben kiemelt szerep vár. Ebből is látszik, egy romániai magyar nagykövet munkája és szerepfelfogása nagyban különbözhet egy kevésbé összetett kapcsolatrendszert gondozó nagykövetétől.
Az általam fontosnak tartott feladatokról egy úgynevezett nagyköveti koncepciót állítottam össze, amit az otthoni parlamenti bizottsági meghallgatáson ismertettem is. Anélkül, hogy itt most kitérnék a különböző prioritásokra és részterületekre, a legfontosabbat hangsúlyoznám. Magyarország bukaresti nagykövetsége a kétoldalú viszonyt meghatározó tényezők változó kombinációi közepette végzi tevékenységét, és igyekszik hozzájárulni a két állam és a két nemzet közeledése előtt álló akadályok lebontásához. Nekem az a meggyőződésem, hogy ezt a közeledést a határ mindkét oldalán élő magyarok és a románok jelentős része is óhajtja, én és kollégáim ennek érdekében dolgozunk.
– Sokan abban látják az ellentétek elmélyülését, hogy Romániában balliberális, az anyaországban jobboldali kormány van hatalmon. Hogyan lehetne áthidalni a szomszédságpolitikára is kiható ideológiai nézetkülönbségeket?
– Azt hiszem, a kormányok közötti nézetkülönbségek nem annyira ideológiai jellegűek, vagy legalábbis nem a hagyományos módon azok. Ha – nagyon leegyszerűsítve – abból indulunk ki, hogy a jobboldali kormányok erősen nemzeti elkötelezettségűek, míg a baloldalnak ez a kérdéskör kevésbé fontos, akkor nehezen érthető, hogy miért most válnak problematikussá az erdélyi magyarok anyanyelv- és szimbólumhasználatával kapcsolatos elvárásai, amikor néhány éve nem ezek az ügyek voltak jellemzőek.
Ezzel együtt vannak jó példák, amiket lehet követni. Szlovákiával sikeres kormányzati csúcstalálkozót tartott tavaly tavasszal a magyar kormány, ahol elsősorban gazdasági jellegű ügyek kerültek terítékre. Célunk, hogy egy hasonló eseményt a magyar-román relációban is megszervezzünk. Most, még a magyar parlamenti választás előtt, februárban sor kerül a kormányközi gazdasági vegyesbizottság ülésére, remélem, ennek tapasztalatai biztatóak lesznek egy jövőbeni kormányzati csúcstalálkozó megtartását illetően.
– Előzmények nélküli helyzetet teremt a kétoldalú viszonyban, hogy az áprilisi magyarországi választásokon a honosított erdélyi magyarok is szavazhatnak. Megfelelő tájékoztatással meggyőzhető Bukarest arról, hogy mindez természetes folyamat Európában?
– Az idei magyar parlamenti választáson először vehetnek részt a külhoni magyar állampolgárok. Számukra ez olyan lehetőség, amelyet sok európai ország már hosszabb ideje biztosít a külhonban élő állampolgárainak, közöttük Románia is. Nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény ez, amelynek lebonyolítása során maximálisan kell törekednünk az átláthatóságra, minden demokratikus norma figyelembe vételére és betartására.
Engedje meg, hogy megelőzzem egy kérdését. Vélhetően sokan fognak szavazni az erdélyi magyar állampolgárok közül, de hogy körülbelül mennyien lesznek, azt a regisztráció lezárulása után lehet megbecsülni. Remélem, hogy sokan, mert ez egy lehetőség a demokráciában való aktív részvételre, ahol mindenkinek számít a szavazata. Ugyanennyire fontos, hogy az év során a magyar választók vegyenek részt az Európai Parlamenti és a romániai elnökválasztáson is. Ez nem csak egy szimbolikusan fontos dolog. Az, hogy a választók befolyásolhatják a budapesti, a bukaresti és a brüsszeli döntéshozatal folyamatát, egy olyan lehetőség, amivel érdemes élni.
– Történészként lát-e esélyt arra, hogy közös nevezőre jusson az egymástól sok esetben homlokegyenest eltérő román és magyar történelemszemlélet? Sokszor ugyanis ennek tudhatók be a két nép vélt vagy valós sérelmei.
– Egyetemista koromban az ELTE BTK Román Nyelv és Filológiai Tanszékének óráit látogatva tanultam a legtöbbet a történész szakmáról, pontosabban annak különböző nemzeti látószögeiről. Ott előadóként sokan megfordultak a jelenkori Románia tudományos értelemben vett vezető történészei közül, akik nyilvánvalóan a párbeszéd lehetőségét keresték és találták meg Budapesten, vagyis a közös múlt feltárásának vannak személyes, és az akadémiák történész vegyes bizottságában intézményes alapjai.
Azt talán nem kell bizonygatni a román tudomány számára, hogy magyar részről hosszú ideje megvan a készség a párbeszédre, érthető okokból a magyar történészek, nyelvészek, irodalomtörténészek a 20. században nagy számban és elhivatottan kezdtek foglalkozni a magyarral szomszédos nemzetek múltjával és kultúrájával. Az elmúlt évtizedekben Kolozsváron és Bukarestben megjelent, önálló könyvtárnyi társadalomtudományi irodalom a legjobb példája a magyar részről felhalmozott és szintetizált ismeretanyagnak. Nyilván nagyon jó lenne ezek egy részét legalább lefordítani románra.
Amire szerintem a legnagyobb szükség van, és amit a fiatal kutatók a korábbi nemzedékeknél összehasonlíthatatlanul könnyebben tehetnek meg, az a minél több közös kutatás, közös publikációk, a történész és egyéb társadalomtudományi műhelyek együttműködése Romániában, de a tágabb magyar-román viszonylatban is. Bizonyára számtalan résztanulmány és monográfia fog még elkészülni, mire az eltérő szemléletek valamennyire hasonulni kezdenek, de ha sikerül egy közösen elfogadott tudományos nyelvezetet használni egy-egy kérdéskör leírása kapcsán, már az is jelentős előrelépés lehet a korábbi időszakokban beállt kommunikációképtelenséghez képest.
Amire szerintem nincs szükség, az a korábban a politikum részéről felmerült terv egy közös nevezőre hozott történelemkönyv megíratásáról, ami szolgálhatná esetleg a politika érdekeit, de semmi esetre sem a tudományét. Távol vagyunk még attól, hogy közös összefoglaló munkák szülessenek.
– Hadd tisztázzuk egyszer s mindenkorra ennek a beszélgetésnek az alkalmával: van vagy nincs a magyar kormánynak programja erdélyi földvásárlásról?
– Nincs ilyen programja a magyar kormánynak.
Krónika (Kolozsvár),
Magyarország és Románia kapcsolatainak milyenségéről fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet.
– Bár a magyar Külügyminisztérium tavaly júliusban benyújtotta a hivatalba lépéséhez szükséges agrément iránti kérését, a román társtárca csak több hónap elteltével adta meg a beleegyezését, teljes hatáskörben pedig január közepétől láthatja el hivatalát. A diplomácia nyelvéről lefordítva mit jelent ez a várakoztatás? A köznyelvben egyértelműen azt, hogy „betartunk” a másik félnek.
– A diplomáciában sok minden nincs nemzetközi egyezményekkel szabályozva. A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es Bécsi Egyezmény csak a nagykövetek küldésének és fogadásának rendjét rögzíti, a procedúra lefolyásának idejét nem. Először valóban meg kell várni az agrément, utána lehet kiutazni a fogadó államba és mielőbb átadni az úgynevezett megbízólevelet az államfőnek, ezt követően lehet a külképviselet vezetője, a nagykövet működését a fogadó államban megkezdettnek tekinteni.
Az eljárás most is ez volt, az agrément megadásának ideje nem haladta meg a szokásosat, ami általában több hónap körül szokott lenni, esetemben talán néhány héttel csúszott túl a vártnál. Az államfőnek történő megbízólevél-átadás pedig mindenben megfelelt a román elnöki protokollnak. Hozzáteszem azért, a köznyelv hajlamos rátapintani a lényegre.
– Tehát nem lehet véletlen a román külügyminisztérium gesztusa. Kinevezése késleltetése összefüggésben állhat azzal, hogy Budapest és Bukarest teljesen ellentétesen viszonyul a romániai magyar közösség autonómiatörekvéseihez, nyelv- és jelképhasználati igényeihez?
– Az USL-kormány 2012. májusi hatalomra kerülését követően Bukarestben tónusváltás következett be úgy a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozóan, mint a romániai magyar közösség aktuális ügyeinek megítélését illetően. Budapest részéről 25 éve – a kormányokat tekintve nyilván eltérő hangsúllyal – konszenzus van a tekintetben, hogy Magyarország felelősséggel tartozik a külhoni magyarokért.
Ezt az elvet a két éve elfogadott alaptörvény úgy fogalmazza meg, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Részünkről ez világos álláspont, célunk pedig, hogy álláspontunkat ne csak megismertessük, de el is fogadtassuk román partnereinkkel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter egy évvel ezelőtt kiutasítással fenyegette meg elődjét, aki Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Semmiképpen sem szeretnénk ártani frissen megkezdett nagyköveti mandátumának, mégis tudni szeretnénk, milyen álláspontot képvisel a témában?
– Tekintve, hogy én ugyanannak a kormánynak a képviseletében tartózkodom Romániában, mint hivatali elődöm, természetesen az álláspontom is ugyanaz. Látni kell, hogy az autonómiák különböző formái elfogadott intézmények Európában, a romániai magyar közösség nem kér többet, mint sok más európai őshonos kisebbség.
– Arra még inkább kíváncsiak vagyunk, Kovászna megyei látogatása során mit válaszolt a székely zászló és a magyar feliratok ellen fellépő prefektus kijelentésére, miszerint a kormányhivatal „kitűnő kapcsolatot ápol a térségben élő nemzeti kisebbségekkel, de még ezt is hajlandó bővíteni”. Miközben vélhetően nemzet- és kisebbségpolitikával foglalkozó kutatóként erről Önnek is más a véleménye.
– Köszönöm, hogy nagyköveti tisztem mellett kutatónak is nevez, igaz, a két mesterségben közös, hogy érdemes empátiával közelíteni a munka tárgyához, ez esetben a kisebbségi közösség és a többségi nemzet tagjaihoz egyaránt. Kovászna és Hargita megyében a kormányhivatalokban járva a bemutatkozó látogatásomat nem minősíteném tárgyalásnak, ezek a találkozók inkább benyomások és információk gyűjtésére szolgálnak, persze a saját véleményem megismertetése mellett.
Érintettük természetesen a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos vitás kérdéseket, ahol volt alkalmam kifejteni, hogy a mostaninál megengedőbb hozzáállás és törvényi szabályozás nagyban elősegíthetné a Romániában élő magyarok biztonság- és otthonosságérzetét. Tekintve, hogy román állampolgárokról van szó, a román kormányt képviselő prefektusnak valóban érdemes lenne megfontolnia, hogy milyen helyi eszközökkel is lehetne hozzájárulni az állampolgárok identitásával kapcsolatos kérdések jogbővítő és megnyugtató, hosszú távú rendezéséhez.
– Bár az elmúlt 24 év során a kisebbségi tematikában a két ország viszonya sohasem volt teljesen zökkenőmentes, a kapcsolatok egy-két éve különösen feszültté váltak. Bukaresti kiküldetése már csak ezért sem ígérkezik sétagaloppnak. Miként kíván hozzájárulni a román–magyar kapcsolatok rendeződéséhez?
– A kapcsolatok az elmúlt 24 évben rendkívül széles spektrumon mozogtak, voltak hűvösebbek, de a mainál konstruktívabbak is. A kapcsolatok milyenségét tekintve fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak.
Ha megnézzük közelebbről az elmúlt évek kérdéseit, legyen az a MOGYE-ügy, a székely zászló kérdése, nyelvhasználat vagy régiósítás, ezek mind Románia és annak magyar nemzetiségű állampolgárainak vitái. Ugyanakkor természetes, hogy ezekben a kérdésekben Budapest is állást foglal, amire egyébként az alapszerződés és a stratégiai partnerségi nyilatkozat is feljogosít bennünket.
Ami az én lehetőségeimet illeti, egy korábbi hivatali elődöm a nagyköveti poszton fogalmazott úgy találóan, amikor mandátuma elején hasonló kérdésre válaszolt, hogy egy nagykövetváltással új gyalog lép a magyar-román kapcsolatok sakktáblájára. Másfelől diplomáciai bemutatkozó látogatásaim során szinte mindegyik partnerem azt hangsúlyozta, hogy a magyar külképviselet vezetőjeként rám Bukarestben kiemelt szerep vár. Ebből is látszik, egy romániai magyar nagykövet munkája és szerepfelfogása nagyban különbözhet egy kevésbé összetett kapcsolatrendszert gondozó nagykövetétől.
Az általam fontosnak tartott feladatokról egy úgynevezett nagyköveti koncepciót állítottam össze, amit az otthoni parlamenti bizottsági meghallgatáson ismertettem is. Anélkül, hogy itt most kitérnék a különböző prioritásokra és részterületekre, a legfontosabbat hangsúlyoznám. Magyarország bukaresti nagykövetsége a kétoldalú viszonyt meghatározó tényezők változó kombinációi közepette végzi tevékenységét, és igyekszik hozzájárulni a két állam és a két nemzet közeledése előtt álló akadályok lebontásához. Nekem az a meggyőződésem, hogy ezt a közeledést a határ mindkét oldalán élő magyarok és a románok jelentős része is óhajtja, én és kollégáim ennek érdekében dolgozunk.
– Sokan abban látják az ellentétek elmélyülését, hogy Romániában balliberális, az anyaországban jobboldali kormány van hatalmon. Hogyan lehetne áthidalni a szomszédságpolitikára is kiható ideológiai nézetkülönbségeket?
– Azt hiszem, a kormányok közötti nézetkülönbségek nem annyira ideológiai jellegűek, vagy legalábbis nem a hagyományos módon azok. Ha – nagyon leegyszerűsítve – abból indulunk ki, hogy a jobboldali kormányok erősen nemzeti elkötelezettségűek, míg a baloldalnak ez a kérdéskör kevésbé fontos, akkor nehezen érthető, hogy miért most válnak problematikussá az erdélyi magyarok anyanyelv- és szimbólumhasználatával kapcsolatos elvárásai, amikor néhány éve nem ezek az ügyek voltak jellemzőek.
Ezzel együtt vannak jó példák, amiket lehet követni. Szlovákiával sikeres kormányzati csúcstalálkozót tartott tavaly tavasszal a magyar kormány, ahol elsősorban gazdasági jellegű ügyek kerültek terítékre. Célunk, hogy egy hasonló eseményt a magyar-román relációban is megszervezzünk. Most, még a magyar parlamenti választás előtt, februárban sor kerül a kormányközi gazdasági vegyesbizottság ülésére, remélem, ennek tapasztalatai biztatóak lesznek egy jövőbeni kormányzati csúcstalálkozó megtartását illetően.
– Előzmények nélküli helyzetet teremt a kétoldalú viszonyban, hogy az áprilisi magyarországi választásokon a honosított erdélyi magyarok is szavazhatnak. Megfelelő tájékoztatással meggyőzhető Bukarest arról, hogy mindez természetes folyamat Európában?
– Az idei magyar parlamenti választáson először vehetnek részt a külhoni magyar állampolgárok. Számukra ez olyan lehetőség, amelyet sok európai ország már hosszabb ideje biztosít a külhonban élő állampolgárainak, közöttük Románia is. Nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény ez, amelynek lebonyolítása során maximálisan kell törekednünk az átláthatóságra, minden demokratikus norma figyelembe vételére és betartására.
Engedje meg, hogy megelőzzem egy kérdését. Vélhetően sokan fognak szavazni az erdélyi magyar állampolgárok közül, de hogy körülbelül mennyien lesznek, azt a regisztráció lezárulása után lehet megbecsülni. Remélem, hogy sokan, mert ez egy lehetőség a demokráciában való aktív részvételre, ahol mindenkinek számít a szavazata. Ugyanennyire fontos, hogy az év során a magyar választók vegyenek részt az Európai Parlamenti és a romániai elnökválasztáson is. Ez nem csak egy szimbolikusan fontos dolog. Az, hogy a választók befolyásolhatják a budapesti, a bukaresti és a brüsszeli döntéshozatal folyamatát, egy olyan lehetőség, amivel érdemes élni.
– Történészként lát-e esélyt arra, hogy közös nevezőre jusson az egymástól sok esetben homlokegyenest eltérő román és magyar történelemszemlélet? Sokszor ugyanis ennek tudhatók be a két nép vélt vagy valós sérelmei.
– Egyetemista koromban az ELTE BTK Román Nyelv és Filológiai Tanszékének óráit látogatva tanultam a legtöbbet a történész szakmáról, pontosabban annak különböző nemzeti látószögeiről. Ott előadóként sokan megfordultak a jelenkori Románia tudományos értelemben vett vezető történészei közül, akik nyilvánvalóan a párbeszéd lehetőségét keresték és találták meg Budapesten, vagyis a közös múlt feltárásának vannak személyes, és az akadémiák történész vegyes bizottságában intézményes alapjai.
Azt talán nem kell bizonygatni a román tudomány számára, hogy magyar részről hosszú ideje megvan a készség a párbeszédre, érthető okokból a magyar történészek, nyelvészek, irodalomtörténészek a 20. században nagy számban és elhivatottan kezdtek foglalkozni a magyarral szomszédos nemzetek múltjával és kultúrájával. Az elmúlt évtizedekben Kolozsváron és Bukarestben megjelent, önálló könyvtárnyi társadalomtudományi irodalom a legjobb példája a magyar részről felhalmozott és szintetizált ismeretanyagnak. Nyilván nagyon jó lenne ezek egy részét legalább lefordítani románra.
Amire szerintem a legnagyobb szükség van, és amit a fiatal kutatók a korábbi nemzedékeknél összehasonlíthatatlanul könnyebben tehetnek meg, az a minél több közös kutatás, közös publikációk, a történész és egyéb társadalomtudományi műhelyek együttműködése Romániában, de a tágabb magyar-román viszonylatban is. Bizonyára számtalan résztanulmány és monográfia fog még elkészülni, mire az eltérő szemléletek valamennyire hasonulni kezdenek, de ha sikerül egy közösen elfogadott tudományos nyelvezetet használni egy-egy kérdéskör leírása kapcsán, már az is jelentős előrelépés lehet a korábbi időszakokban beállt kommunikációképtelenséghez képest.
Amire szerintem nincs szükség, az a korábban a politikum részéről felmerült terv egy közös nevezőre hozott történelemkönyv megíratásáról, ami szolgálhatná esetleg a politika érdekeit, de semmi esetre sem a tudományét. Távol vagyunk még attól, hogy közös összefoglaló munkák szülessenek.
– Hadd tisztázzuk egyszer s mindenkorra ennek a beszélgetésnek az alkalmával: van vagy nincs a magyar kormánynak programja erdélyi földvásárlásról?
– Nincs ilyen programja a magyar kormánynak.
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 4.
Szatmári színházszétválás: politikai nyomást sejtenek
A román társulat két-három tagjának ellenkampánya, valamint politikai nyomás eredménye a szatmárnémeti színház magyar tagozatának gazdasági önállósulási kísérlete elleni fellépés – véli a Harag György Társulat művészeti igazgatója, Bessenyei Gedő István, valamint az intézmény adminisztratív igazgatója, Stier Péter. Szerintük a hosszú távra való tervezés, a művészeti fejlődés szempontjából lenne fontos a lépés, ami semmiképpen sem alkotmányellenes.
Amint arról beszámoltunk, a két önálló menedzsmenttel rendelkező – magyar, illetve román nyelvű – színház létrehozására vonatkozó határozat-tervezetet vitáját a városi tanács legutóbbi ülésén elnapolták, a kezdeményezés bejelentése óta pedig többen is tiltakoztak a különválás ellen.
Sorin Oros vezérigazgató például a polgármester elé terjesztett beadványt, melyet a színházi alkalmazottak 70 százaléka írt alá, maga is ellátta kézjegyével, később viszont kiadott egy nyilatkozatot, melyben közölte: mégsem támogatja a két társulat gazdasági önállósulását.
Az igazgató azzal magyarázkodott, hogy a kezdeményezők indokolatlan hirtelenséggel láttak neki a menedzsment szétválasztásának, továbbá említést tesz arról, hogy „bizonyos körökben” igen sok aggodalmat okozott az ötlet. Mindemellett a román társulat tagjai is beadvánnyal fordultak az önkormányzathoz, melyben tiltakoztak a szétválasztás ellen, arra hivatkozva, hogy ez alkotmányba ütköző, mivel sérti a polgárok egyenlőségének elvét, valamint az alaptörvény etnikai diszkriminációt tiltó passzusát.
„Annak a Sorin Orosnak hiszek, aki menedzseri pályázatában – mindenféle kényszerítő körülménytől mentesen – maga fogalmazta meg a két társulat gazdasági önállósításának szükségességét” – nyilatkozta lapunknak Bessenyei Gedő István, hozzátéve, hogy nem etnikai kérdésről van szó, mindössze arról, hogy a két társulat profilja jelentősen különbözik, más-más feladatoknak kell eleget tenniük, ez indokolja a szétválást. A művészeti igazgató kifejtette: egyik fő problémájuk az, hogy a jelenlegi helyzetben gazdasági okok miatt nem tudnak hosszú távra tervezni, ami viszont lényeges lenne a művészeti tevékenység színvonalának fejlesztése céljából.
Lapunk kérdésére Stier Péter elmondta: tavaly a szatmárnémeti színház bevételeinek körülbelül 70 százalékát termelte a magyar társulat.Ez azonban nem jelenti azt, hogy a román művészek ennyivel kevesebbet dolgoznának, inkább a közönség részéről jelentkező igények másak: míg a román nyelvű felnőtt előadásokat kevesebbszer tudják játszani, a magyar nyelvű darabok esetén jóval több előadásra van kereslet.
Emellett tavaly több alkalommal játszottak Debrecenben és Nyíregyházán, és jelentősen bővítették a színházlátogatók körét a hagyományos gálaműsorokkal, valamint a szilveszteri előadással is, melyekkel azokat is sikerül megszólítaniuk, akik egyébként nem váltanak bérletet. Stier Péter szerint tavaly a bérletszünetben előadott szilveszteri produkció, melyre 50 lej volt a belépő, több bevételt eredményezett, mint a román társulat felnőtt bérletes előadásai egész évben.
Mint megtudtuk, bár a színháznál az az elv érvényesül, hogy aki hozza a pénzt, azt illeti meg a többletjövedelem, gyakran van szükség olyan közös költségek kifizetésére, mint a közüzemi számlák, így a keletkező pluszbevételt sokszor ilyesmire költik, emiatt hosszú távon tervezni szinte lehetetlen.
Hozzátették: bár úgy néz ki, hogy a gazdasági önállósulás kizárólag a magyar színházat hozza előnyösebb helyzetbe, ez csak rövid távon igaz, közép és hosszú távon ugyanis mindkét társulat nyerne a különváláson.
Rámutattak: Nagyváradon mindkét félnek jót tett az intézményesülés: bár korábban a szatmárihoz hasonló volt a helyzet, a nagyváradi, román nyelvű Mária Királyné Színház nézőszám, illetve bevételek tekintetében ma már fel tudja venni a versenyt a Szigligeti Színházzal, noha időközben a magyar színháznak is sikerült bővítenie látogatói körét.
A változás tehát pozitív impulzust jelentett a román fél menedzsmentjének is, amely az új hejzetben viszonylag rövid idő alatt három-négyszeresére növelte bevételeit. Az alkotmányra való hivatkozást ugyanakkor badarságnak nevezték – mint rámutattak: két, azonos státussal rendelkező intézmény létrehozása semmiképp sem sértheti az egyenlőség elvét.
Mint ismeretes a nagyváradi teátrum 2011 elején jelentette be hasonló szándékát, és bár a román társulat vezetője, Daniel Vulcu és számos román színész is a szétválás mellett foglalt állást gazdasági és adminisztratív szempontokat mérlegelve, csaknem fél évig húzódott a perpatvar a döntés véglegesítése előtt.
A két új intézménybe beolvadó Árkádia Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, Marius Aron, valamint a korábbi két tagozatú színház főigazgatója, Lucian Silaghi is felháborodásának adott hangot, holott a tervezet értelmében mindketten megtarthatták vezető funkciójukat a szétválás után létrehozott román teátrumon belül.
A számos hisztériakeltő nyilatkozat miatt sokan attól tartottak, hogy a magyar társulat ki akarja rakni a román kollégákat az impozáns váradi színházépületből, így 2011. február elején mintegy száz román lakos gyertyás tüntetést is tartott a szétválás ellen.
A Bihar megyei prefektus folyamatos akadékoskodása miatt háromszor kellett a megyei tanács elé terjeszteni a javaslatot, mire az elöljárók rábólintottak a színházak önállósodására – amely csak adminisztratív jellegű volt, a román társulatnak nem kellett kiköltöznie Thália váradi szentélyéből.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
A román társulat két-három tagjának ellenkampánya, valamint politikai nyomás eredménye a szatmárnémeti színház magyar tagozatának gazdasági önállósulási kísérlete elleni fellépés – véli a Harag György Társulat művészeti igazgatója, Bessenyei Gedő István, valamint az intézmény adminisztratív igazgatója, Stier Péter. Szerintük a hosszú távra való tervezés, a művészeti fejlődés szempontjából lenne fontos a lépés, ami semmiképpen sem alkotmányellenes.
Amint arról beszámoltunk, a két önálló menedzsmenttel rendelkező – magyar, illetve román nyelvű – színház létrehozására vonatkozó határozat-tervezetet vitáját a városi tanács legutóbbi ülésén elnapolták, a kezdeményezés bejelentése óta pedig többen is tiltakoztak a különválás ellen.
Sorin Oros vezérigazgató például a polgármester elé terjesztett beadványt, melyet a színházi alkalmazottak 70 százaléka írt alá, maga is ellátta kézjegyével, később viszont kiadott egy nyilatkozatot, melyben közölte: mégsem támogatja a két társulat gazdasági önállósulását.
Az igazgató azzal magyarázkodott, hogy a kezdeményezők indokolatlan hirtelenséggel láttak neki a menedzsment szétválasztásának, továbbá említést tesz arról, hogy „bizonyos körökben” igen sok aggodalmat okozott az ötlet. Mindemellett a román társulat tagjai is beadvánnyal fordultak az önkormányzathoz, melyben tiltakoztak a szétválasztás ellen, arra hivatkozva, hogy ez alkotmányba ütköző, mivel sérti a polgárok egyenlőségének elvét, valamint az alaptörvény etnikai diszkriminációt tiltó passzusát.
„Annak a Sorin Orosnak hiszek, aki menedzseri pályázatában – mindenféle kényszerítő körülménytől mentesen – maga fogalmazta meg a két társulat gazdasági önállósításának szükségességét” – nyilatkozta lapunknak Bessenyei Gedő István, hozzátéve, hogy nem etnikai kérdésről van szó, mindössze arról, hogy a két társulat profilja jelentősen különbözik, más-más feladatoknak kell eleget tenniük, ez indokolja a szétválást. A művészeti igazgató kifejtette: egyik fő problémájuk az, hogy a jelenlegi helyzetben gazdasági okok miatt nem tudnak hosszú távra tervezni, ami viszont lényeges lenne a művészeti tevékenység színvonalának fejlesztése céljából.
Lapunk kérdésére Stier Péter elmondta: tavaly a szatmárnémeti színház bevételeinek körülbelül 70 százalékát termelte a magyar társulat.Ez azonban nem jelenti azt, hogy a román művészek ennyivel kevesebbet dolgoznának, inkább a közönség részéről jelentkező igények másak: míg a román nyelvű felnőtt előadásokat kevesebbszer tudják játszani, a magyar nyelvű darabok esetén jóval több előadásra van kereslet.
Emellett tavaly több alkalommal játszottak Debrecenben és Nyíregyházán, és jelentősen bővítették a színházlátogatók körét a hagyományos gálaműsorokkal, valamint a szilveszteri előadással is, melyekkel azokat is sikerül megszólítaniuk, akik egyébként nem váltanak bérletet. Stier Péter szerint tavaly a bérletszünetben előadott szilveszteri produkció, melyre 50 lej volt a belépő, több bevételt eredményezett, mint a román társulat felnőtt bérletes előadásai egész évben.
Mint megtudtuk, bár a színháznál az az elv érvényesül, hogy aki hozza a pénzt, azt illeti meg a többletjövedelem, gyakran van szükség olyan közös költségek kifizetésére, mint a közüzemi számlák, így a keletkező pluszbevételt sokszor ilyesmire költik, emiatt hosszú távon tervezni szinte lehetetlen.
Hozzátették: bár úgy néz ki, hogy a gazdasági önállósulás kizárólag a magyar színházat hozza előnyösebb helyzetbe, ez csak rövid távon igaz, közép és hosszú távon ugyanis mindkét társulat nyerne a különváláson.
Rámutattak: Nagyváradon mindkét félnek jót tett az intézményesülés: bár korábban a szatmárihoz hasonló volt a helyzet, a nagyváradi, román nyelvű Mária Királyné Színház nézőszám, illetve bevételek tekintetében ma már fel tudja venni a versenyt a Szigligeti Színházzal, noha időközben a magyar színháznak is sikerült bővítenie látogatói körét.
A változás tehát pozitív impulzust jelentett a román fél menedzsmentjének is, amely az új hejzetben viszonylag rövid idő alatt három-négyszeresére növelte bevételeit. Az alkotmányra való hivatkozást ugyanakkor badarságnak nevezték – mint rámutattak: két, azonos státussal rendelkező intézmény létrehozása semmiképp sem sértheti az egyenlőség elvét.
Mint ismeretes a nagyváradi teátrum 2011 elején jelentette be hasonló szándékát, és bár a román társulat vezetője, Daniel Vulcu és számos román színész is a szétválás mellett foglalt állást gazdasági és adminisztratív szempontokat mérlegelve, csaknem fél évig húzódott a perpatvar a döntés véglegesítése előtt.
A két új intézménybe beolvadó Árkádia Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, Marius Aron, valamint a korábbi két tagozatú színház főigazgatója, Lucian Silaghi is felháborodásának adott hangot, holott a tervezet értelmében mindketten megtarthatták vezető funkciójukat a szétválás után létrehozott román teátrumon belül.
A számos hisztériakeltő nyilatkozat miatt sokan attól tartottak, hogy a magyar társulat ki akarja rakni a román kollégákat az impozáns váradi színházépületből, így 2011. február elején mintegy száz román lakos gyertyás tüntetést is tartott a szétválás ellen.
A Bihar megyei prefektus folyamatos akadékoskodása miatt háromszor kellett a megyei tanács elé terjeszteni a javaslatot, mire az elöljárók rábólintottak a színházak önállósodására – amely csak adminisztratív jellegű volt, a román társulatnak nem kellett kiköltöznie Thália váradi szentélyéből.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 5.
Szigorított földvásárlás (Miként érinti a székelyföldi gazdákat az új jogszabály)
Január elsejétől lejárt a külföldiek földvásárlási moratóriuma, így elvileg bármelyik uniós ország polgára vásárolhat mezőgazdasági területet Romániában. Sokan ezt veszélyként fogták fel, úgy látták, külföldi kézbe kerülhet a hazai termőföld jó része. Ennek elkerülése végett törvénnyel kívánták szabályozni a földek adás-vételét. Arra voltunk kíváncsiak, a jogszabály miként érintheti a háromszéki, székelyföldi gazdákat, földtulajdonosokat.
A képviselőház tavaly december 17-én fogadta el a mezőgazdasági minisztérium által kezdeményezett törvénytervezetet. A jogszabály azonban nem jelenhetett meg a Hivatalos Közlönyben, mivel Traian Băsescu államfő január 7-én újraelemzésre visszaküldte azt a parlamentbe. Victor Ponta miniszterelnök a napokban úgy nyilatkozott: változtatásokat eszközöltek, két héten belül meglesz a törvény végleges formája, és újra elfogadják azt. A mezőgazdasági tárca által kidolgozott jogszabállyal azt szeretnék elérni, hogy a külföldiek előtt hazaiak nyerjenek elővásárlási jogot. Sorban a következőképpen nézett ki az elővásárlási joggal rendelkezők listája: társtulajdonos magánszemélyek, földbérlők (árendások), szomszédos területek magántulajdonosai, 40 év alatti gazdák, akik az illető helység közigazgatási területén folytatnak tevékenységet, és végül – de nem utolsósorban – a román állam.
Az elnöki kifogások sora is hosszú. A törvény nem írja elő, mi történik abban az esetben, ha senki nem él az elővásárlás jogával, vagy ha az elővásárlási joggal bírók kisebb összeget ajánlanak a földért, mint más vásárló. Arról sem rendelkezik, hogyan bizonyítják mezőgazdászi minőségüket az elővásárlási joggal élők. A jogszabály által meghatározott új intézmény, a telekpiacot kezelő és szabályozó hatóság feladata a földvásárlások ellenőrzése, ugyanazon hivatal az állami elővásárlási jog tulajdonosa is – Băsescu szerint viszont a két feladatra külön intézményeket kellene létrehozni. Az új törvénnyel szemben nemcsak az államfő fogalmazott meg kifogásokat. A mezőgazdászok állítják: jelenlegi formájában a dokumentum nem a külföldiek földvásárlását akadályozza meg, hanem a hazaiak elé gördít akadályt. Laurenţiu Baciu, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Egyesületei Szövetségének elnöke a Business24.ro hírportálnak kijelentette: a földvásárlás szabályozása annyira bonyodalmas, hogy egy romániai gazdának doktori címet kell szereznie egy darab föld eladásához.
Márton Árpád képviselő – aki részt vett a törvény kidolgozásában – lapunk érdeklődésére elmondta: eredeti formájában a hazai tulajdonosoknak is gondot okozott volna a jogszabály. Az államot elővásárlási joggal ruházza fel – ez gond. Székelyföldet kevésbé érinti, de a törvénytervezet előírta, hogy a határvidéken, az országhatártól húsz kilométeres körzetbe eső területeket csak a Román Hírszerző Szolgálat beleegyezésével lehet eladni. Tehát, ha valaki társtulajdonosának, szomszédjának adná el telkét, a titkosszolgálat beleegyezését kell kérnie. „Nem tudom, mi lehetne a sorsa ezeknek a földeknek. Ha a hírszerző szolgálat jóváhagyja, az állam veheti meg, ez nagyon kacifántos dolog” – nyilatkozta a képviselő. A jogszabály nemcsak a külföldiek földvásárlási jogát szabályozza, hanem az eladás módját is. Az állam szerepét fenntartásokkal kell fogadni, ráadásul az eljárás az önkormányzatok számára is nehézkes. Az RMDSZ számos módosító javaslatot tett a törvénytervezethez, melyeket nem fogadtak el. Megtörténhet, hogy az újratárgyalás során ezekből a javaslatokból is bekerülnek a törvénybe – mondta.
A megyei agrárigazgatóság vezetője, Könczei Csaba szerint a jogszabály sok fejtörést hozhat a háromszéki gazdáknak. „Itt nem áll fenn a veszély, hogy külföldi kézre kerül a termőföld – de a helyiek közötti adás-vétel erősen megnehezedik” – vélekedik az igazgató.
Más országok példája
A környező, unióba újonnan belépett országokban is próbálják akadályozni a külföldiek földvásárlását. Magyarországon külföldi nem vásárolhat termőföldet, csak ha Magyarországon is lakik, magyar állampolgársággal rendelkező házastársa van, és olyan területet akar megvenni, melyet legalább három éve bérel. Ez esetben sem lehet nagyobb a megvásárolt földterület 300 hektárnál. Lengyelország uniós csatlakozásakor 12 éves földmoratóriumot alkudott ki – ez csak 2016-ban jár le. Bulgáriában külföldi magánszemély csak akkor vásárolhat mezőgazdasági területet, ha agrárképzettsége van és megtelepedik az országban. A Bulgáriában bejegyzett jogi személyek viszont vásárolhatnak földet. Csehország és Szlovákia esetében a földmoratórium 7 év volt, kivételnek számítottak az oda házasodott, hároméves agrártapasztalattal rendelkező külföldiek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Január elsejétől lejárt a külföldiek földvásárlási moratóriuma, így elvileg bármelyik uniós ország polgára vásárolhat mezőgazdasági területet Romániában. Sokan ezt veszélyként fogták fel, úgy látták, külföldi kézbe kerülhet a hazai termőföld jó része. Ennek elkerülése végett törvénnyel kívánták szabályozni a földek adás-vételét. Arra voltunk kíváncsiak, a jogszabály miként érintheti a háromszéki, székelyföldi gazdákat, földtulajdonosokat.
A képviselőház tavaly december 17-én fogadta el a mezőgazdasági minisztérium által kezdeményezett törvénytervezetet. A jogszabály azonban nem jelenhetett meg a Hivatalos Közlönyben, mivel Traian Băsescu államfő január 7-én újraelemzésre visszaküldte azt a parlamentbe. Victor Ponta miniszterelnök a napokban úgy nyilatkozott: változtatásokat eszközöltek, két héten belül meglesz a törvény végleges formája, és újra elfogadják azt. A mezőgazdasági tárca által kidolgozott jogszabállyal azt szeretnék elérni, hogy a külföldiek előtt hazaiak nyerjenek elővásárlási jogot. Sorban a következőképpen nézett ki az elővásárlási joggal rendelkezők listája: társtulajdonos magánszemélyek, földbérlők (árendások), szomszédos területek magántulajdonosai, 40 év alatti gazdák, akik az illető helység közigazgatási területén folytatnak tevékenységet, és végül – de nem utolsósorban – a román állam.
Az elnöki kifogások sora is hosszú. A törvény nem írja elő, mi történik abban az esetben, ha senki nem él az elővásárlás jogával, vagy ha az elővásárlási joggal bírók kisebb összeget ajánlanak a földért, mint más vásárló. Arról sem rendelkezik, hogyan bizonyítják mezőgazdászi minőségüket az elővásárlási joggal élők. A jogszabály által meghatározott új intézmény, a telekpiacot kezelő és szabályozó hatóság feladata a földvásárlások ellenőrzése, ugyanazon hivatal az állami elővásárlási jog tulajdonosa is – Băsescu szerint viszont a két feladatra külön intézményeket kellene létrehozni. Az új törvénnyel szemben nemcsak az államfő fogalmazott meg kifogásokat. A mezőgazdászok állítják: jelenlegi formájában a dokumentum nem a külföldiek földvásárlását akadályozza meg, hanem a hazaiak elé gördít akadályt. Laurenţiu Baciu, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Egyesületei Szövetségének elnöke a Business24.ro hírportálnak kijelentette: a földvásárlás szabályozása annyira bonyodalmas, hogy egy romániai gazdának doktori címet kell szereznie egy darab föld eladásához.
Márton Árpád képviselő – aki részt vett a törvény kidolgozásában – lapunk érdeklődésére elmondta: eredeti formájában a hazai tulajdonosoknak is gondot okozott volna a jogszabály. Az államot elővásárlási joggal ruházza fel – ez gond. Székelyföldet kevésbé érinti, de a törvénytervezet előírta, hogy a határvidéken, az országhatártól húsz kilométeres körzetbe eső területeket csak a Román Hírszerző Szolgálat beleegyezésével lehet eladni. Tehát, ha valaki társtulajdonosának, szomszédjának adná el telkét, a titkosszolgálat beleegyezését kell kérnie. „Nem tudom, mi lehetne a sorsa ezeknek a földeknek. Ha a hírszerző szolgálat jóváhagyja, az állam veheti meg, ez nagyon kacifántos dolog” – nyilatkozta a képviselő. A jogszabály nemcsak a külföldiek földvásárlási jogát szabályozza, hanem az eladás módját is. Az állam szerepét fenntartásokkal kell fogadni, ráadásul az eljárás az önkormányzatok számára is nehézkes. Az RMDSZ számos módosító javaslatot tett a törvénytervezethez, melyeket nem fogadtak el. Megtörténhet, hogy az újratárgyalás során ezekből a javaslatokból is bekerülnek a törvénybe – mondta.
A megyei agrárigazgatóság vezetője, Könczei Csaba szerint a jogszabály sok fejtörést hozhat a háromszéki gazdáknak. „Itt nem áll fenn a veszély, hogy külföldi kézre kerül a termőföld – de a helyiek közötti adás-vétel erősen megnehezedik” – vélekedik az igazgató.
Más országok példája
A környező, unióba újonnan belépett országokban is próbálják akadályozni a külföldiek földvásárlását. Magyarországon külföldi nem vásárolhat termőföldet, csak ha Magyarországon is lakik, magyar állampolgársággal rendelkező házastársa van, és olyan területet akar megvenni, melyet legalább három éve bérel. Ez esetben sem lehet nagyobb a megvásárolt földterület 300 hektárnál. Lengyelország uniós csatlakozásakor 12 éves földmoratóriumot alkudott ki – ez csak 2016-ban jár le. Bulgáriában külföldi magánszemély csak akkor vásárolhat mezőgazdasági területet, ha agrárképzettsége van és megtelepedik az országban. A Bulgáriában bejegyzett jogi személyek viszont vásárolhatnak földet. Csehország és Szlovákia esetében a földmoratórium 7 év volt, kivételnek számítottak az oda házasodott, hároméves agrártapasztalattal rendelkező külföldiek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 5.
Székelyföld fürdői
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 5.
Jelentés – na és akkor mi van?
Úgy tűnik, egy napig „élt”, úgy igazán, az Európai Bizottság antikorrupciós jelentése, aznap foglalkoztak vele inkább, amikor közzétették.
Majd félresöpörték más hírek a gazdaság világából: a Nemzetközi Valutaalap kéthetes felmérésének befejezése, Victor Ponta miniszterelnök bejelentései a várható gazdasági intézkedésekről, s ennek keretében olyan megígért könnyítések, mint a munkaadók által fizetett társadalombiztosítási járulék csökkentése, a bankhitelekkel rendelkezők részletfizetési könnyítése, a visszaforgatott nyereségadó-mentesség a cégek részére, legkevesebb húsz új munkahely létrehozása esetén a fizetési költségek felére csökkentése – megannyi ígéret EP-választások előtt EP-választások utánra. Mindamellett, hogy az előbb említett, gyakorlati jelentőséggel és súllyal bíró gazdasági problémák miatt a korrupcióellenes jelentés valamennyire árnyékba került, nem lenne szabad másod- (vagy sokadik) rendű témaként, problémaként kezelni, illetve letudni mindazt, amit a bizottság a felmérésekből kimutatott, amire felhívta a figyelmet, továbbá amiket konkrét megoldási javaslatként tett.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
Úgy tűnik, egy napig „élt”, úgy igazán, az Európai Bizottság antikorrupciós jelentése, aznap foglalkoztak vele inkább, amikor közzétették.
Majd félresöpörték más hírek a gazdaság világából: a Nemzetközi Valutaalap kéthetes felmérésének befejezése, Victor Ponta miniszterelnök bejelentései a várható gazdasági intézkedésekről, s ennek keretében olyan megígért könnyítések, mint a munkaadók által fizetett társadalombiztosítási járulék csökkentése, a bankhitelekkel rendelkezők részletfizetési könnyítése, a visszaforgatott nyereségadó-mentesség a cégek részére, legkevesebb húsz új munkahely létrehozása esetén a fizetési költségek felére csökkentése – megannyi ígéret EP-választások előtt EP-választások utánra. Mindamellett, hogy az előbb említett, gyakorlati jelentőséggel és súllyal bíró gazdasági problémák miatt a korrupcióellenes jelentés valamennyire árnyékba került, nem lenne szabad másod- (vagy sokadik) rendű témaként, problémaként kezelni, illetve letudni mindazt, amit a bizottság a felmérésekből kimutatott, amire felhívta a figyelmet, továbbá amiket konkrét megoldási javaslatként tett.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 5.
Akinek sikerült kimozdítana helyéből Szász Jenőt
KISZ-es múltjáról, a párttagság megtagadásáról, polgármesteri tevékenységéről beszélt Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere kedden délután a Kolozsvár Társaság vendégeként. A találkozón Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár és Csoma Botond városi tanácsos faggatta.
Mivel az egyes városok életútján számos tapasztalat felgyűlt, az erdélyi magyar közösségek pedig egymásra vannak utalva, a Kolozsvár Társaság fontosnak látta, hogy alpolgármestereket és polgármestereket lásson vendégül – erről Egyed Péter szólt köszöntőbeszédében annak kapcsán, hogy Szatmárnémeti, Arad, Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy is képviseltette már magát az egyesület sorozatában.
Székelyudvarhely több ponton is kötődik Kolozsvárhoz, folytatta: a kincses városban született Szabó Dezső író tanított a székelyföldi városban, Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője „Kolozsvár és Udvarhely között élt”.
Bunta a rendszerváltás előtti utolsó évekkel kezdte az életút felvázolását. Elmondta, 1989 előtt szerették volna, ha párttag lesz, ő azonban visszautasította ezt – igaz, a gimnáziumban egy éven át ellátta a KISZ-titkári feladatot, az akkori igazgató kérésére.
A kilencvenes évek elején magánvállalkozó lett, majd 1992-ben Székelyudvarhely alpolgármestere. Az ezredfordulón a megyei tanács alelnöke lett, majd az első mandátum után elnöke: saját munkáját értékelve elmondta, sem előtte, sem utána nem történt annyi fejlesztés a megyében, mint az ő ideje alatt.
Nagyváradi és katolikus
Politikai pályafutása több szempontból is érdekes, egyrészt mert korábban Székelyudvarhely arról volt ismert, hogy RMDSZ-es jelölt nem ülhetett be a polgármesteri székbe, másrészt mint nagyváradi születésű, azt mondták neki, nem helybéliként és nem katolikusként nem túl jók az esélyei a vezető pozíciók betöltésére:
„Többszörösen kisebbségi helyzetben voltam, és mégis sikerült kimozdítanom a helyéről Szász Jenőt” – mondta, hozzátéve, véleménye szerint az akkori kampány, a Nyirő-újratemetéssel együtt egy sötét történetnek számít.
Székelyudvarhely kapcsán elmondta, 1994-1996 között vezető szerepet kapott a város, de az egymásnak feszülés, az üres szólamok miatt „kipukkadt” ez a pozíció. Emellett persze a szomszédok, mint Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy fejlődtek, lekörözték őket.
– Pedig súlya van annak, hogy Udvarhelyen 35-40 ezer ember él, amelynek 96 százaléka magyar, nekünk feladatokat kell ellátnunk – fogalmazott a polgármester.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,
KISZ-es múltjáról, a párttagság megtagadásáról, polgármesteri tevékenységéről beszélt Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere kedden délután a Kolozsvár Társaság vendégeként. A találkozón Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár és Csoma Botond városi tanácsos faggatta.
Mivel az egyes városok életútján számos tapasztalat felgyűlt, az erdélyi magyar közösségek pedig egymásra vannak utalva, a Kolozsvár Társaság fontosnak látta, hogy alpolgármestereket és polgármestereket lásson vendégül – erről Egyed Péter szólt köszöntőbeszédében annak kapcsán, hogy Szatmárnémeti, Arad, Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy is képviseltette már magát az egyesület sorozatában.
Székelyudvarhely több ponton is kötődik Kolozsvárhoz, folytatta: a kincses városban született Szabó Dezső író tanított a székelyföldi városban, Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője „Kolozsvár és Udvarhely között élt”.
Bunta a rendszerváltás előtti utolsó évekkel kezdte az életút felvázolását. Elmondta, 1989 előtt szerették volna, ha párttag lesz, ő azonban visszautasította ezt – igaz, a gimnáziumban egy éven át ellátta a KISZ-titkári feladatot, az akkori igazgató kérésére.
A kilencvenes évek elején magánvállalkozó lett, majd 1992-ben Székelyudvarhely alpolgármestere. Az ezredfordulón a megyei tanács alelnöke lett, majd az első mandátum után elnöke: saját munkáját értékelve elmondta, sem előtte, sem utána nem történt annyi fejlesztés a megyében, mint az ő ideje alatt.
Nagyváradi és katolikus
Politikai pályafutása több szempontból is érdekes, egyrészt mert korábban Székelyudvarhely arról volt ismert, hogy RMDSZ-es jelölt nem ülhetett be a polgármesteri székbe, másrészt mint nagyváradi születésű, azt mondták neki, nem helybéliként és nem katolikusként nem túl jók az esélyei a vezető pozíciók betöltésére:
„Többszörösen kisebbségi helyzetben voltam, és mégis sikerült kimozdítanom a helyéről Szász Jenőt” – mondta, hozzátéve, véleménye szerint az akkori kampány, a Nyirő-újratemetéssel együtt egy sötét történetnek számít.
Székelyudvarhely kapcsán elmondta, 1994-1996 között vezető szerepet kapott a város, de az egymásnak feszülés, az üres szólamok miatt „kipukkadt” ez a pozíció. Emellett persze a szomszédok, mint Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy fejlődtek, lekörözték őket.
– Pedig súlya van annak, hogy Udvarhelyen 35-40 ezer ember él, amelynek 96 százaléka magyar, nekünk feladatokat kell ellátnunk – fogalmazott a polgármester.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,
2014. február 5.
Márton Zoltán: nem mindegy, hogy „románoznak”, vagy szavazati jogot adnak
A magyarországi országgyűlési választásokról és a regisztrációról Makfalva polgármesterét, az MPP színeiben mandátumot szerzett Márton Zoltánt kérdeztük.
– Fontosnak tartja-e a regisztrációt?
– Jómagam regisztráltam és bárkinek szívesen segítek, aki elakad, vagy esetleg neki sem fog az elektronikus regisztrálásnak, mondjuk „gépallergia” miatt. Ez egy lehetőség, és egyben amolyan névsorolvasás is. A regisztráltak létszámából komoly nemzetpolitikai következtetéseket lehet majd levonni. – Részt vesz-e a választásokon? Miért fontos ez?
– Természetesen részt kívánok venni, hogy visszaigazoljam ennek a szerzett, vagy inkább biztosított jognak a szükségességét. Az más kérdés, hogy a külhoni szavazatokat én egy kicsit másként értékelném, de úgy vélem, ez egy kezdet és rajtunk is múlik, hogy bal, vagy jobb lábbal lépjük az elsőt. – Hogy látja, Erdély, Székelyföld, Makfalva viszonylatából, milyen kapcsolata van Magyarországgal?
– Magyarország, Erdély és a Székelyföld csak jó kapcsolatot ápolhat egymással. Ez nem kívánságműsor, hanem létszükséglet. Amikor nemzeti kormány van Budapesten, akkor ez hatványozottan érvényes. Nekünk, makfalviaknak nagyon jó kapcsolataink vannak Magyarországon, de ez annyira természetes, hogy szinte álságos is ezzel dicsekedni. Püspökladány testvértelepülésünk, de tagja vagyunk a Kárpát-medencei Szentkirály Szövetségnek is, a község Székelyszentistván nevű faluja által. Természetesen a korábbi személyes és baráti kapcsolataink most a község javát is szolgálják, de ez megint természetes, hiszen egy nemzet vagyunk.
– Terveit, a község fejlődését befolyásolja-e a budapesti kormány, számít-e az ottani helyzet?
– Mivel már hagyománnyá lett, hogy lecsípnek a megyei költségvetés osztása során a makfalvi „osztalékból”, magyarországi támogatásokból is pótolnunk kell a hiányt. Mi vagyunk Maros megye egyetlen nem RMDSZ-es magyar önkormányzata és ezt a lakosoknak „nyilvánvalóan” érezniük kellene. A jó magyarországi kapcsolataink mindenképpen előnyt jelentenek, amelyek nem mindig pénzben hoznak hasznot. Támogatásainkat általában a nyílt pályázati rendszerből sikerül megszereznünk, de vannak magántámogatóink, akik nem politikai alapon, hanem a személyes, vagy a közösségi szimpátia mezsgyéjén segítenek bennünket. Minden anyagi nyomorúságtól függetlenül, nem lehetünk közömbösek a magyarországi helyzet iránt, legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági természetű. Nem lehet mindegy nekünk, hogy „23 millió románoznak”, amikor rólunk van szó, vagy szavazati jogot biztosítanak a számunkra.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
A magyarországi országgyűlési választásokról és a regisztrációról Makfalva polgármesterét, az MPP színeiben mandátumot szerzett Márton Zoltánt kérdeztük.
– Fontosnak tartja-e a regisztrációt?
– Jómagam regisztráltam és bárkinek szívesen segítek, aki elakad, vagy esetleg neki sem fog az elektronikus regisztrálásnak, mondjuk „gépallergia” miatt. Ez egy lehetőség, és egyben amolyan névsorolvasás is. A regisztráltak létszámából komoly nemzetpolitikai következtetéseket lehet majd levonni. – Részt vesz-e a választásokon? Miért fontos ez?
– Természetesen részt kívánok venni, hogy visszaigazoljam ennek a szerzett, vagy inkább biztosított jognak a szükségességét. Az más kérdés, hogy a külhoni szavazatokat én egy kicsit másként értékelném, de úgy vélem, ez egy kezdet és rajtunk is múlik, hogy bal, vagy jobb lábbal lépjük az elsőt. – Hogy látja, Erdély, Székelyföld, Makfalva viszonylatából, milyen kapcsolata van Magyarországgal?
– Magyarország, Erdély és a Székelyföld csak jó kapcsolatot ápolhat egymással. Ez nem kívánságműsor, hanem létszükséglet. Amikor nemzeti kormány van Budapesten, akkor ez hatványozottan érvényes. Nekünk, makfalviaknak nagyon jó kapcsolataink vannak Magyarországon, de ez annyira természetes, hogy szinte álságos is ezzel dicsekedni. Püspökladány testvértelepülésünk, de tagja vagyunk a Kárpát-medencei Szentkirály Szövetségnek is, a község Székelyszentistván nevű faluja által. Természetesen a korábbi személyes és baráti kapcsolataink most a község javát is szolgálják, de ez megint természetes, hiszen egy nemzet vagyunk.
– Terveit, a község fejlődését befolyásolja-e a budapesti kormány, számít-e az ottani helyzet?
– Mivel már hagyománnyá lett, hogy lecsípnek a megyei költségvetés osztása során a makfalvi „osztalékból”, magyarországi támogatásokból is pótolnunk kell a hiányt. Mi vagyunk Maros megye egyetlen nem RMDSZ-es magyar önkormányzata és ezt a lakosoknak „nyilvánvalóan” érezniük kellene. A jó magyarországi kapcsolataink mindenképpen előnyt jelentenek, amelyek nem mindig pénzben hoznak hasznot. Támogatásainkat általában a nyílt pályázati rendszerből sikerül megszereznünk, de vannak magántámogatóink, akik nem politikai alapon, hanem a személyes, vagy a közösségi szimpátia mezsgyéjén segítenek bennünket. Minden anyagi nyomorúságtól függetlenül, nem lehetünk közömbösek a magyarországi helyzet iránt, legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági természetű. Nem lehet mindegy nekünk, hogy „23 millió románoznak”, amikor rólunk van szó, vagy szavazati jogot biztosítanak a számunkra.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
2014. február 5.
Ha nem vagyunk ott Brüsszelben, nélkülünk döntenek!
Közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben és májusban újabb megmérettetésre készül. Mint mondja, fontos ott lennünk, ahol az európai döntéseket hozzák, hiszen olykor egy-két szavazaton múlik akár a mezőgazdasági támogatás is. Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője nem csupán kisebbségvédelmi munkájáról ismert, sokan ugyanis Erdély kulturális nagyköveteként is emlegetik. Vele beszélgettünk Európai Uniós témákról, a brüsszeli jelenlét fontosságáról.
- Az RMDSZ színeiben közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben. Megbizatásának melyek a legfontosabb eredményei?
- Az elmúlt idő alatt azt tartottam fontosnak, hogy ebben a nemzetközi környezetben, ahol Európa és a világ problémáival is foglalkoznunk kell, a kisebbségek ügye is napirenden legyen. Sokszor alakul úgy, hogy az európaiak számára el kell magyaráznunk sajátos helyzetünket. Sokan nem tudják, hogy a Kárpát-medence keleti részében, Romániában több magyar él, mint néhány tagállam teljes lakossága. Az sem magától értetődő mindenkinek, hogy mi továbbra is magyarként kívánunk élni ebben az országban. Mi komolyan gondoljuk, hogy ezeréves szülőföldünkön jogokat szeretnénk kivívni magunknak. Államalkotó tényezőként, ugyanakkor közösségként, a magyar nemzet részeként és nem utolsó sorban európai polgárként szeretnénk Romániában élni, gyarapodni és erősödni. Sosem mulasztottam el ezeket a kérdéseket az Európai Parlamentben is napirendre tűzni, felemeltük a hangunkat a Mikó-ügy, a MOGYE-ügy, vagy éppen a regionalizációs felosztás kapcsán is, de arról is gondoskodtunk, hogy például a Székelyek Nagy Menetelésének üzenete Brüsszelbe is eljusson.
- A szakmai munka nem mindig látványos, néha bonyolult is az egyszerű ember számára. Azt azonban annál inkább érzékeltük, hogy munkája során az erdélyi magyarság kulturális és hagyományos jellegével is igyekszik megismertetni az európai közönséget. Miért tartja fontosnak, hogy Brüsszelben és Strasbourgban az értékeinket is bemutassuk?
- Európa fővárosában nem elég csupán elmondani azt, hogy Romániában él egy közel másfélmilliós magyar közösség, hanem ezt meg is kell mutatni nekik. Megfoghatóvá kell tenni, át kell adni azokat az értékeket, amelyek a sajátjaink és amelyekkel természetesen az öreg kontinenst is gazdagítjuk. Kivittük Brüsszelbe a borvizeinket, a székely pityókát, a bélteki borokat, a táncainkat, de számos alkalommal tartottunk olyan szakmai beszélgetéseket, ahol közösségünk múltjáról, jelenlegi helyzetéről hosszasan értekeztünk. Azt gondolom, hogy Európa sokkal inkább megért bennünket, ha nem egy panaszkodó, állandó segítségre szoruló közösség képét mutatjuk magunkról, hanem egy olyan közösségét, amelyet érdemes és hasznos támogatni.
- Idehaza azt látjuk, hogy Brüsszel nem foglalkozik a kisebbségek helyzetével helyette inkább a tyúkketrec méretével, vagy az uborkagörbülettel van elfoglalva. Mit tud mondani azoknak az embereknek, akik elvesztették a bizalmukat az Európai Unióval szemben?
- Azt tudom mondani, hogy ne tegyék. Valóban azt látjuk, hogy az Európai Unió lezárja azzal a kisebbségi témát, hogy ez tagállami hatáskör, megfogalmaz néhány ajánlást, amelyek mentén Románia eldöntheti, hogyan kezeli az erdélyi magyarság helyzetét. Ez a jelenlegi képlet. Európa azonban már azt is érzi, hogy jobban bele kell szóljon az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetének kezelésébe. Idő kérdése, hogy ez mikor történik meg. Korábban a mezőgazdasági, most pedig a migrációs kérdések is tagállami hatáskörből egyre inkább uniós szintérre kerülnek, ez a folyamat a kisebbségvédelem területén is elkerülhetetlen lesz. Nekünk erdélyi magyaroknak nem mindegy, hogy ott vagyunk-e az Európai Parlamentben, amikor ezek a folyamatok lezajlanak. Az uborkagörbület kapcsán pedig azt gondolom, hogy ebben a médiának van az egyik legnagyobb felelőssége, hiszen ezt mutatja meg az embereknek, nem a szakmai munkát, mert az unalmasabb, bonyolultabb. Nem igaz, hogy az EU fontosabbnak tartja ezeket a kérdéseket, de valóban foglalkoznia kell ezekkel is. Miközben két milliárd ember éhezik a világban, az élelmiszeripar egy nyereséges iparág, ezért az Európai Uniónak ennek szabályozásával is foglalkoznia kell, azért, hogy akármit ne tudjanak megetetni velünk. Hét éve vagyunk az Európai Unió tagjai, ez idő alatt Erdély arculata is pozitívan változott. Mindenkinek érdemes szétnéznie a saját közösségében, mert számos olyan infrastrukturális fejlesztés van, amelyek az Európai Unió támogatáspolitikájának köszönhetően valósultak meg.
- Május 25-én európai parlamenti választások lesznek. Ön is jelezte már, hogy újabb mandátumot vállalna.
- Valóban folytatni kívánom mindazt amit eddig csináltam. A megszerzett tapasztalataimra alapozva azért fogok dolgozni, hogy az erdélyi magyarság ügye továbbra is napirenden legyen az Európai Parlamentben. Ha nem vagyunk ott, nélkülünk döntenek. Ez ennyire egyszerű. Az erdélyi magyarság nem engedheti meg magának, hogy ne legyen európai képviselete, mert akkor román kollégáink elmondhatnák Brüsszelben, hogy Erdélyben meg van oldva a kisebbségi kérdés. Néha egy-két szavazaton múlik például a mezőgazdasági támogatás is, számunkra nagyon fontos a hegyvidéki gazdálkodás támogatása. Ebben a témában én magam is több alkalommal szerveztem szakmai fórumot, hogy lássák Brüsszelben: nekünk milyen anyagi forrásokra van szükségünk.
szatmár.ro,
Közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben és májusban újabb megmérettetésre készül. Mint mondja, fontos ott lennünk, ahol az európai döntéseket hozzák, hiszen olykor egy-két szavazaton múlik akár a mezőgazdasági támogatás is. Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője nem csupán kisebbségvédelmi munkájáról ismert, sokan ugyanis Erdély kulturális nagyköveteként is emlegetik. Vele beszélgettünk Európai Uniós témákról, a brüsszeli jelenlét fontosságáról.
- Az RMDSZ színeiben közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben. Megbizatásának melyek a legfontosabb eredményei?
- Az elmúlt idő alatt azt tartottam fontosnak, hogy ebben a nemzetközi környezetben, ahol Európa és a világ problémáival is foglalkoznunk kell, a kisebbségek ügye is napirenden legyen. Sokszor alakul úgy, hogy az európaiak számára el kell magyaráznunk sajátos helyzetünket. Sokan nem tudják, hogy a Kárpát-medence keleti részében, Romániában több magyar él, mint néhány tagállam teljes lakossága. Az sem magától értetődő mindenkinek, hogy mi továbbra is magyarként kívánunk élni ebben az országban. Mi komolyan gondoljuk, hogy ezeréves szülőföldünkön jogokat szeretnénk kivívni magunknak. Államalkotó tényezőként, ugyanakkor közösségként, a magyar nemzet részeként és nem utolsó sorban európai polgárként szeretnénk Romániában élni, gyarapodni és erősödni. Sosem mulasztottam el ezeket a kérdéseket az Európai Parlamentben is napirendre tűzni, felemeltük a hangunkat a Mikó-ügy, a MOGYE-ügy, vagy éppen a regionalizációs felosztás kapcsán is, de arról is gondoskodtunk, hogy például a Székelyek Nagy Menetelésének üzenete Brüsszelbe is eljusson.
- A szakmai munka nem mindig látványos, néha bonyolult is az egyszerű ember számára. Azt azonban annál inkább érzékeltük, hogy munkája során az erdélyi magyarság kulturális és hagyományos jellegével is igyekszik megismertetni az európai közönséget. Miért tartja fontosnak, hogy Brüsszelben és Strasbourgban az értékeinket is bemutassuk?
- Európa fővárosában nem elég csupán elmondani azt, hogy Romániában él egy közel másfélmilliós magyar közösség, hanem ezt meg is kell mutatni nekik. Megfoghatóvá kell tenni, át kell adni azokat az értékeket, amelyek a sajátjaink és amelyekkel természetesen az öreg kontinenst is gazdagítjuk. Kivittük Brüsszelbe a borvizeinket, a székely pityókát, a bélteki borokat, a táncainkat, de számos alkalommal tartottunk olyan szakmai beszélgetéseket, ahol közösségünk múltjáról, jelenlegi helyzetéről hosszasan értekeztünk. Azt gondolom, hogy Európa sokkal inkább megért bennünket, ha nem egy panaszkodó, állandó segítségre szoruló közösség képét mutatjuk magunkról, hanem egy olyan közösségét, amelyet érdemes és hasznos támogatni.
- Idehaza azt látjuk, hogy Brüsszel nem foglalkozik a kisebbségek helyzetével helyette inkább a tyúkketrec méretével, vagy az uborkagörbülettel van elfoglalva. Mit tud mondani azoknak az embereknek, akik elvesztették a bizalmukat az Európai Unióval szemben?
- Azt tudom mondani, hogy ne tegyék. Valóban azt látjuk, hogy az Európai Unió lezárja azzal a kisebbségi témát, hogy ez tagállami hatáskör, megfogalmaz néhány ajánlást, amelyek mentén Románia eldöntheti, hogyan kezeli az erdélyi magyarság helyzetét. Ez a jelenlegi képlet. Európa azonban már azt is érzi, hogy jobban bele kell szóljon az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetének kezelésébe. Idő kérdése, hogy ez mikor történik meg. Korábban a mezőgazdasági, most pedig a migrációs kérdések is tagállami hatáskörből egyre inkább uniós szintérre kerülnek, ez a folyamat a kisebbségvédelem területén is elkerülhetetlen lesz. Nekünk erdélyi magyaroknak nem mindegy, hogy ott vagyunk-e az Európai Parlamentben, amikor ezek a folyamatok lezajlanak. Az uborkagörbület kapcsán pedig azt gondolom, hogy ebben a médiának van az egyik legnagyobb felelőssége, hiszen ezt mutatja meg az embereknek, nem a szakmai munkát, mert az unalmasabb, bonyolultabb. Nem igaz, hogy az EU fontosabbnak tartja ezeket a kérdéseket, de valóban foglalkoznia kell ezekkel is. Miközben két milliárd ember éhezik a világban, az élelmiszeripar egy nyereséges iparág, ezért az Európai Uniónak ennek szabályozásával is foglalkoznia kell, azért, hogy akármit ne tudjanak megetetni velünk. Hét éve vagyunk az Európai Unió tagjai, ez idő alatt Erdély arculata is pozitívan változott. Mindenkinek érdemes szétnéznie a saját közösségében, mert számos olyan infrastrukturális fejlesztés van, amelyek az Európai Unió támogatáspolitikájának köszönhetően valósultak meg.
- Május 25-én európai parlamenti választások lesznek. Ön is jelezte már, hogy újabb mandátumot vállalna.
- Valóban folytatni kívánom mindazt amit eddig csináltam. A megszerzett tapasztalataimra alapozva azért fogok dolgozni, hogy az erdélyi magyarság ügye továbbra is napirenden legyen az Európai Parlamentben. Ha nem vagyunk ott, nélkülünk döntenek. Ez ennyire egyszerű. Az erdélyi magyarság nem engedheti meg magának, hogy ne legyen európai képviselete, mert akkor román kollégáink elmondhatnák Brüsszelben, hogy Erdélyben meg van oldva a kisebbségi kérdés. Néha egy-két szavazaton múlik például a mezőgazdasági támogatás is, számunkra nagyon fontos a hegyvidéki gazdálkodás támogatása. Ebben a témában én magam is több alkalommal szerveztem szakmai fórumot, hogy lássák Brüsszelben: nekünk milyen anyagi forrásokra van szükségünk.
szatmár.ro,
2014. február 6.
Választ az erdélyi magyarság
Politikusok és kisebbségkutatók részvételével igyekezett körüljárni az április 6-i magyarországi választásokkal kapcsolatos tudnivalókat A nemzet választ című vitafórum, amelyet szerkesztőségünkkel közösen szervezett Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Műhely.
Választ a nemzet – ezt a kimeríthetetlen témát igyekezett körüljárni Hídvéghi Balázs országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, a Fidesz külhoni magyarokért felelős vezetője, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke és Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke a házigazda, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és az est moderátora, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője társaságában. A külhoni magyar állampolgárok szavazati joga köré épített kerekasztal-beszélgetés igyekezett minél több szempontból szembenézni a realitásokkal. Az erdélyi résztvevők által felvetett aggályokra – a távszavazás bürokratikus megszervezése, a „szűkkeblű” pártlistás szavazás, vagy a határon túli szavazók legitimációs kérdése – a Fidesz politikusa megpróbált részletes és kimerítő választ adni. Hídvéghi Balázs fontos üzenetet fogalmazott meg: a Fidesznek egyformán partnere valamennyi határon túli politikai és civil szervezet éstörténelmi magyar egyház, amely segíteni tud a magyar országgyűlési választások előtti erdélyi mozgósításban és lebonyolításában. A választási folyamattal kapcsolatos tájékoztatás ügyében a Fidesz nemcsak a néppárttal alakított ki partneri viszonyt, hanem az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal is. „Nem az az érdekünk, hogy a Fidesz mellett kampányoljunk, hanem hogy minél több határon túli magyar éljen szavazati jogával” – fogalmazott a politikus.
Százharmincezer regisztráló
Az előkészületekről szólva Hídvéghi elmondta: a határon túli magyarság ügye iránti érdeklődés nem a választások előtt kezdődött el a Fideszben. A jogi szabályozás körüli megbeszélések visszanyúlnak 2010-re, amikor az új alaptörvény megszövegezése, a választási és az állampolgársági jogszabály módosítása mérföldkövet jelentett a nemzetpolitikában. „Ez a magyar nemzet, a magyar nemzeti identitás újraértékeléséről szól” – fogalmazott. Kiemelkedő eredménynek nevezte mintegy 130 ezer határon túli magyar eddigi regisztrációját, ami a félmillió új magyar állampolgár választóképes részének legalább az egynegyede, a becsült adatok szerint ebből 80 ezer erdélyi magyar. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tavaly nyári szociológiai felmérés alapján arról beszélt, hogy az általuk végzett közvélemény-kutatás szerint mintegy százezer erdélyi magyar jelezte szavazási hajlandóságát a 2014-es magyarországi választásokon. A szakember szerint nyitott kérdés marad: ebből a tömegből valójában hányan élnek szavazati jogukkal?
Európai példák
Az európai joggyakorlatot ismertetve Székely István politológus kijelentette: a magyarországi jogszabály mindenben megfelel a nemzetközi normáknak, ugyanakkor más országok kínálatához képest kissé szűkkeblűen bánik új állampolgáraival. Külföldi szavazókörzetek létrehozása helyett – francia és román példa – a külhoni magyarok csak pártlistákra szavazhatnak, így csak egy-két mandátum jövőjéről dönthetnek. Székely szerint egyértelmű: nem a mandátumszerzés volt a fő cél. A kolozsvári szakember az európai példákat ismertetve elmondta: az egykori nagy gyarmatbirodalmak csoportja – Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország és Portugália – több tízmilliós tömegnek adott kettős állampolgárságot. A 20. század eleji nagy emigránskibocsátó országok – Írország és Olaszország – szintén állampolgársággal kötötték szorosabbra viszonyukat a diaszpórával. A szakirodalomban történelmi trauma címen emlegetett harmadik kategóriaként a kelet-európai országok – Horvátország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország – esetét ismertette.
A „szűkkeblűségre” reagálva, Hídvéghi úgy fogalmazott: a Fideszben is voltak viták a külhoni választókerületekről, a mai realitások azonban ezt felülírták, és maradt a pártlistás szavazás lehetősége. Ha valós igény lesz rá, a választási törvény a későbbiekben módosítható – jelezte. A levélben történő szavazásról elmondta: sok országban elterjedt, tavaly Németországban több millió állampolgár szavazott így. A magyar állampolgárok számára még abszolút újdonság, első ránézésre akár bonyolultnak is tűnhet, de megfelelő tájékoztatással sikerrel vehető az akadály.
Erdélyi legitimitás
Élénk vita alakult ki a baloldali pártok által tematizált felvetésről, hogy lehetőleg csak az szavazzon, aki viseli szavazásának következményeit. Székely felvetette: ha csak az adófizető polgárok szavazhatnának Magyarországon, mi lenne a munkanélküliekkel, az egyetemi hallgatókkal vagy éppen a háztartási alkalmazottakkal? Horváth István szerint a politikusok megnyugtató szónoklatai ellenére a magyarországi lakosságot igenis megosztja a határon túliak szavazási joga. Egész Európában érezhető a feszültség a transznacionális szavazással kapcsolatban, Magyarországon meg végképp. „Mi lesz, ha éppen a határon túliak szavazata dönt majd egy esetleges kormánytöbbség megalakulásáról, ez mennyire befolyásolja a velünk kapcsolatban kialakult képet?” – tette fel a kérdést a szociológus. Székely István erre úgy reagált: bár Traian Băsescu román államfő legutóbb a külföldön élő románok szavazatainak köszönhetően lett államelnök, mandátumának legitimitását mégsem kérdőjelezi meg senki Romániában.
Hídvéghi erre úgy reagált, hogy a határon túli szavazók legitimációjának kérdésén változatlanul a magyarországi baloldal lovagol. Elvtelen támadásaik ellenére ők is aláírták a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) azon zárónyilatkozatát, amely kimondja Magyarország és a határon túli magyarság összetartozását. A vitafórum során egyetértés alakult ki abban, hogy erről beszélni kell és észérveket kell felsorakoztatni az ügy mellett. Hídvéghi szerint a kételyekre adandó legjobb válasz, ha az erdélyi magyarság minél nagyobb számban él szavazati jogával. Ez nem csak budapesti kívánalom, hanem erdélyi is.
Levélben szavazunk
A magyar országgyűlési választások dátuma 2014. április 6., a regisztráció legkésőbbi időpontja március 22. A határon túli szavazók postán vagy a konzulátusokon keresztül juthatnak hozzá a szavazólaphoz. A szavazólapon X-szel kell megjelölni a kiválasztott pártot, a lapot a levélcsomagban kapott kis borítékban kell lezárni. A csomagban érkező nagyobb válaszborítékba kerül a szavazatot tartalmazó lezárt kis boríték, illetve a szavazó adatairól szóló, kitöltött azonosító lap. A megcímzett válaszborítékot el lehet juttatni postán a Nemzeti Választási Iroda címére, vagy be lehet vinni, küldeni a konzulátusra. Aki szavazni szeretne, annak levélben legkésőbb március 5-ig, interneten pedig március 15-ig kell eljuttatni regisztrációs kérelmét, hogy szavazólapja idejében megérkezzen. A postán küldött borítékoknak április 5-én éjfélig kell eljutniuk Budapestre, ezért a megérkezett szavazólapot gyakorlatilag azonnal vissza kell küldeni. A szavazás napján, azaz április 6-án is kizárólag a konzulátusokon lehet leadni a szavazatot
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Politikusok és kisebbségkutatók részvételével igyekezett körüljárni az április 6-i magyarországi választásokkal kapcsolatos tudnivalókat A nemzet választ című vitafórum, amelyet szerkesztőségünkkel közösen szervezett Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Műhely.
Választ a nemzet – ezt a kimeríthetetlen témát igyekezett körüljárni Hídvéghi Balázs országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, a Fidesz külhoni magyarokért felelős vezetője, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke és Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke a házigazda, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és az est moderátora, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője társaságában. A külhoni magyar állampolgárok szavazati joga köré épített kerekasztal-beszélgetés igyekezett minél több szempontból szembenézni a realitásokkal. Az erdélyi résztvevők által felvetett aggályokra – a távszavazás bürokratikus megszervezése, a „szűkkeblű” pártlistás szavazás, vagy a határon túli szavazók legitimációs kérdése – a Fidesz politikusa megpróbált részletes és kimerítő választ adni. Hídvéghi Balázs fontos üzenetet fogalmazott meg: a Fidesznek egyformán partnere valamennyi határon túli politikai és civil szervezet éstörténelmi magyar egyház, amely segíteni tud a magyar országgyűlési választások előtti erdélyi mozgósításban és lebonyolításában. A választási folyamattal kapcsolatos tájékoztatás ügyében a Fidesz nemcsak a néppárttal alakított ki partneri viszonyt, hanem az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal is. „Nem az az érdekünk, hogy a Fidesz mellett kampányoljunk, hanem hogy minél több határon túli magyar éljen szavazati jogával” – fogalmazott a politikus.
Százharmincezer regisztráló
Az előkészületekről szólva Hídvéghi elmondta: a határon túli magyarság ügye iránti érdeklődés nem a választások előtt kezdődött el a Fideszben. A jogi szabályozás körüli megbeszélések visszanyúlnak 2010-re, amikor az új alaptörvény megszövegezése, a választási és az állampolgársági jogszabály módosítása mérföldkövet jelentett a nemzetpolitikában. „Ez a magyar nemzet, a magyar nemzeti identitás újraértékeléséről szól” – fogalmazott. Kiemelkedő eredménynek nevezte mintegy 130 ezer határon túli magyar eddigi regisztrációját, ami a félmillió új magyar állampolgár választóképes részének legalább az egynegyede, a becsült adatok szerint ebből 80 ezer erdélyi magyar. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tavaly nyári szociológiai felmérés alapján arról beszélt, hogy az általuk végzett közvélemény-kutatás szerint mintegy százezer erdélyi magyar jelezte szavazási hajlandóságát a 2014-es magyarországi választásokon. A szakember szerint nyitott kérdés marad: ebből a tömegből valójában hányan élnek szavazati jogukkal?
Európai példák
Az európai joggyakorlatot ismertetve Székely István politológus kijelentette: a magyarországi jogszabály mindenben megfelel a nemzetközi normáknak, ugyanakkor más országok kínálatához képest kissé szűkkeblűen bánik új állampolgáraival. Külföldi szavazókörzetek létrehozása helyett – francia és román példa – a külhoni magyarok csak pártlistákra szavazhatnak, így csak egy-két mandátum jövőjéről dönthetnek. Székely szerint egyértelmű: nem a mandátumszerzés volt a fő cél. A kolozsvári szakember az európai példákat ismertetve elmondta: az egykori nagy gyarmatbirodalmak csoportja – Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország és Portugália – több tízmilliós tömegnek adott kettős állampolgárságot. A 20. század eleji nagy emigránskibocsátó országok – Írország és Olaszország – szintén állampolgársággal kötötték szorosabbra viszonyukat a diaszpórával. A szakirodalomban történelmi trauma címen emlegetett harmadik kategóriaként a kelet-európai országok – Horvátország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország – esetét ismertette.
A „szűkkeblűségre” reagálva, Hídvéghi úgy fogalmazott: a Fideszben is voltak viták a külhoni választókerületekről, a mai realitások azonban ezt felülírták, és maradt a pártlistás szavazás lehetősége. Ha valós igény lesz rá, a választási törvény a későbbiekben módosítható – jelezte. A levélben történő szavazásról elmondta: sok országban elterjedt, tavaly Németországban több millió állampolgár szavazott így. A magyar állampolgárok számára még abszolút újdonság, első ránézésre akár bonyolultnak is tűnhet, de megfelelő tájékoztatással sikerrel vehető az akadály.
Erdélyi legitimitás
Élénk vita alakult ki a baloldali pártok által tematizált felvetésről, hogy lehetőleg csak az szavazzon, aki viseli szavazásának következményeit. Székely felvetette: ha csak az adófizető polgárok szavazhatnának Magyarországon, mi lenne a munkanélküliekkel, az egyetemi hallgatókkal vagy éppen a háztartási alkalmazottakkal? Horváth István szerint a politikusok megnyugtató szónoklatai ellenére a magyarországi lakosságot igenis megosztja a határon túliak szavazási joga. Egész Európában érezhető a feszültség a transznacionális szavazással kapcsolatban, Magyarországon meg végképp. „Mi lesz, ha éppen a határon túliak szavazata dönt majd egy esetleges kormánytöbbség megalakulásáról, ez mennyire befolyásolja a velünk kapcsolatban kialakult képet?” – tette fel a kérdést a szociológus. Székely István erre úgy reagált: bár Traian Băsescu román államfő legutóbb a külföldön élő románok szavazatainak köszönhetően lett államelnök, mandátumának legitimitását mégsem kérdőjelezi meg senki Romániában.
Hídvéghi erre úgy reagált, hogy a határon túli szavazók legitimációjának kérdésén változatlanul a magyarországi baloldal lovagol. Elvtelen támadásaik ellenére ők is aláírták a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) azon zárónyilatkozatát, amely kimondja Magyarország és a határon túli magyarság összetartozását. A vitafórum során egyetértés alakult ki abban, hogy erről beszélni kell és észérveket kell felsorakoztatni az ügy mellett. Hídvéghi szerint a kételyekre adandó legjobb válasz, ha az erdélyi magyarság minél nagyobb számban él szavazati jogával. Ez nem csak budapesti kívánalom, hanem erdélyi is.
Levélben szavazunk
A magyar országgyűlési választások dátuma 2014. április 6., a regisztráció legkésőbbi időpontja március 22. A határon túli szavazók postán vagy a konzulátusokon keresztül juthatnak hozzá a szavazólaphoz. A szavazólapon X-szel kell megjelölni a kiválasztott pártot, a lapot a levélcsomagban kapott kis borítékban kell lezárni. A csomagban érkező nagyobb válaszborítékba kerül a szavazatot tartalmazó lezárt kis boríték, illetve a szavazó adatairól szóló, kitöltött azonosító lap. A megcímzett válaszborítékot el lehet juttatni postán a Nemzeti Választási Iroda címére, vagy be lehet vinni, küldeni a konzulátusra. Aki szavazni szeretne, annak levélben legkésőbb március 5-ig, interneten pedig március 15-ig kell eljuttatni regisztrációs kérelmét, hogy szavazólapja idejében megérkezzen. A postán küldött borítékoknak április 5-én éjfélig kell eljutniuk Budapestre, ezért a megérkezett szavazólapot gyakorlatilag azonnal vissza kell küldeni. A szavazás napján, azaz április 6-án is kizárólag a konzulátusokon lehet leadni a szavazatot
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 7.
Borbély az EP-választásokról: nem lehetetlen a 8% fölötti eredmény
„Az alkotmánymódosító tervezet aktuális szövegjavaslata a romániai magyarság számára mindenképp kedvezőbb, mint a 2003-ban elfogadott, régi verzió. Egyrészt kicsit megnyirbálja az elnöki hatásköröket – szerintem jogosan – másrészt pedig most már annak a lehetősége is felmerült, hogy a hagyományos térségek alrégiókba szerveződhetnek a majdani közigazgatási régiókon belül.
Emellett természetesen benne maradt, a tavaly már bizottsági szinten elfogadott három kitétel is, amelyek értelmében államalkotó tényezőnek ismerik el a nemzeti kisebbségeket, a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják az etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti identitásukat megjelenítő nemzeti szimbólumaikat – ami talán lezárná a napjainkban is zajló pereket –, illetve a kulturális autonómia fogalmának megjelenítése, amelyre hét éve várunk” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Hozzátette, az alkotmánymódosítás végre világosan meghatározza a szenátus és a képviselőház közötti különbségeket is. „Tisztázza, hogy a képviselőház a döntő ház, a végső szavazásokra ott kerül sor, míg a szenátus egyfajta kontroll- mechanizmus, amely főként a külpolitikára kell összpontosítson” – magyarázta Borbély László.
Elmondta, a referendumig nyilván még hosszú az út, az alkotmánybíróság, a Velencei Bizottság, és a plénum döntései időbe telnek, ezért is lenne jobb a népszavazásnak őszi időpontot találni. „Erre azért is szükség lenne, mert a szavazó polgárok majdnem egyáltalán nincsenek informálva a módosulandó cikkelyek tekintetében, egy átfogó társadalmi tájékoztatásra lenne szükség, hogy a referendum napján mindenki tudja, hogy miről szavaz”– nyilatkozta a Szövetség politikai alelnöke.
Az EP-választások kapcsán a politikai alelnök kifejtette: mivel Romániának idén egy képviselői hellyel kevesebb jutott, számításaik alapján három RMDSZ-es képviselő bejutásához, mindenképp 8 százalék fölötti eredményt kell elérniük. „Nem lehetetlen, amennyiben a magyar közösség nagyobb százalékban megy el szavazni, mint a román többség” – hangsúlyozta Borbély.
A Szövetségen belüli versenyhelyzetről elmondta: az RMDSZ-ben 1990 óta zajlik a verseny a képviselők között, mindenki pályázatot tesz le, bónuszok nincsenek, csak meghallgatások, majd a titkos szavazás. „A rangsorolásról február 20–25-ig dönteni fog a Szövetségi Állandó Tanács, és megközelítőleg ebben a periódusban elkezdjük a szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtését is” – nyilatkozta Borbély László.
A március 10-re tervezett Székely Szabadság Napjára is kitérve, a Szövetség politikai alelnöke elmondta: mi a tavaly sem tiltottuk meg senkinek a részvételt, és idén sem fogjuk, mindenki maga győződhetett meg arról, hogy az ünnepség politikai rendezvénnyé vált, és az eseményt politikai diskurzusokra, pártzászlók lengetésére használták fel. „A marosvásárhelyiek 1872-től minden évben március 15-én ünneplik a magyar szabadság napját, amelybe belefér a székely szabadság is, de ennek ellenére lehet rendezni március 10-én is megemlékezést, amennyiben ez az összefogásról szól, és nem válik ismét politikai rendezvénnyé”– tette hozzá Borbély László.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma,
„Az alkotmánymódosító tervezet aktuális szövegjavaslata a romániai magyarság számára mindenképp kedvezőbb, mint a 2003-ban elfogadott, régi verzió. Egyrészt kicsit megnyirbálja az elnöki hatásköröket – szerintem jogosan – másrészt pedig most már annak a lehetősége is felmerült, hogy a hagyományos térségek alrégiókba szerveződhetnek a majdani közigazgatási régiókon belül.
Emellett természetesen benne maradt, a tavaly már bizottsági szinten elfogadott három kitétel is, amelyek értelmében államalkotó tényezőnek ismerik el a nemzeti kisebbségeket, a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják az etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti identitásukat megjelenítő nemzeti szimbólumaikat – ami talán lezárná a napjainkban is zajló pereket –, illetve a kulturális autonómia fogalmának megjelenítése, amelyre hét éve várunk” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Hozzátette, az alkotmánymódosítás végre világosan meghatározza a szenátus és a képviselőház közötti különbségeket is. „Tisztázza, hogy a képviselőház a döntő ház, a végső szavazásokra ott kerül sor, míg a szenátus egyfajta kontroll- mechanizmus, amely főként a külpolitikára kell összpontosítson” – magyarázta Borbély László.
Elmondta, a referendumig nyilván még hosszú az út, az alkotmánybíróság, a Velencei Bizottság, és a plénum döntései időbe telnek, ezért is lenne jobb a népszavazásnak őszi időpontot találni. „Erre azért is szükség lenne, mert a szavazó polgárok majdnem egyáltalán nincsenek informálva a módosulandó cikkelyek tekintetében, egy átfogó társadalmi tájékoztatásra lenne szükség, hogy a referendum napján mindenki tudja, hogy miről szavaz”– nyilatkozta a Szövetség politikai alelnöke.
Az EP-választások kapcsán a politikai alelnök kifejtette: mivel Romániának idén egy képviselői hellyel kevesebb jutott, számításaik alapján három RMDSZ-es képviselő bejutásához, mindenképp 8 százalék fölötti eredményt kell elérniük. „Nem lehetetlen, amennyiben a magyar közösség nagyobb százalékban megy el szavazni, mint a román többség” – hangsúlyozta Borbély.
A Szövetségen belüli versenyhelyzetről elmondta: az RMDSZ-ben 1990 óta zajlik a verseny a képviselők között, mindenki pályázatot tesz le, bónuszok nincsenek, csak meghallgatások, majd a titkos szavazás. „A rangsorolásról február 20–25-ig dönteni fog a Szövetségi Állandó Tanács, és megközelítőleg ebben a periódusban elkezdjük a szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtését is” – nyilatkozta Borbély László.
A március 10-re tervezett Székely Szabadság Napjára is kitérve, a Szövetség politikai alelnöke elmondta: mi a tavaly sem tiltottuk meg senkinek a részvételt, és idén sem fogjuk, mindenki maga győződhetett meg arról, hogy az ünnepség politikai rendezvénnyé vált, és az eseményt politikai diskurzusokra, pártzászlók lengetésére használták fel. „A marosvásárhelyiek 1872-től minden évben március 15-én ünneplik a magyar szabadság napját, amelybe belefér a székely szabadság is, de ennek ellenére lehet rendezni március 10-én is megemlékezést, amennyiben ez az összefogásról szól, és nem válik ismét politikai rendezvénnyé”– tette hozzá Borbély László.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma,
2014. február 7.
Fejlődés vagy pusztulás
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,
2014. február 8.
Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter
Erdély.ma,
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter
Erdély.ma,