Borvízfürdőink kézikönyve
Székelyföld fürdői címmel a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület kiadásában Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva jelentetett meg egy igényes kötetet. Székelyföld borvízfürdőinek olvasmányos kataszterét veheti kézbe az olvasó, 94 település 172 fürdőjének eléggé részletes leírását.
Kézikönyvként is nyugton hasznosítható, érdemes a kötet alapján elindulni és „felfedezni” a környékbeli forrásokat, sok beteg találhat gyógyírt reumájára, érrendszeri problémáira, és ami a legfontosabb, hogy legtöbb fürdő és mofetta használata ingyenes.
Földtani elemzés
Nagy vonalakban az előszóban megtalálható a földtörténeti, geológiai folyamatok elemzése, amelyek e természeti kincs kialakulását lehetővé tették. Székelyföldön több típusú kőzetből összetevődő hegyvonulatok találhatók, melyek sokféle ásványi összetételű borvíz kialakulását eredményezték. Egyik ilyen fővonulat a kristályos öv: Besztecei-havasok–Gyergyói-havasok–Nagyhagymás–Naskalat–Pogányhavas, amelyekre telepednek a triász-jura kori mészkőszirtek: Nagyhagymás–Öcsém–Terkő. Ebben a kristályos-mezozóos kőzetösszletekben helyezkedik el a két fontos fürdőtelepülés, Borszék és Maroshévíz, de itt található még a Csíkrákosi Bogátfürdő is.
Egy következő fontos hegytípus, amelynek a flis vagy úgynevezett kárpáti homokkő a fő alkotóeleme. Ilyenek a Csíki-havasok, a Bodoki-hegység, a Baróti-hegység és a Háromszéki-havasok. Ebben a zónában alakultak a Kászonok borvízfürdői, a csíkbánfalvi Adorjánfürdő, a csíklázárfalvi Nyírfürdő stb. Székelyföld nyugati részén az üledékes kőzetekből felépült hegyek az uralkodók, itt a legfontosabb ásványi kincset a kősó jelenti. Ebben a térségben találhatók Szováta, Parajd, Korond stb. sóstavai, sósfürdői.
E térség legfontosabb hegyvonulata a több mind 150 km hosszú Kelemen–Görgény–Hargita vulkáni vonulat, amely a szén-dioxid-tartalmú mofetták, ásványvizek (savanyúvizek) hazáját hozta létre. Itt található Székelyföld fürdőinek nagyobb hányada.
A borvíz a népi gyógyászat egyik legfontosabb eleme
A székelységben a borvizet nemcsak ivókúrára, hanem fürdőkúrára is használják – írják a kötet szerzői. A könyvben a sámánokat is megemlítik, akik hevített kővel melegítették fel a borvizet, és ebben fürdették meg a beteg embereket, főként a reumát gyógyították vele.
A szerzők utalnak az írott forrásokra, miszerint a középkori Magyarországon a fürdőzési, tisztálkodási szokások jóval elterjedtebbek, mint az akkori nyugat-európai országokban. Nem véletlen, hogy II. Endre király a lánya hozományaként egy ezüst fürdőkádat küld Thüringiába. Már akkoriban is ismerték a borvizek hatékonyságát.
Az ásványvizek csodatévő hatásairól a népi gyógyászat tudott a legtöbbet. Érdekes, ahol több borvízforrás tört felszínre, ott általában az egyiket Szemvízforrásnak nevezik, mivel a hályogot kezelték vele. A hiedelem úgy tartotta, hogy a borvízbe mártott kendőt, amellyel a beteg szemet megtörölték, ott kell hagyni a helyszínen, hogy a betegség is ott maradjon
A borvízfürdők története
Természetesen nem lehet 215 oldal terjedelemben nagyon részletesen elemezni 172 borvízfürdőt, mégis ez a kötet eléggé alaposan áttekinti a székelyföldi ásványvizes fürdők múltját és jelenét. Zepeczaner Jenő és Boér Hunor történészekhez fordultak a szerzők segítségért, és a témához kötődő szakirodalmat kellő bőséggel idézik. Nagyon alaposan követik a fürdők mai sorsát is, mindenikhez személyesen is elmentek, az írott anyagot sok fotóval illusztrálják, talán a fénykép az, amely a jelenlegi állapotokról a legtöbbet el tud árulni.
A borvízfürdők első virágkorukat a dualizmus korában élik, ekkor négy nagyobb fürdőtelep emelkedett ki a parasztfürdők sorából: Borszék, Előpatak, Tusnádfürdő és Szováta. Ami szintén fontos, hogy ekkor jelentek meg először a nagyon hasznos fürdőkalauzok. Az első világégést követően lassan elhanyagolódtak a fürdők, a kicsi magyar világban elkészült a felújítási tervük, de a kivitelezést már megakadályozta a második világháború. A kommunizmusban legtöbb helyen elhanyagolták a régi épületeket, fürdőhelyeket, viszont néhol új kezelőközpontokat, hatalmas szállókat építettek, amelyek viszont nem illeszkedtek a környezetükbe. 1989 után, ahogy a szerzők írják: „a magánosítás egy évtizedre visszavetette a fürdők fejlődését”.
Újabb fellendülés a 2000-es évek elején indult meg, a Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka több népi feredőt hozott rendbe, tájépítészeket bevonva olyan bensőséges hangulatú fürdőket teremtettek, mint a lázárfalvi Nyírfürdő, a tusnádi Nádasfürdő stb., de a Borvizek útja uniós projekt keretében is felújításra került némelyikük. Sajnos ezek a fürdők nincsenek értékelve, sokuknál még mindig hiányzik a borvíz megfelelő elemzése, hiányoznak a különböző kúrákat javalló receptek is. Az utóbbi hiányolható ebből a kötetből is.
Ahogy a könyvből kitűnik, a felújított népi feredők nincsenek karbantartva. Említettük a a tusnádi Nádasfürdőt, amelyet még 2002-ben készítettek el, és azóta megint használhatatlanná vált. Szóval elkezdődött a fürdők felújítása, de sokat kell még tenni, hogy mindegyik fürdő megfelelőképpen legyen karbantartva és kihasználva.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

„Nem lehet térdre kényszeríteni”
Az úgynevezett szekus-ügy következtében Ráduly Róbert Kálmánnak, Csíkszereda polgármesterének életében sok minden gyökeresen megváltozott. Mint mondja, azóta sokan úgy kerülik őt, mint ördög a tömjént. Mégsem ez jelentett az ő életében fordulópontot, hanem egy másik idei „ügy”, a megyei tanácselnök, illetve több társának esete, akiknek a „vádemelésük pillanatában azonnal le kellett volna mondaniuk” megbízatásukról. Évértékelő interjúnk Csíkszereda polgármesterével.
– Nagyon sok infrastrukturális fejlesztés történt idén a városban.
– A valóság az, hogy ezeket nem vettem számba, de három olyan, többnyire uniós forrásokból elkészített beruházást is befejeztünk, amely azt mutatja, hogy az Európai Unióba való belépés által megnyílt lehetőségekkel Csíkszereda tudott élni. Ha megnézzük Székelyföld városait, egyedüliek vagyunk, akik a sikeres pályázatokat befejeztük, és így kellő gyorsasággal használtuk fel az uniós alapokat. Sőt mindegyik beruházás a felújítás határidejében írt dátumig el is készült. A hargitafürdői infrastruktúra felújításáról szóló pályázatunk most zajlik. Ugyanakkor saját alapokból elkészítettük a Penge tömbház mögötti udvart, de el ne felejtsük az uszoda befejezését se. A városvezetés korábbi munkáját dicséri az a tény is, hogy a Székelyföldi Fociakadémia a gimnázium mögött egy nagyméretű műgyepes focipályát létesített.
– A látványos megvalósításokért a lakók részéről jár köszönet?
– Bár ünnepi időszakban vagyunk, amikor a mérlegkészítés és az önvizsgálat mellett életünkben fokozottan jelen kell lennie a hálának, nem annyira jellemző a mi városi társadalmunkra a közberuházásokért hálálkodni. A városközpont felújítása e tekintetben kissé mégis rendhagyó volt, mert nagyon sokan fogalmaztak meg pozitív véleményt.
– Ha rangsorolná a székelyföldi városokat, Csíkszeredát hová tenné?
– Rossz kérdés, mert olyan, mintha megkérnénk a szülőt, hogy rangsorolja annak az osztálynak a gyerekeit, ahová az ő gyereke jár.
– Jó, akkor másképp teszem fel a kérdést.
– Ne! A városok mások és mások, mert kétségen kívül mindegyiknek van térségközponti szerepe, de ebből kettő megyeszékhely, az egyik ráadásul egy nagyváros vonzáskörzetében van, így szinte egyfajta holdként működik a nagyváros erőteljes vonzása következtében. A székely városok közül az uniós csatlakozási helyzetet egyértelműen mi használtuk ki a legjobban. Vagy mondjam másképp: a kedvező szeleket a mi legénységünk tudta leginkább befogni a vitorlájába. De azt is látni kell, hogy mind a mai napig Udvarhelyen a legkisebb az etnikai harc. Aki ragaszkodik városához, ezeket az előnyöket veszi számba és domborítja ki.
– A kedvező szelek befogásához szükség van a jó önkormányzati munkára is.
– Igazából az önkormányzati testület a vitorlaforgató. Azt végképp ki merem jelenteni, hogy az elmúlt kilenc és fél esztendőben a legjobb legénysége Csíkszeredának volt. Bár ennek a csapatnak a magját végig az RMDSZ képezte, mindenki, amikor kellett, ott volt a magaslatokon, és végezte a dolgát.
– A decentralizáció milyen terheket róhat a városra?
– Szinte semmilyent. A decentralizációval csak formálisan lesz egy váltás: mint amikor az élettársi kapcsolatot a házassággal tesszük még erősebbé. Kapunk egy papírt, ami megerősíti a hivatalos viszonyt a megkapott két klub, a Sportklub és a sportiskola irányításában. Nyilván, ahogy mondani szokták, Romániában élünk, és ez lefoglalja a teljes időnket, ezért sosem lehet tudni, hogy mit hozhat a decentralizáció tekintetében a jövő. Mindig mindenre fel kell legyen készülve az ember, ha alszik is, az egyik szeme nyitva kell legyen, hogy figyeljen a változásokra.
– Mindenre fel kell legyünk készülve, mondja ön. Hol tart az úgynevezett szekus-ügy?
– Ezt én is szeretném tudni. Tény, hogy a szekus-ügy következtében sok minden gyökeresen megváltozott: azóta sokan úgy kerülnek engem, beleértve a rendőröket is, mint ördög a tömjént. Engem ilyen típusú dolgokkal nem lehet térdre kényszeríteni, ne adj’ isten kicsinálni, pedig ezek az emberek szép csendben tovább próbálkoznak. 2013-nak csak egy része ez a szekus-ügy. Ezzel párhuzamosan jó néhány elöljárót adott pillanatban már fogva is tartottak, ezt követően pedig vádat emeltek ellenük. Ezt az állapotot a politikai elitünk nem menedzseli jól. Az ártatlanság vélelmét senki nem kérdőjelezheti meg, amíg ennek ellenkezője nem bizonyítódik be, de egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon. Tehát aznap, amikor vádat emeltek a megyei elnök úr, a megyei önkormányzati képviselőtársa, illetve az egyik polgármestertársunk ellen, ezeknek az embereknek, legalább hármuknak azonnal le kellett volna mondaniuk. Nem futni kellett volna jobbra-balra mindenkihez könnyes szemekkel, és úgymond a szabadságunkért elvszerű vagy elvtelen kompromisszumokat kötni a közösség bőrére.
– Fél mondatban említette a politikai elit rossz „menedzsmentjét”. Emellett ne menjünk el!
– Az RMDSZ-nek van egy nagy problémája: a kialakult helyzet messze van a szokásos, mondjuk Nyugat-Európában szokásos politikai erkölcstől. Ezt a helyzetet nekünk nagyon gyorsan vissza kell vezetnünk oda, ahol a helye van. Itt már nem az ártatlanság vélelméről kell beszélnünk, hanem a zsarolhatóság vélelme áll fenn néhány köztisztviselővel szemben. Ha megnézzük az utólagos jogcselekményeiket, látszik, hogy milyen pálfordulás ment végbe a ténykedésükben az ügy előtt és után. Ezzel szemben én magamban úgy érzem, hogy a szekus-ügyem óta nem volt nálam semmilyen pálfordulás. De ha úgy alakul, én is veszem a kalapom és botom, és egyszerű mezei emberként fogok küzdeni, mert úgy sokkal jobban lehet. Egy polgármester ki van szolgáltatva: például jön a számvevőszék, és meghúzza a fülét. Még egyszer jelzem, számomra egy erős belső dilemma, hogy amennyiben az RMDSZ nem tudja nagyon gyorsan a normális erkölcsi mederbe visszaterelni a folyamatokat, akkor ez azt jelenti, hogy ez az RMDSZ az elmúlt hat esztendőben valóban dezintegrálódott, messze letért arról az útról, ahol volt jó néhány évvel ezelőtt, ami a politikai erkölcsösség elvárásait illeti, és nagyon gyorsan szembesítenem kell magam azzal a ténnyel, hogy van-e helyem egy ilyen típusú szervezetben. De ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy van-e helyem egy ilyen típusú közéletben, ahol gyakorlatilag mindenkivel mindenféle kompromisszumot köthetünk a saját személyes szabadságunk szavatolása érdekében. Az már csak egy igen súlyos mellékzöngéje a kialakult helyzetnek, hogy a megyei önkormányzat gyakorlatilag ízeire van szakadva, onnan mindenki menekül. Ez Székelyföldre nézve akkora csapás, mint a kilencvenes márciusi események.
– Mit értsünk azon, hogy menekülnek az alkalmazottak a megyei önkormányzattól?
– A komoly, tapasztalt húzóemberek menekülnek, mert erkölcsi válság van, és ezt a helyzetet nem tudják vállalni. Ennél súlyosabb dolgot nem tudok elképzelni. Maradva a hajós példánál, most a megye hajója mindenféle kormányzás nélkül hánykolódik, sodródik.
– Hogy lehetett volna megakadályozni ezt a helyzetet?
– Úgy lehetett volna helyes irányba fordítani a hajót, ha a vádemelés alá került személyek lemondtak volna, és hagyták volna azokat dolgozni, akik nem voltak ebben érintettek. Így tudtak volna szépen, lassan begyógyulni a sebek, különben egy életen át gennyezni fognak és elfekélyesednek.
– Meg kell kérdeznem: milyen az ön viszonya Hargita Megye Tanácsának elnökével?
– Sajnos, felületessé csökevényesedett. Az a valóság, hogy ebben a megyében egyedül Csíkszereda az a település, amely a megyei állapotoktól függetlenül jól megvan. Megvan az ereje, forrásai, tudása, és olyan legénysége, amely tud haladni az útján. Nyilván egy jól megszervezett megyei önkormányzat Csíkszereda haladását is segíteni tudná. De attól, hogy a megyei hajó sodródik, a csíkszeredai még jó irányba és jól halad előre. A többi település ladikja viszont hozzá van kötve a megyei hajóhoz, így az maga után ránthatja az összes többit. A hasonlatnál maradva, ha a mi legénységünk látja, hogy a másik hajó legénysége szökik bele a háborgó tengerbe, a hajó pedig a sziklaszirtek felé sodródik, akkor lehet, hogy a mi legénységünk is elveszíti az önbizalmát, megzavarodik. Ezért nem lehet számunkra közömbös, hogy a megye hajóján mi történik.
– Hm. Polgármester úr, mit kíván magának az új esztendőben?
– Azt, hogy bírjam ezt a pörgést és a kihívást, legyen elég eszem és bölcsességem elkerülni a csapdákat, mert egyre többet állítanak utunkba. Legyen erőm ahhoz, hogy jövőben is meg tudjam fogni a szekusokat, és át tudjam adni a hatóságnak. Legyen békesség a hivatalban és a családomban, mert enélkül nincs se bölcsesség, se erő.
– Hát a városlakóknak?
– Legyen egészség mindnyájunk számára, mert ha egészség van, a többit megoldjuk.
Kozán István
Székelyhon.ro

Legyen ismét diktatúra?
Amiért huszonnégy évvel ezelőtt a nép kivonult az utcákra, és halomra lövette magát, majdnem mind megvalósult, s most mégis – csodák csodája – a lakosság fele visszasírja azokat az úgymond régi szép időket. A történelmi régiókban élők közül egyedül az erdélyiek többsége mondja, hogy a kommunizmus rossz dolog volt Románia számára. De még ott is a megkérdezettek 43,1 százaléka nyilatkozta, hogy akkor jobban élt.
Pedig a népfölkelés előtt mindenki azt hitte, Romániában kibírhatatlan az élet. A forradalom idején olyasmit kiabáltak a tüntetők, hogy szabadság! És most mindenféle szabadságból annyi van, amennyi kell. Van sajtószabadság, mindenki azt beszél összevissza (potyára), amit csak akar, szabad sztrájkolni azoknak, akiknek egyáltalán van munkájuk, lehet tüntetni és munkát követelni azoknak, akiknek nincs. Van mozgásszabadság. Útlevél sem kell, és mindenki mehet a francba, vagy a szeme világ(á)ba, munkát, kenyeret keresni, vagy koldulni. Néha ugyan egynémely ország, mint Anglia, tiltakozik a koldusok baráti látogatásai ellen, viszont egyáltalán nem ellenzi, ha kiképzett orvosok vagy egészségügyiek rohamozzák őket. Azt is kiabálták a forradalmárok, hogy le a diktatúrával! A diktátor elfutott, majd kivégezték saját bizalmi emberei, akiket ő ültetett magas posztokba a katonaságnál vagy a Securitaténál. Ha ők le nem lőtték volna, a diktatúra is tovább tartott volna, és most a lakosság felének nem kellene visszasírnia azokat az időket. Ha Ceauşescut nem árulják el barátai, akkor ő a forradalmat leverte volna. A demokratikusabb országokban sokan haragudtak volna rá, de azóta megbocsátottak volna, mert lám, Amerika még a kubai Castroékra is megengesztelődött, pedig ők igazán sok borsot törtek az orra alá. Ennek ellenére most Obama parolázott Raul Castroval a Nelson Mandela temetésén. Így akár Ceauşescuval vagy klánja valamelyik tagjával is kezet rázhatott volna, és most ismét kocsikáznának az angol királynővel, mint az említett régi szép időkben. Ha már nem élne is, eleddig valamelyik rokona megörökölte volna a trónt, akarom mondani, a vezérséget, elnökséget, és újabb géniusz emelkedne időnként a Kárpátok fölé. Észak-Korea és Kuba mellett mi lennénk a harmadik kommunista állam, vagy még annál is több. Az elmúlt huszonhárom év alatt ennyi erővel, amennyit belevertünk, egész biztos, befejeztük volna a kommunizmus felépítését. Esetleg neki is kezdhettünk volna egy annál is fejlettebb társadalmi rendszer tető alá hozásának, bár sokaknak az is egészen fejlett, sokoldalú volt. Mára már sorozatban gyártanánk az atombombát a vegyi fegyverek mellett, amelyekkel már akkor is fenyegetőztünk. Hogy be ne vessük valahol, csak amúgy küldené a sok segélyt nekünk az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok. Nem kellene a Valutaalapnak könyörögnünk újabb kölcsönökért, hiszen nem azért fizettette vélünk vissza nagy vezérünk a tévedésből felvett kölcsönt, hogy újabbat vegyünk fel, s aztán a feltételeket ők szabják meg nekünk, miként most. Olyan, hogy élelmiszer, fűtés, meleg víz, villany, benzin, meg ehhez hasonlók most sem lennének, de nem is kellenének, mert mindez, úgy látszik, nem hiányzott a lakosságnak, ha nosztalgiázik a ’89 előtti időkről, amikor mindezek egyike sem volt fellelhető. Mert a nép, az istenadta, úgy gondolkodik, hogy van ugyan minden, csak éppen nincs, mivel megvenni. Ezek után még mindig lehetne megoldást találni a régi idők visszatérítésére. Mivel most már nálunk mindent lehet és szabad, hát ki kellene robbantani egy újabb forradalmat. Ha már annyira szeretik így utólag Ceauşescut, akkor – bár őt feltámasztani nem lehet – a rokonságból elő lehetne ásni valakit, úgy néz ki, teljesen mindegy, hogy kit, aki élére álljon a dolognak. Aztán ők szükségállapotot vezetnének be. A köztörvényeseket mind ki kellene engedni a börtönökből, és mindenkit be kellene zárni, akit ellenségének tekint az új rendszer. (De talán legjobb lenne inkább kurtán-furcsán végezni – akár a volt vezérrel – a legveszélyesebbnek tűnőkkel.) Igaz, nagyon durva módja lenne az új rendszerváltoztatásnak, és nem nagyon demokratikus. De lehetne humánusabb módot is találni rá. Ha valaki nyíltan felvállalná a szocializmus és kommunizmus eszméit, nem csak így sutyiban, és alakítana egy új kommunista pártot. Ez a most nosztalgiázó ötven százalék arra szavazna, és aztán jöhetne a diktatúra. Bár lehet, hogy az így megválasztottakban sem lehetne bízni. Ugyanis az a szomorú, hogy Románia lakosságának csak másfél százaléka bízik nagyon a saját maga választotta képviselőiben, és 51,5 százalék nagyon kicsit. Akiben viszont nagyon bízik mostani állapotunk javulását remélve, az maga a Jóisten. Belé a bizalmát a nép 56 százaléka veti.
Úgyhogy imádkozzatok, híveim!
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Lőrinc Celestin – A háló királya
„Jó estét, itt a moldvai Csángó Rádió, Lőrinc Celestint hallják." A stúdió a Kárpátokon túli Csíkfalu parasztházának konyhasarka. Celestin az ágyából beszél, merthogy gyerekként leesett a cseresznyefáról, azóta mozgásképtelen.
Néhány éve, az internet segítségével röpíti gondolatait a világba, s a hazai hangot hallva, a hálón fennakad több száz csángómagyar vendégmunkás.
A Spanyolban, Olaszban kemény, rideg munkát végző birkanyíróknak, eperszedőknek Celestin hangja jelenti az otthont: falujukat, hátrahagyott családjukat. A szeretet hullámhossza utóbb a szerelemé is lett.Egy külföldre szakadt klézsei lány már meg is látogatta főhősünket. Azt beszélik, hamarosan esküvő lesz. Az év közben Olaszban dolgozó falubeliek pedig nyaranta felkapják Celestint, s hálából megfürdetik a Szeretben, a falu melletti folyóban.
tv.animare.hu
Erdély.ma

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzedékváltás Csernátonban
Hivatalosan muzeológus a besorolása, szeptembertől ő foglalja el a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum szűkre szabott tisztijegyzékében édesapja helyét. Haszmann Orsolya tehát nem a kívülről jöttek bizonyításvágyával, mindent másképp tenni akarásával, egy új korszak megnyitásának szándékával vette át a tájmúzeum irányítását, hanem a feladatába belenevelődött, ebben a sajátos felfogású közegben felnevelkedett, az alapító gondolkodásmódját átvevő és továbbvivő küldetéstudattal, de fiatalos lendülettel és hatalmas elszántsággal. Amire bizony szüksége is lesz, mondja Haszmann Pál, aki akár eddig, úgy ezután is azon igyekszik, hogy megfelelőképp feltarisznyálja utódját.
Úgy belenevelődtem
Haszmann Orsolya magyar–néprajz szakot végzett Kolozsváron, 2004-ben mesterizett néprajzból. Rövid kitérőt követően (erről később még szó lesz) otthon, Csernátonban tanított három évet, ez a megalapozás és a családalapítás időszaka is volt.
– Tulajdonképpen mindig is arra készültem, hogy hazajövök. Már az egyetem utolsó évén besegítettem édesapámnak, legfőképpen azért, hogy tanuljak. És bizonyára tudatosság is volt a részéről abban, hogy kezdett átadni nekem dolgokat, levelezéseket előbb, így kezdtem belelátni abba, hogy milyen kapcsolatrendszer alakult ki a múzeum körül, kit mivel keresnek meg. A leveleket először úgy válaszoltam meg, hogy vele megbeszéltem, vagy az ő válaszait begépeltem, aztán fokozatosan már sok mindent magamtól, és ebbe szépen úgy belenevelődtem. Azt el kell mondani, hogy mi mindannyian itt nőttünk fel, kisgyerekkorunk óta mindenben benne voltunk, az életünk itt zajlott, nekünk a nyár sosem olyan volt, mint más családoknál, hogy elmennek a horvát tengerpartra, vagy ahová tehetik, nekünk a nyár munkával telt mindig, édesapámnak az élete annyira a múzeum, hogy ő, azt lehet mondani, a negyven év alatt sosem volt szabadságon. Ő ebben él, ezáltal mi is itt nyaraltunk, jöttek ide az emberek, mindig változott a társaság, változtak a tevékenységek, és ez így érdekes volt. Ez mind jó volt arra, hogy nemcsak én, hanem az unokatestvéreim is belenevelődtünk ebbe az életformába.
A nagy család
Családról esvén a szó, egy kis kitérőt kell tennünk. Idős Haszmann Pál népes családot hagyott maga után, felettébb érdekes, hogy a harmadik generáció hogyan örökölt sokszínű egyéniségéből. Haszmann József Budapestről került Kommandóra mérnökként, tőle örökölhette műszaki érdeklődését fia, idős Haszmann Pál; néptanítóként, tanárként a szemléltetve oktatás elvét alkalmazta, de zongorázott és hegedült, gyönyörűen rajzolt, festett, faragott, és szellemi tevékenységet is magas fokon művelt. Cseh Idával hat gyerekük született, öt érte meg a felnőttkort, közülük egy fiatal korában elhunyt, négyen élnek még a mai nap is, három fiú- és egy lánytestvér, aki Kolozsvárra ment férjhez. Akik itthon maradtak, mindannyian az udvarban, a Cseh-kúria körül, mint egy nagy család élnek: Lajos és az ikrek, József és Pál. Lajosnak két fia, egy lánya van: ifjabb Lajos – aki Tóniként ismert – ezermester, már gyerekkorában is állandóan szerelt, nem lehetett elszedni a gépek mellől, a családban úgy mondják, a keze aranyból van. László szintén műszaki beállítottságú, a múzeum körül minden javításra szorulót megold, a fafaragást magas szinten műveli. Testvérük, Ildikó Sepsiszentgyörgyön él. Józsefnek négy lánya van, Gabika 2010-ben megkapta a népművészet ifjú mestere elismerést, ő a múzeumban a bútorfestést oktatja, a háromszéki festett bútorok motívumkincsét viszi tovább; Évike Csíkszeredában él, Réka Sepsiszentgyörgyön rajztanár, Ágota pedig Marosvásárhelyen a zeneművészeti egyetemen tanul. Pálnak, mindenki Pali bácsijának Orsi az egyetlen gyermeke – bár Székelyföldön a gyermek fiút jelent. – Valahogy úgy alakult a családban, és ez nagyon jó, hogy mindenki valami máshoz ért – foglalja össze Haszmann Orsolya. – Csodákra is képes egy ilyen család, ha ezt a sok mindent összeteszi: egyik fest, a másik a motort szereli, a harmadik gyönyörűen farag, a negyedik kiadványokat szerkeszt, olyan szépen össze tud ez állni.
Lelkecském... – Idős Haszmann Pál, ha most szólhatna hozzád, tudom, úgy kezdené mondanivalóját, hogy lelkecském, kedvenc szavajárása lévén – mit mondana, mit üzenne neked? – Érdekes az én és a Nagyapám kapcsolata, hiszen én nem ismertem őt, 1977-ben ő elhunyt, én 1979-ben születtem. A sorsom alakulásában vannak olyan pontok, amelyek megerősítik ezt a – lehet, kissé romantikus, lányregényes – kapcsolatot. Például, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kommandóra kaptam állást, tizenkilenc évesen elképzeltem, a fenyvesek között milyen szép lesz, ott akarok én is élni, ahol ő született, mintha követném az ő útját, és ekkor még erősebben megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok az életben. Aztán úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam Kommandón, a következő évben mentem egyetemre. Hogy mit mondana? Sokszor az ember elkeseredik vagy elfogy az ereje, én olyankor mindig rá gondolok, ezt nem tudom megmagyarázni, de tudom, érzem, hogy valahol van és vigyáz, és figyel, és ebben én hiszek, és ez akkora erőt ad, hogy olyan lehetetlen helyzetekben, amikor más ember azt mondaná, nem lehet, én akkor is azt mondom, hogy de igen. Tavaly, nagyapám születésének száztizedik évfordulójára nagy ünnepséget szerveztünk, háromszáz meghívott, ennyi embert csak az udvaron lehet fogadni. Egész héten esett az eső, vannak sátraink, de nem annyi, hogy mindenki elfért volna alattuk. Mondtam mindenkinek, az ünnep napján nem fog esni, és addig mondtam, hogy aznap tényleg sütött a nap. Én hiszek abban, hogy fenn, lenn valahol minket nagyon szeretnek, mert mindig olyan szépen tudnak így az időjárással kapcsolatban is alakulni a dolgaink. A tavalyi ünnepségen meg is fogalmazódott, hogy ha nagyapám lenéz, akkor bizonyára örül, és van is, minek, egyrészt ott a családja, másrészt az ő álma mégiscsak valóra vált, mert sokan hittek benne, és nem hagyták cserben, és utána a fiai is akkora lélekkel, szívvel csinálták, ezt másképp nem lehetett volna.
Hogyan tovább?
– Ahogy itt az évtizedek során bevett szokás volt, ahogy fogadják a látogatókat, ahogy édesapám tud a látogatók nyelvén beszélni, az annyira sajátos, hogy épp úgy senki nem fogja tudni csinálni. De talán nem is az a cél, nem vagyunk egyformák, nekem is vannak elképzeléseim, másik generáció vagyok, aki másképp él meg már dolgokat. Természetesen messzemenően tiszteletben tartom, amit ők megalkottak és megálmodtak, ezekhez igazodva szeretném mindazt továbbvinni, ahogy eddig volt, beleértve akár az egész napos nyitva tartást is. Én 2012-től beiratkoztam doktori képzésre, a múzeum története a doktori disszertációm témája, egy ilyen negyvenéves múlttal rendelkező intézménynek nagyon időszerű lett most már megírni a történetét, idős Haszmann Pál munkásságát, aztán a további éveket, hogy az akkori politikai viszonyok között hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény, milyen kapcsolatrendszerek működtek, számomra ez nagy kihívás.
Azontúl raktárakra lenne szükségünk a tárgyak szakszerű tárolásához. Jó lépés volt az őszi gépésztalálkozó, felbecsülhetetlen, amit a magyarországi barátaink tettek, önzetlen segítségüknek köszönhetően beindult két traktor, amelyek nagyon romos állapotban kerültek a gyűjteménybe. Nagyon fontos lenne minél több régi tárgyat használatba helyezni ilyen szinten, a múzeum nemcsak attól lesz élő, ha az emberek itt alkotnak, vagy egyszerűen csak bejönnek ide, hanem hogy a tárgyak is újra meg tudnak szólalni. A szövőszékek például a székely házakban állandóan fel vannak vetve, és annyi lehetőséget kínál még az udvar és a park, időszerű terv többek között egy kemencét építeni, ahol kenyeret lehet sütni, és vannak még olyan dolgok, amik itt vannak a kezünkben, és még jobban ki kell aknázni, hogy haszna legyen az idelátogatónak belőle.
Vagy a múzeumpedagógia. Az iskolákkal való kapcsolattartása a múzeumnak mindig is jó volt, de még nagyobb hangsúlyt fektetünk erre, mint eddig, és ezután is szervezünk közös programokat. A faluhoz az iskolán keresztül lehet leginkább közeledni, ha valamit szervezünk, ahol a gyerek részt vesz, elhozza a szülőt is. Azt szeretném, ha a csernátoni azt érezné, hogy ő itthon van, nem kell kopognia a kapun, bármikor bejöhet, hozza el a vendégét, találja fel magát az udvarban. Mi kaptunk egy feladatot, senkinek, aki itt dolgozik, ez nem munkahely, hanem életforma, ezt én őszintén és lelkemből, semmi külső kényszer nélkül felvállaltam, és ebben hiszek. Hogy mire jutok, majd elválik, vannak tervek, célok és jó erős akarat, gondolom, hogy amit hátrahagyunk, az pont olyan hiteles lesz, mint amit mi kaptunk.
Pali bácsi intelmei
E jövőfaggató írás belső felépítése igazából azt követelné meg, mielőtt Haszmann Orsolyát kérdeztük volna terveiről, elképzeléseiről, előbb Haszmann Pállal mondassuk el, miért éppen Orsira testálta a jövő építését. A sorrendet azonban tudatosan cseréltük fel, hiszen Pali bácsi szavai, bár konkrétan a múzeum jövőjére vonatkoznak, minden magyar számára megszívlelendő intelmek. – Nem is én döntöttem abban, hogy Orsi folytassa a munkánkat, hanem ő maga ennek a hivatásnak él, szereti, érdekli, itt nőtt fel velünk, de hát végül is minden gyerek, bármelyik vihetné tovább. Én talán Orsiban látom azt az utódot, aki a többieket maga mellé fogva, egyiket sem kizárva, együtt viszik tovább. Bízom abban, hogy mindazt, amit próbáltunk idáig a magunk módján, szerény lehetőségeink és tudásunk szerint építeni, ennek a talán még félig fel nem épített háznak a derekát meg tudja rakni, és valaki majd egyszer befedi ezt a jelképes épületet, mert akkora munka áll előtte, hogy ő sem fogja tudni. Rárak ő is egy tetőt, de én mindig azt mondtam, hogy valamikor ezt az építményt színes zsolnai cseréppel kellene befedni. Hogy ez az intézmény, aminek megszületett, aminek eleink kigondolták, úgy éljen. Töltsék meg tartalommal, a múzeumpedagógiai tevékenységgel csalogassák be a gyerekeket, mert valamikor magunk is így örököltük édesapánktól, hogy bizony ide el kell hozni a fiatalokat, meg kell szerettetni velük a múltat, megismertetni gyökereiket, az értékeket. A tárgyi emlékek mesélnek, csak meg kell szólítani őket, de ahhoz, hogy megszólíthassák, tudni kell róluk sokat.
Mindig fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor egyet lehet előre lépni. Ez sem könnyű, ezekben a nehéz időkben sem könnyű, mert úgy meglódult ez a világ, én már csak tapasztaltam az elmúlt húsz év alatt, az azelőtti nyomorúságos kényszer után hirtelen egy nehéz ruhát vetett le az ember, és rá kell döbbennie arra, hogy más módszerekkel, rafináltabban, de ugyanazt a nehéz ruhát akarják ránk visszaöltöztetni, azt a súlyt rárakni a székely-magyarság vállára, hogy húzza. Még mindig azokért az időkért kell dolgozni, melyek majd egyszer valóban teljesen szabaddá teszik az embert gondolkodásában, lelkében, cselekvésében, és azt teheti a maga jó elgondolása, hite szerint és úgy cselekedve, hogy hasznára lehessen a közösségének, nemzetének, fajtájának. Annyi mindent kaptunk szüleinktől, bár még többre hallgattunk volna annak idején, de hát ez így van minden ember életében, hogy mire éppen megvilágosodna annyira, akkor elmennek a drága jó emberek, elmennek az élet rendje szerint, de amivel minket feltarisznyáltak, abból szeretnénk most átadni. Szélesíteni kell a kört, bekapcsolni a Kárpát-hazát, itt állandóan pezsgő művelődési életnek kell lennie, mert láthatjuk-tapasztalhatjuk, mekkora nagy bajban van a nemzet, közömbösségre nem lehet székely-magyar jövőt építeni.
Minket nem tudnak elküldeni nyugdíjba. Most is azon törjük a fejünket, hogy mivel gazdagítsuk a gyűjteményt, annyi mindent meg lehet még menteni az ócskavas éhes szájából. És nem arról van szó, hogy mi tulajdonoljuk a legnagyobb gyűjteményt, nem. A múltkor is valaki azt mondta, milyen gazdag, mennyi mindene van. Mondtam, nem, ez nem az enyém, ez nem az öné, ez a székely-magyar nemzeté, ennek ön is, én is részesei vagyunk. Örülünk, hogy ezek mellett a fiatalok mellett még itt lehetünk, támogathatjuk a jó gondolataikat, egyeztetve, ez persze sokszor még vitákat is szül, nemzedékek között a gondolkodási különbség érthető, de csak buta ember, aki ezzel vitázik, az okos ember azt mondja, bizony igaza van, csak most álljak mellé, hogy nehogy magára borítsa a kerítést, el lehet mellette menni fogódzkodva is. Nem fogom vissza a fiatalos, jó gondolataiban, hevületében, tudásában és energiájában, azt nem tenném meg, és nem tenném meg egyik gyerekkel sem, hanem arra a csapásra szeretnénk irányítani őket, amiről azt gondoljuk mi, hogy jó. De lehet, hogy mellette egy másik csapás jobb, hát akkor menjen azon, csak jó helyen likadjon ki az erdőből, ahogy a székely mondja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben – kettős elutasítás
Mind a szenátus egészségügyi szakbizottsága, mind a plénuma elutasította az RMDSZ képviselőházi frakciója által szeptemberben kezdeményezett törvénytervezetet, amely az anyanyelv-használati jogot biztosította volna az egészségügyben. A jogszabálytervezet nemcsak a nyelvhasználat szempontjából módosította volna a 2006. évi 95-ös egészségügyi reformtörvényt, hanem az európai egészségügyi kártyák érvényességi idejének meghosszabbítása illetve az egészségbiztosítási járulék befizetésének elmulasztásáról szóló figyelmeztető értesítések kiközlése is szerepelt a módosító javaslatok között.
Nemrég cikkeztünk arról, hogy Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők Brüsszelbe látogattak, ahol a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatával „ismerkedtek”. Tapasztalataikat felhasználták annak a törvénytervezetnek a képviselőházi vitájában, amely – ha a képviselőház rábólint – a romániai kisebbségi nyelvhasználatot biztosítaná az egészségügyi intézményekben. E tervezet alátámasztására az RMDSZ-képviselők a román parlament dokumentációs központjától (amelynek fő feladata, hogy a törvényhozói munkával összefüggő szakmai és könyvtári információs szolgáltatásokat nyújtson a képviselők, a parlamenti bizottságok, a parlamenti pártok képviselőcsoportjai részére) tájékoztatást kértek arról, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben azokban az országokban, amelyek – Romániához hasonlóan – ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját.
– Miért folyamodtak ehhez a testülethez? Milyen a döntéshozók hozzáállása e kérdéskörben? – kérdeztük Kerekes Károly képviselőt.
– Szükségünk volt egy olyan dokumentációra, amely arról nyújtson tájékoztatást, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az orvos–beteg kapcsolatban azokban az országokban, amelyek ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Ezt a dokumentációs anyagot fogjuk felhasználni a képviselőház egészségügyi bizottságában rövidesen sorra kerülő vitában, amikor az RMDSZ azon törvénytervezete lesz napirenden, amely előírja az anyanyelv-használati jog biztosítását az egészségügyben. A dokumentációt eljuttattam már az egészségügyi miniszternek, a képviselőházi egészségügyi szakbizottság minden tagjának. Románia ratifikálta az említett Chartát, ötévenként jelentésküldési kötelezettsége van az Európa Tanács felé (legközelebb 2014-ben) arról, hogy miként teljesíti a Charta elfogadásával vállalt kötelezettségeit, de a szóban forgó kérdésben – az egészségügyi intézményekben megvalósuló anyanyelv-használattal kapcsolatosan – nem törekszik eleget tenni, különböző kifogásokkal élve, mint például azzal, hogy nem rendelkezik elégséges számú orvosi személyzettel, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, vagy, hogy nincs elegendő anyagi forrás a kérdés megoldására. Egyébként a Chartában előírt kötelezettségeivel kapcsolatosan Románia 2009-ben csak a helyhatósági, a tanügyi valamint a közszolgálati média vonatkozásában juttatott el jelentést az Európa Tanácsnak, az egészségügyben vállalt kötelezettségeiről mélyen hallgatva.
Az eddigi parlamenti vitákban, amelyek a szenátusban zajlottak viszont nem az említett kormányvélemény hangzik el, hanem olyasmiket hangoztatnak, hogy a román az ország hivatalos nyelve, hogy jelenleg is megengedett olyan személyzet alkalmazása, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, az már nem számít, hogy semmilyen törvényes előírás erre vonatkozóan nem létezik, vagy hogy a nagy elméleti „engedékenység” mellett a főleg Moldova Köztársaságból bevándorolt orvosok nem csak, hogy nem tudnak, de még nem is akarnak megtanulni minimális szinten sem a kisebbségek nyelvén.
Meg aztán azt is kell hallanunk, hogy bőven elégséges, ha csak információkat kap anyanyelvén a beteg, meg hogy a kisebbségi nyelvet ismerő orvosi személyzet alkalmazása diszkriminációt jelentene a románokkal szemben az egészségügyi személyzet alkalmazásánál. Nos, ilyen körülmények között nekünk mindent meg kell tennünk, minden eszközt latba kell vetnünk azért, hogy meggyőzzük a román parlamenti képviselőket – de nem csak őket, hanem a román közvéleményt is, más országok gyakorlatát is ismertetve – érveink helyességéről. Az októberi brüsszeli látogatásom is ezt a célt szolgálta, a belga főváros gyakorlatát is ismertetni fogom, hiszen annak ellenére, hogy Belgium nem ratifikálta a Chartát, mégis példaszerűen oldotta meg ezt a kérdést az állami egészségügyi intézményekben. A képviselőházi vitát megelőző napokban sajtótájékoztatót fogunk tartani dr. Bónis István képviselőtársammal a Parlamentben, bemutatjuk a megszerzett dokumentációs anyagot és a brüsszeli tapasztalatokat, szembeállítva ezeket a romániai helyzettel, intoleráns magatartással.
– A romániai helyzet ismertetése hiányzik a dokumentációs anyagból… Miért?
– Azt esetleg egy mondatban lehetett volna megfogalmazni: nincs biztosítva az anyanyelvhasználat.
Az RMDSZ-képviselők – Antal István, Bónis István, Erdei-Dolóczki István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Korodi Attila, Markó Attila-Gábor, Márton Árpád-Ferenc, Máté András-Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Seres Dénes, Szabó Ödön – által kezdeményezett törvénytervezetet elsőként a törvényhozói tanács pozitívan véleményezte, majd a gazdasági és szociális tanács, a kormány, a szenátus emberjogi-kisebbségi bizottsága, a közigazgatási és környezetvédelmi bizottsága valamint az esélyegyenlőségi bizottsága mind negatív álláspontot fogalmaztak meg.
Ezt követően már nem csodálkozunk annyira a szenátus Ion Luchian által vezetett egészségügyi bizottsága szavazattöbbséggel történő elutasításán, amely arra hivatkozott, hogy az érvényben levő törvénykezés értelmében a kisebbségek nyelvén beszélő egészségügyi képzettségű személyek jelenleg is munkát vállalhatnak az egészségügyi intézményekben ott, ahol a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot, ha vannak betöltetlen állások és a pályázó megfelel az álláskövetelményeknek. Azt is felhozták érvként, hogy a 2003. évi 46-os törvény 8. cikkelye értelmében a páciensnek joga van román nyelven tájékoztatást kapni, ha pedig nem ismeri a román nyelvet, akkor anyanyelvén vagy más, a beteg által ismert nyelven tájékoztatják, vagy más kommunikációs módot találnak. A bizottság végül kijelenti, hogy az RMDSZ-képviselők szóban forgó kezdeményezése diszkrimináció lenne, amely megsértené a szakmai tudásra alapozott versenyt. A tervezet másik két javasolt témájának elutasítását formális és egyéb jogi, hatásköri hivatkozásokkal magyarázva szintén elutasították.
A szenátus plénuma december elején szintén „visszadobta” a törvénytervezetet. A kettős elutasítást követően az RMDSZ-frakció nevében Kerekes Károly parlamenti képviselő levelet intézett a kormányhoz, valamint az egészségügyi tárcához, amelyben felhívta a kormányfő illetve a szakminiszter figyelmét az egészség megőrzésének alapvető jogát szavatoló törvénykezésre, a nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetére, ami az orvos–beteg kommunikációt illeti, kérve, hogy ebben a kérdésben ismételten fogalmazzanak meg – ezúttal pozitív – álláspontot. Az RMDSZ törvénytervezete várhatóan februárban kerül a fő döntéshozó, a parlament képviselőházi szakbizottsága, majd a plénuma elé.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Minden idők karácsonya
Minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség – tartja Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke szerint valamennyi eddigi tisztségvállalásának ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?
– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.
– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?
– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.
– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...
– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.
– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?
– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.
– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?
– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.
– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?
– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.
– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?
– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.
– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...
– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!
– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...
– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.
– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.
– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?
– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?
– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?
– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nemzetpolitikai napirend
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lőfegyvernek tartják a hargitai rendőrök a ’48-as ágyúmakettet
Színházi kellékként használt 1848-as ágyúmakettet foglalt le Székelyszenterzsébeten a rendőrség. Miközben Kincses Kálmán, a település református lelkésze állítja, a makett nem engedélyköteles, a hatóságok szerint illegálisan hozták be az országba.
A Hargita megyei rendőr-főkapitányság tájékoztatása szerint december 13-án minősített csempészés és a fegyvertartási törvények megszegése gyanújával indult nyomozás, miután a fegyverszakértők egy engedély nélkül tartott, Magyarországról behozott tüzérségi eszközt azonosítottak a Székelykeresztúr közeli településen.
A Mediafax hírügynökség az illegális pirotechnikai eszközök (petárdák, orvvadászatra használt eszközök) lefoglalását célzó rendőrségi razziákról szóló hírek között számolt be a Székelyföldön lefoglalt ágyúról. Ştefan Teslovan, a megyei rendőr-főkapitányság fegyverekért, robbanóanyagokért és veszélyes anyagokért felelős főosztályának parancsnoka a hírügynökségnek úgy nyilatkozott, hogy az 1848-as ágyú másolatát egy helyi lakos udvarán foglalták le. A felügyelő szerint a talpára helyezett ágyút illegálisan hozták be Magyarországról, mivel nem értesítették a román határőrséget és a vámügyi szerveket. Teslovan hozzátette, a makettet lefoglalták, és ballisztikai vizsgálatnak vetik alá.
Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti református lelkész elmondta: tavaly ünnepi beszédet mondott a tápióbicskei tavaszi emlékhadjáraton és ekkor kapta ajándékba a hagyományőrző rendezvény szervezőitől az ágyúmakettet, amely szerinte az Európai Unióban sehol nem engedélyköteles. „Elővigyázatosságból értesítettem a rendőrséget a színházi kellékként használt ágyúmakettről, nehogy utólag belekössenek, ha valamelyik rendezvényünkön használni akarjuk” – mondta el a Krónika megkeresésére Kincses Kálmán.
Az Erdélyi Barantaszövetség elnöki tisztségét is betöltő pap felidézte, a rendőrök a bejelentés után kimentek hozzá, és vizsgálati célból elvitték a makettet. „Azért tartottam fontosnak, hogy szóljak nekik, mert volt már olyan eset a barantás hagyományos íjakkal, hogy az európai uniós jogszabályok értelmében nem voltak engedélykötelesek, ám a romániai törvények másként rendelkeztek. Erről az ágyúmakettről is biztosan tudom, hogy nem minősül fegyvernek, és sem Magyarországon, sem az Unió más országában nem kell engedélyt kiváltani rá” – magyarázta Kincses Kálmán.
Elmondta továbbá: a hatvan centiméter hosszú maketthez hangtechnikai töltetek járnak, amelyekkel az ágyúlövés hangját lehet imitálni, és ezeket használták is a tavalyi falunapok alkalmával. „Én azóta semmilyen értesítést nem kaptam a rendőrségtől, a televíziós híradókban láttam, hogy a szóvivő azt nyilatkozta, amíg meg nem győződnek az ellenkezőjéről, kénytelenek fegyvernek minősíteni a színházi kelléket” – mondta Kincses Kálmán.
A lelkészt nem is annyira a rendőrségi eljárás zavarja, hanem az, hogy a bukaresti román média folyamatosan öntött ágyúról beszél, a beszámolóikból pedig nem derült ki, hogy valójában egy ártalmatlan, hatvancentis makettről van szó.
Miután a rendőrségi nyomozásról a magyarországi ajándékozók is értesültek, Vukics Ferenc, az Országos Barantaszövetség elnöke, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem oktatója levelet írt az adományozás körülményeiről, amelynek román nyelvű fordítását a Hargita megyei rendőrségnek is eljuttatták.
„A makett ágyúként való használatra alkalmatlan. Miután az öntés nem szabványeljárással történt, ezért hangtechnikai töltet biztonságos használatához is meg kellett erősíteni egy 5 mm-es falvastagságú csőbetéttel. Maga az eszköz csak hangtechnikai eszközként hasznosítható. Az ilyen főfurattal rendelkező eszköz nem minősül elöltöltős fegyvernek. A pirotechnikai, a hangtechnikai tevékenységet minden európai országban elkülönítik a lőfegyverekről és lőszerekről szóló rendelkezésektől” – írta a magyarországi szakértő a Székelyföldön lefoglalt ágyúmakett ügyében.
Krónika (Kolozsvár)

Megalakulhatnak a magyar főtanszékek az orvosin
Már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen – ehhez „csak” az kell, hogy a román fél betartsa a szavát, ugyanis a napokban akkreditálták a magyar nyelvű orvosképzést.
Amennyiben a román fél betartja a 2012. szeptember 21-én írásban adott szavát, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek. A több miniszter jelenlétében aláírt egyezmény hetedik és egyben utolsó pontja szerint ugyanis az akkreditálás megszerzését követően a szenátusnak döntenie kell a magyar tanszékek számáról.
A Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) a napokban tette közzé honlapján, hogy akkreditálták a marosvásárhelyi egyetem magyar nyelvű orvosképzését. Egy év múlva újabb bizottsági ellenőrző látogatás következik. A gyógyszerészeti, fogorvosi és nővérképzői szak akkreditálása a következő évekre van beütemezve.
Szilágyi Tibor, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettese lapunknak elmondta, hogy előbb megvárják az ARACIS írásos értesítését, mert fontos tudniuk, hogy az egy év múlva esedékes ellenőrzés a különálló gyakorlati csoportok létrehozására is vonatkozik-e, vagy sem. Mint közölte, a mostani pozitív döntés alapján mindenképpen kezdeményezni fogják a román vezetőséggel kötött egyezség 7. pontjának életbe ültetését.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire bíznak a megoldásban, miután a szenátus román tagjai rendszeresen elutasították a magyar kéréseket, Szilágyi Tibor óvatos derűlátásának adott hangot. „A Victor Ponta miniszterelnök javaslatára született egyezség egyértelműen fogalmaz: amint megvan az akkreditáció, döntést kell hozni, az önálló magyar főtanszékek számáról. Nem az áll az okiratban, hogy majd valamikor a távoli jövőben lehet szó erről, és nem is az, hogy létre lehet-e hozni vagy sem az önálló főtanszékeket, hanem az, hogy ezek számát kell meghatározni. Ettől függetlenül azonban bármi előfordulhat” – nyilatkozta a Krónikának a marosvásárhelyi egyetem rektorhelyettese.
Felvetésünkre, hogy Leonard Azamfirei rektor múlt heti kijelentése, miszerint megcsappant a bizalom a román és a magyar fél között, s ez akár akadályozhatja is a 2012 őszén született egyezség életbe ültetését, Szilágyi Tibor úgy vélekedett, hogy a román fél hozzáállása valószínűleg nagy mértékben az országos román–magyar helyzet, az általános hangulat függvényében alakul majd. A viszony megromlásával kapcsolatosan a magyar egyetemi vezető kifejtette, ez nem egy hirtelen bekövetkezett szakadás, hanem az utóbbi két év vitáinak az eredménye.
Leonard Azamfirei rektort hétfőn többszöri próbálkozásunk ellenére nem sikerült elérnünk.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„A főkonzulátus megerősödött”
A következő esztendő legnagyobb kihívásának a magyarországi országgyűlési választások megszervezését tartja Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, aki 2013 több eseményéről – például a csíkmadarasi magyar zászló ügyéről – is véleményt mondott.
– Mindössze pár év kellett ahhoz, hogy Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa megtalálja helyét a székelyföldi közéletben.
– Mindig elmondjuk, hogy a konzulátus a klasszikus konzuli feladatok mellett nagyon fontos kapcsolatépítő és nemzetpolitikai feladatokat is betölt oktatási, kulturális, gazdasági, sport, szociális és egyéb területeken. És valóban igyekeztünk az elmúlt években megtalálni a helyünket a Csíki-medencében. Olyan szempontból szerencsés a tevékenységünk, hogy van egy nagyon komoly szándéka az Orbán-kormánynak arra, hogy a határon túli magyarokat bekapcsolja a magyar szellemi vérkeringésbe, és mi végrehajtjuk ezt a kormányzati feladatot.– Idén, mondhatni heti rendszerességgel számoltunk be olyan csíkszeredai eseményekről, amelyekhez közvetlen vagy közvetett formában közük volt.
– Valóban többféle tevékenységet fejtünk ki. Egyrészt van egy nagyon szerteágazó tevékenységi rendszer a helyi intézmények, civil szervezetek és önkormányzatok között, amelyek tevékenységébe esetenként mi is bekapcsolódunk azzal, hogy mi képviseljük az adott eseményen Magyarországot. Vannak továbbá olyan események, ahol már komolyabb szerepet vállalunk, például segítünk a kapcsolatfelvételben, vagy a támogatás érdekében lobbizunk. És vannak olyan típusú rendezvények, amelyeket kifejezetten mi szervezünk: például a magyar állami kitüntetések helyi átadása, a különböző sportesemények, ilyen a Konzul Kupa vagy akár a Professzorok Erdélyben című előadássorozat, amelyet a Professzorok Batthyány Körével közösen szervez a főkonzulátus Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Egyébként abban, hogy munkánk ennyire ismert, jelentős szerepe van a sajtónak, ezen belül a Csíki Hírlapnak is, az eseményekről készült tudósításaik hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek valós képet és információt nyerjenek a főkonzulátus tevékenységével és a honosítási eljárással kapcsolatban.
– Nyilván, a rendezvények szervezése mellett ott van a legfontosabb feladat, a honosítás, augusztustól pedig a regisztráció. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket?
– Nagyon nehezen, de kollégáimmal együtt mindent megteszünk a hozzánk forduló ügyfelek problémáinak megoldása érdekében. Szerencsére a főkonzulátus minden tekintetben megerősödött, az eljárás eközben pedig egyszerűsödött. Amikor 2011-ben elindult a honosítás folyamata, mindenki tanulta ezt a tevékenységet, azóta viszont nagyon sok jogszabály-egyszerűsítés történt, és kollégáimmal együtt folyamatosan igyekszünk az eljárások hatékonyságát növelni. A magyar közigazgatás nagy sikere a honosítási eljárás elmúlt három éve, és ebben a rendszerben a Csíkszeredai Főkonzulátus is tette a dolgát. Ma már egységnyi idő alatt sokkal több kérelmet tudunk fogadni, az ehhez kapcsolódó ügyintézés is sokkal gördülékenyebb. – Ma már párhuzamosan kell kezelni a honosítást és a regisztrációt.
– A legmerészebb tervek között szerepelt, hogy ez év végére világszerte félmillió honosított magyar állampolgár legyen, hiszen e mögött rengeteg munka van. Az ötszázezredik honosított állampolgár ráadásul Böjte Csaba volt, aki személyében kifejezi a nemzet egységét, főleg úgy, hogy december ötödikén történt az eskütétele. Egyébként Böjte atya és édesanyja is Csíkszeredában adta be a honosítási kérelmet. A honosítás mellett a regisztráció valóban egy új elem, amely augusztustól indult el. Csak az a határon túli, azaz magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgár élhet szavazati jogával a tavaszi magyarországi országgyűlési választásokon, aki regisztrál. Nagyon sokan igénylik a segítségünket, az ügyfelek kifejezett kérésére mi segítünk kitölteni az űrlapot, illetve elmagyarázzuk, hogyan kell elektronikusan regisztrálni. A szavazás levélben történik, de lehetőség van arra is, hogy a választópolgár a szavazólapot ne postán keresztül a címére, hanem a Csíkszeredai Főkonzulátusra kérje, hiszen 15 nap áll majd rendelkezésére, hogy átvegye a szavazólapot, és ebben az esetben nem kell a postai utat igénybe venni, hiszen kitöltés után a szavazólap leadható a főkonzulátuson. Újdonság az is, hogy novembertől ingyenes az anyakönyvezés.
– Több olyan esemény is történt idén a Csíki-medencében, amely véleményformálásra késztethette a főkonzulátust, például a csíkmadarasi magyar zászló esete. Az ilyen ügyeket hogyan lehet és kell kezelnie önnek?
– A zászló esetében van egy román törvény, amely szabályozza ezt a kérdést: más állam zászlaját csak bizonyos feltételekkel lehet kihelyezni közhivatalra. A madarasi esetben a kihelyezett zászló nem Magyarország állami lobogója, hiszen a magyar alaptörvény világosan megfogalmazza, hogy a hivatalos magyar zászló a címer nélküli piros-fehér-zöld színű, a kihelyezett zászló viszont címeres, tehát nem tekinthető hivatalos zászlónak. Ez mindenképpen szükséges a tényállás tisztázásához. Én a polgármester úrnak és a prefektus úrnak is elküldtem az alaptörvény pontos szövegét. Sajnálatos módon ez a címeres tényező mellékesnek minősült, senki nem ítélte úgy, hogy ez megváltoztatja a zászló hivatalos jellegét, illetve hogy a címeres zászló nem tekinthető hivatalos zászlónak, és amennyiben jól tudom, a prefektúra más állam zászlajának minősítette azt. A bíróság is úgy ítélte meg, hogy ez egy másik ország lobogója, és elhanyagolható részletnek minősítette a címert. Én a bíróság ítéletét nem kívánom kommentálni, hiszen ezt nem tehetem meg. Érdekes felvetés lehet viszont az, hogy milyen mértékben lehet elhanyagolni az Európai Unió zászlajából a csillagokat, fontos részletnek minősülnek a zászlóban a csillagok, vagy nem. Az Európai Unióban az egyik alapérték a szabad véleménynyilvánítás, és ebbe beletartozik az is, hogy szimbólumokat, jelképeket használjunk.
– 2013 egyik nagyon fontos eseménye a Székelyek Nagy Menetelése volt...
– A magyar kormánypártok üdvözölték a menetelés kapcsán megnyilvánult magyar összefogást, amikor a Székely Nemzeti Tanács és a romániai magyar pártok közösen léptek fel. Ezt az összefogást a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága külön is üdvözölte, és egy nyilatkozatot is elfogadott, amelyben kifejezetten támogatja a menetelést, illetve a menetelés által kitűzött célok megvalósítását.
– Térjünk át a következő esztendőre. Milyen kihívások elé néz a főkonzulátus?
– A kihívás részben adott, hiszen folytatódik a honosítás, és az ahhoz kötődő tevékenységek is állandó feladatokat jelentenek. A legnagyobb kihívás mégis a magyarországi országgyűlési választások megszervezése lesz, hiszen jövő tavasszal sor kerül erre, amelyen több mint 100 év után először részt vehetnek a magyar állampolgársággal rendelkező Kárpát-medencei magyarok is. Ez egy felelősség is, hiszen a határon túli magyarok bebizonyíthatják azt, hogy az anyaországi magyarok számíthatnak rájuk. 2004 december ötödike után a határon túliakban joggal volt egy olyan érzés, hogy az anyaország lemondott róluk, most viszont nagyon fontos, hogy az anyaországi magyarok ne érezzék azt, hogy a határon túli magyarok nem érdeklődnek a magyarországi közügyek iránt és nem mennek el szavazni. Azzal, hogy a határon túli magyar állampolgárok élnek szavazati jogukkal, bizonyíthatják, hogy igenis érdeklődnek az anyaországi helyzet iránt, és nem mondanak le az anyaországiakról. Ugyanakkor 2014 nemcsak az országgyűlési, hanem az európai parlamenti választások éve is. Közös érdek, hogy legyen az erdélyi magyarságnak képviselete az Európai Parlamentben, tehát az erős Magyarország mellett egy erős romániai magyar érdekképviselet kell az európai parlamentben is. Év vége közeledtével minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok!
Kozán István
Székelyhon.ro

Sebestyén Mihály: A félelmes makettől a bábszínházig
Elkobozták. Könyörtelenül. A rendfenntartó szemfülesség jutalma. Biztosra vehetjük, hogy határtalan diadallal, hazafias büszkeséggel és dagadó honfikebellel hurcolták magukkal és mutatták be a székelykeresztúri csendőrörsön mint veszélyes fegyvert. Na hallod, hiszen ezzel nem csupán piros-fehér-zöld petárdákat lehet kilőni, hanem röpcédulákat, tankönyveket, irredenta irodalmat is, és persze elképzelhetetlen hun-magyar szellemi atomcsapást lehet vele előkészíteni a dimbes-dombos, idilli-ősi mioricás dák tajgán.
Az emlékeztetés csupán ürügy: ha nem vigyáznak, akkor az ágyú mögött, a csendőrség lába között be fog masírozni egy egész magyar ármádia, pont akkorák lesznek a katonák, hogy méretarányosan találjanak az 1848-as ágyúmakettel. A honvédek mind fel lesznek fegyverezve korabeli mordályokkal, egylövetű pisztolyokkal, puskákkal, handzsárokkal, aranyos kardokkal, aztán jönnek a hintalovakon a huszárok vörös dolmányban – amelyen csak a fene látott apró pitykét –, a hintalovak természetesen meghintáztatják, egyszerűbben szólva becsapják a csendvigyázó ezredeket.
Mert ha valamelyik csendőrnek megesne a szíve egy ilyen teljes menetfelszerelésben támadó minikatonán, és hazavinné a hargitai rabságban szenvedő orthoprofil gyermekének, legalább akkora veszélynek tenné ki, mintha szótlanul elmenne az agresszió mellett. Hisz milyen is a gyermek? Elfeledkezik mindenről, belemelegszik a játékba, emiatt elhagyja apját és anyját, dadáját, népét, nemzetét, nyelvét, pelenkáját és cserkészkalapját, és vakon követi játékát tűzön-vizen át a székelykeresztúri Petőfi emlékműig, amit tisztelni fog, nem megháborítani.
Hogy ezúttal egyéb veszélyekről szó ne essék, stratégiai szempontból a minihadsereggel: a hatvancentis ágyúkkal és húszcentis kardokkal, törpehuszárokkal szemben nincs ütőképes román maketthadsereg, amely felvehetné a harcot. Az ólomkatonákat kivonták a forgalomból, mert az ólom mérgező, a műanyag bakákat és generálisokat elhányták a gyerekek évekkel ezelőtt, és a tábornokok most kétségbeesetten tekingetnek a NATO irányába, onnan várnak segítséget, vagy az ENSZ-től, hogy küldjön kéksapkás lego-katonákat a felállítandó egyesült európai hadsereg makettegységeiből.
Na de két EU-s makett-állam nem indíthat egymás ellen háborút! A partizánok más országokban vállaltak munkát, elszegődtek az idegenlégióba. A béketárgyalások elhúzódhatnak, azalatt a fránya székelyek barlangjaikban egyre csak készítik, Gábor Áron példáján nevelkedve, a papírgalacsin-, illetve a magyarul hangzó hangtechnikai golyóbisokat.
Mindez persze csak előrejelzés, forgatókönyv. Talán a nemzetvédelmi tanács is összeül a vészhelyzet hallatán. Vagy akad egy bölcs, aki a helyszínre rendeli a Ţăndărica bábszínházat, hogy oldja meg a helyzetet. Rendezze az ügyet a makettkészítőkkel, hivatásos bábosokkal.
Azt gondolom, ez lenne a megoldás. Vagy a nemzeti történelmek közös elveken alapuló tanítása. Persze előbb a tanárok, tanítók, csendőrök és felnőtt ámítók, polgárok agyállományát kellene átrendezni, áthangszerelni. Tudom, piszkosul nehéz dolog, de esetleg 2014-ben egy lépéssel közelebb leszünk a lelkek békéjéhez, a Hargita, Kovászna vagy Maros megyei székely zászlók után kapdosó rendfenntartók felvilágosításához. Legalább szellemi szentjánosbogarak kerestetnek. (A bányászlámpák ugyanis mind foglaltak már Verespatakon.)
Legyen világos: itt mindenhez központi engedély kell, kérvény, pecsét, sorbanállás, válasz. Várakozás, kilencven napos (vagy éves) türelmi idő beszámításával.
Képzeljük el, ha egy vacak ágyúmakettől is tartanak Székelyföld ostoba csendrendészei, a békeszerető fogdmegek, mennyire félnének az autonómia makettjétől...
maszol.ro

Külföldi tollából származik az erdélyi arisztokrácia XX. századi története
Comrade baron (Báró elvtárs) nevet viseli Jaap Scholten díjnyertes könyve, amely az erdélyi arisztokrácia bukásának koráról, és ezt követő életéről számol be. A holland író tollából származó oral history-n alapuló írások mutatják be az 1949. március 3-án éjszaka politikai döntéssel letartóztatott, vagyonától megfosztott, deportált arisztokrácia következő napjait, éveit a Gheorghe Gheorghiu Dej vezette Munkáspárt, majd a Román Kommunista Párt alatt, akik az arisztokráciát és a nagybirtokosságot első osztályú ellenségként kezelték. Azt, hogy pontosan mit is jelentett ez a kor, és az utána következő időszak, majd a rendszerváltás a három részre osztott könyv mutat be: első részben az arisztokrácia 1949 előtt, melyet az arisztokrácia 1949-1990 között követ, mely az arisztokrácia 1990 után című résszel fejeződik be.
A Budapesten élő író az erdélyi táj és kultúra szerelmese. A rendszerváltást követő határok megnyitása óta járja Erdélyt és Magyarországot keresve az arisztokrácia múltjára mutató jeleket és a múltról mesélő embereket. Felkutatta az utca emberének szájról-szájra terjedő történetén túl az érintetteket, azaz a még élő egykori arisztokrácia tagjait, leszármazottait. Munkatáborok helyszínén és pincék mélyén túli romos épületek árnyékában kutatott az elmúlt két évtized során.
A személyes találkozások élményén túl a könyv egyik fő kérdése, hogy hogyan lehet megmenteni a múltat, ugyanis a köztudottan omladozó, jó esetben lelakott épületek többnyire már visszakerültek a jogos örökösök tulajdonába. Milyen terveik vannak a tulajdonosoknak, ha már visszakapták, vagy éppen milyen út vezetett az épületek visszaszerzéséig, ha egyáltalán sikerült visszaszerezniük? De az is a fontos kérdések közé tartozik, hogy hogy élt ez a társadalmi réteg a kommunizmus évei alatt.
Történetek sokaságát a személyes találkozások, megannyi beszélgetés élményéből fakadó személyes megjegyzések teszik igazán érdekessé e könyv dokumentációként is szolgáló jellegét, mely értéket közvetít ez által. Egy külföldi szemszögéből szemlélhetjük a valóságot. A részletes írások, színes háttér-információk az erdélyi emberek számára is releváns, múltat tisztázó információforrásként szolgálhatnak.
A szerző 2013. novemberi erdélyi útját egy holland baráti társaság kísérte, mely azért jött, hogy meglátogasson néhány, a könyv által leírt helyet, s mely marosszéki látogatásakor gróf Haller Béla kíséretében ismerkedett meg e vidék arisztokrációjának múltjával. A gróf kíséretében meglátogatták a volt rendőrség udvarát, ahol az úgynevezett „domniciliu obligatoriu” azaz a kötelező lakcím-rendelet az arisztokrácia életére kiváltott hatásáról számolt be. A Teleki Tékán túl a Teleki kastéllyal, mint ahogy Teleki Samu Afrikakutató és Teleki Sámuel kancellár munkásságával, családi történeteivel is megismerkedtek Kálmán Attila történész kalauzolásában. Gernyeszegen Jaap Scholten és baráti köre gróf Teleki Kálmánnal találkozott, ahol a kastély parkjában tett látogatása során megismerkedett a család és a kastély történetével.
Erdély szerte hasonló felfedezőutak gyümölcseként született meg a könyv 2011-ben Amsterdamban, holland nyelven, melyet 2013-ban fordítottak angol nyelvre. A könyv 2011-ben a Libris Történelem díjával tüntettek ki, és jelölték a Bob den Uyl 2011-es legjobb utazási könyv díjára. A tavalyi év őszén Erdélyben is bemutatták az angol nyelvű kiadást, mely érdekes olvasmányként szolgálhat Erdély szerelmesein túl a történelem kedvelőinek is.
Harasztovics Arnold
Erdély.ma,

Beszélgetés Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel
A pozitivista történetírástól az oral history-ig
Kedvezőtlen gazdasági helyzete ellenére 2013-ban is számos új kötetet jelentetett meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó.
A karácsony küszöbén Déván megtartott író-olvasó találkozó alkalmával egy idén indított sorozattal, illetve Sebestyén Mihály író-történész Midway szigetek című novelláskötetével ismerkedhettek az érdeklődők. Utóbbi szerkesztésében látott napvilágot az Erdélyi ritkaságok sorozatban Szilágyi Sándor: Erdély hanyatlása című műve is, mely szintén bemutatásra került Déván. E két kiadvány tartalmát boncolgatva indult beszélgetésünk a Mentor dévai rendezvényén, Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel.
– Ami a történeti munkát illeti, ez egy jelentős 19. századi magyar történésznek, Szilágyi Sándornak a gyűjteményes kötete. Szilágyi Sándor ebben az erdélyi történelem néhány kulcsfiguráját: Bethlen Gábort, Rákóczyt, Haller Gábort, a Báthoriakat, Apafi korát idézte meg, Cserei Mihályról és Mikes Kelemenről írt. A 19. század hatvanas éveiben megjelent írások a felfedezés erejével hatottak, gyakorlatilag a magyar közönség ekkor ismerkedett meg a fejedelemségkori Erdély utolsó ötven-hatvan évével. Azzal az időszakkal, mely a művelődéstörténetben olyan gazdag, de amely a politikai eseményekben oly tragikus. Szilágyi korának történetírója volt, aki már a pozitivista történetírással kísérletezett, tehát azzal az okmányokra alapozott történettel, melyben a történetíró szerepe alárendelt a dokumentumoknak. Nem szuverén ura a történelem felmondásának, de annál inkább szuverén ura a dokumentumok megválogatásának.
– A Szilágyi-kötet az Ön szerkesztésében jelent meg, akárcsak sok más korábbi történelmi jellegű kiadvány. Ezúttal azonban Sebestyén Mihályt szépíróként is megismerhettük.
– A Midway-szigetek című kötetbe az utóbbi három évbe íródott novelláimat gyűjtöttem össze. Tematikusan is elrendeztem ezeket. Egyrészt ott vannak a novellákban azok a humoros, szatirikus elbeszélések, melyek a jelenkorral foglalkoznak. Napjaink furcsa görbe tükre arról, hogy mivé vált az egysíkú erdélyi társadalom a vállalkozások korában. Ezek olyan igazi kudarcos történetek, de a kudarc sohasem tragikus, inkább megmosolyogtató emberi törekvésekről szól. A novellák másik nagy vonulata azt az időszakot alkotja újra, melyet úgy hívnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven éve, tehát gyakorlatilag a 19. század második fele és 1918-ig, 14-ig, a békeidőkig terjedő időszak, amelyben a nemzet annyira megtalálta önmagát és olyan sokféle ember élt a monarchiában, hogy ezeknek a történetét el nem mesélni akár fikció alapján is, egyszerűen lehetetlen. Ezt a világot el kell mondani annak ellenére, hogy e világnak volt az írója Mikszáth és Krúdy is, mégis azt kell mondanom, hogy az akkori társadalom számos olyan alakot termelt ki, mely a mi képzeletünkben él, vagy amelyeket a családjaink produkáltak. Itt Erdélyben is furcsa, érdekes, rendkívüli családok éltek. Na, ezeket a családi történeteket mesélem el a fikció és a valóság keveredéséből, ahogy ezt nekem a szüleim mesélték, ahogy nekik az ők szüleik mesélték. Gyakorlatilag én már a ötödik nemzedék vagyok, aki erről beszélhet a megtörtént események óta.
– Valahogy ehhez az „elmondási-kényszerhez” kapcsolódhat a Mentor Kiadónak az újonnan útjára indított sorozata is, melyből ezúttal két kötettel ismerkedhetett a dévai közönség.
– Rájöttünk arra, hogy számos emlékirat születik és ezeknek az emlékiratoknak alig van esélyük a megjelenésre. A kiadó felismerte ezeknek a kiadási lehetőségét és azt is, miként lehetséges ezeket úgy kiadni, hogy a közönség is élvezze. Ebben különféle műfajú emberek beszélnek. Az első kötet, például, melyet Gagyi József adott közre, egy falusi mindenes mindennapjainak az elmesélése. Ez a falusi mindenes a háború végétől kezdve, amíg mozgásképtelenné nem vált, életének negyven évében volt pünkösdi király és párttitkár, szakszervezeti főbizalmi és a kollektivizálás ellen beszélő ember. Tehát mindenféle funkciója volt a faluban. És egy Nyárád menti falu mindennapjaiban kibontakozik, hogy miként alakul át a parányi település a maga patriarkális mivoltából a politikai csatározások és művelődési hatások színterévé. Egy másik kötet az ötvenes évek visszaéléseiről mesél. Ezt Méliusz Anna írta meg, a kézirat Kanadából került haza. Ebben egy ember halálba üldözését, illetve meggyilkolását, egy másik embernek pedig az őrületbe kergetését meséli el meglehetősen szubjektív szempontból, indulatoktól sem mentesen. Közben olyan emberekről tudunk meg mindennap újabb és újabb dolgokat, akikről csak az újságban olvastunk, tehát akár belügyminiszterekről, akár kultúrminiszterekről, akár írókról, akikről egészen érdekes dolgok derülnek ki. E sorozatban például egy kötet, ami a maga egyediségében is figyelemre méltó, egy olyan magyar ember életét meséli el első személyben, aki román katonatiszt lett és a román hadseregben eltöltött éveiről mond ma, 27 évvel nyugdíjba vonulása után véleményt és ítéletet. A kiadó itt megküzdött a szerzőnek a történelemről szerzett tudásával és azzal, amit a történelemben megélt az illető. És a történelemben általa megélt élményeket részesítette előnyben a történelemről szóló bölcselkedésekkel szemben. E sorozat folytatódni fog. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik emlékiratokat szerkesztettek, s ezekből, amelyek megütik a közölhetőség mértékét, azokat sorra-rendre kiadjuk. Ezzel a kiadó gyakorlatilag csatlakozik az oral history mozgalomhoz, tehát ahhoz az újfajta történetmondáshoz, ahol az illetők a saját élményeiket mondják el, és ezek a magánélmények szervesülnek aztán a nagy történelem részévé.
– A könyvbemutató alkalmával, a történetírás kapcsán fogalmazta meg a sokakat foglalkoztató kérdést Széll Zoltán nyugalmazott tanár, hogy Ön szerint mikor hullik már le a fátyol a 20. század második feléről, mikor kezdenek már napvilágot látni ez időszakot reálisan ábrázoló történelmi munkák?
– Szerencsére megindult ez a folyamat. Akadtak végre fiatal történészek, akik belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába. Ezek a fiatal történészek külföldön képezték magukat, tehát újfajta szemlélettel indultak neki a világnak. És mindent elkövetnek ezért, hogy a titkosított dokumentumokat is megszerezzék vagy megkerüljék. Külföldi levéltárakban is megfordulnak, ahol már rengeteg érdekes adat került elő. Az utolsó ötven évről a diplomáciai jelentéseket is feldolgozták már. Itt egy nagy nemzetközi összefogás eredményeképpen indul meg a kutatás, tehát Amerikában, Magyarországon, Olaszországban és Romániában az ötvenes-hatvanas évekről egyre komplexebb képünk alakul ki annak ellenére, hogy a levéltári törvény érvényben van, tehát ötven évre titkosítanak egy dokumentumot. Ezek a dokumentumok elsősorban a demográfiai jellegű dokumentumok, illetve mindazok a dokumentumok, melyek az egykori termelési eredményeket vagy eredménytelenségeket illusztrálnák. Nagy óvatossággal kell kezelni ezeket az iratokat, ugyanis nagyon sok bennük már a korabeli túlzás is, és hogyha a szerző nem érzi meg, hogy ebben hamis állítások sorozata húzódik, amelyet tudatosan követtek el a kortársak, akkor maga is hamis történelmet fog írni. Bízni csak abban lehet, hogy megszületik az az objektív történeti kép, amelyben ez az időszak éppúgy elnyeri az érzelemmentességét, mint ahogy mondjuk a tatárjárás, ami ezelőtt 700 évvel volt, s ami ma már érzelmileg senkit sem befolyásol. Ez a fajta kép hosszú idő alatt alakul ki. Ezért sokat tehetnek a ma történészei is, hogy élvezetesen, érthetően mondják el, hogy az emberek odafigyeljenek rá, ugyanis a jól elmondott történelemnek messze nagyobb haszna van, mint a hazugságoknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Hátrányos helyzetbe akarják hozni a magyar diákokat?
Meglepő szóbeli utasítást kaptak decemberben a tanfelügyelőség vezetősége által összehívott igazgatók, akik magyar vagy kétnyelvű középiskolák élén állnak. A nem barátságos hangnemben elhangzó parancs szerint a középiskolák magyar tagozatán ki kell venni a tantervből a második idegen nyelvet, mivel a magasabb óraszám megterhelő a diákokra nézve. Ahol ragaszkodnak hozzá, legfennebb a választott tantárgyakra kijelölt időben lehet januártól oktatni, a kötelezőek között nincsen helye. Így a második idegen nyelvből le sem szabad zárni a félév végén a tanulókat, mert akkor már végig kellene vinni az évet.
A történtek után akár el is csodálkozhatnánk, hogy mennyire aggódik a tanfelügyelőség vezetősége a magyar tagozaton tanuló diákok sorsáért. Csakhogy a jóindulatúnak látszó utasítás mögött másféle szándék áll. Valószínűleg ilyen módon akarnak takarékoskodni, hisz iskolánként egy-két, sőt három katedra is felszabadulna, ami a béralap csökkenését eredményezné. Kit érdekel, hogy a szülők jó pénzért tankönyvet vásároltak, hogy a diákok esetleg kedvelik a második idegen nyelvet, és a tanárt is, aki oktatja, s akit év közben szélnek lehet ereszteni? Ilyen parancsot az összevissza szabott-varrt oktatásügy legsötétebb éveiben sem adtak, ahol tanévkezdéstől tanévzárásig mérték az időt, s szentségtörésnek számított annak megszegése.
De pontosítsunk, hisz az utasítás szerint meg lehet tartani a második idegen nyelvet, ha nem a kötelező, hanem a választott tantárgyak között oktatják azt. De miért kellene oda áttenni, amikor középiskolában általában az érettségire szükséges ismeretek begyakorlására összpontosítva jelölték ki az „opcionális” tantárgyakat? És miért kellene a magyar tagozatnak jóváhagyott állásokat megszüntetni, amikor az anyanyelvi oktatásban részesülő diákok után nagyobb fejpénz jár, pontosan azért, mert magasabb az óraszámuk?
Most, amikor európai integrációról beszélünk, s a fiatalok egy része, ha tetszik, ha nem, esetleg külföldön kaphat állást, anakronizmusnak tűnik a tanfelügyelőség által választott megoldás, ahelyett, hogy a tananyag mennyiségét csökkentenék, s a fölösleges részletektől mentesítve a tankönyveket, a begyakorlásra, a gyakorlati alkalmazásra összpontosítanának. Vagy például nem tanítanák meg kétszer nyolcadik és tizenkettedik osztályban is Románia földrajzát és történelmét. Miért pont az idegen nyelven akarnak spórolni olyan körülmények között, amikor már romániai viszonylatban is nem egy alkalmazásnál két idegen nyelv ismeretét kérik?
De mindezeken túl, az utasításban az a legdurvább, hogy akkor akarják bevezetni, amikor már a tanügyi törvény által előírt 2016-os érettségire kellene felkészíteni a diákokat. Ezt Remus Pricopie oktatásügyi miniszter több alkalommal is kiemelte. A törvény 77/4-es cikkelye szerint az interdiszciplináris tantárgyak mellett 2016-ban kötelező módon két idegen nyelvből tartanak szóbeli vizsgát. Hogyan fog két év múlva érettségire állni az a magyar tagozaton végzett középiskolás diák, aki januártól csak egy idegen nyelvet tanul?
Az utasítás arra enged következtetni, hogy az érettségin való részvétel lehetőségétől akarják megfosztani a magyar diákokat, ami már rossz szándékot, diszkriminációt feltételez. Ha az iskolaigazgatók végrehajtják az utasítást, akkor ők is cinkosak lesznek az ügyben, s a szülők akár be is perelhetik őket. Vagy csupán annyi áll az utasítás hátterében, hogy a nagy takarékossági lázban elfeledkeznek az érvényben levő 2011. évi 1-es nemzeti oktatásügyi törvényről, amely alapján dolgozniuk kellene?
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma,

Böszörményi Zoltán: hazudnak és megaláznak
„Szemrebbenés nélkül hazudnak és megaláznak” – állítja Böszörményi Zoltán a Litera irodalmi portál szerkesztőiről abban az interjúban, amelyben a Papp Sándor Zsigmond maszol.ro-n megjelent cikkére is reagál.
A konfliktus előzménye, hogy a Litera szerkesztősége az elmúlt év végén szavazást hirdetett az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztására. „Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre” – foglalta össze Papp Sándor Zsigmond a szavazás végkifejletét cikkében.
A maszol.ro szerzője azt is megemlítette: maga a Litera szerkesztősége magyarázkodásra szorult és részben elhatárolódott a voksolás eredményétől, miután rájött, hogy sikerült egy irodalmi kérdést „X-faktorrá süllyeszteni”.
Böszörményi Zoltán a saját birtokában lévő folyóirat, az Irodalmi Jelen honlapján reagált a cikkre egy interjúban, amelyet Boldog Zoltán jegyez.
„Amikor felhívtál és figyelmeztettél, hogy könyvem fenn van a Litera listáján, majd december 7-én elindítottam a saját kampányomat, dőre álomnak tartottam, hogy megnyerem” – állítja Böszörményi az interjúban, amely egészében itt olvasható.
„December 7-én Borbély Szilárd könyve messze mindenkit megelőzve, 4,7 százalékkal vezette a listát. Ez elgondolkoztatott. Felvetődött bennem, hogy néhány napja indult a szavazás, miként tehetett szert a Nincstelenek ilyen előnyre. Bizonyára a szerzőnek sok barátja van, sok diákja, tanít az egyetemen, gondoltam. De hiszen nekem is sok ismerősöm van, fordult meg a fejemben. Felmentem a Facebookra, és megkértem 1985, a világ minden táján lakó barátomat, hogy szavazzanak a Katedrálisra. Megírtam nekik a linket is. És a saját levelezőlistámról is 650 ismerősömnek, akiknek verseimet, s más irodalmi jellegű dolgaimat szoktam elküldeni. Hát így nyertem. Tudom, hogy azok közül, akik rám, illetve a Katedrális az örök télnek című könyvemre szavaztak, kevesen olvasták az egész kötetet, de a fenti versgyűjtemény anyagának kilencven százaléka megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain, nagyon sok vers fenn van a Facebookon is. Tehát a Katedrális versei nem ismeretlenek az 1985 barátom és 650 levelezőpartnerem előtt. Felhívásaim s barátaim voksolásának az lett az eredménye, hogy december 14-én átvettem a vezetést abban a versenyben, amely december 27-én éjszaka zárult. A Litera szerkesztősége nem korrekt, amikor azt írja, hogy az utolsó pillanatban egyszercsak feltűntem, és az utolsó napon megelőztem mindenkit. Ezek ellenőrizhető adatok, és felhívom a Literásokat, hogy kérjenek elnézést tőlem és az olvasóiktól, mert félretájékoztatták őket. Készakarva valótlant állítottak” – jelenti ki az Irodalmi Jelen főszerkesztője és mecénása.
Böszörményi ugyanakkor azt is állítja, hogy értelmetlennek tartja az ilyen jellegű szavazást, és ígéretet tesz az interjúban, hogy bárkinek kérésre elküldi a vitát kiváltó, Katedrális az örök télnek című kötetét. A rá szavazóknak pedig DVD-t küld ajándékba, amely a kötet összes versét tartalmazza, a szerző előadásában. Sérelmezi továbbá, hogy egy korábbi kötetét a kiadó a következő szöveggel népszerűsítette: „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”.
Papp Sándor Zsigmond cikke „csöpög a rosszindulattól, és valótlanságokat állít”, véli a nyertes kötet szerzője, aki szerint a Litera irodalmi portál szerkesztői is szemrebbenés nélkül hazudnak, sőt, meg is alázzák őt. Böszörményi végül azt is elárulta: most olvassa a Litera listáján sokáig esélyesnek mutatkozó könyvet, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, amelyet a 2013-as év emlékezetes kötetének tart.
Előzmény: maszol.ro, 2013. dec. 39.
Vékonyka öröm
Csak abban a statisztikában/felmérésben hiszek, amit magam hamisítottam, mondta állítólag Churchill, és nehéz vitázni vele. Hozzávenném mindehhez a közönségszavazást is, amely csak a legritkább esetben szól az értékekről, minőségről, sokkal inkább a mozgósítható klikkelőktől, akik alig különböznek a hasonló célra írt programoktól.
Történt, hogy a népszerű irodalmi portál, a Litera gondolt egy nagyot, és a közönségre (nem véletlen, hogy nem írok olvasókat) bízta az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztását. Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre. Olyan műveket, amelyek semmilyen szakmai listán fel sem tűntek, és amelyek másként, mint így, esztelen mozgósítással, nem is nagyon tudtak érvényesülni. Persze Böszörményi Zoltán más tészta, neki azért mégis köszönhet egyet mást a magyar irodalom (a régi, fénykorát élő Jelenkort vagy az Irodalmi Jelent), ám aki szerzőként csak úgy kaphatott József Attila-díjat, hogy ismerőse/barátja, bizonyos Szőcs Géza, aki jó időben és jó helyen volt kulturális államtitkár, önkényesen feltette arra a listára, amelyet egyébként az írószervezetek állítottak össze cseppet sem önkényesen. Őt felvette, mást kihúzott. Így is lehet állami középdíjat kapni.
A végeredmény aztán kínos magyarázkodásra késztette a literásokat is. „Annyira persze mi sem vagyunk idealisták, hogy azt gondolnánk, egy ilyen körkérdés reprezentatív, mi több: reális végeredményhez vezet.” Akkor vajon mi értelme volt a „játéknak”, kérdezhetnénk rögtön. De van tovább is: „Sokakat meglephet – minket is meglepett –, hogy végül mégis Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című kötete nyerte meg a versenyt. Mint ahogy az is, hogy a legjobb tízben ezen kívül található olyan könyv, amelyről korábban soha nem hallottunk.”
Vagyis a szerkesztőség finoman elhatárolódik az általa kiírt szavazás végeredményétől, hiszen számára is világossá vált az, amit egy kommentelő egyértelműbben is megfogalmazott. Ez az egész nem szólt másról, csak az ész nélküli kattintgatásról. Vagyis sikerült egy irodalmi kérdést X-faktorrá süllyeszteni, teszi hozzá. Holott egy kis korlátozással (egy olvasó, egy szavazat, plusz regisztráció) valós viszonyokat tükröző eredmény születhetett volna, igaz, a tízezer szavazat töredékéből. Hiszen egészen más a minőség, a népszerűség, és az, hogy valaki kiterjedt netes kapcsolatait felhasználva miként tudja a maga javára fordítani a szavazást.
Persze, mondom még egyszer, ez általában azok vékonyka öröme, akik máshonnan nem nagyon számíthatnak sikerre, elismerésre, rangra. (Érdemes e tekintetben megnézni más portálok, blogok, újságok listáit.) Miközben tudom én, hogyne tudnám, hogy nem csak a hozzáértő kritikusok, szerkesztők, irodalmárok véleménye számít, hanem az olvasóé is, de akkor ne süllyesszük őket egy szintre az elvakult rajongókkal, az unalmukban vagy baráti alapon klikkelőkkel. Veszélyes játékszer a net, derült ki újfent, kicsit hasonlít ahhoz, amikor a vásári forgatagban választanak pünkösdi királyt, közfelkiáltással. Mert hát addig is tart. Csakhogy az irodalomban mégsem az számít, akinek a hívei a leghangosabbak, pardon: leginkább fürgeujjúak.
A Litera a szavazást lezáró utóhangban már jelzi, kissé sajnálja, hogy ehhez a ricsajhoz a nevét kellett adnia, de sajnos tudják: a net ma még a számokról, a felmutatható mennyiségről szól. Más kérdés, hogy az irodalmi portált sosem emiatt látogattuk, szerettük. Hanem az érzékeny és ízléses tartalomért, ami épp az ellentéte annak, amiről a szavazás szólt végül. Vagyis senki sem kényszerítette őket, hogy önként sétáljanak bele ebbe a csapdába.
Egy szó mint száz, a szavazás erkölcsi győztese mégiscsak a harmadik helyen zárt Borbély Szilárd lett, akiről (aki ismeri, tudja) a legnehezebb elképzelni, hogy virtuális szavazatokért kuncsorgott volna. Akit tényleg az olvasók szavaztak oda, ahol a helye van.
Mi pedig maradunk a falfirka örök igazságánál: egyél szart, tízmilliárd légy nem tévedhet.
Papp Sándor Zsigmond
maszol.ro,

Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakat
Négy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.
Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak.
Véletlenül köttetett barátság
Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá.
Hiánypótló ismertetők, térképek készültek
Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal.
A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki
Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni.
Magyar turisták régen és ma
Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá.
Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén
Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,

Tőkés: nem számolták fel a Securitate magyarellenes ügyosztályát
Megkérdőjelezte Tőkés László európai parlamenti képviselő a Securitate – az egykori román kommunista diktatúra politikai rendőrsége – magyarellenes ügyosztályának felszámolását keddi sajtóértekezletén, Nagyváradon.
A politikus azt a napokban kézhez vett indoklást kommentálta így, amelyre alapozva a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága novemberben a kitüntetés visszavonását kérte Traian Basescu államfőtől. Tőkés László a Securitate vallatószobáinak hangulatát idéző „szörnyűséges vádiratnak" minősítette a dokumentumot, amelyben az erdélyi magyar közösség elleni támadást lát. Úgy vélte, a Romániában időnként kiújuló „állampolitikai szinten érvényesülő" magyarellenesség azt a feltételezést támasztja alá, hogy még mindig működik a Securitatenak a magyarok megfigyelésére szakosodott ügyosztálya.
Az EP-képviselő szerint a becsületbíróság revizionistának, horthysta-fasiszta eszmék terjesztőjének nevezte, és etnikumközi gyűlölet szításával, „ideológiai terrorizmus fegyvertárába" tartozó tevékenységgel vádolta őt. Hozzátette: formai hibákra hivatkozva a közigazgatási bíróságtól kérte a határozat megsemmisítését. Tőkés László ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy – keresete elutasítása esetén – Traian Basescu államfő meghallgatja a másik felet is és nem fog megalapozatlanul dönteni.
A sajtóértekezleten részt vevő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azt mondta: az érdemrend becsületbírósága a magyarság legitim autonómiatörekvései ellen intézett támadást, de valójában lejáratja Romániát, amikor nem a korrupcióért többszörösen elítélt politikusoktól, hanem a temesvári forradalom hősétől akarja visszavenni a kitüntetést. A pártelnök kijelentette: az EMNP szolidaritást vállal Tőkés Lászlóval és minden rendelkezésére álló eszközzel fellép „Temesvár szellemének" védelmében. Hozzátette: Romániára ma is a Securitate árnyéka vetül, ha az országban élő magyarságot és törekvéseit az állam biztonságát veszélyeztető kockázati tényeként kezeli.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében. A volt temesvári lelkész a népfelkelés 24. évfordulóján Temesvár 1989-es forradalmi felkelőinek adta át a Románia Csillaga kitüntetést, amelyre méltatlannak találta őt az érdemrend többnyire kormány közeli személyiségekből álló becsületbírósága.
MTI
Erdély.ma,

Kilátások
Mire számíthat 2014-ben az erdélyi magyarság? A hatalomváltás óta eltelt közel két évben, az ország etnikai viszonyai terén – akárcsak szinte minden területen – súlyos visszaesés tapasztalható a hatalmilag, fölülről szított feszültségek révén.
2012-ben az USL a MOGYE- és a Nyirő-ügyekkel zaklatta a magyarságot, tavaly pedig zászlóüggyel üldözte a székelyföldi polgármestereket, illetve Tőkés Lászlót az érdemrend kapcsán. Az év végén pedig, habnak a tortán, a román ortodox egyháznak adományozott egy székelyföldi szállodát. Ami Kelemen Hunor szerint arcátlan diszkrimináció, hiszen a magyar történelmi egyházak nem részesülnek ilyen típusú ajándékokban. Sőt, az egyházak közel negyedszázaddal a rendszerváltás után sem kapták vissza a kommunisták által elkobzott összes jogos tulajdonukat, Pontáék mégis a visszaszolgáltatások felülvizsgálását helyezték kilátásba. A Székelyföldön történelmileg és demográfiailag is fölöttébb idegen ortodox egyház mégis igen szép ajándékot kapott az USL-s kormánytól. Talán köszönetként, mert az RMDSZ olyan „harcias” volt „ellenzékben”, hogy testületileg szavazta meg a politikusbűnözést és a korrupciót törvényerőre emelő decemberi büntetőtörvénykönyv-módosítást, illetve titkos együttműködési paktumot kötött?
Mit hozhat 2014, amely Markó Béla szerint döntő lesz kisebbségpolitikai szempontból? Javulásra kétségtelenül bőven volna hely, hiszen a helyzet a kilencvenes évek elejének fűtött nacionalista korszakához hasonlít, legalábbis Kelemen szerint.
Csakhogy Bukarestben a magyar kártya kijátszása mindig is jól jött egyéb súlyos problémák leplezésére. Kormányzási inkompetencia okozta komoly gondokból pedig most sincs hiány. A gazdaság problémáiról, az újabb sarcokról, vagy az Európát felháborító jogállamiság elleni lépésekről el kell valahogy terelni a közfigyelmet, nehogy már a nép a politikai és üzleti nagyhalak korrupciós ügyeivel, illetve az azok megmentésére tett és teendő hatalmi lépésekkel foglalkozzon. A magyar kártya kijátszásának kísértése tehát alighanem továbbra is jelentős marad, Markó Béla aligha tévedett, amikor döntőnek nevezte az idei évet.
Kérdés azonban, az RMDSZ hogyan viszonyul az USL kirívó magyarellenes lépéseihez. Ugyanolyan „kőkeményen” küzd ellenük, mint az utóbbi másfél évben?
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Évértékelő Kocsik József AMMGE-elnökkel
Elemi fontosságú a tagsági díjak befizetése
Kocsik Józseffel, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének (AMMGE) elnökével folytatott beszélgetésben visszatekintünk a mögöttünk lévő év gazda-eseményeire, a szervezett tevékenységre, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Elnök úr, milyen évet zárt az Egyesület?
– Az előző évekhez viszonyítva határozottan állíthatom: jó évet zártunk. Történt ez annak dacára, hogy év közben rengeteg megoldandó feladat adódott, amelyeknek a nagy részén sikerült úrrá lennünk, kezelnünk, de még azok is, amelyek megoldhatatlannak tűntek, a végén sikert szültek.
– Hogy érti ezt?
– Példának okáért, elindultunk egy pályázattal a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a támogatásával 4 megyében, 7 csapattal a hagyományos termékek előállításához, a vendéglátóhelyek népszerűsítéséhez, létrehozásához igényeltünk támogatást. Fiaskónak számított, hogy az elindult 7 közül csupán 2 pályázó maradt, de végül így lett jó, mert kialakult egy fiatal, ütőképes csapatunk, amelyik nagyszerűen működött. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma is nehezen indult, végül azonban megtaláltuk a társ-egyesületek harmonikus együttműködésének a módját. Röviden: az egész Kárpát-medencét sikerült összhangba hozni, ami egy hatalmas dolog, annál is inkább, mert anyagi stabilitást is biztosítottak a működéséhez. Magunkról szólva, ha hivatalosan is bizonyítani tudjuk, kik vagyunk és mit teszünk, szerencsés esetben 1,5 millió forintot kaphatunk a működési feltételeink biztosítására, sőt kihelyezett iroda is beindulhat Aradon. Az összeforrt, ha egyelőre nem is nagy számú társaság által képviselt gazdasági potenciál igen jelentős. Újra a magunk példájával támasztanám alá az állításomat, hiszen a mi Egyesületünk évek óta ráfizetéssel működött, és most sem a tagok segítettek, hanem néhány nagyszerű ember a zsebébe nyúlt a közjó szolgálata érdekében.
– Hogy állnak a tagsági díjak befizetésével?
– A bejegyzett 32 gazdakörből 25 működik, közülük azonban egyetlen gazdakörünk, az öttagú tornyai egyenlítette ki maradéktalanul a tavalyi tagsági díját, ami fejenként havonta 2 lejnek felel meg. Természetesen mások is fizettek, főként olyan gazdálkodók, akik támogatásért pályáztak, amihez szükségük volt az általunk kibocsátott igazolásra. Mivel több ezer euró értékű támogatás forgott kockán, ők önként befizették a tagsági díjukat, a többség azonban elhanyagolta.
– Küldtek-e nekik fizetési felszólítást?
– Küldtünk, megkerestük őket, meg is ígérték a hátralék kiegyenlítését, hasztalan. Annak ellenére, hogy olyan pályázatunk is volt, ahol a bizonyos szakmákra való alkalmasság alapján, szakképző tanfolyam nélkül is, hiteles okleveleket tudtunk adni a gazdálkodóknak, akiknek csupán azt kellett bizonyítaniuk, hogy AMMGE tagok, ezért befizették az akkori, havi 1-1 lejnyi tagsági díjat. Tehát a nem fizetők is láthatták, mennyire fontos a tagsági díj.
– Ilyen feltételek között hány AMMGE tagnak van napirenden a tagsági díj befizetése?
– Mintegy 300-nak, de nem csoportosan, ami nagy baj, mert nekünk előbb a havi 1-1 lej, manapság a 2-2 lej elkönyvelt tagsági díjainkkal kell bizonyítanunk a tagságunk létszámát. Ilyen feltételek között vágtunk bele a megalakult Agrárkamara vezetőtanácsának a megválasztásába, ami elégtelen eredményt hozott számunkra, több okból. Egyrészt azért, mert a vasárnapi választás előtt, pénteken még nem lehetett tudni, a megyében hol lesznek szavazókörzetek. Az utolsó pillanatban tudtuk meg, amikor már nem lehetett minden szavazókörzetben tájékoztatni a tagságot. Magam is tagja voltam a kamarai kezdeményező bizottságnak, csakhogy a szervnek semmiféle döntési joga nem volt, az a prefektusokra volt bízva. Legjobban a nagylaki szlovákok szervezték meg magukat, akik kis csoport létükre több mint 500 szavazatot gyűjtöttek be, de a seprősiek is 235 szavazatot szereztek, miközben az AMMGE 219 szavazatot kapott. Lévén hogy több mint 3000 bejegyzett tagunk van, ráadásul a kamarai választásra való feliratkozás díjtalan volt, 1000 tagunk részvételével számoltunk. A zavaros helyzetben végül is 500 feliratkozási lapot kaptunk, közülük 420 jelentkezőt elfogadtak a szavazásra, ahol 219-en ránk is szavaztak, ami egyetlen kamarai mandátumra jogosít fel bennünket. Ha 7 szavazattal többet kaptunk volna, 2 képviselőt küldhettünk volna az Agrárkamara 25 tagú vezetőtanácsába. Itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar polgármesterek megpróbáltak mozgósítani a szavazásra, amiért ezúttal is köszönetet mondok nekik. Ha nem tették volna, talán egyetlen képviselőnk se lenne. Szerencsére, a mandátum csupán egy évig érvényes, tehát hamarosan új vezetőtanácsi tagokat választhatunk, remélhetően sokkal nagyobb hatékonysággal.
– Sikert említett, az miben nyilvánult meg?
– A sikertelen kamarai választások ellenére az Egyesületnek igen stabil a helyzete, hiszen alapító tagjai vagyunk a már említett Kárpát-medencei Magyar Gazdák Fórumának, ahol én képviselem az Arad megyei magyar gazdatársadalmat, míg a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének az elnökségében ifj. Zágoni Szabó András képvisel bennünket. Életerős fiatal gazdacsoport jött létre, aminek szintén Zágoni Szabó András az elnöke. A szervezet fiatalításán dolgozunk, tehát van perspektívánk annak ellenére, hogy az elmúlt évben egymást váltották a sikerek és a fiaskók.
– Mi terveznek idén?
– Egyik legfontosabb célkitűzésünk megtalálni a módját a gazdálkodók tagsági díjainak a behajtására, ami sikertelenség esetén nemcsak az Egyesületnek, hanem nekik is nagy károkat okozhat, mert bizonyított tömegbázis nélkül nem tudunk hozzájutni pályázati támogatásokhoz. Minden gazdálkodóban tudatosodnia kell a valóságnak: a maga érdektelenségével nemcsak magának, hanem az egész gazdatársadalomnak ártanak, mert a tagsági díjak befizetése a jövőbeli sikerek záloga.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert az idei szervezeti munkához!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Istállótól a nyomdáig, avagy egy épület hányatott sorsa
Tavasszal megkezdheti működését az Erdélyi Református Médiaközpont
Miután az épület január elsejétől az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonát képezi, Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa tegnap hivatalosan is átvette a nemrég visszakapott ingatlant az Unita Turism cég képviselőjétől.
– Az Eötvös (Konstanca) utca 1–3. szám alatt található ingatlan teljes felújítása elengedhetetlen, a takarítást-lomtalanítást már a héten megkezdi az erre szerződtetett cég – tudtuk meg a gazdasági tanácsostól. A visszaigényelt épületegyüttes átvétele többnyire zökkenőmentes volt, az egyetlen gondot az udvaron található egykori italraktár épületében működő szórakozóhely tulajdonosa képezte, aki nem volt hajlandó kiüríteni az általa bérelt helyiséget arra hivatkozva, hogy az Unita Turism céggel kötött szerződése még nem járt le. Az átadás ettől függetlenül megtörtént, az ajtók mindegyikére pecsét került, és a klubhelyiséget is lelakatolták. Az ingatlanban az Erdélyi Református Médiaközpont működne.
Szabadság (Kolozsvár),

A színjátszás szellemi honvédelem – In memoriam Senkálszky Endre
A sors eleve színi pályára szánta Senkálszky Endrét: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel.
Pályája 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélnie. De jó iskola volt.
Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem.
A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába".
A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán.
Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tenessee Williams darabok bemutatásával), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.
Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov – Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida).
Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték", az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt az ellen, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.
Díjak, kitüntetések: A Román Népköztársaság Érdemes művésze díj, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj - Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. életévében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Az elhunytat a színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház megemlékezése
Krónika (Kolozsvár),

Csodákat tett egy Facebook-felhívás a szórványban
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,

.
Ervin atya: békességet szeretnék
A szárhegyi ferencesek kapcsán több cikk is napvilágot látott az elmúlt esztendőben. Egyedül Ervin atya nem hallatta szavát a sajtóban. Most megtörte a csendet, kikötve, csak az őt érintő kijelentésekre kíván reagálni, Csíksomlyóra helyezéséről továbbra sem fog részletekkel szolgálni. Hangsúlyozta: ő arra esküdött fel, hogy paptársait soha, semmilyen körülmények között nem bántja, ezen válaszaival is csak egy célja van, hogy véleményét elmondva békesség legyen.
– Augusztus elsejétől Csíksomlyóra helyezték Ervin atyát. Ennek részleteiről sem a rendi elöljárók, sem ön nem nyilatkozott...
– Köszönöm, hogy lehetőséget adott, hogy most nyilatkozzak. Nyáron nem voltam hajlandó „kötélnek állni”, hogy belső dolgainkról beszéljek. Mivel sokan véleményüket nyilvánították, illetékesek és illetéktelenek, úgy gondoltam, talán nekem is jogom lenne arra, hogy segítsek tisztázni a feszültségeket. Rendtartományfőnökünket egy Varsó melletti ferences konferencián kérték véleménynyilvánításra, ahol a 130 országban élő ferencesek ügyeiről tárgyaltak. Érthető, hogy a nehéz megbeszélései közepette ő sem adhatott lényeges eligazítást. A frissen Szárhegyre került testvérek pedig még nem ismerhették meg az ottani körülményeket. Igaz, hogy a „nagy nyilvánosság” is beleszólt belső ügyeinkbe, de természetesen nem ismerhette a kulissza mögötti helyzetet. Itt akarom megköszönni, hogy elhurcoltatásunk idején a szárhegyi ferenceseket szerető nép vigyázott a kolostorunkra, és magáénak tartotta. És külön meg szeretném köszönni a templomi gondnokság tagjainak, hogy tizenhat éven át segítettek a kolostortemplom rendbehozásának nehéz munkájában. Náluk nélkül azokat a nehéz munkákat soha nem tudtam volna megvalósítani. Elhelyezésem körülményeiről most sem akarok beszélni, csupán az azóta történtekről, nyilvánosságra jutott dolgokról. Akaratlanul sem akartam megzavarni a karácsony békéjét, és ezért akarom csak most sorba venni az újságban is megjelent problémákat: a méhek, az oltárasztal, a napelemek, a keresztút, a szoborpark ügyét.
– Vegyük sorba: egy éjszaka Szárhegyről elvitték a méheket, amint a szárhegyi testvérek és rendházfőnök is elmondta, hozzáértő testvér gondjaira bízták. Mit fűzhet ehhez hozzá Ervin atya?
– Igen, egy éjszaka eltűntek a méhkaptárok. A faluban elfutott ennek a híre. De nem ellopták, hanem törvényesen elvitték. Csak azt is kellett volna tudni, hogy novemberben még repülővel sem szabad szállítani a méheket. Hogyan kerültek korábban ezek a méhek a kolostor birtokába, a gyümölcsöskert csemetéi közé? Valamikor 80 évvel ezelőtt már volt ott méhészet, és példamutatóan foglalkoztak a barátok vele. Alkalmas a környezet: hat kilométeres körzetben nincs gyárkémény, és bőségesen áll rendelkezésre nektár. Jó méz készült itt, mert tudni kell, hogy különbség van az üzletben vett Tokaji vagy Murfatlar, illetve a termelő pincéjéből vásárolt bor között. Az európai piac ma az utóbbit keresi. De egy más szempont is vezetett engem a méhek kolostorudvarba való telepítésére. Valaki (E. O.), akit kidobtak állásából, eljött hozzám, és munkalehetőséget keresett. Hát én nem vagyok munkaközvetítő, de éjszaka nem tudtam aludni az ügy miatt. Reggel hívattam az illetőt, és feltettem neki a kérdést: hajlandó volna-e elvállalni egy méhészet vezetését, hisz hazulról már úgyis ismeri a méhészet gyakorlatát. Megegyeztünk: én adom a befektetést, ő adja a munkát, és osztozunk, a termelés fele a kolostoré, az árva gyermekeké, a másik fele pedig őt illeti a munkájáért. Megkezdődött a majdnem két évig tartó bürokratikus ügyek, építkezési tervek kivitelezése, majd a cementalap és a méhlak felépítése. A kaptárakat kérésünkre a legjobb szakember készítette, a különböző színű, díszítő betűket pedig egyenesen Nyíregyházáról hoztuk. A szépséget megfizetni nem lehet. Húszan, harmincan is közreműködtek, hogy a méhek megkezdhessék munkájukat. De a „jó gyermekek” hógolyózni szeretnek, s bizony, az első év családjai tönkrementek. A második évben az időjárás nem volt alkalmas, de így is 60-70 kilogramm méz került a raktárba. De elárulok egy titkot. Engem a Keresztény Demokrata Párt programtervezete miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára. Ennek a tervezetnek a lényege az úgynevezett részvényesedés. A lényege: a kapitalista adja a tőkét, a proli pedig a munkát. A gazdasági élet növekedésének mozgatórugója az érdek. Mindkettőnek érdeke a haszon. A tőkés nem ér semmit a munkás nélkül, hiába van pénze. A munkás pedig pénz nélkül szintén hiába dolgozik. Mindketten olyan mértékben kell hozzáálljanak az előállítandó értékekhez, hogy a piacon el lehessen adni. Tehát én úgy gondoltam, hogy össze kellene házasítani a tőkést a prolival. Ebben látom a jövő gazdaságának a legfőbb rugóját. Hát én is ezt akartam kipróbálni a gyakorlatban. Ne csodálkozzék ezek után senki, ha szíven ütött a kaptárak „eltűnése”. De most adódott egy újabb gond: nem lehet otthagyni a gyümölcsös kertben a semmire sem használható építményt. Le kellene bontani, de ehhez hatósági engedély kell. Mi lesz a cementalappal, amelyet csak robbantani lehet? Hát ezt találják ki mások!
– Sokak fogadták rosszul az utólag bejelentett hírt: eladományozták az oltárasztalt. Mit tud Ervin atya ezen oltárasztal történetéről?
– Az oltárasztal is eltűnt a közvélemény tudta nélkül. Ennek felállításában is többen közreműködtek annak idején, így érthető, hogy ragaszkodtak is hozzá. Elmondom a történetét. 1978-79-ben megkértem a magyarfenesi plébánost, akinek csak néhány híve maradt, hogy jöjjön segíteni a kolozsvári ferences templomhoz. Így tudtam meg, hogy milyen kincs van a birtokában. Valószínűleg a Haller-Csáky grófok, kegyurak bútoregyüttese, hagyatéka. Meg kellene menteni, mert illetékes illetéktelenek szemet vethetnek rá. Akkor az építészeti egyetem professzora szintén igazolta a műkincs felbecsülhetetlen értékét. Megmentésére a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy betesszük Kolozsvárra, a ferences templomba liturgikus tárgyként. Sokan megcsodálták, műértő szakemberek is. Amikor a templom új berendezést kapott, a bútoregyüttes a templom raktárába került. A tűri plébános szerette volna elvinni, de én inkább Szárhegyre szállítottam. A gyergyószentmiklósi múzeumi szakember, S. L. és a szárhegyi B. J. sokak segítségével alaposan, hosszú munkával fecskendezte be az oltárasztalt, szúellenes kezelést végezve, érthető, hogy sokan érzik magukénak. Az idelátogató turisták megcsodálták, fényképezték, nem tudtak eleget csodálkozni azon, milyen nagy érték van Szárhegyen. Azt én nem tudhatom, mi lesz a további sorsa, ha a nyugatra menekült család érdeklődni fog és visszaigényli jogos tulajdonát.
– Hasznavehetetlennek tűnik így utólag az Ervin atya által felszereltetett, a templom fűtését segítő napelemes rendszer. Elhangzott az is, hogy akár át is verhették az atyát, amikor ezt megvásároltatták önnel. Mi erről a véleménye?
– Én nem gondolom, hogy a fa- vagy gázfűtéses templommelegítést napelemekkel lehetne helyettesíteni. De a hozzáértő szakemberek pontos számításai alapján a fűtés hőfokát 5-6 fokkal lehet emelni, ez pedig elégséges volna május-június, illetve szeptember-október időszakokban a templom fűtésére. Fűtésidény kívüli fűtés lehetne, mert ilyenkor még olyan hideg van a templomban, hogy ha selyemruhába jöttek a nők, megfagytak. A napelemes rendszer által biztosított hőfokok csökkentették a hideget. Ezt a gyakorlatban a hőmérők is igazolták. Nyári időszakban a templom északi falainak nedvességét szárítja, és a gombásodást megakadályozza. Még a Kájoni-kriptába is bevezetném a felszerelést! Ez a rendszer tíz év múlva fogja visszatéríteni a befektetett pénzt. Remélem, senki sem tiltakozik az ellen, hogy a fürdőszobában és a konyhában állandó, ingyen meleg víz legyen. Legfeljebb a zarándokokat, turistákat figyelmeztetném arra, hogy a zuhanyozásnál nehogy leforrázzák magukat. Az ellen viszont határozottan tiltakozom, hogy a munkálatokat vezető céget csalással gyanúsítsa meg valaki. Rólam se gondolja senki! Elég tandíjat fizettem ahhoz, hogy ne legyek naiv. Ha kívánják, akkor a két templomi hőmérő mellé még egy harmadikat is adományozok. Még van egy kérdésem: mi történne akkor, ha a ferences templomot újra a plébánia venné pártfogásba. Nem lehetetlen, hiszen a múlt században ez háromszor is megtörtént. Ha ez bekövetkezik, mi lesz a templom fűtésével, ha a napelemes rendszert most lebontják, eladják?
– Felmerült egy keresztút létrehozásának szándéka és ezzel együtt a kolostorudvarban lévő szoborpark elköltöztetése is. Mit tud Ervin atya a keresztút-tervezetről?
– Már öt éve tárgyalunk erről a templomi gondnokság gyűlésein. A ferencesek kiváltsága volt a keresztutak felállítása mindenütt a templomokban és a szabadban. Somlyó példájára valamikor Szárhegyen is, a kolostortól a Szent Antal-kápolnához vezető úton voltak stációk. Nagyanyám még emlékezett erre. Akkor még a grófoké volt az út, ma magánterület. Más helyen is el lehetne képzelni a keresztutat, jó volna újragondolni, hol lehetne leginkább megvalósítani. Mert a turisták és zarándokok, amikor átutazva Szárhegyen meglátogatják a templomot, és túl rövid idő áll rendelkezésükre, vajon kedvük kerekedik keresztutat is végezni a kolostorkertben? A nagyböjtben, amikor az egyház hivatalosan végzi a pénteki keresztutat, nyolcan, tízen jönnek el a templomba, és ez kint lenne, szabad ég alatt.
– Mit gondol a szoborpark létéről, mennyire tájidegen az a kolostorudvarban, szükséges-e elköltöztetése?
– Ezt a megvalósítást Kájoni János polihisztor el sem tudta volna képzelni, de boldog Márton Áron püspök a rendi vezetőség hallgatólagos tudtával 1974-ben szerződést kötött a Megyei Alkotóközponttal. Ennek egyik pontja arról intézkedik, hogy a kolostor tulajdonát képező két kert közét és temető közötti területet szoborpark létesítésére használják fel. A „katedrális nagy püspökünk” értett egy kicsit a művészethez is. Écsi János provinciálisunk pedig titkos teológiánkon művészettörténetet tanított, és lehetősége volt arra, hogy Európa nagy múzeumait meglátogassa. A szerződéskötéskor jól tudták, hogy a Barátság táborba érkező alkotóknak meddig terjed a művészi szabadságuk. Lehetőségünk van arra már nekünk is, hogy eljuthassunk a leningrádi, szentpétervári Hermitage múzeumba. Kíváncsi volnék, hogy ott milyen arányban vannak kiállítva szocreál és klasszikus műalkotások. A Lázár múzeum, a ferences kolostor és az alkotótábor az utóbbi században szépen, testvériesen együttműködött. Kár volna a Kájoni János szellemiségétől eltérni, és feladni a ferences kolostor kultúrjellegét. Kultusz, kultúra, karitász, ez a ferences kolostor identitása, az identitását kellene megőrizni. Én azt ajánlanám a szárhegyi alkotóközpont igazgatójának, és ne botránkozzon meg senki, hogy 2014 nyarán hívja meg a székelyföldi fiatal szobrászművészeket, és mutassák meg képességeiket! Erdélyországban itt lehetne megvalósítani egy olyan szoborparkot, amelynek csodájára járna az egész Kárpát-medence. Már eddig is elterjedt a szárhegyi ferences kolostorral kapcsolatos kultúrközpont híre. Én nem ragaszkodom hozzá, de szélesebb nyilvánossági körben is meg lehetne fontolni a gondolatot. Hozzáteszem: a kaszáló terület tisztán tartására az utóbbi időben ráfizettünk. Örvendtünk, ha valaki ingyen lekaszálta a füvet, de még így is külön kaszást kellett megfizessünk, hogy a nehéz terepet megtisztítsa.
– Sorba vettük azokat a kérdéseket, melyek önt is érintették. Ezek után egy kérdés maradt: mit kíván a Szárhegyen lakóknak 2014 januárjának legelején?
– A régi hagyomány szerint az újévi köszöntőben megfogalmazott értékeket: bort, búzát, békességet, s hozzá jó egészséget. A gazdasági életünkben pedig okos összefogást a közjó érdekében. Nagy lehetőségek nyíltak s nyílnak meg számunkra a jövőnk építésében. Szebb vidéket nem tudok elképzelni, mint a Gyergyói-medence. Van tiszta levegőnk, tiszta erdeink, mezeink. Vigyázzunk a tiszta vizünkre, mert az kimondhatatlan nagy érték. S ha mindezekhez társulna a tiszta erkölcsiség, akkor ennél boldogabb életlehetőséget nem tudnék elképzelni az egész világon.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,