Kirekesztés helyett
Lezárni igyekszik Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szövetség egy korszakát, szakítani azokkal a beidegződésekkel, melyek – különösen kormányzati pozícióban – olyannyira jellemezték a szervezet politikáját: az állandó hatalomra ácsingózással, a túlzott kompromisszumkényszerrel, a merjünk kicsik lenni elvvel, a jobb, ha nem emeljük fel szavunkat, maradjunk csak jófiúk megfontolással. Az elmúlt időszakban a székelyföldi autonómia ügyében is határozottabb álláspontra helyezkedett a szervezet, részt vállalt a nagy menetelés szervezésében, s ígérik: új autonómiastatútumot terjesztenek a parlament elé.
E nagy igyekezetet azonban igencsak beárnyékolja, mi több, az irányváltás hitelességét is megkérdőjelezi Kelemen Hunor viszonyulása a másik két magyar párthoz, ily módon pedig a politikai pluralizmus elvéhez. Az európai parlamenti választásokról szólva ugyanis az RMDSZ elnöke leszögezte: kizárólag a tulipán jele alatt indulhatnak jelöltjeik, koalícióról szó sem lehet, s az egyre nagyobb identitásválsággal küszködő MPP-vel ugyan tárgyalnak, de Tőkés Lászlóval vagy a Néppárttal nem hajlandók egy asztalhoz ülni.
E kirekesztő magatartás azért is oly aggasztó, mert arra világít rá: az eddig jószerével csak politikai alkukból álló eszköztárát hajlandó ugyan bővíteni az ellenzékbe kényszerült szervezet, a kizárólagosság doktrínája azonban tovább él: csak magukat tekintik az erdélyi magyarság legitim képviselőinek. Márpedig valós irányváltást csak az hozhat, ha leszámolnak ezzel a magatartással – enélkül belső hatalmi harcról, a jövő évi EP-, illetve államfőválasztás kampányának előkészítéséről szól mindaz, ami az SZKT szombati ülésén történt. Hiszen mindaddig, amíg nem hajlandóak elfogadni, hogy a közösség igen jelentős része nem élvezi bizalmukat – el sem mennek szavazni –, és hogy vannak másként gondolkodók, más pártot választók, alighanem lehetetlen lesz rögzíteni azokat a nemzetpolitikai törekvéseket, amelyek mentén akcióegységet lehetne kialakítani.
És ha ez nem sikerül, semmi nem biztosítja, hogy autonómiatörekvéseink nem vesznek el ismét pártpolitikai csatározások kereszttüzében, vagy hogy az RMDSZ radikálisabb fellépése nem csupán a pillanatnyi ellenzéki és választások előtti helyzet következménye, mely odalesz, mihelyt változik a politikai széljárás a Dâmboviţa partján.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkel
Panaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol.
A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók.
Sokrétű a probléma
Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja.
Elköltöztetnék a szoborparkot?
A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László.
Ahogy a tartományfőnök látja
Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat.
– Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre...
– A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni.
– Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják.
– Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna.
– Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen...
– Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve.
– Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget.
– Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése.
– A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként.
– A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni.
Egy szűk csoport kongat vészharangot?
István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait.
István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani.
Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját.
Feszültségoldó találkozó
Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

Valódi egységbontás
Túl szép lett volna, ha a Székelyek Nagy Menetelésének egységes és impozáns, erőt mutató kiállása után nem rondít bele a magyar egységbe egy ünneprontó hang.
Mindig így volt ez. A különbség az, hogy korábban a pálya széléről kiabáltak a balliberális nemzetellenes figurák, akiknek a nemzetszeretet „új kollektivizmus”, a magyar emlékhelyek létesítése üres fesztivizmus, aminek célja a románok bosszantása, akik felháborodnak azon, hogy a háromszéki magyarok találkozóját a románok nélkül szervezik meg. Így volt ez az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat idején, s így volt 1997 elején is, amikor épp a Babeș-Bolyai Tudományegyetem balliberális, SZDSZ-es kötődésű oktatói beszéltek az önálló állami magyar egyetem össznemzeti kívánalma ellen. De ezen eszmekör képviselői voltak azok, akik a román-magyar alapszerződést megkötötték a Kárpát-medencei össznemzeti tiltakozás dacára, akik a státustörvény ellen szavaztak, s akik a határon kívül élő magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás előtt.
Most ugyanezen ideológia képviselőinek hecclapjában, az Élet és Irodalom című hetilapban az RMDSZ legtekintélyesebb politikusa, Markó Béla beszél a székelység önrendelkezési igényét nagy erővel kinyilvánító, példátlanul sikeres kezdeményezés ellen. Vádol, hangulatot kelt, félremagyaráz. Felveti annak lehetőségét, hogy ezzel az akcióval „visszamenőleg lenullázzuk, amit eddig elértünk”, hogy akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
Radikális úthenger
Kibicként? Vagyis aki az RMDSZ önfeladó, távlati érdekekre tekintettel nem levő, jellemzően klikkérdek-vezérelt paktumpolitikáját ellenzi, határozottabb, egyértelműbb kiállást kíván állítólag közös célunk, az autonómia ügyében, az kibic? Mert nem a bukaresti kuncsorgásban látja a jövőt? Másrészt ki akarna „politikai ellenőrzést” az erdélyi magyarság felett? A nemzeti autonomisták számtalanszor kinyilvánították: nem céljuk a hajdan közös politikai érdekképviselet feltétlen vezetése, hanem az, hogy a politikai érdekképviselet töltse be a maga funkcióját. A távlatokban gondolkozó, nemzeti önrendelkezés-párti oldalnak meglett volna a lehetősége átvenni az RMDSZ irányítását 1993-ban. Tőkés László akkor visszalépett Markó Béla javára, hiszen azt senki nem gondolta komolyan, hogy a küldöttek Markó helyett Mina Lászlót fogják megválasztani. A visszalépés célja épp az egységes cselekvés volt, hogy az autonómia kinyilvánítását három éven keresztül szabotáló oldal híveit megnyerjük a közös célnak, hogy a pozícióorientált karrieristák ne tartsanak egy „radikális” úthengertől.
Koreai párhuzamok
Miután 1994 decemberében Nagy Benedek Tőkés László elleni puccs-kísérletének idején Markó Béla rácáfolt az autonomista oldal igen jelentős bizalmi tőkekihelyezésére, illetve azzal is, hogy a kétéves határidővel elfogadott brassói programból (nemzeti kataszter, belső választások, autonómiastatútumok) Markó és csapata határidőre semmit meg nem valósított, akkor (1995-ben, majd 1999-ben) próbálta meg a helyzetteremtésben gondolkodó, autonomista tábor átvenni a vezetést. Később, 2003-ban már nem, mivel akkor előre tudni lehetett, hogy az RMDSZ leszámol szinte mindennel, amit Brassóban elhatároztunk: a nemzeti önmegszámlálással, belső választásokkal, erdélyi magyar parlamenttel, ráadásnak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi-politikai örökségével. Hogy azt ne is említsük, hogy a nemzeti önkormányzat mentén felépített belső szervezeti struktúrákat ekkor „áramvonalasították” a pártlogika szerint. Az autonomisták derékhadának soha nem a pozíció volt fontos, hanem a közös ügy közös képviselete, amit az tett lehetetlenné, hogy az 1996-os kormányzati szerepvállalás átépítette a szervezetet a Neptun-logikára. Ennek lényege, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét apró-cseprő, az autonómiát és az erdélyi magyarság Románián belüli közjogi státusát nem érintő engedményekért.
De van ez tovább is. Azt írja Markó: „Fényképen láttam egy plakátot a nagy menetelésről, motívumrendszere kísértetiesen hasonlít az ötvenes évekre.” A lelkesítő plakátok között mindig volt és lesz hasonlatosság a felszínes szemlélő számára. A diktatúrák célja épp az volt, hogy mímelje az emberek őszinte lelkesedését, s ebből nyerjen legitimációt, amint ez történt térségünkben is az ötvenes évek idején. Nagyon szomorú, hogy Markó Béla azt a korszakot hozza fel, amikor erőszakkal és/vagy egzisztenciális fenyegetéssel kényszerítették az embereket az utcára a kommunista országokban, akár Korea kapcsán, amit Markó említ, akár a „munka ünnepén”, akár más alkalmakkor. A Székelyek Nagy Menetelése épp attól volt felemelő és figyelmeztető, hogy a százezres tömeget megmozgató akció részvevői önként áldoztak egy vasárnapot a szabadidejükből a székelység autonómiaigényével való szolidarizálás kifejezésére.
Markó ismét szembeállítja a parlamenti politizálást a tüntetéssel, amit ügyesen áttol az erőszakos eszközök térfelére: „... ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett.”
Amivel teljesen egyet lehet érteni a Markói eszmefuttatásból az a passzus, miszerint „Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.” Ez bizony így van. Az autonomisták józanul mérlegeltek, mielőtt kinyilvánították az erdélyi magyar jövőt illető elképzeléseiket: a célhoz kell eszközöket rendelni, nem fordítva, a cél pedig csakis a távlati fennmaradást biztosító létkeret, az autonómia megteremtése lehet. Ennek alternatívája a középtávú felmorzsoltatás.
Az autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha kényelmetlenné válunk a hatalom számára, azzal aligha, hogy kiszolgáljuk a román külpolitikai törekvéseket, asszisztálunk a kisebbségbarát hazug országimázs terjesztéséhez. Az RMDSZ ezzel szemben saját közvéleményének tetszését keresi. Tehát áll a markói diagnózis, csak éppen fordítva, mint ahogy azt megfogalmazója értette.
Markó Béla képes felhozni az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét, a kétezres évek legnagyobb politikai szemfényvesztését, ismét azt állítva, hogy a jogszabálytervezet elfogadása esetén biztosította volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a tervezet a beláthatatlan jövőbe helyezte ki a lényeget, a Kulturális Autonómiatanács közjogi kompetenciájának meghatározását, miközben bebetonozza az RMDSZ politikai monopóliumát az erdélyi magyarság körében.
Csetlők-botlók
A legszomorúbb, hogy Markó Béla azokon gúnyolódik, akik saját pártjából támogatták a Székely Nemzeti Tanács előremutató kezdeményezését. Szerinte az RMDSZ „pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni.” A pártlogika mentén az RMDSZ önmagát szeleteli, hogy Markó Béla átveszi az autonomisták szerepét azzal, hogy ő mutat rá, mennyire hiteltelen mondjuk Borbély László egy ilyen akció keretében. Csakhogy nem az RMDSZ legyőzése, hanem meggyőzése a cél. Még pontosabban az RMDSZ bevonása az autonómia kivívásáért folytatott közös harcba. A markói szöveggel az a fő probléma, hogy nem valószínűsíti a további közös autonómiaelvű akciókat, az erdélyi magyar nemzeti kerekasztal létrehozását, újabb Székely Önkormányzati Nagygyűlés összehívását. Sőt, tulajdonképpen úgy fogható fel, mint a párt számára adott útmutatás: tessék csak szépen visszatérni a neptuni útra.
Az elmúlt negyed évszázadban az RMDSZ fősodra az egységet politikai bunkóként használta a platformok, majd az RMDSZ-en kívüli szervezetek ellen. Kampányban és kampányon kívül, de mindig kiszámítottan és manipulatívan, a hiteltelenítés szándékával. Miközben nem az az egységbontó, aki ragaszkodik a húsz esztendeje konszenzuálisan elfogadott programhoz, az autonómiához, hanem az, aki ellene beszél. Amit Markó Béla művel, az egységes magyar akaratot szimbolizáló székely menetelés kapcsán, az tényleg az egység megrongálása. A közös magyar siker, a közös öröm, a közös cselekvés lefitymálása, a nemzeti katarzis örömének félremagyarázása, a neptuni politika apoteózisa – ez a valódi egységbontás.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Húsz gyertyaszál a Koinónia Kiadó tortáján
A Koinónia könyvkiadó nem először szervezett családi napot, ezúttal azonban könyvbemutatókkal tarkított születésnapot is ünnepeltek kicsik és nagyok a Szélső utcai székházban. A kiadó igazgatója az elmúlt húsz év nehézségeiről, örömeiről beszélt, a szebbnél-szebb kiadványok pedig magukért beszélnek.
Remek ötletnek bizonyult, hogy a kiadó – igencsak stílusosan – legifjabb barátaival ünnepelje huszadik születésnapját. Hiszen a Koinónia két évtizede elsősorban a gyerekek szolgálatában áll, az ő nevelésüket és szórakoztatásukat segíti a megannyi igényes külsejű és hasznos kiadvány megjelentetésével.
Szinte lehetetlen leírni azt a nyüzsgést, ami ez alkalomból fogadta a látogatót a kiadó székhelyén. A gyerekek minden talpalatnyi helyet birtokukba vettek, a vidámság és a jókedv a munkájukat végző felnőttekre is átterjedt. Az egyik helyiségben meséket és verseket olvastak a gyerekeknek, rímeket faragtak és énekeltek, máshol origamit hajtogattak. A családi nap lebonyolításába ezúttal betársult az Agnus Rádió is, amely a helyszínről közvetítette az ünnepi eseményeket. És volt mit, hiszen például Horváth Zoltán Nyelvtörő ABC című kötetének versikéit együtt énekelte az ünnepség résztvevőinek apraja-nagyja.
Minden szórakozáson és mókázáson túl, a kiadó székhelyén a legifjabb generációk a nagybetűs Könyvvel találkozhatnak, és bízhatunk abban, hogy ezek a gyerekek majd megtalálják a visszautat a nyomtatott betűkhöz, kiadványokhoz is. Elég csak bepillantani a Koinónia könyvesboltjába, hogy az ember meggyőződjön választékban nincs hiány a gyermekkönyvek terén sem. És ez a húsz éve alapított kolozsvári kiadónak köszönhető.
Hiánypótló megvalósítás
Néhány kolozsvári értelmiségi – köztük Visky András író és Horváth Levente lelkipásztor – valószínűleg saját tapasztalatból kiindulva – eldöntötte, hogy hiánypótló könyvkiadót alapít. A görögül közösséget, bensőséges kapcsolatot jelentő Koinóniának elsősorban a teológiára, a református keresztény hagyományra, a kommunista diktatúrában szenvedők visszaemlékezéseire szorítkozó profilja az évek során kibővült. A kiadó fontosnak tartja a kortárs szépirodalom és ezen belül a kisebbségben élő népek irodalmának a közvetítését, színháztudományi írások közzétételét, valamint a gyermekeknek szóló igényes kiadványok megjelentetését.
Zágoni Balázs igazgató középiskolás volt 1993-ban, a Koinónia alapításakor: „Úgy nőttem fel, hogy része volt életemnek a kiadó, ahol új és új könyvek jelennek meg, és vannak ott különböző érdekes programok.” Később, immár meseíróként kereszteződtek útjaik. Zágoni Balázs 2009-ben vette át az igazgatóságot Visky Andrástól, aki egy évtizeden keresztül volt a Koinónia vezetője. És, hogy ne legyen egyszerű az átmenet, az új igazgató munkáját megnehezítette az éppen kirobbanó gazdasági válság: „Rengeteg kreativitásra volt szükség ahhoz, hogy túléljük ezeket az időket” – mondja Zágoni. Kifele nem látszottak a gondok, a nagyközönség mindig elismeréssel nyugtázta a kiadó munkáját, mindez pedig a munkatársak erőfeszítéseinek és áldozatos munkájának volt köszönhető. „De fontos a könyv, és ami bennük van – az a kiadó” – fogalmaz az igazgató.
Minőségi gyermekirodalom
A szépirodalmi, művészeti könyvek és a keresztény irodalom mellett hamarosan megjelentek a gyermekkönyvek is. Az utóbbi öt évben, ha lehet, még nagyobb hangsúlyt fektet a Koinónia a gyerekirodalom kínálatának bővítésére. „A könyvkiadásnak ezt a szegmensét – a gyerekirodalmat – talán kevésbé érintette a válság, hiszen a felnőttek könnyebben lemondanak saját maguk olvasmányairól, mint a gyerekeiknek szánt minőségi irodalomról” – vélekedik Zágoni Balázs. Csupán ebben az évben hat új gyerekkönyvvel jelentkezett a Koinónia Kiadó, ehhez adódik még hét szépirodalmi, társadalomtudományi és keresztényirodalmi kötet. Akár több is lehetne a megjelent kiadványok száma, ha a pályázati rendszer úgy működne, ahogyan kell. A Román Nemzeti Kulturális Alap például magyar könyveket nagyon rég nem támogatott. Minden kiadott könyvnél figyelembe kell venni, hogy el tudnak-e adni belőle annyit, hogy legalább a kiadási költségek megtérüljenek.
A minőségi gyermekirodalmat megjelentető és forgalmazó Koinónia Kiadó külföldön is jelentős hírnévre tett szert. Könyveiket Magyarországon is terjesztik, elsősorban on-line és független könyvesboltokon keresztül. A „minőség” szó pedig nem pusztán reklámfogás: tavaly a Blanka birodalma című, Balázs Imre József által írt gyermekverses kötetük két jelentős elismerést is kapott: a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szép Könyv díjasa lett gyermekirodalom kategóriában, illetve a legszebb romániai gyerekkönyv díjat is elnyerte.
A kiadó gondozásában eddig több mint 250 kötet jelent meg, a gazdasági válság előtti időkben szinte kéthetenként adtak ki kötetet. De a mérleg az idén sem rossz, 13 új címmel, és két utánnyomással büszkélkedhetnek.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem tudni, hányan vagyunk (Megdöbbentő kutatási eredmények)
Fogalmunk sincs arról, hogy valójában mekkora Románia lakossága – összegezte Kiss Tamás szociológus azokat az eredményeket, amelyeket a délkelet-európai migrációs, demográfiai és humánerőforrás-folyamatok vizsgálatára irányuló Seemig-programban eddig feltártak.
A tíz országban zajló, 2012 nyarától 2014 decemberéig terjedő kutatás a térség hosszú távú közpolitikáinak és stratégiáinak kidolgozását kívánja elősegíteni. Romániából a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Hargita megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata vesz részt a felmérésben, amelynek előtanulmányát tegnap mutatták be.
Első lépésként az adatforrásokat és a legújabb migrációs erővonalakat próbálták azonosítani, és mindjárt ki is derült, hogy jelentős gondok vannak Románia személyi nyilvántartásaiban. Vannak adatai az Országos Statisztikai Hivatalnak, adott a 2011-es népszámlálás és a változásokat úgy-ahogy követő helyi, bel- és külügyminisztériumi jegyzékek. A ki- és bevándorlás regisztrációja azonban az állami meghatározás miatt valójában éppen a célcsoportokat nem képes befogni, illetve csak nagyon kis százalékukat. Bevándorlónak ugyanis azok számítanak, akik külföldi állampolgárok (és a román hatóságokkal egyetértésben telepednek le Romániában) – csakhogy ezzel kihagyják a számításokból az ukrán és moldovai lakosok tömegét, akik 1991-től kaphatnak romániai útlevelet, és emiatt nem is szerepelnek a migrációs statisztikákban (csak Bukarest első kerületében vannak bejelentve). Kivándorlónak pedig azokat a román állampolgárokat tekintik a román hatóságok, akik az egyetértésükkel hagyják el az országot. Csakhogy ezt sehol sem kell bejelenteni, így nem tudjuk, hányan élnek a határokon kívül. És nem túl hízelgő Romániára nézve, hogy a külföldi kimutatások sokkal pontosabbak. 2001 és 2008 között például 230 ezer román állampolgárt írtak össze Németországban (és számuk háromévente megduplázódik), miközben itthon ezeknek alig 6,9 százaléka, 15 ezer személy szerepel a német földön élők jegyzékében. Magyarország egyre kevesebb erdélyi magyart vonz, igaz, a magyar útlevél több ajtót megnyitott előttük. De ők is hiányoznak: a Magyarországon élő román állampolgároknak 8,4, az Olaszországban élőknek 1,9, a spanyol honba telepedetteknek pedig mindössze 0,3 százaléka jelenik meg a romániai adatbázisokban; utóbbiak száma már három éve meghaladta a 800 ezer főt, és itthon még csak 2500-ról tudtak a hatóságok. A Világbank adatai szerint hozzávetőlegesen 2,7 millió román állampolgár él külföldön, és ez még nem minden. A romániai választói névjegyzék 18,4 millió nevet tartalmaz, ami – a kiskorúak hozzáadásával – 22,5 millió fölötti lakosságot jelent, miközben a 2011-es népszámláláson 19 millió jött ki. Az Országos Statisztikai Hivatal azonban 21,4 millió személlyel számol. Kiss Tamás szerint az ország valós lakossága 19 millió alatti, a választópolgárok száma pedig 15,4 millió körül lehet.
Azt tudjuk, hogy azért adtak hozzá – papírokból – 1,2 millió személyt a népszámlálási eredményhez, mert a húszmillió fölötti létszám több anyagi forrást és európai parlamenti mandátumot jelent, de a többmilliós különbség olyan nagy, hogy minden egyes statisztika, társadalmi-gazdasági mutató, referendumküszöb, arányok, százalékok hitelességét megkérdőjelezi. Ugyanakkor világos üzenetet közvetít arról, hogy mennyire komoly ország Románia, ahol többek között a régióátszervezést is „a belső migrációval” próbálták igazolni, tekintet nélkül arra, hogy valótlan adatokra és a Ceauşescu-korszak következményeire építették érveiket – tette hozzá Antal Árpád polgármester, arra is figyelmeztetve, hogy „egészséges, eredményes közpolitikákat” így szinte lehetetlen kidolgozni. Szerinte az a tragikus, hogy az ország megfelelő intézményei úgy döntenek közérdekű kérdésekről, hogy fogalmuk sincs a valóságról, és nem is próbálnak rendet teremteni a zűrzavarban.
A tanulmányt Bukarestben is bemutatják az országos statisztikai intézet és a kormány képviselői előtt, és bár gyors változásokra nem számítanak, remélik, hogy egy uniós pénzből készült kutatásra a román és az európai intézmények is odafigyelnek.
Demeter J. Ildikó

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ásatások folynak a Szent Mihály-templom tövében
A tél beállta előtt a templomtorony kőlépcsőit is felújítják
Újabb fejezethez érkeztek a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálási pályázatához szükséges terv előkészületi munkálatai: miután az elmúlt hónapokban hazai és magyarországi szakemberek egész sora végzett különféle felméréseket, most az archeológusokon van a sor az adatgyűjtésben. A munkálatokat vezető Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum régésze a helyszínen arról tájékoztatott, hogy az esperesi hivatal felkérésére végeznek szondázást a templomhajó északi és a szentély déli oldalánál, majd az eredményeket feldolgozzák, és a főépítészek rendelkezésére bocsátják. Bár a külső szemlélődő számára az egyre-másra felbukkanó leletek – köztük több csontváz, koponya – igen érdekesnek tűnnek, megtudtuk: eddig egyelőre semmilyen rendkívüli lelet nem került felszínre, ugyanakkor az is kiderült, hogy az ásatás során talált sírokat többnyire már a 19. században megbolygatták, mint ahogyan a mélyebb rétegek is sérülhettek.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyesülés
„A leköszönő elnök hattyúdala!”, valahogy így minősítette (le) Victor Ponta miniszterelnök Traian Băsescu szerda esti fellépését. Az államfő egy televíziós beszélgetés alkalmával elmondta, a NATO-csatlakozás és az uniós integráció után a Moldovai Köztársasággal való egyesülés Románia következő nagy célkitűzése. – Ez államérdek! – hangsúlyozta. Elmondása szerint az unionista irányzat élére állna akkor is, ha az egyesülés gondolatának nem lenne támogatottsága Romániában. (Friss felmérések szerint a románok 61,7 százaléka ért egyet azzal, hogy Romániának egyesülnie kellene Moldovával, ha a szomszédos állam EU-integrációja nem lenne lehetséges.)
Băsescu egyre hevesebb revíziós diskurzusa rendszerint hiányol mindenféle konkrétumot, mitikus időkbe tolva az unió lehetséges időpontját. Most is elmondta: nem föltétlenül a közeljövőben fog ez létrejönni, de Romániának felkészülten kell várnia azt a momentumot, hogy a moldovaiak is nagyon akarják, amikor pedig ez a történelmi pillanat beérik, nem szabad elszalasztani! Az ehhez hasonló elnöki nyilatkozatoknak rendszerint azonnali figyelemfelkeltésen túl nem volt különösebb következményük az elmúlt években, úgy tűnik, Brüsszel, a NATO, de még Putyin ingerküszöbét sem érik el – egyelőre. A mostani bejelentés annyiban mégis különbözik a többitől, hogy egy nappal azon vilniusi csúcs előtt hangzik el, amelyen a Moldovai Köztársaság várhatóan aláírja az EU-csatlakozási szerződést. (A tagság konkrét elnyerésének időpontja legalább annyira a távoli ködbe vész, mint a Romániával való unió...) Băsescu bejelentésének egyetlen – nem kívánt – hozadéka lehet: a Moldova köztársaságbeli EU-ellenes, oroszbarát Kommunista Párt malmára hajtja a vizet, amelynek az egyik ellenérve csatlakozásügyben épp az, hogy az unió leple alatt akarja Románia Moldovát annektálni.
Victor Ponta mindenesetre téved, amikor azt hiszi, hogy Băsescu Moldovára vonatkozó nyilatkozata a mandátuma végéhez érő elnök kínos vergődése, kétségbeesett feltűnési vágya. Nem hattyúdal – az új idők dala ez, a populista Băsescu újabb tudatos, következetes kalózakciója. Az elnöknek ugyanis abban teljesen igaza van, hogy a NATO- és uniós csatlakozás után Romániában nem volt, nincs többé olyan közös cél, amely mögé a politikai elit pártállástól függetlenül felsorakozna. (Ha csak elnöki tisztségéből való felfüggesztésére irányuló tavaly nyári akció nem minősül annak…) Az egyesülés-demagógiával, a Moldovával való újraegyesülés témájának a kisajátításával olyan össznépi (látszat)támogatásra tehet szert, amely mandátuma lejártával visszahelyezi őt a politikai küzdőtérre. Sarkítva: aki Băsescuval szembe fordul, a román nép érdekeit, legszentebb vágyait képviselő „lídert” bántja. Az egyesülés témája egyirányú vonaljegy lehet Băsescu számára arra az expresszre, amely a román politika élvonalába repíti vissza az államfőt – úgy, hogy cserébe nem kell tennie mást, mint ébren tartania a hitet abban a népben, amely számára az illuzórikus egyesülés fontos önbecsülési kérdés.
Van még egy másik hozadéka is Băsescu uniós agitálásának: ezek után direkt kínos lehet nemzetárulónak nyilvánítani például a magyar védhatalmi státusért kiáltó Tőkés Lászlót, vagy szeparatistáknak minősíteni a Székelyföld területi autonómiáját zászlajukra tűző magyarokat. Persze, a kettős mérce alkalmazása soha nem ejtette különösebben zavarba a román politikát. Várhatóan így lesz ez ezután is autonómiaügyekben, pedig – szakértők szerint – a bukaresti vezetésnek számolnia kell azzal, hogy a két állam egyesülése alkalmával a Prúton túli testvérek csakis nagyfokú önrendelkezés garantálása ellenében lesznek hajlandók a nemzetegyesítésre. A Moldovai Köztársaságon belüli szakadár gagauzok mindenesetre izgalommal figyelhetik az erdélyi magyarok autonómiaharcát. Sorsuk a mi sorsunk, amennyiben Băsescu Nagyonnagyrománia-álma váratlanul, hogy, hogynem, mégis valósággá válik.
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! - 19.
Látszatdemokrácia A látszatintézkedések – melyek célja a demokrácia bizonyítása – sorába tartoznak a második világháború után készült román alkotmányok. Ilyen az 1948-as, amelynek 24-es szakasza demagóg jellegű, „szépen hangzó kinyilatkoztatás”, miszerint a nemzeti kisebbségek az oktatás minden szintjén, valamint a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban is használhatják anyanyelvüket.
Az 1952-es alkotmány szinte szó szerint átveszi az 1948-ast, de a bíróság hivatalos nyelvhasználatát román nyelvűként határozza meg. A későbbi alkotmányok – köztük az 1965-ös, az 1991-es – deklarálják a kisebbségi jogokat.
A párizsi békeszerződés aláírása után kisebb-nagyobb intenzitással folyik a magyarság számára létrehozott iskolák, intézmények felszámolása, mert a román nacionalizmus megkapja Észak-Erdély magyar többségű területét, és így szabad kezet nyer a korábban kényszerűségből adott engedmények szűkítésére, megszüntetésére. Ezek átmeneti jellegét és felszámolásuk gyorsaságát az alábbi példa igazolja: a román kormányzat 1944. november derekán, épp aznap, amikor Észak-Erdélybe bevezetik a szovjet katonai igazgatást, létrehoz egy Nemzeti Kisebbségi Minisztériumot, de 1946-ban helyettesíti egy államtitkársággal, végül 1948-ban egy még alacsonyabb rangú, a miniszterelnökség mellett működő, az Együttélő Nemzetiségek Problémáival Foglalkozó Főigazgatósággal. Bár hangzatos címet viselnek, feladatkörük formális, javaslattevő, és nyilvántartják a nemzetiségi problémákat.
Hátrányos intézkedések
A háborús „bűncselekmények” kivizsgálása 1945 áprilisában kezdődik. Két ítélőtábla működik: egy Bukarestben és egy Kolozsváron. A kolozsvári 1946 márciusától 1946 júniusáig egy sor diszkriminatív ítéletet hoz, működési területe kizárólag Észak-Erdély és a magyar uralom idején történt „bűncselekmények” kivizsgálása. Ezt a román kormányzat propagandacélra használja fel, rámutatva arra, hogy az igazságtalan bécsi döntés eredményeképp a háború alatt a horthysta Magyarországon nagyszámú bűncselekményre került sor. A kolozsvári népbíróság elítéltjeinek nemzetiségi arányai is ezt mutatják. Jórészt koncepciós magyar- és németellenes perekre került sor. 372 magyar és 83 német mellett mindössze 26 román nemzetiségű bizonyult „bűnösnek”, azaz a 481 elítéltből a románok aránya mindössze 5,4 százalék. Érthető, hogy a diszkrimináció, a kiutasítások miatt 1946 decemberéig Erdélyből miért megy el 98 000 magyar.
A tudatos elszegényítés
Egy kisebbségi közösség tudatos elszegényítése mindig jó eszköz volt a nemzeti kisebbségek ellen, erről a gyakorlatról a „demokratikus” Groza-kormány sem mond le. E téren három intézkedését kell kiemelnünk: az egyik az 1945-ös földreform, a másik a CASBI-törvény, valamint a magyar szövetkezetek összeolvasztása a románokéval.
A köztudat szerint a CASBI-törvény gyökerei az 1944. szeptember 12-i orosz–román megegyezés 8. szakaszáig nyúlnak vissza, melynek célja az „ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá” vétele. Azonban ilyen, illetve hasonló törvényt már az Antonescu-kormány is kiad 1942. július 3-án. Az 1945. február 10-én kiadott 91. sz. törvény alapján szervezik meg a CASBI intézményét (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár rövidítése). Eszerint a magyar és a német állampolgárok – természetes és jogi személyek – vagyonát zárolják, ha nem tartózkodnak az országban. Ez már azért is igazságtalanság forrása, mert azok vagyona is zár alá kerül, akik deportálásuk, hadifogságba hurcolásuk miatt vannak távol. E kérdéskör alaposabb feldolgozása külön kötetet igényel, ezért az érdeklődők figyelmébe ajánlom Vincze Gábor szegedi történész e témában írt tanulmányát. A CASBI-törvény célját 1945. április 3-i végrehajtási utasítása mutatja, melynek lényege a burkolt vagyonelkobzás, a magyarság anyagi tönkretétele. A MNSZ-nek a CASBI-törvényről és annak végrehajtásáról ugyanez a véleménye. Az MNSZ az erdélyi magyarok, jogi és természetes személyek vagyonának a „felszabadításáért” harcol, de a magyar állam is érdekelt a magyarországi vállalatok, a Magyarországra költözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanjai, ingóságai „felszabadításában” a CASBI zárolása alól. Az MNSZ választási kiáltványa sikerként emlegeti a Csíki Magánjavak visszaszerzését, szorgalmazza a földreform visszaéléseinek megszüntetését is: „a törvények becsületes alkalmazását”. A Csíki Magánjavak 60 ezer hold erdeje, nagyszámú üzem és ingatlan visszaadása végül is nem alakult át a községek vagyonává, ezek az 1948-as államosítással különböző állami cégek birtokába kerülnek. A magyarság anyagi helyzetét tovább rontják a magyar szövetkezeti vagyonra vonatkozó rendelkezések. 1944 őszén a magyar szövetkezetek egy részét a román állam a CASBI ellenőrzése alá helyezi. A következő évben, 1945-ben a Bukarestben tartott kongresszus határozatot hoz arról, hogy meg kell tiltani a szövetkezetek etnikai alapon való szervezését. 1946 áprilisában kerül sor a Kaláka és a Szövetség nevet viselő szövetkezeti mozgalom közös kongresszusára. A 200 ezres tagságú, mintegy 1200 magyar szövetkezeti mozgalom lényegében arra kényszerül, hogy belépjen a román megyei központokba. Az országos központ 1947 júniusában az ellenőrzése alá került 537, többnyire fogyasztási és értékesítési szövetkezetből 57-et megszüntet. A magyar szövetkezetek mint tagszövetkezetek megtarthatják különállásukat, autonómiájukat, és a korábbinál olcsóbban jutnak az iparcikkekhez.
Földreform 1945. március 23-án kiadják a földreformtörvényt, amelynek előírásai elsősorban a magyarokat sújtják. A földtörvény az 50 hektár fölötti kisajátítást írja elő, de lehetővé teszi a „határon kívül rekedtek”, a „kollaboránsok” és „menekültek” földjeinek elkobzását is. Hogy ki milyen kategóriába sorolható, azt diszkriminatív módon állapítják meg. Kollaboránsnak nyilvánítják például a szabályos sorozással a Székely Határvédelmi Erők keretében létrehozott, szervezett határőrzászlóaljakban szolgáló székelyeket is. A meghatározások pontatlansága lehetővé teszi, hogy azokat elsősorban a magyar és a német nemzetiségűekre alkalmazzák. Idézem Vincze Gábor történész összegzését: „Mindent összevetve elmondható tehát: a kisajátítást jórészt a magyarság (és természetesen az erdélyi németek) rovására hajtották végre.”
A föld elvételére elég egy egyszerű nyilatkozat, ezzel élnek is a vegyes népességű erdélyi települések románokból álló földosztási bizottságai, igyekeznek a magyarok földjeit kiosztani. Ezt jól mutatják az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megye statisztikai adatai: az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csupán 35 százalék. Ez általánosítható egész Észak-Erdélyre vonatkoztatva. A földreform hátrányos jellegét bizonyítja még az is, hogy a kisajátítás alá esők 94,6 százaléka erdélyi, és a kisajátított terület 49 százaléka is itt található.
Magyar Autonóm Tartomány (1952–1968)
Sztálin nyomására hozzák létre a történelmi Székelyföld területéből a Magyar Autonóm Tartományt, melynek központja Marosvásárhely. A MAT területét úgy alakítják ki, hogy a színromán Bodza-vidéket és a Felső-Maros-völgyet is hozzácsatolják, így 1956-ban a népességnek csak 77 százaléka magyar. A magyar lakosság kezdetben számarányának megfelelően vehet részt a tartomány vezetésében, szabadon használhatja a magyar nyelvet a közéletben is. Egyéb szempontból a tartomány úgy működik, mint Románia más régiói, csak a román pártpolitikát magyar nyelven hajtják végre. Jellemző, hogy a tartomány működési szabályzata sohasem készül el.
Az 1956-os magyar forradalommal való szimpátia kinyilvánítása miatt itt is megkezdődik a kulcspozíciók román kézbe juttatása. A forradalom leverése után Romániában mintegy 45 román és magyar nemzetiségűt végeznek ki. 3–4 ezer magyart zárnak börtönbe, a népesség arányaihoz mérve nagyobb számban a románoknál.
A MAT-ot 1960-ban átszervezik Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven úgy, hogy a magyar többségű Háromszéket Brassóhoz csatolják, miközben román vidékek kerülnek a megmaradt részhez. Amikor 1968-ban sor kerül a megyésítésre, felszámolják a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is. A törvény 1968. február 16-ai hatállyal lép érvénybe, lényegében egy formailag 16 évig létező tartományt számol fel, amely helyét három megye foglalja el. Ceauşescu meghagyja Székelyföld egységét, bár három külön megyébe gyömöszöli.
A román kommunizmus áldásai
Az 1956-os magyar forradalom után a román kisebbségpolitika gyökeresen megváltozik. 1959-ben megszüntetik a kolozsvári Bolyai Egyetemet, és egyesítik a román Babeş-egyetemmel. 1960-tól hozzáfognak a magyar tannyelvű általános iskolák és középiskolák román iskolákkal való egyesítéséhez is, felszámolják a magyar tannyelvű szakképzést. 1971 után Nicolae Ceauşescu nyíltan felvállalja az etnikailag is homogén nemzetállam megteremtését. E változást tükrözi a kisebbségek megnevezése is. Az 1984-ig használt „együttélő nemzetiség” fogalma helyet megjelenik a „magyar származású román dolgozók” megnevezés. Törvényben foglalt diszkrimináció érvényesül az iskolai oktatásban az 1973. május 13-án kiadott 273. számú törvényrendelet által. Ez meghatározza az induló osztályok létszámát. Ennek alapján a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatásban az ötödik osztály indításához legkevesebb 25 tanulót kell beíratni, míg a középfokú iskolákban 36-ot. A törvény előírja azt is, hogy mindazokon a településeken, ahol a nemzetiségek nyelvén iskola működik, kötelező román tagozatot is szervezni a tanulói létszámtól függetlenül. A nyolcvanas években rohamos ütemű az iskolák románosítása, a magyar középiskolai hálózat felszámolása. Csökkentik a felsőoktatási intézetekben a fenntartott magyar helyek számát. Folytatódik a felsőoktatást magyarul végzők román vidékre helyezése, a magyar iskolákat pedig feltöltik románokkal, így néhány év alatt a tantárgyak többségét románul oktatják. A kulturális intézmények fokozatos elsorvasztása mellett az 1980-as években a hatalom engedélyezi, sugallja a szélsőséges magyargyűlölő kiadványok megjelenését. Falurombolási tervek készülnek, serkentik az ország elhagyására az erdélyi magyarokat. A hivatalos nyilvántartás szerint az 1980-as években 63 427 magyar hagyja el Erdélyt. Az illegálisan menekülőkkel együtt számuk eléri a 100 000 főt. 1988-ban megtiltják a településneveknek a sajtóban a nemzeti kisebbségek nyelvén való használatát. 1989 után évekig magyarellenes hisztéria uralja a román médiát, mert a magyarság az új helyzetben követeli a saját iskolahálózat megteremtését. Ilyen körülmények közt, az 1990. február 10-i könyves-gyertyás magyar tiltakozások után, a magyarellenes szélsőséges erők március 19-én megszervezik a marosvásárhelyi, hat magyar ember halálát is okozó pogromot. Érdekes az, hogy az 1989. december 30-án megszüntetett Securitate helyébe március 26-án – a marosvásárhelyi eseményekre hivatkozva – szervezik újjá a titkosrendőrséget.
A demokráciában csalódott magyarok újabb százezrei veszik a vándorbotot. A magyarellenség az elmúlt negyedszáz év alatt kisebb-nagyobb intenzitással folytatódott. Nem véletlenül került sor 2013. október 27-én a székelyek nagy menetélésére.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely András Bertalan: Venczel József, az erdélyi magyarságkutató
Annak ellenére, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar szociológia, társadalom- és művelődéspolitika talán legkiemelkedőbb egyéniségeként tarthatjuk számon, hogy jó néhány – sajnos, többnyire posztumusz – kötetében az életmű legjavát immár kézbe vehetjük, mindmáig nem ismert kellőképp Venczel József munkássága sem szülőföldjén, sem az anyaországban.
Benkő Samu akadémikus 1980-ban úgy vélte, Venczelben „a hat évtizedes múltra visszatekintő romániai magyar művelődés egyik legmarkánsabb, ellentmondásosságában is jelentős életművet kigyöngyöző alkotóját” tisztelhetjük, aki egy éppen kialakulófélben lévő tudományágban képes volt túljutni a kísérletezés fázisán, és egyúttal a kutatásból új, elméleti-módszertani alapvetéssel hiteles, máig érvényes következtetéseket felmutatni. A pályatárs, Gáll Ernő az erdélyi szociológiai fogantatású önismeret atyjának nevezte, kiemelve, hogy „a matematikai látásmód és a korszerű demográfiai vizsgálatok úttörője volt.” Nagy Géza pedig – akivel a háború után együtt bővítették ki a magyar tannyelvű oktatás hálózatát az óvodától az egyetemig – a 30-as, 40-es évekbeli erdélyi magyar társadalomkutatás legképzettebb szaktudósának nevezte.
Az életút legfőbb állomásai
1913-ban Csíkszeredában született, középiskolai tanulmányait a ma Márton Áron nevét viselő katolikus főgimnáziumban végezte. Már tizenhét éves korában megnyerte A magyar falu XIX. századi irodalmunkban című dolgozatával az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatát, amely tény egy életre meg is határozta elkötelezettségét a falvak népe mellett. 1930-tól a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, egyidejűleg a kincses város Lyceum Könyvtárában munkát vállalt. 1935 és 1940 között az Erdélyi Iskola című folyóirat műszaki szerkesztője meg ifjúságnevelési rovatvezetője. Az 1935-ben megindult és Makkai László Magyarországra távozása után a következő évben átalakított Hitel folyóirat, egyben a belőle kisarjadt mozgalom fő ideológusának és tényleges vezetőjének Venczel Józsefet tekinthetjük. A csaknem egy évtizedig fennállt Hitel az erdélyi magyarság gazdaságpolitikai, társadalomszerkezeti és művelődési viszonyainak feltárásában meghatározó jelentőségű volt. A valóságfeltárás mellett a fiatal értelmiség népnevelésre való felkészítését kívánták szolgálni.
Ellentétben a marxista kisebbségtörténet-írás állításaival, a mozgalom kulcsszerepet játszott az 1937. évi Vásárhelyi Találkozó megszervezésében és lebonyolításában, a közösség helyzet- és célmeghatározását szolgálandó. Jómaga „transzszilván diétaként” értelmezte a teendőket, amely később állandó testületté alakulhatott volna az időszerű sorskérdések mentén – szakosztályokkal, a feladatok számbavételével, cselekvési stratégia kidolgozásával, szolgálattevéssel. Az eszmecsere záródokumentumát többek között Tamási Áron és Venczel József öntötte végső formába. 1938–1945 között Venczel az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) statisztikai és birtokpolitikai ügyosztályvezetőjeként is dolgozott. Az önismereti, hungarológiai indíttatású kutatás szociális, művelődési és értelmiségnevelő programmal párosult egész tevékenységében. A tudomány tehát nála sohasem öncél volt, hanem a cselekvést megalapozó eszköz, amely mellé a nagyon tiszteletre méltó morális alapállás, hivatásetika, küldetéstudat adta a többletet. 1940–45-ig a Teleki Pál Intézet tagjaként az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, később egyben ügyvezető igazgatója lehetett. A még el nem dőlt sorsú Erdély központi magyar felsőoktatási intézményének alapításakor, kiépítésekor a Bolyai Tudományegyetem jogi és közgazdasági karán 1945–47 között a statisztikai tanszék élén találjuk. Szülőföldje ismételt elszakításának megakadályozása érdekében az áldott emlékű Márton Áron római katolikus püspök vezetésével az 1947. évi párizsi békekonferencia magyar küldöttsége számára memorandum született, amelynek etnikai térképét Venczel készítette. E „bűnét” az új hatalom sohasem felejtette el. Először a katedrájától fosztották meg: 1948-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltárát rendezte, fő levéltárosi minőségben.
1950-ben a püspök elleni koncepciós perben őrizetbe vették, majd másokkal együtt elítélték. Tizenegy évet töltött embertelen körülmények között különböző börtönökben, ahonnan bizony megromlott egészségi állapotban szabadult. Ezután még további nyolc esztendeig csupán méltatlan kottamásolói és kerámiafestői munkát végezhetett. Élete utolsó időszakában lehetett módja csak visszakerülni a tudomány közelébe: az akkor már Babeş–Bolyai névre átkeresztelt egyetem szociológiai tanszékén alkalmazta Ion Aluaş professzor, mint egy falukutatási anyag rendszerezőjét, további terepmunkák megszervezőjét. Halála előtt még megadatott neki, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztési módszerét kidolgozhassa, majd összeállítsa az abba bekerülő címszavak jegyzékét. 1972-ben visszaadta lelkét Teremtőjének.
Társadalomszemlélete Venczel társadalomszemléletében egy kétpólusú modell szerepelt, amelyben a dolgozó nép és az értelmiség alkotta az életképes társadalmi rétegeket. Az előbbihez tartoztak a földművesek, iparosok, kiskereskedők és munkások. Az értelmiség – mobilitás útján folyamatos utánpótlást nyerve a dolgozók soraiból – állandóan változik, így hivatott a népvezetésre. Ideáltípusában a népétől sohasem eltávolodó, hanem azért tenni képes és akaró értelmiség a műveltségét népi alapokra helyezve képes a dolgozók és a maga tudásszintjének folyamatos fejlesztésére, végső soron a kisebbségi érdekek megfogalmazására, azok képviseletére és a népszolgálatra. A közös kultúrára épülő, homogén népközösség e modellben konszenzusra talál, amelyben központi gondolat a társadalmi hivatás önkéntes vállalása.
A falumunka venczeli értelmezése
A korabeli erdélyi magyarság csaknem háromnegyed része falun élt, következésképp megkérdőjelezhetetlen Venczel ama megállapításának helyessége, miszerint „számbeli súlyánál fogva is a legerősebb réteg. Természetes tehát, hogy az erdélyi magyarság népi feladatkörében a legelső helyet foglalja el. Fenntartó erejét tekintve szerepe jól áttekinthető. Az erdélyi magyar társadalomban minden törekvésnek elindító és cél-oka.”
Gondolatrendszerében a „falumunka” kifejezés három, egymást kölcsönösen feltételező és egymásra épülő tennivalót takar: a tényfeltáró tárgyi-szellemi falukutatást, a falusi népnevelési, egészségügyi, népszervezési munkaszolgálatot és az értelmiségnevelést. A venczeli életmű egészén végigvonuló jellemző – a társadalomtudomány, a társadalompolitika és az etika hármas egysége – nyíltan vállalt rokonságot mutat Dimitrie Gusti szociológiaprofesszor felfogásával. A bukaresti szociológiai iskola rendszerének tengelyében az ún. sociologia militans, a cselekvő szociológia áll, amelyet Venczel József a maga népközössége szolgálatába állított. Amíg Gustit a román nemzettudomány, Venczelt az erdélyi magyarságtudomány megalkotójának tekinthetjük. A faluszemlélet jegyében, 1941-től kezdődően ő vezette a legnagyobb szabású, monografikus igényű táj- és népkutatást Erdélyben, de a korabeli Magyarországon is. A bálványosváraljai vizsgálat komplex módszere máig korszerű, interdiszciplináris módszereken nyugodott: a statisztika, a szociológia, a néprajz, más társadalom- és természettudományok vegyes metódusával kívánták feltárni a valóság minél teljesebb egészét. A következő években folytatták a terepmunkát, folyamatos konzultáció révén körvonalazódott a falumonográfia, de a front közeledtével teljesen befejezni nem tudták, csak részanyagok kerültek közlésre a Hitelben. Venczelnek egyetlen, életében megjelent kötete (Az erdélyi román földbirtokreform. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1942), de a megelőző résztanulmányai is a magyarság számára végtelenül diszkriminatív romániai földreformot elemzik. Az EMGE keretében harmincfős kutatócsoport dolgozott a keze alá, így valóban széles körű adatokkal tudta bizonyítani az impériumváltás utáni birtokszerkezet-átrendezés lefelé nivelláló és nemzetiségellenes voltát. A politikai és nemzeti elfogultság, és nem a gazdasági-társadalmi szükségszerűség, ami vezérelte az akkori döntéshozókat, amely sem a középbirtokosságot, sem az egyházi, községi, közbirtokossági, iskolai és alapítványi birtokot nem kímélte, ha az magyar volt. Székelyföld több évszázada nem volt képes minden ott lakót eltartani, az ott született agrárnépfelesleg kérdését a szülőföldje iránt elkötelezett Venczel József szintén több írásában vizsgálta. Nem csupán felmért, hanem javaslatokat is kidolgozott a föld eltartó erejének, népe vertikális és horizontális életterének a növelésére.
Nemzetvédelem Felfogásában a művelődéspolitika egyenértékű a gazdaságpolitikával, elsődleges célja pedig a nemzetvédelem. Nem véletlen, hiszen a korabeli román politika a nyílt beolvasztás, a személyek „visszarománosítása”, az ún. kultúrzónák kialakítása, különböző numerus claususok útján mindent megtett a magyarság gyöngítésére, számának apasztására. Venczel József látókörébe tartozott mind a tömbmagyarság, mind a szórványok és a nyelvszigetek védelme. Az evolúció, a lassú, de tudatos építkezés híve volt. A megőrizve haladás, a cselekvés és a hagyománytisztelet egyidejű megléte, a család, a faluközösség, az iskola, az egyház, a civil szerveződések, a nemzet, vagyis az elsődleges és másodlagos közösségek szerepének párhuzamossága, a társadalmi szolidaritás kereszténydemokrata alapelve mind-mind átszövi Venczel József gondolati és gyakorlati rendszerét.
Transzszilvanizmusa Transzszilvanizmusában mindez jól megfér az együtt élő népek és hitvallások tiszteletével. A toleranciát nem csak írásai tükrözik. Észak-Erdély visszatérése után memorandumot készített több magyar értelmiségi – közöttük Venczel –, és átnyújtotta 1940 szeptemberében Teleki Pál miniszterelnöknek. A dokumentumban egyfelől bizonyos magyar autonómiát javasoltak az anyaországon belül az erdélyi magyarságnak, másfelől különböző román nemzetiségi intézmények felállítását szorgalmazták. Ezen túlmenően kívánatosnak tartották, hogy minden középiskolában vezessék be a román nyelv és népismeret tanítását, s hogy a vegyes lakosságú vidékekre csak jó románnyelv-ismerettel rendelkező tisztviselőket nevezzenek ki.
A venczeli életmű zöme máig korszerű, hisz szaktudományos alapokra épül, elmélet és gyakorlat egységét valósította meg, s ott találjuk benne azt a morális többletet, ami, ha hiányzik egy társadalomkutatóból, öncélúvá válhatnak vizsgálatai. Eredményes társadalompolitika ma sem létezhet alapos kutatás és elemzés nélkül.
Amelyik kormányzat a népesség megtartását, a népegészségügyet, a szociálpolitikát, az oktatás-nevelést és a kultúrát nem stratégiai ágazatként kezeli, a maga jövőjét ássa alá.
(A szerző 2013. november 4-én Csíkszeredában a Venczel József születésének századik évfordulója alkalmából szervezett ülésszakon elhangzott, másnap Sepsiszentgyörgyön is bemutatott előadásának szerkesztett változata – SZ. A.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetpolitika témában szervezett konferenciát a MIÉRT és a SZIT
Szilágycsehben szervezett Nemzetpolitikai Konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács november 29. – december 1. között.
November 29-én, a rendezvény megnyitóján jelen volt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének elnöke, Szilágyi Róbert, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke, Varga András, Szilágycseh polgármestere, Szabó József MIÉRT elnök és Demyen István SZIT elnök.
Demyen István SZIT elnök házigazdaként köszöntötte az ifjúsági szervezetek képviselőit, majd kiemelve a rendezvény célját elmondta: „úgy a MIÉRT-nek, mind a SZIT-nek fontos olyan kérdésekre választ keresni, amelyek nem csak politikusainkat foglalkoztatják, hanem a fiatalokat is. A konferencia teret biztosít a Kárpát-medencei fiatalok találkozásának, lehetőséget adva a tapasztalatok megosztására, szempontrendszerek összehasonlítására”.
„Szilágycsehet sokszor a találkozások városának is nevezik. Szerintünk jogos a jelző használat, hisz városunk határában három megye: Szilágy, Szatmár és Máramaros szorít kezet”- vette át a szót Varga András. Szilágycseh polgármestere elmondta, nagy örömére szolgál, hogy éppen ez a kisváros ad otthont a konferenciának, reméli, hogy nemcsak a találkozások, hanem település-, a megye- és az országhatáron átnyúló együttműködések központja is lesz a város.
Szabó József MIÉRT elnök felszólalásában kifejtette: „mi fiatalok a magunk oldaláról közelítjük meg a nemzetpolitikai kérdéseket, és számos ifjúsági szervezet képviselőit látjuk vendégül a rendezvényen érdemi vitára. Azokban az ország határain átnyúló projektekben kell közösen részt vennünk és dolgoznunk, amelyek valódi eredményeket hoznak, ezért is döntöttünk néhány hónapja a nemzetpolitikai téma mellett”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a MIÉRT Nemzetpolitikai Konferenciáján tartott előadásában elmondta: „a fiataloknak sokkal több kérdést kell feltenniük, mint amennyire választ tudunk adni jelen pillanatban. Olyan kérdéseket kell érintenetek, amelyekre a választ ti dolgozzátok ki a jövőben. Jelen pillanatban nehéz nemzetpolitikáról beszélni, mert egységes definícióját egyetlen politikus és szakértő sem tudná meghatározni”.
„Olyan kérdéseket kell feltennetek, amelyekre a következő években választ is kell adnotok. Erdélyből nézve minden olyan kérdés, amely a nemzeti identitáshoz és megerősítéshez kapcsolódik, nemzetpolitikának számít. Ugyanakkor mást jelent hazánkban, és mást jelent Magyarországon ez a fogalom. Mi sokkal tágabb terepen mozgunk, sokkal több mindent jelent számunkra a nemzetpolitika”- magyarázta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor előadásában hangsúlyozta: „a jövőben konszenzust kell teremtenünk a nemzetpolitikai kérdésekben, és látok jeleket, hogy elmozdulhatunk ennek irányába. Lassan mindannyian felnövünk ahhoz a feladathoz, ami egy hatékony stratégia kidolgozásához vezet. Szem előtt kell tartanunk, hogy partneri viszonyokra van szükség első sorban”.
Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének elnöke beszédében kifejtette: „csak együtt gondolkodva tudunk helytálló nemzetstratégiát kialakítani. Meg kell ismernünk egymás helyzetét, és mindehhez kiváló alkalmat teremtenek az ifjúságot érintő konferenciák. Együtt gondolkodva, egymást segítve, kölcsönös támogatással tudjuk biztosítani, hogy mi erdélyi magyarok itthon maradhassunk, ugyanakkor jó viszonyunk legyen az Anyaországgal, Felvidékkel, Kárpátaljával és Vajdasággal is.”
„A partiumi rendezvényünk idén nemzetpolitikai konferenciává nőtte ki magát, ahol lehetőség van megvitatni azokat a pontokat, amelyek összekötnek bennünket” – köszöntötte a jelenlévőket az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke. Szilágyi Róbert elmondta: „Magyarországon nemzetpolitikai vonatkozásában rengeteg stratégiát dolgoznak ki nekünk, de ha a kidolgozás folyamatában nem tudjuk elmondani a véleményünket, akkor ezek a stratégiák hiábavalóak, viszont az igazi harcot itthon kell megvívnunk, megtalálva a körülöttünk élőkkel is a közös elképzeléseket, támogatást kapva céljaink megvalósításához”.
A MIÉRT Nemzetpolitikai Konferencia programja a következő két napban:
November 30., szombat
10.00 Bodor László, az RMDSZ főtitkár-helyettese - Transsylvania Semper – Erdélyi Magyar Értéktár
11.00 Bárdi Nándor, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet – A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája 1989 után
12.30 Kávészünet
13.00 Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet igazgató-helyettese - Kisebbségi lét és társadalmi (ön)szerveződés az erdélyi magyarság esetében 1918 és 1989 között
14.30 Ebéd
16.00 Szilágyi Róbert, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke – Szilágysági kisebbségpolitika
16.45 Kávészünet
17.00 Kerekasztal beszélgetés több Kárpát-medencei ifjúsági szervezet képviselőjével
19.30 SZIT-logó bemutatása
20.00 Vacsora
December 1., vasárnap
10.00 Partiumi Ifjúsági Konferencia – fiatal vezetők a partiumi jövőképről
Őri-Pákay Franciska, a Szatmár Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
Debreczeni Sándor, a Bihar Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
Demyen István, a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
11.30 Kávészünet
12.00 Partiumi Önkormányzatiság – Erősödő önkormányzatok
Kovács Máté, a Szatmár Megyei Tanács RMDSZ frakcióvezető
Horváth Béla, Szalacs polgármestere
Bogya Miklós, Kraszna alpolgármestere
13.30 Zárás
A szervezők fenntartják a programváltoztatás jogát
maszol/közlemény

Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron Alkotóházról
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza.
De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként.
Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató.
Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Művelődés (Kolozsvár),

A nemzeti ünnep – Trianon-koktél
December elseje van, Románia nemzeti ünnepe. Annak évfordulója, hogy 1918-ban Gyulafehérváron kimondatott, Erdélyt a Román Királysághoz csatolják. Meg is tették. Nemrég érkeztem haza, ma, ugyanis mint újságíró tudósítanom kellett a Nagyváradon megtartott szabadtéri ünneplésről, aztán pedig eleget téve a kormánybiztos meghívásának részt kellett vegyek azon a dísz- ebéden, melyet a prefektúra adott a román nemzeti ünnep alkalmából a megye és a megyeszékhely jeles személyiségeinek, vezetőinek.
Igaziból kíváncsi is voltam erre a díszebédre, mivel előre sejtettem, ha nem is lesz számomra felemelő, de mindenképpen tanulságos. Az is lett. Ami a főtéri ünneplést illeti be kellett látnom, a románok életképesebb fajta, mint mi. Nem haragszom rájuk ezért, hiszen ez a törvény, a természet örök körforgásának törvénye, hogy az életképes fajta fennmarad, aki pedig vét a természet törvénye ellen, az kipusztul. Nekem meg jó ideje meggyőződésem, hogy a magyarok azért pusztulnak ki, minden nagyszerűségük ellenére, mert nagyot vétettek, a turáni átokkal magukra vették a kannibalizmus bűnét, ugyanis nem ismerek még egy nemzetet, mely ilyen szakszerűen, radikálisan tudja művelni a testvérháborút, magára gyújtani a házat, felfalni saját fajtáját. Nincs ezen mit szépíteni, ez van, s ezt azok is jól tudják, akik most ezért a kijelentésemért pokolra kívánnak esetleg.
Szóval a Szent László téren legalább tizenkétezren nyüzsögtek, ünnepeltek. Fiatalok és öregek, sokan kihozták kisgyereküket is, és a nyertesek büszkeségével ünnepeltek. Pár éve lekoppintották tőlünk a kokárdaviselést, s ma is szinte mindenkin ott virított a tömegben a piros- sárga-kék nemzetiszín kokárda. Tanulékony nép.
Már mondtam, nem haragszom rájuk. Saját magunkra, saját fajtámra kell, kellene, haragudjak, azokra az áruló főurakra, akik már ezer évvel ezelőtt elkezdték eladni a Magyarok Lelkét. Ebből a fajtából ma is sokan élősködnek rajtunk, őket most patológiailag politikusoknak nevezzük, bár szerintem a nemzetkufár- parazita a legtöbbjükre inkább találóbb jelző. Szóval a románok ünnepeltek, koszorúzás, és katonai parádé, harckocsik bemutatója, katonazenekar… megadták a módját, majd a végén meg is etették a tömeget, meleg ebédre, ingyen babfőzelékre invitálva a népet.
Próbáltam kikeveredni a tömegből s indultam a Continental felé, mert ugye a díszebéd… az ünnepi fogadás… Előttem egy asszony és két férfi ment, rajtuk nem volt kokárda, ők magyarok voltak, ezt onnan tudtam meg, hogy az egyik a foga között egyfolytában sistergett s motyogta, hogy így meg úgy, majd a székelyek egyszer csak megmutatják, kinek nagyobb… Lesz még buli Hargitában, majd ha a székelyek a sarkukra állnak. Úgy véltem ennyi időm nincs, hogy ezt kivárjam, ezért továbbmentem.
Az elegáns szállodában már várták a vendégeket. Szerencsére a hallban összetalálkoztam pár román kollégával s velük mentem fel az elegáns, üvegfalú vendéglőbe. A prefektus kedvesen mosolyogva fogadta a vendégeit, ő amúgy egy úriember, nekem meg valójában soha nem volt semmi bajom itt a román vezetőkkel, mindig szót értettünk. Úgy vélem, ez nemcsak az én erényem, vagy hibám. Az elegáns terítékek mellett puccba vágott ünneplők, színes koktélok, drága italok…
Hirtelen rájöttem, egyetlen magyar vagyok ezen a díszebéden. Egy idetévedt indián, a győztes honfoglalók között…És akkor ott a csillogó teremben, az elegáns úriemberek és magas rangú katonatisztek, főpapok társaságában annyira erősen éreztem Trianon szindrómáját, fájdalmát, mint még soha. Még a magyarellenes balhékban sem, mert ott legalább védekezhettem, védhettem, akiket bántottak. A csillogó teremben azonban csak egy lehetőség maradt, jó pofát vágni, sőt akár hálásnak is lenni, hiszen a hódító nemzet elfogad engem, meghív, kedvel, vagy legalábbis azt mutatja. „La mulț ani, România!”, hangzottak a köszöntések, azaz „Éljen soká Románia”. Kicsit meg is hatódtam a román kollégáktól, akik tudván, hogy magyar vagyok s valószínűleg átérezve, hogy ez a mai buli számomra azért nem tiszta hepi, nagyon kedvesek és figyelmesek akartak lenni velem. Mint egy beteggel, egy hendikeppel, akit kímélni kell, mert azért közéjük tartozik valahogy, meg aztán né, a vesztesek fajtája, a legyőzötteké.
A legszarabb az volt, hogy jöttek barátságosan az ünneplők, tábornokok, elöljárók a poharukkal, s sorba koccintottak. Megérkezett az ortodox püspök, a titokzatos Sofronie atya, aki erre az ünnepi alkalomra valami furcsa, pávakék selyem főpapi cuccot vett magára. Pont olyan volt a színe, mint az egyik flancos koktélnak. Én nem kértem italt, merthogy antialkoholista vagyok, s most protokollból sem akartam pezsgőspoharat a kezembe. Láttam, akik ismernek értik, miért.
A pohárköszöntőt a kormánybiztos mondta, s azt hiszem leltem benne némi üzenetet, ugyanis valami olyat mondott, hogy a románok ma azért ünnepelhetnek, mert minden baj, politikai szarkavarás ellenére, ha kellett, akkor a román összefogott a románnal, s míg legyőzték az ellenfelet, addig nem egymás seggét… mint például mi. Szóval ez volt az üzenet, amit én ilyen triviálisan vetitek most ki… És az elegáns teremben, miközben a bizánci püspök, a pávakék szerkójában megáldott ott mindent, éreztem egy régóta, ezer éve hordott ősi, pogánymagyar haragot és gyűlöletet magamban, haragudtam azokra a MAGYAR VAGY MAGUKAT MAGYARNAK MONDOTT ÁRULÓ VEZETŐKRE, akik miatt elvesztettük a hazát, Erdélyt és még ki tudja mi mindent! Nem a románokra haragudtam, hanem azokra a köcsög magyarokra, akik átjátszották a magyar lelkeket az idegeneknek, akik szégyellték keletről hozott felsőbbrendűségünket. Azokra, akik inkább a nyugati, korcs Európa tőlünk idegen eszméit nyalták el, akik eladtak minket a Habsburgoknak, akik korcs nemességükre hivatkozva jégre vitték a nemzetet. Azokra, akik még ma is azt hazudják, hogy magyarok, a magyarokért tesznek bármit, de közben nem jobbak az egykori áruló uraságoknál, akár a szabadkőművesek, akár a liberósok, akár a románok talpát nyalva… Haragot és gyűlöletet éreztem azok iránt az erdélyi magyar politikusok iránt, akik 1989 után sem váltak magyarokat védő vezetőkké, csak saját zsebükre játszó árulókká, s akik azt hazudták, hogy Erdély magyarjait képviselik. Pokolba kívántam ezeket mind, ott ahogy álltam az asztal mellett s hallgattam a monoton bizánci áldást a pávakék püspöktől…
Aki nem tudta ki vagyok, az bizonyára nem hitte volna, hogy nem is tartozom oda, nem tartozom az ünneplők táborába, bár elegáns vagyok és mosolygok, és mindenki ismer, de én csak egy szegény Pocahontas vagyok. Egy idefajult indián királylány, aki már érti és érzi, hogy Manitunak nem az ellenséget, hanem saját kannibál indiánjait kéne jól a falhoz verdesse. Amikor aztán egy tábornoki egyenruhába öltözött köszöntő állt meg mellettem, odakoccintottam a fantáspoharam az övéhez: gratulálok uram, ez esetben Önök győztek!
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma

Az erdélyi románokat senki sem kérdezte meg
Az első világháború idején, 1916-ban, Románia azért írt alá szerződést az Antant-hatalmakkal, hogy oldalukon belép a háborúba, Erdélyért cserében. Az alku megkötésénél, de Erdély elcsatolásánál sem kérdezték meg az erdélyi románokat arról, hogy mi a véleményük minderről – írja egy bukaresti történész.
Erdélyben nem volt unionista mozgalom
„A román nacionalisták, a román történelem azt a hamis képet igyekezett mindeddig beállítani, hogy Erdélyben, már jóval 1918 előtt erő unionista mozgalom alakult ki. Csakhogy az első világháború előtti időkben az erdélyi románok gazdasági szempontból sokkal jobban éltek, mint a Román Regátban élő testvéreik” – fogalmaz Marius Diaconescu az Adevărul pénteki számában megjelent írásában.
A történész felidézi, hogy sok erdélyi román parasztnak földje volt, amiről regáti testvéreik még álmodni sem mertek. Számos román költözött be a városokba, többen közülük az 1867-es követő iparosítási folyamat során megnyílt gyárakban dolgoztak, mások egyenesen kisvállalkozásba kezdtek. Ekkor már jelentős számú román tisztségviselő dolgozott a magyarországi közigazgatás minden szintjén. Megnőtt a felsőoktatást végző románok száma. A románok lemondtak politikai passzivitásukról, cselekvően szorgalmazták a románság érdekeit a budapesti parlamentben.
„Az erdélyi románok nemzetiségi harca az asszimilációra törekvő magyar közigazgatás részéről érkező fenyegetések és nyomás közepette nehéz volt. Ám egyetlen erdélyi román politikus sem fogalmazta meg soha nyilvánosan azt, hogy az erdélyi románok politikai célja a Romániával való egyesülés” – írja Diaconescu.
A Regát – az más ország
A történész szerint az erdélyi románok számára Románia „más ország” volt. Igaz, olyan ország, amelyben románul beszéltek, románul tanulhattak az iskolában, de amely legfeljebb csak az álmodozók számára volt vonzó. Gazdaságilag a Román Regátban élő román nyomorult helyzetben volt, így Románia nem volt vonzó számukra.
Diaconescu emlékeztet: 1914 előtt nehéz volt elképzelni azt, hogy az Európát uraló nagyhatalmak eltűnnek, és nemzeti államok születnek majd. Az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nemzetiségi politikusok tervei a Monarchia szövetségi állammá történő átszervezését tűzték ki célul, amelyben minden nemzet autonómiát kap. A nemzeti államra gondoló álmodozók csak kevesen voltak, hangjuk is jelentéktelen volt.
Cserében azonban a Román Regát sajtója, parlamentje már évtizedek óta nacionalista szövegekben szállt síkra Erdély és a többi, románok lakta terület Romániával való egyesüléséért. Az 1859-ben megalakult fiatal román állam 1877-ben vívta ki függetlenségét, a következő nemzeti terv pedig valamennyi román minél nagyobb államban történő egyesítése volt. „Az egyesülés vágya valós volt a Román Regátban, a Kárpátokon túl azonban csakis az álmodozók mertek ilyen messze tekinteni” – összegez a történész.
A háború – mint katalizátor
Szerinte a háború azonban valóban arra késztette az erdélyi románokat, tisztázzák érzéseiket a regáti románok iránt. Létezett a félelem bennük, hogy ne kelljen majd ellenük harcolniuk. Az osztrák katonai hatóságokban tudatosult a román katonák félelme, és – mert nem akarták kockáztatni hűségüket a kettős korona iránt – óvakodtak attól, hogy a Románia elleni frontra vigyék őket. „A háború gyakorlatilag katalizátorként hatott a nemzeti érzésre” – fogalmaz Diaconescu, aki szerint az 1916-os román katonai hadjárat Erdélyben katonai szempontból katasztrofálisan végződött.
A nemzeti ügy szempontjából azonban nagy nyereséget jelentett, mivel hozzájárult az erdélyi románok egyesülést szorgalmazó nemzeti érzésének fokozódásához. Jóllehet Románia katonai kudarca véget vetett a reményeknek, az egyesülés azonban megmaradt opciónak. Csupán 1918 őszén, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején vált az erdélyi románok elsődleges céljává a Romániával való egyesülés. A magyar veszély katalizátora volt az erdélyi románok unionista érzelmeinek – véli a szerző.
Felidézi azt is, hogy az erdélyi román politikusok kezdetben az Osztrák-Magyar Monarchia helyén konföderációra gondoltak. Amikor azonban megértették, hogy a magyarok nem egyeznek bele a konföderációban élő románok politikai törekvéseibe, csupán akkor hangoztatták az egyesülést. Az erdélyi románok számára Bécs garanciát jelentett a román nemzeti szellem megmaradására a magyar asszimilációval szemben.
„Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának körülményei között a nemzetek a nemzeti tervek eufóriáját élték át. A hadsereg kedvező körülményeket nyújtott a gondolatok megvitatásához, de az elégedetlenség, a frusztráció kirobbanásához is. A leszerelt katonák alkották az egyesülés kritikus tömegét, főként, hogy tisztjeik, szintén románok, az elsők között kapcsolódtak be a politikai vitákba” – állapítja meg a történész.
Băsescu: jó, vagy rossz játékos?
Diaconescu emlékeztet rá, hogy 1918 novemberében az egész monarchiát átfogták a nemzeti tervek és a bolsevik eszmék, amelyek gyorsan terjedtek. A románok számára a nemzeti eszme volt a döntő, amely néhány hét alatt eltöltötte őket. A románok fantasztikus lelkesedéssel küldték el képviselőiket Gyulafehévárra, hogy megszavazzák az egyesülést.
A bukaresti tervek ellenére, nem Románia döntött az Erdéllyel való egyesülésről, hanem az erdélyi románok választották azt – szögezi le.
„E rövid elemzést azért tartottam szükségesnek, mert Traian Băsescu bejelentette, Románia és Besszarábia egyesülésének kiemelt nemzeti céllá kell változnia. Nem vagyok hivatott arra, hogy eldöntsem, mennyire volt időszerű a nyilatkozat a vilniusi csúcstalálkozó előtt. Traian Băsescu ismét bebizonyította, hogy játékos. Hogy jó játékos-e vagy rossz, azt majd az utókor dönti el, nem az iránta érzett rokonszenv vagy ellenszenv” – zárja írását a szerző.
maszol.ro

Nemzetpolitika témában szervezett konferenciát a MIÉRT és a SZIT
Szilágycsehben szervezett nemzetpolitikai konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács november 29 – december 1. között. November 29-én, a rendezvény megnyitóján jelen volt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki kifejtette:
"Olyan kérdéseket kell feltennetek, amelyekre a következő években választ is kell adnotok. Erdélyből nézve minden olyan kérdés, amely a nemzeti identitáshoz és megerősítéshez kapcsolódik, nemzetpolitikának számít".
Demyen István SZIT-elnök házigazdaként köszöntötte az ifjúsági szervezetek képviselőit, majd kiemelve a rendezvény célját, elmondta: "mind a MIÉRT-nek, mind a SZIT-nek fontos olyan kérdésekre választ keresni, amelyek nemcsak politikusainkat foglalkoztatják, hanem a fiatalokat is. A konferencia teret biztosít a Kárpát-medencei fiatalok találkozásának, lehetőséget adva a tapasztalatok megosztására, szempontrendszerek összehasonlítására".
"Szilágycsehet sokszor a találkozások városának is nevezik. Szerintünk jogos a jelzőhasználat, hisz városunk határában három megye: Szilágy, Szatmár és Máramaros szorít kezet" – vette át a szót Varga András. Szilágycseh polgármestere elmondta, nagy örömére szolgál, hogy éppen ez a kisváros ad otthont a konferenciának, reméli, hogy nemcsak a találkozások, hanem település-, a megye- és az országhatáron átnyúló együttműködések központja is lesz a város.
Szabó József MIÉRT-elnök felszólalásában kifejtette: "mi, fiatalok a magunk oldaláról közelítjük meg a nemzetpolitikai kérdéseket, és számos ifjúsági szervezet képviselőit látjuk vendégül a rendezvényen érdemi vitára. Azokban az ország határain átnyúló projektekben kell közösen részt vennünk és dolgoznunk, amelyek valódi eredményeket hoznak, ezért is döntöttünk néhány hónapja a nemzetpolitikai téma mellett".
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a MIÉRT nemzetpolitikai konferenciáján tartott előadásában elmondta: "a fiataloknak sokkal több kérdést kell feltenniük, mint amennyire választ tudunk adni jelen pillanatban. Olyan kérdéseket kell érintenetek, amelyekre a választ ti dolgozzátok ki a jövőben. Jelen pillanatban nehéz nemzetpolitikáról beszélni, mert egységes definícióját egyetlen politikus és szakértő sem tudná meghatározni".
"Olyan kérdéseket kell feltennetek, amelyekre a következő években választ is kell adnotok. Erdélyből nézve minden olyan kérdés, amely a nemzeti identitáshoz és megerősítéshez kapcsolódik, nemzetpolitikának számít. Ugyanakkor mást jelent hazánkban és mást jelent Magyarországon ez a fogalom. Mi sokkal tágabb terepen mozgunk, sokkal több mindent jelent számunkra a nemzetpolitika" – magyarázta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor előadásában hangsúlyozta: "a jövőben konszenzust kell teremtenünk a nemzetpolitikai kérdésekben, és látok jeleket, hogy elmozdulhatunk ennek irányába. Lassan mindannyian felnövünk ahhoz a feladathoz, ami hatékony stratégia kidolgozásához vezet. Szem előtt kell tartanunk, hogy partneri viszonyokra van szükség elsősorban".
Népújság (Marosvásárhely)

Törvénytelenül vették őrizetbe Borbolyt?
Törvénytelenül vette őrizetbe az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Borboly Csabát, a Hargita Megyei Tanács elnökét – állítja az RMDSZ-es elöljáró védőügyvédje, Sergiu Bogdan.
Sergiu Bogdan ügyvédA jogász közölte: a kézhez kapott jegyzőkönyvekből kiderül, Borboly őrizetbe vételét egy olyan lehallgatott telefonbeszélgetés alapján rendelte el a vádhatóság, melynek begépelése során a fordítást és gépelést végző személy összecserélte a beszélgetőtársakat. Minderről az ügyvédnek hétfőn nem volt alkalma meggyőzni a marosvásárhelyi táblabíróságot, mivel az érdembeli tárgyalás helyett Mihaela Ramona Creţu bíró újabb halasztást rendelt el, így a következő tárgyalásra január 6-án kerül sor.
„Kiforgatták Borboly szavait”
A vádlott és jogi képviselője a Krónikának elmondta: a DNA által lehallgatott beszélgetések jegyzőkönyvezésébe számos hibát tartalmaz, ami lényegesen befolyásolhatja az ítélethozatalt. „Egyrészt számos súlyos fordítási hibát észleltünk a lehallgatott beszélgetések legépelésében. Másrészt pedig több helyen a Borboly Csaba által mondottakat a beszélgetőtársának tulajdonítják és fordítva. Az ügyészek a letartóztatási javaslathoz is éppen egy ilyen kiforgatott mondatot idéztek” – nyilatkozta a Krónikának Sergiu Bogdan, aki határozottan cáfolta a vádhatóság képviselője által állítottakat, miszerint a védelem időhúzásra játszana.
A kolozsvári jogász elmondta továbbá, az első tárgyalás előtt is gyenge minőségben fénymásolt, alig olvasható jegyzőkönyveket kaptak kézhez, ami rendkívül megnehezítette munkájukat. „Sajnos másodjára is gyenge minőségű másolatokat kaptunk, ezért a bírónő elrendelte, hogy az összes eredeti dokumentumról készüljön új másolat” – tette hozzá az ügyvéd.
Kérdésünkre, hogy a személycserék kapcsán a puszta véletlenre vagy szándékosságra gyanakszik, Borboly Csaba leszögezte: senkit nem hibáztat. Az elöljáró szerint a fordítóknak és a jegyzőkönyvezőknek sietniük kellett, ez vezethetett a hibákhoz. „A nyaram nagy része azzal telt el, hogy a hang- és képfelvételekről próbáltam kideríteni, ki mit mondott. Már akkor rájöttem, hogy a párbeszédek egy részét az ügyészség tévesen jegyzőkönyvezte. Azzal a technikával, amivel lehallgattak, nem is csoda, hogy nem lehet tisztán kivenni, hogy amikor egyszerre három-négy személy is beszél, ki mit mond” – mutatott rá a korrupcióval vádolt elöljáró.
DNA-vád útjavítás miatt
Amint arról beszámoltunk, az ügyészség által összeállított vádirat szerint a tanácselnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket egy olyan cégnek, amely Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött, és ezzel közel 1,8 millió lej kárt okoztak az államnak. A Gagyon bejegyzett Stravia Group Kft.-ről van szó, amely a megyei tanácsos érintettségi nyilatkozatában nem szerepel ugyan, ám a vádhatóság szerint Pálffy húgának cége, amellyel 2008–2012 között 25 millió lej összértékben negyvenszer szerződött a megyei önkormányzat útépítés és -javítás céljából. Ily módon Pálffy esetében fennáll az összeférhetetlenség gyanúja, hiszen tanácsosként megszavazta a számára anyagi hasznot hozó megrendeléseket.
A DNA arra is kitért, hogy a Stravia által kért útfelújítási díj magasabb volt, mint a versenytárgyalásról kizárt másik társaság tarifája, a munkálatok minőségét felügyelő szakértő ellenezte a céget megillető összeg kifizetését, továbbá a kivitelező a tervben rögzítetthez képest vékonyabb aszfaltréteget húzott fel. A DNA-dosszié szerint Borboly Csaba közvetítőn keresztül megkövetelte az önkormányzat által ugyancsak útjavítással megbízott borzonti Bridge Road Construct Kft.-től, hogy az önkormányzat által kifizetett 496 ezer lej tíz százalékával támogassa a Csíkért Egyesületet. A szervezetet a Borboly irányította Csík területi RMDSZ hozta létre 2007-ben, többnyire kulturális, ifjúsági programokat támogat.
Az ügyészség úgy véli, a tanácselnök – a közérdek elleni hivatali visszaélést leplezendő – a nyomok eltüntetése céljából követett el további törvénytelenségeket. 2011-ben hamis iratok kiállítására bujtotta fel többek között Csiszér Benedeket, az önkormányzatnak alárendelt útügyi igazgatóság ügyvezetőjét, hogy a számvevőszék előtt igazolja a kifizetéseket, tavaly pedig – amikor az ügyészség vizsgálni kezdte az ügyet – rendőrségi feljelentéssel próbálta álcázni az ügyet.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi magyar politikai szereplőknek ismét létre kell hozniuk az együttműködés fórumát
Az Erdélyi Magyar Néppárt továbbra is azon a állásponton van, hogy az európai parlamenti választásokon akkor biztosítható a magyar közösség megfelelő brüsszeli képviselete, ha az erdélyi magyar pártok koalíciót hoznak létre, és egymással együttműködve vesznek részt a választásokon – jelentette ki Toró T. Tibor, a Néppárt elnöke azon a sajtótájékoztatón, amelyet Papp Előd és Zatykó Gyula alelnökökkel együtt tartott hétfőn Kolozsváron.
„A Néppárt minden tőle telhetőt megtesz majd a következő hónapokban, hogy ez a koalíció létrejöjjön, mivel sikert csak az összefogás, a választási koalíció jelenthet” – fogalmazott Toró T. Tibor, aki szerint a közösség is együttműködést vár a politikai szereplőktől. „A Székelyek Nagy Menetélése is megmutatta, hogy igenis lehetséges a politikai szereplők együttműködése, és lehetséges felülemelkedni a bizalmi deficiten” – tette hozzá.
A Néppárt elnöke hangsúlyozta: most az a stratégiai cél, hogy minőségében és mennyiségében egyaránt erős brüsszeli képviselete legyen a magyarságnak, ezért a politikai szereplőknek felül kell emelkedniük egymás iránti ellenérzéseiken. A Néppárt kész a választási együttműködésre, ennek pedig nincs technikai akadálya, mivel a koalíciókra ugyanaz az 5 százalékos bejutási küszöb érvényes, mint a pártokra – szögezte le. „Le kell győznünk az erdélyi magyar közösséget sem kímélő euroszkepticizmust, esélyt kell adnunk brüsszeli képviseletünknek – ezzel megy szembe az RMDSZ, amikor különutas politikát kíván folytatni” – mondta Toró.
A Néppárt elnöke szerint ismét létre kell hozni az együttműködés valamilyen fórumát, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumhoz hasonlót, amelyet Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nemrég formálisan is megszűntnek nyilvánított. Emlékeztetett, hogy a Néppárt több ízben is megkereste az RMDSZ-t, hogy többek között az együttműködésről tárgyaljanak, hivatalos választ azonban nem kapott.
A decentralizációs törvény kapcsán Toró úgy értékelte, hogy a kezdeményezés jó irányba mutat ugyan, de – mint mondta –, amíg nem társul hozzá pénzügyi decentralizáció is, addig sérülékeny lesz a folyamat. A decentralizált intézmények hatásköre nem sokat ér források nélkül, reális megoldást csak a pénzügyi autonómia jelenthet – mondta. További probléma, hogy a decentralizációs törvény nem érint olyan területeket, mint például az oktatás és a kultúra, amelyek tekintetében csak a kulturális autonómia lehet valós megoldás. Az RMDSZ is csak a fejlesztési régiókig jutott el törvénytervezetében, amelyben semmiféle autonómiáról nincs szó. Az RMDSZ szervezett ugyan egy látványos aláírásgyűjtést a fejlesztési régiók kapcsán, de a kezdeményezés kudarca fulladt, mivel a megyei tanácsok sorra utasítják el a népszavazási kezdeményezést, ahol pedig a tanács kiírta a népszavazást, ott a prefektúra támadta meg a kezdeményezést – mondta Toró T. Tibor.
Zatykó Gyula, a Néppárt Partiumért felelős alelnöke is bírálta az RMDSZ aláírás-gyűjtési akcióját. Mint mondta, Szilágy megyében a megyei tanács elutasította a kezdeményezést, Bihar és Szatmár megyében pedig be sem nyújtották a javaslatot. „Ezek után jogos a kérdés, hogy mennyire élt vissza az RMDSZ azoknak az embereknek a bizalmával, akik aláírták a kezdeményezést, miután kiderült, hogy óhajuk nem is került a döntéshozók asztalára? Milyen háttéralkuk történtek, mit kért és kapott az RMDSZ azért, hogy ne nyújtsa be a kezdeményezést, hiszen korábban azt nyilatkozták, hogy a román pártokkal is tárgyalnak, hogy megszerezzék a támogatásukat?” – fogalmazott Zatykó Gyula.
Papp Előd, a Néppárt Székelyföldért felelős alelnöke blöffnek nevezte a fejlesztési régiókra vonatkozó RMDSZ-projektet. „Blöff, mivel Hargita és Kovászna megyében nem is láttuk az aláírásokat, csak Maros megyében nyújtották be úgy a javaslatot, ahogy ígérték. Hargita megyében nem is az előzetesen meghirdetett december 8-ára, hanem december 22-re javasolták a népszavazást, és sem itt, sem Kovászna megyében nem állampolgári kezdeményezésként nyújtották be. Miért kellett aláírásokat gyűjteni, ha Kovászna megyében Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke egyéni kezdeményezésként terjesztette elő a javaslatot?” – sorolta Papp Előd.
Az RMDSZ aláírás-gyűjtési akciója arra volt jó, hogy lefékezze a Néppárt korábban indított hasonló kezdeményezését – hangzott el a sajtótájékoztatón. Toró T. Tibor leszögezte: a Néppárt folytatja az az aláírásgyűjtést, amelynek során nem fejlesztési, hanem sajátos jogállású régiók létrehozásának támogatását kérik az emberektől. Elmondta: egyelőre mintegy 25 ezer aláírás gyűlt össze, de a Néppárt nem szabott határidőt, mivel elsősorban az a célja, hogy az emberek pontosan megértsék a kezdeményezés célját. Az RMDSZ zavart keltett a fejekben, mivel az emberek úgy tudják, hogy az autonómiáért írták alá, de a szövetség kezdeményezése nem arról szól. A Néppárt azt szeretné, hogy az egyes települések helyi népszavazásokon véleményt nyilváníthassanak az emberek, hogy melyik, a megyehatárokon átnyúló történelmi régióhoz szeretnének tartozni – mondta Toró T. Tibor.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

A nyelvi egyenjogúság gyakorlata Dél-Tirolban
Sokáig úgy véltük, Romániában a magyarság emancipációs küzdelmében a nyelvi jogok szavatolásában ért el a legtöbbet, s noha nemegyszer kiderült, hogy a diktatúra idején – persze, papíron – több joggal rendelkezett e tekintetben is, képviselőink mégis mindig ezt hozták fel, valahányszor munkájuk eredményességét kellett igazolni. Hogy mennyire viszonylagosak e sikerek, kiviláglik egy egyszerű összehasonlításból, ha jogállapotunkat a dél-tiroli németekével vetjük össze.
A szembesítés az ottani helyzettel azért is indokolt, mert hasonló nyelvi elnyomottságból indít az ő történetük is, miután a békeszerződés leszakította szülőföldjüket Észak-Tirolról. A fasiszta olasz állam nyelvi asszimilációra törekedett, megtiltották a német nyelvnek nem csupán hivatalos, de nyilvános használatát is, a német iskolákat felszámolták, a családneveket elolaszosították, s nagy tömegű olasz lakosságot telepítettek be. A német nyelv ennek ellenére jól tartotta magát a mindennapi életben, a homogenizálás terve meghiúsult, s a második világháború után fölöttébb fokozatosan ugyan, de enyhült az elnyomás, majd az 1972-es második autonómiatörvény elfogadását követően kimondottan a pozitív kibontakozás felé mozdultak el a dolgok. Hol tartanak ma? Jancsi Beáta nemrég született doktori dolgozata alapján ismertetjük a mai állapotokat. 1972 óta több lépésben a német többségű Bolzano/Bozen provincia – mely az olasz többségű Trentinóval alkot egy régiót – külön kompetenciákat nyert el az anyanyelvhasználat, a helyi kultúra, az oktatásügy, a helységnévadás, a kötelező kétnyelvűség, a könyvtárak, a különböző intézetek irányítása stb. tekintetében, melyek a nyelvi egyenjogúságot egyaránt biztosítják mindhárom nemzeti közösség, a németek, olaszok és ladinok számára is. Tudni kell, hogy az anyaország szerepét játszó Ausztriának és a nemzetközi szerződésnek köszönhetően a bozeni közösségek privilegizált helyzetben vannak Olaszország többi kisebbségével szemben, annyira, hogy bizonyos esetekben a németek és ladinok jogai megegyeznek az olaszokéval. A látogató maga tapasztalhatja, hogy a két fő nyelv presztízse hasonló az országnak ebben a sarkában, a mindennapi használatban egyforma gyakorisággal fordulnak elő, a provinciában a német jogi státusa azonos az olasz államnyelvével, s e helyzet a lakosság jelentős részét arra késztette, hogy kétnyelvűségre törekedjék, megtanulja a másik nyelvet is. A legszembeszökőbb különbség e tekintetben a székelyföldi és az ottani helyzet között, hogy míg nálunk a csak románul tudókat is bármilyen tisztségbe ki lehet nevezni, Dél-Tirolban a másik nyelv nem ismerete kizáró a pályázásban. Nálunk képesek diszkriminációt kiáltani a magyarul nem tudók ilyen esetben – holott nem csupán az ésszerűség, de a legelemibb logika és alkalmassági kritériumok is azt kérnék, hogy a tisztviselő, rendőr, nyomozó, orvos, ápolónő, bíró, ügyész, közintézmény-vezető, közönségszolgálati beosztott, minden közhivatal alkalmazottja értse és beszélje mindkét nyelvet. Miért? Azért, hogy a polgárnak, az ügyfélnek, e szolgáltatásokat igénybe vevő közembernek lehetősége legyen csupán egy nyelvet használni az élet minden vonatkozásában. Itt tehát végigvitték a nyelvi viszonyok természetes lakossági igény szerinti berendezését, amelyben a hivatal alkalmazkodik a polgárhoz, és nem úgy, mint nálunk sok esetben még mindig: a polgárnak kell alkalmazkodnia a közalkalmazott tudatlanságához. Fontos, hogy nálunk is lehet anyanyelven tanulni az iskolában, ezt a jogállapotot azonban meg kell hosszabbítani, és az élet minden területén érvényt kell neki szerezni. De lássuk, minek köszönhető, hogy e nyelvileg eszményinek nevezhető állapot fennállhat. Három alapelvet kell kiemelni: 1. az intézmények alkalmazottait az etnikai arányosság elve szerint veszik fel, és az állásokat eszerint osztják köztük el; 2. megkövetelik tőlük mindkét nyelv ismeretét, erről nyelvvizsga kezeskedik, és 3. az eljárásoknak az ügyfelek anyanyelvén kell folyniuk. Meg kell jegyezni, hogy a hetvenes évek közepéig az állami alkalmazottak szinte kizárólag mind olaszok voltak – azóta az arányszámokat hozzáigazították a nyelvcsoportok provincián belüli arányához, ez védelmet jelent a kisebbségeknek, nemkülönben az olaszoknak is, garantálja az esélyegyenlőséget. Miként már írtuk, a nyelvcsoporthoz tartozást tízévenként kell kinyilvánítani, e nyilatkozat határozza meg a következő tíz évben, hogy a versenyvizsgákon az illető polgárra miként vonatkozik az etnikai arányosság elve. A megpályázott állás csak abban az esetben tölthető be mással, ha az adott nyelvcsoportból nincs más jelentkező. Vegyes, két- vagy háromnyelvű hovatartozást nem lehet deklarálni, ez megnehezítené ugyanis az arányosság méltányos alkalmazását. Érdekes még, hogy aki nem jelöli meg nyelvi hovatartozását, elesik bizonyos jogok gyakorlásától. A közhivatalok számára egyedülálló nyelvi vizsgarendszert dolgoztak ki, ennek a világon sehol párja nincs, a hatósági szaknyelv pontos ismeretét kérik a pályázóktól számon. Négy tudásszintet jelöltek meg, A, B, C és D típusú nyelvvizsga létezik, a középiskolai végzettséget igénylő állások esetében például C típusú vizsgát kell letenni, az A típusú a doktorátust megkövetelő állásokhoz kívántatik meg stb. A fontos nyilván az, hogy leendő munkakörében a jelölt mindkét nyelvet tudja könnyedén, helyesen használni. Az iskola az anyanyelvi oktatásra épül, a németet és az olaszt nem idegen, hanem második nyelvként tanítják, de elzárkóznak a kétnyelvű iskolarendszer felé való mozgástól, ezzel ugyanis – állítják – sérülne az anyanyelvi oktatáshoz való jog. A szülőnek szabad iskolaválasztási joga van, ennek a tanuló nyelvismerete szabhat esetleg határt, olasz gyereket a német iskolába akkor írathatnak be például, ha a nyelvet legalább bizonyos szinten beszéli, különben elutasíthatják. Erdélyi nyelvészek a legutóbb is állást foglaltak amellett, hogy a román–magyar kétnyelvűség esetén olyanfajta kettős nyelvismeretre kell törekedni, mely nem a kisebbség beolvadását segíti elő, amely tehát a magyar anyanyelv dominanciájára épül. Aminek az egész világ, különösen egész Kelet-Európa a csodálatára járhat, az persze a dél-tiroli kétnyelvű közigazgatási rendszer. Erről többet legközelebb.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Még mindig sokan igénylik a magyar állampolgárságot
Sajtótájékoztató a konzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, az állampolgársági eskünek otthont adó teremben fogadta csütörtökön a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének delegációját Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki az intézmény munkájáról, az újdonságokról tájékoztatta a média képviselőit.
Amint ismeretes, Magyarországon 2014. áprilisban vagy májusban tartják az országgyűlési választásokat, amelyen több mint 100 év után a külhoni magyarok is részt vehetnek: hogy élhessenek szavazati jogukkal, kérniük kell felvételüket a magyarországi választói névjegyzékbe. A regisztráció augusztus elsején kezdődött, november 1-től pedig elektronikus formában is elküldhetik az űrlapot az állampolgárok a magyar Nemzeti Választási Iroda címére. A névjegyzékbe történő felvételre csupán abban az esetben van szükség, ha nem rendelkeznek magyarországi lakcímmel. Amennyiben ugyanis az anyaországban van a bejelentett lakhelyük, automatikusan bekerülnek a választói névjegyzékbe, így a lakóhely szerinti településen szavazhatnak majd.
A regisztrációhoz szükséges nyomtatvány megtalálható a www.valasztas.hu honlapon, innen lehet kinyomtatni, és kitöltve, zárt borítékban elküldeni, de ezen a honlapon lehet elektronikus formában is kitölteni és elküldeni a megadott címre. A kérelem igényelhető a főkonzulátuson is, ahol – amint a főkonzul hangsúlyozta – nagyon szívesen segítenek, adnak útmutatást a kitöltésben.
Fontos, hogy a személyes adatok beírásakor a lakcímkártyán szereplő információk pontosan jelenjenek meg, hiszen egyetlen kis hiba vagy eltérés a kérelem elutasításához vezethet. A névjegyzékbe vételről, vagy annak elutasításáról a megadott elérhetőségen értesítik a kérelmezőt. A külhoni választópolgárok levélben szavazhatnak: a szavazólap 15 nappal a választás előtt postán jut el az érdekeltekhez, vagy átvehetik a főkonzulátuson.
A főkonzul hangsúlyozta, a regisztráció kapcsán a kihelyezett konzuli napok keretében is szívesen segítenek az érdeklődőknek. Ezeken a napokon tulajdonképpen, különböző szervezetek meghívására, előre megadott napon a főkonzulátus alkalmazottai egy-egy településen állampolgársági kérelmeket vesznek át. "Közös magyar–magyar sikernek tartjuk, hogy a külhoni magyarok részt vehetnek a választáson, élhetnek a szavazás jogának lehetőségével. Fontos, hogy érdeklődjenek mindarról, ami az anyaországban történik, hiszen ily módon erősödik a magyarság összetartozásának érzése" – fogalmazott Zsigmond Barna.
Újdonságként megtudtuk, hogy felgyorsult az eskütétellel kapcsolatos ügyintézés, bár a kérelmezők és az esküt tevők száma ugyanakkora. A főkonzulátus munkatársainak tapasztalatai szerint az érdeklődés nem csökkent, és várhatóan egyelőre nem is fog. Az újdonsült magyar állampolgároknak megközelítőleg a 25%-a igényel magyar útlevelet is. Most már lehetőség van rá, hogy az eskütételt követően benyújtsák kérelmüket, vagy időpontot egyeztessenek.
A magyar állampolgárság megszerzésének feltétele a magyar nyelvtudás. Zsigmond Barna, a sajtóban fel-felröppenő híresztelések kapcsán – miszerint román nemzetiségű, magyarul nem beszélő érdeklődők is igényelték a magyar állampolgárságot – elmondta, Csíkszeredában elenyésző azok száma, akik nem tudnak magyarul, és úgy próbálkoznak. A főkonzul leszögezte, ezek a kérések minden esetben elutasításra találnak.
Az újságírók érdeklődésére az európai parlamenti választások kapcsán a főkonzul elmondta, hogy az EP- választások esetében mindenki állandó lakóhelye szerint szavaz. Tehát a Romániában lakók a romániai EP-választásokon vehetnek részt. A diplomata úgy véli, a magyarságnak az az érdeke, hogy minél több magyar képviselő legyen az Európai Parlamentben.
A Népújság arra volt kíváncsi, hogy a magyar állampolgárság megszerzése mennyire befolyásolja az erdélyi magyarok kivándorlási kedvét. Zsigmond Barna Pál kifejtette, tudomása szerint már eleve sokan tartózkodnak külföldön, tehát a kivándorlás motivációja nem a magyar állampolgárság megszerzése, hanem a gazdasági helyzet. Úgy véli, a külföldi tartózkodás fő oka, sajnálatos módon, a munkahelyek hiánya, illetve az alacsony fizetés. Akik kézhez kapják a magyar útlevelet és elutaznak, elsősorban Angliát, még pontosabban Londont választják úti célként. De ezek az igénylők a legtöbb esetben már eleve ott dolgoznak. Hogy ebből ideiglenes vagy állandó ott-tartózkodás lesz-e, azt már a főkonzulátus nem követi. A főkonzul elmondása szerint azonban általában nem ilyen céllal igényelnek útlevelet az állampolgárok. Inkább a "legyen meg, aztán ha szükség van rá, használhatom" hozzáállás a jellemzőbb.
Ami a főkonzulátus szerepét, helyét illeti az erdélyi magyar társadalomban, Zsigmond Barna Pál elmondta, jelenlétüknek köszönhetően megélénkült a magyar–magyar kapcsolat: nagyon sok testvértelepülési kapcsolat alakult ki, vagy telt meg újra tartalommal, de fontos szerepet játszott a főkonzulátus különféle intézmények, civil szervezetek összefogásában is. A magyar kormány elkötelezettsége a határon túli magyarok iránt több síkon tetten érhető, többek között a sport területén is: a Csíkszeredában működő Székelyföldi Labdarúgó Akadémia szakmai partnere a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia, tehát a tehetséges fiataloknak lehetőségük van tovább sportolni akár Magyarországon is. Emellett, a romániai utánpótlás-jégkorongozók játszhatnak magyarországi társaikkal, sportpálya épül a gyimesközéploki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium tanulóinak, és ami a marosvásárhelyi megvalósításokat illeti: elkezdődött a Sapientia EMTE második épületének kivitelezése a többlettámogatásoknak köszönhetően.
"Egyre több rendezvényre kapunk meghívást, amelyeknek szívesen eleget is teszünk, hiszen mindez azt jelzi, hogy az erdélyi magyarok fontosnak tartják a főkonzulátus jelenlétét, tevékenységét, amellyel igyekszik erősíteni az anyaország és a külhoni magyarok közötti összetartozás érzését" – fogalmazott a főkonzul.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hét év
Nagy Zsolt
Hét éve, 2006. november 21-én, berobbantották a közvéleménybe az ún. „Hazaárulás – kémkedés” ügyet. Hét éve élek ebben az abszurd drámában, amit egyesek igazságszolgáltatásnak neveznek.
Hét éve annak, hogy szélmalomként harcolok a képtelenségekkel.
Hét éve annak, hogy addigi ismerősök elkezdtek kerülni, hirtelen maroknyira zsugorodott a most már valódi barátok száma.
Hét éve válaszolok mosolyogva az ügyed hogy áll, de te jól vagy? jellegű, „aggódó” kérdésekre.
Hét éve kell családomnak magyaráznom ezt a helyzetet, nyugtatnom őket, erőt és bizakodást adva egymásnak a következő naphoz.
Hét év után, november 19-ére várjuk az alapfokú ítéletet.
„Nagy Zsolt, miniszterként intellektuálisan, morális támogatás és bátorítás által járult hozzá a Radu Mihai Donciu, Michal Susak és Stamen Stantchev törvénysértő tevékenységéhez, amelyről tudomása volt, támogatása más személyek által folytatott telefonbeszélgetésekből következtethető.” Idézet a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT) 147/D/P/2007 számú vádiratából.
2013. november 18
Szabadság (Kolozsvár)

Hét év
Nagy Zsolt nyílt levele*
Hét éve, 2006. november 21-én berobbantották a közvéleménybe az ún. Hazaárulás – kémkedés ügyet.
Hét éve élek ebben az abszurd drámában, amit egyesek igazságszolgáltatásnak neveznek.
Hét éve annak, hogy szélmalomként harcolok a képtelenségekkel.
Hét éve annak, hogy addigi ismerősök elkezdtek kerülni, hirtelen maroknyira zsugorodott a most már valódi barátok száma.
Hét éve válaszolok mosolyogva az ügyed hogy áll, de te jól vagy? jellegű, "aggódó" kérdésekre.
Hét éve kell családomnak magyaráznom ezt a helyzetet, nyugtatnom őket, erőt és bizakodást adva egymásnak a következő naphoz.
Hét év után, november 19-ére várjuk az alapfokú ítéletet.
Nagy Zsolt miniszterként intellektuálisan, morális támogatás és bátorítás által járult hozzá Radu Mihai Donciu, Michal Susak és Stamen Stanchev törvénysértő tevékenységéhez, amelyről tudomása volt, támogatása más személyek által folytatott telefonbeszélgetésekből következtethető. (Idézet a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT) 147/D/P/2007 számú vádiratából.)
Az ügy
2006 novemberében hazaárulással vádoltak, azt állítva, hogy a nemzetközi tanácsadókkal és befektetési bankárokkal, azaz a "kémekkel" együttműködve államtitkokat szivárogtattam volna ki. Ezt követően a "szabad" médiában naponta közölték a különböző részleteket a telefonlehallgatásokból, pontosabban azoknak az ügyészek által adott értelmezését. Egy tanácsadót, egy magas rangú befektetési bankárt, az egyik tanácsosomat és a gazdasági minisztérium egyik igazgatóját vizsgálati fogságba helyezték.
Miniszterként elkezdtem járni a cotroceni-i palota útját: többször is az államelnöki bizottság elé járultam, bizonyítva ártatlanságom. Őket meggyőztem, jelentésük számomra kedvező volt, de ez mit sem számított az államelnöknek, aki márciusban zöldutat adott az eljárásnak. 2007. június 10-én felfüggesztettek tisztségemből.
2009 márciusában vádat emeltek ellenem. De már nem hazaárulásért. "Csupán" egy nemzetközi szervezett bűnözési csoport morális támogatásáért.
Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez vicc, el kell mondanom, hogy a Btk. szerint a kiszabható büntetés 5 és 20 év közötti letöltendő börtönbüntetés!
A bírósági tárgyalás
Az ügy tárgyalása látszólag hosszúra nyúlt, de érdemi védelemre nem adtak lehetőséget. Mások telefonbeszélgetései alapján vádolnak (erről a későbbiekben részletesen írok). Csak egynegyedét hallgathattuk meg ügyvédeimmel azon lehallgatott telefonbeszélgetéseknek, amelyek az ügy alapját képezik. A meghallgatott 254 beszélgetés több mint felében hibás vagy hiányos fordítást tapasztaltunk. Ezeket az észrevételeket a bíróság nem akarta meghallgatni. A védelmemben kért és először engedélyezett három tanú meghallgatásától végül októberi döntése alapján elállt a bíróság. Az általam megjelölt, ártatlanságomat bizonyítandó iratok bekérését (a SRI-től, az ügyészségtől, a minisztériumból) szintén elutasította a bíróság.
A koholt vádak és a puszta tények
Vád: Részt vettem a Távközlési és Informatikai Minisztérium alárendeltségében működő vállalatok (Romtelecom, a Rádiókommunikációs Vállalat – SNR, és a Román Posta) privatizációjában.
Tény: A miniszteri mandátumom idején egyetlen privatizáció sem zajlott. Tanácsadókat választottunk ki a Romtelecom állami részvényeinek tőzsdei jegyzése, illetve a SNR privatizálása érdekében. A postánál két folyamat zajlott: átszervezési tanácsadó kiválasztása (ez megtörtént), és a privatizációs tanácsadó kiválasztása (ezt leállítottuk). Fontos elmondanom, hogy egyik nemzetközi versenytárgyalás kapcsán sem kaptunk egyetlen óvást sem.
Vád: A Romtelecom esetében a tanácsadói megbízatást a Credit Suisse nyerte el. Tudtam volna miniszteri tanácsosom és a tanácsadók cselszövéséről, a Credit Suisse érdekében.
Tény: Ezt semmivel nem támasztják alá! Még csak tagja sem voltam a versenytárgyalást bonyolító bizottságnak. A személyes tanácsosomon kívül a bizottság többi öt tagjára semmilyen hatással nem lehettem volna. Ráadásul az én javaslatomra létrejött bizottságnak a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa, a Pénzügyminisztérium képviselője és egy ügyvédi iroda képviselője is tagjai voltak. Ha akartam sem tudtam volna őket befolyásolni. A bizottság munkamódszere a következő volt: az előre ismert pontozási rendszer alapján minden bizottsági tag egyénileg értékelte az ajánlatokat, a végeredmény az egyéni pontozások középarányosa volt. Ez volt a munkamódszere mindenik bizottságnak. Semmi bizonyíték a teljesen alaptalan vádra!
Vád: A SNR privatizációs tanácsadói eljárása során morálisan támogattam, biztattam a CAIB (Credit-Anstalt Investment Banking) tanácsadói megbizatás elnyerése érdekében.
Tény: Továbbra sem támasztják elő egyetlen bizonyítékkal sem ezt a vádat. Amire hivatkoznak, az két személy telefonbeszélgetése, amelyben egyikük azt mondja: Zsolt is úgy gondolja, hogy ők a legjobbak. Még csak azt sem, hogy kiről lenne szó. Továbbá az ügyészek felsorolnak egy csomó találkozót, mintegy alátámasztva ezt a vádat. Azon személyek, akiket felsorolnak mint ezen találkozók résztvevői, egyikük sem a CAIB képviselője, hanem olyan bankoké, akik nem is indultak ezen a versenytárgyaláson!
Vád: A Román Postánál bonyolított eljárás során, az átszervezési tanácsadó kiválasztása kapcsán morálisan támogattam bizonyos tanácsadók ténykedéseit.
Tény: Értelemszerűen itt sem mutatnak fel egyetlen más bizonyítékot sem, csupán ezen személyek találkozóira és beszélgetéseire utalnak. De figyelem! Ezen személyek a Credit Suisse bank képviselői, amely részt sem vett ezen a versenytárgyaláson! A nyertes cég (Roland Berger) képviselőit soha senki sem vádolta.
A postával kapcsolatos slusszpoén: a privatizációs tanácsadó kiválasztása. Ezt a folyamatot leállíttattam, amikor kiderült, hogy csak egyetlen ajánlat érkezett be. Mindezt annak ellenére, hogy törvényesen lehetőségem lett volna nyertesnek nyilvánítani az egyetlen ajánlat letevőjét, a CAIB-ot.
Az ügyészek "bizonyítékai"
1. Azt állítják, hogy egy nemzetközi bűnszövetkezetet támogattam. Ezt szerintük az támasztja alá, hogy egyesek beszéltek rólam telefonon, másokkal meg találkoztam. Kettőjüket a bíróságon ismertem meg. Másik hármat (a Credit Suisse vezető beosztású befektetési bankárai) kizárólag hivatalos találkozókon volt alkalmam megismerni. A vádlottak egyike kollegám volt a kormányban, a köszönő viszonyt a bíróságon léptük túl. A tanácsosommal, gondolom, bocsánatos bűn találkoznom. Ugyanakkor a SRI nemcsak lehallgatta, hanem meg is figyelte az ügy vádlottjait 2005 áprilisától kezdődően. A vádiratban idézett, de számunkra nem hozzáférhető (ez törvénytelen eljárás!) megfigyelési jelentés (raport de filaj) szerint összesen hét találkozóm volt a kémként elhíresült Stamen Stanchev nevű tanácsadóval. Az ügyészek pedig, a saját vádiratuk mellékletének ellentmondva, több mint tíz találkozóról beszélnek, itt is más személyek telefonbeszélgetéseire hivatkozva!
2. Az ügyészek nyolc alkalommal írják le a vádiratban, hogy az én feltételezett bűntetteim más személyek telefonbeszélgetéseinek lehallgatásából következtethetők ki. Ebből is egyértelműen kiderül, hogy semmilyen tettem, még csak telefonon vagy személyesen elmondott szavam sem tartja fenn a vádat!
3. Amint az eddigiekből is kiderül, ez az ügy kizárólag telefonlehallgatásokra épül. A vádirathoz mintegy 1000 telefonbeszélgetés lehallgatását mellékelték. Ebből összesen húsz (5 százalék csupán) olyan beszélgetés van, amelyben én is beszélek, és ebből tizenkét hívás a saját tanácsosommal! A vád fenntartásához egyik beszélgetésem tartalmát sem használják. Jogos kérdés, hogy vajon miért nem?!
Sem a vádirat ismertetésekor, sem a bírósági tárgyalás folyamán nem volt lehetőségünk a lehallgatások összességét megismerni! Hogy érthető legyek: a beszélgetések túlnyomó többsége nem román nyelven zajlott. Az ügyészek kizárólag a román fordításból dolgoztak. Bár kértük, hogy bocsássák rendelkezésünkre a lehallgatásokat tartalmazó CD-k másolatát, ezt megtagadta a bíróság. Lehetőséget teremtettek arra, hogy a bíróság épületében az általuk kijelölt napokon, hivatalos fordító jelenlétében meghallgathassuk a beszélgetések egy részét. Azért egy részét, mert ezt a folyamatot a bíróság indoklás nélkül leállította 254 beszélgetés meghallgatása után. Ezek közül 123 (azaz több mint fele) esetében találtunk súlyos fordítási hibákat vagy le nem fordított részleteket! A bíróság meg sem akarta hallgatni ezeket az észrevételeket!
4. Az ügyészek különböző, mások beszélgetéseiből levont következtetésekkel támasztják alá a bűnszövetkezet iránti támogatásom. Íme, miről is van szó:
a. Az ügyész szerint a bűnszövetkezet támogatását bizonyítja, hogy Stanchev szervezett volna nekem találkozót egy Zund nevű személlyel Bécsben, 2005. december 14-én.
Az ügyészek Stanchev egy hölggyel folytatott beszélgetésére utalnak és arra, hogy én valóban Bécsben voltam azon a napon. Stanchev elmondja feltételezhetően Zund titkárnőjének, hogy én majd Bécsbe fogok utazni és tudna-e Zund úr velem találkozni. Ennyi. Visszaigazolás sincs. Zund úr kilétét meg sem próbálják megtudni. A valóság: soha nem találkoztam ilyen nevű személlyel. Tanú kihallgatását kértem, bizonyítandó, hogy nem találkoztam ezzel az úrral, elfogadják idén év elején a kérésem, majd október 31-én kijelentik, hogy már nem érdekes és nem fogják beidézni!!! Tehát egy légből kapott, mások beszélgetéséből származó, hiányosan fordított átirat alapján meg nem történt találkozó a "bizonyíték"!
b. Azt mondják, hogy a tanácsosomat csak azért alkalmaztam volna, mert Stanchev ajánlotta nekem. Erre a bizonyíték: a tanácsosom önéletrajza és Stanchevnek egy beszélgetése egy hölggyel.
A valóság: már februárban interjún volt nálam a jövendő tanácsosom, 2005. március 31- én már a hivatalos kinevezése is megvolt (pedig ez több hetet tart a bürokrácia útvesztőiben), Stanchevet áprilisban ismertem meg. A beszélgetés: 2006. október 31-én éjfélkor Stanchev a lakásán beszélget egy hölggyel és azzal dicsekszik, hogy ő ajánlotta volna nekem a tanácsos alkalmazását! Ez a lakásbeli lehallgatás, bár utalnak rá és használják, NINCS a dossziéban! Vajon miért?
c. Azzal vádolnak, hogy tájékoztattam volna Stanchevet egy titkosszolgálati jelentésről, amelyet én kértem volna egy D. I. S. nevű személyről. Erre a bizonyíték: Stanchev beszélgetése egy bankárral, ahol egy olyan jelentésről beszél, amelyet én kértem volna a SRI-től erről a személyről, aki nagyon gyakran jár be a minisztériumba, és akitől "nekik tartaniuk kell".
Ez már gáz, ugye? A valóság: NEM kértem és NEM kaptam egyetlen jelentést sem ilyen nevű személyről. Nem is találkoztam vele soha. A vád tanújaként D. I. S. is elmondja, hogy nem járt a minisztériumom épületében sem, nem ismer engem.
d. Az ügyészek szerint együttműködésemet velük az bizonyítja, hogy Stanchev ismerte a programom. Erre bizonyítékként azon beszélgetéseket sorolják, amelyekben Stanchev másokkal beszélve mondja, hogy nem tudott velem találkozni, mert éppen elutaztam valahova.
A valóság: miniszterként a programom nyilvános volt, sajtóközleményben, honlapon közölték azt. Egy internet-hozzáférés bőven elégséges volt arra, hogy valaki tudja, éppen hova készülök utazni.
A büntető törvénykönyv szerint az engem ért vádnak, a bűnszövetkezet támogatásának több kötelező eleme van. Ezek közé tartoznak azok is, amelyeket felsoroltam, és amelyek a "tagok" együttműködésére, a csoport céljainak ismerésére, közös cselekedetekre kellene utaljanak. DE van egy másik szükséges elem: a HASZON. Haszna kell származnia vagy haszonszerzés érdekében követhet el valaki ilyesmit. A DIICOT, amely ezt az ügyet gyártotta, még csak említést sem tesz ilyesmiről! Az ügyben megkeresték a DNA-t (a Korrupcióellenes Ügyészség), amely hosszas vizsgálódás után 2012-ben véglegesen lezárta az ügyet: SEMMILYEN korrupciógyanús tettre utaló bizonyíték sincs!
Hét év. És még nem ért véget. A keddi döntés alapfokú lesz. Hét év után sem értem, hogy MIÉRT.
Miért indult el ez az ügy? Ütni kellett az RMDSZ-en? Esetleg rajtam?
Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?
Miért nem jelentettek semmit a logikus, napnál világosabb érvek az ügyészség vagy az államelnök számára?
Miért nem akarta a bíróság a védelem érveit is megismerni?
Miért ül fel a közvélemény ezeknek az igazságszolgáltatásnak álcázott kacsáknak?!
Miért maradtam célpont az után is, hogy félreálltam? Kilenc hónappal az ügy kirobbanása után, két héttel a felfüggesztésem után, úgy éreztem, hogy magamra maradtam. Ezért önként álltam félre a politikából. Ma is azt gondolom, ez egy helyes döntés volt.
Miért…
A kérdések maradnak. A keddi válasz – éppen a vád képtelensége miatt – remélem, ésszerű lesz. Még mindig hiszek a racionalitásban.
Sokszor halljuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Élek. De talán már elég erős is vagyok...
És köszönöm. Mindenkinek, aki mellettem maradt, aki hitt és hisz bennem.
Nagy Zsolt
*Ezt a levelet november 18-án írtam és szándékoztam nyílt levél formájában közzétenni. Eredeti szándékomtól elálltam, az ügyvédeim szerint a bíróság nyomásgyakorlásként érzékelhetné. Most, hogy megszületett az alapfokú döntés, immár nem kell ettől tartanom.
Népújság (Marosvásárhely)

Szerencsejáték
Ismét csak tanúbizonyságot kaptunk arról, milyen alaposan és körültekintően zajlik Romániában a kulcsfontosságú tisztségek betöltésére kijelölt személyek válogatása.
Most például a Szervezettbűnözés- és Terrorellenes Ügyosztály egyik buzăui ügyészéről derült ki, hogy onlájn pókeren eljátszott százezer eurót, amit egyébként azért bocsátottak a rendelkezésére, hogy a pénzt csaliként használva lebuktasson egy kábítószercsempész bandát.
Meg kell adni, az ügyész úrnak van stílusa. Mintha csak egy igazi magyar dzsentri vére folyna az ereiben, olyan nonsalansszal volt képes elpókerezni a pénzt. Mindazonáltal azt is érdemes megjegyezni, hogy a magyar urakkal való párhuzam mégiscsak sántít, ők ugyanis rendszerint a saját vagyonukat kártyázták el, ami persze a családjukat nem boldogította annyira, viszont mégiscsak nagyságrendekkel korrektebb hozzáállás ahhoz képest, ha valaki egy közintézmény vagyonát tapsolja el egy internetes pókerjátszma során.
Mindemellett szabadlábon védekezhet, enyhítő körülményként számították be ugyanis, hogy saját bevallása szerint olyan betegségben szenved, ami miatt néha muszáj pókereznie. El is képzelhetjük mindjárt, amint a hétköznapokon amúgy kellemes modorú, család- és állatbarát ügyész teliholdas éjszakákon iszonyú kínok között vérszerencsejátékossá változik, és az összes keze ügyében levő pénzt elkártyázza, függetlenül attól, hogy az övé, vagy sem.
Persze a szenvedélybeteg ügyész esete szomorú, ugyanakkor lehet, hogy a példájára érdemes odafigyelni. Hiszen az ország a valamelyest jobb gazdasági mutatók ellenére is nehézkesen vánszorog kifele a válságból, kevesebb pénz jut a közintézmények fenntartására, a közalkalmazottak bérére, valamint a nyomozó ügyészségeken a leleplezéseknél csaliként használt összegekre. Így akár még intézményes gyakorlattá is tehetnék, hogy a közintézmények költségvetéséből minden hónapban egy bizonyos összeget szerencsejátékra kell költeni, hiszen így a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb nyerni is sikerülne, az így szerzett pénz pedig kimondottan jól jönne az államkasszának.
Maga a kormány is föltehetné az állami költségvetés egy részét ruletten: ha bejön, dőzs van, ha meg nem, tulajdonképpen mindegy, hogy a Monte Carló-i kaszinó vagy az IMF kasszájába vándorol az ország pénze. Ráadásul egy kaszinó biztos nem követelne megszorító intézkedéseket annak fejében, hogy fizessen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Összerdélyi platform alakul
Az Erdélyben élő nemzetiségek párbeszédének szükségességéről, egy erdélyi autonomista párt folyamatban levő bejegyzéséről, valamint a román félelmekről folyt a tárgyalás kedden, Szatmárnémetiben a Szatmári Híd Egyesület által szervezett autonómiakonferencia második napján.
Angela Tocilă nagyváradi újságíró, blogger azt fejtegette, hogy az erdélyi magyarok kulturális autonómiatörekvéseit össze kellene hangolni a románság gazdasági önrendelkezésre irányuló igényeivel. Elmondta: elkeserítőnek találja a romániai politikai osztály viselkedését, mely 23 éve álproblémák mentén igyekszik megosztani a közösséget, a valós társadalmi gondokkal pedig nem foglalkozik. Úgy vélte, utóbbiak feltérképezése, a megoldási lehetőségek kidolgozása csakis alulról építkezve, a magyar és a román civil szervezetek összefogásával valósulhat meg.
Beszélt ugyanakkor a román félelmekről is, melyekkel igazán azt követően szembesült, hogy megjelentetett egy írást a székelyek menetelésével kapcsolatosan, melyben határozottan állást foglalt Erdély autonómiája mellett. Mint elmondta: kellemes meglepetés volt számára, hogy nagyon-nagyon sok román írt neki, akik szintén támogatnák az erdélyi önrendelkezést. Szomorúan konstatálta ugyanakkor, hogy a nyilvánosság előtt igen kevesen merték vállalni véleményüket, mivel féltek attól, hogy emiatt árulónak nyilvánítanák őket.
Mircea Daian komoly problémának nevezte azt, hogy a közösségeknek nincs lehetőségük maguk közül választani vezetőket, kénytelenek azokat az embereket elfogadni, akiket a pártok rájuk erőltetnek. A Demokratikus Erdély Liga alapítója elmondta: kell egy összerdélyi platform, mely az összes együtt élő népcsoportot képviseli és felkarolja az autonómia ügyét. Ezért készülnek bejegyezni egy pártot Erdélyi Mozgalom (Mişcarea Ardeleană) néven, mely tömegrendezvények révén igyekszik majd erősíteni az erdélyi identitást.
Tervezik ugyanakkor egy háromnyelvű (román, magyar, német) újság, illetve egy szintén három nyelven sugárzó rádió-, illetve tévéadó beindítását. Elmondta: a helyi önrendelkezés az EU nyugati országaiban létező dolog, és bizonyított tény, hogy az autonóm régiókkal rendelkező államok fejlettebbek, ezért nekünk is ezt a példát kell követnünk.
Matyi István, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ referense néhány egyszerű példán keresztül szemléltette, hogy a jelenlegi központosított berendezkedés mennyire akadályozza a helyi szintű elképzelések érvényesülését. Elmondta: azt követően, hogy sikerült elérniük a megyei önkormányzatnál, hogy félállásban biztosítson fizetést az általa vezetett Terbete néptáncegyüttesnek és a zenekarnak, a Boc-kormány létszámstopot vezetett be a közszférában, így az egyetemre bejutott táncosaik helyére nem volt lehetőségük újakat felvenni. Visszásnak nevezte azt is, hogy nem engedélyezett protokollköltségként elszámolni a külföldi vendégeknek a pincesoron főzött hagyományos ételeket, sem az egyébként széles körben elismert minőségi helyi borokat és pálinkát.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Tamás Sándor hadat üzen a „csokikorrupciónak”
Háromszéken nulla toleranciát hirdetnek az intézményi kiskorrupció ellen – nyilatkozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
„Megszüntetjük azt, hogy csokoládéval kelljen felgyorsítani a dokumentumok kibocsátását” – fogalmazott az elöljáró, aki szerint a decentralizált intézmények dolgozóinak teljesíteniük kell majd, elfogadhatatlan, hogy „napi nyolc órát hordozzák az iratokat egyik irodából a másikba, vagy küldözgessék az ügyfeleket egyik szobából a másikba. Nem az intézmények alkalmazottaiért van a lakosság, hanem fordítva, az embereknek az elsődlegesek” – szögezte le Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke a decentralizáció kapcsán kifejtette: bízik benne, hogy a Demokrata-Liberális Pártnak (PDL) az alkotmánybíróságon nem sikerül elgáncsolnia a múlt hónapban elfogadott törvényt, és a jövő év elején az önkormányzatokhoz kerülnek a decentralizált intézmények. Mint arról beszámoltunk, a decentralizálás során Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata 22 ingatlant, kétszáz alkalmazottat, és a jövő évi költségvetésben hétmillió lejt kapott a működtetésre, valamint a bérekre.
Tamás Sándor elmondta, Háromszéken eddig 13 alárendelt intézménye volt az önkormányzatnak, a decentralizálási folyamattal hat újabb intézmény kerülhet helyi irányítás alá. Bejelentette: ezekben az intézményekben jelentős átszervezéseket helyeznek kilátásba. „Nem akarok senkit megijeszteni, az átszervezés nem jelent föltétlenül elbocsátást, csak a tevékenység ésszerűsítését célozza” – mondta Tamás Sándor.
Példaként említette a Kovászna megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Igazgatóságot, ahol négyen dolgoznak – az igazgatón kívül egy titkárnő, a könyvelő és a sofőr – emellett a háromszéki önkormányzatnak van művelődési központja, így várhatóan ezt a két intézményt összevonják. Hasonlóképpen tömörítenék a három mezőgazdasági intézményt is. Ésszerűsítenék továbbá az intézmények könyvelését, hiszen helyenként 2-3 könyvelő dolgozik, ennyire pedig nincs szükség, magyarázta a tanácselnök.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Iskolamentés a szórványban
Erdély-szerte felméri a magyar nyelvű oktatás helyzetét a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research az Iskolák veszélyben elnevezésű kutatási program keretében. A projekt célja rámutatni a kritikus pontokra, ahol a következő tíz évben csak speciális tervekkel menthető meg a magyar iskola. Beszterce-Naszód megyében a negatív demográfia
Az erdélyi magyarság egészére jellemző negatív demográfiai mutatók a gyermeklétszám alakulására is kihatnak, az elmúlt esztendőkben a szórványban 15 százalékkal, a Bánságban ennél is nagyobb mértékben csökkent a gyerekek száma – mutatnak rá az Iskolák veszélyben program működtetői, akik szerint a folyamat számos erdélyi magyar iskola létét sodorja veszélybe. Kimutatásuk szerint 235 olyan erdélyi település van, ahol az évtized végéig megszűnhet a magyar oktatás.
A zömében szórványbeli településeken az elmúlt években csupán 4–5 gyereket írattak be iskolába, és nem született két magyar csecsemőnél több – derül ki a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research kutatási programjából. A szakemberek által veszélyeztetettnek minősített iskolák szomszédságában nincs más magyar tanintézet, így az itteni magyar gyerekek 2020 után valószínűleg csak román nyelven tanulhatnak majd. A veszélyeztetett iskolák megtartása a következő években speciális tennivalókat, helyi és regionális cselekvési tervek kidolgozását igényli, állítják a szakemberek.
Megkeresik a kritikus pontokat
A 2012 nyarán civil kezdeményezésként indított Iskolák veszélyben kutatási program célja bemutatni a kritikus pontnak számító oktatási helyszíneket, információkat nyújtani a döntéshozók részére, illetve közös gondolkodást beindítani arról, hogy milyen módon lehetne megőrizni, megerősíteni ezeket. A programot lebonyolító szociológusok – Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás és Márton János – a statisztikai adatok alapján határolták be, melyek a veszélyeztetett oktatási helyszínek, ezt követően pedig terepmunka során tájékozódnak az aktuális helyzetről, jövőbeni lehetőségekről – mesélte a Krónikának Kiss Tamás szociológus. „Nem az a lényeg, hogy globális következtetést vonjunk le, hanem, hogy helyi szinten nézzük meg, mi van jelenleg, mit lehetne tenni a jövőben” – hangsúlyozta a szakember.
Mint mesélte, elsőként Temes megyét térképezték fel, ahol valamennyi magyar nyelvű oktatási helyszínről adatlap, majd ezek összesítésével megyei helyzetjelentés készült. Azóta Szatmár, Szilágy, Bihar, Kolozs, Fehér és Hunyad kivételével valamennyi erdélyi megyét felmérték, és Arad megyében is elkészítették a jelentést, részletezte a kutatás jelenlegi állását a szociológus. Elmondása szerint ezeket továbbították az adott megye döntéshozóinak, oktatási szakembereinek, de az összegyűjtött adatok alapján a jövőben más típusú elemzéseket is készítenek, például a szórványkollégiumok működéséről, a kistérségi együttműködésről.
Bár a projekt a politikumtól függetlenül, civil kezdeményezésként indult, menet közben a döntéshozók is felkarolták, a magyar kormány a Bethlen Gábor Alap révén támogatja a kutatást, míg az RMDSZ partnerként csatlakozott a programhoz. Kiss Tamás szerint az összegyűjtött adatok hasznos támpontot nyújthatnak ahhoz, hogy oktatási stratégia készüljön a szórványban, de konkrét problémákra is rámutathatnak, többek között arra, hova kell iskolabusz, melyik tanintézet presztízsét kell növelni. A projekt a támogatási rendszerre is hatással lehet, a szociológus szerint arra is rá szeretnének világítani, melyek azok a kiemelt helyszínek, ahova az erőforrásokat összpontosítani kellene.
Helyben készül az oktatási stratégia
Az RMDSZ által is felkarolt kutatási program adatait ismertetve Magyari Tivadar, a szövetség oktatási főtitkárhelyettese a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Mint rámutatott, ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség tényszerű helyzetelemzését.
A differenciált demográfiai mutatók is helyi megközelítést tesznek szükségessé. „Ami jó lehet Dicsőszentmártonban, az már a szintén Maros megyei Segesváron sem jó” – példálózott Magyari Tivadar. Elmondta, az RMDSZ Főtitkársága rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte, első körben a helybeliek és szakmabeliek döntik el több hónapos műhelymunka során, hogy az adott településen, régióban milyen megoldást érdemes választani a magyar oktatás megmentésére. A társadalmi konzultációval készülő 10–15 regionális dokumentumot az adott térségben vitára bocsátanák, ennek eredményeként fogalmazódna meg, hogy mi a teendő az erdélyi magyar oktatásban, magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ily módon 2014 nyarára készülne el az RMDSZ oktatási stratégiája.
Minimális gyereklétszám és pedagógushiány Beszterce-Naszód megyében
A gyereklétszám drasztikus csökkenése az észak-erdélyi szórványban is érezteti hatását, az Iskolák veszélyben program adatai szerint Beszterce-Naszód megyében a 23 magyar iskolából csupán hétben biztosított hosszú távon a működéshez szükséges gyereklétszám. A Beszterce környéki oktatási régióban a besztercei és a szentmátéi, míg a Bethlen környékiben az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei iskola fennmaradására mutatkozik reális esély, utóbbi kettőére a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A hatszázalékos magyarsággal rendelkező megyében 2005-ben három magyar iskola – a somkereki, a bacai és a nagysajói – zárta be kapuit, és az alacsony diáklétszám miatt az évtized végéig újabb tanintézetek juthatnak hasonló sorsra. A megyében ugyanis olyan települések is vannak – Kékes vagy Mezőveresegyháza –, ahol az elmúlt 5–6 évben egyetlen magyar gyerek sem született – mesélte a Krónikának Balázs Dénes kisebbségi oktatással megbízott tanfelügyelő.
A Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelőség 2013/2014-es tanévre szóló beiskolázási adatai szerint az egyes kisrégiókban egyfajta magyar szigetet képező települések – Tacs, Mezőköbölkút, Magyarberéte – iskolái vannak a legnagyobb veszélyben. Utóbbi településen évek óta 4–5 gyerekkel működik az elemi iskola, és nem tudni, meddig sikerül fenntartani ezt az állapotot. A kis létszámú osztályok esetében ugyanis a fejkvóta nem fedezi a pedagógusok bérét, az anyagi gondokkal küzdő mezőségi önkormányzatoknak pedig nincs pénzük kiegészíteni azt – vetített rá az osztályösszevonások, iskolabezárások legfontosabb okára Balázs Dénes.
Mint magyarázta, az elöljárók többségét nem is annyira a rosszindulat, mint inkább a pénzszűke vezeti, amikor a magyar osztályok összevonása, iskolák megszűntetése mellett dönt, háttérintézmények révén megoldható lenne ezek működtetése. Az illetékes szerint a legtöbb oktatási helyszínen minimális létszámmal működnek a magyar osztályok, a szabály alól a besztercei Andrei Mureşanu Főgimnázium magyar tagozata sem kivétel, ahol a 6. osztályban csak hat magyar gyerek van. A megyeszékhelyen az elemi és általános iskolában egy-egy, a középiskolában a vidékről érkező diákok révén két-két magyar osztály működik.
Az észak-erdélyi szórványmegyében az alacsony gyereklétszám mellett a szakképzett pedagógusok hiánya is gondot okoz, részletezi a problémákat a tanfelügyelő, Besztercén és Szentmátéban például a szülési szabadságra menő pedagógusok helyére keresnek matematika-, illetve magyartanárt. Árpástón szakképzetlen tanítót foglalkoztatnak, Tacson nyugdíjas oktatja a diákokat, miután az oda kinevezett pedagógus külföldi munkavállalás céljából fizetetlen szabadságra ment.
Román iskolában a vegyesházasságból származók
Az észak-erdélyi szórvány másik problémája, hogy sok helyen a meglévő kevés gyereket sem tudják megtartani a magyar iskolák számára, számos szülő a jobb boldogulás reményében román tanintézetbe íratja csemetéjét. Balázs Dénes szerint Újős esetében – ahol nemrég szűnt meg a magyar 5–8. osztály, sikerült elérni, hogy az elemit végzettek 60 százaléka a helyi román iskola helyett a közeli Szentmáté magyar iskolájában tanuljon. A magyar alternatíva választása sokszor azon múlik, hogy a pedagógus, lelkész meg tudja-e győzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, mesélte a tanfelügyelő.
A besztercei oktatási térség fontos magyar szigetének számító Cegőtelkén a szülők nagyrésze a besztercei vagy tekei magyar iskola mellett dönt, de Székely Lilla tanítónő szerint egyre gyakrabban merül fel opcióként a közeli községközpont, Szászlekence román iskolája is. Mint mondta, ezt azok a szülők részesítik előnyben, akik szakmára tanítanák csemetéjüket, és magyar nyelvű szakoktatás hiányában kénytelenek a románt választani.
A 85 százalékban magyarlakta település elemi iskolájában magyar tagozaton 15, románon 9 gyerek tanul összevont osztályban, utóbbiak szinte mind vegyesházasságból származnak. A magyar végzettségű, évek óta román tagozaton pedagógus szerint egyetlen esetben fordult elő, hogy román-magyar szülők gyermekét magyar tagozatra íratták. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként a tanítónő választott tantárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait.
Csángókkal mentik a magyar iskolát
A demográfiai adatok ellensúlyozására Beszterce-Naszód megyében már évekkel ezelőtt találtak megoldást, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola tantestülete, hogy megmentse a diáklétszám csökkenése miatt bezárásra ítélt tanintézetet, Csángóföldről hozott gyerekeket. A 2006-ban ily módon létrejött Bástya Egyesület vicei kollégiumában 31 csángó és mezőségi gyereknek biztosítanak szállást, ingyenes ellátást, a magyardécseiben 11-en laknak.
A Bákó megyeiek mellett Óradnáról, illetve olyan mezőségi településekről érkeznek diákok, ahol megszűnt a magyar iskola, mesélte lapunknak Kerekes Zoltán egyesületi elnök. Emellett 11, a vicei iskolából kikerült csángóföldi gyerek továbbtanulását is biztosítják. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van diákokra, ugyanakkor van magyar közösség – magyarázza Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román tanintézetekhez képest, mert ismerjük el, nem való mindenki elméleti líceumba, pedig a közelben magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a Mezőségen is beindul a magyar nyelvű szakképzés.
„Azok a magyar iskolák, amelyeknek nincs háttérintézménye, legyen az egyesületi, egyházi, vagy bármilyen más, megszűnnek” – vetíti elő a jövőt Kerekes Zoltán hozzátéve, bár még a csángó gyerekek vannak többségben intézményeikben, a magyar iskolák felszámolásával kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. A demográfiai mutatókat ismerik, és készek bárkivel konzultálni a megoldás érdekében, teszi hozzá az elnök, amennyiben az valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Krónika (Kolozsvár)

HISZTI NÉLKÜL
Amit a lehallgatásokról tudni lehet
Minden ezredik állampolgár telefonbeszélgetéseibe belehallgat a SRI, és az internetes kommunikációt is élőben tudják követni.
Jól teszik-e azok a politikusok, akik már szinte semmit nem mondanak telefonon, és azt is csak halkan? Igaz-e az, hogy nyugodtan lehet e-mailezni és chatelni, mert az internetes tevékenységünket „csak” az amerikai nemzetbiztonsági hivatal, a hírhedt NSA látja, a hazai szervek nem? És ami a legizgalmasabb: valóban mindenkit lehallgatnak?
A hazai hírszerző szolgálatok tevékenységét – akárcsak más országok hasonló szerveinek munkáját – sűrű homály borítja. Ez ilyen, egy titkosszolgálat nem lenne titkosszolgálat, ha tisztjeit csak úgy el lehetne hívni fagyizni, vagy rendszeresen nyílt napokat tartanának szervertermeikben.
Ez az a terület, ahol szinte semmilyen adat vagy eljárás nem nyilvános, éppen ezért ki-ki szabadjára engedheti a fantáziáját, és olyan összeesküvés-elméletet gyárthat, amilyent csak akar. A titkosszolgálat pedig – mit is tenne mást – nem erősít meg, nem cáfol, és nem kommentál.
De mégis, mi az, amit a lehallgatásokról tudni lehet? Néhány hete alkalmam volt részt venni egy újságírók számára szervezett háttérbeszélgetésen, ahol többek között a lehallgatásokról is szó volt.
A Chatham House szabályai szerint szervezett beszélgetés meghívottjáról csak annyit, hogy a bűnüldöző szerveknél dolgozott több, mint egy évtizedig, több híres ügye is volt, a napi rutinja részét képezték a lehallgatások. Más, szintén hasznos forrásom Attila Biro cikke a telefonlehallgatások körüli mítoszokról.
Akkor hát kezdjük az elején: aki ma az Európai Unió területén telefonál és internetezik, üzeneteinek bizonyos adatait – az ún. metaadatokat – a szolgáltatók rögzítik, és bizonyos ideig tárolják.
A 2006/24/EC direktíva előírja, hogy a szolgáltatók legkevesebb 6 hónapig, legtöbb két évig tárolják a hívások adatait (szakzsargonban: call detail records, CDR) valamint az internetes adatforgalomra vonatkozó adatokat (IPDR).
Magyarán magát az e-mail tartalmát nem rögzítik; ellenben visszakereshető, hogy mikor, pontosan milyen e-mail címre lett elküldve egy levél. Telefonbeszélgetések esetén a hívott számot, a hívás idejét és időtartamát, valamint az ún. cellainformációkat (a mobiltelefon pozícióját) tárolják a szolgáltatók. Tudni kell még, hogy a romániai jogszabály a lehető leglazább:
az adatokat minimális ideig, 6 hónapra visszamenőleg tárolják. Sok-e ez vagy kevés? Aki erre legyintene, mondván, hogy ezek az adatok úgysem érnek semmit, az szakítson 10 percet arra, hogy megnézze ezt a videót. Aki szerint viszont ez a személyes szabadságának lábbal tiprása, gondolkodjon el azon, hány bűntény feltárásában lehet segítség az, ha a nyomozó hatóságoknak lehetőségük van visszakeresni, kivel állhatott kapcsolatban az áldozat, illetve hogy a gyanúsított hol tartózkodott az adott időpontban. Fontos tudni, hogy ezeket az adatokat csak akkor adják ki, ha a nyomozó hatóság bírói végzést tud felmutatni.
A megfigyelés második szintjén már magukat a beszélgetéseket és üzeneteket rögzítik. Ezt a munkát a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) végzi, részben saját céljaira, részben pedig más hatóságok kérésére, amolyan alvállalkozóként.
Például ha a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), vagy akár a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) le szeretne hallgatni valakit, akkor megbízza a SRI-t. Persze itt is, akárcsak a metaadatok kiadásához, bírói végzés szükséges.
Téves elképzelés az, hogy a SRI, mint az ósdi kémfilmben, titkos szobákban vagy viccesen álcázott furgonokban kuporogva hallgat le. Amennyire tudni lehet, a jelenlegi rendszer rendkívül kényelmes és elegáns. A hírszerzésnek minden hazai internet- és telefonszolgáltató direkt hozzáférést biztosít a saját adatforgalmához. A SRI-nek tehát még a Google-t vagy a Facebookot sem kell megkeresnie ahhoz, hogy elfogja például a Gmail rendszerén belül küldött szöveges vagy hangüzeneteket.
A lehallgatások tehát a következőképpen folynak: a SRI az ügyészektől kapott bírói végzést bevezeti a saját elektronikus rendszerébe, amely automatikusan elkezdi a beszélgetések lehallgatását.
A beszélgetéseket azonban nem a SRI rögzíti, hanem az az ügyészség, melynek mandátuma van a lehallgatásra, és melynek hozzáférése van ehhez a rendszerhez. Amint a mandátum lejár, a lehallgatás magától leáll.
Nem tudni, hogy milyen szoftvert használ erre a célra a SRI. Azt azonban tudni lehet, hogy világszinten számos cég fejleszt ilyesmit. Több milliárd dolláros biznisz ez, konferenciák, sőt, kémtechnológia vásárok is vannak, ahová kizárólag kormányok képviselői és titkosszolgálatok vannak meghívva.
Ami az internetes aktivitás megfigyelését illeti, a kanadai Citizen Lab idei jelentése szerint Románia egy hírhedt kémszoftverből, a FinFisherből is bevásárolt (egyébként Magyarországnak is van már ilyen programja). A FinFisher sokak szerint a legfejlettebb, egyben legveszélyesebb kémprogram jelenleg: ártatlannak tűnő, .jpg kiterjesztésű fájl formájában érkezik, és miután a számítógépre települ, a vírusirtó programok nem mutatják ki. A FinFisher működtetői mindenhez hozzáférnek a fertőzött számítógépen, beleértve a biztonságosnak hitt, kódolt e-maileket és fájlokat.
Előadónk egyébként a FinFisherről konkrétan nem beszélt, csak annyit jelentett ki, hogy az internetes kommunikációt élőben képes követni az ügyészség. Az internetes kommunikációt amúgy különösképpen szeretik: nem kell a hangfelvétel átírásával bíbelődni, copy-paste, és a viszontlátásra.
De vissza a telefon-lehallgatásokra: a Gândul úgy tudja, évente mintegy 20 ezer bírói végzést adnak ki – ez azt jelenti, hogy minden évben ezerből egy romániai állampolgárt lehallgatnak.
A lehallgatások nagy része (kb. 17 ezer) szervezett bűnözéssel, illetve magas szintű korrupciós ügyekkel kapcsolatos. Van azonban a lehallgatásoknak egy kisebb része: ezek az állambiztonsági ügyek. Ilyen alapon évente mintegy 3000 végzést írnak alá. Úgy tudni, ezek a lehallgatások túlnyomórészt terrorizmussal kapcsolatosak.
A lehallgatásokat a Büntetőeljárási törvénykönyv 91. paragrafusa alapján hagyja jóvá a bíróság. A döntés során a rendelkezésre álló bizonyítékok, illetve indoklás alapján a bíró azt mérlegeli, hogy a közérdek, illetve közbiztonság indokolja-e bizonyos személyek magánszférájának a megsértését. Egy mandátum legfeljebb 30 napig tart; ez további 30-30 nappal meghosszabbítható, azonban egy személyt nem lehet ugyanazon ügy miatt 120 napnál tovább lehallgatni.
Egészen kivételes esetekben, ha nem lehet megvárni a bírói jóváhagyást, az ügyészek saját hatáskörben is elkezdhetik a lehallgatást, ez azonban legfeljebb 48 órán át tarthat. A felvételt utólag be kell mutatni a bírónak, és amennyiben az úgy ítéli meg, hogy ez a lépés nem indokolt, akkor a lehallgatás leáll, a felvételeket pedig megsemmisítik.
A nem román nyelvű kommunikációt egy tolmács segítségével lefordítják – a törvény itt nagyon szűkszavú, és a beszélgetésből sem derült ki, hogy milyen képesítéssel kell rendelkezzenek a tolmácsok. Ez azért fontos, mert az utóbbi időben több magyar vádlott – például Nagy Zsolt, vagy akár Borboly Csaba – is panaszkodott arra, hogy a lehallgatott beszélgetések átiratait hibásan fordították.
A beszélgetés során heves vita alakult ki arról, hogy rendben van-e az, hogy lehallgatott beszélgetések részletei kiszivárognak a sajtóba. A meghívott válasza erre az volt, hogy a román társadalom kezében van a döntés, hogy zárt vagy nyitott igazságszolgáltatást szeretnének. Akármi a döntés, a hatóságok dolga betartani a törvényt.
A jelenlegi törvények szerint az igazságszolgáltatás folyamata nagyrészt publikus, vádemelés pillanatában a vádiratok – melyek gyakran lehallgatott beszélgetések átiratait is tartalmazzák – elvileg nyilvánossá válnak, azokhoz a sajtó adatigényléssel hozzáférhet. Az már az újságírókon és feletteseiken múlik, hogy ezekkel az információkkal mit kezdenek, az adott ügyeket mennyire kezelik szakszerűen – érvelt a meghívott. A beszélgetés végén számos kérdés marad megválaszolatlanul:
például érdekes lett volna megtudni, hogy mi az a minimális tényállás, aminek az alapján a bíró jóváhagyja a lehallgatás megkezdését?
Vagy amennyiben például terrorizmus gyanújával vizsgálnak egy személyt, azonban kiderül, hogy az illető emberkereskedelemmel foglalkozik, akkor az ügy átkerül-e a SRI-től a szervezett bűnözéssel foglalkozó ügyosztályra?
Erre azonban egyelőre nem ismerem a választ, és amíg elő nem lép a hazai Edward Snowden, mindig is homályos lesz, hogy hogyan is hallgat le a titkosszolgálat. Ha az olvasók közül valaki többet tud nálam, az kommenteljen.
Sipos Zoltán
Transindex.ro

Nyelvundor
Fogyatékosoknak minősítette a magyar iskolák diákjait Marosvásárhely polgármestere. A sajtótájékoztatókra járó újságírók évek óta tapasztalják a közösségi és személyiségi jogokat sértő megalázó arroganciát. A sajtósok egy része az őket is becsmérlő elöljáróval együtt kacarászik. De nem reagál a büszke bolyais öregdiák, Csegzi Sándor személyi tanácsadó sem a Kollégiumot ért vádakra. Pedig alpolgármestersége idején számtalanszor tetszelgett ő is a visszaszolgáltatás dicsfényében. Csak az egyházi tulajdonú iskola állagmegőrzésére fordított bérleti díj átutalásában volt eredménytelen. Így most városvezető kebelbarátja kígyót-békát fröcskölve szidhatja az intézményt fenntartani képtelen magyar egyházat. Minden eszközzel arra játszik, hogy a magyar közösség ingatlanjait visszaállamosítsa, vagy legalábbis romhalmazzá lelakja. Példa erre a művészeti iskolának helyt adó zárdaépület. Most az elrománosított Unirea líceumért folyik a harc. Azért az egykori katolikus gimnáziumért, ahol most megtűrt sorban próbál fennmaradni néhány magyar osztály. A mi közösségünknek is joga van megszervezni saját iskolahálózatát, amelyben hagyományainkra alapozott értékrend szerint nevelkednek gyerekeink. Lehet, hogy az idetelepült más kultúrájúak számára ez szokatlan, de mi nem engedhetünk jogainkból. Ne legyünk megvásárolhatóak, mint az a másfél száz nyugdíjas, aki a minap is az ünnepi lakoma reményében lenyelte a polgármester öndicsőítő maszlaggal tálalt politikai sárdobálását. Alig négy-öt jóérzésű polgárnak ment el az étvágya és hagyta ott a város adófizetőit terhelő korteslakomát. Kovács Irma, a nyugdíjasegyesület elnöke fogadott fiuknak nevezte Dorin Floreát. Szépen csengő ezüstökért az önbecsülésüket is feladják némelyek, és megfeledkeznek a több ezer nélkülöző sorstársukról. De ez más téma.
Nyelvingerültek szép számmal járkálnak köztünk. Árgus szemmel figyelik, mibe köthetnek bele. A helyi tűzhelyvédő román napilapot idegrendszerre káros hatása miatt csak mérsékelten fogyasztjuk a szerkesztőségben. Elég a nagybetűs címeket átfutni, és fölöslegessé válik a reggeli kávé. Például a tegnap azzal riogatták balga híveiket, hogy a magyarok jobbágyai lesznek a visszaszolgáltatás miatt. Érdekes, hogy ez a tűzhelyvédő retorika mennyire egy tőről fakad a nyelvundoros polgármesterével. És az államegyházi szerepben tetszelgő ortodoxokéval, akik azon felejthetetlen március huszadikán fejszével és furkósbotokkal akartak lebeszélni az önálló magyar iskolákról. Sikertelenül.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A párt, az egyház és a pártegyház
Hetek óta fortyog a katlan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) házatáján, jelesül most éppen amiatt, mert- hogy a református lelkészekre nagy nehéz, már-már gerincroppantó feladat hárult. Nem kell azonban valami evangéliumi misz- szióra gondolni ez esetben, ugyanis nem éhezők, árvák, öregek, betegek, istenkeresők gondjával bajlódnak mostanság nyilvánosan, látványosan (és valljuk be elég visszataszítóan) Luther Márton fekete palástos templomi lovagjai! Óh, dehogyis.
Sokkal „fontosabb” dolguk akadt mostanság, éspedig az, hogy püspöküket főtiszteletű Csűry Istvánt, utolsó csepp vérükig s talán utolsó piros udemerés tulipánukig megvédjék a rettegett fenevadtól, azaz Tőkés Lászlótól. Igen, attól a Tőkés Lászlótól, aki tizenkilenc évig volt a püspöke a KREK-nek, aki tulajdonképpen feltámasztotta ezt az egyházkerületet a kommunisták okozta tetszhalálból, aki anno szembeszállt az ateista pártot kiszolgáló volt egyházi vezetővel, a szekus Pap Lászlóval.
Úgy vélem, ezt senki, még az sem, aki Tőkést ilyen-olyan okból kifolyólag nem szereti, nem vitathatja el. Mert lehet Tőkésről sok mindent mondani, lehet szeretni, vagy nem szeretni, de amit anno megtett, azt az emberi igazságérzet és lelkiismeret vetületében, vagy éppen ennek hiányában, újabban nagyon kevesen merik, tudják, akarják elvitatni. Persze akadnak olyanok is, akik mégis elvitatják az egykori „temesvári lelkész”által megvalósított dolgokat. Azt már megszokhattuk, hogy román pártvezérek, no meg a román pártvezérek árnyékában burjánzó RMDSZ-szes politikusok ezt megteszik, hiszen a politika ugye nem erkölcstan, de az, hogy a politikai sz.rkavarások boszorkánykonyhájának lelkes kuktái újabban Jézus tanaira felesküdött lelkészek, ez biza eléggé felémelyíti azt, aki nyomon követte az egyház és a politika alakulását itt az elmúlt húsz év alatt.
Jómagam az elmúlt napokban bevallom dilemmáztam, hogy fintorogjak a kialakult egyházkerületi szappanoperától vagy keserű malíciával nevessek ezen a több mint szánalmas színjátékon. Mert ez a Védjük meg Szent Csűry Istvánt Tőkés Lászlótól című udemerés szappanopera szerintem nemcsak szánalmas de roppant nevetséges is! De lássuk, csak miért is kellett megvédeni a jelenlegi püspököt a volt püspöktől? Nem másért, mert a volt püspök (aki vitathatatlanul szeret levelezgetni) leveleket írt a mostani püspöknek, aki amúgy mellesleg azért lehetett püspökké, mert anno Tőkés támogatta. Ott tartunk tehát, hogy a KREK papjainak meg kell védeniük Csűry Istvánt a Tőkés leveleitől.
Azoktól a leveleitől, melyekben Tőkés nehezményezi, hogy utóda teljesen behódolt az RMDSZ Bihar megyei kisisteneinek és a KREK-et standapityere pártegyházzá tette. Nem értem, miért kell ez ellen védekezni, ugyanis ezen állítások sajnos igazak, hosszú ideje mindenki szeme láttára nyilvánosan zajlik ez a KREK-et tulipános pártegyházzá alakító machináció. Ha csak rákeresünk Csűry István facebook profiljának képeire, rögtön megcsodálhatjuk a nagy lelki egybeolvadását az RMDSZ vezéreivel. Miért kell akkor tagadni, ami látszik, nyilvánosan zajlik, ami naponta olvasható a sajtóban? Miért tagadja ezt a mostani püspök? Szégyelli talán? Mert ha nem, akkor bátran vállalja azt, hogy igenis az RMDSZ vezéregyéniségeivel paktál, velük szerepel, prédikál, ténykedik.
Ha önszántából döntött így, fel kell vállalja ezt, nem egyházkerületének papjait pajzsul használva elutasítani annak vádját, hogy a KREK címerében szereplő bárány új billogot kapott nemrég, éspedig az RMDSZ vörös tulipánját ábrázoló bélyeget. Ha én beleszeretnék az RMDSZ-be s ez a szerelem kölcsönös lenne, én, bizisten, nem tagadnám ezt, főleg akkor nem, ha ennek a mésalliancenak dokumentálható tényei vannak a sajtóban. Akkor azt mondanám, igen szeretem az RMDSZ-t, azért engedtem, hogy magukévá tegyenek engem és egyházkerületemet, saját önszántamból váltam e jeles párt ágyasává, s úgy vélem frigyünk szép lesz és hasznos, úgyhogy Tőkés ne levelezzél velem! Schlussz! Persze ezt én tenném úgy, mert Csűry István nem teszi.
Ő bizonyára úgy véli, nem is tette pártegyházkerületté egyházkerületét, a sok közös rendezvény, RMDSZ-KREK banzáj mind-mind nem is történt meg, csak ez a Tőkés, már megint nem fér a bőrébe! Nem értem a KREK jelenlegi püspökét, miért hiszi, hogy az emberek, akikből a gyülekezet kitelik, vakok, ostobák és nem látják, ami a szemük láttára zajlik? Látják. A nép mindent lát, hiába a sok porhintés, ködösítés. Az is nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-nek kellett az egyházi honfoglalás, hiszen mai napig is, bármerre is forogjon e modern, globalizáció sújtotta világ kereke, a templomokba járó magyar embert, a legjobban a szószékekről lehet vezetni és urambocsá megvezetni!
Nem új keletű ez a jelenség, a nagy művelődéstörténész Ráth-Végh István, egyik zseniális tanulmányából például megtudhatjuk, hogy a Habsburgok pár évszázaddal ezelőtt azon ármánykodtak, hogy az aktuális császárt a templomokban valahogy megemlítsék, belecsempésszék nevét az imádságok szövegébe. Mert ugyebár, akit a pap imáiba foglal, az ellen a nép ritkán lázadhat! Summa summarum, nem az a bajom, hogy a KREK papjainak egy része belement abba, hogy püspökét megvédje Tőkés RMDSZ-veszélyre figyelmeztető állításaitól, hanem az a bajom, hogy sajnos ezek az állítások igazak, világosak, mint a Nap, aki tehát azt állítja, hogy nem így van, az simán hazudik! Márpedig a hazugság bűn, tiszteletes uraim! Nagyobb bűn talán, mint beismerni, hogy egy egyházat pártegyházzá tettek. De ilyen ez az egyházpolitika. Száz arca van, mint a bibliabeli Belzebubnak, a nagy megtévesztőnek.
Én azt is megértem, hogy ebbe a történetbe vannak jófiúk és rosszfiúk és sokak érdekei megkívánják, hogy most Tőkés legyen a rosszfiú. A KREK papjai például hetek óta csámcsogtak egy több mint egzotikus levelezőlistán (ezt nekem is eljuttatták ismerőseim) Tőkés viselt dolgairól, többek között a válásáról is. Az, hogy történetesen Csűry István is elvált püspök, a kutyát sem érdekli, mint az sem, hogy a Tőkés magánéletébe dagonyázók között is több az elvált lelkész, s közülük párnak a válásáról manapság is pletykálnak még a váradi református vénasszonyok.
De ezek válásának kiteregetését, felturbózását nem rendelte meg sem a budapesti liberális maffia, sem az ezek talpát nyaló és markát leső RMDSZ, tehát félre lehet nézni, úgy tenni, mintha a vajúdó ara még szűzlány lenne! Amúgy a közös RMDSZ-KREK banzájokra visszatérve, hogy is van akkor a sokat hangoztatott, Tőkés ellen sorozatban puffogtatott dogma, hogy a pap, főleg a püspök ne politizáljon?! Vagy ha az RMDSZ színeibe politizál, akkor szabad a papnak is, a püspöknek is? Felebarátiam, kilóg a lóláb! Tőkés László politikai vágtáiban jómagam is találtam olyan mementókat, melyekkel messzemenően nem tudok azonosulni. Ez azonban nem ad jogot arra, hogy az emberi igazságérzet, jóérzés szabályait lenullázzam, és amit másnak elnézek, azért Tőkésnek a fővesztését követeljem.
Vajon az RMDSZ pártegyházává lett KREK papjainak rémlik valami arról a bizonyos első kőről szóló példabeszédről, vagy történetesen hiányoztak akkor, amikor a teológián erről esett szó? Úgy vélem, ha máskor meg akarják védeni püspöküket, akkor tanakodjanak el azon , hogy aki hamisságokat védelmez, vajon nem válik e ennen maga is hamissá? Az sem hat meg, hogy ugyanezen a koncepciós boszorkányperre emlékeztető KREK közgyűlésen a lelkészek úgymond kiálltak Tőkés mellett is, azért, hogy a neokommunista miniszterelnök, Victor Ponta kezdeményezése ellen (lásd Tőkést megfosztani a Románia Csillaga érdemrendtől) fellépjenek.
Tisztelt tiltakozók, csendesen felhívnám a figyelmüket arra a „csekélységre”, hogy Ponta mellet jelenleg van magyar tanácsadó, aki a kisebbségi politikában ad(hat) ötleteket a vörös bojárfinak. Történetesen és nem véletlenül, e tanácsadó neve Frunda György, RMDSZ-szes nagyágyú, Tőkés legnagyobb neptuni ellenlábasa. Egyebet úgy vélem, nem is kell, itt kommentáljak. Még csak annyit mondanék itt el, hogy nagyon sajnálom, ami jelenleg Csűry Istvánnal történik. Én a tiszteletes urat húsz éve ismerem, jó embernek, igaz lelkésznek tartottam, aki méltó az emberek bizalmára. Most már nem tudom, mire méltó.
Csak őszintén féltem őt. Féltem, mert eddigi tapasztalataim tükrében attól tartok, nem annyira Tőkés Lászlótól kellene őt megvédeni, hanem azoktól a szemforgató tulipános uraságoktól, akik megvezetik, kihasználják, majd ha megtette a kötelességét, elvégezte a párt vele kapcsolatos terveit, el fogják lökni, mint egy megunt, bepiszkított rongyot. Márpedig erdélyi magyar létünkben vigyázni kellene az igaz emberekre. És jó volna meglátni, mi a különbség a politikai kisistenek és az egy igaz Isten között, hiszen a tévedés sokba kerül most már itt.
Jövőnkbe és Erdély jövőjébe kerülhet.
Legyen hozzánk irgalmas Jézus!
Szőke Mária
Erdély.ma

Belföldi hírek
Avatás füttykoncerttel
Két jelképre van szükségünk, hogy az egyenes úton maradjunk ezekben az időkben, amikor annyi dolog van, ami megosztja a románokat: az egyházra és a hadseregre – jelentette ki Victor Ponta kormányfő tegnap Kolozsváron az Ortodox Teológián tartott beszédében, miután az egyetem új kampuszát felavatta.
Fontos volt, hogy a kormány támogassa ezt a beruházást, mert Kolozsvár Erdély egyik spirituális központja, és „az itt élő ortodoxok nem lehetnek a legszegényebbek, nem lehetnek azok, akiknek nincs, ahol felnevelniük a következő generációkat”. Bármely kormány kötelessége bármely olyan munkálatot támogatni, amely a tanulókat, a diákokat és a román ortodox egyházat segíti – tette hozzá. Köszönetképpen a kormányfő megkapta a Kolozs megyei ortodox érsekség legmagasabb kitüntetését, az Erdélyi Csillagot. Megérkezésekor azonban kifütyülték: a verespataki arany és a palagáz kitermelését ellenző csoport az egyetem előtt tüntetve várta. A környezetvédők Ponta lemondását követelték, és többek között Magyarországgal is példálóztak, ahol folyamatosan csökkennek a rezsiköltségek. A kormányfő támogatói, a kíséretében levő SZDP-tagok válaszul szintén skandálni kezdtek, maga Ponta azonban nem reagált: elvágta a szalagot, majd visszament az épületbe.
Az erdélyi számítógépre emlékeztek
A harminc évvel ezelőtt többnyire erdélyi magyar szakemberek által kifejlesztett első romániai személyi számítógép megalkotására emlékeztek konferencia keretében Kolozsváron. A PRAE 1000 személyi számítógépet 1983 novemberében a kolozsvári Számítástechnikai Intézetben fejlesztette ki a Patrubány Miklós mérnök vezette kutatócsoport, egy évvel megelőzve a hasonló fejlesztésen dolgozó konkurens bukaresti csoportot. Az aktatáska méretű gép televízióval és kazettás magnóval összekötve működött, a tévé képernyője monitorként, a kazettás magnó memóriaegységként szolgált. A számítógép nevét Szentkuthy Miklós azonos című regénye inspirálta. A latin prae szó nyitányt jelent. „Tisztában voltunk vele, hogy földcsuszamlásszerű változás fog bekövetkezni azzal, hogy kihozzuk a fehér köpenyes emberek világából a számítógépeket, és behozzuk az emberek otthonába” – magyarázta Patrubány, aki jelenleg a Magyarok Világszövetségének elnöke. Akkori elképzelésüket az idő igazolta – tette hozzá. Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusának elnöke szerint „a PRAE 1000 rendkívül gyors számítógépnek bizonyult, de a politika úgy döntött, hogy nem kezdik el a sorozatgyártását”. Ma már egy egyszerű mobiltelefon is sokkal többet tud, mint az akkori személyi számítógép.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)