Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. október 19.
„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 21.
A szükséges pénz többszöröse gyűlt össze a marosvásárhelyi civil aktivista bírságára
A befizetendő összeg többszörösét gyűjtötték össze az erdélyi támogatók a marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tündének, aki aprópénzben készül kifizetni a kétnyelvű piaci feliratok osztogatásáért kiszabott bírságot – derült ki szombaton, amikor segítőtársaival megszámolták a több mint egytonnányi aprópénzt.
Az anyanyelvhasználatot népszerűsítő civil aktivistára 1500 lejes (100 ezer forint) bírságot szabott ki a helyi rendőrség, amiért magyar és román nyelvű árucímkéket osztogatott az eladóknak egy zöldségpiacon; keddig ennek felét kell kifizetnie. A rendőrség arra az önkormányzati határozatra hivatkozott, amely szerint Marosvásárhelyen csak hatósági engedéllyel lehet szórólapokat osztogatni, és a nő nem kért ilyen engedélyt.
Amikor Lakó Péterfi Tünde két hete a Facebookon bejelentette, hogy tiltakozásul aprópénzben fogja kifizetni a bíráságot, Máramarostól Háromszékig egész Erdélyben gyűjteni kezdték számára az egy-, öt- és tízbanisokat az ügyével szolidaritást vállaló emberek. Az egyes településekről küldöttségek vitték Marosvásárhelyre az aprópénzes zsákokat.
Lakó Péterfi Tünde az MTI-nek elmondta, több mint ötven önkéntes segítségével öt órán keresztül számolták szombaton az aprópénzt: 8420 lej gyűlt össze, tehát a befizetendő összeg többszöröse megmarad a bírság törlesztése után. A legkisebb címletből, az egybanisból 840 kiló gyűlt össze.
"Levelek is érkeztek – ezeket majd közzéteszem – amiben elmondják az emberek, mennyire örülnek, hogy végre összefogtunk. Szatmárnémetiben székelymotívumos kincses ládikót készítettek, abban hozták el pénzt. Csíkszeredából fekete zsákokat kaptam, amire az volt ráírva: Magyarságunkért. Nagyon nagy szeretettel adták össze ezt a pénzt" - mesélte Lakó Péterfi Tünde.
Az MTI érdeklődésére elmondta, a közösségi portálon szerveződött Itthon vagyunk csoport tagjaival együtt döntenek arról, hogyan hasznosítják a bírságon felül összegyűlt összeget, de mindenképpen az anyanyelvhasználat támogatására fordítanák.
Arról is beszámolt: miután hiába várta a jegyzőkönyv kézbesítését, pénteken maga ment érte a rendőrségre, így ha két munkanapon belül, keddig kifizetni a büntetést, akkor a törvény szerint a bírság felét kell csak törleszteni.
"Felhívta az ügyvédem a rendőrséget, és azt mondták: kipostázták (a jegyzőkönyvet), de én nem akartam átvenni." Hozzátette, hétfőn kifizeti a bírság felét, de mindenképpen bírósághoz fordul az ügyben, és visszaköveteli a pénzt.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)
A befizetendő összeg többszörösét gyűjtötték össze az erdélyi támogatók a marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tündének, aki aprópénzben készül kifizetni a kétnyelvű piaci feliratok osztogatásáért kiszabott bírságot – derült ki szombaton, amikor segítőtársaival megszámolták a több mint egytonnányi aprópénzt.
Az anyanyelvhasználatot népszerűsítő civil aktivistára 1500 lejes (100 ezer forint) bírságot szabott ki a helyi rendőrség, amiért magyar és román nyelvű árucímkéket osztogatott az eladóknak egy zöldségpiacon; keddig ennek felét kell kifizetnie. A rendőrség arra az önkormányzati határozatra hivatkozott, amely szerint Marosvásárhelyen csak hatósági engedéllyel lehet szórólapokat osztogatni, és a nő nem kért ilyen engedélyt.
Amikor Lakó Péterfi Tünde két hete a Facebookon bejelentette, hogy tiltakozásul aprópénzben fogja kifizetni a bíráságot, Máramarostól Háromszékig egész Erdélyben gyűjteni kezdték számára az egy-, öt- és tízbanisokat az ügyével szolidaritást vállaló emberek. Az egyes településekről küldöttségek vitték Marosvásárhelyre az aprópénzes zsákokat.
Lakó Péterfi Tünde az MTI-nek elmondta, több mint ötven önkéntes segítségével öt órán keresztül számolták szombaton az aprópénzt: 8420 lej gyűlt össze, tehát a befizetendő összeg többszöröse megmarad a bírság törlesztése után. A legkisebb címletből, az egybanisból 840 kiló gyűlt össze.
"Levelek is érkeztek – ezeket majd közzéteszem – amiben elmondják az emberek, mennyire örülnek, hogy végre összefogtunk. Szatmárnémetiben székelymotívumos kincses ládikót készítettek, abban hozták el pénzt. Csíkszeredából fekete zsákokat kaptam, amire az volt ráírva: Magyarságunkért. Nagyon nagy szeretettel adták össze ezt a pénzt" - mesélte Lakó Péterfi Tünde.
Az MTI érdeklődésére elmondta, a közösségi portálon szerveződött Itthon vagyunk csoport tagjaival együtt döntenek arról, hogyan hasznosítják a bírságon felül összegyűlt összeget, de mindenképpen az anyanyelvhasználat támogatására fordítanák.
Arról is beszámolt: miután hiába várta a jegyzőkönyv kézbesítését, pénteken maga ment érte a rendőrségre, így ha két munkanapon belül, keddig kifizetni a büntetést, akkor a törvény szerint a bírság felét kell csak törleszteni.
"Felhívta az ügyvédem a rendőrséget, és azt mondták: kipostázták (a jegyzőkönyvet), de én nem akartam átvenni." Hozzátette, hétfőn kifizeti a bírság felét, de mindenképpen bírósághoz fordul az ügyben, és visszaköveteli a pénzt.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 21.
Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 22.
Beder Tibor: Egy kődarab különleges története
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 22.
A magyar szabadság mámora Romániát is elérte
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hevülete Romániára is átterjedt, itt is több szervezkedő csoport alakult. Az egyik ilyen szervezet egykori tagja, az érmihályfalvi Török László idézte fel emlékeit.
Az 1956-os magyarországi forradalomnak Romániában is komoly kihatásai voltak. Számos, a forradalommal szimpatizáló, szolidarizáló csoport alakult Romániában is a forradalom hevében. Az egyik ilyen csoport volt az 1956 őszén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú Líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, melynek nem sokkal megalakulása után tagja lett a jelenleg Érmihályfalván élő Török László is. Ő 1956-ban mindössze tizenkét éves volt, de már abban a korban is érzékelte, hogy valami nincs rendben az országban. „Nem tudom megfogalmazni az akkori a közhangulatot. 1989-hez volt hasonlatos, amikor november 1-jén hatalmas tömeg gyújtott gyertyát Rulikowsky sírjánál, és akkor is érzete mindenki, hogy valami van a levegőben. Ugyanez a közhangulat uralkodott 1956 őszén is” – idézte fel Török László, elmondva, hogy az 1956-os eseményekről a rádióból, valamint a városban suttogó emberektől szerezték információikat. Török László nem volt kezdetektől a csoport tagja, de a többiek későbbi elmondásaiból megtudta azt, hogy a szervezet tagjai a magyar forradalom és szabadságharc idején röpcédulákat készítettek, falakra rendszerellenes jelszavakat írtak. Sőt, tervezték azt is, hogy síneket robbantanak fel, mert úgy tudták, hogy vonattal szállítják el a foglyokat. A szervezet fő célkitűzése az volt, hogy fel legyen készülve, ha a forradalom Romániában is kirobbanna.
Pléhből volt az aranyalmafa
A magyar forradalom és szabadságharc bukása után a váradi szervezet nem bomlott fel teljesen, hanem önálló életet kezdett élni. Tagjai, melynek sorába immár Török László is beletartozott, irodalmi, történelmi önképzőkört szerveztek, a jövőt tervezték, de akik kikerültek az internátusból, azok általában beszüntették kapcsolatukat a szervezettel. „Voltak, akik nem is kötődtek annyira a szervezethez, azt hitték, hogy elmúlt a fellángolás, és akkor ébredtek rá, hogy nincs vége semminek, amikor jött értük a szekuritate” – mondta Török László. A titkosszolgálat nyilván korábban is sokat tudott a csoportról, de csak 1960-ban kezdődtek meg a letartóztatások. „Összesen ötvenkilenc embert ítéltek el, akik közül csak három volt nagykorú. Én tizenöt évet kaptam. Az alapvád az volt, hogy meg akartuk dönteni a fennálló társadalmi rendet, de a bíróságon nacionalistának, irredentának is neveztek bennünket” – árulta el Török László, aki a Duna-deltába került. A politikai foglyokkal egyébként sokkal szigorúbban bántak, mint a köztörvényesekkel. Az egyik őr el is mondta neki, miért van ez így: „Azok (a köztörvényes bűnözők – szerk. megj.) csak a szocializmus aranyalmafájáról akartak lopni egy-egy gyümölcsöt, ti viszont (a politikai foglyok – szerk. megj.) a aranyalmafát akartátok kivágni tövestől”- emlékezett az őr szavaira Török László, aki 1964-ben kegyelemben részesült, megpróbáltatásai viszont nem szűntek meg, mert szabadulása után folyamatosan figyelte őt a szekuritate. Neki is, mint annyi más társának, nagy árat kellett fizetnie a szabadságvágyért.
Pap István
erdon.ro
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hevülete Romániára is átterjedt, itt is több szervezkedő csoport alakult. Az egyik ilyen szervezet egykori tagja, az érmihályfalvi Török László idézte fel emlékeit.
Az 1956-os magyarországi forradalomnak Romániában is komoly kihatásai voltak. Számos, a forradalommal szimpatizáló, szolidarizáló csoport alakult Romániában is a forradalom hevében. Az egyik ilyen csoport volt az 1956 őszén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú Líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, melynek nem sokkal megalakulása után tagja lett a jelenleg Érmihályfalván élő Török László is. Ő 1956-ban mindössze tizenkét éves volt, de már abban a korban is érzékelte, hogy valami nincs rendben az országban. „Nem tudom megfogalmazni az akkori a közhangulatot. 1989-hez volt hasonlatos, amikor november 1-jén hatalmas tömeg gyújtott gyertyát Rulikowsky sírjánál, és akkor is érzete mindenki, hogy valami van a levegőben. Ugyanez a közhangulat uralkodott 1956 őszén is” – idézte fel Török László, elmondva, hogy az 1956-os eseményekről a rádióból, valamint a városban suttogó emberektől szerezték információikat. Török László nem volt kezdetektől a csoport tagja, de a többiek későbbi elmondásaiból megtudta azt, hogy a szervezet tagjai a magyar forradalom és szabadságharc idején röpcédulákat készítettek, falakra rendszerellenes jelszavakat írtak. Sőt, tervezték azt is, hogy síneket robbantanak fel, mert úgy tudták, hogy vonattal szállítják el a foglyokat. A szervezet fő célkitűzése az volt, hogy fel legyen készülve, ha a forradalom Romániában is kirobbanna.
Pléhből volt az aranyalmafa
A magyar forradalom és szabadságharc bukása után a váradi szervezet nem bomlott fel teljesen, hanem önálló életet kezdett élni. Tagjai, melynek sorába immár Török László is beletartozott, irodalmi, történelmi önképzőkört szerveztek, a jövőt tervezték, de akik kikerültek az internátusból, azok általában beszüntették kapcsolatukat a szervezettel. „Voltak, akik nem is kötődtek annyira a szervezethez, azt hitték, hogy elmúlt a fellángolás, és akkor ébredtek rá, hogy nincs vége semminek, amikor jött értük a szekuritate” – mondta Török László. A titkosszolgálat nyilván korábban is sokat tudott a csoportról, de csak 1960-ban kezdődtek meg a letartóztatások. „Összesen ötvenkilenc embert ítéltek el, akik közül csak három volt nagykorú. Én tizenöt évet kaptam. Az alapvád az volt, hogy meg akartuk dönteni a fennálló társadalmi rendet, de a bíróságon nacionalistának, irredentának is neveztek bennünket” – árulta el Török László, aki a Duna-deltába került. A politikai foglyokkal egyébként sokkal szigorúbban bántak, mint a köztörvényesekkel. Az egyik őr el is mondta neki, miért van ez így: „Azok (a köztörvényes bűnözők – szerk. megj.) csak a szocializmus aranyalmafájáról akartak lopni egy-egy gyümölcsöt, ti viszont (a politikai foglyok – szerk. megj.) a aranyalmafát akartátok kivágni tövestől”- emlékezett az őr szavaira Török László, aki 1964-ben kegyelemben részesült, megpróbáltatásai viszont nem szűntek meg, mert szabadulása után folyamatosan figyelte őt a szekuritate. Neki is, mint annyi más társának, nagy árat kellett fizetnie a szabadságvágyért.
Pap István
erdon.ro
2013. október 22.
Könyvbemutató: Karácsony Benő és az irónia
Nagyvárad- Hétfő délután a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutatták be dr. Balogh Andreának, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék oktatójának Karácsony Benőről szóló munkáját.
Az irónia Karácsony Benő regényeiben című könyv az író regényeinek poétikájával foglalkozik, azzal a sajátos humorral és derűvel, ami olyannyira jellegzetes a műveiben, illetve az életmű 20. századi befogadástörténetét is vizsgálja.
A rendezvényen megjelenteket drd. Kordics Noémi, a PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője üdvözölte, köszönetet mondva a kolozsvári Egyetemi Műhelynek és a váradi Partium Kiadónak a tudományos együttműködésért. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadvány dr. Balogh Andrea doktori disszertációjának könyvváltozata, aki 2012 óta a PKE magyar tanszékének adjunktusa. 2005-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi szakán szerzett oklevelet, két évvel ezelőtt doktorált. Tanulmányában Karácsony Benő regényeivel foglalkozik, kitűnik belőle, hogy olyan ember, aki tudatában van az irónia bölcsességének, érti és érzi a furcsa élethelyzetek dialektusát, és nem öncélúan, hanem együtt nevet olvasóival. Ugyanakkor problémafelvetései világosak és áttekinthetőek, az utolsó fejezetben pedig a kanonizáció izgalmas kérdésével is foglalkozik, együtt gondolkodásra késztet Karácsony Benő 21. századi percepciójáról. Ezután dr. Balogh Andrea kiemelte, hogy a könyv a teljesség igényével a doktori dolgozat kiadása. A tartalmon alapvetően nem változtatott, csupán szerkezeti átalakításokat eszközölt, mert tekintettel volt a doktori bizottság hozzászólásaira.
Napos oldal
Dr. Balázs Imre József irodalomtörténész, a BBTE adjunktusa úgy vélte, hogy a szerzőnek valamiféleképpen viszonyulnia kellett ahhoz, hogy korábban két könyv is megjelent Karácsony Benő munkásságáról: a kilencvenes években Tóth H. Zsolt monografikus feldolgozása, mely az író szemléletvilágát próbálta beazonosítani, majd később Robotos Imre tanulmány gyűjteménye, ami a humort és cinizmust vulgármarxista irányból közelítette meg. A méltató meglátásában Balogh Andrea eleget tett azon elvárásnak, hogy ezeknél több információt nyújtson Karácsony Benő életművéről. Hozzátette: egyrészt megmutatja, hogy az író az iróniát arra használta, hogy belépjen a modern magyar irodalomba, másfelől pedig érződik, hogy Cs. Gyimesi Éva irányításával indult a doktori disszertáció elkészítése, főleg ami a kanonizációra vonatkozó gondolatmenetet illeti.
Dr. Boka László, a PKE docense és az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója szerint a dolgozat történeti kivitelezésében interdiszciplináris szemlélet jelenik meg, újszerűen világítja meg Karácsony Benő viszonylag elfeledett életművének horizontját. Ha kell, olykor bírál, azonban ezt tapintatósan teszi anélkül, hogy megtagadná a korábbi irodalomtörténeti hagyományokat, inkább kiegészíti ezeket. Cs. Gyimesi Éva útmutatásait követve végül arra a következtetésre jut: a haláltáborban végződött életműben a zsidó származású Karácsony Benő az iróniát egy védekezési módnak használta arra, hogy meneküljön az embertelen és ostoba világból. Az elhangzottakat Balogh Andrea azzal egészítette ki: szándékosan a legnagyobb hangsúlyt a Napos oldal ismertetésére fordította, mivel megítélésében ez több egy egyszerű címnél, egyfajta metafora vagy szubtextus, egy olyan attitűdnek a kifejezője, melyhez bizonyos lelkiállapot társul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Hétfő délután a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutatták be dr. Balogh Andreának, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék oktatójának Karácsony Benőről szóló munkáját.
Az irónia Karácsony Benő regényeiben című könyv az író regényeinek poétikájával foglalkozik, azzal a sajátos humorral és derűvel, ami olyannyira jellegzetes a műveiben, illetve az életmű 20. századi befogadástörténetét is vizsgálja.
A rendezvényen megjelenteket drd. Kordics Noémi, a PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője üdvözölte, köszönetet mondva a kolozsvári Egyetemi Műhelynek és a váradi Partium Kiadónak a tudományos együttműködésért. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadvány dr. Balogh Andrea doktori disszertációjának könyvváltozata, aki 2012 óta a PKE magyar tanszékének adjunktusa. 2005-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi szakán szerzett oklevelet, két évvel ezelőtt doktorált. Tanulmányában Karácsony Benő regényeivel foglalkozik, kitűnik belőle, hogy olyan ember, aki tudatában van az irónia bölcsességének, érti és érzi a furcsa élethelyzetek dialektusát, és nem öncélúan, hanem együtt nevet olvasóival. Ugyanakkor problémafelvetései világosak és áttekinthetőek, az utolsó fejezetben pedig a kanonizáció izgalmas kérdésével is foglalkozik, együtt gondolkodásra késztet Karácsony Benő 21. századi percepciójáról. Ezután dr. Balogh Andrea kiemelte, hogy a könyv a teljesség igényével a doktori dolgozat kiadása. A tartalmon alapvetően nem változtatott, csupán szerkezeti átalakításokat eszközölt, mert tekintettel volt a doktori bizottság hozzászólásaira.
Napos oldal
Dr. Balázs Imre József irodalomtörténész, a BBTE adjunktusa úgy vélte, hogy a szerzőnek valamiféleképpen viszonyulnia kellett ahhoz, hogy korábban két könyv is megjelent Karácsony Benő munkásságáról: a kilencvenes években Tóth H. Zsolt monografikus feldolgozása, mely az író szemléletvilágát próbálta beazonosítani, majd később Robotos Imre tanulmány gyűjteménye, ami a humort és cinizmust vulgármarxista irányból közelítette meg. A méltató meglátásában Balogh Andrea eleget tett azon elvárásnak, hogy ezeknél több információt nyújtson Karácsony Benő életművéről. Hozzátette: egyrészt megmutatja, hogy az író az iróniát arra használta, hogy belépjen a modern magyar irodalomba, másfelől pedig érződik, hogy Cs. Gyimesi Éva irányításával indult a doktori disszertáció elkészítése, főleg ami a kanonizációra vonatkozó gondolatmenetet illeti.
Dr. Boka László, a PKE docense és az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója szerint a dolgozat történeti kivitelezésében interdiszciplináris szemlélet jelenik meg, újszerűen világítja meg Karácsony Benő viszonylag elfeledett életművének horizontját. Ha kell, olykor bírál, azonban ezt tapintatósan teszi anélkül, hogy megtagadná a korábbi irodalomtörténeti hagyományokat, inkább kiegészíti ezeket. Cs. Gyimesi Éva útmutatásait követve végül arra a következtetésre jut: a haláltáborban végződött életműben a zsidó származású Karácsony Benő az iróniát egy védekezési módnak használta arra, hogy meneküljön az embertelen és ostoba világból. Az elhangzottakat Balogh Andrea azzal egészítette ki: szándékosan a legnagyobb hangsúlyt a Napos oldal ismertetésére fordította, mivel megítélésében ez több egy egyszerű címnél, egyfajta metafora vagy szubtextus, egy olyan attitűdnek a kifejezője, melyhez bizonyos lelkiállapot társul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2013. október 23.
1956. október 23. tanulságai
A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugá- rozta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit! A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!
A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté Égalité Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.
A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19-század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásubban, hatásosabban és hosszabban mint francia mestereik.
Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, románok és a magyarok. Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?
Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett őket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek, ki mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet mint nálunk!
S mi történt 1956 október 23-án? Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956 október 23-án következett be!
Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!
Dr. Pungur József
Erdély.ma
A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugá- rozta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit! A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!
A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté Égalité Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.
A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19-század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásubban, hatásosabban és hosszabban mint francia mestereik.
Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, románok és a magyarok. Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?
Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett őket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek, ki mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet mint nálunk!
S mi történt 1956 október 23-án? Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956 október 23-án következett be!
Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!
Dr. Pungur József
Erdély.ma
2013. október 23.
Bemutatják a Székely Apostol irodalmi fotóalbumot
A veszprémi PéterPál Könyvkiadó Kft. legújabb kiadványaival a városi könyvtárban ismerkedhetnek meg az érdeklődők.
Váradi Péter Pál fotográfus és Lőwey Lilla szerkesztő: A Székely Apostol – Nyirő József – irodalmi fotóalbum című közös munkáját és a könvkiadó új, négy kötetesre tervezett sorozatának első, a Kárpátok koronája- Déli-Kárpátok-Ősvárak 1. – Szórványmagyarság című honismereti fotóalbumát október 24-én, csütörtökön 18 órától a kiadó munkatársai mutatják be a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén mutatják be.
A könyveket a helyszínen meg is lehet vásárolni.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
A veszprémi PéterPál Könyvkiadó Kft. legújabb kiadványaival a városi könyvtárban ismerkedhetnek meg az érdeklődők.
Váradi Péter Pál fotográfus és Lőwey Lilla szerkesztő: A Székely Apostol – Nyirő József – irodalmi fotóalbum című közös munkáját és a könvkiadó új, négy kötetesre tervezett sorozatának első, a Kárpátok koronája- Déli-Kárpátok-Ősvárak 1. – Szórványmagyarság című honismereti fotóalbumát október 24-én, csütörtökön 18 órától a kiadó munkatársai mutatják be a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén mutatják be.
A könyveket a helyszínen meg is lehet vásárolni.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. október 23.
HOGYAN VÁLTOTTAM LE TAKÁCS CSABÁT AZ RMDSZ ÜGYVEZETŐ ELNÖKI FUNKCIÓJÁBÓL?
Vagyis nem váltottam le, de mindent megtettem, amit lehetett, erőmhöz mérten. Akkor történt, amikor SZET-tag voltam. Egy kollégám mondta egy nap, hogy be kellene lépjek a SZET-be, ahol az egyetemi oktatók rendjét kell képviselnem az erdélyi magyar rendek közül, és jó lenne, ha eljárnék a SZET-üléseire is, főleg az SZKT-SZET közös üléseire, mert ott szükség van az olyan okos, szép, ügyes emberek szavazataira, mint amilyen én vagyok. A barátok majd megmondják, míg rutinom lesz, hogy merre kell szavazni. A SZET és az SZKT akkor az RMDSZ képviseleti döntéshozó testülete volt.
Jó, beléptem a SZET-be. A barátok hálásak voltak: csupa ifjú, nálam is fiatalabb, lelkes politikus és fiatal farkas. Ők vittek, hoztak kocsival, segítettek, ha nem értettem valamit, meglökték a hátamat, ha szavazni kellett, amíg rutinom lett. Néha meglöktek, és felébredtem, felemeltem a kezemet.
- Még egyszer kérem megszámolni, mert valaki megint utólag emelte fel a kezét – mondta Frunda, aki a gyűlést vezette.
Ezentúl, amíg rutinom lett, a barátok felemelték a kezemet is adott pillanatban.
Egyszer egy hűvös hajnalban indultak a barátok is a vásárhelyi ülésre, persze vittek engem is. Sokan voltunk a kocsiban, lelkesen politizáltak, egymás szavába vágtak, tőkéseztek, markóztak végig. Az egyik barátom még az elején mondta:
- Takácsra kell figyelni. Vigyázni kell!
Ludasnál már mindenki egyszerre beszélt, néha egyik-másik hozzám is fordult, és emlékeztetett, hogy most Takács a tét, itt az ideje, hogy Takácsot, mert Takács így, úgy, nehogy még a végén Takács.
- Igen, igen – mondtam, és gondolkoztam, hogy mi a bajuk ezeknek most Takáccsal, mintha a múltkor azt mondták volna, hogy Takácsnak köszönhetően ez a jó, meg az a jó az RMDSZ-ben. Hogy rend van, Hogy sok a pénz. Hogy nincs mese. Mikor haragudtak meg ezek így Takácsra, hogy így üvöltöznek róla a fülembe?
Vásárhelyen leszálltunk a kisbuszról, le akartam lépni a Kultúrpalota előtt, hogy meglátogassam az ülés idején (amíg ezek ordítoznak és kinyírják Takácsot), három fontos nőt: Erzsibirit, Sárit és Mariska-Rozálit.
De a fiatal politikusok nem veszítettek a szemük elől: vigyáztak rám, amíg rutinom nem lesz.
- Nehogy elmenj, bazeg! – mondta valaki – Gondolj Takács Csabára: ma Takácsot el kell intézzük!
Kezdtem sajnálni Takácsot, én sose voltam rosszban vele, de hát még nem volt nekem rutinom.
A ruhatárban hagytuk a ruhánkat, odabent Frunda megnyitotta a gyűlést, és én a többi politikust követve azonnal kimentem kávézni. Valaki a füstben elkiáltotta magát:
- Takácsot, igen, Takácsot! Itt és most! Vallani és vállalni!
Jöttünk, mentünk a folyosón, ahogy az SZKT-n kell, néha összefutottam egyik-másik fiatal farkassal. Köszöntek, kezet fogtunk, és úgy, ahogy fogták a kezem, közel vontak magukhoz, rothadt dohány és rothadt tüdő keverékét rám fújva súgták, miután konspiratíve körülnéztek: -
Vigyázz a szavazáskor, Tivadar! Tudod, hogy ma pont Takács, igaz?
- Igen, tudom.
Fél óra múlva a fiatal székely barátok SMS-t küldtek: „Kőzeledik a szavazás, ne tünggy el megin, gondoly Takácsra” Töprengtem: végülis miért akarják ezek leszavazni Takácsot?
Bementünk a terembe, Frunda még mindig a színpadon ült és próbálta Toró T. Tibort lebeszélni, hogy beszéljen. Leültünk és én utána felálltam, hogy kimenjek megtekinteni Jucikarolinát, de a barátok leültettek.
- Hülye vagy? Most jön a szavazás! Vagy azt akarod, hogy Takács? Valaki felment a színpadra és bejelentette, hogy Takács Csabát javasolja az RMDSZ ügyvezető elnökének továbbra is.
- Látjátok? – mondtam a barátoknak – Takácsot akarják mégis!
- Ne, ne, ne, ne! – mondták a barátok
– Tivadar, ezt még nem tudod, nincs még rutinod. Még nincs a meccs lejátszva! Most jön! Nehogy elmenj!
Sor került a szavazásra. Egy ember felment a színpadra és sorra szólította a lent ülőket, azok felmentek, kaptak egy szavazatcédulát, elbújtak a súgólyukba és szavaztak, utána bedobták egy tulipántos urnába a cédulát. Ha a jelöltet támogatták, nem tettek semmit, ha ellene akartak szavazni, kihúzták a nevét. Nem is hittem korábban, hogy ez ilyen egyszerű. Engem is szólítottak, felmentem, kaptam egy cédulát. Nézem, hát rajta azt írja: „Takács Csaba”.
Szemüvegem sarkából ránéztem Takácsra, hogy vajon ő tudja, hogy mi készül ellene itt ma? Hogy le akarják váltani. Akkor miért teszik ki ennek a cirkusznak? Miért nem mondták meg neki előre, hogy né, Csaba, ízé, most már itt az ideje, hogy?
De Takács nyugodt volt. Valakinek éppen mondott, mondott, mondott, mondott valamit. Hát jó – mondtam magamban, és gondoltam, hogy a barátoknak van már rutinjuk, tudják, hogy miért akarják leváltani Takácsot. Itt az ideje, gondoltam, hogy nekem is legyen rutinom, és kihúztam Takács Csaba nevét a cédulán, utána bedobtam az urnába.
Aztán vártunk. A barátok feszültek voltak.
A végén felmászott a színpadra a szavazatszámláló bizottság elnöke. Frunda nem teketóriázott: tíz perc alatt csendet csinált, és megadta a szót az elnöknek, aki felolvasta az eredményt.
- Öt tartózkodással és egy ellenszavazattal Takács Csaba ügyvezető elnök!
Behúztam a fejem. Nagy Benedek a hátam mögött ült, hat újságot olvasott és aláhúzta benne a fontos sorokat, például az időjárás-jelentést. Idegesen zörgette a lapokat:
- Ki lehet az a vad barom, vajon, aki Csaba ellen szavazott?
- Nem tom, Benci bácsi – nyögtem.
Visszafelé Kolozsvárra óriási hangulat volt a kisbuszban. A barátok boldogak voltak. Folyt a sör.
- Megmentettük Takácsot! – ordítozták, és leszálláskor megrázták a kezemet.
- Köszönjük, Tivadar, hogy segítettél: megmentettük Takácsot.
Magyari Tivadar
Transindex.ro
Vagyis nem váltottam le, de mindent megtettem, amit lehetett, erőmhöz mérten. Akkor történt, amikor SZET-tag voltam. Egy kollégám mondta egy nap, hogy be kellene lépjek a SZET-be, ahol az egyetemi oktatók rendjét kell képviselnem az erdélyi magyar rendek közül, és jó lenne, ha eljárnék a SZET-üléseire is, főleg az SZKT-SZET közös üléseire, mert ott szükség van az olyan okos, szép, ügyes emberek szavazataira, mint amilyen én vagyok. A barátok majd megmondják, míg rutinom lesz, hogy merre kell szavazni. A SZET és az SZKT akkor az RMDSZ képviseleti döntéshozó testülete volt.
Jó, beléptem a SZET-be. A barátok hálásak voltak: csupa ifjú, nálam is fiatalabb, lelkes politikus és fiatal farkas. Ők vittek, hoztak kocsival, segítettek, ha nem értettem valamit, meglökték a hátamat, ha szavazni kellett, amíg rutinom lett. Néha meglöktek, és felébredtem, felemeltem a kezemet.
- Még egyszer kérem megszámolni, mert valaki megint utólag emelte fel a kezét – mondta Frunda, aki a gyűlést vezette.
Ezentúl, amíg rutinom lett, a barátok felemelték a kezemet is adott pillanatban.
Egyszer egy hűvös hajnalban indultak a barátok is a vásárhelyi ülésre, persze vittek engem is. Sokan voltunk a kocsiban, lelkesen politizáltak, egymás szavába vágtak, tőkéseztek, markóztak végig. Az egyik barátom még az elején mondta:
- Takácsra kell figyelni. Vigyázni kell!
Ludasnál már mindenki egyszerre beszélt, néha egyik-másik hozzám is fordult, és emlékeztetett, hogy most Takács a tét, itt az ideje, hogy Takácsot, mert Takács így, úgy, nehogy még a végén Takács.
- Igen, igen – mondtam, és gondolkoztam, hogy mi a bajuk ezeknek most Takáccsal, mintha a múltkor azt mondták volna, hogy Takácsnak köszönhetően ez a jó, meg az a jó az RMDSZ-ben. Hogy rend van, Hogy sok a pénz. Hogy nincs mese. Mikor haragudtak meg ezek így Takácsra, hogy így üvöltöznek róla a fülembe?
Vásárhelyen leszálltunk a kisbuszról, le akartam lépni a Kultúrpalota előtt, hogy meglátogassam az ülés idején (amíg ezek ordítoznak és kinyírják Takácsot), három fontos nőt: Erzsibirit, Sárit és Mariska-Rozálit.
De a fiatal politikusok nem veszítettek a szemük elől: vigyáztak rám, amíg rutinom nem lesz.
- Nehogy elmenj, bazeg! – mondta valaki – Gondolj Takács Csabára: ma Takácsot el kell intézzük!
Kezdtem sajnálni Takácsot, én sose voltam rosszban vele, de hát még nem volt nekem rutinom.
A ruhatárban hagytuk a ruhánkat, odabent Frunda megnyitotta a gyűlést, és én a többi politikust követve azonnal kimentem kávézni. Valaki a füstben elkiáltotta magát:
- Takácsot, igen, Takácsot! Itt és most! Vallani és vállalni!
Jöttünk, mentünk a folyosón, ahogy az SZKT-n kell, néha összefutottam egyik-másik fiatal farkassal. Köszöntek, kezet fogtunk, és úgy, ahogy fogták a kezem, közel vontak magukhoz, rothadt dohány és rothadt tüdő keverékét rám fújva súgták, miután konspiratíve körülnéztek: -
Vigyázz a szavazáskor, Tivadar! Tudod, hogy ma pont Takács, igaz?
- Igen, tudom.
Fél óra múlva a fiatal székely barátok SMS-t küldtek: „Kőzeledik a szavazás, ne tünggy el megin, gondoly Takácsra” Töprengtem: végülis miért akarják ezek leszavazni Takácsot?
Bementünk a terembe, Frunda még mindig a színpadon ült és próbálta Toró T. Tibort lebeszélni, hogy beszéljen. Leültünk és én utána felálltam, hogy kimenjek megtekinteni Jucikarolinát, de a barátok leültettek.
- Hülye vagy? Most jön a szavazás! Vagy azt akarod, hogy Takács? Valaki felment a színpadra és bejelentette, hogy Takács Csabát javasolja az RMDSZ ügyvezető elnökének továbbra is.
- Látjátok? – mondtam a barátoknak – Takácsot akarják mégis!
- Ne, ne, ne, ne! – mondták a barátok
– Tivadar, ezt még nem tudod, nincs még rutinod. Még nincs a meccs lejátszva! Most jön! Nehogy elmenj!
Sor került a szavazásra. Egy ember felment a színpadra és sorra szólította a lent ülőket, azok felmentek, kaptak egy szavazatcédulát, elbújtak a súgólyukba és szavaztak, utána bedobták egy tulipántos urnába a cédulát. Ha a jelöltet támogatták, nem tettek semmit, ha ellene akartak szavazni, kihúzták a nevét. Nem is hittem korábban, hogy ez ilyen egyszerű. Engem is szólítottak, felmentem, kaptam egy cédulát. Nézem, hát rajta azt írja: „Takács Csaba”.
Szemüvegem sarkából ránéztem Takácsra, hogy vajon ő tudja, hogy mi készül ellene itt ma? Hogy le akarják váltani. Akkor miért teszik ki ennek a cirkusznak? Miért nem mondták meg neki előre, hogy né, Csaba, ízé, most már itt az ideje, hogy?
De Takács nyugodt volt. Valakinek éppen mondott, mondott, mondott, mondott valamit. Hát jó – mondtam magamban, és gondoltam, hogy a barátoknak van már rutinjuk, tudják, hogy miért akarják leváltani Takácsot. Itt az ideje, gondoltam, hogy nekem is legyen rutinom, és kihúztam Takács Csaba nevét a cédulán, utána bedobtam az urnába.
Aztán vártunk. A barátok feszültek voltak.
A végén felmászott a színpadra a szavazatszámláló bizottság elnöke. Frunda nem teketóriázott: tíz perc alatt csendet csinált, és megadta a szót az elnöknek, aki felolvasta az eredményt.
- Öt tartózkodással és egy ellenszavazattal Takács Csaba ügyvezető elnök!
Behúztam a fejem. Nagy Benedek a hátam mögött ült, hat újságot olvasott és aláhúzta benne a fontos sorokat, például az időjárás-jelentést. Idegesen zörgette a lapokat:
- Ki lehet az a vad barom, vajon, aki Csaba ellen szavazott?
- Nem tom, Benci bácsi – nyögtem.
Visszafelé Kolozsvárra óriási hangulat volt a kisbuszban. A barátok boldogak voltak. Folyt a sör.
- Megmentettük Takácsot! – ordítozták, és leszálláskor megrázták a kezemet.
- Köszönjük, Tivadar, hogy segítettél: megmentettük Takácsot.
Magyari Tivadar
Transindex.ro
2013. október 24.
A trianoni jóvátétel és az erdélyi Stockholm-szindróma
Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.
Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.
A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.
„Alternatív” szemlélet
Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.
Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.
Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (http://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.
Metafizikai hiba
A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”
Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.
Közéleti pszichopatológia
De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)
De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.
Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.
Csipikei elrettentés
A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.
Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|
Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.
Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.
A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.
„Alternatív” szemlélet
Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.
Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.
Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (http://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.
Metafizikai hiba
A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”
Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.
Közéleti pszichopatológia
De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)
De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.
Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.
Csipikei elrettentés
A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.
Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|
2013. október 25.
Józanul
Véget ért Ponta kormányfő háromnapos amerikai látogatása. Hogy milyen eredményekkel járt, az majd később derül ki, mert sok volt ugyan a szó, annál kevesebb a konkrét tett: látogatása során Ponta semmilyen szerződést vagy egyezményt nem írt alá, sem politikai, sem gazdasági jellegűt.
Az államelnök, például, 2011-es látogatása során két geopolitikailag korszakos megállapodást kötött Obamával, a stratégiai partnerségről és a rakétavédelmi pajzsról.
Ponta az amerikai üzleti élet képviselőivel találkozva szorgalmasan udvarolt nekik, hátha Romániában fektetnek be, teljes támogatásáról biztosította a nyersanyagok (aranyat és a palagázt is beleértve) kitermelésében érdekelteket. Kérdés azonban, hogy szavai mennyire voltak meggyőzőek, miután a Verespatak-ügyben Ponta kormányfő még Ponta képviselőt sem volt képes meggyőzni, ami pedig a palagázt illeti, tavaly az USL többek között emiatt buktatta meg az Ungureanu-kormányt. Vajon az amerikai üzleti szféra hogyan viszonyul a szavak és tettek közötti szakadékhoz?
Romániának nagy szüksége volna külföldi beruházásokra, miután a kormánynak „sikerült” 30%-os visszaesést elérnie tavalyhoz képest, amivel 15 éve nem látott negatív csúcsot „állított be”! Közben a privatizációk is egymás után vallanak kudarcot, az állam bevételei egyre csökkennek a számtalan adóemelés ellenére, a munkanélküliség pedig szintén csúcsokat dönt. Az államkassza megtöltésére Ponta jövőre újabb sarcok kivetését helyezné kilátásba, legutóbb a 16%-os jövedelemadó megemelését javasolta, amit sem az ellenzék, sem a szövetséges PNL nem fogad el.A kormányzás hibáit talán a külföldi látogatások sikerei pótolnák? Az eddigiek alapján nemigen: az energetikai ipar megmentőjének tekintett kínai tőke nem igazán tolakodik, a német tőke sem igazán áramlik.
Beruházásokhoz szükséges politikai hátszél helyett Ponta Washingtonban ugyanazzal szembesült, mint korábban Berlinben: Joe Biden alelnök nyomatékosan leszögezte, hogy a beruházások feltétele az igazságügy függetlensége.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Véget ért Ponta kormányfő háromnapos amerikai látogatása. Hogy milyen eredményekkel járt, az majd később derül ki, mert sok volt ugyan a szó, annál kevesebb a konkrét tett: látogatása során Ponta semmilyen szerződést vagy egyezményt nem írt alá, sem politikai, sem gazdasági jellegűt.
Az államelnök, például, 2011-es látogatása során két geopolitikailag korszakos megállapodást kötött Obamával, a stratégiai partnerségről és a rakétavédelmi pajzsról.
Ponta az amerikai üzleti élet képviselőivel találkozva szorgalmasan udvarolt nekik, hátha Romániában fektetnek be, teljes támogatásáról biztosította a nyersanyagok (aranyat és a palagázt is beleértve) kitermelésében érdekelteket. Kérdés azonban, hogy szavai mennyire voltak meggyőzőek, miután a Verespatak-ügyben Ponta kormányfő még Ponta képviselőt sem volt képes meggyőzni, ami pedig a palagázt illeti, tavaly az USL többek között emiatt buktatta meg az Ungureanu-kormányt. Vajon az amerikai üzleti szféra hogyan viszonyul a szavak és tettek közötti szakadékhoz?
Romániának nagy szüksége volna külföldi beruházásokra, miután a kormánynak „sikerült” 30%-os visszaesést elérnie tavalyhoz képest, amivel 15 éve nem látott negatív csúcsot „állított be”! Közben a privatizációk is egymás után vallanak kudarcot, az állam bevételei egyre csökkennek a számtalan adóemelés ellenére, a munkanélküliség pedig szintén csúcsokat dönt. Az államkassza megtöltésére Ponta jövőre újabb sarcok kivetését helyezné kilátásba, legutóbb a 16%-os jövedelemadó megemelését javasolta, amit sem az ellenzék, sem a szövetséges PNL nem fogad el.A kormányzás hibáit talán a külföldi látogatások sikerei pótolnák? Az eddigiek alapján nemigen: az energetikai ipar megmentőjének tekintett kínai tőke nem igazán tolakodik, a német tőke sem igazán áramlik.
Beruházásokhoz szükséges politikai hátszél helyett Ponta Washingtonban ugyanazzal szembesült, mint korábban Berlinben: Joe Biden alelnök nyomatékosan leszögezte, hogy a beruházások feltétele az igazságügy függetlensége.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 25.
Gábor Áron útján folytatódó szabadságharc
Interjú Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökével a Székelyek Nagy Meneteléséről.
– Melyek azok a legfontosabb technikai adatok, amelyeket a Székelyek Nagy Menetelésén résztvevőinek tudniuk kell?
– A vasárnapi esemény a Kökös és Bereck közötti, pontosan 53 és fél kilométeres szakaszon kialakított tizennégy gyülekezési helyen 11 órától rövid ökuménikus istentisztelet veszi kezdetét. A gyülekezési pontok zöme az útszakaszon elterülő falvak központjában van, a rétyit a Moldvába vezető út elágazásánál hozzuk létre. A déli harangszóra elindulnak a menetoszlopok; Bereckről és Kökösről értelemszerűen egy-egy, a többi pontról kettő, egyik jobbra, a másik balra, a szomszéd település irányában. Amikor az utolsó menetelők is két falu között, a határban találkoznak, ha elegen leszünk, összeáll egy 53 és fél kilométeres összefüggő oszlop. Egy olyan menetoszlop, amely Gábor Áron szülőfaluját a halálának a helyszínével köti össze. A rendőrséggel aláírt egyezség alapján csak az út egyik felét használjuk, a másik sáv fennmarad a gépkocsiforgalomnak. Mint minden megmozdulásnak, tüntetésnek, ennek is lesz üzenete. Ahhoz, hogy ezt az üzenetet úgy tudjuk megfogalmazni, hogy el is jusson a résztvevőkhöz, létrehozunk egy alkalmi rádióstúdiót, amely a hanganyagot az internet segítségével adja át annak a hat területi kereskedelmi rádióadónak, amely élőben sugározza a rendezvény. Ezért kérjük a menetelőket, hogy, aki csak teheti, vegye elő és hozza magával az ultrarövid hullámhosszal rendelkező táskarádióját. Rendkívül fontos, hogy mindenütt ugyanazok a beszédek, ugyanazok a dalok szólaljanak meg – azonos időpontban. Így amikor a rádióban felcsendül a Kossuth-nóta, a teljes menetoszlop azt hallgatja illetve énekeli. Amikor véget ér a rendezvény, szintén az élő közvetítésnek köszönhetően, együtt énekelhetjük el szinte 54 kilométeres távon a magyar, majd a székely himnuszt.
– Számít a menetoszlopok összeérésére? A közel 54 kilométeres táv „kitöltésére” rengeteg résztvevőre van szükség.
– Nagyon bízom benne. Habár mi nem egy élőlánc kialakítását tűztük célul, hanem huszonhat menetoszlop elindulását a Gábor Áron útján.
– E nemzeti jelképünk alapján választották ki az útvonalat?
– Igen, mert ez lényegében a szabadságharc legnagyobb székely hősének, Gábor Áronnak az útja. Más eszközökkel, de a székelység ma is egy olyan harcot folytat, melynek a szabadság megszerzése a végső célja. Gábor Áron Berecken született, Kökösön halt meg, a két település közötti Uzon községben hantolták el.
– Számolnak egyes türelmetlenkedő vagy éppenséggel nem magyarbarát gépkocsivezetők illetlen gesztusaira?
– Többre semmiként nem számítunk, mint amennyi március 10-én, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján ért. Ott egyetlen egy említésre méltó verbális incidens sem volt. Meggyőződésem, hogy az 1990-es évek rég elmúltak, ma mégiscsak 2013-at írunk.
– Lehet, hogy az idők és az eszközök változtak, de az országos útügyi hatóság pénzkövetelési próbálkozása mégiscsak arra enged következtetni, hogy valakiket nagyon zavar a székely tömegrendezvény.
– Nem nevezném kimondottan magyarellenes gesztusnak azt, amit egy sor törvény felsorolásával néhány útügyis köztisztviselő elkövetett. Miután mi megválaszoltuk a levelüket, tisztán leírva, hogy az általuk említett paragrafusok egyike sem vonatkozik a Székely Nemzeti Tanács tüntetésére, korrekt módon beismerték tévedésüket és elvi beleegyezésüket adták az úttest használatára.
– Milyen szinten kapcsolódnak be a rendezvénybe az erdélyi egyházfők?
– Az istentiszteleteket többnyire helyi papok, lelkészek celebrálják, nyilván, azokban a falvakban, amelyekből hiányzik valamelyik felekezet, ott máshonnan érkező lelkipásztorok meghívásáról kellett gondoskodnunk. A rétyi útkereszteződésnél – ahol egyébként a szervezői főhadiszállást és a sajtóközpontot is fölállítjuk – Böjte Csaba testvér fog prédikálni. Azt, hogy püspökök, helyetteseik vagy esperesek személyesen bekapcsolódnak-e az akciónkba, most még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Kató Béla, Erdély református püspöke messzemenően támogatja a kezdeményezést és annak eszmei gondolatát, a korábban rögzített programja miatt viszont nem vehet részt. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, aki ugyan világosan tudtunkra adta, hogy az általa vezetett egyház nem politizál, nem tiltotta meg papjainak a részvételt.
– Annak tudatában, hogy az itt született vagy ide telepített románság is a Székelyföld szerves részét képezi, amitől az autonómia-küzdelemben nem lehet eltekinteni, valamilyen szintű kísérlet történt a térségben élő románok megszólítására? Vagy legalább próbálkoztak megértetni velük, hogy a vasárnapi menetelés nem ellenükben folyik?
– Tízéves fennállása óta a Székely Nemzeti Tanács folyamatosan szembesül azzal a kérdéssel, hogy miként szólítja meg a románságot. De a románság kifejezés meglehetősen tág fogalmat takar. Mit értsünk ez alatt, az első román embert, aki szembejön velünk az utcán? Vagy azt, aki hajlandó szóba állni velünk? Esetleg azt, aki pozitívan viszonyul hozzánk és törekvéseinkhez? Szerintem amikor a románság felé való közeledésről beszélünk, akkor a választott képviselők megszólítására kell gondolnunk. Közvetlenül megalakulása után az SZNT megkereste az összes hazai parlamenti párt frakcióvezetőjét és bemutatta terveit. Legutóbb pedig, idén március 10-én Románia kormányához folyamodtunk, arra kérve az ország vezető politikusait, hogy hallgassák meg a székelyek óhajait. Beadványunkra a mai napig nem kaptunk választ. Ennek ellenére mi nem mondunk le a párbeszédről. A másik kommunikációs csatornát a román nyelvű sajtó jelenti, amelynek képviselőit minden egyes rendezvényünkre szívesen láttunk és látunk. Ugyanakkor lehetőségeink szerint szinte az összes fontosabb dokumentumunkat lefordítottuk román nyelvre és eljuttattuk a románság képviselőihez. A Székelyek Nagy Menetelésére nem csak román újságírókat, hanem román politikai elemzőket is meghívtunk. Egyszóval: a labda nem a mi térfelünkön van.
– Mindezek után nem lehangoló, hogy míg a párszáz, legfeljebb ezer elégedetlenkedőt számláló tüntetések során bizonyos kormánytagok vagy éppenséggel a miniszterelnök rögtön a helyszínen terem, az SZNT március 10-i beadványát a Ponta-kabinet a mai napig válaszra sem méltatta?
– Ennek a sikertelen párbeszéd-kezdeményezésünknek nem mi vagyunk az erkölcsi vesztesei, hanem azok, akik úgy gondolták, hogy az akkor, Marosvásárhelyen összegyűlt több tízezres tömeg választ sem érdemel.
– Az erkölcsi győzelemből viszont még nem születik meg az autonómia.
– Nyilván, de az autonómiához nagyon sok minden szükségeltetik. Elsősorban az, hogy a közösség tisztában legyen és éljen a saját önszerveződő erejével. Erre Nyugat-Európában számtalan pozitív példa van, mások olyan lehetőségekkel élnek, amelyeket sajnos mi még nem használtunk ki. Persze, ha az emberek nem tudják, hogy mit lehet tenni, nem is tesznek. Azon túl, hogy a közösség részéről sokkal nagyobb céltudatosságra volna szükség, az önkormányzatoknak is fel kellene értékelniük saját hatáskörüket és szerepüket. Előszeretettel hajtogatjuk, hogy a központi hatalomnak át kell adnia a feladatköröket, de kérdem én, minden egyes székelyföldi önkormányzat készen áll azok átvételére? Más kérdés: mindenütt van olyan polgármesterünk, aki bizonyos kockázatokat vállalva, határozottan fellép az autonómiáért? Mert ne feledjük, óhajainkat, sérelmeinket előadhatjuk Brüsszelben vagy Strasbourgban, felsorolhatjuk őket Bukarestben is, de a politikai küzdőtér legfontosabb helyszíne a hazai porond.
– Véleménye szerint a vasárnapi esemény, függetlenül attól hogy húsz-, harminc- vagy éppenséggel százezer résztvevője lesz, párbeszédre kényszerítheti a Ponta-kormányt?
– Azt hiszem, hogy igen. Egy ilyen nagyszabású demonstrációt a román politikum nem tekinthet meg nem történtnek. Előbb-utóbb a románság előtt is ki kell alakulnia egy reális képnek arról, amit mi akarunk. A románok is rá fognak jönni arra, hogy ha a Székelyföld egy gazdagabb régióvá válik, abból az ország is nyer.
– Hogyan sikerült fölsorakoztatni a rendezvény és az eszme mögé az összes erdélyi magyar pártot?
– A tízesztendős küzdelmünk egyik sikere a politikai csatatértől való távolmaradásunk. Az SZNT soha nem törekedett a hatalom megszerzésére, nem engedett a pártokba való betagolási próbálkozásnak. Eljött az az idő, amikor ezt azok is belátják, akik néhány esztendővel ezelőtt egyfajta vetélytársat láttak bennünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ráéreztek az egyszerű emberek sorában megnőtt tekintélyünkre is, amikor úgy döntöttek, hogy támogatják az október 27-i menetelést. Én azt szoktam mondani, hogy ha a székelyföldi autonómia létrejötte esetében a regionális parlamenti patkóban minden egyes erdélyi magyar pártnak helye van, akkor a Székely Nemzeti Tanácsra a patkó megépítésének feladata hárul. Ezzel a küldetéssel nem állhatunk egyik alakulat mellé sem, az arányokat majd a népnek, azaz a választóknak kell eldönteniük.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Interjú Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökével a Székelyek Nagy Meneteléséről.
– Melyek azok a legfontosabb technikai adatok, amelyeket a Székelyek Nagy Menetelésén résztvevőinek tudniuk kell?
– A vasárnapi esemény a Kökös és Bereck közötti, pontosan 53 és fél kilométeres szakaszon kialakított tizennégy gyülekezési helyen 11 órától rövid ökuménikus istentisztelet veszi kezdetét. A gyülekezési pontok zöme az útszakaszon elterülő falvak központjában van, a rétyit a Moldvába vezető út elágazásánál hozzuk létre. A déli harangszóra elindulnak a menetoszlopok; Bereckről és Kökösről értelemszerűen egy-egy, a többi pontról kettő, egyik jobbra, a másik balra, a szomszéd település irányában. Amikor az utolsó menetelők is két falu között, a határban találkoznak, ha elegen leszünk, összeáll egy 53 és fél kilométeres összefüggő oszlop. Egy olyan menetoszlop, amely Gábor Áron szülőfaluját a halálának a helyszínével köti össze. A rendőrséggel aláírt egyezség alapján csak az út egyik felét használjuk, a másik sáv fennmarad a gépkocsiforgalomnak. Mint minden megmozdulásnak, tüntetésnek, ennek is lesz üzenete. Ahhoz, hogy ezt az üzenetet úgy tudjuk megfogalmazni, hogy el is jusson a résztvevőkhöz, létrehozunk egy alkalmi rádióstúdiót, amely a hanganyagot az internet segítségével adja át annak a hat területi kereskedelmi rádióadónak, amely élőben sugározza a rendezvény. Ezért kérjük a menetelőket, hogy, aki csak teheti, vegye elő és hozza magával az ultrarövid hullámhosszal rendelkező táskarádióját. Rendkívül fontos, hogy mindenütt ugyanazok a beszédek, ugyanazok a dalok szólaljanak meg – azonos időpontban. Így amikor a rádióban felcsendül a Kossuth-nóta, a teljes menetoszlop azt hallgatja illetve énekeli. Amikor véget ér a rendezvény, szintén az élő közvetítésnek köszönhetően, együtt énekelhetjük el szinte 54 kilométeres távon a magyar, majd a székely himnuszt.
– Számít a menetoszlopok összeérésére? A közel 54 kilométeres táv „kitöltésére” rengeteg résztvevőre van szükség.
– Nagyon bízom benne. Habár mi nem egy élőlánc kialakítását tűztük célul, hanem huszonhat menetoszlop elindulását a Gábor Áron útján.
– E nemzeti jelképünk alapján választották ki az útvonalat?
– Igen, mert ez lényegében a szabadságharc legnagyobb székely hősének, Gábor Áronnak az útja. Más eszközökkel, de a székelység ma is egy olyan harcot folytat, melynek a szabadság megszerzése a végső célja. Gábor Áron Berecken született, Kökösön halt meg, a két település közötti Uzon községben hantolták el.
– Számolnak egyes türelmetlenkedő vagy éppenséggel nem magyarbarát gépkocsivezetők illetlen gesztusaira?
– Többre semmiként nem számítunk, mint amennyi március 10-én, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján ért. Ott egyetlen egy említésre méltó verbális incidens sem volt. Meggyőződésem, hogy az 1990-es évek rég elmúltak, ma mégiscsak 2013-at írunk.
– Lehet, hogy az idők és az eszközök változtak, de az országos útügyi hatóság pénzkövetelési próbálkozása mégiscsak arra enged következtetni, hogy valakiket nagyon zavar a székely tömegrendezvény.
– Nem nevezném kimondottan magyarellenes gesztusnak azt, amit egy sor törvény felsorolásával néhány útügyis köztisztviselő elkövetett. Miután mi megválaszoltuk a levelüket, tisztán leírva, hogy az általuk említett paragrafusok egyike sem vonatkozik a Székely Nemzeti Tanács tüntetésére, korrekt módon beismerték tévedésüket és elvi beleegyezésüket adták az úttest használatára.
– Milyen szinten kapcsolódnak be a rendezvénybe az erdélyi egyházfők?
– Az istentiszteleteket többnyire helyi papok, lelkészek celebrálják, nyilván, azokban a falvakban, amelyekből hiányzik valamelyik felekezet, ott máshonnan érkező lelkipásztorok meghívásáról kellett gondoskodnunk. A rétyi útkereszteződésnél – ahol egyébként a szervezői főhadiszállást és a sajtóközpontot is fölállítjuk – Böjte Csaba testvér fog prédikálni. Azt, hogy püspökök, helyetteseik vagy esperesek személyesen bekapcsolódnak-e az akciónkba, most még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Kató Béla, Erdély református püspöke messzemenően támogatja a kezdeményezést és annak eszmei gondolatát, a korábban rögzített programja miatt viszont nem vehet részt. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, aki ugyan világosan tudtunkra adta, hogy az általa vezetett egyház nem politizál, nem tiltotta meg papjainak a részvételt.
– Annak tudatában, hogy az itt született vagy ide telepített románság is a Székelyföld szerves részét képezi, amitől az autonómia-küzdelemben nem lehet eltekinteni, valamilyen szintű kísérlet történt a térségben élő románok megszólítására? Vagy legalább próbálkoztak megértetni velük, hogy a vasárnapi menetelés nem ellenükben folyik?
– Tízéves fennállása óta a Székely Nemzeti Tanács folyamatosan szembesül azzal a kérdéssel, hogy miként szólítja meg a románságot. De a románság kifejezés meglehetősen tág fogalmat takar. Mit értsünk ez alatt, az első román embert, aki szembejön velünk az utcán? Vagy azt, aki hajlandó szóba állni velünk? Esetleg azt, aki pozitívan viszonyul hozzánk és törekvéseinkhez? Szerintem amikor a románság felé való közeledésről beszélünk, akkor a választott képviselők megszólítására kell gondolnunk. Közvetlenül megalakulása után az SZNT megkereste az összes hazai parlamenti párt frakcióvezetőjét és bemutatta terveit. Legutóbb pedig, idén március 10-én Románia kormányához folyamodtunk, arra kérve az ország vezető politikusait, hogy hallgassák meg a székelyek óhajait. Beadványunkra a mai napig nem kaptunk választ. Ennek ellenére mi nem mondunk le a párbeszédről. A másik kommunikációs csatornát a román nyelvű sajtó jelenti, amelynek képviselőit minden egyes rendezvényünkre szívesen láttunk és látunk. Ugyanakkor lehetőségeink szerint szinte az összes fontosabb dokumentumunkat lefordítottuk román nyelvre és eljuttattuk a románság képviselőihez. A Székelyek Nagy Menetelésére nem csak román újságírókat, hanem román politikai elemzőket is meghívtunk. Egyszóval: a labda nem a mi térfelünkön van.
– Mindezek után nem lehangoló, hogy míg a párszáz, legfeljebb ezer elégedetlenkedőt számláló tüntetések során bizonyos kormánytagok vagy éppenséggel a miniszterelnök rögtön a helyszínen terem, az SZNT március 10-i beadványát a Ponta-kabinet a mai napig válaszra sem méltatta?
– Ennek a sikertelen párbeszéd-kezdeményezésünknek nem mi vagyunk az erkölcsi vesztesei, hanem azok, akik úgy gondolták, hogy az akkor, Marosvásárhelyen összegyűlt több tízezres tömeg választ sem érdemel.
– Az erkölcsi győzelemből viszont még nem születik meg az autonómia.
– Nyilván, de az autonómiához nagyon sok minden szükségeltetik. Elsősorban az, hogy a közösség tisztában legyen és éljen a saját önszerveződő erejével. Erre Nyugat-Európában számtalan pozitív példa van, mások olyan lehetőségekkel élnek, amelyeket sajnos mi még nem használtunk ki. Persze, ha az emberek nem tudják, hogy mit lehet tenni, nem is tesznek. Azon túl, hogy a közösség részéről sokkal nagyobb céltudatosságra volna szükség, az önkormányzatoknak is fel kellene értékelniük saját hatáskörüket és szerepüket. Előszeretettel hajtogatjuk, hogy a központi hatalomnak át kell adnia a feladatköröket, de kérdem én, minden egyes székelyföldi önkormányzat készen áll azok átvételére? Más kérdés: mindenütt van olyan polgármesterünk, aki bizonyos kockázatokat vállalva, határozottan fellép az autonómiáért? Mert ne feledjük, óhajainkat, sérelmeinket előadhatjuk Brüsszelben vagy Strasbourgban, felsorolhatjuk őket Bukarestben is, de a politikai küzdőtér legfontosabb helyszíne a hazai porond.
– Véleménye szerint a vasárnapi esemény, függetlenül attól hogy húsz-, harminc- vagy éppenséggel százezer résztvevője lesz, párbeszédre kényszerítheti a Ponta-kormányt?
– Azt hiszem, hogy igen. Egy ilyen nagyszabású demonstrációt a román politikum nem tekinthet meg nem történtnek. Előbb-utóbb a románság előtt is ki kell alakulnia egy reális képnek arról, amit mi akarunk. A románok is rá fognak jönni arra, hogy ha a Székelyföld egy gazdagabb régióvá válik, abból az ország is nyer.
– Hogyan sikerült fölsorakoztatni a rendezvény és az eszme mögé az összes erdélyi magyar pártot?
– A tízesztendős küzdelmünk egyik sikere a politikai csatatértől való távolmaradásunk. Az SZNT soha nem törekedett a hatalom megszerzésére, nem engedett a pártokba való betagolási próbálkozásnak. Eljött az az idő, amikor ezt azok is belátják, akik néhány esztendővel ezelőtt egyfajta vetélytársat láttak bennünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ráéreztek az egyszerű emberek sorában megnőtt tekintélyünkre is, amikor úgy döntöttek, hogy támogatják az október 27-i menetelést. Én azt szoktam mondani, hogy ha a székelyföldi autonómia létrejötte esetében a regionális parlamenti patkóban minden egyes erdélyi magyar pártnak helye van, akkor a Székely Nemzeti Tanácsra a patkó megépítésének feladata hárul. Ezzel a küldetéssel nem állhatunk egyik alakulat mellé sem, az arányokat majd a népnek, azaz a választóknak kell eldönteniük.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 26.
Az autonómiaharc évtizede
Pont tíz évvel ezelőtt ezen a napon jött létre a Székely Nemzeti Tanács közképviseleti testületként egyetlen célkitűzéssel: a székelyföldi területi autonómia kivívásáért. Ez alatt az évtized alatt számos módon, eszközzel próbált eredményt elérni, ám kezdeményezései az egyre éleződő magyar–magyar politikai harcok miatt többnyire kudarcba fulladtak.
E tíz esztendő krónikáját állítottuk össze, a teljesség igénye nélkül, nem ejtvén szót a nemzetközi fórumokon tett népszerűsítési, figyelemfelkeltési próbálkozásokról és a román hatalomhoz több ízben intézett nyílt levelekről, perekről. E kronológia jól tükrözi, miként sikerült előbb közbeszéd tárgyává, majd az erdélyi magyar pártok programjának részévé emelniük az autonómiaküzdelmet.
Az SZNT végig próbált és többnyire sikerült felülemelkednie a pártpolitikán, tagjai, némely vezetői azonban csatlakoztak egyik vagy másik szervezethez (legtöbben az MPP-hez), így sok kezdeményezés az erdélyi magyarság belső politikai csatározásának áldozatául eset. Ez történt a helyi népszavazásokkal, a belső referendummal, több tüntetéssel, a székelyföldi önkormányzati nagygyűléssel. Az RMDSZ főként a politikai vetélytársat látta benne, túl radikálisnak találta kezdeményezéseiket, és nem volt hajlandó támogatni azokat. E számbavételben tisztán tetten érhetőek az RMDSZ válaszként megfogalmazott, soha be nem váltott ígéretei, de az is: 2012 után a szövetség székelyföldi képviselői végre nyitnak az SZNT irányába, és elkezdődhet a közös munka. Ennek köszönhetően jöhetett létre idén márciusban Marosvásárhelyen a minden eddiginél nagyobb autonómiatüntetés és az összefogásnak, együttműködésnek hála remélhetően sok tízezren, akár százezren vonulnak ki vasárnap a székelyek nagy menetelésére. Tanulságos ez az évtized, hűen tükrözi, mekkora szükség van arra, hogy politikum és civil kezdeményezés egyet akarjon, összehangoltan, egymást kiegészítve cselekedjék. Ha nekünk, erdélyi, székelyföldi magyarságnak sikerül saját hibánkból okulnunk, a következő tíz év sokkal eredményesebb lehet. Ez lenne az SZNT következetes kiállásának legnagyobb hozadéka.
2003. október 26. – Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Azért itt, mert mint megfogalmazták: „Ebben a teremben döntöttek másfél évszázada őseink az önvédelmi harc vállalásáról, a most megjelentek pedig ugyanezt vállalják”. A bejelentkezések alapján 211 személyt regisztrálnak, ám a nem hivatalos küldöttekkel, az érdeklődőkkel együtt közel négyszázan gyűlnek össze. Megválasztják a vezetőtestületet, melyben minden székely szék képviselője helyet kap, és az autonómiastatútum kidolgozóját, Csapó József lesz az SZNT elnöke. Négy határozatot és egy kiáltványt fogadnak el. A székely székek önigazgatásáról, a Székelyföld autonómiájáról hozott határozat leszögezi: „..a székely székek mai polgáraiként, Székelyföld lakóiként kinyilvánítjuk akaratunkat a székely székek önigazgatására, Székelyföld autonómiájára, Székelyföld autonómiastatútumának törvény általi jóváhagyására.” Ekkor döntenek arról, hogy véglegesítik az autonómiastatútumot és az SZNT jóváhagyása után Románia parlamentje elé terjesztik.
2003. december – összesítik a beérkezett módosító javaslatokat.
2004. január 17. – a testület szintén Sepsiszentgyörgyön ülésezik és egyöntetűen fogadja el a kiegészített statútumot. A 22 fejezetből és 131 szakaszból álló statútumtervezeten végrehajtott módosítások jelentős része formai, többnyire pontosító, lényeget kiemelő változtatások kerülnek a dokumentumba. A Székely Nemzeti Tanács Birtalan Ákos képviselőt kéri fel az autonómiastatútum törvénytervezetének román parlament elé terjesztésére, és Kovács Zoltán, Kónya Hamar Sándor, Szilágyi Zsolt, Vekov Károly, Pécsi Ferenc illetve Toró T. Tibor képviselőt bízza meg ennek támogatásával és fenntartásával.
2004. február 25. – a megbízott képviselők a román parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot. 2004. március 30. – a képviselőház elsöprő többséggel elutasítja az SZNT által kezdeményezett és hat RMDSZ-es honatya által benyújtott törvénytervezetet. A közigazgatási szakbizottság egy általános vita után elutasító jelentést állított össze a tervezetről, ebben megismétlik a törvényhozási tanács korábban már megfogalmazott ellenérveket. A kormány is hasonló érveket sorakoztatott fel, az alkotmányos renddel összeegyeztethetetlennek minősítette a javaslatot. A képviselőházi vitában az autonómiával kapcsolatos általános kérdések kerültek napirendre. A kezdeményezők nevében Szilágyi Zsolt mutatta be a tervezetet, kiemelte, hogy a területi autonómia pozitív megoldás az unió több országában, kifejtette: a kisebbségek helyzetének rendezésére ezt szorgalmazta az Európa Tanács is tavalyi határozatában.
2004. június 29. – a szenátus is elutasítja a statútumot, a szavazáson a tizenkét RMDSZ-szenátoron kívül mindenki egyöntetűen a tervezet ellen voksolt.
2004. augusztus – a magyar többségű megyei tanácsokhoz fordulnak az SZNT széki elnökei, kérik, írjanak ki népszavazást az autonómiáról.
2004. szeptember 28. – többszöri egyeztetés után Kovászna megye tanácsa elutasítja az SZNT kérését, érvelésük szerint jogászaik törvénytelennek ítélték a referendum kiírását, ezért úgy határoztak, az erre vonatkozó törvény módosításának kezdeményezésére kérik fel az RMDSZ parlamenti képviselőit oly módon, hogy helyi ügyekről helyi szinten, regionálisakról pedig regionális szinten lehessen dönteni.
2004. október – a megyei tanácsok elutasítása után az SZNT a helyi önkormányzatokat kéri fel, hogy írjanak ki helyi népszavazást, amely során a szavazópolgárok igennel vagy nemmel válaszolhatnak arra a kérdésre, akarják-e, hogy Székelyföld autonóm adminisztratív régióvá váljék, és hogy településük ehhez tartozzon.
2004. október 20. – az illyefalvi tanács megszavazza a népszavazás kiírását, ugyanezt teszik Nagybaconban és következő év elején Vargyason is, a prefektúra minden esetben közigazgatási bíróságon támadja meg a döntéseket
2005. február 12. – Gyergyószentmiklóson ülésezik az SZNT, ismét szorgalmazzák, a helyi önkormányzatok tűzzék ki az autonómia népszavazást. A testület határozatban kezdeményezett tárgyalásokat Románia kormányával, miniszterelnökével, illetve elnökével Székelyföld területi autonómiájáról. Döntés születik arról is, hogy a frissen megválasztott parlament elé is beterjeszti statútumtervezetét. 2005. február 14. – az RMDSZ bejelenti, nem támogatja az SZNT autonómiastatútumának újbóli parlamenti előterjesztését, azt ígérik, az RMDSZ elkészíti saját törvénytervezetét, és azt terjeszti elő. 2005. május 13. – Csapó József az SZNT elnöke bejelenti, változatlan formában újra parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot, és kezdeményezik, hogy az Európai Parlamentben nyílt meghallgatásra kerüljön sor a székelyföldi autonómia ügyében.
2005. június – Csapó nyílt levélben kéri az RMDSZ segítségét a statútum parlamenti beterjesztéséhez, a szövetség ezt visszautasítja, arra hivatkoznak, amíg a kisebbségi törvényt nem sikerül elfogadtatni, az RMDSZ nem foglalkozik más törvénytervezetek beterjesztésével.
2005. június 30.– Sógor Csaba szenátor és Garda Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalja az SZNT statútumának beterjesztését.
2005. szeptember 23. – a képviselőház közigazgatási bizottsága vita nélkül elutasítja az autonómiastatútumot. 2005. szeptember 29. – jogerős, végleges döntéssel utasította el a brassói táblabíróság a vargyasi helyi tanács autonómiáról szóló népszavazásra vonatkozó határozatát.
2005. október 12. – a képviselőház plénuma is nemet mondott az autonómia-törvénytervezetre
2005. december – elutasító választ ad Csapó József levelére Traian Băsescu államelnök, újságírók kérdésére alkotmányellenesnek nevezi a székelyföldi területi autonómiát.
2005. december 11. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT. A közakarat határozott kinyilvánítására szólítanak mindenkit, tüntetések megszervezésével kívánnak közösségi nyomást gyakorolni választottaikra. Döntöttek arról, hogy 2006. március 15-én Székelyudvarhelyen Székely Nagygyűlést tartanak.
2006. március 15. – húszezren gyűlnek össze Székelyudvarhelyen a Székely Nagygyűlésen. „Autonómiát a Székelyföldnek – Szabadságot a székelységnek” – hangzott több ezer torokból azt követően, hogy Csapó József, az SZNT elnöke felolvasta a Székely Nagygyűlés kiáltványát.
2006. április – az SZNT Állandó Bizottsága felszólítja tagjait: válasszanak valamely pártban betöltött politikai tisztségük, illetve a közképviseletben vállalt vezetőszerepük között. Többen eleget tesznek a felkérésének, Szász Jenő azonban nem hajlandó erre.
2006. június 18. – Gyergyóditróban megtartják a Székely Nemzetgyűlést. A székelyföldi települések 4000–5000 küldötte kézfelemeléssel és háromszori „akarjuk” felkiáltással fogadják el a Csapó József által felolvasott határozatot, a széki elnökök az ezeréves, legendás, titkos helyen őrzött székely kehelyből kortyolt borral szentesítik fogadalmukat. Itt hangsúlyozta Csapó József, hogy a székely nép a történelem során mindig akkor hívta össze a Székely Nemzetgyűlést, amikor megelégelte a jogfosztottságot.
2006. október 7. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT, kezdeményezik, hogy még év vége előtt, Románia EU-csatlakozását megelőzően szervezzenek népszavazást Székelyföld autonómiájáról. Itt hangzik el, hogy mivel a hivatalos népszavazás kiírását megakadályozta a román hatalom – beperelték az erről határozatot elfogadó önkormányzatokat – belső, nem hivatalos népszavazással lehetne felmutatni az autonómiaigényt.
2006. október 15. – az SZNT is részt vesz az RMDSZ által szervezett agyagfalvi nagygyűlésen. Csapó ezt követően kezdeményez találkozót Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, kéri, a szövetség támogassa az SZNT autonómia-népszavazását. Markó kijelentette: ezzel egyetértene, ha lenne rá törvényes lehetőség. De nincs, és ezt azok is tudják, akik ezt a népszavazást követelik – tette hozzá.
2006. október 23. – Csapó József váratlanul lemond az SZNT elnöki tisztségéről.
2006. november 4. – az SZNT Fodor Imrét választja ideiglenes elnökéül.
2006. november 22. – a gidófalvi tanács is elfogadja az autonómia-népszavazásról szóló határozatot. 2006. december 16. – a székely székek közül elsőként Bardoc-Miklósvárszéken (Erdővidéken) kezdik el a belső népszavazást. Önkéntesek járnak mozgóurnával házról házra.
2007. február – számos székely széken megkezdődött a belső népszavazás.
2007. március 30. – az SZNT ÁB a belső népszavazás határidejének meghosszabbításáról dönt, június végéig összesíthetik a támogatókat azokon a településeken, ahol objektív okok miatt akadozott a szervezés. Addig az időpontig 150 ezer igen választ gyűjtöttek az önkéntesek.
2007. szeptember 19. – Árpád fejedelem -díjat kap az SZNT.
2008. február 20. – az SZNT kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön szolidarizáló tüntetést tartanak a néhány nappal korábban függetlenné vált Koszovóval. A jelenlevők kinyilvánítják autonómiaigényüket. 2008. február 23. – Izsák Balázst választja elnökévé az SZNT sepsiszentgyörgyi ülésén. Határozatokat fogadnak el, amelyek elsősorban az autonómiaigény nemzetközi tudatosítását, hitelesítését célozzák. Ekkor hozzák nyilvánosságra a belső népszavazás eredményét: 209 304 szavazatot sikerült összesíteniük. Az SZNT adatai szerint az elérhető szavazók 52,98 százaléka nyilatkozott, és 99,31 százalékuk igennel válaszolt arra a kérdésre, akarja-e Székelyföld területi autonómiáját. 2008. június 18. – Sólyom László magyar államfő fogadja az SZNT küldöttségét. Átadják neki az autonómia-népszavazás eredményét tartalmazó iratcsomókat. Sólyom László megerősítette korábbi kijelentéseit, miszerint a székelyföldi autonómiaigény jogos, fontos és európai.
2008. július 5. – az SZNT ÁB ülésén döntenek arról, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot a frissen megválasztott megyei és helyi önkormányzatokkal, elsősorban a hivatalos autonómia-népszavazás kiírásáról, a székely jelképek használatáról, a székelyföldi autonómiastatútum támogatásáról kívánnak egyeztetni.
2008. augusztus – az SZNT vezetősége tárgyalásokat kezdeményez a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, polgármestereivel, önkormányzati képviselőivel az autonómia kérdésében. A megbeszélések egyik pontja a hivatalos autonómia-népszavazások kiírása.
2008. augusztus 30. – az SZNT felkéri a székelyföldi önkormányzatokat, november 30-ra tűzzék ki a referendumot, amely során arról kérnék ki a régió lakóinak véleményét, akarják-e a megyehatárok megváltoztatását oly módon, hogy létrejöhessen az autonómiastatútumban szereplő régió.
2008. szeptember 11. – nyílt levélben kéri az SZNT Markó Béla RMDSZ- és Szász Jenő MPP-elnöktől, hogy támogassák az autonómia-népszavazás kiírására vonatkozó kezdeményezésüket. Az MPP már másnap igennel válaszol. Markó Bélával október elején találkozik Izsák Balázs, az RMDSZ elnöke akkor azt ígéri, szakértőikkel elemzik a kezdeményezés jogi és politikai vonatkozásait, később azonban az RMDSZ kihátrál, és arra hivatkozva, hogy nincs jogi lehetőség a népszavazások megszervezésére, nem támogatja az SZNT kezdeményezését. Több tanács mégis napirendjére tűzi a népszavazást, és számos helyen el is fogadják az erről szóló határozatot.
2008. október 25. – ötödik születésnapját ünnepli az SZNT, úgy döntenek, hogy állampolgári kezdeményezésként – 100 000 aláírás összegyűjtésével – vagy a parlamenti képviselők révén harmadszor is a román parlament elé terjesztik Székelyföld autonómiastatútumát. Napirendre kerül a népszavazások ügye, hogy minél több polgármestert, önkormányzati képviselőt meg kell nyerni ennek támogatására, kiderül, az ülés napjáig alig néhány településen született döntés, de a következő hetekben várhatóan megsokszorozódik ezek száma. A népszavazás kiírását elfogadták már Gyergyóditróban és Gyergyóalfaluban, Kézdivásárhelyen, Kőröspatakon, Újszékelyen elutasította az RMDSZ-es többségű tanács, Marosvásárhelyen, Kovásznán és Zágonban a polgármesterek nem hajlandóak napirendre tűzni; – az SZNT vezetői Sepsiszentgyörgyön találkoznak a hivatalos romániai látogatáson lévő Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, aki megerősíti korábbi álláspontját: jogosnak, európainak tartja a magyar közösség autonómiatörekvéseit.
2008. december 15. – Izsák Balázs közleményben szólítja fel az RMDSZ-t, hogy vállaljon aktív szerepet a székelyföldi népszavazások kiírásában, Székelyföld autonómiastatútumának parlamenti elfogadtatásában, a nemzetközi támogatás megszerzésében.
2008. december – a sepsiszentgyörgyi városházára is kikerül a székely zászló, amely az SZNT jelképe, és amelyet a tanács egyik alapítója, sepsiszéki elnöke, a néhai Kónya Ádám tervezett. Egyre több községházán tűzik ki a székely lobogót.
2008 vége – 2009 eleje – a prefektúrák megtámadják a helyi tanácsok autonómia-népszavazás kiírásáról szóló határozatait, a közigazgatási bíróságok érvénytelenítik az önkormányzati döntéseket. 2009. január 28. – Izsák Balázs kezdeményezi a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. 2009. március 3. – Izsák Balázs ismét az autonómia támogatására kéri az RMDSZ-t, nyílt levélben fordul Markó Béla szövetségi elnökhöz és az autonómia-népszavazások, illetve a statútum parlamenti beterjesztésének támogatása mellett azt kéri, pártok fölötti összefogással kezdeményezzék a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását.
2009. április 3. – az RMDSZ és az EMNT megállapodásának köszönhetően megalakul az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF), amelynek feladata egyezségre jutni és megoldásokat találni az erdélyi magyar közösség jövőjét érintő stratégiai, politikai kérdésekben. Elhangzik, várhatóan már őszig közös törvénytervezeteket fogadnak el az autonómiáról. Az SZNT nem fogadja el a felkérést, nem delegál képviselőt az EMEF-be, mert politikai és kampánycéllal létrehozott testületnek tartja azt. Szerintük nincs szükség újabb tervezetek kidolgozására, az RMDSZ-szel közösen kellene képviselniük az EMNT által kidolgozott személyi elvű autonómiastatútumot, illetve az SZNT Székelyföld autonómiastatútumát.
2009. május 13.– az EP-választási kampányban levő RMDSZ és EMNT úgy dönt, felkarolja az SZNT által kezdeményezett székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. Bejelentik, május 23-án Székelyudvarhelyen tartják meg a székely parlament előfutárak
Pont tíz évvel ezelőtt ezen a napon jött létre a Székely Nemzeti Tanács közképviseleti testületként egyetlen célkitűzéssel: a székelyföldi területi autonómia kivívásáért. Ez alatt az évtized alatt számos módon, eszközzel próbált eredményt elérni, ám kezdeményezései az egyre éleződő magyar–magyar politikai harcok miatt többnyire kudarcba fulladtak.
E tíz esztendő krónikáját állítottuk össze, a teljesség igénye nélkül, nem ejtvén szót a nemzetközi fórumokon tett népszerűsítési, figyelemfelkeltési próbálkozásokról és a román hatalomhoz több ízben intézett nyílt levelekről, perekről. E kronológia jól tükrözi, miként sikerült előbb közbeszéd tárgyává, majd az erdélyi magyar pártok programjának részévé emelniük az autonómiaküzdelmet.
Az SZNT végig próbált és többnyire sikerült felülemelkednie a pártpolitikán, tagjai, némely vezetői azonban csatlakoztak egyik vagy másik szervezethez (legtöbben az MPP-hez), így sok kezdeményezés az erdélyi magyarság belső politikai csatározásának áldozatául eset. Ez történt a helyi népszavazásokkal, a belső referendummal, több tüntetéssel, a székelyföldi önkormányzati nagygyűléssel. Az RMDSZ főként a politikai vetélytársat látta benne, túl radikálisnak találta kezdeményezéseiket, és nem volt hajlandó támogatni azokat. E számbavételben tisztán tetten érhetőek az RMDSZ válaszként megfogalmazott, soha be nem váltott ígéretei, de az is: 2012 után a szövetség székelyföldi képviselői végre nyitnak az SZNT irányába, és elkezdődhet a közös munka. Ennek köszönhetően jöhetett létre idén márciusban Marosvásárhelyen a minden eddiginél nagyobb autonómiatüntetés és az összefogásnak, együttműködésnek hála remélhetően sok tízezren, akár százezren vonulnak ki vasárnap a székelyek nagy menetelésére. Tanulságos ez az évtized, hűen tükrözi, mekkora szükség van arra, hogy politikum és civil kezdeményezés egyet akarjon, összehangoltan, egymást kiegészítve cselekedjék. Ha nekünk, erdélyi, székelyföldi magyarságnak sikerül saját hibánkból okulnunk, a következő tíz év sokkal eredményesebb lehet. Ez lenne az SZNT következetes kiállásának legnagyobb hozadéka.
2003. október 26. – Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Azért itt, mert mint megfogalmazták: „Ebben a teremben döntöttek másfél évszázada őseink az önvédelmi harc vállalásáról, a most megjelentek pedig ugyanezt vállalják”. A bejelentkezések alapján 211 személyt regisztrálnak, ám a nem hivatalos küldöttekkel, az érdeklődőkkel együtt közel négyszázan gyűlnek össze. Megválasztják a vezetőtestületet, melyben minden székely szék képviselője helyet kap, és az autonómiastatútum kidolgozóját, Csapó József lesz az SZNT elnöke. Négy határozatot és egy kiáltványt fogadnak el. A székely székek önigazgatásáról, a Székelyföld autonómiájáról hozott határozat leszögezi: „..a székely székek mai polgáraiként, Székelyföld lakóiként kinyilvánítjuk akaratunkat a székely székek önigazgatására, Székelyföld autonómiájára, Székelyföld autonómiastatútumának törvény általi jóváhagyására.” Ekkor döntenek arról, hogy véglegesítik az autonómiastatútumot és az SZNT jóváhagyása után Románia parlamentje elé terjesztik.
2003. december – összesítik a beérkezett módosító javaslatokat.
2004. január 17. – a testület szintén Sepsiszentgyörgyön ülésezik és egyöntetűen fogadja el a kiegészített statútumot. A 22 fejezetből és 131 szakaszból álló statútumtervezeten végrehajtott módosítások jelentős része formai, többnyire pontosító, lényeget kiemelő változtatások kerülnek a dokumentumba. A Székely Nemzeti Tanács Birtalan Ákos képviselőt kéri fel az autonómiastatútum törvénytervezetének román parlament elé terjesztésére, és Kovács Zoltán, Kónya Hamar Sándor, Szilágyi Zsolt, Vekov Károly, Pécsi Ferenc illetve Toró T. Tibor képviselőt bízza meg ennek támogatásával és fenntartásával.
2004. február 25. – a megbízott képviselők a román parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot. 2004. március 30. – a képviselőház elsöprő többséggel elutasítja az SZNT által kezdeményezett és hat RMDSZ-es honatya által benyújtott törvénytervezetet. A közigazgatási szakbizottság egy általános vita után elutasító jelentést állított össze a tervezetről, ebben megismétlik a törvényhozási tanács korábban már megfogalmazott ellenérveket. A kormány is hasonló érveket sorakoztatott fel, az alkotmányos renddel összeegyeztethetetlennek minősítette a javaslatot. A képviselőházi vitában az autonómiával kapcsolatos általános kérdések kerültek napirendre. A kezdeményezők nevében Szilágyi Zsolt mutatta be a tervezetet, kiemelte, hogy a területi autonómia pozitív megoldás az unió több országában, kifejtette: a kisebbségek helyzetének rendezésére ezt szorgalmazta az Európa Tanács is tavalyi határozatában.
2004. június 29. – a szenátus is elutasítja a statútumot, a szavazáson a tizenkét RMDSZ-szenátoron kívül mindenki egyöntetűen a tervezet ellen voksolt.
2004. augusztus – a magyar többségű megyei tanácsokhoz fordulnak az SZNT széki elnökei, kérik, írjanak ki népszavazást az autonómiáról.
2004. szeptember 28. – többszöri egyeztetés után Kovászna megye tanácsa elutasítja az SZNT kérését, érvelésük szerint jogászaik törvénytelennek ítélték a referendum kiírását, ezért úgy határoztak, az erre vonatkozó törvény módosításának kezdeményezésére kérik fel az RMDSZ parlamenti képviselőit oly módon, hogy helyi ügyekről helyi szinten, regionálisakról pedig regionális szinten lehessen dönteni.
2004. október – a megyei tanácsok elutasítása után az SZNT a helyi önkormányzatokat kéri fel, hogy írjanak ki helyi népszavazást, amely során a szavazópolgárok igennel vagy nemmel válaszolhatnak arra a kérdésre, akarják-e, hogy Székelyföld autonóm adminisztratív régióvá váljék, és hogy településük ehhez tartozzon.
2004. október 20. – az illyefalvi tanács megszavazza a népszavazás kiírását, ugyanezt teszik Nagybaconban és következő év elején Vargyason is, a prefektúra minden esetben közigazgatási bíróságon támadja meg a döntéseket
2005. február 12. – Gyergyószentmiklóson ülésezik az SZNT, ismét szorgalmazzák, a helyi önkormányzatok tűzzék ki az autonómia népszavazást. A testület határozatban kezdeményezett tárgyalásokat Románia kormányával, miniszterelnökével, illetve elnökével Székelyföld területi autonómiájáról. Döntés születik arról is, hogy a frissen megválasztott parlament elé is beterjeszti statútumtervezetét. 2005. február 14. – az RMDSZ bejelenti, nem támogatja az SZNT autonómiastatútumának újbóli parlamenti előterjesztését, azt ígérik, az RMDSZ elkészíti saját törvénytervezetét, és azt terjeszti elő. 2005. május 13. – Csapó József az SZNT elnöke bejelenti, változatlan formában újra parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot, és kezdeményezik, hogy az Európai Parlamentben nyílt meghallgatásra kerüljön sor a székelyföldi autonómia ügyében.
2005. június – Csapó nyílt levélben kéri az RMDSZ segítségét a statútum parlamenti beterjesztéséhez, a szövetség ezt visszautasítja, arra hivatkoznak, amíg a kisebbségi törvényt nem sikerül elfogadtatni, az RMDSZ nem foglalkozik más törvénytervezetek beterjesztésével.
2005. június 30.– Sógor Csaba szenátor és Garda Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalja az SZNT statútumának beterjesztését.
2005. szeptember 23. – a képviselőház közigazgatási bizottsága vita nélkül elutasítja az autonómiastatútumot. 2005. szeptember 29. – jogerős, végleges döntéssel utasította el a brassói táblabíróság a vargyasi helyi tanács autonómiáról szóló népszavazásra vonatkozó határozatát.
2005. október 12. – a képviselőház plénuma is nemet mondott az autonómia-törvénytervezetre
2005. december – elutasító választ ad Csapó József levelére Traian Băsescu államelnök, újságírók kérdésére alkotmányellenesnek nevezi a székelyföldi területi autonómiát.
2005. december 11. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT. A közakarat határozott kinyilvánítására szólítanak mindenkit, tüntetések megszervezésével kívánnak közösségi nyomást gyakorolni választottaikra. Döntöttek arról, hogy 2006. március 15-én Székelyudvarhelyen Székely Nagygyűlést tartanak.
2006. március 15. – húszezren gyűlnek össze Székelyudvarhelyen a Székely Nagygyűlésen. „Autonómiát a Székelyföldnek – Szabadságot a székelységnek” – hangzott több ezer torokból azt követően, hogy Csapó József, az SZNT elnöke felolvasta a Székely Nagygyűlés kiáltványát.
2006. április – az SZNT Állandó Bizottsága felszólítja tagjait: válasszanak valamely pártban betöltött politikai tisztségük, illetve a közképviseletben vállalt vezetőszerepük között. Többen eleget tesznek a felkérésének, Szász Jenő azonban nem hajlandó erre.
2006. június 18. – Gyergyóditróban megtartják a Székely Nemzetgyűlést. A székelyföldi települések 4000–5000 küldötte kézfelemeléssel és háromszori „akarjuk” felkiáltással fogadják el a Csapó József által felolvasott határozatot, a széki elnökök az ezeréves, legendás, titkos helyen őrzött székely kehelyből kortyolt borral szentesítik fogadalmukat. Itt hangsúlyozta Csapó József, hogy a székely nép a történelem során mindig akkor hívta össze a Székely Nemzetgyűlést, amikor megelégelte a jogfosztottságot.
2006. október 7. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT, kezdeményezik, hogy még év vége előtt, Románia EU-csatlakozását megelőzően szervezzenek népszavazást Székelyföld autonómiájáról. Itt hangzik el, hogy mivel a hivatalos népszavazás kiírását megakadályozta a román hatalom – beperelték az erről határozatot elfogadó önkormányzatokat – belső, nem hivatalos népszavazással lehetne felmutatni az autonómiaigényt.
2006. október 15. – az SZNT is részt vesz az RMDSZ által szervezett agyagfalvi nagygyűlésen. Csapó ezt követően kezdeményez találkozót Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, kéri, a szövetség támogassa az SZNT autonómia-népszavazását. Markó kijelentette: ezzel egyetértene, ha lenne rá törvényes lehetőség. De nincs, és ezt azok is tudják, akik ezt a népszavazást követelik – tette hozzá.
2006. október 23. – Csapó József váratlanul lemond az SZNT elnöki tisztségéről.
2006. november 4. – az SZNT Fodor Imrét választja ideiglenes elnökéül.
2006. november 22. – a gidófalvi tanács is elfogadja az autonómia-népszavazásról szóló határozatot. 2006. december 16. – a székely székek közül elsőként Bardoc-Miklósvárszéken (Erdővidéken) kezdik el a belső népszavazást. Önkéntesek járnak mozgóurnával házról házra.
2007. február – számos székely széken megkezdődött a belső népszavazás.
2007. március 30. – az SZNT ÁB a belső népszavazás határidejének meghosszabbításáról dönt, június végéig összesíthetik a támogatókat azokon a településeken, ahol objektív okok miatt akadozott a szervezés. Addig az időpontig 150 ezer igen választ gyűjtöttek az önkéntesek.
2007. szeptember 19. – Árpád fejedelem -díjat kap az SZNT.
2008. február 20. – az SZNT kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön szolidarizáló tüntetést tartanak a néhány nappal korábban függetlenné vált Koszovóval. A jelenlevők kinyilvánítják autonómiaigényüket. 2008. február 23. – Izsák Balázst választja elnökévé az SZNT sepsiszentgyörgyi ülésén. Határozatokat fogadnak el, amelyek elsősorban az autonómiaigény nemzetközi tudatosítását, hitelesítését célozzák. Ekkor hozzák nyilvánosságra a belső népszavazás eredményét: 209 304 szavazatot sikerült összesíteniük. Az SZNT adatai szerint az elérhető szavazók 52,98 százaléka nyilatkozott, és 99,31 százalékuk igennel válaszolt arra a kérdésre, akarja-e Székelyföld területi autonómiáját. 2008. június 18. – Sólyom László magyar államfő fogadja az SZNT küldöttségét. Átadják neki az autonómia-népszavazás eredményét tartalmazó iratcsomókat. Sólyom László megerősítette korábbi kijelentéseit, miszerint a székelyföldi autonómiaigény jogos, fontos és európai.
2008. július 5. – az SZNT ÁB ülésén döntenek arról, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot a frissen megválasztott megyei és helyi önkormányzatokkal, elsősorban a hivatalos autonómia-népszavazás kiírásáról, a székely jelképek használatáról, a székelyföldi autonómiastatútum támogatásáról kívánnak egyeztetni.
2008. augusztus – az SZNT vezetősége tárgyalásokat kezdeményez a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, polgármestereivel, önkormányzati képviselőivel az autonómia kérdésében. A megbeszélések egyik pontja a hivatalos autonómia-népszavazások kiírása.
2008. augusztus 30. – az SZNT felkéri a székelyföldi önkormányzatokat, november 30-ra tűzzék ki a referendumot, amely során arról kérnék ki a régió lakóinak véleményét, akarják-e a megyehatárok megváltoztatását oly módon, hogy létrejöhessen az autonómiastatútumban szereplő régió.
2008. szeptember 11. – nyílt levélben kéri az SZNT Markó Béla RMDSZ- és Szász Jenő MPP-elnöktől, hogy támogassák az autonómia-népszavazás kiírására vonatkozó kezdeményezésüket. Az MPP már másnap igennel válaszol. Markó Bélával október elején találkozik Izsák Balázs, az RMDSZ elnöke akkor azt ígéri, szakértőikkel elemzik a kezdeményezés jogi és politikai vonatkozásait, később azonban az RMDSZ kihátrál, és arra hivatkozva, hogy nincs jogi lehetőség a népszavazások megszervezésére, nem támogatja az SZNT kezdeményezését. Több tanács mégis napirendjére tűzi a népszavazást, és számos helyen el is fogadják az erről szóló határozatot.
2008. október 25. – ötödik születésnapját ünnepli az SZNT, úgy döntenek, hogy állampolgári kezdeményezésként – 100 000 aláírás összegyűjtésével – vagy a parlamenti képviselők révén harmadszor is a román parlament elé terjesztik Székelyföld autonómiastatútumát. Napirendre kerül a népszavazások ügye, hogy minél több polgármestert, önkormányzati képviselőt meg kell nyerni ennek támogatására, kiderül, az ülés napjáig alig néhány településen született döntés, de a következő hetekben várhatóan megsokszorozódik ezek száma. A népszavazás kiírását elfogadták már Gyergyóditróban és Gyergyóalfaluban, Kézdivásárhelyen, Kőröspatakon, Újszékelyen elutasította az RMDSZ-es többségű tanács, Marosvásárhelyen, Kovásznán és Zágonban a polgármesterek nem hajlandóak napirendre tűzni; – az SZNT vezetői Sepsiszentgyörgyön találkoznak a hivatalos romániai látogatáson lévő Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, aki megerősíti korábbi álláspontját: jogosnak, európainak tartja a magyar közösség autonómiatörekvéseit.
2008. december 15. – Izsák Balázs közleményben szólítja fel az RMDSZ-t, hogy vállaljon aktív szerepet a székelyföldi népszavazások kiírásában, Székelyföld autonómiastatútumának parlamenti elfogadtatásában, a nemzetközi támogatás megszerzésében.
2008. december – a sepsiszentgyörgyi városházára is kikerül a székely zászló, amely az SZNT jelképe, és amelyet a tanács egyik alapítója, sepsiszéki elnöke, a néhai Kónya Ádám tervezett. Egyre több községházán tűzik ki a székely lobogót.
2008 vége – 2009 eleje – a prefektúrák megtámadják a helyi tanácsok autonómia-népszavazás kiírásáról szóló határozatait, a közigazgatási bíróságok érvénytelenítik az önkormányzati döntéseket. 2009. január 28. – Izsák Balázs kezdeményezi a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. 2009. március 3. – Izsák Balázs ismét az autonómia támogatására kéri az RMDSZ-t, nyílt levélben fordul Markó Béla szövetségi elnökhöz és az autonómia-népszavazások, illetve a statútum parlamenti beterjesztésének támogatása mellett azt kéri, pártok fölötti összefogással kezdeményezzék a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását.
2009. április 3. – az RMDSZ és az EMNT megállapodásának köszönhetően megalakul az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF), amelynek feladata egyezségre jutni és megoldásokat találni az erdélyi magyar közösség jövőjét érintő stratégiai, politikai kérdésekben. Elhangzik, várhatóan már őszig közös törvénytervezeteket fogadnak el az autonómiáról. Az SZNT nem fogadja el a felkérést, nem delegál képviselőt az EMEF-be, mert politikai és kampánycéllal létrehozott testületnek tartja azt. Szerintük nincs szükség újabb tervezetek kidolgozására, az RMDSZ-szel közösen kellene képviselniük az EMNT által kidolgozott személyi elvű autonómiastatútumot, illetve az SZNT Székelyföld autonómiastatútumát.
2009. május 13.– az EP-választási kampányban levő RMDSZ és EMNT úgy dönt, felkarolja az SZNT által kezdeményezett székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. Bejelentik, május 23-án Székelyudvarhelyen tartják meg a székely parlament előfutárak
2013. október 27.
BUKAREST. Tőkés László szerint az öntudatra ébredt nemzeti erők felülkerekedtek, levonták az eddigi sikertelenségek következményeit, és a tettek mezejére léptek, ennek kiemelkedő eseménye a vasárnapi Székelyek nagy menetelése.
Nekünk magunknak kell a kezünkbe venni sorsunk alakítását - mondta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, néppárti európai parlamenti képviselő a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában. "Az utolsó illúzióinkat" kellett elveszíteni az európai polgári kezdeményezések kíméletlen visszautasítása után - indokolta kijelentését. (Az Európai Bizottság szeptember 13-án közölte, hogy elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és partnerei kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezését, azzal az indokkal, hogy nem tartozik jogalkotási hatáskörébe az európai sokszínűség megőrzését célzó kezdeményezés.)
Tőkés László felidézte, hogy Erdélyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kárpát-medencei szinten pedig a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács egyaránt kimondta, hogy stratégiaváltásra van szükség a nemzeti ügyekben.
Arra a kérdésre, hogy a pártoskodás hátrányt jelenthet-e ebben a kérdésben, Tőkés László úgy választolt: az összefogást valamennyi politikai erő hangoztatja, a különbség csak az, hogy van, aki hitelesen, van aki hiteltelenül teszi ezt. Vannak, akik annyira lepaktáltak a központi hatalommal, hogy számukra az egység vagy az összefogás hangoztatása politikai fogásnak, demagógiának számít - tette hozzá. Úgy folytatta, a Székelyek nagy menetelése ebből a szempontból előremutató, mint ahogy a tavaly, az Igazság napján a Székely Mikó Kollégium mellett közös kiállás is ebbe az irányba mutatott. (2012. szeptember 1-jén együtt tüntettek Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt vezető tisztviselői, hogy együtt követeljék a romániai egyházi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatását és a visszaállamosítási kísérletek beszüntetését. A szervezők szerint a tüntetésen 30 ezren vettek részt.)
Kijelentette: amikor közös politikai cselekvésre volna szükség, akkor a szűkkeblű pártpolitikai célok továbbra is felülmúlják a nemzeti összefogás alapvető igényét. Ennek véget kell venni, egy olyan stratégiaváltásra van szükség, amely a kisebbségi kérdést az európai politikák homlokterébe állítja - tette hozzá. Tőkés László példaként említette, hogy négy évvel ezelőtt is kérték az Európai Parlamentben, de most Szili Katalin volt házelnök ismét kezdeményezte, hogy hozzanak létre egy önálló kisebbségügyi biztosi tisztséget. A parlamentnek pedig el kell fogadnia egy határozatot, amely egy egységes kisebbségügyi jogi keretben rendezi az egész kérdést, és nem engedi, hogy 40-50 milliónyi európai unióbeli kisebbségi az egyes tagországok önkényének essék áldozatul - mondta Tőkés László.
Hirek.sk
Nekünk magunknak kell a kezünkbe venni sorsunk alakítását - mondta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, néppárti európai parlamenti képviselő a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában. "Az utolsó illúzióinkat" kellett elveszíteni az európai polgári kezdeményezések kíméletlen visszautasítása után - indokolta kijelentését. (Az Európai Bizottság szeptember 13-án közölte, hogy elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és partnerei kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezését, azzal az indokkal, hogy nem tartozik jogalkotási hatáskörébe az európai sokszínűség megőrzését célzó kezdeményezés.)
Tőkés László felidézte, hogy Erdélyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kárpát-medencei szinten pedig a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács egyaránt kimondta, hogy stratégiaváltásra van szükség a nemzeti ügyekben.
Arra a kérdésre, hogy a pártoskodás hátrányt jelenthet-e ebben a kérdésben, Tőkés László úgy választolt: az összefogást valamennyi politikai erő hangoztatja, a különbség csak az, hogy van, aki hitelesen, van aki hiteltelenül teszi ezt. Vannak, akik annyira lepaktáltak a központi hatalommal, hogy számukra az egység vagy az összefogás hangoztatása politikai fogásnak, demagógiának számít - tette hozzá. Úgy folytatta, a Székelyek nagy menetelése ebből a szempontból előremutató, mint ahogy a tavaly, az Igazság napján a Székely Mikó Kollégium mellett közös kiállás is ebbe az irányba mutatott. (2012. szeptember 1-jén együtt tüntettek Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt vezető tisztviselői, hogy együtt követeljék a romániai egyházi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatását és a visszaállamosítási kísérletek beszüntetését. A szervezők szerint a tüntetésen 30 ezren vettek részt.)
Kijelentette: amikor közös politikai cselekvésre volna szükség, akkor a szűkkeblű pártpolitikai célok továbbra is felülmúlják a nemzeti összefogás alapvető igényét. Ennek véget kell venni, egy olyan stratégiaváltásra van szükség, amely a kisebbségi kérdést az európai politikák homlokterébe állítja - tette hozzá. Tőkés László példaként említette, hogy négy évvel ezelőtt is kérték az Európai Parlamentben, de most Szili Katalin volt házelnök ismét kezdeményezte, hogy hozzanak létre egy önálló kisebbségügyi biztosi tisztséget. A parlamentnek pedig el kell fogadnia egy határozatot, amely egy egységes kisebbségügyi jogi keretben rendezi az egész kérdést, és nem engedi, hogy 40-50 milliónyi európai unióbeli kisebbségi az egyes tagországok önkényének essék áldozatul - mondta Tőkés László.
Hirek.sk
2013. október 28.
Székelyföld nem alkuszik (Százhúszezren meneteltek)
A szervezők becslése szerint 120 ezren vettek részt tegnap délben a székelyek nagy menetelésén. Kököstől Bereckig 53 kilométeren kialakult az élőlánc, és nem egyesével, hanem hármas, négyes sorban lepték el az országút jobb oldalát a tiltakozók, vonultak a Székelyföld és Erdély minden sarkából ide érkezettek kinyilvánítani: Székelyföld egy és oszthatatlan, nem engedik, hogy feldarabolják vagy román többségű régióba olvasszák, autonómiát követel magának! A székelyek nagy menetelésének kiáltványa azt is leszögezi, ha a román kormány ezt követően sem ül le tárgyalni Székelyföld autonómiájáról, akkor „erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is”.
Délelőtt tíz órakor már Sepsiszentgyörgyről is áradt a tömeg a szervezők által megadott tizennégy gyülekezési pont irányába, a megyeszékhelyről elsősorban Kökös és a rétyi kereszteződés volt a célpont. A reggeli órákban már terjedt a hír, hogy a Hargita megyei különvonat mégsem jöhet, minden csatornán arra kérték a szentgyörgyieket, főleg Kökösbe menjenek, s nagyon sokan így is tettek. Székely és magyar zászlóval fellobogózott autók, biciklisek, gyalogoscsoportok vonultak ki a városból, tették ezt falvakról is, sokan jöttek Magyarországról. Fél tizenegykor érkezett meg Rétyhez a budapestiek busza, hatalmas, háromszor öt méteres zászlókat hoztak, az európai autonóm területek – baszk, katalán, dél-tiroli, skót, Åland-szigeteki, no meg székely és magyar – lobogóit, a budapesti Székely Kör ajándékait. Tizenegy órakor mind a tizennégy gyülekezési pontnál megkezdődött az ökumenikus istentisztelet, imával készültek az egybegyűltek a menetelésre, 12 órakor pedig rendezett sorokban elindultak egymás felé a menetoszlopok. Rendőrök, csendőrök kísérték mindenütt az út jobb oldalán haladó tömeget, szükség is volt figyelmükre, mert a forgalmat nem zárták le teljesen. Baleset azonban nem történt, rendben, fegyelmezetten zajlott mindenütt a menetelés, mentőre két alkalommal volt szükség, de egyik esetben sem volt súlyos a baj, a melegtől, kimerültségtől lettek rosszul ketten. Ugyancsak 12 órakor négy helyszínen – Kökösben, Rétyen, Kézdivásárhelyen és Bereckben – fiatalok útra indították a 250 méteres székely zászlókat. A menetoszlopok valamivel egy óra után alakultak 53 kilométeres élőlánccá, rádió azonban kevés felvonulónál volt, így a beszédeket sem tudták követni, és az egységes himnuszéneklés is elmaradt. Körülbelül fél kettőkor azonban mindenütt elhangzott a magyar és a székely himnusz, majd ki-ki visszavonult kiindulási pontjához.
Gábor Áron példája
A 12 órai harangszó után Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke beszédében kiemelte: „A harangszónak itt, Székelyföldön van egy többletjelentése is. Mi, székelyek minden harangzúgáskor megemlékezünk Gábor Áronról, a székelyek nemzeti hőséről, aki egy reménytelen helyzetből tudott fordítani, és a székely virtust úgy mutatta fel a világnak, hogy azt példaértékűnek tekintheti ma minden szabadságvágyó nép.” Felsorolta a tízéves SZNT érdemeit az autonómiaharcban: sikerült megkerülhetetlen kérdéssé tenniük az autonómia ügyét, jelképet teremtettek, a székely zászlót, amely alá fel lehet ma sorakozni, az autonómiastatútummal világos jövőképet vázoltak, és sikerült létrehozniuk az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét is – sorolta az SZNT elnöke. „Méltóbban emlékezni Gábor Áron történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel, nem lehet. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz. A székely szabadság a székely autonómia magyaros megfogalmazása. S volt-e más nagyobb, fontosabb vágya, célkitűzése a székelyeknek évszázadokon keresztül, mint őseik szabadságát megtartani vagy visszaszerezni?” – zárta a menetelőket útnak indító beszédét Izsák Balázs.
Székelyföld azoké, akik hisznek benne
„Székelyföld jövője Igennel kezdődik. Mondjunk Igent Székelyföldért!” – kezdte felszólalását Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke. Ha a román hatalom tiszteletet akar, akkor neki is tisztelnie kell a székelyeket, mert „Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte” – mondotta. Felsorolásából kitetszett az akarat: Székelyföld ne azoké legyen, akik gúnyolják, kifosztják, elviszik kincseit, hanem azoké, akik itt élnek, akik szeretik, dolgoznak érte. „Székelyföld azoké legyen, akik hisznek benne. Mi hiszünk Székelyföldben. Hajrá, Székelyföld!” – mondotta Tamás Sándor.
Együtt a közös ügyért
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hozzászólása elején arra tért ki: „Milyen jó, hogy az erdélyi magyar pártok és szervezetek nem ellenséges vetekedéssel, hanem a közös ügy támogatásában működnek együtt, és nemes versenyben igyekeznek minél nagyobb részt vállalni – ez esetben – az autonómia előmozdítása érdekében. Nagyon hálás vagyok a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy sikerült egymás mellé gyűjtenie bennünket.” Autonómiaharcunk hosszú menetelés lesz, mely igencsak próbára teszi majd erőnket és türelmünket – vélekedett, de azt is elmondta: nagyon büszke arra, hogy nemcsak Romániában, de a Kárpát-medencében sincs még egy olyan nemzeti közösség, „amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép!”. „Nos, Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért” – hangsúlyozta Tőkés László.
Magunk dönthessünk dolgainkról
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra tért ki, hogy a közösségi akarat felmutatásához mindenkire szükség van: „Szükségünk van az otthonteremtéshez, a szülőföld építéséhez minden egyes emberre. A közösségi akaratot kívánjuk felmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk fellépni, és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket.” Autonómiát akarunk, hogy saját dolgainkról magunk dönthessünk, ami nem azt jelenti, hogy mi valakitől elveszünk valamit, hanem azt, hogy valakiért valamit teszünk – fogalmazott. „A mi autonómiatörekvéseinkkel, a mi céljainkkal nem kívánunk senkit megfosztani semmitől, sem romántól, sem magyartól, senkitől nem veszünk el tulajdont, döntést, jogot. Viszont azt kérjük, hogy mi, székely emberek, erdélyi magyar emberek a mi dolgainkról mi magunk dönthessünk!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az autonómia a megoldás
Képesek vagyunk összegyűlni, hitet, erőt sugározni – mondotta Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. „Nemet kiáltani Bukarest álnok szándékára, hogy életidegen és számunkra előnytelen közigazgatási keretbe akar minket terelni, hogy aztán uralkodhasson rajtunk, és szétprédálja unokáink jussát. És igent kiáltani saját kipróbált és hasznos rendünkre: az autonóm Székelyföldre. Mert tudjuk: az autonómia a megoldás.” Megfogalmazta azt az üzenetet is: „nem lesz béke és nyugalom e tájon addig, amíg szabadságunkat, közösségi jogainkat és közülük a legfontosabbat, Székelyföld autonómiáját el nem érjük”. „Nem hagyjuk magunkat. Ha kell, menetelünk, ha kell, népszavazást kezdeményezünk, ha kell, ismét összegyűlünk, ha kell, öntudatos polgárként élünk a polgári engedetlenség eszközével is. (…) Nyelvünket, hitünket, szülőföldünket, szabadságunkat, jövőnket nem adjuk. Az autonómia a megoldás” – zárta beszédét Toró.
Nem alkuszunk
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke a tervezett regionális átszervezés, a folyamatos román asszimilációs törekvés veszélyeire hívta fel a figyelmet, arra, hogy „megmaradásunk érdekében ezt a folyamatot meg kell állítanunk”. „Üzenjük Bukarestnek és a nagyvilágnak, hogy nem akarunk kiszolgáltatottságban, alárendeltségben élni, a területi autonómia ősi jussunk, erről soha le nem mondunk! Követeljük, hogy tartsák be az 1918. december 1-jén tett ígéretet!” – fogalmazott az MPP elnöke, aki azt is kifejtette, lojális polgárai csak olyan országnak lehetünk, amely betartja vállalásait, nem tiporja lábbal jogainkat. Európa felé is szólt, hogy ne használjon kettős mércét, és egyértelmű üzenetként fogalmazta meg: „Mondjuk ki tisztán és világosan: a nemzetállam fogalma túlhaladott, azt Románia alkotmányából törölni kell! Mondjuk ki tisztán és világosan: elég volt!” „Itt akarunk jövőt gyermekeinknek. És ha itt élünk, sorsunkat magunknak kell irányítanunk! És magunk fogjuk irányítani! Legyen világos Bukarestben és Brüsszelben egyaránt, mi nem alkuszunk!” – hangoztatta az MPP elnöke.
Tárgyalást követelünk a román kormánnyal
A székelyek nagy menetelésének kiáltványa fél kettőkor hangzott el a rádiókban Izsák Balázs tolmácsolásában: „Autonómiát Székelyföldnek, párbeszédet és társadalmi békét!” A kiáltvány követelésként fogalmazza meg: a székelység élni akar az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeli Székelyföld államon belüli önkormányzását; követeli, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek Romániában is, más közösségekhez hasonlóan a székelység is „megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén”; ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföldhöz, követeljük, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat – hangzott el. A kiáltvány azt is kimondja, hogy ez a térség közös hazája lesz minden lakójának, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozástól, a területi autonómia a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciája lesz. Az Izsák Balázs által felolvasott kiáltvány felidézi, hogy nyolc hónap elteltével is válasz nélkül maradt a Marosvásárhelyen március 10-én, a Székely Szabadság Napján elfogadott és a román kormánynak továbbított beadvány, amelyben az ott összegyűlt 30 ezer ember követelte a párbeszéd megkezdését a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak” – fogalmaz a menetelés kiáltványa, de felhívja a román kormány figyelmét arra is, hogy „a párbeszéd lebecsülése, a székelység akaratának mellőzése, a székely jelképek folyamatos üldözése nem fogja sem megtörni, sem elfárasztani a székely autonómiatörekvést. A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.”
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szervezők becslése szerint 120 ezren vettek részt tegnap délben a székelyek nagy menetelésén. Kököstől Bereckig 53 kilométeren kialakult az élőlánc, és nem egyesével, hanem hármas, négyes sorban lepték el az országút jobb oldalát a tiltakozók, vonultak a Székelyföld és Erdély minden sarkából ide érkezettek kinyilvánítani: Székelyföld egy és oszthatatlan, nem engedik, hogy feldarabolják vagy román többségű régióba olvasszák, autonómiát követel magának! A székelyek nagy menetelésének kiáltványa azt is leszögezi, ha a román kormány ezt követően sem ül le tárgyalni Székelyföld autonómiájáról, akkor „erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is”.
Délelőtt tíz órakor már Sepsiszentgyörgyről is áradt a tömeg a szervezők által megadott tizennégy gyülekezési pont irányába, a megyeszékhelyről elsősorban Kökös és a rétyi kereszteződés volt a célpont. A reggeli órákban már terjedt a hír, hogy a Hargita megyei különvonat mégsem jöhet, minden csatornán arra kérték a szentgyörgyieket, főleg Kökösbe menjenek, s nagyon sokan így is tettek. Székely és magyar zászlóval fellobogózott autók, biciklisek, gyalogoscsoportok vonultak ki a városból, tették ezt falvakról is, sokan jöttek Magyarországról. Fél tizenegykor érkezett meg Rétyhez a budapestiek busza, hatalmas, háromszor öt méteres zászlókat hoztak, az európai autonóm területek – baszk, katalán, dél-tiroli, skót, Åland-szigeteki, no meg székely és magyar – lobogóit, a budapesti Székely Kör ajándékait. Tizenegy órakor mind a tizennégy gyülekezési pontnál megkezdődött az ökumenikus istentisztelet, imával készültek az egybegyűltek a menetelésre, 12 órakor pedig rendezett sorokban elindultak egymás felé a menetoszlopok. Rendőrök, csendőrök kísérték mindenütt az út jobb oldalán haladó tömeget, szükség is volt figyelmükre, mert a forgalmat nem zárták le teljesen. Baleset azonban nem történt, rendben, fegyelmezetten zajlott mindenütt a menetelés, mentőre két alkalommal volt szükség, de egyik esetben sem volt súlyos a baj, a melegtől, kimerültségtől lettek rosszul ketten. Ugyancsak 12 órakor négy helyszínen – Kökösben, Rétyen, Kézdivásárhelyen és Bereckben – fiatalok útra indították a 250 méteres székely zászlókat. A menetoszlopok valamivel egy óra után alakultak 53 kilométeres élőlánccá, rádió azonban kevés felvonulónál volt, így a beszédeket sem tudták követni, és az egységes himnuszéneklés is elmaradt. Körülbelül fél kettőkor azonban mindenütt elhangzott a magyar és a székely himnusz, majd ki-ki visszavonult kiindulási pontjához.
Gábor Áron példája
A 12 órai harangszó után Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke beszédében kiemelte: „A harangszónak itt, Székelyföldön van egy többletjelentése is. Mi, székelyek minden harangzúgáskor megemlékezünk Gábor Áronról, a székelyek nemzeti hőséről, aki egy reménytelen helyzetből tudott fordítani, és a székely virtust úgy mutatta fel a világnak, hogy azt példaértékűnek tekintheti ma minden szabadságvágyó nép.” Felsorolta a tízéves SZNT érdemeit az autonómiaharcban: sikerült megkerülhetetlen kérdéssé tenniük az autonómia ügyét, jelképet teremtettek, a székely zászlót, amely alá fel lehet ma sorakozni, az autonómiastatútummal világos jövőképet vázoltak, és sikerült létrehozniuk az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét is – sorolta az SZNT elnöke. „Méltóbban emlékezni Gábor Áron történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel, nem lehet. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz. A székely szabadság a székely autonómia magyaros megfogalmazása. S volt-e más nagyobb, fontosabb vágya, célkitűzése a székelyeknek évszázadokon keresztül, mint őseik szabadságát megtartani vagy visszaszerezni?” – zárta a menetelőket útnak indító beszédét Izsák Balázs.
Székelyföld azoké, akik hisznek benne
„Székelyföld jövője Igennel kezdődik. Mondjunk Igent Székelyföldért!” – kezdte felszólalását Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke. Ha a román hatalom tiszteletet akar, akkor neki is tisztelnie kell a székelyeket, mert „Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte” – mondotta. Felsorolásából kitetszett az akarat: Székelyföld ne azoké legyen, akik gúnyolják, kifosztják, elviszik kincseit, hanem azoké, akik itt élnek, akik szeretik, dolgoznak érte. „Székelyföld azoké legyen, akik hisznek benne. Mi hiszünk Székelyföldben. Hajrá, Székelyföld!” – mondotta Tamás Sándor.
Együtt a közös ügyért
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hozzászólása elején arra tért ki: „Milyen jó, hogy az erdélyi magyar pártok és szervezetek nem ellenséges vetekedéssel, hanem a közös ügy támogatásában működnek együtt, és nemes versenyben igyekeznek minél nagyobb részt vállalni – ez esetben – az autonómia előmozdítása érdekében. Nagyon hálás vagyok a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy sikerült egymás mellé gyűjtenie bennünket.” Autonómiaharcunk hosszú menetelés lesz, mely igencsak próbára teszi majd erőnket és türelmünket – vélekedett, de azt is elmondta: nagyon büszke arra, hogy nemcsak Romániában, de a Kárpát-medencében sincs még egy olyan nemzeti közösség, „amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép!”. „Nos, Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért” – hangsúlyozta Tőkés László.
Magunk dönthessünk dolgainkról
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra tért ki, hogy a közösségi akarat felmutatásához mindenkire szükség van: „Szükségünk van az otthonteremtéshez, a szülőföld építéséhez minden egyes emberre. A közösségi akaratot kívánjuk felmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk fellépni, és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket.” Autonómiát akarunk, hogy saját dolgainkról magunk dönthessünk, ami nem azt jelenti, hogy mi valakitől elveszünk valamit, hanem azt, hogy valakiért valamit teszünk – fogalmazott. „A mi autonómiatörekvéseinkkel, a mi céljainkkal nem kívánunk senkit megfosztani semmitől, sem romántól, sem magyartól, senkitől nem veszünk el tulajdont, döntést, jogot. Viszont azt kérjük, hogy mi, székely emberek, erdélyi magyar emberek a mi dolgainkról mi magunk dönthessünk!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az autonómia a megoldás
Képesek vagyunk összegyűlni, hitet, erőt sugározni – mondotta Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. „Nemet kiáltani Bukarest álnok szándékára, hogy életidegen és számunkra előnytelen közigazgatási keretbe akar minket terelni, hogy aztán uralkodhasson rajtunk, és szétprédálja unokáink jussát. És igent kiáltani saját kipróbált és hasznos rendünkre: az autonóm Székelyföldre. Mert tudjuk: az autonómia a megoldás.” Megfogalmazta azt az üzenetet is: „nem lesz béke és nyugalom e tájon addig, amíg szabadságunkat, közösségi jogainkat és közülük a legfontosabbat, Székelyföld autonómiáját el nem érjük”. „Nem hagyjuk magunkat. Ha kell, menetelünk, ha kell, népszavazást kezdeményezünk, ha kell, ismét összegyűlünk, ha kell, öntudatos polgárként élünk a polgári engedetlenség eszközével is. (…) Nyelvünket, hitünket, szülőföldünket, szabadságunkat, jövőnket nem adjuk. Az autonómia a megoldás” – zárta beszédét Toró.
Nem alkuszunk
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke a tervezett regionális átszervezés, a folyamatos román asszimilációs törekvés veszélyeire hívta fel a figyelmet, arra, hogy „megmaradásunk érdekében ezt a folyamatot meg kell állítanunk”. „Üzenjük Bukarestnek és a nagyvilágnak, hogy nem akarunk kiszolgáltatottságban, alárendeltségben élni, a területi autonómia ősi jussunk, erről soha le nem mondunk! Követeljük, hogy tartsák be az 1918. december 1-jén tett ígéretet!” – fogalmazott az MPP elnöke, aki azt is kifejtette, lojális polgárai csak olyan országnak lehetünk, amely betartja vállalásait, nem tiporja lábbal jogainkat. Európa felé is szólt, hogy ne használjon kettős mércét, és egyértelmű üzenetként fogalmazta meg: „Mondjuk ki tisztán és világosan: a nemzetállam fogalma túlhaladott, azt Románia alkotmányából törölni kell! Mondjuk ki tisztán és világosan: elég volt!” „Itt akarunk jövőt gyermekeinknek. És ha itt élünk, sorsunkat magunknak kell irányítanunk! És magunk fogjuk irányítani! Legyen világos Bukarestben és Brüsszelben egyaránt, mi nem alkuszunk!” – hangoztatta az MPP elnöke.
Tárgyalást követelünk a román kormánnyal
A székelyek nagy menetelésének kiáltványa fél kettőkor hangzott el a rádiókban Izsák Balázs tolmácsolásában: „Autonómiát Székelyföldnek, párbeszédet és társadalmi békét!” A kiáltvány követelésként fogalmazza meg: a székelység élni akar az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeli Székelyföld államon belüli önkormányzását; követeli, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek Romániában is, más közösségekhez hasonlóan a székelység is „megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén”; ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföldhöz, követeljük, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat – hangzott el. A kiáltvány azt is kimondja, hogy ez a térség közös hazája lesz minden lakójának, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozástól, a területi autonómia a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciája lesz. Az Izsák Balázs által felolvasott kiáltvány felidézi, hogy nyolc hónap elteltével is válasz nélkül maradt a Marosvásárhelyen március 10-én, a Székely Szabadság Napján elfogadott és a román kormánynak továbbított beadvány, amelyben az ott összegyűlt 30 ezer ember követelte a párbeszéd megkezdését a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak” – fogalmaz a menetelés kiáltványa, de felhívja a román kormány figyelmét arra is, hogy „a párbeszéd lebecsülése, a székelység akaratának mellőzése, a székely jelképek folyamatos üldözése nem fogja sem megtörni, sem elfárasztani a székely autonómiatörekvést. A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.”
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 28.
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Nagy menetelés Berecktől Kökösig az autonómiáért, az önrendelkezésért
Sok ezer égszínkék székely zászló lobogott tegnap az őszi napsütésben a Gábor Áron szülőfaluja, Bereck és hősi halálának színhelye, Kökös közötti országút több mint ötven kilométeres szakaszán, amely 14 települést kapcsolt össze. Az ökumenikus istentisztelet után induló békés, méltóságteljes meneteléssel a székelyek azt hirdették, hogy Székelyföld fel nem osztható, be nem olvasztható, és autonómiát követeltek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek. A tüntetők a menetelés végén közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Közösségi összefogással nincs lehetetlen!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kiemelte: "Megkerülhetetlen kérdéssé tettük a közéletben a székely autonómia ügyét. A politikai élet vezetőinek, magyaroknak, románoknak viszonyulniuk kell Székelyföldhöz, a székely autonómia kérdéséhez. Jelképet teremtettünk, székely zászlót, amely alá föl lehet sorakozni. Vázoltunk egy világos jövőképet Székelyföld autonómia- statútumával, amelyben pontosan leírtuk azokat az intézményeket, amelyek révén Székelyföld autonómiája megvalósul. Megteremtettük az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét. Marosvásárhelyen a székely szabadság napján, vagy ma itt, Bereck és Kökös között arra mutatunk példát az utánunk jövőknek, hogy közösségi összefogással nincsen lehetetlen. Hétszázezer székely akarata olyan erő, amely meg fogja teremteni Székelyföld területi autonómiáját.
Nem lehet méltóbban emlékezni Gábor Áronra, történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz.
Székelyföld jövője IGEN-nel kezdődik
– Azért jöttünk össze, hogy megfogalmazzuk, innen, Gábor Áron útjáról mit üzenünk Székelyföldnek és Bukarestnek. Mi, székelyek szeretnénk tisztelni azt az országot, ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak is kell lennie. És Romániának is tisztelnie kell a székely közösséget.
Mert Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte. Ne azoké legyen, akik kigúnyolják, hanem azoké, akik szeretik ezt a tájat, az itt lakó embereket. Ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik adónkat, hanem azoké legyen, akik itt termelik meg az anyagi javakat. Székelyföld ne azoké legyen, akik a sót, a borvizet, az erdőt elviszik előlünk, hanem azoké legyen, akik újraültetik a letarolt hegyoldalakat – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Talpra, székely!
– A saját hazánkban, Erdélyországban, mi is oda jutottunk, hogy azért kelljen menetelnünk, amit eleink biztosítottak a románoknak Hátszeg vidékén, a szászoknak Szászföldön, illetve Székelyföld népének, amíg aztán utóbb autonóm jogaik meg nem csorbultak. Büszke vagyok arra, hogy ebben az országban és mondhatni az egész Kárpát- medencei magyar nyelvterületen nincs még egy olyan nemzeti közösség, amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép! Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért – mondta egyebek mellett Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre kijelentette: – Az a kezdeményezés, amelyet elindítottunk néhány héttel ezelőtt, a megyei referendumokról szól. Hogyha itt százezres számokról beszélünk, akkor azt mondom, hogy mi a hat megyében 200 ezer aláírást gyűjtöttünk össze. Mi, székelyföldi emberek felelősek vagyunk a partiumiakért, a partiumiak a Székelyföldért, a szórványért. Együtt tudunk erősek lenni. A kulturális autonómia megoldás azoknak, akik nem tömbben élnek, és igazából a mai napnak is az az üzenete, hogy a célok közösek, és a közösség akaratát föl tudjuk mutatni. Mögöttünk, a szövetség mögött áll a közösség, amely már többször bebizonyította, hogy nekünk mindig újra kell fogalmaznunk ezeket a célokat, és a magunk eszközeivel építkezni kell. Mindennap hozzá kell tenni egy téglát az épülő házhoz. Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk.
Gyönyörű nap ez a mai!
Berecken, ágyúöntő Gábor Áron szülőfalujában, Háromszék északkeleti kapujánál gyülekeztek a nyárádmenti székelyek. A Népújság őket kérdezte, mit jelent számukra ez a menetelés?
Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere: – Hatalmas élményt. Úgy gondolom, történelmi pillanatokat élünk át. Nyárád-szeredából és környékéről mintegy 250-300 ember van itt, mindenki pozitívan reagált a felkérésünkre, úgy néz ki, úgy tudjuk képviselni Marosszéket, ahogy tőlünk, székelyektől elvárták, s ahogy mi elvárjuk magunktól. "Hazádnak rendületlenül légy híve, ó, magyar " – zárta szavait Tóth Sándor.
Balogh István, Csíkfalva polgármestere: – Nagy élmény itt lenni, az egységnek és az összefogásnak vagyunk tanúi, ismét megmutattuk, hogy együtt tudunk lenni politikai színezettől és vallási hovatartozástól függetlenül, és egységet tudunk fölmutatni. Talán ezt emelném ki mint legfontosabbat a mai napról, és ezzel is azt kérjük, ne szakítsanak szét minket, hiszen együvé tartozunk és együtt akarunk élni ezen a földön.
Csíki Sándor, a Marosszéki Székely Tanács elnöke: – Bereckről indult a nagy menetelés. Óriási élmény, hogy Gábor Áron szülőfalujából indulunk, családtagokkal, barátokkal. Gábor Áron ’48-as forradalmár volt, úgy gondolom, jó helyszínt választottunk. Az, hogy hét autóbusszal érkezett Nyárádszereda és környéke, Nyárádmagyarós és Nyárádremete, elárulja, hogy ha kell, össze tudunk fogni. Gyönyörű nap ez a mai!
Lukács Gusztáv berecki lakos büszkén vezette azt a szekeret, amely a Gábor Áron rézágyúja másolatát vontatta. Mint mondta, soha nem gondolta volna, hogy ekkora megtiszteltetés éri.
– Nagy örömmel viszem a zászlót, látszik, hogy ha akarunk, össze tudunk fogni és sikereket elérni az autonómiáért – válaszolta a Népújság kérdésére Dimény Renáta, 16 éves berecki tanuló.
Csernátonban Osváth Csaba, Ákosfalva polgármestere nyilatkozott lapunknak: – Az életben vannak nagyon fontos dolgok, ez is az volt. Örömömre szolgál, hogy négy autóbuszt tudtunk indítani Ákosfalva községből, és több kiskocsit, kb. 300 fős csapattal érkeztünk. Ez igen fontos megnyilvánulás a hazai összmagyarság részéről, gondolom, hogy sikere is lesz.
Ambrus Róbert vitte az erdőszentgyörgyiek tábláját: – Ez a menetelés azt jelenti, hogy elindult egy folyamat Székelyföld autonómiája felé. Erdőszentgyörgyről 89-en érkeztünk, hogy kifejezzük az autonómia iránti igényünket.
Autonómiát, párbeszédet és társadalmi békét!
A résztvevők kiáltvánnyal erősítették meg, hogy az önrendelkezés joga alapján követelik a Székelyföld államhatárokon belüli autonómiáját.
A kiáltványban, amelyet Izsák Balázs SZNT- elnök olvasott fel, egyebek mellett kijelentik: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását; követelik, hogy Romániában az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén; ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföldnek a gyergyóditrói nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat!
A kiáltvány emlékeztet, hogy "ez év március tizedikén, a székely szabadság napján, a marosvásárhelyi Postaréten összegyűlt székelyek beadvánnyal fordultak Románia kormányához, amelyben követelték, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió, illetve Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását, ám erre a beadványra nyolc hónap elteltével sem érkezett válasz.
Felhívja a figyelmet, hogy "a mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is".
Ugyanakkor kéri Magyarország kormányát, "kérje Románia kormányától a két ország közti alapszerződés tiszteletben tartását, különös tekintettel annak 15/9. cikkére. Nekünk, székelyeknek alapvető érdekünk, hogy Magyarország és Románia között jó legyen a viszony, a békés, építő együttműködés és az Európai Unió tagállamainak közös alkotmányos örökségének jegyében".
Az eseményhez kapcsolódó számos szimpátiatüntetést szerveztek Európában, Amerikában és Ausztráliában is.
Mózes Edith
Nagy menetelés Berecktől Kökösig az autonómiáért, az önrendelkezésért
Sok ezer égszínkék székely zászló lobogott tegnap az őszi napsütésben a Gábor Áron szülőfaluja, Bereck és hősi halálának színhelye, Kökös közötti országút több mint ötven kilométeres szakaszán, amely 14 települést kapcsolt össze. Az ökumenikus istentisztelet után induló békés, méltóságteljes meneteléssel a székelyek azt hirdették, hogy Székelyföld fel nem osztható, be nem olvasztható, és autonómiát követeltek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek. A tüntetők a menetelés végén közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Közösségi összefogással nincs lehetetlen!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kiemelte: "Megkerülhetetlen kérdéssé tettük a közéletben a székely autonómia ügyét. A politikai élet vezetőinek, magyaroknak, románoknak viszonyulniuk kell Székelyföldhöz, a székely autonómia kérdéséhez. Jelképet teremtettünk, székely zászlót, amely alá föl lehet sorakozni. Vázoltunk egy világos jövőképet Székelyföld autonómia- statútumával, amelyben pontosan leírtuk azokat az intézményeket, amelyek révén Székelyföld autonómiája megvalósul. Megteremtettük az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét. Marosvásárhelyen a székely szabadság napján, vagy ma itt, Bereck és Kökös között arra mutatunk példát az utánunk jövőknek, hogy közösségi összefogással nincsen lehetetlen. Hétszázezer székely akarata olyan erő, amely meg fogja teremteni Székelyföld területi autonómiáját.
Nem lehet méltóbban emlékezni Gábor Áronra, történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz.
Székelyföld jövője IGEN-nel kezdődik
– Azért jöttünk össze, hogy megfogalmazzuk, innen, Gábor Áron útjáról mit üzenünk Székelyföldnek és Bukarestnek. Mi, székelyek szeretnénk tisztelni azt az országot, ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak is kell lennie. És Romániának is tisztelnie kell a székely közösséget.
Mert Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte. Ne azoké legyen, akik kigúnyolják, hanem azoké, akik szeretik ezt a tájat, az itt lakó embereket. Ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik adónkat, hanem azoké legyen, akik itt termelik meg az anyagi javakat. Székelyföld ne azoké legyen, akik a sót, a borvizet, az erdőt elviszik előlünk, hanem azoké legyen, akik újraültetik a letarolt hegyoldalakat – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Talpra, székely!
– A saját hazánkban, Erdélyországban, mi is oda jutottunk, hogy azért kelljen menetelnünk, amit eleink biztosítottak a románoknak Hátszeg vidékén, a szászoknak Szászföldön, illetve Székelyföld népének, amíg aztán utóbb autonóm jogaik meg nem csorbultak. Büszke vagyok arra, hogy ebben az országban és mondhatni az egész Kárpát- medencei magyar nyelvterületen nincs még egy olyan nemzeti közösség, amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép! Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért – mondta egyebek mellett Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre kijelentette: – Az a kezdeményezés, amelyet elindítottunk néhány héttel ezelőtt, a megyei referendumokról szól. Hogyha itt százezres számokról beszélünk, akkor azt mondom, hogy mi a hat megyében 200 ezer aláírást gyűjtöttünk össze. Mi, székelyföldi emberek felelősek vagyunk a partiumiakért, a partiumiak a Székelyföldért, a szórványért. Együtt tudunk erősek lenni. A kulturális autonómia megoldás azoknak, akik nem tömbben élnek, és igazából a mai napnak is az az üzenete, hogy a célok közösek, és a közösség akaratát föl tudjuk mutatni. Mögöttünk, a szövetség mögött áll a közösség, amely már többször bebizonyította, hogy nekünk mindig újra kell fogalmaznunk ezeket a célokat, és a magunk eszközeivel építkezni kell. Mindennap hozzá kell tenni egy téglát az épülő házhoz. Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk.
Gyönyörű nap ez a mai!
Berecken, ágyúöntő Gábor Áron szülőfalujában, Háromszék északkeleti kapujánál gyülekeztek a nyárádmenti székelyek. A Népújság őket kérdezte, mit jelent számukra ez a menetelés?
Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere: – Hatalmas élményt. Úgy gondolom, történelmi pillanatokat élünk át. Nyárád-szeredából és környékéről mintegy 250-300 ember van itt, mindenki pozitívan reagált a felkérésünkre, úgy néz ki, úgy tudjuk képviselni Marosszéket, ahogy tőlünk, székelyektől elvárták, s ahogy mi elvárjuk magunktól. "Hazádnak rendületlenül légy híve, ó, magyar " – zárta szavait Tóth Sándor.
Balogh István, Csíkfalva polgármestere: – Nagy élmény itt lenni, az egységnek és az összefogásnak vagyunk tanúi, ismét megmutattuk, hogy együtt tudunk lenni politikai színezettől és vallási hovatartozástól függetlenül, és egységet tudunk fölmutatni. Talán ezt emelném ki mint legfontosabbat a mai napról, és ezzel is azt kérjük, ne szakítsanak szét minket, hiszen együvé tartozunk és együtt akarunk élni ezen a földön.
Csíki Sándor, a Marosszéki Székely Tanács elnöke: – Bereckről indult a nagy menetelés. Óriási élmény, hogy Gábor Áron szülőfalujából indulunk, családtagokkal, barátokkal. Gábor Áron ’48-as forradalmár volt, úgy gondolom, jó helyszínt választottunk. Az, hogy hét autóbusszal érkezett Nyárádszereda és környéke, Nyárádmagyarós és Nyárádremete, elárulja, hogy ha kell, össze tudunk fogni. Gyönyörű nap ez a mai!
Lukács Gusztáv berecki lakos büszkén vezette azt a szekeret, amely a Gábor Áron rézágyúja másolatát vontatta. Mint mondta, soha nem gondolta volna, hogy ekkora megtiszteltetés éri.
– Nagy örömmel viszem a zászlót, látszik, hogy ha akarunk, össze tudunk fogni és sikereket elérni az autonómiáért – válaszolta a Népújság kérdésére Dimény Renáta, 16 éves berecki tanuló.
Csernátonban Osváth Csaba, Ákosfalva polgármestere nyilatkozott lapunknak: – Az életben vannak nagyon fontos dolgok, ez is az volt. Örömömre szolgál, hogy négy autóbuszt tudtunk indítani Ákosfalva községből, és több kiskocsit, kb. 300 fős csapattal érkeztünk. Ez igen fontos megnyilvánulás a hazai összmagyarság részéről, gondolom, hogy sikere is lesz.
Ambrus Róbert vitte az erdőszentgyörgyiek tábláját: – Ez a menetelés azt jelenti, hogy elindult egy folyamat Székelyföld autonómiája felé. Erdőszentgyörgyről 89-en érkeztünk, hogy kifejezzük az autonómia iránti igényünket.
Autonómiát, párbeszédet és társadalmi békét!
A résztvevők kiáltvánnyal erősítették meg, hogy az önrendelkezés joga alapján követelik a Székelyföld államhatárokon belüli autonómiáját.
A kiáltványban, amelyet Izsák Balázs SZNT- elnök olvasott fel, egyebek mellett kijelentik: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását; követelik, hogy Romániában az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén; ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföldnek a gyergyóditrói nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat!
A kiáltvány emlékeztet, hogy "ez év március tizedikén, a székely szabadság napján, a marosvásárhelyi Postaréten összegyűlt székelyek beadvánnyal fordultak Románia kormányához, amelyben követelték, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió, illetve Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását, ám erre a beadványra nyolc hónap elteltével sem érkezett válasz.
Felhívja a figyelmet, hogy "a mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is".
Ugyanakkor kéri Magyarország kormányát, "kérje Románia kormányától a két ország közti alapszerződés tiszteletben tartását, különös tekintettel annak 15/9. cikkére. Nekünk, székelyeknek alapvető érdekünk, hogy Magyarország és Románia között jó legyen a viszony, a békés, építő együttműködés és az Európai Unió tagállamainak közös alkotmányos örökségének jegyében".
Az eseményhez kapcsolódó számos szimpátiatüntetést szerveztek Európában, Amerikában és Ausztráliában is.
Mózes Edith
2013. október 28.
Megmutatni magunkat
Lezajlott az első olyan jellegű autonómia-megmozdulás, amely kitört a „kimegyünk a térre tüntetni, megmondjuk a magunkét, majd hazamegyünk” unalmas paradigmájából.
A székely menetelés végre átlépte a városok és falvak határait, jelezve: a magyar közösség tagjainak jelentős része egyetért a közös céllal, az önrendelkezéssel, és ezt hajlandó nyilvánosan, a mindennapok kényelméből kilépve, a gőzölgő, vasárnap déli húslevest is „beáldozva” felvállalni. Az elszántság pedig egy olyan, kisstílű szabotázsnak tűnő esemény nyomán sem párolog el, mint egy különvonat „váratlan meghibásodása,” vagy egyes román politikusok és médiumok magyarellenes uszítása, sőt csak erősebbé válik tőle.
A megmozdulás ebből a szempontból tehát sikeresnek nevezhető, már csak azért is, mert sikerült a magyar politikai alakulatok részéről a legszélesebb körű támogatást megszerezni hozzá: az RMDSZ és az EMNP is felkarolta. Utóbbi részéről nem csoda, hiszen a párt legfőbb célja az autonómia, az RMDSZ támogatása pedig minden bizonnyal annak tudható be, hogy nem egy közvetlen politikai rivális, hanem egy civilnek tekinthető szervezet, a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte a menetelést.
Fölmerül ugyanakkor a kérdés, mennyire sikerült a külvilág figyelmét fölkelteni az erdélyi magyar autonómiatörekvések iránt. Az ugyanis, ha kizárólag csak önmagunk előtt mutatkozunk meg, igencsak belterjes. Egy ilyen, több tízezres tömeget megmozgató közúti akció kiváló alkalom arra, hogy a román közvélemény figyelmét is felhívja a magyar közösség a követeléseire, ezen túlmenően azonban a külföld érdeklődésének fölkeltésére is jó lehetőség. Ehhez azonban mind a bukaresti, mind a külföldi médiumok tudósítóinak érdeklődését föl kell kelteni. Példaként érdemes a katalánokra figyelni, akiknek a függetlenségért megszervezett több száz kilométeres élőláncáról a világsajtó is beszámolt. Az ilyen események jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az erdélyi magyar közösség képviselői mind a román, mind a nemzetközi közvéleménynek világosan elmagyarázzák, mit szeretnének, és bevigyék az európai köztudatba az ügyet. A megmozdulás akkor értékelhető igazi sikerként, ha ez megvalósul.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Lezajlott az első olyan jellegű autonómia-megmozdulás, amely kitört a „kimegyünk a térre tüntetni, megmondjuk a magunkét, majd hazamegyünk” unalmas paradigmájából.
A székely menetelés végre átlépte a városok és falvak határait, jelezve: a magyar közösség tagjainak jelentős része egyetért a közös céllal, az önrendelkezéssel, és ezt hajlandó nyilvánosan, a mindennapok kényelméből kilépve, a gőzölgő, vasárnap déli húslevest is „beáldozva” felvállalni. Az elszántság pedig egy olyan, kisstílű szabotázsnak tűnő esemény nyomán sem párolog el, mint egy különvonat „váratlan meghibásodása,” vagy egyes román politikusok és médiumok magyarellenes uszítása, sőt csak erősebbé válik tőle.
A megmozdulás ebből a szempontból tehát sikeresnek nevezhető, már csak azért is, mert sikerült a magyar politikai alakulatok részéről a legszélesebb körű támogatást megszerezni hozzá: az RMDSZ és az EMNP is felkarolta. Utóbbi részéről nem csoda, hiszen a párt legfőbb célja az autonómia, az RMDSZ támogatása pedig minden bizonnyal annak tudható be, hogy nem egy közvetlen politikai rivális, hanem egy civilnek tekinthető szervezet, a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte a menetelést.
Fölmerül ugyanakkor a kérdés, mennyire sikerült a külvilág figyelmét fölkelteni az erdélyi magyar autonómiatörekvések iránt. Az ugyanis, ha kizárólag csak önmagunk előtt mutatkozunk meg, igencsak belterjes. Egy ilyen, több tízezres tömeget megmozgató közúti akció kiváló alkalom arra, hogy a román közvélemény figyelmét is felhívja a magyar közösség a követeléseire, ezen túlmenően azonban a külföld érdeklődésének fölkeltésére is jó lehetőség. Ehhez azonban mind a bukaresti, mind a külföldi médiumok tudósítóinak érdeklődését föl kell kelteni. Példaként érdemes a katalánokra figyelni, akiknek a függetlenségért megszervezett több száz kilométeres élőláncáról a világsajtó is beszámolt. Az ilyen események jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az erdélyi magyar közösség képviselői mind a román, mind a nemzetközi közvéleménynek világosan elmagyarázzák, mit szeretnének, és bevigyék az európai köztudatba az ügyet. A megmozdulás akkor értékelhető igazi sikerként, ha ez megvalósul.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 29.
Vasárnap megszületett az erdélyi magyarok akcióegysége
Vasárnap este a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű rendez- vény után a Duna Tv Heti hírmondó című műsorának 1000. adása Kézdivásárhelyről jelentkezett. A műsor vendégei Borbély László, Biró Zsolt, Toró T. Tibor és Izsák Balázs erdélyi magyar politikusok voltak.
A Kosztándi-galéria vendégei a beszélgetés során arra keresték a választ, hogy a megmaradás egyedüli záloga-e az autonómia, aztán arra, hogy kivívható-e az területi önállóság békés eszkö- zökkel, majd arra, hogy létezik-e közös erdélyi minimum?
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke szerint a vasárnapi eseményben az a legfontosabb, hogy ezen a nap minden magyar szíve együtt dobbant. Borbély arról is beszélt, hogy nemzetpolitikai kérdésben az erdélyi magyar politikai szervezetek között nincs vita, és az emberek is melléjük állnak, ha egy jó ügyről van szó. Az RMDSZ politikai alelnöke a nemzeti kisebbségi jogok biztosításának tekintetében bizakodó, mivel szerinte 2015 után az Európai Unió chartája megváltozik.
Biró Zsolt, az MPP elnöke beszédében azt hangsúlyozta ki, hogy az az igény, amit a Székelyek Nagy Menetelésén a több mint 100 ezer ember kinyilvánított nem a pártokról, hanem az erdélyi, a székelyföldi magyar közösségről szól. Egy olyan közakaratot mutattunk fel, amely mellett Bukarest nem tud elmenni – jelentette ki Bíró. Hozzátette: nemzetközi porondra kell vinni az autonómia kérdését, mert szükségünk van a nemzetközi lobbira.
Toró T. Tibor, az EMNP vezetője miután a 20 évvel ezelőtti Kolozsvári Nyilatkozattal kezdve röviden felvázolta az autonómiaigény történelmi fontosságát, reményét fejezte ki, hogy holnaptól Bukarestben már sokkal komolyabban veszik Székelyföld területi autonómiájának kérdését.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: ma a román hatalomnak azzal kellett szembesülnie, hogy az autonómiatörekvések mellett nem a választási győzelemre törő politikusok, hanem az egész székely nép áll. Amit kitűztünk, azt megvalósítottuk, a menetelés megszervezése során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ezután a kishitűségnek, a saját erőnkkel szembeni bizalmatlanságnak nincs helye – jelentette ki Izsák. Miután Borbély a hamarosan bekövetkező decentralizációról és annak fontosságáról beszélt, Toró az egységről elmondta: azt, hogy az egységre hivatkozva az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetbe lehetne tömöríteni, a történelem felülírta, de vasárnap a menetelés bebizonyította egy új egység, az akcióegység létezését.
Az MPP elnöke szerint minél gyakrabban kell a közvetlen demokrácia eszközéhez nyúlni, pártja már többször beterjesztett népszavazási kezdeményezéseket, amelyek a prefektusi vétók miatt rendre elbuktak.
Még mindig az egységről szólva Izsák Balázs azt mondta, hogy mindenkit partnerüknek tekintenek, aki a székely zászló alatt áll, aki az autonómiáért küzd. Hittel és koherens cselekvéssel elérjük azt, amit kitűztünk – jelentette ki az SZNT vezére. Izsák azt is elmagyarázta, hogy az erőszakhoz akkor sem fognak nyúlni, ha Bukarest ellenszegül, viszont a demokratikus ellenállás minden demokratikus eszközét kifogják próbálni. Borbély László az autonómia törekvések kapcsán hangsúlyozta az erdélyi magyarság képviseletének fontosságát a román parlamentben.
Toró T. Tibor szerint – aki azt is eltudja képzelni, hogy Bukarestben kell megmutassuk az erőnket – a közösségünk most ébredt rá arra, hogy ő maga önálló politikai tényezővé tud válni.
Izsák Balázs arra hívta fel a figyelmet, hogy élni kell azokkal a lehetőségekkel, amelyet a nemzetközi erőtér alkalmi változásai hoznak magukkal, és példának említette itt az ET-hez és az EU-hoz való csatlakozást. A nemzeti minimum kérdését taglalva Toró T. Tibor feltette a kérdést: vajon majd mennyire állna ki az RMDSZ az autonómia ügye mellett, amikor majd a kormányban való részvételéről tárgyalna valamelyik román párttal.
A Heti hírmondó megkérdezte az anyaországi pártok vezetőit is a székelyek autonómiatörekvésével kapcsolatosan. Elsőként Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondta el véleményét. Kövér kissé óvatosan, de ugyanakkor megelégedéssel nyugtázta az erdélyi magyar politikai pártok összefogását a területi autonómia kérdését illetően. Ha pedig ez a konszenzus tartós lesz, akkor az anyaországnak is sokkal könnyebb lesz, hogy megadja nekik a segítséget – fejtette ki az Országgyűlés elnöke.
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke arról beszélt, hogy ők támogatják az ilyen békés figyelemfelhívó akciókat, mert hatékony kisebbség érvényesítés autonómia nélkül nem elképzelhető.
Schiffer András, az LMP frakcióvezetője szerint a mindenkori magyar kormány feladata az lenne, hogy az Európai Uniót vegye rá a komolyabb kisebbségvédelemre a Kárpát-medencében.
Vona Gábor, a Jobbik elnöke egy elérhető célnak nevezte a székelyek autonómiáját. Vona szerint felháborítón, hogy a magyar kormány nem talált nemzetközi szövetségeseket a székelyek önrendelkezésének támogatására.
A műsor végén Süveges Gergő műsorvezető az erdélyi magyar politikusoknak felette azt a kérdést, hogy elhárult-e a veszély Székelyföld feldarabolásáról. Konszenzus volt a négy politikai vezető között: a veszély nem hárult, résen kell lenni, bár a referendum törvénye miatt a régiósítás 2015 előtt nem történhet meg. A politikusok abban is egyetértettek, hogy Romániában minden megtörténhet.
Duna Tv
Vasárnap este a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű rendez- vény után a Duna Tv Heti hírmondó című műsorának 1000. adása Kézdivásárhelyről jelentkezett. A műsor vendégei Borbély László, Biró Zsolt, Toró T. Tibor és Izsák Balázs erdélyi magyar politikusok voltak.
A Kosztándi-galéria vendégei a beszélgetés során arra keresték a választ, hogy a megmaradás egyedüli záloga-e az autonómia, aztán arra, hogy kivívható-e az területi önállóság békés eszkö- zökkel, majd arra, hogy létezik-e közös erdélyi minimum?
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke szerint a vasárnapi eseményben az a legfontosabb, hogy ezen a nap minden magyar szíve együtt dobbant. Borbély arról is beszélt, hogy nemzetpolitikai kérdésben az erdélyi magyar politikai szervezetek között nincs vita, és az emberek is melléjük állnak, ha egy jó ügyről van szó. Az RMDSZ politikai alelnöke a nemzeti kisebbségi jogok biztosításának tekintetében bizakodó, mivel szerinte 2015 után az Európai Unió chartája megváltozik.
Biró Zsolt, az MPP elnöke beszédében azt hangsúlyozta ki, hogy az az igény, amit a Székelyek Nagy Menetelésén a több mint 100 ezer ember kinyilvánított nem a pártokról, hanem az erdélyi, a székelyföldi magyar közösségről szól. Egy olyan közakaratot mutattunk fel, amely mellett Bukarest nem tud elmenni – jelentette ki Bíró. Hozzátette: nemzetközi porondra kell vinni az autonómia kérdését, mert szükségünk van a nemzetközi lobbira.
Toró T. Tibor, az EMNP vezetője miután a 20 évvel ezelőtti Kolozsvári Nyilatkozattal kezdve röviden felvázolta az autonómiaigény történelmi fontosságát, reményét fejezte ki, hogy holnaptól Bukarestben már sokkal komolyabban veszik Székelyföld területi autonómiájának kérdését.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: ma a román hatalomnak azzal kellett szembesülnie, hogy az autonómiatörekvések mellett nem a választási győzelemre törő politikusok, hanem az egész székely nép áll. Amit kitűztünk, azt megvalósítottuk, a menetelés megszervezése során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ezután a kishitűségnek, a saját erőnkkel szembeni bizalmatlanságnak nincs helye – jelentette ki Izsák. Miután Borbély a hamarosan bekövetkező decentralizációról és annak fontosságáról beszélt, Toró az egységről elmondta: azt, hogy az egységre hivatkozva az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetbe lehetne tömöríteni, a történelem felülírta, de vasárnap a menetelés bebizonyította egy új egység, az akcióegység létezését.
Az MPP elnöke szerint minél gyakrabban kell a közvetlen demokrácia eszközéhez nyúlni, pártja már többször beterjesztett népszavazási kezdeményezéseket, amelyek a prefektusi vétók miatt rendre elbuktak.
Még mindig az egységről szólva Izsák Balázs azt mondta, hogy mindenkit partnerüknek tekintenek, aki a székely zászló alatt áll, aki az autonómiáért küzd. Hittel és koherens cselekvéssel elérjük azt, amit kitűztünk – jelentette ki az SZNT vezére. Izsák azt is elmagyarázta, hogy az erőszakhoz akkor sem fognak nyúlni, ha Bukarest ellenszegül, viszont a demokratikus ellenállás minden demokratikus eszközét kifogják próbálni. Borbély László az autonómia törekvések kapcsán hangsúlyozta az erdélyi magyarság képviseletének fontosságát a román parlamentben.
Toró T. Tibor szerint – aki azt is eltudja képzelni, hogy Bukarestben kell megmutassuk az erőnket – a közösségünk most ébredt rá arra, hogy ő maga önálló politikai tényezővé tud válni.
Izsák Balázs arra hívta fel a figyelmet, hogy élni kell azokkal a lehetőségekkel, amelyet a nemzetközi erőtér alkalmi változásai hoznak magukkal, és példának említette itt az ET-hez és az EU-hoz való csatlakozást. A nemzeti minimum kérdését taglalva Toró T. Tibor feltette a kérdést: vajon majd mennyire állna ki az RMDSZ az autonómia ügye mellett, amikor majd a kormányban való részvételéről tárgyalna valamelyik román párttal.
A Heti hírmondó megkérdezte az anyaországi pártok vezetőit is a székelyek autonómiatörekvésével kapcsolatosan. Elsőként Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondta el véleményét. Kövér kissé óvatosan, de ugyanakkor megelégedéssel nyugtázta az erdélyi magyar politikai pártok összefogását a területi autonómia kérdését illetően. Ha pedig ez a konszenzus tartós lesz, akkor az anyaországnak is sokkal könnyebb lesz, hogy megadja nekik a segítséget – fejtette ki az Országgyűlés elnöke.
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke arról beszélt, hogy ők támogatják az ilyen békés figyelemfelhívó akciókat, mert hatékony kisebbség érvényesítés autonómia nélkül nem elképzelhető.
Schiffer András, az LMP frakcióvezetője szerint a mindenkori magyar kormány feladata az lenne, hogy az Európai Uniót vegye rá a komolyabb kisebbségvédelemre a Kárpát-medencében.
Vona Gábor, a Jobbik elnöke egy elérhető célnak nevezte a székelyek autonómiáját. Vona szerint felháborítón, hogy a magyar kormány nem talált nemzetközi szövetségeseket a székelyek önrendelkezésének támogatására.
A műsor végén Süveges Gergő műsorvezető az erdélyi magyar politikusoknak felette azt a kérdést, hogy elhárult-e a veszély Székelyföld feldarabolásáról. Konszenzus volt a négy politikai vezető között: a veszély nem hárult, résen kell lenni, bár a referendum törvénye miatt a régiósítás 2015 előtt nem történhet meg. A politikusok abban is egyetértettek, hogy Romániában minden megtörténhet.
Duna Tv
2013. október 29.
A menetelésről egy kicsit másként
A Duna Tv Közbeszéd című műsorában a Székelyek Nagy Meneteléséről, és az erdélyi magyar politikai vezetők vasárnap esti televíziós megnyilvánulásairól beszélgetett Maksay Ágnes műsorvezető Salat Levente és Toró Tibor politológusokkal.
Salat Levente egyetértett az erdélyi magyar politikusokkal abban, hogy a vasárnapi demonstráció az autonómiatörekvés egy fontos mozzanata volt, de arról nincs meggyőződve, hogy ezután változna valami a román politikusok és a román közvélemény autonómiához való viszonyulásában.
Toró Tibor politológus méltatta ugyan az erdélyi magyar politika összefogását, de ugyanakkor hiányolta a közös üzenetet a román politikai elit felé, amit szerinte nagyon sürgősen meg kell fogalmazni. Salat Levente nagyon dicséretesnek tartotta Borbély László bejelentését, miszerint hamarosan egy új autonómia-törvénytervezettel fognak előállni, amelyet egyeztetni kívánnak mindenkivel, de szerinte az RMDSZ részvételét ebben a rendezvényben mégis az magyarázta, hogy úgy érezték, nagyobbat veszítenek, ha nem vesznek részt ezen a tüntetésen, mintha részt vesznek.
Toró Tibor hozzátette, hogy 2003 óta a diskurzust az autonómiáról nem az RMDSZ irányította, és szerinte kérdés, hogy valóban leül-e a három magyar párt, illetve a székelyföldi románság, hogy egyeztessen a törvénytervezetről.
Salat a vasárnap esti Heti hírmondó hangulatát véve alapul, amelyben a négy magyar erdélyi párt képviselője vett részt, szkeptikus a további összefogást és a közös tárgyalásokat illetően. A politológus véleménye szerint vasárnap az erdélyi magyar politika egy nagyon fontos üzenetet kapott az összefogás fontosságáról.
Toró úgy véli, hogy az erdélyi magyar politikusok vasárnap esti televíziós megnyilvánulása alapján az igazi összefogás még nagyon messze van. Szerinte az RMDSZ csatlakozása a rendezvényhez a román média szemében „megemelte” ugyan az autonómiaküzdelmet, de mégis elbagatellizálták az egész eseményt.
Az egész esemény meglepően kevés port kavart a román nyilvánosságban, mint amennyire számítani lehetett – mondta Salat, aki nagyon hiányolta azt, hogy a beszédek között nem hangzott el egy egyszerű, a román közvéleményt megszólító üzenet. Salat kijelentette: a vasárnap a tömeg bármennyire is nagy volt, ő nem hiszi, hogy ez Brüsszelben bárkit is elgondolkoztatna.
Az autonómia hatalommegosztást jelent, tehát autonómiára csak akkor kerülhet sor, ha a hatalom birtokosa ezt indokoltnak és elfogadhatónak tartja, az autonómiát nem lehet egyoldalúan kikiáltani, csak akkor lesz autonómia, ha az erdélyi magyarságnak erről sikerül meggyőzze a román hatalom képviselőit – magyarázta Salat Levente.
Duna Tv
Erdély.ma
A Duna Tv Közbeszéd című műsorában a Székelyek Nagy Meneteléséről, és az erdélyi magyar politikai vezetők vasárnap esti televíziós megnyilvánulásairól beszélgetett Maksay Ágnes műsorvezető Salat Levente és Toró Tibor politológusokkal.
Salat Levente egyetértett az erdélyi magyar politikusokkal abban, hogy a vasárnapi demonstráció az autonómiatörekvés egy fontos mozzanata volt, de arról nincs meggyőződve, hogy ezután változna valami a román politikusok és a román közvélemény autonómiához való viszonyulásában.
Toró Tibor politológus méltatta ugyan az erdélyi magyar politika összefogását, de ugyanakkor hiányolta a közös üzenetet a román politikai elit felé, amit szerinte nagyon sürgősen meg kell fogalmazni. Salat Levente nagyon dicséretesnek tartotta Borbély László bejelentését, miszerint hamarosan egy új autonómia-törvénytervezettel fognak előállni, amelyet egyeztetni kívánnak mindenkivel, de szerinte az RMDSZ részvételét ebben a rendezvényben mégis az magyarázta, hogy úgy érezték, nagyobbat veszítenek, ha nem vesznek részt ezen a tüntetésen, mintha részt vesznek.
Toró Tibor hozzátette, hogy 2003 óta a diskurzust az autonómiáról nem az RMDSZ irányította, és szerinte kérdés, hogy valóban leül-e a három magyar párt, illetve a székelyföldi románság, hogy egyeztessen a törvénytervezetről.
Salat a vasárnap esti Heti hírmondó hangulatát véve alapul, amelyben a négy magyar erdélyi párt képviselője vett részt, szkeptikus a további összefogást és a közös tárgyalásokat illetően. A politológus véleménye szerint vasárnap az erdélyi magyar politika egy nagyon fontos üzenetet kapott az összefogás fontosságáról.
Toró úgy véli, hogy az erdélyi magyar politikusok vasárnap esti televíziós megnyilvánulása alapján az igazi összefogás még nagyon messze van. Szerinte az RMDSZ csatlakozása a rendezvényhez a román média szemében „megemelte” ugyan az autonómiaküzdelmet, de mégis elbagatellizálták az egész eseményt.
Az egész esemény meglepően kevés port kavart a román nyilvánosságban, mint amennyire számítani lehetett – mondta Salat, aki nagyon hiányolta azt, hogy a beszédek között nem hangzott el egy egyszerű, a román közvéleményt megszólító üzenet. Salat kijelentette: a vasárnap a tömeg bármennyire is nagy volt, ő nem hiszi, hogy ez Brüsszelben bárkit is elgondolkoztatna.
Az autonómia hatalommegosztást jelent, tehát autonómiára csak akkor kerülhet sor, ha a hatalom birtokosa ezt indokoltnak és elfogadhatónak tartja, az autonómiát nem lehet egyoldalúan kikiáltani, csak akkor lesz autonómia, ha az erdélyi magyarságnak erről sikerül meggyőzze a román hatalom képviselőit – magyarázta Salat Levente.
Duna Tv
Erdély.ma
2013. október 29.
Menetelés
Jelesre vizsgázott vasárnap a székelység, amikor 120-150 000 ember alkotott élőláncot Kökös és Bereck között a székely autonómia támogatására. Jelentős megmozdulás, még akkor is, ha Erdély más vidékeiről is érkezett erősítés.
Üzenete egyértelmű: a székelység testületileg autonómiát követel, saját sorsát akarja irányítani demokratikusan. Ne Bukarestből döntsenek feje fölött. A székelyek egy emberként a mély történelmi és kulturális gyökerekkel rendelkező autonómiát követelik, főleg, hogy a civilizált Nyugat-Európában számtalan példa van már jól működő, etnikai alapú autonómiára.
A 4 magyar politikai szervezet is együtt lépett fel, ami szintén precedens nélküli az utóbbi években. Hogy ez csupán pillanatnyi összefogás, vagy hosszú távú együttműködés kezdete, az majd kiderül, nem utolsó sorban az RMDSZ által bejelentett autonómia törvénytervezet kidolgozása nyomán.
Kérdéses azonban, hogy a példátlan székely menetelésnek mekkora hatása lesz Bukarestre. A nyugati kisebbségi autonómiákra való hivatkozás korábban sem volt hatásos.
A történelemként tálalt nacionalista agymosás szellemében nevelődött román politikum és közvélemény számára még Erdély eltérő jellege és Székelyföld puszta léte is nehezen emészthető, hát még különleges hagyományai és évszázados autonómiája. A másfél éve tudatosan, szekus módszerekkel felülről szított etnikai viszályok pedig további olaj a régi berögződések tüzére.
Már a résztvevők számának bagatellizálása is jelzésértékű: a román hatóságok 15 000 résztvevőt említenek, bármennyire is nevetséges állításuk, hiszen egyszerű számításnál ez azt jelentené, hogy az 53 kilométeres élőlánc során csak 3,5 méterenként állt volna egy ember, noha valamennyi felvétel ennél jóval nagyobb népsűrűséget igazolt.
A románság manipulálására szánt adatok ellenére, a bukaresti politikusok tisztában vannak a megmozdulás tömeges méretével.
Képesek-e szembenézni az autonómiával, s a lakosság etnikai, történelmi, kulturális és gazdasági adottságaira szabni a jogi keretet? Vagy maradnak önérdekű rögeszméiknél.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Jelesre vizsgázott vasárnap a székelység, amikor 120-150 000 ember alkotott élőláncot Kökös és Bereck között a székely autonómia támogatására. Jelentős megmozdulás, még akkor is, ha Erdély más vidékeiről is érkezett erősítés.
Üzenete egyértelmű: a székelység testületileg autonómiát követel, saját sorsát akarja irányítani demokratikusan. Ne Bukarestből döntsenek feje fölött. A székelyek egy emberként a mély történelmi és kulturális gyökerekkel rendelkező autonómiát követelik, főleg, hogy a civilizált Nyugat-Európában számtalan példa van már jól működő, etnikai alapú autonómiára.
A 4 magyar politikai szervezet is együtt lépett fel, ami szintén precedens nélküli az utóbbi években. Hogy ez csupán pillanatnyi összefogás, vagy hosszú távú együttműködés kezdete, az majd kiderül, nem utolsó sorban az RMDSZ által bejelentett autonómia törvénytervezet kidolgozása nyomán.
Kérdéses azonban, hogy a példátlan székely menetelésnek mekkora hatása lesz Bukarestre. A nyugati kisebbségi autonómiákra való hivatkozás korábban sem volt hatásos.
A történelemként tálalt nacionalista agymosás szellemében nevelődött román politikum és közvélemény számára még Erdély eltérő jellege és Székelyföld puszta léte is nehezen emészthető, hát még különleges hagyományai és évszázados autonómiája. A másfél éve tudatosan, szekus módszerekkel felülről szított etnikai viszályok pedig további olaj a régi berögződések tüzére.
Már a résztvevők számának bagatellizálása is jelzésértékű: a román hatóságok 15 000 résztvevőt említenek, bármennyire is nevetséges állításuk, hiszen egyszerű számításnál ez azt jelentené, hogy az 53 kilométeres élőlánc során csak 3,5 méterenként állt volna egy ember, noha valamennyi felvétel ennél jóval nagyobb népsűrűséget igazolt.
A románság manipulálására szánt adatok ellenére, a bukaresti politikusok tisztában vannak a megmozdulás tömeges méretével.
Képesek-e szembenézni az autonómiával, s a lakosság etnikai, történelmi, kulturális és gazdasági adottságaira szabni a jogi keretet? Vagy maradnak önérdekű rögeszméiknél.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 29.
Bethlen-napok Nagyenyeden, Gyulafehérváron, Alvincen
Fehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották.
„Fejedelem, a fundamentum áll!”
Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit.
A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának.
Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója
A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét.
Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója.
Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról.
Gazdag gyulafehérvári program
A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka.
Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát.
A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14).
A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak.
Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége.
A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen.
Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta.
Istentisztelet Alvincen
Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)
Fehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották.
„Fejedelem, a fundamentum áll!”
Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit.
A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának.
Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója
A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét.
Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója.
Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról.
Gazdag gyulafehérvári program
A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka.
Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát.
A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14).
A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak.
Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége.
A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen.
Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta.
Istentisztelet Alvincen
Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 29.
Román visszhangok: kudarcnak minősítik a menetelést
Többnyire visszhangtalan maradt a Székelyek nagy menetelése a hétfői román sajtóban, az elvétve megjelent kommentárok többsége pedig kudarcnak állította be a vasárnapi demonstrációt, amelyen a kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szerint 120 ezren, a román hatóságok szerint 15 ezren követeltek autonómiát Székelyföldnek.
A liberális kötődésű Adevărulban Lulea Marius Dorin – eltekintve attól, hogy a menetelést az SZNT kezdeményezte és valamennyi erdélyi magyar politikai szervezet felkarolta – az RMDSZ szégyenletes kudarcának minősítette, hogy a „hivatalos” számok messze elmaradtak a szervezők várakozásaitól. A szerző szerint a nacionalista jelszavak nem kendőzhetik el azt, hogy az utóbbi két évtizedben a törvényhozásban és különböző bukaresti kormányzatokban részt vevő RMDSZ nem tudta kiemelni a székelységet a szegénységből, a szövetség vezetői pedig szerinte csak akkor „hangoskodnak” az autonómia-jelszavakkal, amikor ellenzékben vannak, és ha hozzáférnek a közpénzekhez.
Ugyancsak az Adevărul közölt összeállítást a témát kutató újságírók írásaiból, rávilágítva, hogy bár autonómia-ügyben nincsenek kötelező érvényű európai szabványok, igenis működnek Európában etnikai alapon szervezett területi autonómiák. Egyebek mellett a dél-tiroli, a katalán, a baszk és a finnországi példát ismertetve a szerző kiemeli: a különböző jogköröket biztosító területi autonómiáknak éppen az a sajátosságuk, hogy egy területre, nem pedig egy etnikai közösségre vonatkoznak, még akkor is, ha határain belül egy bizonyos etnikum többséget alkot.
A jobboldali România Liberă arról írt, hogy a székelyek menetelése jelentős külföldi támogatásban részesült. A szerző szerint 29 autóbusz hozott magyarországi „turistákat” a demonstrációra. A cikkíró tudni véli, hogy a Székelyföldnek autonómiát követelő tüntetés Oroszország támogatását is élvezte, amely szerinte erődemonstrációt akart tartani a román hatóságoknak, mivel Romániában tegnap kezdődtek az amerikai rakétapajzs kiépítésének munkálatai.
Szabadság (Kolozsvár)
Többnyire visszhangtalan maradt a Székelyek nagy menetelése a hétfői román sajtóban, az elvétve megjelent kommentárok többsége pedig kudarcnak állította be a vasárnapi demonstrációt, amelyen a kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szerint 120 ezren, a román hatóságok szerint 15 ezren követeltek autonómiát Székelyföldnek.
A liberális kötődésű Adevărulban Lulea Marius Dorin – eltekintve attól, hogy a menetelést az SZNT kezdeményezte és valamennyi erdélyi magyar politikai szervezet felkarolta – az RMDSZ szégyenletes kudarcának minősítette, hogy a „hivatalos” számok messze elmaradtak a szervezők várakozásaitól. A szerző szerint a nacionalista jelszavak nem kendőzhetik el azt, hogy az utóbbi két évtizedben a törvényhozásban és különböző bukaresti kormányzatokban részt vevő RMDSZ nem tudta kiemelni a székelységet a szegénységből, a szövetség vezetői pedig szerinte csak akkor „hangoskodnak” az autonómia-jelszavakkal, amikor ellenzékben vannak, és ha hozzáférnek a közpénzekhez.
Ugyancsak az Adevărul közölt összeállítást a témát kutató újságírók írásaiból, rávilágítva, hogy bár autonómia-ügyben nincsenek kötelező érvényű európai szabványok, igenis működnek Európában etnikai alapon szervezett területi autonómiák. Egyebek mellett a dél-tiroli, a katalán, a baszk és a finnországi példát ismertetve a szerző kiemeli: a különböző jogköröket biztosító területi autonómiáknak éppen az a sajátosságuk, hogy egy területre, nem pedig egy etnikai közösségre vonatkoznak, még akkor is, ha határain belül egy bizonyos etnikum többséget alkot.
A jobboldali România Liberă arról írt, hogy a székelyek menetelése jelentős külföldi támogatásban részesült. A szerző szerint 29 autóbusz hozott magyarországi „turistákat” a demonstrációra. A cikkíró tudni véli, hogy a Székelyföldnek autonómiát követelő tüntetés Oroszország támogatását is élvezte, amely szerinte erődemonstrációt akart tartani a román hatóságoknak, mivel Romániában tegnap kezdődtek az amerikai rakétapajzs kiépítésének munkálatai.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 29.
Lesátoroztak a partiumi autonómiáért
Két sátor oldalára kifeszített molinó hirdeti az erdélyiek és a Bihar megyeiek önrendelkezési-törekvéseit a nagyváradi sétálóutcán, ahol az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) hétfő óta aláírásokat gyűjt a kétnyelvű, autonóm partiumi közigazgatási régió megvalósulásáért.
„Itt élünk, itt akarjunk a jövőnket építeni, jobbá tenni. Nem országot akarunk az országban, azt akarjuk, hogy adónk Erdélyben maradjon, ne pedig egy másik régió fejlődését finanszírozzák belőle. Az adminisztratív autonómia azt jelentené, hogy a mi adóink és illetékeink 75 százaléka helyben maradna, és csak 25 százaléka kerülne Bukarestbe, a központi kormányzáshoz” – fogalmazta meg Moldován Lajos, a néppárt helyi társelnöke céljukat. A néppárt már július végén meghirdette törekvését, Bihar megyében több mint kétezren, a térségben pedig több mint tízezren támogatták szignójukkal.
Megszólítják a „nemtörődömöket”
Üzenetük mostanáig többnyire csak azokhoz jutott el, akik ellátogattak a párt helyi irodáiba, a nagyváradi sétálóutcán viszont nagyobb közönségre találnak, meg tudják szólítani a lokálpatrióta román lakosságot is, magyarázták a szervezők. Eredetileg már múlt hétfőn elkezdték volna a kampányt, de a helyi önkormányzat csak mostanra adta meg az engedélyt, és azt is csak egy hétre, naponta 10–18 óra közötti időszakra. Kristófi Kristóf, a párt váradi vezetője azonban leszögezte: november harmadika után várhatóan engedélyük újabb és újabb meghosszabbítását kérik majd, egészen addig, ameddig kellő számú aláírás gyűl össze egy népszavazás kiírásához. Moldovánék emlékeztetettek, hogy a kifeszített, egyenként hét méter hosszú transzparenseken és a sátornál lévő szórólapokon szereplő román-magyar nyelvű infógrafikát eredetileg a nyáron, Tusványoson mutatták be labirintus formában, ez olyan történelmi és gazdasági adatokat illusztrál, amelyek véleményük szerint sokakat elgondolkodtathatnak. „A szemléltetőeszközük mindig is sokat segítettek, mert az emberek eltűnődhetnek egy-egy adat felett. Megragadja az ember szemét és elgondolkozik azon, hogy érdemes-e harcolni érte vagy sem. Itt azokra gondolok, akik eddig nemtörődömök voltak” – magyarázta lapunknak Moldován.
Felemás fogadtatás
„Letáborozásuk” valóban nem maradt észrevétlen, hiszen alighogy felállították a standot, máris heves reakciókat váltottak ki több járókelőből. Miközben voltak, akik rögtön előkapták személyi igazolványukat, és nemzetiségtől függetlenül a kezdeményezés mellé álltak, páran heves vitába bonyolódtak a párt képviselőivel. „Szégyelljék magukat” – kiabálta feléjük az egyik elhaladó idősebb férfi, egy másik – immár külföldön élő nagyváradi – kifejtette: értelmetlennek tartja az autonómiaharcot, és minduntalan az Európai Unió szellemiségét szajkózta. Kristófi lapunknak bevallotta, nem számított ilyen reakciókra. „Nagyvárad elfogadó város volt. De végül is nem baj, ha vitát gerjeszt, mert abból jó dolog is kisülhet. Az információk akkor tudatosulnak, akkor vezethetnek változáshoz, ha van konfrontáció” – vallja a nagyváradi EMNP-szervezet vezetője.
Az első órák tapasztalatai nyomán leszögezték: csak olyan munkatársaikat küldik a sátrakba felügyelni, akik felkészültek a vitára és a pártvezetők is többször kilátogatnak majd a sétálóutcára. A Krónika kérdésére, hogy tartanak-e atrocitásoktól, Moldován kijelentette: „Nem. Miért kellene? Nem kell félni semmitől. Az igazat ki kell mondani, nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Elég volt már a szőnyeg alá seprésből, ez lett az eredménye. Vállalni kell az igazságot.”
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Két sátor oldalára kifeszített molinó hirdeti az erdélyiek és a Bihar megyeiek önrendelkezési-törekvéseit a nagyváradi sétálóutcán, ahol az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) hétfő óta aláírásokat gyűjt a kétnyelvű, autonóm partiumi közigazgatási régió megvalósulásáért.
„Itt élünk, itt akarjunk a jövőnket építeni, jobbá tenni. Nem országot akarunk az országban, azt akarjuk, hogy adónk Erdélyben maradjon, ne pedig egy másik régió fejlődését finanszírozzák belőle. Az adminisztratív autonómia azt jelentené, hogy a mi adóink és illetékeink 75 százaléka helyben maradna, és csak 25 százaléka kerülne Bukarestbe, a központi kormányzáshoz” – fogalmazta meg Moldován Lajos, a néppárt helyi társelnöke céljukat. A néppárt már július végén meghirdette törekvését, Bihar megyében több mint kétezren, a térségben pedig több mint tízezren támogatták szignójukkal.
Megszólítják a „nemtörődömöket”
Üzenetük mostanáig többnyire csak azokhoz jutott el, akik ellátogattak a párt helyi irodáiba, a nagyváradi sétálóutcán viszont nagyobb közönségre találnak, meg tudják szólítani a lokálpatrióta román lakosságot is, magyarázták a szervezők. Eredetileg már múlt hétfőn elkezdték volna a kampányt, de a helyi önkormányzat csak mostanra adta meg az engedélyt, és azt is csak egy hétre, naponta 10–18 óra közötti időszakra. Kristófi Kristóf, a párt váradi vezetője azonban leszögezte: november harmadika után várhatóan engedélyük újabb és újabb meghosszabbítását kérik majd, egészen addig, ameddig kellő számú aláírás gyűl össze egy népszavazás kiírásához. Moldovánék emlékeztetettek, hogy a kifeszített, egyenként hét méter hosszú transzparenseken és a sátornál lévő szórólapokon szereplő román-magyar nyelvű infógrafikát eredetileg a nyáron, Tusványoson mutatták be labirintus formában, ez olyan történelmi és gazdasági adatokat illusztrál, amelyek véleményük szerint sokakat elgondolkodtathatnak. „A szemléltetőeszközük mindig is sokat segítettek, mert az emberek eltűnődhetnek egy-egy adat felett. Megragadja az ember szemét és elgondolkozik azon, hogy érdemes-e harcolni érte vagy sem. Itt azokra gondolok, akik eddig nemtörődömök voltak” – magyarázta lapunknak Moldován.
Felemás fogadtatás
„Letáborozásuk” valóban nem maradt észrevétlen, hiszen alighogy felállították a standot, máris heves reakciókat váltottak ki több járókelőből. Miközben voltak, akik rögtön előkapták személyi igazolványukat, és nemzetiségtől függetlenül a kezdeményezés mellé álltak, páran heves vitába bonyolódtak a párt képviselőivel. „Szégyelljék magukat” – kiabálta feléjük az egyik elhaladó idősebb férfi, egy másik – immár külföldön élő nagyváradi – kifejtette: értelmetlennek tartja az autonómiaharcot, és minduntalan az Európai Unió szellemiségét szajkózta. Kristófi lapunknak bevallotta, nem számított ilyen reakciókra. „Nagyvárad elfogadó város volt. De végül is nem baj, ha vitát gerjeszt, mert abból jó dolog is kisülhet. Az információk akkor tudatosulnak, akkor vezethetnek változáshoz, ha van konfrontáció” – vallja a nagyváradi EMNP-szervezet vezetője.
Az első órák tapasztalatai nyomán leszögezték: csak olyan munkatársaikat küldik a sátrakba felügyelni, akik felkészültek a vitára és a pártvezetők is többször kilátogatnak majd a sétálóutcára. A Krónika kérdésére, hogy tartanak-e atrocitásoktól, Moldován kijelentette: „Nem. Miért kellene? Nem kell félni semmitől. Az igazat ki kell mondani, nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Elég volt már a szőnyeg alá seprésből, ez lett az eredménye. Vállalni kell az igazságot.”
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 29.
Toró T. Tibor: a magyar összefogás biztosította a Székelyek nagy menetelésének sikerét
Történelmi jelentőségűnek nevezte a Székelyek Nagy Menetelését kolozsvári sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint példátlan, hogy „az év eseményén” százezres nagyságrendű tömeg vett részt.
Toró szerint a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett október 27-i megmozdulás sikerét a magyar összefogás biztosította, ami hatalmas mozgósító erőnek bizonyult. „Ez azt bizonyítja, hogy elvek és akciók mentén kell lehetőséget teremteni az erdélyi magyar pártok és szervezetek összefogásához, nem egyetlen pártba terelgetni az embereket”– fogalmazott.
„Október 27-én bebizonyosodott: együtt tudtak mozdulni a politikai szervezetek, a magyar történelmi egyházak, a civil társadalom. Noha több szervezet vett részt a mozgósításban és szervezésben, olyan szervezetek, amelyek gyakran nem értenek egyet egymás különböző álláspontjával, mégis volt egy elv, ami egymás mellé tudott hozni bennünket: együtt nemet mondtunk a kormány számunkra előnytelen közigazgatási átszervezési terveire és igent mondunk az autonómiára, mert tudjuk, hogy az autonómia a megoldás” – mondta a Néppárt elnöke. Leszögezte: fontos volt a közösségi erő felmutatása, békés és méltóságteljes formában.
„A többi szervezővel együtt az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy Székelyföld népe nem fogadja el a számára életidegen közigazgatási átszervezést, ezt a célt pedig véleményem szerint sikerült elérni” – mondta Toró T. Tibor. Szerinte társadalmi béke csak akkor lesz Székelyföldön és Erdélyben, ha az autonómia megvalósul közjogi és funkcionális értelemben egyaránt.
Toró szerint fölösleges a számháború a résztvevők számát illetően, azonban a román hatóságok és a román média által említett 10-15 ezres szám nevetséges. „Számunka, a helyszínen jelenlevők számára, és a rendezvényt a televízióban követők számára is teljesen nyilvánvaló, hogy óriási, százezres megmozdulás volt, ami azt bizonyítja, hogy a magyar közösség széleskörűen támogatta a Székelyek nagy menetelését, és támogatja az autonómia ügyét, amelyért az utcára vonultunk” – fogalmazott. A közvetlen demokrácia eszközére a továbbiakban is szükség lehet, mondta a Néppárt elnöke, aki szerint a magyar szervezeteknek közös ütemtervet kellene kialakítaniuk a hatékonyabb mozgósításért, a demonstráció-sorozat következő állomása pedig akár Bukarest is lehetne. További lépés lehetne a polgári engedetlenség eszközeinek a felhasználása, viszont csak abban az esetben, ha a közösség szilárdan az ügy mögött áll – tette hozzá.
Toró elismerte, hogy a román többség és a román politikum irányában egyelőre nem sikerült áttörést elérni, de a békés tömegdemonstráció jelzi a közösség párbeszédre való hajlandóságát.
A Néppárt elnöke azt javasolta, hogy az összefogás jegyében folytatni kellene a magyar pártok és szervezetek közötti együttműködést a tervezett decentralizációs törvény, a régiósítási tervek vagy az alkotmánymódosítás kapcsán, a Székelyföld területi autonómiájáról szóló tervezet kidolgozásában, vagy az európai parlamenti választásokon is. A román kormánnyal egy reprezentatív erdélyi magyar delegációnak kellene tárgyalnia az autonómiáról, ebben mindhárom magyar pártnak helyet kellene biztosítani. Toró T. Tibor köszönetet mondott elsősorban a Székelyek nagy menetelését kezdeményező Székely Nemzeti Tanácsnak és vezetőjének, Izsák Balázsnak, megköszönte továbbá a az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkáját, de köszönetet mondott az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt, illetve az egyházak és a civil társadalom hozzájárulásáért is. Mint mondta, köszönet illeti a távolabbi helyszínekről a menetelésre érkezett embereket, a Magyarországon, a Felvidéken, a Vajdaságban, Bécsben, Stuttgartban, New Yorkban, Londonban, Cleveland-ben és más nagyvárosokban szervezett szimpátiatüntetések kezdeményezőit és résztvevőit is.
Toró hangsúlyozta: a magyar közszolgálati média, illetve az erdélyi média képviselői nélkül nem lett volna ennyire sikeres a megmozdulás. Külön kiemelte a magyar közmédia objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatását. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Kms.mtva.hu/hir
Történelmi jelentőségűnek nevezte a Székelyek Nagy Menetelését kolozsvári sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint példátlan, hogy „az év eseményén” százezres nagyságrendű tömeg vett részt.
Toró szerint a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett október 27-i megmozdulás sikerét a magyar összefogás biztosította, ami hatalmas mozgósító erőnek bizonyult. „Ez azt bizonyítja, hogy elvek és akciók mentén kell lehetőséget teremteni az erdélyi magyar pártok és szervezetek összefogásához, nem egyetlen pártba terelgetni az embereket”– fogalmazott.
„Október 27-én bebizonyosodott: együtt tudtak mozdulni a politikai szervezetek, a magyar történelmi egyházak, a civil társadalom. Noha több szervezet vett részt a mozgósításban és szervezésben, olyan szervezetek, amelyek gyakran nem értenek egyet egymás különböző álláspontjával, mégis volt egy elv, ami egymás mellé tudott hozni bennünket: együtt nemet mondtunk a kormány számunkra előnytelen közigazgatási átszervezési terveire és igent mondunk az autonómiára, mert tudjuk, hogy az autonómia a megoldás” – mondta a Néppárt elnöke. Leszögezte: fontos volt a közösségi erő felmutatása, békés és méltóságteljes formában.
„A többi szervezővel együtt az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy Székelyföld népe nem fogadja el a számára életidegen közigazgatási átszervezést, ezt a célt pedig véleményem szerint sikerült elérni” – mondta Toró T. Tibor. Szerinte társadalmi béke csak akkor lesz Székelyföldön és Erdélyben, ha az autonómia megvalósul közjogi és funkcionális értelemben egyaránt.
Toró szerint fölösleges a számháború a résztvevők számát illetően, azonban a román hatóságok és a román média által említett 10-15 ezres szám nevetséges. „Számunka, a helyszínen jelenlevők számára, és a rendezvényt a televízióban követők számára is teljesen nyilvánvaló, hogy óriási, százezres megmozdulás volt, ami azt bizonyítja, hogy a magyar közösség széleskörűen támogatta a Székelyek nagy menetelését, és támogatja az autonómia ügyét, amelyért az utcára vonultunk” – fogalmazott. A közvetlen demokrácia eszközére a továbbiakban is szükség lehet, mondta a Néppárt elnöke, aki szerint a magyar szervezeteknek közös ütemtervet kellene kialakítaniuk a hatékonyabb mozgósításért, a demonstráció-sorozat következő állomása pedig akár Bukarest is lehetne. További lépés lehetne a polgári engedetlenség eszközeinek a felhasználása, viszont csak abban az esetben, ha a közösség szilárdan az ügy mögött áll – tette hozzá.
Toró elismerte, hogy a román többség és a román politikum irányában egyelőre nem sikerült áttörést elérni, de a békés tömegdemonstráció jelzi a közösség párbeszédre való hajlandóságát.
A Néppárt elnöke azt javasolta, hogy az összefogás jegyében folytatni kellene a magyar pártok és szervezetek közötti együttműködést a tervezett decentralizációs törvény, a régiósítási tervek vagy az alkotmánymódosítás kapcsán, a Székelyföld területi autonómiájáról szóló tervezet kidolgozásában, vagy az európai parlamenti választásokon is. A román kormánnyal egy reprezentatív erdélyi magyar delegációnak kellene tárgyalnia az autonómiáról, ebben mindhárom magyar pártnak helyet kellene biztosítani. Toró T. Tibor köszönetet mondott elsősorban a Székelyek nagy menetelését kezdeményező Székely Nemzeti Tanácsnak és vezetőjének, Izsák Balázsnak, megköszönte továbbá a az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkáját, de köszönetet mondott az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt, illetve az egyházak és a civil társadalom hozzájárulásáért is. Mint mondta, köszönet illeti a távolabbi helyszínekről a menetelésre érkezett embereket, a Magyarországon, a Felvidéken, a Vajdaságban, Bécsben, Stuttgartban, New Yorkban, Londonban, Cleveland-ben és más nagyvárosokban szervezett szimpátiatüntetések kezdeményezőit és résztvevőit is.
Toró hangsúlyozta: a magyar közszolgálati média, illetve az erdélyi média képviselői nélkül nem lett volna ennyire sikeres a megmozdulás. Külön kiemelte a magyar közmédia objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatását. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Kms.mtva.hu/hir
2013. október 30.
Márton Árpád: nem ismeri az alkotmányt, aki alkotmányellenesnek minősítette a Székelyek Menetelését
Politikai nyilatkozat formájában nehezményezte Márton Árpád, az RMDSZ Kovászna megyei képviselője kedden, október 29-én annak a képviselőnek nyilatkozatait, aki a Székelyek Nagy Menetelését szélsőségesnek és alkotmányellenesnek minősítette.
„Egy parlamenti képviselő alkotmányellenesnek és szélsőségesnek nyilvánította a Székelyek Nagy Menetelését Románia alkotmányának 30-ik cikkelyére hivatkozva. Valószínűleg az említett képviselőnek nem volt ideje részleteiben elolvasni ezt a cikkelyt, úgy ahogyan nem volt ideje tanulmányoznia a 29-et, amely értelmében az államnak biztosítania kell a felekezeti autonómiát, a 32-ik cikkelyt, amely előírja az egyetemi autonómiát, illetve 120-ik cikkelyt, amely a helyi autonómiát, az az a területi autonómia egyik formáját garantálja” – hangsúlyozta Márton Árpád képviselő, majd hozzátette, hogy a képviselő a Gyulafehérvári Nyilatkozat harmadik pontja első bekezdésének tartalmával sincs tisztában, hisz ez kimondja, hogy biztosítva kell legyen „a teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással (…).”
A háromszéki törvényhozó a Román Értelmező Szótárból idézve felolvasta az autonómia és a szélsőséges szavak jelentését illetve, hogy: „Nagy a valószínűsége annak is, hogy az említett román képviselő nincs tudatában annak sem, hogy az Európai Unió tagállamaiban jól működő autonómiaformák léteznek és némelyik közülük területi alapú”, majd a Székelyek Nagy Menetéléséről elmondta: „Mi, akik ott voltunk az eseményen, tudjuk, hogy hány ember volt jelen és úgy véljük, hogy legalább 120 ezren voltunk annak ellenére, hogy a bukaresti sajtóorgánumok 15 ezer résztvevővel számoltak annak érdekében, hogy kicsinyítsék eseményünk jelentőségét”.
Márton Árpád napirend előtti hozzászólásában emlékeztetett arra, hogy míg az ilyen jellegű megmozdulások során az országban többnyire agresszív és feszült pillanatok is voltak, amikor demonstrálók összecsaptak a rendfenntartó erőkkel, ezzel szemben a Székelyföldi Nagy Menetelés csendesen és békésen zajlott. A képviselő kifejtette, hogy a tüntetőket nem lehet szélsőségeseknek nevezni, hiszen még a forgalmat sem állították le és nem válaszoltak az elhaladó sofőrök provokációira. „Azok számára pedig, akik nem olvasták sem a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, sem Románia alkotmányát és az értelmező szótárt sem, románul írták fel tábláikra: „Székelyföld létezik, és Romániában van!
Románia a mi hazánk is, a székelyeké! Azt akarjuk, hogy: – a magyar hivatalos nyelv legyen a román mellett, – Hargita, Kovászna és Maros együtt legyen, – Használhassuk szimbólumaikat! Autonómiát akarunk, nem függetlenséget! Az autonómia nem függetlenséget jelent, hanem hatékonyságot! – „Mi nem akarunk többet, csak ennyit’ „ – zárta politikai nyilatkozatát a háromszéki képviselő.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma
Politikai nyilatkozat formájában nehezményezte Márton Árpád, az RMDSZ Kovászna megyei képviselője kedden, október 29-én annak a képviselőnek nyilatkozatait, aki a Székelyek Nagy Menetelését szélsőségesnek és alkotmányellenesnek minősítette.
„Egy parlamenti képviselő alkotmányellenesnek és szélsőségesnek nyilvánította a Székelyek Nagy Menetelését Románia alkotmányának 30-ik cikkelyére hivatkozva. Valószínűleg az említett képviselőnek nem volt ideje részleteiben elolvasni ezt a cikkelyt, úgy ahogyan nem volt ideje tanulmányoznia a 29-et, amely értelmében az államnak biztosítania kell a felekezeti autonómiát, a 32-ik cikkelyt, amely előírja az egyetemi autonómiát, illetve 120-ik cikkelyt, amely a helyi autonómiát, az az a területi autonómia egyik formáját garantálja” – hangsúlyozta Márton Árpád képviselő, majd hozzátette, hogy a képviselő a Gyulafehérvári Nyilatkozat harmadik pontja első bekezdésének tartalmával sincs tisztában, hisz ez kimondja, hogy biztosítva kell legyen „a teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással (…).”
A háromszéki törvényhozó a Román Értelmező Szótárból idézve felolvasta az autonómia és a szélsőséges szavak jelentését illetve, hogy: „Nagy a valószínűsége annak is, hogy az említett román képviselő nincs tudatában annak sem, hogy az Európai Unió tagállamaiban jól működő autonómiaformák léteznek és némelyik közülük területi alapú”, majd a Székelyek Nagy Menetéléséről elmondta: „Mi, akik ott voltunk az eseményen, tudjuk, hogy hány ember volt jelen és úgy véljük, hogy legalább 120 ezren voltunk annak ellenére, hogy a bukaresti sajtóorgánumok 15 ezer résztvevővel számoltak annak érdekében, hogy kicsinyítsék eseményünk jelentőségét”.
Márton Árpád napirend előtti hozzászólásában emlékeztetett arra, hogy míg az ilyen jellegű megmozdulások során az országban többnyire agresszív és feszült pillanatok is voltak, amikor demonstrálók összecsaptak a rendfenntartó erőkkel, ezzel szemben a Székelyföldi Nagy Menetelés csendesen és békésen zajlott. A képviselő kifejtette, hogy a tüntetőket nem lehet szélsőségeseknek nevezni, hiszen még a forgalmat sem állították le és nem válaszoltak az elhaladó sofőrök provokációira. „Azok számára pedig, akik nem olvasták sem a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, sem Románia alkotmányát és az értelmező szótárt sem, románul írták fel tábláikra: „Székelyföld létezik, és Romániában van!
Románia a mi hazánk is, a székelyeké! Azt akarjuk, hogy: – a magyar hivatalos nyelv legyen a román mellett, – Hargita, Kovászna és Maros együtt legyen, – Használhassuk szimbólumaikat! Autonómiát akarunk, nem függetlenséget! Az autonómia nem függetlenséget jelent, hanem hatékonyságot! – „Mi nem akarunk többet, csak ennyit’ „ – zárta politikai nyilatkozatát a háromszéki képviselő.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma
2013. október 30.
Hírsaláta
MEGJELENT A DECENTRALIZÁCIÓS TÖRVÉNYTERVEZET. Nyilvánosságra került hétfőn este Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter decentralizációs törvénytervezete, amely önkormányzati hatáskörbe utal minisztériumi fennhatóság alatt lévő megyei intézményeket. Mint ismert, a kormány parlament előtti felelősségvállalással – azaz vita nélkül – fogadtatná el a jogszabályt, előreláthatóan november közepéig, a jövő évi költségvetés tervezetének megvitatása előtt. Dragnea törvénytervezete előírja: az önkormányzatok az országos büdzséből kapnak pénzt a hatáskörükbe kerülő intézmények működtetésére. A jogszabály szerint az intézmények alkalmazottjainak bérezése sem változik. (Ziare.com)
LEFÚJTÁK A HÚS ÁFÁJÁNAK CSÖKKENTÉSÉT. Elmarad a jövő január 1-jétől tervezett húsáfa-csökkentés – állítja a România TV, mely szerint az IMF szakértői fújták le az intézkedést, mert enélkül is komoly nehézségekkel küzd a kormány a költségvetés összeállításakor. A Valutaalap állítólag nincs meggyőződve róla, hogy csökkenne a feketegazdaság a húsiparban az intézkedéstől, és mivel fedezetet sem lát a kieső költségvetési bevételekre, azt javasolta, térjenek vissza a témára a jövő év elején. MEGYÉKNEK UTALTÁK A PEDAGÓGUS-BÉRALAPOT. A költségvetés-kiigazításkor 175 millió lejt utalnak át a megyéknek az iskolai oktatók fizetésére. A megyei tanfelügyelőségek számításai szerint ennyire van szükség a béralap kiegészítéséhez. (Szabadság) AUTONÓMIÁT ERDÉLYNEK! Időnként fel-felbukkan a romániai közéletben egy-egy ember, ki nyíltan felvállalja az Erdély függetlensége melletti kiállást. Ilyen Angela Tocilă blogger, közíró, aki a honlapján megjelent levelében kifejti, hogy Erdélyt elhanyagolják a mindenkori román kormányok, az ország mostohagyermekeként kezelik, a központi költségvetésből pedig jóval kevesebbet juttatnak neki, mint az ország többi részének. Egy magyar újságíróval folytatott beszélgetése során elmondta: az elmúlt 23 év csalódásai, kudarcai és frusztrációi miatt írta fenti sorait, mely lázadás, felháborodás a teljes romániai politikai vezetésre. Angela Tocilă teljes pénzügyi függetlenséget és önrendelkezési jogot szeretne, mert szerinte 1989 után a politikai pártok bebizonyították, hogy képtelenek vezetni az országot és kezelni a problémákat. Hozzátette, hogy sem gazdasági, sem kulturális szempontból nincs egy világos jövőkép, és éppen ezért lenne szükség a történelmi régiók szerinti autonómiára az egész országban, nem csak Erdélyben. Románia nem fog beleegyezni Székelyföld területi autonómiájába, és ő maga sem ért ezzel egyet, de az országon belüli függetlenséggel, azzal igen – fejtette ki a közíró. Angela Tocilă szerint nincs probléma az erdélyi magyar közösség és a román többség között, Erdély, Moldva és Havasalföld gazdasági függetlenségét pedig azért nem fogják megadni, mert akkor a politikusok nem vehetnék elő a nacionalista kártyát, amikor valami problémára nem találnak megoldást. (Duna TV)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
MEGJELENT A DECENTRALIZÁCIÓS TÖRVÉNYTERVEZET. Nyilvánosságra került hétfőn este Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter decentralizációs törvénytervezete, amely önkormányzati hatáskörbe utal minisztériumi fennhatóság alatt lévő megyei intézményeket. Mint ismert, a kormány parlament előtti felelősségvállalással – azaz vita nélkül – fogadtatná el a jogszabályt, előreláthatóan november közepéig, a jövő évi költségvetés tervezetének megvitatása előtt. Dragnea törvénytervezete előírja: az önkormányzatok az országos büdzséből kapnak pénzt a hatáskörükbe kerülő intézmények működtetésére. A jogszabály szerint az intézmények alkalmazottjainak bérezése sem változik. (Ziare.com)
LEFÚJTÁK A HÚS ÁFÁJÁNAK CSÖKKENTÉSÉT. Elmarad a jövő január 1-jétől tervezett húsáfa-csökkentés – állítja a România TV, mely szerint az IMF szakértői fújták le az intézkedést, mert enélkül is komoly nehézségekkel küzd a kormány a költségvetés összeállításakor. A Valutaalap állítólag nincs meggyőződve róla, hogy csökkenne a feketegazdaság a húsiparban az intézkedéstől, és mivel fedezetet sem lát a kieső költségvetési bevételekre, azt javasolta, térjenek vissza a témára a jövő év elején. MEGYÉKNEK UTALTÁK A PEDAGÓGUS-BÉRALAPOT. A költségvetés-kiigazításkor 175 millió lejt utalnak át a megyéknek az iskolai oktatók fizetésére. A megyei tanfelügyelőségek számításai szerint ennyire van szükség a béralap kiegészítéséhez. (Szabadság) AUTONÓMIÁT ERDÉLYNEK! Időnként fel-felbukkan a romániai közéletben egy-egy ember, ki nyíltan felvállalja az Erdély függetlensége melletti kiállást. Ilyen Angela Tocilă blogger, közíró, aki a honlapján megjelent levelében kifejti, hogy Erdélyt elhanyagolják a mindenkori román kormányok, az ország mostohagyermekeként kezelik, a központi költségvetésből pedig jóval kevesebbet juttatnak neki, mint az ország többi részének. Egy magyar újságíróval folytatott beszélgetése során elmondta: az elmúlt 23 év csalódásai, kudarcai és frusztrációi miatt írta fenti sorait, mely lázadás, felháborodás a teljes romániai politikai vezetésre. Angela Tocilă teljes pénzügyi függetlenséget és önrendelkezési jogot szeretne, mert szerinte 1989 után a politikai pártok bebizonyították, hogy képtelenek vezetni az országot és kezelni a problémákat. Hozzátette, hogy sem gazdasági, sem kulturális szempontból nincs egy világos jövőkép, és éppen ezért lenne szükség a történelmi régiók szerinti autonómiára az egész országban, nem csak Erdélyben. Románia nem fog beleegyezni Székelyföld területi autonómiájába, és ő maga sem ért ezzel egyet, de az országon belüli függetlenséggel, azzal igen – fejtette ki a közíró. Angela Tocilă szerint nincs probléma az erdélyi magyar közösség és a román többség között, Erdély, Moldva és Havasalföld gazdasági függetlenségét pedig azért nem fogják megadni, mert akkor a politikusok nem vehetnék elő a nacionalista kártyát, amikor valami problémára nem találnak megoldást. (Duna TV)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 30.
Nem csak „székely-ügy”
Senki se tápláljon hiú reményeket, miszerint a vasárnap lezajlott Székelyek Nagy Menetelésétől hirtelenjében meghatódik a bukaresti hatalom, és száznyolcvan fokos fordulat következik be a román kisebbségpolitikában. Az viszont bízvást feltételezhető, hogy a nagyvilágban igenis feltűnést keltett a tiltakozás, és hogy mindennek előbb-utóbb pozitív következményei lehetnek.
Több mint két évtizeddel ezelőtt egy román értelmiségitől hallotta a Bálványosi Nyári Szabadegyetem akkor még fűben és bizonytalanságban ülő hallgatóság: „Ne higgyétek, hogy majd valakik Bukarestből megkérdezik tőletek, véletlenül nincs-e szükségetek autonómiára. Az életben mindenért meg kell harcolni, magától semmi sem hull az öletekbe.” Azóta sokszorosan bebizonyosodott, mennyire igaza volt. A mindenkori román hatalom, amelyet általában a balkáni „smekerkedés”, kapkodás és a pillanatnyi politikai széljáráshoz való igazodás jellemez, amikor magyar ügyről van szó, példátlanul következetesen, és összehangoltan ügyködik a történelemhamisítás, az etnikai beolvasztás, a kisebbségi lét ellehetetlenítése érdekében.
A vasárnapi székelyföldi tömegrendezvény sok mindent bebizonyított. Egyrészt azt, hogy a részünkről annyira óhajtott pártközi összefogás megvalósítható. Másrészt pedig, hogy román részről igenis létezik megértés, támogatás, rokonszenv követeléseinket illetően, ezt tapasztalhattuk a vasárnap Háromszéken keresztülhajtó „egyszerű” autósok részéről, jóllehet az ellenkezőjére is akadt bőven példa. A román sajtó – tisztelet a kevés kivételnek – ezúttal sem hazudtolta meg magát: rég bevált stílusban próbálta az eseményt kikezdeni, jobb esetben bagatellizálni.
Dicséretesnek bizonyult a helyszín megválasztása is. Jókai Mór szavai jutnak eszembe, aki „a világ legszebb vidékének” nevezte, amikor feleségével, Laborfalvi Róza színművésznővel ott járt. Alföldre emlékeztető síkság, az országutak mentén jegenyesorokkal, háttérben pedig a Keleti-Kárpátok fenséges kékes-zöldes vonulata, áradozott az író. Csodálatos tündérkertje, mondhatnánk, az otthonukhoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó székelyeknek, akik itt akarnak élhető jövőt teremteni – nem megtűrt kisebbségként, hanem saját sorsukról rendelkező egyenlő partnerként, társnemzetként.
Bár a Székelyek Nagy Menetelésére háromszéki utakon került sor, ez nem csak „székely ügy”, hanem az egész erdélyi, Kárpát-medencei magyarság ügye. Szükség lesz folytatására, mindaddig biztosan, amíg azok is csatlakoznak, felzárkóznak valamilyen formában, akik nem tudnak, vagy még nem merik ilyen módon akaratukat kinyilvánítani.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
Senki se tápláljon hiú reményeket, miszerint a vasárnap lezajlott Székelyek Nagy Menetelésétől hirtelenjében meghatódik a bukaresti hatalom, és száznyolcvan fokos fordulat következik be a román kisebbségpolitikában. Az viszont bízvást feltételezhető, hogy a nagyvilágban igenis feltűnést keltett a tiltakozás, és hogy mindennek előbb-utóbb pozitív következményei lehetnek.
Több mint két évtizeddel ezelőtt egy román értelmiségitől hallotta a Bálványosi Nyári Szabadegyetem akkor még fűben és bizonytalanságban ülő hallgatóság: „Ne higgyétek, hogy majd valakik Bukarestből megkérdezik tőletek, véletlenül nincs-e szükségetek autonómiára. Az életben mindenért meg kell harcolni, magától semmi sem hull az öletekbe.” Azóta sokszorosan bebizonyosodott, mennyire igaza volt. A mindenkori román hatalom, amelyet általában a balkáni „smekerkedés”, kapkodás és a pillanatnyi politikai széljáráshoz való igazodás jellemez, amikor magyar ügyről van szó, példátlanul következetesen, és összehangoltan ügyködik a történelemhamisítás, az etnikai beolvasztás, a kisebbségi lét ellehetetlenítése érdekében.
A vasárnapi székelyföldi tömegrendezvény sok mindent bebizonyított. Egyrészt azt, hogy a részünkről annyira óhajtott pártközi összefogás megvalósítható. Másrészt pedig, hogy román részről igenis létezik megértés, támogatás, rokonszenv követeléseinket illetően, ezt tapasztalhattuk a vasárnap Háromszéken keresztülhajtó „egyszerű” autósok részéről, jóllehet az ellenkezőjére is akadt bőven példa. A román sajtó – tisztelet a kevés kivételnek – ezúttal sem hazudtolta meg magát: rég bevált stílusban próbálta az eseményt kikezdeni, jobb esetben bagatellizálni.
Dicséretesnek bizonyult a helyszín megválasztása is. Jókai Mór szavai jutnak eszembe, aki „a világ legszebb vidékének” nevezte, amikor feleségével, Laborfalvi Róza színművésznővel ott járt. Alföldre emlékeztető síkság, az országutak mentén jegenyesorokkal, háttérben pedig a Keleti-Kárpátok fenséges kékes-zöldes vonulata, áradozott az író. Csodálatos tündérkertje, mondhatnánk, az otthonukhoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó székelyeknek, akik itt akarnak élhető jövőt teremteni – nem megtűrt kisebbségként, hanem saját sorsukról rendelkező egyenlő partnerként, társnemzetként.
Bár a Székelyek Nagy Menetelésére háromszéki utakon került sor, ez nem csak „székely ügy”, hanem az egész erdélyi, Kárpát-medencei magyarság ügye. Szükség lesz folytatására, mindaddig biztosan, amíg azok is csatlakoznak, felzárkóznak valamilyen formában, akik nem tudnak, vagy még nem merik ilyen módon akaratukat kinyilvánítani.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 31.
Jékelyre emlékeznek a PIM-ben
A száz éve született Jékely Zoltán költő, íróra emlékeznek a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata szervezésében ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). A költő életművét Ágh István író, az MMA rendes tagja; Szabó T. Anna költő, irodalomtörténész; Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője és Szakolczay Lajos irodalomtörténész, író ismerteti. Az esten Jékely Zoltán versei, prózai írásai hangzanak el, közreműködik Havas Judit előadóművész és Papp Zoltán színművész. Ágh István az MTI-nek felidézte: Jékely Zoltán munkásságának egyik elengedhetetlen motívuma volt a haláltudat és az élet ciklikus megélése. Verseiben ezek olyannyira elevenek, mint amennyire szomorúak és elégikusak, halálfélelemmel teljesek.
Hozzátette: első kötete, az Éjszakák szinte teljesen ezen az elmúlásos hangon szólal meg, benne már megjelenik Erdély elvesztése és az otthonkeresés Magyarországon. Mint mondta, pályája elején ezek voltak a legfontosabb témái, de összességében az elégikusság, a halál- és az elmúlástudat végigkísérte a költő egész életét. Ágh István emlékeztetett arra, hogy a másik téma, amely markánsan jelen van Jékely Zoltán írásaiban, az a hontalanság. Trianon mélyen megsebezte a szívét, először Kolozsvárra, majd onnan Budapestre költöztek, majd újra Kolozsvárra, ezután megint Budapestre. A Rákosi-rendszer – az akkori magyar irodalom legjobbjaival egyetemben – hallgatásra kényszerítette, az írószövetségből is kizárták. Az én országom című versén keresztül pontos képet kaphatunk arról, hogy hontalannak érezte magát egész életében – jegyezte meg Ágh István
Szabadság (Kolozsvár)
A száz éve született Jékely Zoltán költő, íróra emlékeznek a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata szervezésében ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). A költő életművét Ágh István író, az MMA rendes tagja; Szabó T. Anna költő, irodalomtörténész; Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője és Szakolczay Lajos irodalomtörténész, író ismerteti. Az esten Jékely Zoltán versei, prózai írásai hangzanak el, közreműködik Havas Judit előadóművész és Papp Zoltán színművész. Ágh István az MTI-nek felidézte: Jékely Zoltán munkásságának egyik elengedhetetlen motívuma volt a haláltudat és az élet ciklikus megélése. Verseiben ezek olyannyira elevenek, mint amennyire szomorúak és elégikusak, halálfélelemmel teljesek.
Hozzátette: első kötete, az Éjszakák szinte teljesen ezen az elmúlásos hangon szólal meg, benne már megjelenik Erdély elvesztése és az otthonkeresés Magyarországon. Mint mondta, pályája elején ezek voltak a legfontosabb témái, de összességében az elégikusság, a halál- és az elmúlástudat végigkísérte a költő egész életét. Ágh István emlékeztetett arra, hogy a másik téma, amely markánsan jelen van Jékely Zoltán írásaiban, az a hontalanság. Trianon mélyen megsebezte a szívét, először Kolozsvárra, majd onnan Budapestre költöztek, majd újra Kolozsvárra, ezután megint Budapestre. A Rákosi-rendszer – az akkori magyar irodalom legjobbjaival egyetemben – hallgatásra kényszerítette, az írószövetségből is kizárták. Az én országom című versén keresztül pontos képet kaphatunk arról, hogy hontalannak érezte magát egész életében – jegyezte meg Ágh István
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 31.
Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 31.
Indul az internetes választási regisztráció
Csütörtöktől interneten is regisztrálhatnak a magyarországi választási névjegyzékbe azok a határon túli magyarok, akik voksolni szeretnének a jövő évi országgyűlési választásokon. Levélben Erdélyből szerdáig több mint 20 ezren jelentkeztek.
November 1-jétől már az interneten is kérhetik a választási névjegyzékbe vételhez szükséges regisztrációjukat a határon túl élő kettős állampolgárságú magyarok – közölte a Nemzeti Választási Iroda (NVI). Amint arról már korábban írtunk, a 2014. tavaszi országgyűlési választáson a magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok közül azok vehetnek részt, akik a regisztrációjukat eljuttatják az NVI-hez postai vagy péntektől akár elektronikus úton. A regisztráció tíz évig érvényes, és automatikusan meghosszabbodik, ha valaki részt vesz egy választáson, vagy ha az adatait frissíti, módosítja. A határon túli magyarok postai regisztrációja – mint ismeretes – augusztus elsejével indult el.
A Nemzeti Választási Iroda honlapján közzétett adatok szerint tegnap délutánig 47640 választási regisztrációs kérelem érkezett az NVI-hez, a legtöbben, 20773-an romániai értesítési címet adtak meg a későbbi kapcsolattartásra. A második legnépesebb tábor a délvidékieké, az ott élő kettős állampolgárok közül eddig 12969-en regisztráltak. A választási iroda az előzetes bejelentések értelmében november folyamán, a kérelmek elbírálását követően kezdi meg a visszaigazolásokat.
Kényelmes megoldás
Tulajdonképpen az állampolgárok kényelmét szolgálja az a tény, hogy akár otthonról, a számítógép elől is lehet regisztrálni a választásokra – vallja Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője. „Eddig a választási regisztráció úgy történt, hogy az érintettek postán megkapták a regisztrációs kérelmet, esetleg beszerezték a főkonzulátuson, vagy letöltötték az internetről. Miután kitöltötték papíron, leadták a főkonzulátuson, vagy elküldték postán” – emlékeztetett. Péntektől lehetőség van arra, hogy amennyiben valaki e-mailben kéri a visszaigazolást, akkor e-mailben is kaphatja meg, tehát minden elektronikusan történik. A főkonzul felhívta a figyelmet arra, hogy a személyi adatok kitöltésénél fontos a magyar személyi lakcímkártya adatainak beírása. „Amennyiben postacímet adnak meg, a román személyi igazolványban szereplő megnevezéseket kell használni annak érdekében, hogy házhoz jusson a küldemény” – hívta fel ugyanakkor a figyelmet a főkonzul.
Kérdésünkre, hogy lekéstek-e a jövő évi magyarországi szavazásról azok a személyek, akik még nem nyújtották be az állampolgársági kérelmüket, Zsigmond Barna nemmel válaszolt. „Aki szeretne részt venni a magyarországi választásokon, de még nem nyújtotta be az állampolgársági kérelmét, minél előbb, néhány héten belül jelentkezzen, mert ellenkező esetben kifuthat az időből” – hangsúlyozta a diplomata. Interneten a Valasztas.hu, illetve az Nvi.hu oldalon lehet regisztrálni a jövő évi választásokra, az említett oldalakon kitöltési segédlet is található. „Amennyiben valakiknek gondjai akadnak a kitöltésnél, befáradhat a főkonzulátusra, itt segítünk. Ugyanakkor továbbra is megmarad a papíralapú regisztráció lehetősége” – hívta fel a figyelmet a főkonzul.
Felgyorsul a folyamat
„Az online regisztráció bevezetése az írásban benyújtott kérések feldolgozását is felgyorsítja” – mutatott rá eközben a Krónika érdeklődésére Magdó János kolozsvári főkonzul. Mint részletezte, a kolozsvári főkonzulátus eddigi tapasztalatai azt mutatják jelentős érdeklődés mutatkozik a választási regisztráció iránt, legtöbben a kihelyezett konzuli napokat vagy az állampolgársági eskütétel napját használják ki erre a célra. Megtudtuk, augusztus óta néhány ezres nagyságrendben regisztráltak az új magyar állampolgárok a kolozsvári főkonzulátuson.
Segítenek a demokrácia-központok
„Mi első sorban azoknak tudunk csak segíteni, akik papíron akarnak regisztrálni. Aki bejön az irodáinkba, annak továbbra is a nyomtatott formában intézzük a regisztrálását. Az online regisztrálás igazából azoknak van, akik otthonuk kényelmében, délután, munka után akarnak bejelentkezni” – magyarázta Nagy József Barna, az állampolgársági ügyintézésben nagy szerepet vállaló demokrácia-központok hálózatának nagyváradi irodavezetője. Hogy mennyire lesz népszerű az internetes bejegyzés, azt nem tudta megjósolni, de az elmúlt időszakban már több fiatal is jelezte neki, hogy csak erre vár, hiszen a ifjabb generáció inkább az elektromos megoldásokat részesíti előnyben. Szerinte eddigi munkájuk sem fog megcsappanni, mivel a vidékiek többsége nem internetezik. Pontos statisztika ugyan nem készült arról, hogy irodáikon keresztül eddig hányan regisztráltak, de Nagy József Barna növekedett érdeklődést tapasztal az elmúlt időszakban. Tájékoztatása szerint Váradon tegnap, alig egy pár óra alatt hetven személy regisztrált, míg például az érmellék központjában, Érmihályalván ezen a héten már háromszázan jelezték választási szándékukat.
Egy mandátum sorsáról dönthetünk
Amint arról korábban beszámoltunk, a honosított erdélyi magyarok legfeljebb egy mandátum sorsáról dönthetnek a 2014-es magyarországi országgyűlési választásokon. Minderre a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet legfrissebb kutatásainak az eredményeiből derült fény. Mint rámutatnak, a jövő tavasszal esedékes anyaországi megmérettetésen várhatóan 70–80 ezer, magyar állampolgársággal is rendelkező erdélyi voksol majd. Számításaik szerint jövő júniusra egyébként várhatóan mintegy 260 ezer szavazó korú erdélyi magyar lesz magyar állampolgár, ám csupán 25–30 százalékuk fog voksolni – a részvétel jelentős mértékben függ majd attól, hogy megszervezik-e a szavazólapok begyűjtését, vagy a szavazóknak kell azt eljuttatniuk a megfelelő helyre. A felmérés eredményeiből ugyanakkor kiderül, hogy a megkérdezettek 25 százaléka még nem tudja vagy nem árulta el, kire szavazna, ugyanakkor a pártpreferenciával rendelkezők 86 százaléka a Fideszt, hat százaléka az MSZP-t, négy a Jobbikot, két százaléka pedig az Együtt 2014-et támogatja.
Összeállításunk szerzői:
Bálint Eszter, Kiss Előd Gergely, Kozán István, Vásárhelyi-Nyemec Réka közösségekért, és természetesen támogatja törekvéseiket, igényeiket.
Szabadság (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)
Csütörtöktől interneten is regisztrálhatnak a magyarországi választási névjegyzékbe azok a határon túli magyarok, akik voksolni szeretnének a jövő évi országgyűlési választásokon. Levélben Erdélyből szerdáig több mint 20 ezren jelentkeztek.
November 1-jétől már az interneten is kérhetik a választási névjegyzékbe vételhez szükséges regisztrációjukat a határon túl élő kettős állampolgárságú magyarok – közölte a Nemzeti Választási Iroda (NVI). Amint arról már korábban írtunk, a 2014. tavaszi országgyűlési választáson a magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok közül azok vehetnek részt, akik a regisztrációjukat eljuttatják az NVI-hez postai vagy péntektől akár elektronikus úton. A regisztráció tíz évig érvényes, és automatikusan meghosszabbodik, ha valaki részt vesz egy választáson, vagy ha az adatait frissíti, módosítja. A határon túli magyarok postai regisztrációja – mint ismeretes – augusztus elsejével indult el.
A Nemzeti Választási Iroda honlapján közzétett adatok szerint tegnap délutánig 47640 választási regisztrációs kérelem érkezett az NVI-hez, a legtöbben, 20773-an romániai értesítési címet adtak meg a későbbi kapcsolattartásra. A második legnépesebb tábor a délvidékieké, az ott élő kettős állampolgárok közül eddig 12969-en regisztráltak. A választási iroda az előzetes bejelentések értelmében november folyamán, a kérelmek elbírálását követően kezdi meg a visszaigazolásokat.
Kényelmes megoldás
Tulajdonképpen az állampolgárok kényelmét szolgálja az a tény, hogy akár otthonról, a számítógép elől is lehet regisztrálni a választásokra – vallja Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője. „Eddig a választási regisztráció úgy történt, hogy az érintettek postán megkapták a regisztrációs kérelmet, esetleg beszerezték a főkonzulátuson, vagy letöltötték az internetről. Miután kitöltötték papíron, leadták a főkonzulátuson, vagy elküldték postán” – emlékeztetett. Péntektől lehetőség van arra, hogy amennyiben valaki e-mailben kéri a visszaigazolást, akkor e-mailben is kaphatja meg, tehát minden elektronikusan történik. A főkonzul felhívta a figyelmet arra, hogy a személyi adatok kitöltésénél fontos a magyar személyi lakcímkártya adatainak beírása. „Amennyiben postacímet adnak meg, a román személyi igazolványban szereplő megnevezéseket kell használni annak érdekében, hogy házhoz jusson a küldemény” – hívta fel ugyanakkor a figyelmet a főkonzul.
Kérdésünkre, hogy lekéstek-e a jövő évi magyarországi szavazásról azok a személyek, akik még nem nyújtották be az állampolgársági kérelmüket, Zsigmond Barna nemmel válaszolt. „Aki szeretne részt venni a magyarországi választásokon, de még nem nyújtotta be az állampolgársági kérelmét, minél előbb, néhány héten belül jelentkezzen, mert ellenkező esetben kifuthat az időből” – hangsúlyozta a diplomata. Interneten a Valasztas.hu, illetve az Nvi.hu oldalon lehet regisztrálni a jövő évi választásokra, az említett oldalakon kitöltési segédlet is található. „Amennyiben valakiknek gondjai akadnak a kitöltésnél, befáradhat a főkonzulátusra, itt segítünk. Ugyanakkor továbbra is megmarad a papíralapú regisztráció lehetősége” – hívta fel a figyelmet a főkonzul.
Felgyorsul a folyamat
„Az online regisztráció bevezetése az írásban benyújtott kérések feldolgozását is felgyorsítja” – mutatott rá eközben a Krónika érdeklődésére Magdó János kolozsvári főkonzul. Mint részletezte, a kolozsvári főkonzulátus eddigi tapasztalatai azt mutatják jelentős érdeklődés mutatkozik a választási regisztráció iránt, legtöbben a kihelyezett konzuli napokat vagy az állampolgársági eskütétel napját használják ki erre a célra. Megtudtuk, augusztus óta néhány ezres nagyságrendben regisztráltak az új magyar állampolgárok a kolozsvári főkonzulátuson.
Segítenek a demokrácia-központok
„Mi első sorban azoknak tudunk csak segíteni, akik papíron akarnak regisztrálni. Aki bejön az irodáinkba, annak továbbra is a nyomtatott formában intézzük a regisztrálását. Az online regisztrálás igazából azoknak van, akik otthonuk kényelmében, délután, munka után akarnak bejelentkezni” – magyarázta Nagy József Barna, az állampolgársági ügyintézésben nagy szerepet vállaló demokrácia-központok hálózatának nagyváradi irodavezetője. Hogy mennyire lesz népszerű az internetes bejegyzés, azt nem tudta megjósolni, de az elmúlt időszakban már több fiatal is jelezte neki, hogy csak erre vár, hiszen a ifjabb generáció inkább az elektromos megoldásokat részesíti előnyben. Szerinte eddigi munkájuk sem fog megcsappanni, mivel a vidékiek többsége nem internetezik. Pontos statisztika ugyan nem készült arról, hogy irodáikon keresztül eddig hányan regisztráltak, de Nagy József Barna növekedett érdeklődést tapasztal az elmúlt időszakban. Tájékoztatása szerint Váradon tegnap, alig egy pár óra alatt hetven személy regisztrált, míg például az érmellék központjában, Érmihályalván ezen a héten már háromszázan jelezték választási szándékukat.
Egy mandátum sorsáról dönthetünk
Amint arról korábban beszámoltunk, a honosított erdélyi magyarok legfeljebb egy mandátum sorsáról dönthetnek a 2014-es magyarországi országgyűlési választásokon. Minderre a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet legfrissebb kutatásainak az eredményeiből derült fény. Mint rámutatnak, a jövő tavasszal esedékes anyaországi megmérettetésen várhatóan 70–80 ezer, magyar állampolgársággal is rendelkező erdélyi voksol majd. Számításaik szerint jövő júniusra egyébként várhatóan mintegy 260 ezer szavazó korú erdélyi magyar lesz magyar állampolgár, ám csupán 25–30 százalékuk fog voksolni – a részvétel jelentős mértékben függ majd attól, hogy megszervezik-e a szavazólapok begyűjtését, vagy a szavazóknak kell azt eljuttatniuk a megfelelő helyre. A felmérés eredményeiből ugyanakkor kiderül, hogy a megkérdezettek 25 százaléka még nem tudja vagy nem árulta el, kire szavazna, ugyanakkor a pártpreferenciával rendelkezők 86 százaléka a Fideszt, hat százaléka az MSZP-t, négy a Jobbikot, két százaléka pedig az Együtt 2014-et támogatja.
Összeállításunk szerzői:
Bálint Eszter, Kiss Előd Gergely, Kozán István, Vásárhelyi-Nyemec Réka közösségekért, és természetesen támogatja törekvéseiket, igényeiket.
Szabadság (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)