Vona Gábor nyílt levele a román politikusokhoz
Tisztelt Román Politikusok! Egyikük, Bogdan Diaconu képviselő az EMI-táborban tartott beszédem után az én Romániából történő kitiltásomra és a Jobbik teljes ottani ellehetetlenítésére tett javaslatot.
A beszédem tartalmát teljesen elferdítő sajtó, az erre hisztérikusan rálicitáló képviselő, majd az egészet megkoronázó külügyminisztérium jól láthatóan nem a valóságra volt kíváncsi, csupán botrányt akart. Azt a hamis képet akarták mutatni a nagyvilágnak, hogy a békés román politikát mennyire zavarja az agresszív magyar politika. Hogy önöknek miért van szükségük ezekre a ferdítésekre, botrányokra, hogy miért nem a valóságról, a tényekről beszélgetünk, hogy miért nem érdemi és konstruktív vitát folytatunk egymással? Ennek oka véleményem szerint az önök rossz lelkiismerete, amiért az erdélyi magyarság jogi törekvéseit rendre méltatlan módon akadályozzák. De nem vagyok és nem is akarok az önök pszichológusa lenni, ezért helyesebb, ha mélyen rejlő motívumaikat inkább saját maguk igyekeznek megkeresni.
Ezt a levelet azért írtam, mert szeretném, ha a közöttünk, magyarok és románok között lévő vita konstruktív és hasznos lenne. Az értelmetlen csapkodást, a felesleges provokálást és a tényeket figyelmen kívül hagyó sajtóüzengetést nem szeretem. Ezzel csak rombolni lehet. Én az őszinte vitának, az egymás szemébe mondott érvelésnek és az építkezésnek vagyok a híve. Ennek az alapja, hogy a valóságot mindannyian igyekszünk megismerni, és nem ülünk fel a különféle manipulációknak, csúsztatásoknak. Mit is mondtam én valójában Borzonton, amiből ekkora botrányt kreáltak egyesek?
Az egyik újságíró megkérdezte a magyar érdekek képviselete kapcsán, hogy amennyiben az a román állammal történő konfliktussal jár együtt, akkor is vállaljuk-e, én azt mondtam: igen. Egy magyar pártnak mi is lenne a dolga, ha nem az, hogy akár a vita, a nézeteltérés, vagyis a konfliktus vállalásával is, de védje a saját véreit? Ebből az önök sajtója már azt kreálta, hogy én hadat üzentem Romániának, erre reagált a képviselő és a külügyminisztérium. Tényleg szükséges ez, uraim? Kérdezem önöktől, ha a román emberek jogaiért önöknek vállalni kell a konfliktust egy másik állammal, akkor nem ugyanazt a választ adják-e, mint amit én adtam? Ugye hogy igen? Akkor mire ez az egész hisztéria?
Arról is beszéltem a sajtótájékoztatón, hogy nekünk semmi bajunk sincs a román emberekkel, nem ellenük vagyunk, hanem a magyar emberekért. Sőt, továbblépve arról is beszéltem, hogy ha a kisebbségi kérdést meg tudnánk oldani, akkor észrevennénk, hogy az összes problémánk, ebből következően a jövőnk is közös. Vagyis ha képesek lennénk a toleranciára, egymás megértésére és a szükséges jogok kölcsönös biztosítására, akkor képesek lehetnénk egymásban nem az ellenséget, hanem a szövetségest meglátni. Arról is beszéltem, hogy Magyarországnak és Romániának inkább közösen kellene feltartóztatni a bennünket kizsigerelő EU-t és a globális kapitalizmust. Ebben együtt kellene működnünk a magyar emberek és a román emberek boldogabb és jobb életéért. Mit gondolnak, mindez ugyan miért maradt ki a beszámolókból, bár külön és hangsúlyosan kértem a sajtó munkatársait, hogy mindenképp legyen benne a híradásokban? Az én lelkiismeretem tehát tiszta, állok elébe a vitának, vállalom bárkivel a szembesítést. Javaslom ezért, sőt kérem önöket, hogy a további félreértések elkerülése végett keressék meg az EMI-táborban lévő román sajtómunkatársakat, és az általam tartott sajtótájékoztatót teljes terjedelmében és vágatlanul jelentessék meg azokban a tévékben, rádiókban és újságokban, amelyekben korábban az elferdített hazugságok megjelentek. Ez mindannyiunk közös érdeke. Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, lehet, hogy sok vitás kérdés van közöttünk, de remélem, egyben megegyezik a véleményünk: bármilyen vita alapját csak a tisztesség, az igazság és a tények képezhetik. Amennyiben önök úriemberek, úgy teljesítik ezt a kérést. Ha nem, az mindenki számára bizonyítja majd, kinek áll érdekében elferdíteni a valóságot.
Bízva a konstruktív hozzáállásukban és szebb jövőben,
Vona Gábor,
a Jobbik elnöke és egyúttal Mircea Eliade őszinte tisztelője
Erdély.ma

Basescu: Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában
Magyarország az instabilitás forrása, a 2013-as év az utolsó, amikor a magyar politikusok nyugodtan járkálhattak Romániában, és a tusnádfürdői nyári egyetem sem szervezhető meg többé, ha az ideihez hasonló formában zajlik – jelentette ki Traian Băsescu román államfő hétfőn a Hargita megyei Marosfőn, a határon túli román közösségek képviselőinek részvételével megszervezett nyári egyetemen.
A székelyföldi településen, a külhoni románság képviselőinek jelenlétében rendezett fórumon a román elnök kijelentette, hogy Romániában nem fog semmilyen autonóm térség alakulni. A "magyar politikai elit" részvételével lezajlott székelyföldi rendezvényekről szólva hozzátette: ezek túllépték az illendőség határát, és ez többé nem ismétlődhet meg.
"Románia nagyon gyorsan lépni fog, más országokkal együtt, mert Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a kisebbségi kérdésben (...) Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában" – jelentette ki Marosfőn a román államfő.
Az államfő azzal fenyegetőzött, hogy Románia „helyre teszi” Budapestet. Úgy vélte, hogy a Hargita és Kovászna megyébe látogató magyar politikusok „átlépték a tisztesség határait.” „Idén elértek arra a határra, amikor azt mondom: ez már túl sok” – jelentette ki, hozzátéve: Magyarország jelenleg az instabilitás forrása, ami a régióban élő kisebbségekkel való bánásmódot illeti, szerinte ugyanis Budapest politikája „nehézségeket” okoz.
Az elnök kitért Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke két héttel ezelőtti, tusnádfőrdői kijelentésére is, amelyben azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek fölött, úgy, ahogy Ausztria védhatalmi státust vállalt a dél-tiroli németek fölött. „Vannak olyan román állampolgárok, akik nem érdemlik meg, hogy román állampolgárok legyenek, mint például az a személy, aki magyar védhatalmi státust kért Erdély fölött. Meg kell megvizsgálnunk, hogy mennyire elfogadhatók az ilyen kijelentések egy román állampolgártól” – jelentette ki Băsescu.
„Egy professzor korábban azért panaszkodott, hogy Orbán Viktor túlságosan szabadon járkál Hargita és Kovászna megyében. Erre én azt kérdem: miért nem ment oda, hogy kifütyülje? A kormány nem fogja kifütyülni” – közölte az államfő. Azt is kijelentette, hogy amennyiben a tusnádfürdői, Tusványosként ismert nyári egyetem a jövőben is úgy zajlik, mint idén, akkor többé nem szervezhető meg Románia területén.
A közigazgatási átszervezés kapcsán kifejtette: az nem valósulhat meg etnikai alapon. „Akik így gondolják, összetévesztenek bennünket a sztálinistákkal: csak Sztálin hozott létre magyar autonóm régiót” – jelentette ki.
Mint ismeretes, a kedélyeket nem csupán a tusnádfürdői kijelentések borzolták fel, hanem Vona Gábor Jobbik-elnök szombati, a borzonti EMI-táborban tett kijelentései is, amelyekben arról értekezett, hogy föl kell vetni a nemzetközi színtéren Trianon kérdését, illetve hogy Magyarországnak a jelenlegi határokon túli magyarok érdekében fel kell vállalnia a konfliktusokat is Romániával.
Az államfő egyébként a határon túli románokkal kapcsolatos politikáról is beszélt. Felszólította a határon túli román közösségeket, hogy vallják magukat románnak, illetve hogy legyenek egységesek, ne osszák meg magukat több szervezet között, mert a román állam csak ebben az esetben tudja őket támogatni.
Emlékeztetett: számos környező országban népszámlálások következnek. „Testvérek, valljátok magatokat románnak, ne moldovánnak, szerbnek vagy más, a kommunizmus idején kitalált identitásúnak. Románia azokat támogatja, akik románnak vallják maguknak” – hangsúlyozta.
Az elnök rámutatott: az iskolaügy helyzete is gyakran a román közösségeken múlik. Igaz, külső nehézségek is vannak, mivel Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is nehéz munkát találni, ha valaki csak az anyanyelvén tanul. „Ezt mondjuk az RMDSZ-es kollégáknak is, amikor magyar iskolákat kérnek: ha a fiataljaitok csak magyarul tanulnak, nem találnak munkát Bukarestben. Mit kezdenek a diplomájukkal, hiszen Románia nagy, nem csupán Hargitából és Kovásznából áll?” – tette fel a kérdést az elnök. Hozzátette: példaként az Egyesült Államokra tekint, ahol a diákok angolul tanulnak, a hétvégén pedig a templomok mellett működő vasárnapi iskolákban az anyanyelvükön is. Az elnök leszögezte: az ország célja román tudat megerősítése a környező országokban élő román közösségek körében.
Románia és Moldova esetleges egyesülése kapcsán kifejtette: bár az összes román párt szeretné, azt jelenleg a moldovaiak többsége nem akarja, a legnagyobb párt, a kommunista párt Európai Unió- és NATO-ellenes, és az ország eurázsiai integrációját szorgalmazza.
Az államfő egyébként A romániai kisebbségek jogai versus a határon túli és balkáni román kisebbségek jogai. Kit diszkriminálnak? elnevezésű panelben szólalt fel. A rendezvényen egyébként több, magyarellenes tematikájú panelt is meghirdettek, így például a székelyföldi autonómiaköveteléseket a „sztálinista” Magyar Autonóm Tartomány felélesztésére tett kísérletként értelmezik, és a restitúciós folyamatot bíráló panel is szerepel a napirenden.
(Krónika.ro – MTI nyomán)
Krónika (Kolozsvár)

Feszültségek
Egyre feszültebbé válik a magyar–román viszony, az ingerültség mindkét oldalon növekszik, amit a politikusok kijelentései csak fokoznak.
Magyar oldalon a tavaly óta tartó USL-s zaklatások (MOGYE, Nyírő-ügy, székely zászló körüli cirkusz) és főleg a magyar érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó Dragnea-féle régiós felosztási terv fokozzák a frusztrációt.
Bukarest nem hajlandó elfogadni, hogy a magyarság ragaszkodik egy olyan közigazgatási egységhez, ahol többséget alkot, s amely révén legalább régiós szinten nincs kiszolgálva a többség jóakaratának. Ez egy olyan nemzeti minimum, amiből a magyarság nem engedhet, hiszen ez lenne hosszú távú megmaradásának intézményes garanciája. Az európai példa egyértelműen bizonyítja, hogy autonómia nélkül a nemzeti kisebbségeket a beolvadás veszélyezteti. A kisebbségek beolvasztásáról lemondó nyugati országok szinte mindegyike elfogadta az autonómiát már néhány százezres létszámú kisebbségek számára is. Csupán a nemzeti állam eszméjébe megkövesedett Franciaország képez kivételt, s ennek nyomán Európa-szerte az elzászi németek és bretonok mellett az erdélyi magyarság az egyetlen milliós létszámú kisebbség, amely még részben sem rendelkezik autonómiával. Holott még a gyulafehérvári kiáltványban, 1918-ban is lényegében autonómiát ígértek a kisebbségeknek (saját anyanyelvű oktatás, közigazgatás és igazságszolgáltatás saját soraikból származó egyének által), de soha sem tartották be. A magyar többségű régió merev elutasításával – még autonómia nélkül is – pedig óhatatlanul az újabb kisemmizés réme körvonalazódik.
Aligha meglepő ezután, hogy a székelység mozgolódik, a lakossági elégedetlenség lecsapolására minden féle civil és politikai szervezet különféle tiltakozást tervez a kedvezőtlen régiósítás megakadályozására. A fokozódó sérelmek és a bukaresti hatalom hajthatatlansága mellett nem meglepő, hogy vannak, akik Budapest védnökségét tartanák szükségesnek, sőt olyanok is, akik a Romániával való konfrontációt sem vetnék el, ha az erdélyi magyarság sorsa forogna kockán – utóbbiaktól az Orbán-kormány elhatárolódott.
Ezen kijelentések viszont ingerültséget eredményeztek az egységes nemzeti államhoz körömszakadtig ragaszkodó Bukarestben. A jelenlegi alkotmány valóban kizárja az autonómiát – magyar többségű autonómia nélküli régiót azonban nem –, de az alkotmány nem szentírás, azt módosítani lehet.
Csupán politikai akarat kellene hozzá.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Băsescu nekimegy a magyaroknak
Magyarország az instabilitás forrása, a 2013-as év az utolsó, amikor a magyar politikusok nyugodtan járkálhattak Romániában, és a tusnádfürdői nyári egyetem sem szervezhető meg többé, ha az ideihez hasonló formában zajlik – jelentette ki Traian Băsescu román államfő hétfőn a Hargita megyei Marosfőn, a határon túli román közösségek képviselőinek részvételével megszervezett nyári egyetemen.
Az államfő azzal fenyegetőzött, hogy Románia „helyre teszi” Budapestet. Úgy vélte, hogy a Hargita és Kovászna megyébe látogató magyar politikusok „átlépték a tisztesség határait.” „Idén elértek arra a határra, amikor azt mondom: ez már túl sok” – jelentette ki, hozzátéve: Magyarország jelenleg az instabilitás forrása, ami a régióban élő kisebbségekkel való bánásmódot illeti, szerinte ugyanis Budapest politikája „nehézségeket” okoz.
Az elnök kitért Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke két héttel ezelőtti, tusnádfürdői kijelentésére is, amelyben azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek fölött, úgy, ahogy Ausztria védhatalmi státust vállalt a dél-tiroli németek fölött. „Vannak olyan román állampolgárok, akik nem érdemlik meg, hogy román állampolgárok legyenek, mint például az a személy, aki magyar védhatalmi státust kért Erdély fölött. Meg kell megvizsgálnunk, hogy mennyire elfogadhatók az ilyen kijelentések egy román állampolgártól” – jelentette ki Băsescu.
„Egy professzor korábban azért panaszkodott, hogy Orbán Viktor túlságosan szabadon járkál Hargita és Kovászna megyében. Erre én azt kérdem: miért nem ment oda, hogy kifütyülje? A kormány nem fogja kifütyülni” – közölte az államfő. Azt is kijelentette, hogy amennyiben a tusnádfürdői, Tusványosként ismert nyári egyetem a jövőben is úgy zajlik, mint idén, akkor többé nem szervezhető meg Románia területén.
A közigazgatási átszervezés kapcsán kifejtette: az nem valósulhat meg etnikai alapon. „Akik így gondolják, összetévesztenek bennünket a sztálinistákkal: csak Sztálin hozott hétre magyar autonóm régiót” – jelentette ki.
Mint ismeretes, a kedélyeket nem csupán a tusnádfürdői kijelentések borzolták fel, hanem Vona Gábor Jobbik-elnök szombati, a borzonti EMI-táborban tett kijelentései is, amelyekben arról értekezett, hogy föl kell vetni a nemzetközi színtéren Trianon kérdését, illetve hogy Magyarországnak fel kell vállalnia a konfliktusokat Romániával.
Az államfő egyébként a határon túli románokkal kapcsolatos politikáról is beszélt. Felszólította a határon túli román közösségeket, hogy vallják magukat románnak, illetve hogy legyenek egységesek, ne osszák meg magukat több szervezet között, mert a román állam csak ebben az esetben tudja őket támogatni.
Emlékeztetett: számos környező országban népszámlálások következnek. „Tesvérek, valljátok magatokat románnak, ne moldovánnak, szerbnek vagy más, a kommunizmus idején kitalált identitásúnak. Románia azokat támogatja, akik románnak vallják maguknak” – hangsúlyozta.
Az elnök rámutatott: az iskolaügy helyzete is gyakran a román közösségeken múlik. Igaz, külső nehézségek is vannak, mivel Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is nehéz munkát találni, ha valaki csak az anyanyelvén tanul. „Ezt mondjuk az RMDSZ-es kollégáknak is, amikor magyar iskolákat kérnek: ha a fiataljaitok csak magyarul tanulnak, nem találnak munkát Bukarestben. Mit kezdenek a diplomájukkal, hiszen Románia nagy, nem csupán Hargitából és Kovásznából áll?” – tette fel a kérdést az elnök. Hozzátette: példaként az Egyesült Államokra tekint, ahol a diákok angolul tanulnak, a hétvégén pedig a templomok mellett működő vasárnapi iskolákban az anyanyelvükön is. Az elnök leszögezte: az ország célja a román tudat megerősítése a környező országokban élő román közösségek körében.
Románia és Moldova esetleges egyesülése kapcsán kifejtette: bár az összes román párt szeretné, azt jelenleg a moldovaiak többsége nem akarja, a legnagyobb párt, a kommunista párt Európai Unió- és NATO-ellenes, és az ország eurázsiai integrációját szorgalmazza.
Az államfő egyébként A romániai kisebbségek jogai versus a határon túli és balkáni román kisebbségek jogai. Kit diszkriminálnak? elnevezésű panelben szólalt fel. A rendezvényen egyébként több, magyarellenes tematikájú panelt is meghirdettek, így például a székelyföldi autonómiaköveteléseket a „sztálinista” Magyar Atonóm Tartomány felélesztésére tett kísérletként értelmezik, és a restitúciós folyamatot bíráló panel is szerepel a napirenden.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kettős mércével mér Bukarest
Egyre élesebb ellentmondás feszül aközött, ahogy Bukarest a határon túli románokhoz viszonyul, és ahogy a Romániában élő magyar közösség igényeit, illetve az anyaországgal fenntartott kapcsolatait kezeli – hívta fel a figyelmet a napokban közzétett elemzésében a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport.
Mint felidézik, Traian Băsescu román államfő néhány héttel ezelőtti moldovai látogatása során egyáltalán nem zárta ki a határmódosítás lehetőségét – „Kérjék, és megvalósítjuk! – válaszolta egy ottani polgár felvetésére, miszerint egyesíteni kellene Moldovát és Romániát. Később pedig arról beszélt: szeretné, ha a Prut mindkét oldalán élő románoknak csak egy, közös állampolgárságuk lenne, de mivel ez nem lehetséges, „érzelmi okokból" mandátuma lejártával fölveszi a moldovai állampolgárságot.
Ezt követően Sulinán, egy határon túli román gyerekek számára megszervezett táborban arról beszélt: Románia a román tudat újraélesztésén ügyködik a határon túli románok körében, akiknek az elmúlt ötven évben „rosszul tanították a történelmet", de most, az ilyen és ehhez hasonló táborokban lehetőségük nyílik arra, hogy megismerkedjenek a gyökereikkel. Hozzátette: épp azért látogatott el a táborba, hogy az ott táborozó fiatalokban is tudatosuljon, mennyire fontos ez a folyamat. Azt is hozzátette persze – emlékeztet az elemző –, hogy lojálisaknak kell lenniük azon országokhoz, amelyekben élnek, mivel „mi sem örülnénk, ha létezne olyan kormány, amely arra ösztönözné a Románia területén élő kisebbségeket, hogy ne legyenek lojálisak a román államhoz."
Üzengetés Budapestre
Az elemző ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mindeközben a román kormány goromba hangvételű közleményekben bírálja azon erdélyi és budapesti magyar politikusokat, akik a Romániában élő magyar közösség nemzeti identitásának megőrzésének fontosságát hangoztatják, és az azt előmozdító eszközöket – mint az autonómia – keresik.
„Igaz ugyan, hogy Băsescu és a kormány a politikai barikád ellentétes oldalán áll, és hogy az államfő az elmúlt években tudatosan erősítette a kapcsolatot a határon túli román közösségekkel, amelynek tagjai zömmel rá, és a hozzá közel álló pártokra szavaztak, de ettől függetlenül a jelenlegi kormánykoalíció pártjai sem mondták azt soha, hogy nem kell szorosra fűzni a határon túl élő románokkal a kapcsolatokat, és kormányra kerülve nem állították le a könnyített honosítás folyamatát, amelynek során több tízezres nagyságrendben biztosítanak román állampolgárságot a moldovaiaknak" – fogalmaz az írás szerzője, aki szerint ez azt jelenti, hogy egyetértenek annak céljaival, a határon túli románok és Románia közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésével.
Mindennek fényében legalábbis kettős mércének tűnik az elemző szerint az a reakció, ahogy a kormány például a Tusványoson elhangzott felvetésekre reagált. Hiszen ott senki sem vetette fel a határmódosítás témáját, a leghevesebb bírálatot kiváltó, a Magyarország Erdély fölötti védhatalmi státusára vonatkozó felkérés magyarázatakor annak megfogalmazója, Tőkés László épp azt szögezte le, hogy annak köze sincs a határmódosításhoz, csupán egy, Ausztria és Dél-Tirol vonatkozásában nemzetközi precedenssel is bíró mechanizmust jelent, amely nem csorbítja Olaszország szuverenitását, viszont lehetőséget biztosít a Dél-Tirolban élő német közösség nemzeti identitásának bécsi támogatással történő megőrzésére.
Ki ássa alá a lojalitást?
Az elemző ugyanakkor emlékeztet, a magyar–magyar viszony legfőbb kérdése immár több mint két évtizede a határok fölötti nemzetegyesítés, amely a könnyített honosítás – román mintára! – történő bevezetésével immár közjogilag is megvalósult. „Nincs szó területi követelésekről, a „legradikálisabb" követelés az autonómia, amelyre szintén számos európai országban van precedens.
És ahogy Băsescu szerint Románia számára fontos a környező országokban és máshol élő románok körében a román tudat erősítése, úgy Bukarestnek semmilyen kifogása sem lehet azzal szemben, hogy Magyarország számára is fontos a magyar nemzethez való tartozás tudatának erősítése a határon túli magyarok körében" – fogalmaz a szerző. Mint részletezi, ennek egyik eszköze, hogy támogatja a határon túli magyar közösségek által megfogalmazott célokat – Erdély esetében a különféle autonómiaformák megvalósulását, és semmilyen formában sem buzdítja a magyarokat arra, hogy ne legyenek lojálisak Romániához.
„A magyarok Romániával szembeni lojalitását épp Bukarest, a román kormány ássa alá, amikor zsigeri, durva, érveket nélkülöző reakciókkal utasítja el még a párbeszéd lehetőségét is a magyar közösség önrendelkezéséről" – vallja az elemző, aki szerint épp azzal nyerhetné meg a magyarok Romániával szembeni lojalitását, ha hajlandó lenne elfogadni, hogy az autonómia nem az ország egysége ellen irányul, nem célozza a határok megváltoztatását, sőt azáltal, hogy megengedi, hogy a magyar közösség saját maga döntsön az őt érintő ügyekben, és ne Bukarest oktrojálja rá a saját akaratát, épp a stabilitást és a nemzetiségek közötti békét erősíti.
Krónika (Kolozsvár)

Felelőtlen az államfő (Háromszéki politikusok Traian Băsescu nyilatkozatáról)
Igen élesen támadta Magyarországot, az erdélyi magyarság autonómiaigényét a marosfői nyári egyetemen Traian Băsescu államfő. Az erdélyi magyar pártok háromszéki vezetőit kérdeztük arról, miként vélekednek az elnök nyilatkozatáról, s milyen következményei lehetnek a magyar–román viszonyban, befolyásolhatja-e valamilyen formában jövőnket.
Széteshet Románia
Felelőtlennek tartja Traian Băsescut magát és nyilatkozatait is Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, hisz azokat támadta az elnök, akik korábban partnerei voltak, akikkel közösen akarták biztosítani Közép-Kelet-Európa stabilitását. Annál is érthetetlenebb az államfő megnyilvánulása, mert Orbán Viktor Tusványoson kimondottan Románia-, román- és Băsescu-barát üzeneteket fogalmazott meg. Felelőtlennek tartja azt is, hogy ilyen aránytalan reagálás született, hiszen egy magyarországi ellenzéki párt vezetőjének szavaira válaszolt az elnök. „Olyan, mintha Corneliu Vadim Tudor vagy Gheorghe Funar hőbörgéseire válaszolnának folyamatosan a magyar politikusok” – vélekedett. „Nagyon veszélyesnek tartom, és rossz dolgokat vetít előre, hiszen a következő másfél évben két választás is lesz, nem fog a magyarellenesség leállni, várhatóan folyamatos téma lesz. Ugyanakkor a magyarországi választások előtt a magyar pártok is üzeneteket közvetítenek majd Erdélyben, s a románok, nem tudván, miként kezeljék ezt a kérdést, többnyire hisztérikusan reagálnak. Az erdélyi magyarok elvárnák, hogy ne Románia vagy Magyarország mondja meg, mi jó nekünk, hanem bízzák ránk, hogy eldöntsük, jogaink mely mértékben érvényesülnek” – mondta Antal Árpád. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke úgy véli, Traian Băsescu Maroshévízen darázsfészekbe nyúlt, ahol azoknak próbált megfelelni, akik frusztráltak, mert nem tudtak megfelelni feladatuknak, s hiába telepítették be őket ide negyven-ötven évvel ezelőtt, nem sikerült elrománosítaniuk Székelyföldet. „Akkorát mondott, hogy Európában betörtek a kancelláriák ablakai” – vélekedett, de kifejtette: mindezek dacára van a mostani történéseknek jó oldaluk is, végre Európa, az Egyesült Államok is láthatja, az erdélyi magyarságnak nincs partnere, és nincs, akivel tárgyalnunk ügyeinkről, pártállástól függetlenül az összes román politikai vezető magyarellenes, ugyanazt szajkózza Ponta, Băsescu, Antonescu vagy Voiculescu. „Lehet, eljött az idő, hogy akárcsak a 90-es évek elején, közepén, ismét Amerika, Európa közvetítsen a román–magyar viszonyban”– hangsúlyozta. Ugyanakkor Antal Árpád azt is elmondta: Románia vezetőinek jó lenne észrevenniük, hogy nem a magyarok a nagy ellenségeik. Jelenleg európai viszonylatban Romániában a legalacsonyabb a születések száma, és a világra hozott gyermekek 30 százaléka mély szegénységbe érkezik, esélye sincs a társadalom hasznos tagjává válni. Az elmúlt húsz év román kormányai meg sem próbáltak javítani a helyzeten, de ha nem lesz radikális változás, a meg nem született gyermekek helyét idegenek foglalják el, akiknek kultúrája sokkal távolabb áll a romántól, mint a magyar. „Ha a titkosszolgálatok, az állami szervek, az egyházak nem változtatnak eddigi politikájukon, ha nem keresnek megoldást a demográfiai problémákra, ha így folytatódik minden, mint eddig, ha a magyarokkal harcolnak ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, húsz-harminc év múlva Románia, sajnos, szétesik. Sajnos, mondom, mert nem nélkülünk, hanem velünk együtt történik majd ez” – hangsúlyozta Antal Árpád.
Újraindítani a román–magyar párbeszédet
A balkáni politizálás mesternyilatkozata volt Traian Băsescu megnyilvánulása – véli Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint a román politikusok mindig helyszínhez és alkalomhoz illesztik kijelentéseiket. Az államfő esetében is figyelembe kell venni, hogy Marosfőn milyen közönség előtt fejtette ki mondandóját – vélekedett. A magyar fiatalok húsz éve ilyen nyári egyetemeken szocializálódnak, a románok kevésbé, nem szokták meg, hogy az ilyen helyeken elhangzanak meredekebb üzenetek is, ezért reagáltak olyan hevesen a tusványosi vagy EMI-táborbeli előadásokra. Nemes Előd pont a mostani történések kapcsán fogalmazta meg: jobb lenne, ha Tusványos ismét a román–magyar párbeszéd helyszínévé is válna, sok feszültség levezethető lenne, ha nem a sajtóban üzengetnének egymásnak a felek, hanem egy asztalhoz ülnének. Ugyanakkor nem hiszi, hogy Traian Băsescunak módjában áll Tusványost betiltani, az államelnök túllépte hatáskörét marosfői nyilatkozataival – fogalmazott a néppárti politikus. A román vezetők az elmúlt egy évben többször próbálták kihasználni, hogy Magyarország nehéz helyzetbe került az EU-ban, saját állampolgárait védi, míg az itteni vezetők mindenben alkalmazkodni próbálnak az uniós elvárásokhoz. Megpróbálják kihasználni ezt a helyzetet, ám Nemes Előd szerint ez nem sikerül nekik, Traian Băsescu egy új pártot akar felfuttatni, kihasználja, hogy Pontáék népszerűsége kicsit csökkent, mindent bevet – fogalmazott a néppárti politikus.
Băsescu megy, Székelyföld marad
Sérelmezte Traian Băsescu kijelentéseit Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke is. Mint fogalmazott, szégyellné magát Băsescu helyében, hisz éveken át odaült Orbán Viktor mellé, jópofizott, barátkozott, most pedig támadja, fenyegeti. „Băsescu elnök úr elfelejti, hogy Románia az EU tagja, nem tilthatja meg, ki, mikor, hova megy, ha mégis meg akarják tenni, akkor vissza kell állítaniuk a Ceauşescu-féle kommunista, diktatórikus berendezkedést” – mondotta. „A román politikusoknak inkább az országban élők mély szegénységével, saját népükkel kellene foglalkozniuk, nem a magyarokkal. Bizonyára zavarja őket, hogy végre körvonalazódik a teljes körű magyar összefogás” – vélekedett. „Băsescu csak egy politikus, aki ma van, holnap nincs, Székelyföld azonban volt, van és lesz” – hangsúlyozta Kulcsár-Terza József.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem félnek a Tusványos-szervezők
"Băsescutól megszoktuk, hogy szókimondó stílusával időnként felhívja magára a figyelmet. Ezúttal azonban épp azt a rendezvényt igyekezett "megtagadni", amelyen ő maga is örömmel részt vett nem is egyszer. A bálványosi szabadegyetem a magyar-román párbeszéd színtere volt, ahol az évek során számtalan tartalmas és tabukat döntögető beszélgetések hangzottak el, megfelelő román sajtóvisszhanggal – jelentette ki a Krónika megkeresésére Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a Tusványos korábbi főszervezője, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Szenátusának tagja. (A Szenátust az alapítók, korábbi főszervezők alkotják).
Sándor Krisztina az államfő azon hétfői kijelentésére reagált, miszerint a "magyar politikai elit" részvételével megtartott székelyföldi rendezvények túllépték az illendőség határát, és ez többé nem ismétlődhet meg, ha pedig jövőre is ugyanúgy zajlik, mint idén, akkor nem tarthatják meg Románia területén.
„Băsescu maga is elismerte a rendezvényt ottlétével, ugyanakkor emlékszünk arra is, amikor a maga módján csúfot űzött a magyar közösség autonómiatörekvéseiből – felhívott egy magyarországi résztvevőt a színpadra, akitől megkérdezte, hogy érti-e miről is szól az autonómia. Tusványos "megtámadásával" csupán fel akarta hívni magára a figyelmet, és voltaképpen a román többség szavazatait gyűjtögeti a megszokott "magyar kártya" módszerével" – mutatott rá Sándor.
„Sajnos ezt ma még mindig elő lehet húzni, többnyire sikeresen. Kijelentéseit pedig nem lehet komolyan venni, hisz egy magát európai uniós tagországnak tartó állam 2013-ban nem tilthat be csak úgy egy rendezvényt. Ráadásul Tusványoson semmi olyan nem hangzott el idén, amit ő ugyanígy ne tartana a határon túli románok szempontjából helyénvalónak. Az már a cinizmus határát súrolja, hogy egy marosfői, Hargita megyei rendezvényen hangzottak el kijelentései" – fogalmazott a Krónika megkeresésére Sándor Krisztina.
A Fidesz szintén úgy vélekedik, hogy a tusnádfürdői nyári szabadegyetem 1990 óta mindig a magyar-román párbeszéd helyszíne volt, ahol a külhoni magyarság sorsáról mindig is higgadt, mértéktartó módon tudtak beszélni. Hidvéghi Balázs, a párt országgyűlési képviselője közleményében azt írta, Magyarország elkötelezett a magyar-román stratégiai partnerség alapelvei mellett, és egyben felelősséget visel minden külhoni magyar közösségért, így az erdélyi magyarságért is. Mint ismeretes, Băsescunál az verte ki a biztosítékot, hogy Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az EMNT elnöke az idei Tusványoson arra kérte Magyarországot, hogy vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek fölött.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Borbély „félévet értékelt”
Traian Băsescu marosfői nyilatkozata túllépett minden olyan szabályt, amit a nemzetközi diplomácia elismer – mondta Csíkszeredában Borbély László. Az RMDSZ politikai alelnöke a jövő évi magyarországi választásokról is szót ejtett.
Csíki RMDSZ-es községi polgármesterekkel találkozott Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke szerdán Csíkszeredában, ahol az idei év RMDSZ-t is érintő témáiról beszélgettek. Az ínséges esztendőről „Ínséges év elé nézünk, ezt már ez a fél év is bebizonyította. Megemlíteném, hogy a 2010-es és 2011-es esztendők is nehezek voltak, amikor az RMDSZ kormányon volt, mert fizetéseket kellett levágni, és más megszorító intézkedések is voltak, de az infrastrukturális beruházások tekintetében most fele annyi költségvetési háttér sincs, mint akkor volt” – mondta az eseményt követő sajtótájékoztatóján Borbély, aki a téma kapcsán megjegyezte, jelenleg ugyan ellenzékként politizálnak, de konkrét elképzeléseik vannak arra a 2014–2020-as időszakra, amikor az Európai Uniótól hatalmas összegeket lehet megpályázni. Borbély véleménye a politikai nyilatkozatokról A politikai alelnök kitért Vona Gábor Jobbik-elnök és Traian Băsescu államfő napokban tett nyilatkozatára is. „Úgy látom, hogy a román politikusok, és nemcsak a nacionalisták, megpróbálják a magyarellenes kártyát előhúzni a tarsolyból. Én úgy tudom, hogy az idei Tusványoson egyetlen olyan információ sem hangzott el, beleértve a magyar miniszterelnök előadását, amely sértené Romániában akármelyik politikus önérzetét. A borzonti EMI-táborba többek között jobbikos politikusokat is meghívtak, akik kötelességüknek érzik olyan nyilatkozatokat tenni, amelyek felborzolják a közvéleményt. Az RMDSZ egyértelműen elhatárolja magát ettől a nyilatkozattól, mert akárhogyan is tettek fel egy kérdést Vona Gábornak, az nem vezet sehova, ha úgy válaszol, hogy abból a két állam között bármiféle konfliktus lehet” – fogalmazott Borbély, majd a Băsescu-féle marosfői kijelentésekről is szót ejtett. „Túldimenzionáltnak tűnt a román elnök reakciója egy magyarországi ellenzéki pártelnök kijelentésére, és meggyőződésem, hogy politikai, nem pedig államelnöki nyilatkozat volt, hiszen túllépett minden olyan szabályon, amit a nemzetközi diplomácia elismer. Egyik nyilatkozat sem használt senkinek.” A régiósításról A területátszervezés kapcsán az alelnök azt mondta, úgy néz ki, hogy halasztás lesz, „hiszen a romániai politikai élet most nem tudná az urnák elé szólítani azt az ötven százalékot, akik szavaznának az alkotmánymódosításról. Valószínű, hogy ezt a referendumot összekapcsolják a jövő évi államelnöki választással.” „Az én legnagyobb problémám, hogy jelen pillanatban az RMDSZ az egyetlen politikai alakulat, amelynek van elképzelése arról, hogy hogyan nézzenek ki az új gazdasági régiók. Egyetlen párttól sem tudnak önök sem, mások sem felmutatni egy koherens elképzelést, maga a kormány sem tud” – állította Borbély László. Hozzátesszük, az Erdélyi Magyar Néppárt március 26-án Csíkszeredában mutatta be regionalizációs javaslatát, amely szerint Romániát tizenkét régióra és három metropolisz-övezetre osztanák. A jövő esztendei magyarországi választásokról A Székelyhon.ro kérdésére, hogy az RMDSZ-nek van-e már álláspontja a jövő esztendei magyarországi választásokkal kapcsolatban, Borbély László a következőt válaszolta: „a személyes álláspontom egyértelmű, megkérem nagy tisztelettel a magyarországi politikusokat, hogy a kampányukat és a belharcaikat ne hozzák be Romániába. Azon túl, ismét személyes véleményem, hogy mi 1990 óta nagyjából mindig azt mondtuk a romániai magyaroknak, hogy éljenek szavazati jogukkal, ez gondolom, érvényes lesz most is. Amúgy még nincs kialakult álláspontunk.” Tánczos a rossz kormányzati döntésekről Az eseményen a házigazda Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke mellett Tánczos Barna szenátor is jelen volt. Utóbbi azt mondta, az idei gazdasági mutatókból világosan látszik, hogy milyen hatásai vannak a kormány által meghozott döntéseknek. „Megnyirbálták a gazdasági beruházásokra fordítható pénzeket, ezért az állam megrendelőként visszalépett a piacról, tehát nem igényel beruházásokat, így a magánszektorban megnövekedett a munkanélküliek száma. Közben csökkentek az állam bevételei is, ezért új adók jelentek meg” – magyarázta a szenátor, aki a régióátszervezés kapcsán kijelentette: „felszólítjuk a kormányt, hogy azonnal intézkedjen, és tárgyalja újra a jelenlegi fejlesztési régiókat, mert felelőtlenség ezekkel a régiókkal még egy hétéves uniós ciklust elkezdeni”.
Kozán István
Székelyhon.ro

Băsescu: „vérrel fizettünk drága Erdélyünkért”
A román nép nem pénzzel és nem szívességekkel fizetett Erdélyért, hanem vérrel, jelentette ki Traian Băsescu államelnök csütörtökön Marosorbón, és ismét utalást tett Tőkés László EP-képviselő közelmúltban tett kijelentéseire, melyek – bevallása szerint –megbotránkoztatták és megrendítették.
„Lehet, hogy egyesek számára, akik nem olvasták az ország történelmét, egyszerűnek tűnik úgy beszélni Erdélyről, mint egy olyan országrészről, amelynek sorsán lehet változtatni, másfelé lehet fordítani. Ma, itt, Marosorbón, mindannyian tudjuk, hogy Erdély nagyon sokba került a román népnek, és a román nép nem pénzzel vagy szívességekkel fizetett, hanem vérét adta Erdélyért. Véleményem szerint ez itt az a hely, ahol fel tudjuk mérni, mennyire drága számunkra Erdély” – fejtette ki Băsescu.
Az államelnök beszédet mondott az 1944-ben, az Észak-Erdély felszabadításáért vívott marosorbói csatában elesett román katonák emlékére tartott ceremónián. Az államfő utalást tett Tőkés László EP-képviselő közelmúltban tett kijelentéseire, anélkül azonban, hogy a nevét megemlítette volna, kifejtve, azon kijelentések „megbotránkoztatták őt”, mivel a román forradalom szimbólumának tekintette az illető személyt.
„És amikor azt hallod egy román állampolgártól, hogy védhatalom alá helyeztetné Erdélyt, megrendülsz. Engem megrendített egy román állampolgár erre irányuló kérése, mivel a román forradalom szimbólumának tekintettem őt. (…) Az elmúlt időben nem állom meg újra és újra emlegetni ezt, mivel számomra, államelnök számára, sokkot jelentett” – mondta Băsescu. Rámutatott, ezért is kívánt feltétlenül jelen lenni csütörtökön Marosorbón.
Minden kereszt lelkünk egy darabja, az országa védelmében elesett román katona lelkét jelenti, és mindez annak bizonyítéka, hogy ez a nép kivívta ás megvédelmezte egységét. A maihoz hasonló napokon emlékeznünk kell minderre, és ugyanilyen felelősen kell ezután is viselkednünk” – hangsúlyozta az államelnök.
A sajtó képviselőinek későbbi kérdésére, hogy Tőkés Lászlóra utalt-e beszédében, az államelnök kijelentette: „Kire másra?”. Elmondta még az újságíróknak, hogy a hónap végén Szlovákiába látogat, ahol az illető országot felszabadító harcokban elesett román katonákra emlékeznek egy ceremónián, és úgy gondolta, hogy előbb ide kell eljönnie, Marosorbóra, „ahol 11 000 katona esett el”. Hozzáfűzte, Szlovákiában szintén 11 000 román katona esett el a felszabadító harcokban.
A marosorbói megemlékezésen Băsescu államelnök koszorút helyezett el az elesett román katonák emlékművénél és részt vett az itt tartott vallásos szertartáson.
Maszol.ro

A Sapientia új perspektívái
Az utolsó simításokat végzik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kolozsvári épületén, szeptember 16-án már itt kezdik a tanévet a Természettudományi és Művészeti Kar tanárai és diákjai. Tonk Márton dékánnal jártuk be a Tordai út aljában fekvő új otthont – az alagsortól a tetőig.
A balettintézet tőszomszédságában, a Szabók bástyájának és a Farkas utcai református templom közvetlen közelében röpke két év alatt emelkedett a magasba a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának új épülete, pedig igencsak mélyről indult az építkezés.
Több szempontból is. Egyrészt 17 méterrel a föld alatt kezdődik a hatemeletes épület alapja, másrészt igencsak erős „ellenszélben” indultak a munkálatok. A 17 méteres mélységre azért volt szükség, mert a kéttornyú épület hátsó, B szárnyának alagsorában kapott helyet az a 220 négyzetméteres tévé és filmstúdió, ami elsősorban a kar Filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak képzését szolgálja majd, ugyanakkor – forrásteremtő lehetőségei miatt – helyszínül szolgálhat különböző intézmények, cégek (így például a már szerződésben rögzített MTVA-, illetve ETV-műsorgyártás) számára is. „2006-ban kötöttünk szerződést a tervezőkkel, így amikor a 2008-as beköltözésben reménykedtünk, szándékosan nem számoltunk a kellő finanszírozás hiányával. Igyekeztünk egyáltalán napirenden tartani a kérdést, az előző magyar kormány számára ugyanis nem volt fontos a Sapientia ügye. Az építkezési engedélyek birtokában vártuk a változást, ami a 2010-es magyarországi kormányváltással, és a megítélt négymilliárd forintos fejlesztési támogatással érkezett el. Zömmel ebből a pénzből épült az új kolozsvári épület, de ebből a forrásból finanszírozzák a marosvásárhelyi bentlakások építését, a csíkszeredai épület rehabilitálását és bővítését valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem fejlesztését is” – mondta el Tonk Márton dékán az ötmillió eurós összköltségű kolozsvári építkezés pénzügyi hátteréről.
Az első elképzelések még más forgatókönyvet láttattak: a Sapientia Alapítvány Monostor negyedbeli egyhektáros telkét akarták pénzzé tenni, s abból állni az építkezési költségeket. A telket azonban előbb nem sikerült megfelelő áron eladni, majd a gazdasági válság hatására az értéke is drasztikusan csökkent, így valóban égető szükség volt az magyarországi segítségre. Az eredetileg egyetemi épületnek vagy egységes erdélyi magyar könyvtárnak szánt monostori telek egyébként ma is eladó, a reménybeli bevételből a Sapientia további fejlesztését tervezik. „Megfontolt döntés alapján választottuk a Tordai úti telket a monostori helyett a jó értelemben vett szimbolikus térfoglalás elemeként” – indokolta Tonk Márton dékán.
Jelképes helyszínen
A dékán szerint jelezni akarták, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete nem valahol a város szélén vagy azon kívül van Kolozsváron, hanem abban a magyar földrajzi térben, amiről ez a város valamikor szólt, s amiről a néhány lépésnyire található épületek, táblák, szobrok árulkodnak. „Vállaltuk e szimbolikus gesztus árát, hiszen így nagyobb kihívás volt az építkezés, de úgy gondolom, megérte. A Bocskai-házban is azzal kezdtem az első éves hallgatók első óráját, hogy üdvözöltem őket, majd felhívtam a figyelmüket, hogy kilépve az épületből ne felejtsenek el körülnézni, ugyanis a szomszédban áll Mátyás király szülőháza, az utca kövei pedig Orbán Balázs, Jókai Mór és mások lábnyomát hordják. Az új helyszínről is erősíthetjük diákjainkban azokat az identitáselemeket, amelyek támogatása a konkrét képzésen túl az egyetem feladata” – vázolta Tonk. A marosvásárhelyi zöldmezős beruházást is logikus döntésnek tartja, ott egész campus kivitelezése a cél kertészettel és jóval nagyobb diáklétszámmal számolva. „A kezdetektől tudtuk, hogy Kolozsváron a fejlesztés maximuma 400-450 diák lehet – az új épület is ezt a számot követte –, azon túl irreális volna olyan típusú képzések átvétele, amelyeket más intézmények biztosítanak.”
Vásárhelyen már most több mint ezer hallgató tanul, míg a kolozsvári Sapientia jelenleg közel háromszáz diákot számlál, vagyis az épülettel eleve fejlődéssel számoltak. Az 1028 négyzetméteres telken 6500 négyzetméteres felület „termett” a 2010. decemberi alapkőletétel óta. A sapientiás zsargon szerinti „alapcsövet” – ami az alapító okiratot tartalmazza – kiállítják majd az új épületben is, mivel a 17 méteres alap megásásakor azt természetesen ki kellett emelni az egy méteres mélységből.
Az FKM, vagyis Fodor-Kozma-Macalik tervezőiroda elképzelései mintegy ötezer négyzetméternyi hasznos felülettel számolnak. „Tervezőink kiváló munkát végeztek, Kozma Zsolt főtervező például minden nap eljön az építkezésre, és ellenőrzi a munkálatokat, holott őt erre már semmi nem kötelezi” – emelte ki a dékán, aki hivatalát ősztől a Bocskai-házból a Tordai útra költözteti. Bocskai István szülőháza az egyetem központi egysége marad, továbbra is ott működik a rektori hivatal, a Sapientia Alapítvány irodái, gazdasági, kutatási és nemzetközi osztály, a könyvkiadó, az Óváry-terem pedig továbbra is a kar nyilvános előadásainak és reprezentatív eseményeinek ad otthont. Az új épület tehát nem a Bocskai-házat hivatott kiegészíteni, hanem a Déva utcai bérleményt kiváltani: ezzel évi 70 ezer eurós bérleti költséget spórol meg az egyetem.
Terepszemle
A két épületrészből álló együttes utcafronti része öt, a hátsó hatemeletes. A magasabbik alatt bújik meg a tévé- és filmstúdió. A terem legfontosabb paraméterei: teljes HD-integrált rendszerű felszerelés, élőközvetítési lehetőség, közvetlen összeköttetés az ötödik emeleten található vágó- és hangstúdiókkal.
A hatalmas belmagasságú stúdió fölött az amfiteátrum található. A kétszáz férőhelyes terem uniós szabványokat követ, rendezvények, konferenciák, filmvetítések kaphatnak itt helyet. A juharfa borítású fal oltalmában két fordítófülke és egy HD-technikával felszerelt vetítőfülke, no meg egy hatalmas vetítővászon teszi lehetővé a sokrétű hasznosítást. Az aula fenti előcsarnoka voltaképpen társalgó, közösségi tér, amelyhez hasonlót többet is igyekeztek kialakítani az épületben. Itt beszélgethetnek a hallgatók, a drótnélküli internethálózat pedig a munkához is lehetőséget nyújt.
Az első emeleten a kar központi adminisztratív irodái kaptak helyet, a másodikon lesz a nagy tárgyalóterem ugyancsak nagy asztala. Ottjártunkkor a munkásoké állt a helyén, ezért kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ez a terem is része lesz annak az intranetes hálózatnak, amelynek révén közös gyűléseket tartanak Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Kolozsváron. A hátsó kis teraszról már látszik a Házsongárdi temető mellett épülő új szomszéd: kisebb sportcsarnok áll majd a Sapientia épülete mögött. A harmadik emelet érdekessége egy tárgyalótermet szimuláló felület, amely a joghallgatók tanulását hivatott segíteni. A szomszédos klasszikus előadótermekben, mint ahogyan az összes többiben is – az aulával együtt összesen hétben – filces tábla lesz a projektorok társa.
A negyedik emeleten máris látszik, mekkora kihívást jelentett a kar heterogén struktúráját követni. A „tárgyalóterem” felett a környezettudomány szakosok területe van, két steril laborral és négy preparátorszobával, vagyis az integrált környezettudományi laboratóriummal. Az ötödik emelet az alagsor „társa”: itt rendezik be a vágószobákat, amelyek kapcsolatban állnak a filmstúdióval, de van itt klasszikus fotóstúdió, vagyis sötétkamra is, sőt, speciális kiképzésű hangstúdió is, a távlati tervek közé tartozik ugyanis egy választható hangmérnöki modul a médiaszakosok számára. A hatodik emeletre érve a könyvtárba jutunk, amelynek óriási üvegablakain keresztül leírhatatlanul szép kilátás nyílik az óvárra, sőt, még tovább.
Tervekkel a jövőnek
Egy zárt és egy nyílt folyosó köti össze a két épületrészt, amelynek A szárnya alatt mélygarázs lesz, míg a földszint voltaképpen nyílt átjárót képez a B szárny felé, középen zöldövezettel. Az első emeleten jelenleg a Déva utcai felmondott bérleményből áthozott bútorok sorakoznak, illetve a dobozokba rendezve a könyvtár várakozik. A harmadik emeleten lesz a titkárság és a diákönkormányzat, a másodikon az Európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok szak, negyediken büfé terasszal, a következő emeleten pedig néhány vendégszoba.
„Az elmúlt két év során Konti Tiborral, a kivitelezést végző cég, a Decorint vezetőjével még az enyhe szitkozódásig sem jutottunk el, és ez sok mindent elárul” – igyekezett jellemezni az építkezési munkálatok minőségét a dékán, a békét elsősorban az szolgálta, hogy nem folytak el pénzek semmilyen irányba.
S hogy mivel telik majd meg az épület? A nemzetközi együttműködés alapján működő mesterképzés mellé saját fejlesztésűeket szeretnének, például közigazgatás és diplomácia, valamint angol nyelvű jogi mesterképzőt. „Szakbővítési elképzeléseink is vannak, amelyek beleférnek a megteremtett struktúrába. Az volt az elvünk, hogy ezt az épületet egyszer kell megépíteni, de tisztességesen, vagyis nem kötöttünk olyan kompromisszumokat, amelyek gátolnák a munkánkat. A kötelező minimum minden szempontból adott, bár nem fapados szint volt a cél, hanem egy jó középkategóriás épület” – számolt be Tonk Márton.
Szeptember 16-án itt kezdődik az új tanév, a 20-ára tervezett, budapesti központú, közös Kárpát-medencei egyetemi évnyitóra már a Tordai úti helyszínről kapcsolnak. „Az épület ünnepélyes avatásának pontos dátuma még nem ismert, de természetesen szeretettel várjuk Orbán Viktor miniszterelnököt. Remélem, mindenki elégedett lesz, nem csak az épülettel kapcsolatban, hanem elsősorban az egyetemen zajló munkával. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy ezek az impozáns falak vajmi keveset érnek, ha az általuk behatárolt tereket nem minőségi oktatók és hallgatók töltik be” – zárta idegenvezetését az augusztus végén átadandó épületben Tonk Márton, egy sokszínű egyetem dékánja, amely irigylésre méltó új otthonban kezdi az új tanévet.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ünneplőbe öltöztek a lelkek
Közel egy évvel elkészülte után, augusztus 17-én, szombaton nagyszabású népünnepély részeként avatták fel és szentelték meg az udvarhelyszéki Gordon-tetőn álló Jézus Szíve kilátót. Az impozáns, Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-ábrázolásának számító szobor civil kezdeményezés révén, közösségi összefogással valósult meg.
A bogárfalvi Protemp Alapítvány kezdeményezésére létrejött Jézus Szíve kilátó tavaly novemberre készült el, a szobor talapzatának utómunkálatai, valamint a térrendezés miatt az avatóünnepség idén nyárra halasztódott. Szombaton délelőtt több mint kétezren, helybéliek és külföldiek zarándokoltak ki Gordon tetejére: a szentmisével egybekötött felavatást, megszentelést ft. Tamás József püspök végezte.
Egy álom valósult meg a szombati ünnepségen, jegyezte meg Tamás József püspök. „Érdekes az, hogy a közvéleményt ez az alkotás megosztotta, mint ahogyan a történelem folyamán magának az Úr Jézusnak a személye is megosztotta az emberiséget, hiszen őróla már jövendölte Simeon a jeruzsálemi templomban: jel lesz, amelynek sokan ellene mondanak. Az idő majd eldönti, hogy a kilátó ügyében kinek volt, vagy kinek van igaza. Azt kérjük, és azt kívánjuk a jó Istentől, hogy tegye olyan jelképpé ennek a vidéknek ezt az alkotást, mint amilyen az Eiffel-torony Párizsnak, hogy Székelyföldünknek és ennek a vidéknek igazi zarándokhelyévé váljon” – mondta.
A néhai Magyari Árpád, a Protemp Alapítvány elnökének, a szoborállítás kezdeményezőjének felkérésére Oláh Dénes, marosvásárhelyi főesperes tartotta a szentbeszédet. „Mindaz, ami sajtóvitaként ennek az alkotásnak a megáldását megelőzte, esetleg még követni is fogja, teljes mértékben visszaigazolja azt, hogy Jézus Krisztus a múltban, ma és a jövőben is az ellentmondás jele lesz, volt, marad” – jelentette ki. Folytatásként egy, Márk és János evangélisták által is – némi eltéréssel – megörökített bibliai jelenetet idézett: a betániai vacsorát, ahol egy bűnösnek nevezett asszony Simon farizeus házában 300 dénárt érő olajjal kente meg Jézus lábait. „Mindaz, amit a hívő szeretet immár kettőezer éve templomokra, képekre, szobrokra és terekre áldozott, vagy ha úgy tetszik, pazarolt, az valójában nem más, mint a betániai bűnös nő 300 dénárt érő szeretetvallomásának megismétlése térben, időben és anyagban. Csupán ennyi akar lenni ez a megáldott alkotás is, és ettől ilyen lenyűgöző” – fűzte hozzá.
A Jézus Szíve kilátó arra hivatott, hogy „eszünkbe juttassa azt a valakit, akinek annyira fontosak voltunk, hogy emberré lett, 33 éven át osztozott emberi sorsunkban, majd iszonyatos kínok között meghalt mindannyiunkért a golgotai kereszten”, tette hozzá végül.
A szentmisét követően Kovács Lehel, Farkaslaka község polgármestere osztotta meg ünnepi gondolatait. „Itt, a Gordon tetején áll a Jézus Szíve-kilátó, melyet egyszerű, civil emberek álmodtak meg. Egyszerű emberek, de nagy emberséggel, akik nap mint nap érezték az isteni gondviselést. Érezték, hogy Jézus vigyáz ránk a Gordon-tetőről. És vigyázott ránk 2005-ben is, amikor még ismeretlen összefogással építette újjá a községet a mi kicsi közösségünk. Itt a Gordon tetején és a Nyikó völgyében az álmok valóra válnak. A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, úgy gondolom, hogy a kilátónak kimagaslóan nagy szerepe lesz közösségünk megismertetésében, bemutatásában és fellendülésében is” – jelentette ki, majd köszönetet mondott a Mária rádiónak, hogy élő közvetítéssel Erdély-szerte hirdették a helybéliek ünnepét. Az esemény meghívottja volt még Soltész Miklós, magyarországi szociális és családügyért felelős államtitkár, illetve Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja.
A nagyszabású ünnep zárásaként a szervezők kulturális műsorral kedveskedtek a jelenlévőknek, melyen az Ave Rosa Szentlélek bogárfalvi egyházi kórus, a farkaslaki Zeng a magasság kórus, Sebestyén Hunor színművész és a malomfalvi Százszorszép énekkar is közreműködött.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

De miért engem?
Varga Gábor író, drámaíró, az Ady Kör egyik szervezője, az Irodalmi Kerekasztal házigazdája. Olykor-olykor a Securitate vendége. Közben főkutató egy vegyipari üzemben. 1990 után az RMDSZ egyik alapítója, majd egy évtizedig Bihar megyei elnöke. 1998-tól rövid megszakítással másfél évtizedig az Állami Találmányi és Védjegyhivatal (OSIM) vezérigazgatója. 2013. július 8-án jogerősen másfél év felfüggesztett börtönre és pénzbüntetésre ítéli a bukaresti Táblabíróság. Július végén a miniszterelnök meneszti, néhány nappal 65. születésnapja előtt. Szűcs László interjúja.
Hogy az olvasó megértse, mi is történt veled, hol keressük ennek az ügynek a gyökereit, meddig kell az időben visszamennünk?
Egészen 1996-ig, amikor még nem voltam az intézmény élén. Ekkor az OSIM akkori ideiglenes vezetője, később tizenöt éven át a helyettesem összeismerkedett egy informatikussal, aki a rendelkezésére bocsátott egy egyszerű fizetés-kiszámítási programot, ami az akkori gazdasági osztály hat-nyolc alkalmazottjának bőven megfelelt. Menet közben ez az együttműködés ezzel a céggel – Ecso&Exo Kft. – tovább fejlődött, s a program, amit Exman néven adtak el nekünk, egy komplex menedzsment programmá vált, már nem csak a fizetéseket számolta ki, hanem a teljes könyvelést ezzel végezték. A Szabadalmi Hivatal sokrétű kérésére különböző modulokat iktattak be ebbe a programba. Ebben benne volt az is, hogy Varujan Vosganian pénzügyminiszter kérésére közvetlen összekötetés jött létre a Pénzügyminisztérium és az OSIM adatbázisa között. Benne volt az is, hogy az Uniótól kapott szabadalmi és védjegykivizsgálási program (Jouve) és a pénzügyi program között kapcsolat jöhetett létre. Ha például valaki befizetést eszközölt a pénztárnál, a védjegyosztályon az illető munkatársunk tudomásul vehette, s beindulhatott a kivizsgálás.
Értsem úgy, hogy speciálisan az OSIM számára fejlesztettek ki egy más intézményekben is használható informatikai programot?
Volt egy alapprogram, ami kifejezetten a mi hivatalunkra lett méretezve. A fejlesztésekkel párhuzamosan természetesen nőtt az értéke is. Az a licensz, amit 2002-ben egy évre megvásárolt a hivatal, az mondjuk 2007-ben már nem volt érvényes, bármennyire is szerette volna a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ezt a nyakunkba varrni, a nyakunkba is varrta különben. Nem csupán fejlesztették, de egy egészen más számítógépes nyelvre is átírták. Közben az RMDSZ kikerült a kormányból, s engem egyik napról a másikra egy miniszteri rendelettel – amiről a mai napig nem tudom, mennyire volt jogos – leváltottak. Azért mondom ezt, hiszen első és második alkalommal is a miniszterelnök nevezett ki. Jött hát egy utódom, aki nagy élvezettel rendelt el egy kivizsgálást, aminek egyik célpontja ez a számítógépes program volt, amivel szerinte kárt okoztunk a hivatalnak.
Az illető addig is a hivatal munkatársa volt?
Én ezzel az úriemberrel addig nem találkoztam, ő egy futballbíró volt. A mai napig nem tudom, mi vezérelte őt abban, hogy gazdasági ellenőrzést tartson. Kihívatta a minisztérium ellenőrző testületét, mely megállapította, hogy hatalmas kifizetési hiányosságok történtek, s a DNA-hoz utalta a dossziét a gazdasági igazgatónőm felelősségét megállapítva. Ekkor a hivatalban dolgoztam, mint tanácsos, s bevallom, eléggé meg voltam zavarodva, mert a gazdasági igazgatónő, aki ellen a vád megfogalmazódott, egyszerűen eltűnt, egy reggel még beszéltem vele, majd – mint utóbb megtudtam – gyakorlatilag kirángatták az irodájából, ahonnan semmit nem vihetett magával. Telefonhívásaimra sem válaszolt, mind a két számát letiltották.
Ő korábban is veled dolgozott?
Igen, jól ismertem. Nem mondom azt, hogy a tűzbe tettem volna érte a kezem, de kisebb rendellenességeken, szokványos hiányosságokon túl nem volt panasz a munkájára. A történések 2009-ben jutottak oda, hogy a Szabadalmi Hivatal feljelentést tett a gazdasági igazgatónő ellen, eltávolításakor fel is függesztették. Amikor én 2010-ben visszakerültem a hivatal élére, azt kezdtem el keresni, milyen iratok nincsenek meg. Egy csomó irat, amelyről a számvevőszéki jelentés is, s a DNA jelentés is hosszas oldalakon át írta, hogy nem kapták meg többszöri kérés ellenére sem, egyszer csak szép csendben előkerült. Hogy eldugták vagy trehányság volt, hivatali nemtörődömség miatt nem adták át 2009-ben a vizsgálatot folytató szerveknek, ezt nem tudhatom.
A futballbíróval mi történt, amikor visszakaptad a vezérigazgatói megbízatást?
Ő előlépett a Szenátus főtitkárhelyettesének. Amikor a helyemre került, rettenetesen fel volt háborodva, el nem tudta képzelni, hogy lehet ebből a fizetésből megélni. Kérte, áruljam már el, milyen plusz bevételeim voltak nekem. Később megnyugodhatott, hiszen a Szenátusban jóval nagyobb fizetést kapott.
Gondolom, amikor 2010-től ismét te vezetted a hivatalt, tisztázni próbáltad az ügyet.
Pontosan. Bár akkor még nem voltam érintettje, de már folyt a kivizsgálás, jöttek a levelek a DNA-tól, amelyekre postafordultával válaszoltunk. Közben elrendeltem egy leltárt, mely során egy csomó irat került elő. Júniusban értesítették a hivatalt, hogy a DNA részéről elkészült a szakjelentés. Három jogtanácsosomat küldtem érte, el is hozták. A jelentést alaposan végigolvasva konstatáltam, hogy az egyik legnagyobb tétel, amit a hivatal rovására írnak, az az, hogy kifizetéseket eszközölt számítógépes programok plusz szolgáltatásaira, s a kifizetésekkel kapcsolatban semmiféle igazoló iratot nem találtak. Ezeket az iratokat többször is kérte a DNA 2009-ben, de nem kapta meg. Ekkor elrendeltem egy újabb leltárt, s horribile dictu hetven darabot meg is találtunk, de nem a gazdasági osztályon, hanem négy emelettel feljebb, a beruházási osztályon. Ezeket mind végig is olvastam, egy összesítő táblázatot is készítettem. Nem sokkal később – éppen a marosfői Miért-táborban voltam – jött egy telefon, hogy hétfőn, 2010. június 5-én várnak a DNA-nál. Megyek is be egymagamban, a táskámban az iratokkal. Ahelyett, hogy szóba álltak volna velem, a kezembe nyomtak egy papírt arról, hogy vád alá helyeztek. Utólag kiderült, még vagy hat embert a gazdasági igazgatónőn kívül, aki akkor már vád alatt volt.
Azt már tudtad, hogy ő vád alá lett helyezve?
Azt igen, de hogy engem is belesodortak, azt nem. Azért is találtam meglepőnek, mert az a bizottság, amely három héttel korábban átvette az iratokat, az arról értesült, hogy a DNA – lévén túl kicsi az összeg – az ügyet át fogja adni egy kerületi ügyészségnek. Augusztusban szabadságolások voltak a DNA-nál, szeptemberben pedig vártam, hogy behívjanak. Mert amikor júniusban már egy ügyvéddel mentem be, kérte, hogy szeretné elolvasni a vádiratot. Aztán szeptember 11-én ezt a házat, ahol most beszélgetünk, jelzálog alá helyezték, s közölték, minden kihallgatás nélkül, hogy elkészült a vádirat, bíróság elé küldenek. Azonnal fellebbeztünk ez ellen, ezt előbb Tuluş főügyész úr utasította vissza, majd ugyanezt tette Morar DNA-elnök úr. Október közepétől elkezdődött egy negyven tárgyalásból álló sorozat, ebből harminchat alapfokon, négy a Táblabíróság szintjén. Valamenyin jelen voltam, úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem vagyok ott. Kemény menetek folytak, az ellenségeimnek sem kívánom azt a hangulatot. Az első 24 tárgyalást egy Melania Bejenaru nevű bírónő vezette, aki az általunk benyújtott igazoló iratok ismeretében elrendelt egy informatikai szakellenőrzést. Ezt a Bukaresti Műszaki Egyetem informatika professzora Mihai Caramihai készítette el, aki kimutatta, hogy mind a 42 szerződés (proces verbal de asistenţă technică) mögött plusz munka áll, ezek értéket hoztak, s kifizetésük zömében jogos volt. Mindössze azt állapította meg, hogy egyes esetekben a vásárlás helyett a bérletszerződés érvényesítése lett volna a kívánatos.
A DNA a vádiratát arra alapozta, hogy fölösleges szolgáltatásokat vásároltatok?
Egyrészt, hogy túl drágán vásároltuk a licenszeket, s plusz szolgáltatásokat vásároltunk fölöslegesen.
Arról nem szólt a vád, hogy ebből anyagi hasznod származott volna?
Nem, fel sem merült. S mint mondtam, a huszonvalahányadik tárgyalásra tisztázódott, hogy az igazoló iratok mögött elvégzett munka van.
Mit lehetett ezen ennyit tárgyalni?
Egyik napról a másikra a bírónőt lecserélték, pontosan felfelé buktatták, a Táblabíróságra. Utána jött egy másik bírónő, aki eleinte szintén bizalmatlanul méregetett minket, de utána ő is elrendelte a gazdasági szakjelentést az informatikai mellé. Akkor őt is leváltották. Jött egy harmadik bíró, aki leseperte a gazdasági szakjelenésre vonatkozó igényünket. Két tárgyalás után már ítéletet is hirdetett alapfokon. Az ítélet oldalakon át szinte betűhíven megismételte a DNA vádiratát. Természetesen fellebeztünk mind a heten. A DNA is, mert végrehajtandó büntetést kért.
Ekkoriban már gondoltál arra, hogy többről van szó, mint egy vitatható közbeszerzési eljárásról?
Nem voltam olyan naiv, hogy ne érezzem, itt egyfajta külföldi nyomás is van, példát kell statuálni. De folyton az a kérdés fogalmazódik meg, miért éppen engem? Azzal is tisztában voltam, hogy itt egyfajta zsarolás is van. Szinte egy időben futott a Nagy Zsolt ügye, Kerekes Gábor ügye, majd Markó Attila ügye. Egyfajta móresre tanítása is folyik az RMDSZ-nek, méghozzá olyan emberek esetében, akik tisztességében eddig az RMDSZ nem kételkedett. S kiderül, hogy íme, ezek a nagy korruptak.
Jegyezzük meg, közben az RMDSZ szinte végig kormányon volt.
Igen.
Megfogható, hogy ki áll e dolgok mögött? Gondolom, nem Emil Boc miniszterelnök rendelte el, hogy vegzáljanak.
Már csak azért sem, mert akkor 2010-ben nem helyezett volna vissza. Ez az a hatalom, ami definiálhatatlan. Az a bizonyos Big Brother, akinek én, mi, valamiért az útjában voltunk.
Hogyan élted meg, hogyan élte meg környezeted, munkatársaid, hogy első fokon másfél évet kapsz, s közben, ha nem is vígan, de tovább vezérigazgatod a céget?
Munkatársaim nyilván mindenről tudtak, már csak az intenzív levelezés okán is. Tisztában voltak vele, hogy ehhez az egész mocsokhoz semmi közöm. Élveztem a hivatalom munkatársainak a bizalmát. De bennem korántsem volt már az a lelkesedés, az az ambíció, ami az első mandátumom alatt. Amikor arra törekedtem, hogy a hátrányunkat behozva ez a hivatal olyan szinten működjön, mint a prágai, a varsó, a budapesti.
Az elsőfokú ítélet után nem akartak leváltani?
Tudtak a feljebbvalóim erről az ítéletről, a hercehurcáról, de részben az ártatlanság vélelme miatt, jogerős ítélet hiányában, illetve látva, hogy jó néhány hasonló ügy futott, a végső döntésre vártak.
Gondolom, te is optimistán tekintettél a másodfokú tárgyalás elé.
Még jobban felkészültünk, újra leadtuk az összes iratot, csak annyit kértünk, hogy egy gazdasági kivizsgálással döntsék már el, könyörgöm, hogy az az egymillió lejes kár az húszezer lej, negyvenezer lej, vagy mennyi fejenként kiszámolva?
Mi történt közben magával az informatikai rendszerrel?
A rendszert az utódom felrúgta, minek következtében a cég, amely miatt engem elítéltek, beperelte a hivatalt, s arra fél évre, amikor az OSIM nem fizetett nekik, megnyerte a pert. A szabadalmi hivatal vagy három hónapja egy igen tekintélyes összeget ki is fizetett.
Aztán megszületett a másodfokú, jogerős ítélet.
Igen, július 5-én, de csak július 8-án tették közzé, s 30-án a miniszterelnök visszahívott a hivatalomból. Közben két hetet Nagyváradon töltöttem kórházban. Rettenetesen megviselt ez az ügy. Én, aki soha nem voltam kórházban, most három hét alatt kétszer is. Amúgy néhány nap múltán el is értem a nyugdíjkorhatárt. Azt reméltem, kedvező ítélettel s egy jó hangulatú búcsúpoharazással végződik ez az egész.
Találkoztál Ponta miniszterelnökkel?
Csak az egyik tanácsosával, akinek 9-én a kezébe adtam a felmondásomat. Ő azt javasolta, ne én mondjak fel, mert az azt jelentené, hogy elismerem, amivel vádoltak. Amúgy egész kafkai volt a leváltásom. Harmincadikán, kedd délután lóhalálában keresnek, hogy azonnal menjek a Victoria palotába, mert kormányülés van, most vitatják meg a hivatal átszervezésére vonatkozó javaslatot. Ezt előzőleg betegségem miatt nem tudtam aláírni, a helyettesem írta alá, de így nem fogadták el. Négy órakor értem az előcsarnokban, nagy csődület volt. „Jaj, de jó, hogy jött, vezérigazgató úr, itt írja alá” – fogadtak. Aláírtam. Este fél kilenc körül értesültem a leváltásomról. Megjelent a Hivatalos Közlönyben. Másnap reggel úgy is mentem be, hogy már nem írok alá semmit. Csütörtökre jött meg a hivatalos átirat.
Ebben szerepelt valami indoklás?
Annyi, hogy kaptak a minisztériumtól egy átiratot, hogy a hivataltól tájékoztatás érkezett jogerős elítélésemről. Ennek alapján váltottak le.
Te mit gondolsz erről az ítéletről?
Én ezt, akármennyire is nem comilfo így mondani, egy abszolút igazságtalan, részrehajló, a bírósági procedúrákat figyelembe nem vevő döntésnek tartom. Ha volna még hol, akkor fellebeznék. Sajnos Romániában nincs hol.
Függetlenül a te esetedtől, szerinted az RMDSZ hogyan tudná hasonló helyzetekben megvédeni az embereit?
Nagyon fontos lépés volt a jogsegélyszolgálat létrehozása, már azért is, hisz az önkormányzatokban folynak a perek polgármesterek, tanácsosok ellen. Nagyon gyorsan jogi megoldásokat kell kínálni az embereknek. Az ügyvédeket sem tudja mindenki megfizetni. Nekem is nagyon sokba fájt.
Mennyi pénzt kell az ítélet értelmében fizess?
Kamatokkal együtt úgy hetvenezer eurót. Hogy honnan kerítem elő, azt nem tudom. Én csak a hivatalomnak éltem, nem volt másodállásom. Még az írással is leálltam, mióta ez a cirkusz tart.
Volt olyan szituáció, amikor íróként, kívülről tudtál tekinteni erre az egészre?
Nem volt hozzá erőm. Ha egyszer lecsitul, talán. Ez egy diabolikus játék. Presztízs okok, politikai okok, vagy a kettő keveréke miatt egy fontos közhivatal, amit annak idején a nagy korrupció ellen hoztak létre, szóval a DNA képtelen volt felülbírálni azt, hogy rossz vádiratot fogalmazott meg. S nincs az a bíró, aki meg merné ma a DNA vádiratait kérdőjelezni. Kicsit elégtételül szolgál, hogy a Táblabíróságon a három bíró közül egy a teljes felmetésemet kérte. De csak egy.
A többiekről mit tudsz?
Még súlyosabbak az ítéleteik, ráadásul rendszeresen kell a rendőrségen jelentkezzenek, jelenteniük kell, ha elhagyják lakhelyüket.
Hogy vagy most?
Emberileg ez nagyon megviselt. Nyilván talpra kell állnom, mert az élet megy tovább. De hosszú hetek, hónapok kell elteljenek, amíg fel tudom ezt dolgozni. Egy halom iratot hoztam haza. Ma délelőtt is néztük a feleségemmel. Ahelyett, hogy egy regényt fogjak a kezembe vagy írjak. Lapozgatjuk, nem tudom feldolgozni.
A kollégáktól volt alkalmad elbúcsúzni?
Az utolsó nap aláírtam az átvételi-átadási okmányt, az igazgatókkal leparoláztam. A titkárságomon dolgozó legközelebbi munkatársaimmal átöleltük egymást, s minden jót kívántunk.
Mit tudsz most kezdeni, újra itthon, Váraddal?
Ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. Ez a város már nem az, amit én 1998-ban elhagytam, ha kéthetenként haza is jöttem. Ha akarnám sem tudnám ugyanott, ugyanúgy folytatni. Sajnos a látásom is nagyon megromlott, ez is beszűkíti azt a pászmát, amiben még működhetek. Hosszú heteknek kell még eltelnie ahhoz, hogy mosolyogva leüljek egy kávézóban a Fő utcán. De bízom abban, hogy el fogok jutni még addig.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Árus Zsolt: diszkriminál a diszkriminációellenes tanács
Árus Zsolt a nyílt levelében részletezi, hogy korábban két olyan eset miatt fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökéhez, amelyek során úgy érezte, állami tisztségviselők és intézmények hátrányos megkülönböztetésben részesítették. A két beadványára egy közös válasz érkezett, amelyben: „egyrészt kioktatnak, hogy az anyanyelvemet csak a helyi hatóságokkal folytatott kommunikációban használhatom, másrészt felszólítanak, hogy a beadványokat nyújtsam be újra, román nyelven”.
Az augusztus 19-én keltezett nyílt levél szerint a keltezés napján választ küldött a tanácsnak, de fontosnak tartja álláspontját a nyilvánossággal is megosztani. „Az alkotmány 128. cikkelye világosan kimondja, hogy az igazságszolgáltatásban is használhatom az anyanyelvemet. Az ön által vezetett tanács nyilvánvaló módon igazságszolgáltatási feladatokat lát el, hisz egy jogszabály betartását ellenőrzi, ezzel kapcsolatosan kivizsgálásokat végez és a jogszabályt megsértőkre büntetéseket ró ki. Az alkotmány 73. cikkelye értelmében a parlamentnek kötelessége lenne sarkalatos törvény formájában elfogadni a nemzeti kisebbségek statútumát. Ebben a statútumban kellene szabályozni többek közt a nyelvhasználat kérdését is, legalább olyan szinten, ahogy az a szocializmus éveiben elfogadott, majd 1989 után hatályon kívül helyett statútumban szerepelt. Sajnálatos, hogy erről a kötelezettségről az elmúlt tíz évben senki nem beszélt, de legalább olyan sajnálatos az, hogy az ön által vezetett intézmény munkatársai látszólag nem is tudnak erről a kötelezettségről, és nem tesznek lépéseket azért, hogy a parlament mihamarabb pótolja ezt a mulasztást” – írja Árus. A szerző nehezményezi, hogy a diszkriminációellenes tanács nem veszi figyelembe, hogy Romániában tilos bármiféle hátrányos megkülönböztetés, többek közt az anyanyelv alapján, és garantált az állampolgárok egyenlő elbírálása a bíróságok és minden más igazságszolgáltató szerv előtt.
„Felháborító, hogy ezeket az előírásokat pontosan az az intézmény sérti meg, amely azok betartásáért felel. Amikor engem arra szólítanak fel, hogy a panaszomat román nyelven fogalmazzam meg, akkor gyakorlatilag az történik, hogy a diszkriminációellenes tanács diszkriminál. Ilyesmi egy jogállamban elképzelhetetlen” – fogalmaz a nyílt levél írója, hozzátéve: „számomra különleges jelentőséggel bír az az, hogy a demokráciadeficit palástolásában egy magyar ember játszik kulcsszerepet. Véleményem szerint ez az egész magyar nemzetre nézve sértő, s mint ilyen elfogadhatatlan, főleg ha azt is szem előtt tartjuk, hogy ezen jogsértő állapotnak a szenvedő alanyai elsősorban a hazai kisebbségek, köztük magyar emberek. Úgy gondolom, hogy önnek két választása van: vagy gondoskodik arról, hogy az ön által vezetett intézmény szigorúan tartsa be a 2000/137-es kormányrendelet előírásait és azonnal hagyjon fel mindenféle diszkriminációval, vagy ha erre nem képes, akkor lemond”.
Válasz Asztalos Csabától
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke megkeresésünkre közölte, hozzá nem jutott el Árus levele, ezért azt a lapunk bocsátotta rendelkezésére. Asztalos Árus Zsolthoz címzett válaszban kijelenti: „sajnálattal vettem észre, hogy közszereplőként nem ismeri a törvényeket és felelőtlenül nyilatkozik. Politikusként nem várom el, hogy ismerje a törvényt, de azt igen, hogy mielőtt nyilatkozik, legalább tanácsosai elemzéseit elolvassa (ha van ilyen)”.
Asztalos cáfolja, hogy a tanács az igazságszolgáltatás része lenne. „Az Országos Diszkriminációellenes Tanács nem az igazságszolgáltatási hatalom része, hanem egy központi közigazgatási intézmény – autonóm közigazgatási hatóság. Félelmetes, hogy közszereplőként nem ismeri azt a tényt, hogy Romániában (és általában egy demokráciában) az igazságszolgáltatás a Legfelsőbb Semmítő és Ítélőszéken és a törvény által meghatározott bírói hatóságon keresztül valósul meg” – áll a válaszlevélben, az anyanyelvhasználat kérdésére pedig részletezi: “Központi autonóm közigazgatási hatóságként nem áll rendelkezésünkre törvényes keret az anyanyelvhasználat biztosítása terén, ezért kértük meg, hogy az állam hivatalos nyelvén is terjessze be panaszleveleit”.
Továbbá kiderül, Asztalos többször tett lépéseket a kisebbségek statútumának elfogadása érdekében a parlament szakbizottsági üléseink, nemzetközi szakértőkkel és külföldi diplomatával folytatott megbeszélésen, mint írja, a tanács éves jelentéseiben is külön kitérnek a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdésére, hiányosságaira. „Bár az anyanyelvhasználat biztosítása nem tartozik nyilvánvalóan a tanács hatáskörébe, az általam vezetett intézmény volt az egyetlen, amely ezen a területen a romániai magyarok anyanyelvhasználata esetében hátrányos megkülönböztetést állapított meg és bírságot szabott ki, ezeket a határozatokat a Legfelsőbb Semmítő és Ítélőszék is helyben hagyta. A tanács aktívan jelen volt a magyar kisebbséget érintő sérelmek orvoslásában, ezt mindenki tudja, precedens értékű döntéseink voltak. Végezetül, alázattal javaslom, hogy mielőtt nyílt leveleket ír, olvasson. Nem elég magyarnak lenni közösségünk megmaradása és fejlődése végett, legalább annyira fontos a versenyképességünk és felelős magatartásunk” – zárja válaszát a tanács elnöke.
Balázs Katalin
Szekelyhon.ro

Nemzethalál elhalasztva
A román kormány el akarja lehetetleníteni az erdélyi magyarokat – legalábbis ettől félnek azok a székelyek és erdélyi magyar politikusok, akik az elmúlt hónapokban tüntetéseket szerveztek, és hamarosan helyi népszavazásokat is indítanak a közigazgatás átszervezése ellen. A magyaroknak létkérdés, hogy egyben tartsák a megyéiket, és megőrizzék a hatalmukat, mert ez lehet az alapja a székelyföldi autonómiának, amitől a legtöbb ember azt várja, hogy egy csapásra megoldja a problémáikat.
Frissen vágott fűvel megrakott szekér zötyög gyalogtempóban a kanyargós úton, egy férfi a bakon ül, egy másik mögötte ballag kezében nagy alumíniumkannával, így gyorsan beéri őket a következő jármű: egy újabb szekér. A fával megrakott járművet két ló is húzza, a bakon két férfi, a rakáson két fiatal fiú ül kapucnis pulcsiban. A szűk utcán kisebb forgalmi dugó alakul ki, amikor a két kocsi egymás mellé ér, és még egy szippantós tartályt vontató traktor is beéri őket. Legalább van egy kis élet, mert az utca aprócska boltjának kapuját támasztó eladó egyébként legfeljebb csak azt nézheti, ahogy a szemben lévő roskatag fakerítésre ragasztott plakátokat tépi a többnapos hőséget hirtelen kisöprő szél.
„Az autonómia a megoldás!" – hirdetik a kifakult, félig leszakadt plakátok a Székelyföld déli határához közel fekvő Maksa utcácskáján azt több tucat székely faluba meghirdetett tüntetést, amit az Erdélyi Magyar Néppárt rendezett még július végén a román kormány régiósítási tervei ellen, iletve Székelyföld autonómiája mellett. A plakátokat látva és a romániai magyar sajtót olvasva úgy tűnhet, hogy Erdélyben, de legalábbis a Székelyföldön az elmúlt hónapokban mindenki ezzel a két témával, a régiók átszervezésével és az autonómia óhajával kelt-feküdt.
Ehhez képest a kapuban álldogáló idős asszony csak a vállát vonogatja, amikor megkérdezzük, volt-e a tüntetésen, és mennyire fontos neki a téma. „Tudja, mi Sepsiszentgyörgyön lakunk, nem itt, csak hétvégére járunk ki ide. Építettük ezt a kulipintyót, jöjjenek, nézzék meg, milyen aranyos" – invitál a kertjébe.
Hiába feszegetjük a székelyföldi autonómia kérdését, vagy azt, hogy mit szólnak a kormány régiósítási terveihez, csak azt ismételgeti, hogy nem foglalkoznak ilyesmivel, megvan nekik a maguk baja: a városi lakásban drága a közös költség, ketten kell megélniük 800 lej (kb. 56 ezer forint) nyugdíjból. Még az a szerencséjük, hogy van ez a kert a kis házzal, amiben ugyan nincs víz, villany is csak akkumulátorról, de a kertben megterem sok minden – már ha nem olyan száraz a nyár, mint most. Nézzük csak meg, minden senyved, nem győznek elég vizet húzni a kútból. Ők még csak elvannak a férjével, viszont a fiuk hiába járta ki az iskolákat, nem talál munkát, kilátástalan az élete. Hogy a politikusoknak van-e válaszuk ezekre a problémákra? Az asszony szerint nincs. „Elvannak az autonómiával, ami lehet, hogy jó lenne, talán tényleg könnyebb lenne az élet" – mondja bizonytalanul. Hogy ez pontosan mit jelentene számukra, arra nem tud válaszolni.
Nagyobb a fagy, nem csúszik a hó
Alig egy órával később és néhány kilométerrel odébb, Sepsibesenyőn, a Háromszéki Ifjúsági Tanács szabadegyetemén a legnagyobb romániai magyar párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetője, Kelemen Hunor és Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád meghirdette, hogy helyi népszavazásokat indítanak a közigazgatási átszervezés ellen.
A cikkünkhöz pont kapóra jött a bejelentés, mert éppen azért utaztunk Erdélybe, hogy megvizsgáljuk, miért fáj az erdélyi magyaroknak a román kormány régióátalakítási terve – bár épp most dőlt el, hogy ezekből a bonyolult belpolitikai csatározások miatt biztos, hogy egy éven belül nem születik róla döntés.
Egy év a román politikában nagyon hosszú idő, közben teljesen megváltozhatnak az erőviszonyok, úgyhogy a halasztás valószínűleg azt jelenti, hogy a tervekből már nem lesz semmi – mondta több interjúalanyunk is. Az RMDSZ azonban nem ilyen bizakodó. „A kérdés nem kerül le a napirendről. A lavinaveszély nem múlt el, csupán kicsit nagyobb a fagy, és nem csúszik a hó, de bármelyik pillanatban olvadhat, és akkor jön a lavina" – indokolta a népszavazásokat Kelemen Hunor. Az átszervezéstől azért félnek ennyire az erdélyi magyar politikusok, mert úgy gondolják, hogy azok veszélybe sodorhatják az egyébként is kiszolgáltatott magyar közösségeket. Romániában jó tíz évvel ezelőtt, az EU elvárásainak megfelelően, a lakosságot lélekszáma alapján nagyjából egyforma részekre osztva, nem túlságosan átgondoltan alakítottak ki nyolc régiót. Ezeknek valós funkciójuk és hatáskörük nem volt, a magyarországi régiókhoz hasonlóan főleg arra kellettek, hogy az uniós fejlesztési pénzeket meg tudják pályázni. A pénzeket viszont mechanikusan osztották el, egyáltalán nem figyeltek arra, hogy az elmaradottabb régiókba több jusson, így csak tovább növelték az országban amúgy is meglévő egyenlőtlenségeket – magyarázta Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere, aki éppen nemrég fejezte be doktori értekezését a régiók átalakításának problémájáról. A nemzethalálig is eljutottak
A régiók átalakításának az lenne az elsőrendű tétje, hogy ezeket a problémákat kiigazítsák, ezzel azonban már elkéstek, mert a következő uniós költségvetési ciklusra már semmiképp sem készül el – mondta Horváth. Ráadásul az átszervezés ötlete nem is ezért, hanem politikai okokból merült fel. Még az előző kormányzati ciklusban vetette fel az államelnök, Traian Basescu, hogy új régiókat alakítana ki, és azoknak hatásköröket is adna, hogy így próbálja meg a nagyhatalmú, de a többségében ellenzéki megyei vezetőket ellehetetleníteni. A tervből a Basescuval együtt kormányzó RMDSZ ellenállása miatt a kormányváltásig nem lett semmi. A jelenlegi kormánynak már se politikai, se egyéb racionális oka nincs a régiók átalakítására, mégsem tettek le erről a tervről – foglalta össze a lényeget Székely István politológus.
Konkrét tervekig azonban egyik kormány sem jutott el, legfeljebb elnagyolt tervezetek jelentek meg arról, hogyan osztanák fel az országot régiókra. Ezek között volt olyan is, amely a három nagy, többségében magyarok lakta megyét – Hargita, Kovászna és Maros megyét, tehát a Székelyföldnek is nevezett tömböt – szétszabdalta volna, és több régió között osztotta volna el. Ez pedig azt jelentené, hogy a magyaroknak egyetlen régióban sem marad többségük. „Erre azonnal beindult a magyar hiszti, ha nem is sokan, de volt, aki a nemzethalálig is eljutott" – mondta Székely.
„Én már nem tudok jóhiszemű lenni a román politikusokkal, és azt gondolni, hogy ez nem tudatos, ellenünk irányuló lépés volt. Ezzel ők több legyet is ütnek egy csapásra. A nyilatkozataikból az derül ki, nagyon zavarja őket, hogy a többségében magyarok lakta megyékben erősek vagyunk az önkormányzatokban. Sokféleképpen próbáltak ez ellen tenni, de választásokon nem tudtak minket legyőzni. A közigazgatási reform viszont jó alkalom lehet erre: ha olyan régiókat hoznak létre, ahol kisebbségben vagyunk, akkor előbb-utóbb kiszorulunk a hatalomból" – mondta Kelemen Hunor.
Marosvásárhelyen már megtapasztalták, hogy mit jelent, ha nincs többség: folyamatosan vesztik el a pozíciókat, megcsappannak az anyagi források, és beszűkülnek a magyar közösség lehetőségei. A kormányzati tervekre válaszul ezért az RMDSZ és a kisebb magyar pártok is elkezdtek olyan régiófelosztási tervezeteket készíteni, amelyek egyben tartották volna a magyarok lakta részeket. Ezeket azonban a román politikusok csípőből utasították el azzal, hogy Romániában nem lesz etnikai alapon régiófelosztás – és ezzel elindult a hónapokig tartó nyilatkozatháború.
„Annak ellenére, hogy a nacionalizmusnak már egyre kisebb a közönsége és a felhajtóereje Romániában, egy magyar többségű régió létrehozása elég meredek ötlet. De az is természetes, hogy a magyar politikusok reflexszerűen úgy gondolják, hogy ha már át kell szabni valamit, akkor úgy tegyék, ahogy az nekik a lehető legjobb" – mondta Székely. Horváth Anna úgy látja, hogy a román tervek sem feltétlenül lennének végzetesek – „rosszabb, mint most, nem biztos, hogy lehet, hiszen ennél kevesebben nem leszünk" -, de ha már hozzányúlnak a régiókhoz, a magyar politikusoknak kötelességük, hogy minimálisan képviseljék azt, ami a székelyföldi autonómia alapja lehet a későbbiekben. „Az autonómiának ennél teljesebb formáját biztosan nem lehet mostanában elérni, úgyhogy arra kell törekedni, hogy legalább ez meglegyen" – mondta.
A mindent megoldó varázsszó
A székelyföldi autonómia kérdése évtizedek óta sarokpontja a romániai magyar politikának, a kérdés a kilencvenes években és a kétezres évek elején többször a parlament elé is került, de a román többség mindig határozottan leszavazta. Amikor az RMDSZ kormányra került, az autonómia helyett inkább a kulturális jogokra koncentrált, viszont az ellenzékükként alakult magyar pártoknak mindig egyik legfontosabb céljuk volt a székelyföldi autonómia kivívása, és ez az a kérdés, amellyel az anyaországi politikusok is a legtöbbet foglalkoznak.
„Középtávon a közösség fennmaradása szempontjából az autonómia kulcskérdés, de semmi jele annak, hogy az erdélyi magyar eliten belül bárki is komolyan foglalkozna azzal, hogy pontosan miről szól az autonómia, és hogyan lehetne elérni, hogyan lehetne erről meggyőzni a román politikusokat és a román közvéleményt. Az autonómiát minden politikus csak szlogenként használta az elmúlt években, mozgósításra és az egymás elleni küzdelmekben" – mondta Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója és Barna Gergő, a kolozsvári Kvantum Research szociológusa.
Szerintük ezért egy időben kicsit hitelüket is vesztették az autonómiatörekvések. A választók felismerték, hogy ez egy olyan szlogen, amivel négyévente az urnák elé citálják őket, „látták, hogy na, jönnek a választások, megint teszik ki a fiúk a Székelyföld-táblákat", de aztán semmi nem történik. Az elmúlt években azonban valami változik: az önkormányzatok élére került vezetők is elkezdtek tudatosan építkezni, és a fogyasztási termékekben már kezd működni a „Székelyföld-brand". És az emberek is megint nyitottabbak lettek. „Nemrég volt egy vizsgálatunk, ami meglepő eredményt hozott. Azt kérdeztük a Székelyföldön élőktől, hogy mi áll hozzájuk közelebb, a székely vagy a magyar zászló, mire több mint hetven százalék a székely zászlót választotta. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felfut ez a dolog. Látszik, hogy elindult valami" – mondta Kiss Tamás. Az autonómia egyetemleges mantra lett, amibe az összes vágyunkat és pozitív jövőképünket kivetítjük, de ennek a realitása nagyon-nagyon messze van – mondja Székely. A két szociológus is hasonló okokat lát a megerősödött autonómiatörekvések mögött. „Kiürültek a jövőképek. Sokáig az Európai Unió volt a hívószó, mindenki azt hitte, hogy ha belépünk az EU-ba, akkor azon a szinten fogunk élni, mint Franciaország. Ez persze nemcsak a magyarokra volt jellemző, hanem az egész román társadalomra, de a magyarok még abban is bíztak, hogy az EU-tagsággal itt is eljön majd a kisebbségek közötti harmónia, mint Svájcban. Ez a jövőkép megdőlt, és Székelyföldön az autonómia vette át a helyét, ettől várják az emberek, hogy a sorsuk jobbra forduljon."
Popzene és székely csizma
A sepsibesenyői szabadegyetem fiatal, a napok óta tartó táborozásban már láthatóan megfáradt hallgatósága pénteken reggel tíz órakor csak akkor élénkült fel kicsit, amikor a hangszórókból megszólalt Carly Rea Jepsen Call me maybe című száma, egyből énekelni és táncolni kezdtek a padokon ülve, egész addig, amíg le nem halkították a zenét. Kelemen Hunorék bejelentését, ami alapjaiban érintheti a jövőjüket, már egykedvűen hallgatták. Ahogy később kérdezgettük őket, kiderült, sokan azt sem tudták, miről szól az egész régiós átszervezés, és az autonómiáról sem volt sok mondanivalójuk.
Így egészen megörültünk, amikor egy laptopon dolgozó fiú nagyon határozottan válaszolt a kérdéseinkre. „Szerintem a régiós átszervezés miatti hangoskodás a székelyföldi autonómiának kedvez, ez a válasz arra, hogy az átszervezéssel földbe akarták tiporni a magyarok elképzelését. Én a Partiumban élek, engem nem érint az autonómia, de azt gondolom, jó lépés lenne az erdélyi magyarság számára. Szerintem a legkedvezőbb a gazdasági és önkormányzati autonómia lenne. Ugyanúgy Románia területéhez tartozna Székelyföld, de saját önkormányzata lenne, saját törvényeket hozhatna, és gazdaságilag is külön állna, vámolhatna és a többi" – mondta határozottan, a két társaságában lévő lány pedig csillogó szemekkel nézett rá: hű, megmentetted a becsületünket, ehhez nem tudunk mit hozzátenni.
Sokkal nehezebben tudunk szóra bírni egy idősebbnek tűnő, a klasszikus Ray-Ban szemüveg rikító zöld másában álldogáló fiatalt. „Ha az embernek fáj valami, nem beszél róla. Egy székely férfi nem panaszkodik" – indokolja később. De azért sem akart beszélni, mert ő székelyként nem tartja jó ötletnek a székelyföldi autonómiát. „Nagyon szép, nagyon jó, hogy nekünk lesz autonómiánk, de nem csak Székelyföldből áll a romániai magyarság. Ha kapunk itt egy kis autonómiát, mi megesszük egymást bent, azokat a magyarokat meg, akik kint maradnak, megeszik a románok" – mondja. Szerinte az egész felhajtást csak a politikusok gerjesztik. „Rájöttek már régen, hogy olyan dolgokkal kell elterelni az emberek figyelmét, amik érdeklik őket. Most szépen elvan itt mindenki a székely zászlóval, a székelységgel meg a magyarsággal, és közben megy tönkre az ország. Én egy kulturális intézetben dolgozom, annyit, mint egy süket, minimálbérért, ami olyan nettó 40 ezer forint körül van. Szeretem, de nem tudunk megélni belőle. A székelyföldi autonómiához erősen kötődnek érzelmileg az emberek, a politikusok meg kihasználják, hogy ezzel elfedhetik a konkrét problémákat". „Én azt mondom, hogy a székelységet nem zászlóval kell megmutatni. Az én székelységem nem abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a székely zászlót tetoválom a vállamra, vagy kirakom az ablakba és az autóba. Isten őrizz! Én székely vagyok, a menyasszonyom székely, és lesz nekünk székely gyerekünk. Ezt tudjuk magunkról, s ez elég, nem kell, hogy verjük a mellünket, hogy mi székelyek vagyunk."
Ha problémája van, inkább megoldja. „Soha nem nézem azt, hogy nekem nincsen pénzem arra, hogy készíttessek magamnak székely csizmát, mert az belekerül ezer lejbe. Az egy vagyon. Vagy így, vagy úgy, de megoldjuk. Én ezt látom, hogy mindenhez optimistán kell hozzáállni. Lesz csizmám, mert van egy fél székelyruha-készletem, amit be kéne fejezni, mert lehetőleg viseletben szeretnék esküdni. Csak kifizessük majd valahogy."
A csizma sem azért kell, hogy mutassa, mekkora székely, mondja, hanem azért, mert néptáncol, és ahhoz nem árt, ha van az embernek egy viselete. „Adidas cipőben vagy szandálban elég nehéz csattogtatni a lábadat, az fájdalmas. A székely csizma meg azért lett kitalálva, mert abban nem fáj az embernek a lába."
Vorák Anita
origo.hu
Erdély.ma

Fodor Imre nem futamodott meg
Amikor magyarországi vendégek jönnek Fodor Imréhez, mindig elcsodálkoznak, hogy a csíksomlyói Fodor-ház tulajdonosa egyszerű tömbházlakásban éldegél Marosvásárhely központjában. Az egykori székely főváros utolsó magyar polgármestereként emlegetett Fodor Imrének azonban ez nem számít, szerinte az a fontos, hogy itthon maradjunk, és ne hagyjuk cserben a nemzetet. Ő pedig nem futamodott meg.
– Csíksomlyóról, méghozzá a Fodor-házból származik. Mit kapott ön attól a vidéktől?
– Ikertestvéremmel együtt úgy érezzük, adomány az élettől, hogy Csíksomlyón születtünk, s pont a Fodor-házban, és ott is nőttünk fel. Rengeteg szellemi és egyéb tudást, felfogást szedtünk össze 17 éves korunkig édesapánktól is, de nem csak. 17 éves korunkra kialakult egy olyan életszemléletünk, amelyen nem volt okunk változtatni később sem. Lehet nem jól van, de én most is ugyanúgy látom a világot, és ugyanazt találom fontosnak, mint 17 éves koromban. Akkor is minden reggel arra ébredtem, hogy azon gondolkodtam, hol rontottuk így el a sorsunkat.
– Mi mint erdélyi magyarok?
– Pontosan.
– Megtalálta a választ?
– Mindenképp a török idők alatti fogyás és az azután következő népességfeltöltődésnél kezdődött a baj. Abszolút hibásan történt, hogy mi befogadtunk nagyon sok idegen népességet, akik aztán ellenünk fordultak. Sohasem a minőséggel volt a baj, hanem a mennyiséggel. Márton Áron püspök szerint a román anyák szerezték meg Erdélyt, s ebben igaza van. Átgondoltam azt is, hogy melyek azok a legfontosabb tulajdonságok, amelyek segítenek bennünket. Első a hűség. Nem szerelmi, nem a politikai, hanem a népedhez való hűség. Nem lehet azzal megoldani semmit, hogy megfutamodom. Nem azt mondom, hogy könnyű itt maradni, de azt sem hiszem, hogy jobb élni máshol idegenként. Szerintem nem mindegy, hogy egy életnek milyen erkölcsi tartalma van, ha ezt itthon úgymond végigkínlódják, akkor tettek valamit a szüleikért, gyerekeikért, unokáikért. Ez az egyik fontos probléma, a másik az összefogás. Mert a politikában igaz, hogy aki mer az nyer, s egymást megesszük élve, de nem kisebbségi sorsban, úgy nem lehet csinálni. Én 2003-ig nagyon jó polgármesternek minősültem, de akkor a szatmári RMDSZ-kongresszuson kiálltam, és azt mondtam, hogy ez bűn, nem lehet megosztani kisebbségi sorsban a magyarságot, és hogy Tőkés Lászlóval bár nem könnyű, de lehet együttműködni. Attól a naptól én többet nem voltam jó polgármester, ugyanazért a dologért, amiért azelőtt agyba-főbe dicsértek, utána szidtak engem. A másik igen fontos probléma a kisebbségi létben a következetesség. Nem tudom, ki mennyire tudja, hogy mi magyarok kértük 1945-ben, hogy Észak-Erdélyt csatolják vissza Romániához. Utána azonban a Magyar Népi Szövetség lett a romániai magyarság vezető politikai ereje, és teljesen eladta a magyar igényeket. Fontos még a hit problémája, az egyházak sok mindenben segítettek, de nem eleget. Főleg az én egyházam.
– Visszatérve Csíksomlyóra, mi hozta el onnan?
– Somlyón nőttünk fel, oda is jártunk iskolába az ikertestvéremmel, aki egy életen keresztül segített mindenben és most is. 1957-ben azonban édesapámat letartóztatták, '58-ban 35 évi kényszermunkáéra ítélték mint az egyik erdélyi 56-os fővádlottat. Minket a testvéremmel a Bukaresti Műegyetemről kirúgtak ötödév végén emiatt. Vajdahunyadon dolgoztunk hengerművekben, aztán 1964-ben a politikai foglyokat hazaengedték, s akkor újrajárhattuk az ötödévet. Én szinte tíz évet éltem így Bukarestben. Az egyetem után elvittek egy bukaresti tervezőintézetbe, ahol automatizmussal foglalkoztam.
– Csíksomlyón azonban még ott a Fodor-ház, amely őrzi a család emlékét.
– Igen, mi visszakaptuk a Fodor-házat, de már azelőtt mind gondolkodtunk, hogy valami közösségi dolgot kéne csinálni belőle, így került bele a Csibész Alapítvány, s lett ifjúsági szálló belőle. A megnyitón mondták is, nem is az a legfontosabb, hogy ennek a családnak csak ez az egy ingatlanja volt, s azt is a köznek adta, hanem hogy ezzel példát mutatott a közösségnek.
– Önök járnak még Csíksomlyóra?
– Természetesen. Nekünk van egy szoba-konyhánk ott, de pünkösdkor, amikor nekünk is legjobban kellene, nagy szeretettel mindig el-el kérik. Amikor azonban én viszem az embereket oda, akkor mondom is, hogy úgy aludjon ebben az ágyban, hogy ebben Tőkés László, Kövér László, most pünkösdkor pedig Áder János aludt.
– Csíksomlyón már nincsenek Fodorok?
– Nincsenek. Van 17 halott a temetőben.
– S hogy került Marosvásárhelyre?
– El kellett jönnöm Bukarestből, mert megriadtam, hogy Bukarestben fogom végigélni az életem. Kérdezték is tőlem, hogy tudtam otthagyni Bukarestet, de hát édesapám Budapestet, édesanyám Berlint hagyta ott Erdélyért, miért ne hagyhattam volna én ott Bukarestet. Marosvásárhelyen '67-ben a vegyi kombinát automatizálási részlegén kezdtem el dolgozni, nyugdíjazásomig ott voltam, 1995-ig. A rendszerváltás után az első dolog pedig amivel, foglalkoztam az Outward Bound volt, én hoztam Romániába, majd megvettük Szovátán az istállókat és kiépítettük.
– Akkor önt a sport is érdekli...
– Hát az egész családot, de főként a feleségemet, sok díjat is nyert, versenyszerűen sízett. Ő mindig, most is sportos. Mind az öt unokája, még a kicsi négyéves is tud már úszni. Ilyen értelemben igenis sportos életet éltünk. Mert két gyerekünk és öt unokánk van, ez mind a legfontosabb abból, amit eddig mondtam.
– Hogy jött képbe a polgármesterség?
– Ez úgy jött, hogy voltak németországi kapcsolataim, hoztam mindenféle támogatást, ezeket bonyolítottam, amikor megyei tanácsosnak javasoltak. Utána több polgármesterjelöltet állítottak, és egy előválasztáson titkos szavazással döntötték el, hogy én leszek a jelölt, meg is nyertem a választásokat.
– Emlékszik azokra az első polgármesteri napokra?
– Az első napokban még nem is voltam tudatában annak, hogy mennyire fontos ez a tisztség, aztán ráébredtem. Ami nagyon érdekes volt, akármennyit dolgoztam, azt az érzést, hogy fáradt vagyok, azalatt a négy év alatt nem éreztem. Mintha a Jóisten betett volna valamilyen rakétát, és közben nagyon örvendtem, hogy csinálhatom ezt. Én, akit a társadalom a szélére nyomott az édesapám pere miatt, csinálhatom ezt, és akkor idejön Göncz Árpád és Emil Constantinescu, a román és magyar államelnök, és én fogadom őket. Göncz Árpáddal amikor találkoztam, rám nézett, és azt mondta: „nem ismerlek, de tudom, hogy ki vagy, légy szíves állj ide mellém, és két-három napot maradj mellettem”. Így kísérgettem én őt, Göncz Árpáddal együtt koszorúztunk a Székely vértanúknál is, amikor koszorúval a kezünkben meghajoltunk, csendben azt kérdezte: vajon édesapád lát most bennünket? Most is elérzékenyülök.
– Mit sikerült elérni az alatt a négy év alatt?
– Néhány dolgot csak sikerült csinálnunk. Az egyik az, hogy az európai uniós előcsatlakozás alatt uniós tőkéből kaptunk 27 millió eurót, amellyel korszerűsítettük az ívóvíztermelést és a szennyvízfeldolgozást. A másik volt a Gedeon Richter privatizálása. Másik nagyon fontos dolog a kétnyelvűség volt, megesett, hogy szombat este 11-kor hívtam fel magyar cégtulajdonosokat, hogy a cégtáblájuk miért csak egynyelvű. Akkoriban építettük ki a különböző testvérvárosi kapcsolatokat is.
– A Vásárhelyi Napok is az ön nevéhez kapcsolódnak.
– Igen, most megint kezdeményezik, hogy Mátyás király kiváltságlevelére hivatkozva szervezik a forgatagot. Emlékszem, mi Tonk Sándorral néztük, mi lenne az, ami régi és minden szempontból megfelel, hogy ahhoz kapcsoljuk a városnapokat. Akkor találtuk Mátyás király 1482-béli kiváltságlevelét. Elmentem Pál-Antal Sándorhoz, s ő megmutatta a kiváltságlevelet eredetiben, én úgy megvoltam illetődve.
– Ön szerint, mi lett a Vásárhelyi Napokból?
– Ezért csak mi vagyunk a hibásak. Miért táncoltunk vissza a napokat illetően?
– Emlékszik-e, milyen volt a második választási kampány, és milyen volt elveszíteni azt?
– Közvetlenül a választások előtt egy ilyen abszolút takony hatalmi harc miatt leváltották Kincses Elődöt mint megyei RMDSZ-titkárt, s helyébe tették Kelemen Atillát. Tudniillik Kincses Előd már akkor is a nemzeti vonalat képviselte, és szervezett egy belső szavazást, hogy milyen sorrendben induljanak a városi tanácsosjelöltek. Arra a szavazásra nem mentek el elegen, de neki az volt a véleménye, hogy a semminél mégis több az, amit ők ott kifejeztek. Ezért azonban Kincsest lemondatták, ami nagyon negatívan befolyásolta az embereket. Így is 168 szavazaton múlott, hogy elveszítettem a választásokat. Sokan pedig, hogy nagyon jól szavazzanak, a tulipánra akarták ütni a pecsétet, s így kikandikált egy milliméter mondjuk a pecsétéből, ami ugye érvénytelennek számított. 1800 szavazat veszett el így.
– Ez azt jelenti, hogy ön nem is kellett volna elveszítse a választásokat...
– Persze, hogy nem. Tudja, ebbe bele lehet betegedni. A poklok poklát éltem, s tán még ma is azt élem. Persze erre azt mondják, hogy aki nagystílű, az továbblép. Én is sok érdekességet csináltam, de továbbra sem könnyű elviselni.
– Sokan Vásárhely utolsó magyar polgármesterének is nevezik önt, a kifejezésben pedig benne van egy lemondás is, hogy nincs már esély visszanyerni a városvezetést. Hisz még abban, hogy lehet magyar polgármestere a városnak?
– Nehéz kérdés ez, de azóta megváltozott a választási törvény, elég az egyszerű többség is. Ha az én időmben lett volna ilyen választási törvény, biztos nem veszítek.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Unokákkal, családdal vagyok, s megírom az akkoriban történeteket. Már elkezdtem, minden benne lesz, és mindenki név szerint. Októberben pedig elmegyek a székelyek nagy menetelésére.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Milo Băsescu Minderbinder
és mindenki elégedett, mindenki jól jár! Mint a 22-es csapdájában a Milo Minderbinder vezette szindikátusban. Az amerikai légierő beszerzéssel megbízott kapzsi tisztje feketepiaci csencseléssel kezdi, majd eszeveszett üzleti machinációkba bonyolódik a nyereség érdekében, például náci repülőgépeket bérel saját katonai bázisának bombázására. Az eredmény tetemes kár, több halott – és óriási profit, amiből természetesen mindenki, aki élve maradt, ilyen vagy olyan formában részesül, mind az amerikai, mind az ellenséges német haderő megtalálja számítását. Hazaárulásról szó sincs, csak üzletről.
Így van most (megint) ezzel a cinikus román politika is. A végeredmény: Tőkés László érdemrendjének visszavonása, legalábbis ennek kilátásba helyezése. A végkifejlet tehát még függőben, de a népszerűségi százalékokban mért profiton egyesek máris osztoznak. A román politika Minderbindere, Traian Băsescu machinációiról van szó, aki vásárra visz mindent, hazaszeretetet, nemzetféltést, becsületet. Ha politikai érdekei úgy kívánják, nem számít, hány tetemet hagy maga után.
Felmérések szerint komoly szavazóbázisra a Jobbik nem számíthat Erdélyben, legalábbis a jövő tavaszi magyarországi parlamenti választások tekintetében. Nem kimondottan kampányolni jöttek tehát, de ha már itt voltak … Az EMI-táborban tett látogatásuk, tudjuk, nem maradt visszhang nélkül, a szélsőséges párt hetek óta vezető hír a pangó politikai rovatokban, itthon és Magyarországon egyaránt. (Ha pedig mégis történik egy s más kormányszinten, sumák, drágítás, egyéb népátverés, az ilyen botrányok direkt arra jók, hogy eltereljék ezekről a figyelmet.) Szerencséjük volt: Băsescu túlméretezett reakciója Vonáék borzonti kijelentésére nemhogy elásná a nacionalista nézeteiről ismert pártot, épp ellenkezőleg, sokakban a félreértett, meghurcolt vendég imázsát erősíti. Az államfő hetek óta Románia és Moldova egyesülésére való hergeléssel próbálja a szunnyadó vágyat a határon túli románokban felpiszkálni, ennek fényében bármilyen határrevízióval kapcsolatos kijelentés akár legitimnek is tűnhet. „Csak kérni kell az egyesülést, és meglesz!”, hangoztatta az államfő – büntetlenül. Világosan felmérte: a határon túli románság az a teknő, ahonnan még új, biztos szavazatokat meríthet. (Ez egyre kevésbé érvényes a korábban Băsescu párti, de az államfő és egykori kormánypártjának teljesítményében szintén csalódott diaszpórára.)
A Jobbik-ügy kapcsán a Fidesz beinkasszált jó néhány meg nem érdemelt pofont, a magyar külügy azonban úgy döntött: óvatos lesz. A stratégia bevált: Orbán Viktor pártja megerősíthette pozícióját otthon és határon túl azok körében, akik nem konfrontatív, ugyanakkor kompromisszumot – fontos ügyekben legalábbis – nem ismerő magatartást várnak el határon túli ügyekben a budapesti kormánytól.
Itthon javában áll a bál. Băsescu egy személyben akarja megszerezni a monopóliumot a határon túli románok, Cioabă király gyászoló romái, a Nagy-Románia Párt szétszéledt szélsőségesei fölött. Szintén „líderre” vár Dan Diaconescu oszlásnak indult pártja, amely a perifériára szorultakat szólította meg nagy sikerrel és populizmussal. Így próbálja politikai tőkéjét visszaszerezni Băsescu, amivel majd a nemistudomhogyhívják új pártjának élére áll, mihelyt kikerül a Cotroceni-ből. Dupla vagy semmi játék, eszközökben ilyenkor nem válogat az ember. Tekintettel arra, hogy többé nincs szó államfői mandátumának megőrzéséről/megújításáról, Băsescunak érthetően nincs szüksége többé az erdélyi magyarok támogatására, akiknek szavazata saját pártjaik között oszlik meg. Ha az „uszítsunk csak egy kicsit” játék jól sikerül neki, nem kell attól tartania, hogy a csipkerózsika-álmából ébredező PRM malmára hajtja a vizet. Mert ez is kockázati tényező. (Nem tudom, ha másnak is feltűnt, hogy a sokak által már csak megmosolygott Gheorghe Funarnak Kolozs megye prefektusához intézett felszólítása, miszerint azonnal távolítsa el a Kolozsvári Magyar Napok magyar feliratait, egészen másként, veszélyesebben rezonál most, hogy Băsescu nacionalista húrokat penget.)
Az államfő magyarellenes kampánya nagyon jól jöhet a sunyi liberálisoknak is: az Európai Néppártba való felvétele egyre sürgősebb a PNL-nek, a májusi EP-választások előtt kéne végrehajtani a tervezett jobbra fordulást. Ezért ne csodálkozzunk, ha Crin Antonescu egyszer csak baráti gesztusokat tesz majd a Băsescutól elhidegülő Fidesz irányába. Antonescu, akinek álmát egyre inkább megzavarják az olyan híresztelések, miszerint a PSD mégiscsak saját elnökjelöltet akar, csak erő felmutatásával tudja arra kényszeríteni a PSD-t, hogy tartsa ígéretét. Kiadó szavazatok pedig a jobboldalon vannak, az ideológiai családok közti versenyről szóló EP-választások pedig tökéletes alkalom ennek megjelenítésére, becserkészésére.
„Mindenki nyer!” alapon mondom, hogy a Băsescu-féle ámokfutás sokat hoz(hat) az erdélyi magyar pártok konyhájára is. Vész idején megnő a szolidaritás, az erdélyi magyarok zárják soraikat, a közös ellenség mozgósít, ugyanakkor növeli az összefogásra való hajlamot. Hogy ezt a helyzetet az RMDSZ, az EMNP és az MPP mennyire tudja kamatoztatni – együtt és/vagy külön-külön –, az viszont nem Băsescun múlik. Az államfő máris megtett minden tőle telhetőt, hogy az erdélyi magyarokat rádöbbentse: abszurd, ha saját repülőgépeikkel bombázzák saját tankjaikat. A nyereséget ugyanis más fölözi le, nekünk csak a tetemek maradnak.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kinevezések: maradhatnak a magyar iskolaigazgatók?
Idén sem tartanak az iskolaigazgatók számára versenyvizsgát, tehát akár az előző évben, egy évre szóló kinevezés útján döntenek az oktatási intézmények vezetőinek személyéről. Szatmár és Maros megyében is politikai egyeztetéssel sikerült megoldani, hogy magyar intézményvezetők kerüljenek olyan iskolák élére, ahol amúgy a törvény szavatolná a jelenlétüket.
Az iskolák igényeit, javaslatait a megyei tanfelügyelőségek összesítették, majd jóváhagyásra felküldték az oktatási tárcához. A minisztérium hivatalos válasza a napokban várható.
Politikai egyeztetésre volt szükség
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a maszol.ro kérdésére elmondta, a törvény kötelezővé teszi, hogy azokban az oktatási intézményekben, ahol kétnyelvű a tanítás, magyar vezető is legyen. Ezt Maros megyében többnyire sikerült is megvalósítani, kivétel a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium, ahol annak ellenére, hogy magyar nyelvű osztályok is működnek, „valamilyen okból kifolyólag” néhány éve nincs magyar aligazgató. Politikai nyomásra ez szeptembertől változni fog, körvonalazódik az is, hogy ki fogja elvállalni ezt a feladatot.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, Maros megyében nagy változások nem lesznek, többnyire ugyanazok maradnak az intézményvezetők, akik eddig voltak. Illés hozzátette, hogy a segesvári gimnázium igazgatóhelyettesi tisztségénél lesz változás, illetve Marosvásárhelyen a Református Kollégium igazgatójánál – ez utóbbi pedagógus személyes okokból kérte felmentését.
Bár politikai egyeztetésre volt szükség Szatmár megyében is, egyelőre úgy tűnik, nem lesznek számottevő változások a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók személyét illetően Szász Piroska helyettes főtanfelügyelő szerint. A politikai egyeztetésekről optimistán nyilatkozott Pataki Csaba megyei, valamint Kereskényi Gábor szatmárnémeti RMDSZ-elnök, azonban mindjketten megjegyezték: nincs még végleges döntés. „Úgy vélem, a magyar közösségek ez irányú igényeit 90 százalékban sikerül kielégítenünk” — mondta Kereskényi. Pataki pedig úgy nyilatkozott, hogy annyit kértek a hatalmon levő pártok képviselőitől: tartsák szem előtt a tanügyi törvényben is szereplő etnikai arányosság elvét a kinevezések során.
Székelyföldön és Kalotaszegen nem lesz gond
Augusztus végén valamennyi háromszéki iskola igazgatójának is lejár a mandátuma. A Kovászna megyei tanfelügyelőség a legtöbb tanintézmény élére az eddigi igazgatók ideiglenes kinevezését javasolja a szaktárcának, de lesznek olyan iskolák, ahol új igazgatócserére kerül sor, mivel az eddigi vezetés nem bizonyult hatékonynak, tájékoztatott Keresztély Irma háromszéki főtanfelügyelő.
Az ideiglenes kinevezések legtöbb egy évre szólnak, hacsak időközben a szaktárca meg nem szervezi a versenyvizsgákat, mondta a főtanfelügyelő. Hozzátette: azokban az iskolákban, ahol nem voltak gondok, az eddigi igazgatók mandátumának meghosszabbítását javasolják.
Vannak azonban kivételek, hiszen az oktatási minisztérium alkalmazza az új tanügyi törvényt, amely szerint az lehet igazgató, akinek van ilyen irányú képesítése, illetve végleges tanári állása van. Ez gondot jelent több vidéki tanintézményben, ahol tanítók voltak az igazgatók, és eddig néhány órát oktattak a gimnáziumi osztályokban. Idéntől azonban a tanítóknak vissza kell térniük elemi osztályos katedráikhoz, és emellett a vezetői pótlékért kellene ellátniuk az intézmény igazgatását is. Ezt a tanítók többsége nem vállalta, hiszen az elemi osztályos gyerekek tanítása egész embert igényel, szerintük ezzel összeegyeztethetetlen az igazgatói tevékenység. Ezekben az iskolákban a Kovászna megyei tanfelügyelőség jelenleg keresi az igazgatójelölteket.
A "hajpántbotrányos" iskolában indokolt az igazgatócsere. A Háromszék értesülései szerint a trikolórbotrányként elhíresült márciusi események miatt a megyei tanfelügyelőség leváltja a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum igazgatóját és két aligazgatóját. Az indoklás szerint a háromtagú csapat nem kezelte megfelelően az incidenst. Az évi értékelés alapján Háromszék több iskolájában lesz igazgatóváltás, Kovásznán ellenben valóban a márciusi események következtében nem hosszabbítják meg Simon István igazgató és a két aligazgató ideiglenes kinevezését – erősítette meg a főtanfelügyelő. Keresztély Irma leszögezte: „Az ellenőrzés során kiderült, a márciusi incidens amiatt fajult el, mert az iskola vezetősége nem kezelte megfelelően a helyzetet”. Az új igazgató személyéről egyeztettek Kovászna polgármesterével is, kiválasztották a két aligazgatót is, egy magyar és egy román ajkút, ám a neveket egyelőre nem hozzák nyilvánosságra, a kinevezések szeptember 1-től érvényesek.
Háromszéken 344 tanintézmény működik, mindegyikük vezetőjének lejár a mandátuma, már egyetlen egy sem marad, aki versenyvizsgával szerezte meg a kinevezését.
Hargita megye tanintézményeiben már kinevezték az iskolaigazgatókat a 2013/2014-es tanévre, jelentős változás itt sem történt. Az intézményvezetők 98 százaléka változatlanul a következő tanévben is betölti vezetői tisztségét – tudtuk meg Bartolf Hedvigtől, Hargita megye főtanfelügyelőjétől. Az elkövetkező időszakban várható miniszteri rendelet megjelenését követően az új tanév kezdetéig az aligazgatókat is kinevezik.
Nem lesz gond Kolozs megyében sem az iskolaigazgatók kinevezésénél. Ahol igazgatócsere történt, a tanfelügyelőség lekérte az iskoláktól a javaslatokat, vezetőtanácsi ülésen megbeszélték és helyi szinten jóváhagyták a kéréseket. A minisztériumi jóváhagyásnak a napokban kell érkeznie. „Vélhetően nem lesznek meglepetések, eddig soha nem voltak, de amíg nem látjuk, mi sem mondhatunk semmi biztosat” – mondta el a maszol.ro-nak Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Az elmúlt napokban a tanügyminisztérium képviselői elmondták, hogy az elkövetkező hetekben várható a miniszteri rendelet, amelynek normái alapján ki lehet majd nevezni az aligazgatókat is azokban a tanintézményekben, ahol a tanulólétszám ezt indokolja.
A.E., K. Zs., P. K., T. A.
Maszol.ro

A szent király meg a kiskirály
A belvárosi Keresztelő Szent János plébánia szétverése, a falfreskók megkarcolása, az oltár megszentségtelenítése, Márton Áron udvaron felállított szobrának ledöntése, Isten, pap és felebarát káromlása, egy falatka megszentelt és megáldott kenyérért folyó, vérre menő dulakodás nélkül ért véget Marosvásárhely augusztus huszadikája.
Minő meglepetés! Pedig sem állig felfegyverzett feketeruhás csuklyásosztagokra, sem vaskordonokra, sem szirénázó rendőr, csendőr, tűzoltó és mentőkocsikra, sem könnygáz bevetésére, de még csak civilben őrködő vagy éppenséggel fényképezkedő kékszemű fiúkra sem volt szükség. Csupán egy kettős jelentőséggel bíró nemzeti ünnepet méltóképpen megülni tudó, vásárhelyi magyarokból álló tömegre. Olyanra, amely eddig minden egyes alkalommal példát mutatott az ünneplésből.
A vandalizmus, amitől a város polgármestere olyannyira tartott, hogy Szent István államalapító királyunk és az új kenyér megünneplését még a ferences testvérektől elkobzott Színház téren sem engedélyezte, jelentem: elmaradt. Mint ahogy elmaradt azon erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai és burgenlandi települések százain is, amelyek elöljárói az összlakosság polgármestereként és nem holmi gettóparancsnokokként viselkednek.
Persze az is megeshet, hogy a városatya-kiskirályt nem a jól ismert "magyarbarátsága" vezényelte, hanem az egyszerű, jó szándékú ember tájékozatlanságának vált az áldozatává. Mert megeshet, hogy ártatlan tudatlanságában összetévesztette az ünnepély lebonyolításáért felelős egyházfőinket a tanacui apácát keresztre feszítő, ördögűzéssel foglalatoskodó pópákkal.
Netán attól tartott, hogy a frissiben újrakövezett teret áldásra váró luxuskocsik százai fogják tönkretenni. Esetleg azt is gondolhatta, hogy a résztvevők, görögkeleti múmiacsókolgatók mintájára, egymást és a köztér szobrait fogják földre tiporni egy falat megszentelt eledelért? És talán azt is bevehette naivan a városgazda, hogy a több száz vagy ezer résztvevő némelyikét úgy megérinti Szent István szelleme, hogy az karóval a kezében rohan a temetőbe megkeresni és szíven szúrni az egyébként is szinte ezer éve elporhadt királyunkat.
Hogy a vásárhelyi polgármesterben oly hamis kép alakult ki rólunk, arról mi is tehetünk. Mert tisztábban is tudtára adhattuk volna, hogy kik és mik, de főleg mióta vagyunk. Ha a vandálokat keresi, akkor Délről jövet irányt tévesztett; ez az út Rómába vezet, Bizáncba nem Erdélyen keresztül kell eljutni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szekerek, nyelvek, otthonok
Ha a román nyelv oktatásával kapcsolatos véleménye visszhangra nem talál, egy maradt volna a Romániában élő ismeretlen külföldi állampolgárok közül. A Székelyföldön élő, nyelvoktatási menedzsmenttel foglalkozó angol Andrew Hockleyval erdélyi élményeiről beszélgettünk.
– Mindjárt az elején idézzük fel: mit is javasolt abban blogbejegyzésben, ami aztán románul és magyarul újságcikként is megjelent?
– Mindenekelőtt: fontosnak, sőt alapvetőnek tartom, hogy valamennyi román állampolgár tudjon románul. Az én gyermekeim és máséi, akiknek úgynevezett első nyelve a magyar, és magyar oktatásban részesülnek, jól meg kell tanulniuk románul. Ez volt az alapvetésem, majd kifejtettem, hogy a rendszer voltaképpen hogyan akadályozza ezt meg. Nem második nyelvként tanítja ugyanis a nem román anyanyelvűeknek, pedig nyilvánvalóan az. Sőt a lányom esetében harmadik nyelv, mivel ő magyarul és angolul beszél. Nagyon jó módszerek vannak a második nyelv oktatására, ám ezeket nem alkalmazzák itt, úgy tesznek, mintha nem is léteznének olyan román állampolgárok, akiknek nem anyanyelve a román. A világ legtöbb országában felmerül hasonló probléma, ám a világ legtöbb országában nem így oldják meg.
– Milyen mintákkal találkozott hasonló esetekben?
– Angliában bevándorlók vannak ilyen helyzetben, míg itt történelmi okai vannak annak, hogy oly sok gyereknek nem román az első nyelve. De ha más is a helyzet, a megoldásnak többé-kevésbé ugyanannak kellene lennie: léteznie kellene a kifejezetten második nyelvként való oktatásnak, és nem azt kellene elvárni, hogy valamennyi román állampolgár Ion Creangát olvasson. Anyanyelvtől függetlenül mindenkinek képesnek kell lennie a román kommunikációra, a románul való érvényesülésre a munkaerőpiacon. Nem kellene viszont mindenkinek román irodalmat tanulni a kötelező oktatás részeként, és ugyanazokat az elvárásokat – például érettségi vizsgát – teljesíteni román nyelv és irodalomból, mint a román anyanyelvűeknek. Ezért azok a kisebbségiek, akik nem olyan vegyes környezetben élnek, ahol a mindennapok részeként elsajátíthatnák az ország nyelvét, csak frusztráltak és dühösek lesznek a román nyelvvel kapcsolatban, ráadásul anyanyelvi keretek közé szorulnak. Ez a rendszer a gyerekeket is cserben hagyja, de az országot is visszaveti, szóval igazán jelentős a probléma.
– Hasonló reakciókra számított a véleménye közzététele után?
– A blogbejegyzésem kapcsán a legtöbb reakció pozitív volt, az újságcikk után pedig mindenféle reakciók érkeztek. Számomra egyébként nagyon meglepő volt, hogy milyen felkapott lett a téma, hisz amiről írtam, előtte sem volt titok, sőt. A szenzációt valószínűleg az okozta, hogy az én véleményem volt. Mert ha magyar írta volna, azt mondják rá, hogy csak panaszkodik, ha pedig román mondta volna, elsikkad a kérdés.
– Ezek után adódik a kérdés: hogyan került éppen Erdélybe?
– Mint sok hasonló esetben, a párom miatt. Amikor feleségemet, Erikát megismertem, épp Amerikában éltem, de ha jól számolom, tíz országban laktam már. Nagy-Britanniában születtem, de éltem Spanyolországban, az Egyesült Arab Emírségekben, Thaiföldön, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában, majd ismét Olaszországban. Aztán Amerikába költöztem, majd Óceániában, a Mikronéziai Szövetségi Államokban laktam két éven át, majd hat évre újra Amerika következett, de hat hónapig Palesztinában is éltem. S végül idejöttem. A munkám főleg abból áll,hogy menedzsmentkészségeket tanítok nyelvoktatással foglalkozóknak, nyelviskolák menedzsereinek, tanulmányi igazgatóinak vagy akadémiai vezetőknek. Ennek köszönhetően továbbra is sokat utazom, először ugyanis személyes találkozások alkalmával többnyire Románián kívüli helyszíneken oktatok, majd visszajövök, és a munkám további részében ugyanazokat a hallgatókat on-line képzem.
– Voltak elvárásai, elképzelései azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz itt az élete?
– Azt hiszem nem, viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha Romániába fogok költözni. Egynek tartottam a kelet-európai országok közül, nem tudtam róla túl sokat. Hallottam például Ceausescuról és a forradalomról, de csak nagy általánosságban. Azt hiszem, mi, nyugatiak Kelet-Európát nagyon iparosítottnak és szennyezettnek tartjuk. Talán kicsit engem is befolyásolt ez.
– Mivel számos országban jár, illetve élt már, aligha érte különösebb kulturális sokk nálunk. Mégis, milyenek voltak az első benyomások?
– A legelső dolog, amit észrevettem – és azt hiszem, mindenkinek ez tűnik föl először – a lovas szekerek voltak. Vezetés közben megpakolt szekereket kerülgetni az elején igencsak meglepő volt. Ennél nagyobb „kulturális sokk” tényleg nem ért. Az viszont nagy különbség, hogy az országokban, ahol eddig éltem, angoltanárként dolgoztam, volt körülöttem egy szintén angol vagy legalábbis angolul beszélő közösség. Itt viszont egy Csíkszereda melletti kis faluban, Csíkbánkfalván élünk, vagyis körülöttem nem olyan emberek élnek, akiknek hozzám hasonló élményei, tapasztalatai volnának.
– Ezen a vidéken érhették még a szekerekhez hasonló apró meglepetések...
– Nem sokkal azután, hogy ideköltöztem, a feleségem megkért, hogy menjek el a közeli boltba kenyérért és tejért. Még egyáltalán nem tudtam magyarul vagy románul. A kenyeret könnyen megtaláltam, a tejért viszont hiába tettem tűvé a helyiséget, sehol nem leltem. Hazamentem, mondván, hogy nincs tej. Feleségem persze kételkedett, ezért együtt mentünk vissza az üzletbe. Odament a hűtőhöz – amit előtte én is átnéztem –, benyúlt, és kivette a tejet. Zacskósat… Előtte soha nem gondoltam volna, hogy a tejet műanyag zacskóban is lehet tartani, én dobozt, üveget vagy flakont kerestem. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan tároljuk majd ezt otthon, de megtanultam, hogy a zacskós tejhez van külön tárolóedényünk.
– Elsősorban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie külföldiként Romániában?
– Akadtak bürokratikus kérdések, ráadásul amikor Romániába költöztem, az ország még nem volt az Európai Unió tagja, ezért bonyolultabb volt a helyzetem. Nem tartózkodhattam itt évi hat hónapnál többet, és maximum három hónapot egyhuzamban. Ezért tartózkodási engedélyt kellett kérnem, aminek igénylése igencsak problémás volt. Szabadúszóként ugyanis nem álltam szerződéses viszonyban egyetlen itteni céggel sem, szabadúszó viszont csak akkor lehettem, ha már van tartózkodási engedélyem. Kölcsönösen feltételezték egymást a követelmények, amelyeket így lehetetlen volt teljesítenem. Ha Erikát akkor elveszem feleségül, megoldotta volna a helyzetet, de kicsit még korai lett volna. Végül alapítottunk közösen egy céget, így jutottam tartózkodási engedélyhez.
– És a nyelvvel, jobban mondva nyelvekkel hogyan boldogult?
– Magyarul viszonylag tűrhetően beszélek, románul kevésbé. Elég jól értem viszont a román nyelvet, mivel jól beszélek spanyolul, valamennyit franciául, illetve portugálul, és ezekhez eléggé közel áll a román. A román híreket nézve tudom, miről van szó, de mivel nem gyakorlom a nyelvet – itthon magyarul és angolul beszélek –, a beszéd nagyon nehéz. Elég bizarr, amikor Bukarestben vagy Iasi-ban románul beszél hozzám valaki, és én értem, de nem tudok válaszolni. Egy ideig egyébként elég érdekesen beszéltem románul, úgynevezett „feliratos románt” használtam. A filmeket román felirattal néztem, így gyakoroltam, de ez persze még nem jelentette, hogy ki is tudom ejteni a szavakat. Egyszer például azt akartam mondani, hogy „sajnálom”, amire mindig azt írta a felirat, hogy „imi pare rau”, s én valahogy úgy ejtettem ki, hogy „imi pé rá”… Persze, hogy nem értették. Azóta megtanultam, hogy mindenki egyszerűen csak úgy mondja: „scuzaþi”. Tudok magyarul vásárolni, de ha többen vagyunk egyszerre, nehéz követnem a beszélgetést. Elég nagy kihívás a nyelv, főleg, hogy a falunkban nem nagyon beszélnek angolul. Köszönünk egymásnak a szomszédokkal, de elég korlátozott a kommunikációnk többek között azért is, mert más az életünk. Ráadásul elég erős tájszólásban beszélnek: értem a szavakat, hisz azokat tanultam meg, de a hangsúly, az akcentus nagyon megnehezíti a dolgomat.
– Mit szeret leginkább Erdélyben?
– Elsősorban az élet nyugodt ritmusát, hogy az emberek nem rohannak mindenhova. Lehet, hogy ez Kolozsváron már nincs így, itt viszont igen, és ez nagyon tetszik. Szeretem a gyönyörű tájat, az embereket és az életmódjukat.
– Az otthon szó mit jelent önnek?
– Az otthon itt van: a környék, Csíkszereda és Csíkbánkfalva. Már huszonhat éve nem élek Angliában, ezért nincs túl erős kötődésem Nagy-Britanniához. Erdély egyébként is hihetetlenül szép pontja a világnak, és meglepő számomra, hogy nem ismerik jobban. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, csak a nacionalizmus zavar. Természetesen értem, miért van szükség arra, hogy az emberek a nemzeti identitás mentén határozzák meg magukat, de azt hiszem, a torzsalkodás nem vezet sehová, sőt visszavet. Erdély és történelme valóságos multikulturális modell lehetne. Tudom, hogy az én vállaimat nem nyomják ugyanazok a történelmi terhek, hisz az én nemzetemet sosem fenyegették. Ezért aztán kiváltságos helyzetből, de azt mondom: felejtsétek el a különbségeket, voltaképpen egyformák vagytok!
Andrew Hockley
Angliában született 1966. március 2-án. Oktatási menedzser, tanácsadó, tanárképző. Több országban dolgozott angoltanárként, majd oktatási menedzserként. 2004 óta él Romániában, ám nemzetközi szinten aktív tanárképzőként továbbra is a világot járja. Társszerzője a From Teacher to Manager: Managing a Language Teaching Organization (2008) és szerzője az Educational Management (2007) című köteteknek. A www.szekely.blogspot.ro címen elérhető a Csíkszereda musings (Csíkszeredai tűnődések) című blogja. Ennek egyik bejegyzését jelentette meg román fordításban az Adevărul című napilap ªcoala în Secuime: literatura, da, româna practică, ba. Cum vede un englez predarea limbii române pentru unguri? (Székelyföldi iskola: román irodalom igen, beszélt román nyelv nem. Hogyan látja egy angol a román nyelv oktatását a magyarok számára?) címmel.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Harangok, ha konganak
Együtt rángatta meg Tőkés László és Kelemen Hunor Bálint Tibor emlékharangjának kötelét, mintegy hivatalosan is megnyitva ily módon a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Mielőtt bárki is a nagy erdélyi magyar megbékélés jelképes gesztusaként kategorizálná az aktust, sietek leszögezni: elsősorban nem ebben a tekintetben éreztem szimbolikusnak a kongatást. Ha nagyon akarjuk, persze ebben is, hiszen szükségünk van minden egységet, erőt demonstráló, vagy legalább azt célzó mozdulatra, a harangzúgás azonban most valami másra hívja fel a figyelmet.
Elsősorban arra, hogy napjainkban mennyire magára maradt Erdélyben jó szándékával és dicséretes megvalósításaival a kolozsvári magyar városünnep – az egészen más státusú székelyföldi városnapokat leszámítva. Miután túlélte a funari évtized jégkorszakát, a kolozsvári magyar közösség örvendetes módon fedezte fel újra önmagát, fogadtatta el szándékait, oszlatta el az előítéletek java részét. Ma Erdély-szerte várt és számon tartott rendezvénysorozat szolgálja a közösségerősítést, s az sem verte ki a biztosítékot, hogy tavaly hetvenévnyi szünet után ezrek énekelték a Főtéren a Himnuszt.
A harang most elsősorban Marosvásárhelyért szól, Székelyföld hajdani fővárosának központjából ugyanis egyelőre a városvezetés kiszorítani igyekszik a készülődő magyar ünnepet. Persze minden város más, a közhangulatról, aspeciális érzékenységekről, a többségi-kisebbségi viszony törékenységéről nem is szólva. Kétségbevonhatatlan: lélekszáma Vásárhelyen még egyensúlyborító tényező szintjén tartja a magyarságot, ami részben megmagyarázza a reménybeli Székelyföld kormányzói szerepére önjelöltként pályázó Dorin Florea „óvatosságát”.
A vezetői által magára hagyott vásárhelyi magyarság árvasága kandikál ki a helyzetből. A tényleges lélekszámánál sokkal kisebb közösségi erő vívja sziszifuszi harcát, amelyben a magyarság egyes vezetői még mindig a minél kisebb veszteséggel járó kompromisszum elvét képviselik. A „jár nekünk, mert otthon vagyunk” öntudatossága egyelőre csak nyomokban jelenik meg az önkormányzati érdekképviseletben – egyenes következményeként húsz esztendő érdekközpontú politizálásának.
Szól hát a harang, s miközben zúgása mellett belakjuk a Főteret, készülünk mihamarabb hazatérni a Rózsák terére is. Mert hiszünk benne, hogy Marosvásárhely is visszatér. Egyelőre „csak” a normalitás állapotába, majd együtt, közösen a nemzetegység tartományába.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kincses városi térhódítás
Minden várakozást felülmúlt a Kolozsvári Magyar Napok látogatottsága: a negyedik alkalommal megszervezett egyhetes rendezvénysorozat első négy napján több ezren voltak kíváncsiak a programokra.
A szervezők és a csendőrség becslése szerint a szerda esti Csík zenekar koncertjét több mint 15 ezren követték a főtéren, és a becslések szerint ez a szám megduplázódhat a vasárnap esti István, a király rockoperán. Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője-ötletgazdája a Krónikának elmondta, a korábbi években csak a csúcsnapokon volt jellemző, hogy ekkora tömeg összegyűljön a Szent Mihály-templom előtti téren.
„Egyértelműen pozitív a mérleg, ami a látogatottságot illeti, és remélhetőleg minden eddigi csúcsértéket felülírunk a hétvégén. Szívből örülünk annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok négy év alatt a Kárpát-medencei magyar közösségünk egyik legnagyobb és legértékesebb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát, ezt igazolják a részvételi adatok és az a sok pozitív visszajelzés, amit a résztvevőktől kaptunk" – mondta Gergely Balázs.
Ez az István nem az az István
A félreértések elkerülése végett egyébként a szervezők közleményben szögezték le: a Kolozsváron bemutatandó István, a király nem azonos az Alföldi Róbert által rendezett, augusztus 20-án Szegeden előadott produkcióval. A magyar napokon bemutatásra kerülő „változatot" Zsuráfszky Zoltán rendezte. A több mint 80 fellépős darab főpróbája miatt egyébként a szombati Tankcsapda-koncertet a szervezők a sportcsarnok előtti térre költöztetik, ugyanott kerül sor a Knock Out jubileumi koncertjére is.
A vasárnapi előadás miatt a főtéri színpadot ki kell majd bővíteni, s a hatalmas érdeklődés miatt lezárják majd a Deák Ferenc (Eroilor) és a Jókai (Napoca) utcát is. Gergely Balázstól megtudtuk, a Deák Ferenc utcában hatalmas kivetítőt szerelnek fel, hogy azok is követhessék az István a királyt, akik nem juthatnak közel a színpadhoz. Az előadás idejére továbbá az idős, illetve mozgáskorlátozott vendégek számára 500 ülőhelyet tartanak fenn. Ezek elfoglalása érkezési sorrendben történik, ezért a szervezők azt javasolják, hogy érkezzenek meg idejében a helyszínre.
A szervezők továbbá azt tanácsolják, hogy kisgyermekkel, csecsemővel, illetve gyerekkocsival ne menjenek a tömeg sűrűjébe, a kiskorúakat pedig valamilyen formában – karszalag, papírfecni, stb. – „szereljék fel" a gyerek nevével, illetve a szülők telefonszámával. A rendezvény teljes területére és ideje alatt szigorúan tilos bármilyen közbiztonságot, mások testi épségét veszélyeztethető tárgyat (például táblákat, zászlórudat stb.) hozni.
Családias fesztivál a Farkas utcában
Gergely Balázs elmondta továbbá, elsősorban a családok utcája az idei Kolozsvári Magyar Napokon a Farkas utca, hiszen a rendezvénysorozat bejáratott fesztiválutcáját a családi, ifjúsági programok helyszínének szánták. Hozzáfűzte, emiatt ragaszkodott hozzá, hogy Fekete Emőke, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja kettős minőségben, mint felesége is jelen legyen a fesztiválutca megnyitóján. A politikus házaspár most először szerepelt együtt a nyilvánosság előtt.
„Köszöntöm a jelenlevőket, és még egyszer köszöntöm a kedves feleségem" – hangsúlyozta fesztivál családi jellegét a Gergely Balázs az eseményen résztvevők derültségére. Fekete Emőke ugyanakkor kifejtette: örül annak, hogy amit négy évvel ezelőtt elkezdtek a KMN szervezői, az ennyire kiteljesedett. „Akkor is abban gondolkodtunk, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek szóló programokat szervezzünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a család minden tagja megtalálja a számára leginkább érdekes kiállítást, kerekasztal-beszélgetést vagy koncertet" – mondta Fekete Emőke.
A megnyitóbeszédek után a Bálványosi Intézet szemléletes infografika-kiállítása nyílt meg: magyarul és románul egyaránt megtekinthetik az érdeklődők, hogy mi a hasonlóság, és mi a különbség Erdély és Svájc között. A Farkas utcában egyébként már szerdán gőzerővel folyt a munka, ottjártunkkor javában építették a sátrakat. A hivatalos megnyitó időpontjában már működtek a lacikonyhák és sörcsapok is, de a szinte megszámlálhatatlanul sok kézművesportékát kínáló stand előtt is szép számmal láthattunk érdeklődött. A Postakertben a széki Szalmakalap előadásában, a Zurboló táncegyüttes közreműködésével elevenítették fel azt a régi hagyományt, miszerint a széki cselédet vasárnaponként itt rophatták a táncot.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

„Az építők felfelé, mi, régészek lefelé dolgozunk"
„Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel." Beszélgetés Mihálka Nándor nagyváradi régésszel.
– Pályaválasztása összefügg-e azzal, hogy 1990 után sokan „vetették rá magukat" a történelemre, gondolván, hogy végre szabad a gazda?
– Jóval előbb, az általános iskolában szerettem meg a történelmet, illetve talán még hamarabb, hiszen édesapám is történelmet végzett, s ha később nem is gyakorolta, az otthoni könyveink jó része történelmi témájú. De ha pontosan meg akarnám ragadni a döntésem pillanatát, akkor az mindenképpen Gárdonyi regényének, az Egri csillagoknak az elolvasásához köthető. Az általános iskolában, a volt 9-es, jelenleg Szacsvay Imre nevét viselő iskolában nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek jelen pillanatban is a történelemismeretre, de az igazi „sokkhatás" a gimnáziumban ért, ahol Anderkó Katalin tanárnő irányításával több vetélkedőn is részt vehettem, úgyhogy adódott az én pályaválasztásom. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim rám bízták, azt mondták, legyen minden úgy, ahogy én döntöm el. Hogy részükről szabad kezet kaptam, föl sem merült, hogy az itthoni, nagyváradi egyetemen tanuljak tovább. Vagyis természetes választás volt Kolozsvár is.
– Az egyetemen azt kapta, amit várt, vagy megjelent a „nem ilyen lovat akartam" érzés?
– Mindenképpen azt kaptam, amit vártam, és örömmel vettem, hogy már az elején szűkíthettem az érdeklődésemet, ilyen tág területen ugyanis képtelenség mindennel foglalkozni, minden iránt érdeklődni: már az egyetemen is inkább a középkor felé fordultam. Hogy ez az Egri csillagok miatt volt-e, vagy mert a kollégák többségét a jelenkor, a mai problémák érdekelték, nem tudom, de azt hiszem, hogy engem elsősorban a középkor közhelyszerű „sötétsége" érdekelt, az, hogy a mai világnál meseszerűbb, ugyanakkor a középkori magyar világ mondhatni sokkal ismertebb, illetve megismerhetőbb. Mi még nem fogtuk ki a bolognai rendszert, de már mi is sokan voltunk, úgyhogy tanárainknak nem sok ideje jutott külön foglalkozni egy-egy diákkal. Majdnemhogy autodidaktaként készültünk, vagyis a tanároktól megkaptuk az irányelvet, a könyvészetet, az viszont már rajtunk múlt, hogy mennyire ássuk bele magunkat egy-egy témába, mennyit olvasunk hozzá. És természetesen voltak olyan igazi tanáregyéniségek is, akik nem engedték túl szabadon száguldozni a csikódiákokat, mindig a helyes irány felé tartották a gyeplőt. Így emlékszem vissza Tonk Sándor professzorra és Rüsz-Fogarasi Enikő tanárnőnkre. Nagyon sokat tanultam tőlük.
– Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy minden olajozottan, szinte magától értetődően alakult. A problémák a mai, szabadnak nevezett világban, a tanulmányok elvégeztével szoktak kezdődni. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy e téren sem akadtak gondok.
– Friss végzettként az élet kapujában bizony én is nézelődtem erre meg arra, azt gondolván közben, hogy akkor most merre is? Egyetemistaként nem sokan töprengenek azon, milyen is lesz a munkahelyük, de a diákéveknek vége lett. Azokat az éveket jól meg kell élni, aztán meg...? Hát igen, megjelent előttem is a nagy kérdőjel. Egyben biztos voltam: tanár nem akarok lenni. Harmadéven tartottuk a pedagógiai gyakorlatokat és én már a második óra után tudtam, hogy nincs bennem egy szemernyi tanári véna sem. Tehát a végzés után szóba sem jött a tanítás, közbe jött viszont ismét a „törvényszerű véletlen": a váradi vár. Így kerültem a műemlékvédő alapítványhoz, ahol mai napig dolgozom. Egyébként a várral kapcsolatos első emlékeim a 90-es évek elejéhez kötődnek, amikor a barátaimmal arrafelé bicikliztünk, kívülről fel lehetett a falakon mászni és megnézni, mi is történik odabent. Jó nagy gödröket láttunk, illetve mi akkor gödröknek láttuk a már megkezdett ásatásokat. Tény, hogy bennem úgy maradt meg, mint valami nagyon furcsa, érdekes világ. És ez ma sincs másképp, amikor szinte-szinte ott lakom, mivel a nap nagy részét ott töltöm.
– Egy ideje egyre többet lehet hallani-olvasni a vár felújításáról, jobban mondva már 90 után beszéltek a szándékról, de rögtön a mondat végén arról is, hogy sajnos, nincs rá pénz. Ezek szerint lett pénz?
– Részben igen, vagyis az első, a legfontosabb alaplépések megtételéhez igen. Nagyon komoly, négy évig tartó dokumentáció után 2010-ben elnyertünk egy uniós pályázatot. Régészek, művészettörténészek, építészek, mérnökök dolgoztunk együtt a pályázat összeállításán, és nyertük el a 8 millió eurós támogatást. A teljes felújításra talán még ötször ennyi sem volna elég, de konkrétan megvan, mire lehet ezt felhasználni a 2015. augusztusi határidőig. A lényeg az, hogy sikerül megőriznünk a várat a pusztulástól, mert ha még sokáig tanakodunk, és várjuk a jó szerencsét, összedőlt volna. A cél, hogy minél előbb bekerüljön a turisztikai körforgásba, és lassan önfenntartóvá váljék, mint az egri és a gyulai vár. Ez a mi esetünkben kb. tizenöt-húsz év múlva jöhet számításba úgy, hogy közben folyamatosan nőjön a turisták száma. Nagyon jó példa számunkra az említett két vár, az egri és a gyulai, mert nagyon szépen felújították, nagyon jól karbantartják, és nagyon nagy turistaforgalmat képesek fogadni. Nálunk jelenleg a csatornázási munkálatok folynak, természetesen régészeti felügyelettel. A város vezetése igyekszik a figyelem előterében tartani a várat: a negyedévenkénti sajtótájékoztatóknak éppen az a céjuk, hogy a váradi polgárok is napirenden legyenek a felújítás ütemével. A munkálatokban nagyon sok intézmény vesz részt a befektető polgármesteri hivatal és a három kivitelező cég és a régészeti feltárásokat irányító múzeum mellett – márpedig ennek az egésznek olajozottan kell működnie, nehogy elakadjon a munka. A figyelemfelkeltés másik eszköze a különböző rendezvények: a várnapok (ez július elejéről az idén átkerült a Nagyváradi Ősz műsorkínálatába), a majálisok, ifjúsági és gyermekprogramok, újabban pedig a 2010-ben átadott nyári színház előadásai. A vársáncban szép parkot alakítottak ki, sokan viszik oda a városba látogató rokonokat, barátokat, de kellemes kikapcsolódásként is kezdenek odaszokni a váradiak. A színházat is szeretik, elsősorban a fiatalság, olyannyira, hogy bár 750 férőhelyes, legtöbbször százzal többen jönnek, felülnek a falakra, vagy ahová tudnak. Jómagam a felújítási munkában elsősorban a dokumentálással foglalkozom, részt veszek a régészeti feltárásokban és a nyári meleg, por, a téli nyirkosság, sár ellenére tiszta szívből mondom, hogy nagyon élvezem. Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel. És a munkánk másik fontos jellemzője: az építők, felújítók felfelé dolgoznak, mi, régészek lefelé. Minket az a cél motivál, hogy a középkori várból a legtöbbet be tudjuk mutatni a közönségnek. A vár igazi értékei ugyanis a föld alatt vannak: eddigi legnagyobb elégtételünk volt a középkori püspöki székesegyház feltárásának az elkezdése. Mondogattuk is eleget, hogy ezért érdemes volt annyi port beszívni. Ezzel az épülettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy a 16. századtól kezdve folyamatosan bontották, majd Bethlen Gábor döntötte el végleg, hogy le kell bontani. A vár új stratégiai elrendézésében nem lett volna szerepe, s egy ágyútüzes támadás esetén összedőlt volna. Az építőanyagot újra felhasználták a fejedelmi palota és a Bethlen-bástya megépítéséhez. 1912-ben készült egy összesítő rajz, mely a székesegyház addig feltárt és hipotetikus alaprajzát ábrázolja, de miután tavaly részlegesen feltártunk egy kápolnát, ezt újra kell gondolni. A kápolnát egyébként a 15. század második felében építették hozzá a székesegyház északnyugati tornyának északi oldalához. Jelenleg a középkori vár nyugati kapujának feltárásán dolgozunk, szeretnénk konkrétan megállapítani, hogy néztek ki a középkori védművek, hiszen ezeket ki kell majd rajzolni az új padozaton, a leletanyagot mentjük, fel szeretnénk tárni, milyen átépítések folytak, vagyis a szó szoros értelmében minél több információt akarunk „kibányászni" a régészeti szelvényekből, mert ahogy mondtam, a középkori püspökvár igazi értékei még a föld alatt vannak.
– Ez az úgymond „láthatatlanság" nem csapda? Gondolok itt ugyanannak a történelmi eseménynek a más és más szempontból való értékelésére.
– Szerencsére a váradi vár esetében ilyen „értelmezési" különbség szóba sem jöhet, semmit nem lehet eltussolni, megváltoztatni, mivel nagyon széles körben ismert tényekről-eseményekről kapunk újabb híreket a leletekből. Gondolok itt arra, hogy 1557-ig itt volt a püspöki székhely, majd a végvári rendszer legfontosabb erődítményeként átépítve működött tovább, 1660 és 1692 között török fennhatóság alatt állt, a Habsurg-uralom idején pedig kaszárnyává fokozták le. 1945 után a belügyminisztérium egysége lett, 1990 és 2006 között pedig megindult az enyészet rombolása. Már beszéltünk arról, hogy a felújítási szándék ellenére gyakorlatilag semmi sem történt – a pénzhiány miatt. A bérlők lelakták a várat, semmi érdekük nem lévén az állag megőrzésére. Na de ennek szerencsére vége, bátran mondhatom, hogy haladunk a munkával. A 2015-ös határidőig természetesen nem tudunk mindent feltárni, hiszen 9 hektár az összterülete, de a fontosabb helyszíneket megfigyeljük, dokumentáljuk, és ha lesz rá fedezet, a feltárást folytatni lehet.
– A várba látogató turisták milyen mértékben ismerik a történetét? Kapnak-e ismertetőket, reklámanyagokat?
– Ahogy az máshol is előfordul, egy-két tájékozott turista mellett a legtöbben tájékozatlanok. Egyelőre még nincsenek ismertető kiadványaink, majd ha az elsődleges felújitással végzünk, azok is lesznek. Sokszor kalauzolok én is csoportokat: körülbelül tiz percben elmondom a vár rövid történetét, kezdve onnan, hogy Szent László alapította, akit aztán itt temettek el, és avattak szentté, röviden összefoglalva a már említett fontosabb eseményeket.
– Az elmondottakból egy nagyon szép, változatos, inkább hivatásnak, mint szakmának mondható régészpálya körvonalazódott. Mégis megkérdezném, hisz fiatal emberrel beszélgetek, gondolt-e változtatásra, pályamódosításra?
– Voltak esetek, hogy átvillant: nem volna rossz az építőmunka sem, az építészet, az építőmérnökség, de ilyenkor mindig beugrik az ellenérv is, a számokkal való barátságtalan viszonyom. Soha nem értettem hozzá, annyira nem, hogy tudat alatt talán még ez is hozzájárult a pályaválasztáshoz. Nagy elvágyakozásra nincs is szükség, ugyanis a munkámnak a történelem mellett a művészettörténet és a régészet is szerves része, s bár ezek a szakterületek inkább csak járulékosak, de egyre járatosabb leszek a folyamatos, intenzív önképzésnek köszönhetően. Hosszabb távú terveim között szerepel, hogy a teljes felújítás alatti kutatásból egy nagyobb mérvű kiadványt állítanánk össze, a szakemberek és a nagyközönség számára.
– Ismer olyan frissen érettségizetteket, akik ugyanolyan elkötelezettek a középkori történelem iránt, mint amilyen elszántsággal Mihálka Nándor jelentkezett a kolozsvári egyetemre?
– Épp a napokban találkoztam egy jövendő kollégával: nálunk jártak a tamásváraljai IKE-sek, egyikük most jutott be a régészetre. Elmondtam neki, hogy én legelőször egy Nagykároly melletti ásatáson döbbentem rá, hogy ez a munka nem untatna soha, illetve azt is, milyen fontos az önképzés, s hogy nekünk milyen szerencsénk van a sok, könnyen hozzáférhető magyarországi és hazai bibliográfiával. Próbáltam fokozni a szakma iránt amúgy is meglévő érdeklődését azzal, hogy a bőséges leletanyagból egyre lejjebb és lejjebb haladva milyen sok új történet bontakozik ki, milyen analógiákkal dolgozunk, egyszóval milyen csodálatos világ bukkan elő munkánk nyomán – a föld alól.
Mihálka Nándor 1980. szeptember 8-án született Bukarestben, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben pedig elvégezte a kolozsvári egyetem történelem szakát, azóta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványnál dolgozik.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (6.) – Kis magyar idő: 1940. augusztus 30. és 1944. augusztus 26. között
Észak-Erdély helyzete nem közvetlenül kapcsolódik a fő témához, de helytelen lenne, ha röviden nem mutatnánk be, mert az események szorosan összefüggnek. Így például: nagyon sok dél-erdélyi magyar telepedett át Észak-Erdélybe, és onnan nagyszámú román Dél-Erdélybe. Az 1944. őszi magyarellenes pogromok, valamint az 1945 utáni évek társadalom- és politikatörténete is kapcsolódik az 1940 után beállt politikai változásokhoz.
Magyarok Mivel a magyar nemzetállam megteremtését a történelmi folytonosságra alapozták, az ország vezetése központosított jellegű maradt. Jó lett volna, ha a visszatért részeken élők számára biztosítják a területi autonómiát, mert nagyobb beleszólásuk lehetett volna a helyi ügyek intézésébe.
Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi érdekvédelem megteremtésére 1940 őszén szorgalmazta egy erdélyi párt alapítását. A politikai képviseletet a magyar parlament mindkét házában az úgynevezett „behívott” képviselők látták el. Ezek a korábban működő kisebbségi pártok és szervezetek képviselői közül kerültek ki. Az Erdélyi Pártot az erdélyi képviselők szervezték meg a hajdani Magyar Párt bázisán. Bár a kormánypárt támogatói voltak, de képviselték a sajátos erdélyi érdekeket is.
Így például látva, hogy Erdély kettéosztását Hitler a német birodalmi érdekeknek rendelte alá, a háborúból való kiugrást támogatták. A visszatért területeken élő nemzeti kisebbségek is rendelkeztek képviselettel mind az alsó-, mind a felsőházban.
Észak-Erdély visszatérése magyar szempontból egyértelműen pozitívnak tekinthető. Az 1918 után elmenekült észak-erdélyi magyarok egy része hazatérhetett szülőföldjére.
Nagyszámú magyar fiatal, aki korábban tanulmányait magyarul nem folytathatta, most élhetett e lehetőséggel. Teljes körű elemi és középiskolai rendszer állt rendelkezésükre mind egyházi, mind állami szinten. Az első világháború után megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ismét megnyitotta kapuit.
Tanítóképzőket és ipari-kereskedelmi iskolákat hoztak létre, mezőgazdasági főiskolát alapítottak. Megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet. A román uralom idején elvett magyar színházak, múzeumok, az egyetem és a klinikák visszakapták épületeiket. A magyar állam óriási erőfeszítéssel támogatta az erdélyi intézményrendszert, bővült a könyvkiadás, a sajtó.
A kultúra támogatása mellett a magyar államvezetés hihetetlen mértékű anyagi ráfordítással Észak-Erdély gazdasági felemelésére, az infrastruktúra kiépítésére, a mezőgazdaság fejlesztésére és a gazdatársadalom talpra állítására törekedett. Az ipari beruházókat, a kiskereskedőket és a kisiparosokat hitellel támogatták. Mivel a román uralom felszámolta a magyar tisztviselői kart, adminisztrációt, ennek működtetésére a helyi viszonyokat nem ismerő anyaországiakat hoztak, ami gyakran vezetett feszültséghez.
1941. június végén – akárcsak Közép-Európa többi állama – Magyarország is kénytelen belépni a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar katonai részvétel arányaiban sokkal kisebb, mint Romániáé, de gazdasági függősége nem elhanyagolható mértékű. Magyarország hamar rákényszerült a hadigazdálkodásra, így Észak-Erdély területén is megszabták a termelést és a fogyasztást, és bevezették a fejadagrendszert.
Románok Egyértelmű, hogy a románok, elsősorban azok, akik az uralkodó nemzet tagjaiként haszonélvezői voltak Észak-Erdély románosításának – kultúrzóna, az elbocsátott magyar tisztviselők állásai, csendőrség és más munkakörök elnyerése –, nehezen törődtek bele az új helyzetbe. Természetes az is, hogy imaginárius dákoromán történelmi tudatuk miatt Észak-Erdély visszaadását Magyarországnak másképp élték meg, mint a magyarság.
A magyar állampolitika törekedett a románokkal való együttműködésre. Büntetést is lehetett kiszabni azokra, akik a kisebbségekre lealacsonyító szavakat használtak, ösztönözték a helyi lakosság nyelvét ismerő tisztviselők, rendőrök kinevezését. Több helyen igénybe vették a „megbízható” kisebbségi tisztviselők munkáját.
Gesztusértékű az is, hogy a magyar pénz hatnyelvű. A román nyelvet oktatták a magyar iskolákban, amely érettségi tantárgy is. Sajnos, mindezt gyakran elhomályosította a némely, többnyire anyaországi magyar tisztviselő részéről megnyilvánuló sérelmi-reváns viselkedés. Erre nagyobb mértékben az Észak-Erdély visszavétele utáni első két hónapban került sor, amikor e régió katonai igazgatás alá került. A nemzetiségi sérelmek felsorolásánál azonban nem szabad elfelejteni, hogy háború volt, a nemzetiségi kérdés szakszerű megoldására pedig négy év nem elég.
Jellemző az e korszakot bemutató történetírásra, hogy – a korábbi évtizedekben publikált magyar szakmunkák hatására – csak a magyar elnyomást hangsúlyozzák, akárcsak a román kiadványok. E „forrásokra” támaszkodva tovább gyűrűzik a kialakított egyoldalú kép. Így például a háromkötetes Erdély története is így fogalmaz: bár az ortodox és a görög katolikus egyháznak „meghagyták ugyan”, hogy anyanyelven továbbra is működtethesse az elemi iskoláit és 14 önálló középiskolát, „de kötelezővé tették a magyar nyelv tanulását”.
Kulturális téren elmondható, hogy négy éven át megszakítás nélkül, állandó jelleggel megjelenhetett a Tribuna Ardealului napilap és három időszakos kiadvány. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy korlátozták más lapok kiadását. Bár a hatóságok zaklattak néhány román papot magyarellenes tevékenység gyanúja miatt, ennek ellenére a román egyházak szerepe a kulturális élet irányításában megnőtt. A románok a megyék vezetésében alul képviseltek, de részvételük a községi szinteken kiegyensúlyozottabb. Mivel az 1921-es román földreform igazságtalan jellegű volt, lehetővé tette az egykori tulajdonosoknak, hogy perekkel – mintegy 17–20 ezer – visszaszerezhessék földjeik egy részét. A földműves lakosságnak a Plugarul érdekvédelmi szövetkezeti hálózat nyújtott némi védelmet. A román falusi gazdaságokban, akárcsak a magyaroknál, hiányzott a kellő munkaerő, mert a felnőtt férfiak katonai szolgálatot teljesítettek. Mivel a románok nagyobb többsége még elemi szinten sem ismerte a magyar nyelvet, kiképzésük nehézségekbe ütközött, ezért nagyobb részüket segédfeladatokra (pl. istállószolgálat) osztották be. Természetesen itt megaláztatásuk is nagyobb volt, érthető, hogy közülük sokan megszöktek. Csak az említett okok ismeretében érthető meg, hogy a románok az 1942/43-as évtől miért kerültek munkásszázadokba. Azonban az is igaz, hogy közülük sokan megállták helyüket a harctereken. Bizonyítható – írja e kérdés szakavatott kutatója, Illésfalvi Péter –, hogy a Honvéd Vezérkar megkövetelte „a románokkal való emberséges bánásmódot, s megtiltotta az »oláhozást«”.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A csángók fennmaradása minden magyar felelőssége”
A moldvai csángó gyermekek oktatásában részt vevő tanárok, fiatalok, pályakeresők élményeit, tapasztalatait az interjúsorozat első interjújában, a július 29-i lapszámban, Botos Erzsébet mesélt kiadós csángó-élményeiről. Mostani beszélgetőtársunk Nagy-György Anna, aki Hódmezővásárhelyről érkezett Moldvába, és egy évet töltött egy Diószén (csángósan „Gyoszény”) nevű faluban. Anna magyar–történelem szakos tanári főiskolán végzett, és a tanítás mellett összeállította a csángóoktatás történetével foglalkozó mesteri disszertációját is.
– Honnan ered a csángómagyarok iránti érdeklődésed, és mi motivált abban, hogy a csángó gyermekek tanításában részt vegyél és náluk tölts egy évet?
– Már gyermekkorom óta foglalkoztat a történelem, különösen a magyar nép története. Úgy érzem, a csángók történelme egy kicsit elhanyagolt téma. Engem nagyon megragadott ez az ősi kultúra. 2009-ben Moldvába utaztam egy hétre, az az utazás meghatározó volt. Akkor és ott eldöntöttem, hogy valamilyen formában én is szeretnék segíteni abban a küzdelemben, amelyet csángó öntudatuk és nyelvük megőrzéséért folytatnak az évszázados ellenszélben.
– Mit tapasztaltál a csángó emberek között az első utad során és később Diószénben?
– Annak ellenére, hogy nehezebb körülmények között élnek, mint az erdélyi, vagy az anyaországi magyarok, mégis valahogy boldogabbnak és őszintébbnek tűnnek nálunk. Tanulhatunk tőlük sok mindent, én legalábbis nagyon sokat tanultam az ottlétem során. Elsősorban kitartást és összetartást.
Diószénben is barátsággal fogadtak, és végig nagyon kedvesek voltak hozzám. Ugyanakkor a közösségek ma is rendkívül zártak, nem fogadnak be csak úgy akárkit. De végig azt éreztem, hogy tisztelnek, a tanító ma is megbecsült foglalkozás Moldvában, különösen, ha magyar tanító az ember. Néhány családdal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, de elég kevés fiatal maradt a faluban, a fiatal nemzedék többnyire külföldön dolgozik, szinte teljesen kiesik a 18-35 év közötti korosztály, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon élnek vendégmunkásként.
– Miben érzed különlegesnek ezt a közösséget?
– Mivel a moldvai csángók olyan vidéken élnek, amely szinte soha nem tartozott a magyar államhoz, így valójában nem alakulhatott ki a magyar nemzeti öntudatuk. Ugyanakkor ennek az elszigeteltségnek köszönhetően őrizhették meg az ősi magyar néprajzi kincset, az archaikus csángó nyelvet. Ragaszkodásuk a katolikus vallásukhoz meggátolta a teljes beolvadást, azonban a terjedő globalista világszemlélet sajnos az asszimilációnak kedvez. Ezért is nagyon fontos lenne, hogy végre kinevelődjön egy olyan csángó értelmiségi réteg, amely felvállalja a küzdelmet kisebbségi és anyanyelvi jogaiért.
– Milyen volt a kapcsolatod a gyermekekkel? Hogy boldogultál a tanítással?
– Kezdetben okozott kisebb problémákat, hogy nem beszélek románul, különösen az óvodás csoportban, ahol szinte alig tudtak magyarul. Összességében ez azonban inkább pozitívum volt, ugyanis a gyerekek rákényszerültek arra, hogy magyarul beszéljenek, ezáltal sokat fejlődtek az önálló nyelvhasználat terén. A gyermekekkel hamar sikerült megtalálni a közös hangot, és a tanév folyamán erőst a szívemhez nőttek.
– Milyenek voltak a tanítási elképzeléseid és módszereid? Alakultak ezek időközben?
– Mivel iskolán kívüli, fakultatív magyarórákat tartottam, igyekeztem az órákat minél színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanulás mellett gyakran belecsempésztem játékot és kézműveskedést is az órákba. Véleményem szerint elengedhetetlenül fontos, hogy a magyartanár a csángó kultúra megőrzésében is szerepet vállaljon, ezért a legapróbbaktól a legnagyobbakig tanultak csángó népdalokat és táncokat is, amelyeket a gyermekek több ízben bemutathattak szüleiknek és a falu érdeklődő lakóinak.(Tartottunk csángó guzsalyas táncházakat, karácsonyi ünnepséget és évzárót is). Teljesen más módszert kellett itt kialakítanom, mint amit a főiskolai képzés nyújtott. A csángó gyerekek néha nagyon szeszélyesek abban, hogy mikor mihez van kedvük. Emellett pedig folyamatosan szükségük van a pozitív visszajelzésekre, hogy kitartsanak egy-egy tevékenységben.
– Milyen volt a kapcsolatod a kollégákkal?
– A kollégákkal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, különösen azokkal, akik a szomszédos falvakban tanítottak. Sokat segítették a munkámat és úgy érzem, hogy sikerült maradandó barátságokat kötni.
– Érzel-e magadon változást a moldvai időszak után? Mit nyújtott neked ez az ott töltött év, milyen érzéssel jöttél el?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem Moldvába. Az ott töltött egy év során korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznem, különösen az életkörülményeket tekintve, ugyanakkor soha nem kaptam ennyi szeretetet és megbecsülést. A csángók megtanítottak rá, hogy a kicsinek is tudni kell örülni, valamint arra, mik az életben a valódi értékek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és örökre a szívembe zártam ezt a kicsike népcsoportot, amelynek fennmaradása minden Kárpát-medencei magyar felelőssége.
– Miről szól a csángó-éved alatt megírt mesteri disszertációd?
– Utolsó éves hallgatóként engedélyt kaptam rá, hogy kedvezményes tanulmányi renddel fejezzem be az egyetemet. Nem maradt sok szabadidőm, de össze tudtam egyeztetni a tanítást a tanulással. Mivel a diplomamunkám szorosan kötődött a moldvai magyarsághoz, így kifejezetten előnyös volt, hogy ott élhettem közöttük. Az 1948–58 közötti moldvai magyar nyelvű oktatást mutattam be a dolgozatomban. Ugyan rengeteg probléma volt az akkori oktatással, és át volt itatva kommunista propagandával, mégis lényegesnek tartottam ennek feldolgozását, elsősorban azért, mert ezt az időszakot megelőzően a csángók soha nem tanulhattak intézményes formában magyarul. Érdekes volt azokkal az idős emberekkel beszélgetni, akik ebben az időszakban a magyar iskolákban tanultak, és ma is eleven emlékeik vannak a régi magyar tanítóikról.
Bán Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Én a magyarokat pártolom! Ti? Pontát?
A Bukaresti Egyetem történelem szakos tanárának írása a www.valentinstan.com honlap Analytical menüpontjánál olvasható. A televíziós politikai vitaműsorokból ismert „laptopos professzor” pártatlanul kritikus szemléletű, a kisebbségek jogainak szakavatott ismerője és védelmezője, olyasmire vállalkozott, amire eddig egyetlen román értelmiségi sem. Valentin Stan szembefordult az erősödő és a médiában teret nyerő szélsőséges nacionalizmussal, sovinizmussal. Honlapján vitába száll elvakult nemzettársaival és hazai, valamint nemzetközi dokumentumokra hivatkozva olyan alaposan, egyúttal szellemesen védi a romániai magyarok jogait, hogy erről példát vehetnek az anyaországbeli, valamint a romániai magyar politikusok. Engedélyével, szerkesztett, rövidített formában – Lakatos Péter fordításában – közöljük a tusványosi előadását követő össztűzre, blogja kommentjeire írt válaszát.
Ami „a magyarokat pártolja” kifejezést illeti, Ön azt a hibát követi el, amely felelős a történelem legsúlyosabb kegyetlenségeiért. Azt akarja sugallni, hogy nekem a románokat kellene pártolnom az evidencia ellenében? Az igazság ellenében? Az odesszai mészárlás esetében a románokat kellene pártolnom? És ami a transznisztriai lágereket illet? Ugyancsak a románokat, nemde? Ha Ön számára román az, aki a primitív nacionalizmust, az agresszív tudatlanságot, az intelligenciahiányos sokaságot megszemélyesíti, akkor sajnálom Önt.
Én más románokat pártolok! Egyeseket, akik megvalósították Romániát! Egyeseket, akikről semmit nem tanítanak az iskolákban, mert gondolataik megsemmisítően hatnának a jelenkori román politikai elitre.
Kit „pártolok én” és miért? Azok a románok, akiket én pártolok, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod. A „rossz nyelvek” azt mondják, Iuliu Maniu foglalta be a Nagy Nemzetgyűlés 1918. december 1.-jei gyulafehérvári nyilatkozatába az alábbiakat: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzá tartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.”
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak az erdélyi magyarok számára? Nem a magyarok, hanem a románok által a történelembe foglalva? Példának okáért, ha ezt alkalmaznák, a romániai magyaroknak nem lenne szükségük az RMDSZ-re, nem kellene részt venniük a választásokon, mert a román lakossághoz viszonyított számarányuknak megfelelően képviseltethetnék magukat mind a Parlamentben, mind – figyelem – a kormányban.
Ami a régiókat illeti, egy új közigazgatási területi felosztás előfeltétele a lakossággal való konzultáció, jelen esetben azon a Székelyföldön lakók megkérdezése, amelyet a bukarestiek semmi módon nem akarnak elismerni. Tételezzük fel, hogy Székelyföld nem létezik, illetve nincsenek is székelyek, mert a népszámláláson keveset regisztráltak (nem voltak hülyék, hogy székelynek vallva magukat a bukaresti vezetők pont annyival csökkenthessék a romániai magyarság létszámát). Mert a székely a kulturális magyar nemzet része, nyelvi és értékközösségi értelemben. Csak egyesek, nagyon kevesen, amúgy tiszteletre méltó emberek, a jellegzetes székely identitástudat iránti elkötelezettségükben vallották magukat székelynek, anélkül, hogy ez befolyásolná az országban lakó magyarok számát.
De ha nincsenek székelyek, és Székelyföld nem létezik, mivel magyarázható, hogy egy román miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod aláírt egy egyezményt az első világháborút lezáró párizsi Békekonferencián, amely nélkül Erdély soha nem lehetett volna a mienk.
Ez az 1919. december 9.-i Kisebbségi Egyezmény. A 11. cikkelyben a szász és székely közösségek helyi autonómiájáról van szó az egyezményben megjelölt kérdésekben: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”
Hogyan képzelhető el a székelyek helyi autonómiája, ha Székelyföld nem létezik? Vagy létezett 1918-ban, és mi románok semmisítettük meg, miután Erdélyt elvettük? Egyúttal kiirtottuk a székelyeket is? Ez a változat jobban tetszik? Ez drámai. Mert Székelyföld ezt jelenti: történelmi hely, ahol székelyek élnek!
Tudják ki is Vaida-Voevod? Hát egy nagy „áruló”, akárcsak Maniu, feltételezem. Én csak egy kisebb áruló vagyok, mert nem írtam alá semmit, amivel autonómia adható a székelyeknek. Vaida-Voevod olyan ember, akinek volt bátorsága elmenni a budapesti Parlamentbe és megmondani a magyaroknak, hogy Erdély elszakad Magyarországtól. Nehéz helyzetben volt Vaida-Voevod. Brătianu visszautasította a Kisebbségi Egyezményt, így Románia hátrányba került Párizsban. A harctéren elesett százezrek dacára elveszthettük volna Erdélyt. A Brătianu kormánynak mennie kellett. Romániát a nehéz helyzetből Vaida-Voevod mentette ki. Őt és Iuliu Maniut nem a magyarok, hanem a mi románjaink ölték meg a kommunista börtönökben. Maniu és Vaida-Voevod románok voltak a Birodalomban. Tudták, milyen jogokat tagadtak meg tőlük és harcoltak a kétfejű Birodalom széthullásáig. Erős és egész Romániát akartak, amelyben minden polgár biztos lehet, hogy a román állam őt is képviseli. Ezért foglalták dokumentumokba a kisebbségeket megillető jogokat.
Románia összes hülye nacionalistája üvölt, hogy be kell tartani a trianoni szerződést, amely az I. világháború után, 1920 júniusában nekünk adta Erdélyt. Különben a trianoni szerződés nincs is már érvényben, a határokra vonatkozó előírásait átvette az 1947-es párizsi Békeszerződés, amely lezárta a második világháborút. Ezek 1996-ban bekerültek a kétoldalú román-magyar egyezménybe is. Hányan tudják, hogy a trianoni szerződésben, amely nekünk adta Erdélyt, vannak más előírások is, mint a határokra vonatkozóak? Például a 47. cikkely: „Románia Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy Romániában a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek. (…)”
Tehát Trianon pont a Kisebbségi Egyezményre utal, amelyből imént a 11. cikkelyt idéztem. Ugyanitt szerepel, hogy a Szövetséges hatalmak bármikor megkérdezhetik, miként kezeli Románia a kisebbségi kérdést. A nemzet „nagy hazafiai” és egyéb szekusok, unokák, rokonok a külügyminisztériumból, akik mindenféle hülye nyilatkozatokban állítják, hogy Magyarországnak, illetve Románia más szövetségesének nincs joga támogatni a romániai kisebbségek igényeit, mert ez a belügyekbe való beavatkozást jelent. Vegyék tudomásul, hogy az EBESZ, ET, NATO, EU és ENSZ okiratainak megfelelően, a kisebbségi kérdés nem kizárólagosan nemzeti jogkör, hanem nemzetközi megítélés alá esik.
Apropó, hogy van ez? Kéred, hogy a magyarok tartsák tiszteletben Trianont, de csak azokat a cikkelyeket, amelyek számodra kedvezőek, a többit már nem kell betartani?
Térjünk vissza az új közigazgatási-területi felosztás tervére, amelyet meg kéne előznie egy székelyföldi referendumnak, amiről a bukarestiek hallani sem akarnak. Ezt nem én mondom, hanem a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának 5. cikkelye a helyi önkormányzatok határának védelmére vonatkozóan: „A helyi önkormányzat határainak védelme. Nem lehet megváltoztatni a helyi önkormányzatok határait az érintett közösségekkel való előzetes konzultáció, vagy ahol ezt törvény lehetővé teszi, esetleges helyi népszavazás nélkül.”
Tehát, ha retusálni akarod a közigazgatási határokat, meg kell kérdezned a lakosságot, az állampolgárokat. Ez annál inkább szükséges, mert olyan közigazgatási egységekről van szó, ahol számottevő kisebbség él. Ezt nem én állítom, hanem a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikkelye: „A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”
Tehát mi románok nem tehetünk úgy, mint Ceauşescu idején! Nem „gyarmatosíthatjuk” az Erdélyben többségében magyarok által lakott helységeket a mi románjainkkal, azért, hogy csökkentsük az ott lakó kisebbség számarányát. Nem módosíthatjuk a közigazgatási határokat, egyesítve egyes megyéket, ahol számottevő magyar kisebbség él, olyan megyékkel, ahol megsemmisítő a román többség, azért, hogy az újonnan létrejövő közigazgatási egységben felhíguljon a kisebbség számaránya. Ezt az az Európai Egyezmény tiltja, amelyet mi is elfogadtunk. Amennyiben ez nem tetszik, kérjék a román kormánytól, vonuljon ki az Európa Tanácsból. Ne engem vádoljanak, hogy „pártolom a magyarokat”, amikor azokból a nemzetközi jogi dokumentumokból idézek, amelyeket Románia elfogadott.
Ha már székelyekről, autonómiáról, régióátszervezésről beszélünk és én „pártolom a magyarokat”, el kell mondani, hogy a románok nem hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első pillanatától. Mert sokkal egyszerűbb a gátlástalan, műveletlen, tisztességtelen román politikusoknak, hogy a választásokon kijátszhassák az örök ostoba nacionalista kártyát. A magyarok iránti bizalmatlanság még mindig szavazatokat hoz a nacionalistáknak Romániában. Egyszerűbb, s politikai elégtételt generál a szavazatokat hozó fóbiák gerjesztése, mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e fóbiatehertől. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol az ostoba nacionalizmus jelentős választási kártya.
Ponta kit pártol, miközben én a „magyarokat pártolom”? A románokat? Jobban mondva azokat a hülye románokat, akiket az ujjai köré csavar? Úgy, ahogy Băsescu tette. És mennyire hülyék azok a románok, akiket egy Ponta értelmi szintű ember az ujjai köré csavarhat? Hogy Băsescu úr értelmi szintjéről ne is beszéljek, megtettem ezt éveken keresztül. Esetleg e hülyék között vannak emberek, akiknek úgy tűnik, hogy „pártolom a magyarokat”? Amikor választ tudnak adni ezekre a kérdésekre, várom Önöket újból a blogomon.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mosolyogj, Mátyás király!
Ha megpróbálnám képzeletben előhívni azokat a fotókat, amiket az a szorgalmas kislány készített mondjukból a Kolozsvári Magyar Napok valamelyik estéjén a Főtéren, azt hiszem, szép nagy tabló kerekedne ki. Játék-fényképezőgépével előbb a fogócskázókat követte kitartóan, majd a padon pihegő nagyszülőkre kattintgatott. Vaktában nyomogatta a kioldó gombot, megörökítve ismerős, ismeretlen alakokat, jókedvűeket, nosztalgiázókat, és, gondolom, elkapott közömbös vagy épp fanyalgó arcokat is, hiszen így élethű a kolozsvári összkép. Istenemre mondom, hogy amikor a szobrot „fokuszálta”, és odakiáltott a magasba, hogy „motyojogj, Mátyás király!”, a vén uralkodó, tán életében először, tényleg mosolyra húzta a száját. Meg kell hagyni, jó oka volt a derűre ezekben a napokban.
A leglátványosabb téma a fotós szemének – és nem csak! – az esténként együtt csápoló, táncoló három nemzedék „produkciója” lehetett. A pillanatfelvételeken bizonyára felfedeznénk nagyon sok volt osztálytársat távoli vidékekről, akik körében immár szokássá vált, hogy a magyar napok idejére időzítsék hazalátogatásukat. „Hazavergődnek” azok is, akik bár itt élnek közöttünk, lélekben elsodródtak az elmúlt évtizedek sűrűjében. Kisebb-nagyobb csoportok érkeztek Magyarországról, akik közül többen talán épp a magyar napok alkalmával jártak először Erdélyben. És felbukkannak azok a kolozsvári románok is, akik számára a Thorma-kiállítás legalább annyira jelent kulturális csemegét, mint számunkra. Hogy a Házsongárd látogatói, vagy a templomtoronyba felkapaszkodók közt egyre több román szót hallani, már nem számít meglepetésnek a negyedszerre megrendezett KMN-en. Egy-két kommentet leszámítva, a helyi román média részéről mindvégig nagy volt az érdeklődés egyes programpontok iránt, részletesen tudósított a rendezvényekről. Merthogy a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával épp lehet találni fanyalogni valót, a legrosszabb benne mégiscsak az, ha az ember kimarad belőle.
Kolozsvár eddig sem hiányolta a minőségi kulturális rendezvényeket. A Kolozsvári Magyar Napok azonban „műfaját tekintve” elsősorban olyan tömegrendezvénynek számít, amely nem csak az elithez, nem csak bizonyos korosztályokhoz szól, hanem sikerül egyre szélesebb körben bevonni a közös programokba a város teljes magyar közösségét. A KMN jelentősége és sikere épp abban áll, hogy lehetőséget teremt a Kolozsváron élő valamennyi magyar számára, hogy be(vissza)kapcsolódhasson ebbe a sokszínű közösségbe, amelyben meg kell hogy találja helyét mindenki: ismertek, ismeretlenek, jókedvűek, fanyalgók, de még a közömbösek is. Ha a fesztiválon megfordulók úgy érzik, az idei KMN elérte célját, akkor a fáradhatatlan szervezők újabb sikert könyvelhetnek el.
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

Budapest figyel a szórványban élő magyarokra
A kormány célja az, hogy a szórványban élő magyar közösségek megőrizzék identitásukat, a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, valamint kötődésüket Magyarországhoz – mondta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes tegnap Balatonalmádiban a nyugati szórványban magyar nyelvet tanító pedagógusok módszertani továbbképzésén.
A közigazgatási és igazságügyi miniszter A nemzet fennmaradása a kultúra függvénye című előadásában közölte: a magyar belpolitika és nemzetpolitika az elmúlt húsz évben elsősorban a Közép-Európában található tömbmagyarságra koncentrált, mivel a rendszerváltás után ezekben az államokban a nemzetiségeknek sok helyütt csorbultak az alapvető jogaik, például az anyanyelvhez, az anyanyelvi ügyintézéshez való joguk. Navracsics azt mondta, húsz évvel később, amikor a nemzetpolitika a szórványmagyarságra fókuszál, azt látjuk, hogy a tömbmagyarság is kezd szórványmagyarsággá válni a sajnálatos demográfiai folyamatok és az újabb kori kivándorlások miatt. Kitért arra: Magyarország európai uniós tagsága folytán megnyílt a lehetőség a szórványmagyarsággal való könnyebb kapcsolattartásra, ugyanakkor a megnyíló munkaerőpiaccal új magyar közösségek jelentek meg külhonban a fiatal magyarok külföldi munkavállalása miatt. A miniszterelnök-helyettes rámutatott, a szórványmagyarság néhol több évtizedre visszanyúló, erős közösség, például Észak-Amerikában vagy Ausztriában, az újabb kori kivándorlók viszont mintha már tartanák annyira fontosnak, hogy önszerveződő közösségben őrizzék meg identitásukat, vagy hogy sajátos, kinti magyarságot hozzanak létre. Utalt arra, a kormány számos intézkedést hozott annak érdekében, hogy a szórványban élők megőrizhessék magyarságukat, így például meghirdették a külhoni óvodák, majd a külhoni iskolák évét, és programot létesítettek azoknak a fiataloknak, akik már nem beszélik a magyart, de szeretnének megismerkedni magyar gyökereikkel. Navracsics Tibor úgy fogalmazott: mára a magyar nemzet világnemzetté vált, hiszen bárhol a világon találkozhatunk magyar emberekkel, magyar közösségekkel.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézbe vett könyves sorsok
„Egy kísérlet arra, hogy a szerzők kezükbe vegyék a könyvük sorsát” – fogalmazott László Noémi költő a nemrég megalakult Sétatér Kulturális Egyesület egyik alapítója céljaikat ismertetve.
ismertetve.
Az egyesület másik két alapítója Király Zoltán költő és Szenkovics Enikő fordító, és működésük első lépéseként három kötetet jelentettek meg, amelyeket hétvégén a kolozsvári Bulgakovban ismertettek. László Noémi Föld, Király Zoltán Szívtűzoltóautó című verseskönyvei és György Attila Bestiarium Siculorum című prózakötete ezer-ezer példányban jelentek meg, és mivel nonprofit egyesületről van szó, a könyvek eladásából befolyó összeget újabb kötetek megjelentetésére kívánják visszafordítani, illetve könyvbemutatók, irodalmi rendezvények megszervezésére költenék el. László Noémi szerint a középgenerációs erdélyi magyar írók régóta értetlenül figyelik, hogy könyveiket alig lehet megtalálni az erdélyi könyvesboltokban, így ők úgy döntöttek, hogy – akár a mesebeli legkisebb királyfi – elindulnak szerencsét próbálni hamuban sült műveikkel, és megpróbálják elérni, hogy a könyveknek legyen „utóélete”, megismerhessék, megvásárolhassák azokat az érdeklődők.
Király Zoltán Papp Attila Zsolt moderátor kérdéseire válaszolva elmondta: a könyvkiadás úgy is működhet, hogy a kiadó megnyer három pályázatot három kötetre, az első pályázatból kapott összegből kiadja mindhárom kötetet, a többi pénzt pedig „egyéb célokra fordítja”, ők ezt a gyakorlatot szeretnék elkerülni, mint ahogy a raktárakban porosodó könyvek sorsán is változtatnának. „A szerző egyébként könnyebben rendez magának könyvbemutatókat, mint egy kiadó” – tette hozzá, leszögezve, hogy az egyesület az Erdélyi Magyar Írók Ligájától (E-MIL) – amelynek ő az ügyvezetője, László Noémi pedig az elnöke – függetlenül működik.
Erdélyiek oroszul
A Sétatér elsődleges profilja azonban nem a könyvkiadás – évente mindössze két-három könyv megjelentetését tervezik –, egyik fontos céljuk például feltérképezni a fordításban rejlő lehetőségeket, illetve az irodalomban rejlő lehetséges kulturális kapcsolatokat a környező országokkal. Király szerint első lépésként szeretnének erdélyi magyar szerzőket oroszra és amerikai angolra lefordíttatni, és „érdekes módón ehhez partnereket is találnak.” A könyvek egyébként mindössze egy hónapja jelentek meg, egyelőre a Mátyás szülőháza előtt felállított IDEA Könyvtérnek keresztelt standon vásárolhatják meg az érdeklődők, de reményeik szerint hamarosan sok helyen meg lehet majd találni a kiadványokat. György Attila, az egyik szerző szerint az ezres példányszám egyáltalán nem túlzottan ambiciózus, sőt szerinte az ezer az „alsó hang”, ennyit gond nélkül el lehet adni.
A Föld és lakói
Papp Attila Zsolt László Noémi könyvét ismertetve elmondta, a szerző egyszerű, ám sokféle értelmezési lehetőséget felvető címet választott a könyvnek. A költő elmondta, a Föld cím valóban jelentheti a bolygót, mint ahogy a hantföldet, vagy éppen a földet érést is sugallhatja, akár zuhanásról, akár a fellegekből a földre való leszállásról legyen szó. Papp szerint az életöröm és a melankólia keveredik a kötetben, amely szerinte egyfajta számvetés is. „Hosszú ideje írom ezeket a kötött formájú verseket a nagy, giccsesen értelmezhető dolgokról. Kicsit mélyebb gondolatiság jellemzi ezt a könyvet, a közhelyesnek tűnőről szerettem volna elfogadhatóan, egyszerű, földhöz ragadt nyelvezettel elmondani, amit gondolok, ilyen értelemben valóban egyfajta számvetés” – mondta László Noémi. Mindhárom szerző kiemelte egyébként lapunk munkatársa, Könczey Elemér kiváló kötettervezői munkáját, László Noémi könyvét például egy fiatal költő, Láng Orsolya rajzaival illusztrálta.
Király Zoltán ugyan egyik versében megfogalmazta, hogy kirúgta az ágyából a politikát, a kötetben mégis hangsúlyosan jelen van a politikum, a közéletiség, és az eziránt érzett undor. A szerző elmondta: a könyv egy részét a tavalyi helyhatósági választások idején írta meg, ezzel magyarázható a közéleti kérdések boncolgatása, amely azért lepheti meg az olvasót, mert a cím, a Szívtűzoltóautó szerelmes versek tárára utal, Király ugyanakkor megnyugtatta az olvasókat, hogy érzelmes versek is szerepelnek a könyvben. A Ma este elhagyott az I című vers kapcsán a költő Papp kérdésére elmondta: „Sajátos kapcsolatom van az istennel, nincs szükségem közvetítőkre, szoktam beszélgetni vele.”
György Attila kötete 24 „imaginárius állatfajt” ismertet részben a székely mitológiából, részben saját kútfőből egy-egy rövid, humoros szövegben, mint a rézfaszú bagoly, a szeszmacska vagy éppen a székely mintaférj, arra azonban emlékeztetett, a leírások többsége illek egyes embertípusokra is. „Sokszor elég volt szétnézni a barátaim között” – mondta a szerző, emlékeztetve, hogy a leírások korábban blogbejegyzésekként láttak napvilágot, de már ekkor tudta, hogy a kötet is elkészül majd. György Attila könyvét nemcsak hogy Könczey tervezte, de ő maga illusztrálta is – mint mondta, mindig is meg akarta rajzolni ezeket az állatokat. A rajzok szénnel készültek, ami Könczey szerint egyfajta mocskolódás, hiszen könnyen szét lehet kenni, ám ezt a technikát találta a legjobb választásnak, valamennyire el akart ugyanis szakadni a karikatúráiból megszokott stílustól.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)